Örökölt és tanult magatartásformák [biológia]

Örökölt és tanult magatartásformák

Az állatok viselkedésükkel válaszolnak úgy a környezetük állandó változásaira, hogy magatartásuk a környezetbe való beilleszkedést segítse elő. Ha ez a viselkedés genetikailag meghatározott az állat számára, akkor öröklött magatartásformáról beszélünk. Ilyen a feltétlen reflex, ami egy meghatározott külső inger hatására feltétlenül bekövetkező egyszerű válasz. Öröklött viselkedési formákat kiváltó inger a kulcsinger.

Az állatok személyes tapasztalatszerzésükön keresztül tanult magatartásformákat is beépítenek viselkedésükbe. Bizonyos életszakaszhoz kötődik a bevésődés útján történő tanulás. A tapasztalatszerzés egyik legegyszerűbb formája a megszokás. Ennek során azt tanulja meg az állat, hogy milyen ingerekre ne válaszoljon. A tanult viselkedés egyik alapformája a feltételes reflex. Összetettebb tanulási forma a belátásos tanulás.

Termelői szint

A trópusi esőerdők az egyenlítő mentén helyezkednek el. Az egyenlítői éghajlat környezeti tényezői kedvezőek a dús növényzet kialakulásához. Egyenletesen meleg hőmérséklet, az állandó felszálló légáramlás következtében szinte napról napra megújuló esőzések követik egymást. Evvel együtt jár a levegő rendkívül nagy vízgőztartalma is.

Az esőerdő növényei állandóan lombosak, a növényeken folyamatos virágzást és termésbeérést tapasztalhatunk. A trópusi esőerdőben a növények magasságától függően több szintet különböztetünk meg egymástól (felső, középső, alsó lombkoronaszint). A trópusi esőerdők jellemző tulajdonsága, hogy az erdőt igen sokféle fafaj alkotja. Igen sokféle lián és fánlakó növény él az esőerdőkben, jelentősek az esőerdők biomassza termelésében. Az esőerdők mindegyik szintjére jellemző a mohák hatalmas tömegű előfordulása. Szerepük a vízraktározás.

Lomberdő csak azon a mérsékelt övi területen alakul ki, ahol a csapadék mennyisége meghaladja az évi 500 mm-t. A hőmérséklet minimuma fagypont alatt van, jellemző az évi nagy hőingás.

A lomberdőkben a szerves anyag nagy részét a fás növények termelik. Ősszel a nedvességhiány kiváltja a lombhullást. A téli nyugalmi állapotnak a tavaszi felmelegedés vet véget. A trópusi esőerdőkkel szemben a mérsékelt övi lomberdőket csak kevés fafaj alkotja. A lomberdők szintjeinek a száma a trópusi esőerdőkhöz képest kevesebb (felső, alsó lombkoronaszint, cserjeszint, gyepszint, mohaszint).

Eutrofizációs folyamat:

A tápanyagokban gazdag, úgynevezett eutróf vízben megnő a szerves anyag termelése. Ezt a lebontó élőlények egy idő után már nem képesek feldolgozni. A túl sok szerves anyagon elszaporodnak a heterotróf táplálkozású mikroszervezetek, amelyek szintén oxigént használnak fel a légzésükhöz. A vízben a csökkenő oxigéntartalommal egyidejűleg növekszik a mérgező anyagcseretermékek (ammónia) mennyisége. Az ily módon elöregedő természetes víz lassan feltöltődik iszappal, majd lápos területté alakul át.

Örökölt és tanult magatartásformák

Az állatok viselkedésükkel válaszolnak úgy a környezetük állandó változásaira, hogy magatartásuk a környezetbe való beilleszkedést segítse elő. Ha ez a viselkedés genetikailag meghatározott az állat számára, akkor öröklött magatartásformáról beszélünk. Ilyen a feltétlen reflex, ami egy meghatározott külső inger hatására feltétlenül bekövetkező egyszerű válasz. Öröklött viselkedési formákat kiváltó inger a kulcsinger.

Az állatok személyes tapasztalatszerzésükön keresztül tanult magatartásformákat is beépítenek viselkedésükbe. Bizonyos életszakaszhoz kötődik a bevésődés útján történő tanulás. A tapasztalatszerzés egyik legegyszerűbb formája a megszokás. Ennek során azt tanulja meg az állat, hogy milyen ingerekre ne válaszoljon. A tanult viselkedés egyik alapformája a feltételes reflex. Összetettebb tanulási forma a belátásos tanulás.

Termelői szint

A trópusi esőerdők az egyenlítő mentén helyezkednek el. Az egyenlítői éghajlat környezeti tényezői kedvezőek a dús növényzet kialakulásához. Egyenletesen meleg hőmérséklet, az állandó felszálló légáramlás következtében szinte napról napra megújuló esőzések követik egymást. Evvel együtt jár a levegő rendkívül nagy vízgőztartalma is.

Az esőerdő növényei állandóan lombosak, a növényeken folyamatos virágzást és termésbeérést tapasztalhatunk. A trópusi esőerdőben a növények magasságától függően több szintet különböztetünk meg egymástól (felső, középső, alsó lombkoronaszint). A trópusi esőerdők jellemző tulajdonsága, hogy az erdőt igen sokféle fafaj alkotja. Igen sokféle lián és fánlakó növény él az esőerdőkben, jelentősek az esőerdők biomassza termelésében. Az esőerdők mindegyik szintjére jellemző a mohák hatalmas tömegű előfordulása. Szerepük a vízraktározás.

Lomberdő csak azon a mérsékelt övi területen alakul ki, ahol a csapadék mennyisége meghaladja az évi 500 mm-t. A hőmérséklet minimuma fagypont alatt van, jellemző az évi nagy hőingás.

A lomberdőkben a szerves anyag nagy részét a fás növények termelik. Ősszel a nedvességhiány kiváltja a lombhullást. A téli nyugalmi állapotnak a tavaszi felmelegedés vet véget. A trópusi esőerdőkkel szemben a mérsékelt övi lomberdőket csak kevés fafaj alkotja. A lomberdők szintjeinek a száma a trópusi esőerdőkhöz képest kevesebb (felső, alsó lombkoronaszint, cserjeszint, gyepszint, mohaszint).

Eutrofizációs folyamat:

A tápanyagokban gazdag, úgynevezett eutróf vízben megnő a szerves anyag termelése. Ezt a lebontó élőlények egy idő után már nem képesek feldolgozni. A túl sok szerves anyagon elszaporodnak a heterotróf táplálkozású mikroszervezetek, amelyek szintén oxigént használnak fel a légzésükhöz. A vízben a csökkenő oxigéntartalommal egyidejűleg növekszik a mérgező anyagcseretermékek (ammónia) mennyisége. Az ily módon elöregedő természetes víz lassan feltöltődik iszappal, majd lápos területté alakul át.

Tűrőképesség [biológia]

Tűrőképesség:

A különböző térbeli elhelyezkedés vagy az idő múlása, egyaránt megváltoztatja a környezeti hatást. Hogy az illető közösség hogyan tud alkalmazkodni ehhez a változáshoz, azt a tűrőképessége mutatja meg. Amelyek a változásokat tág határok között is elviselik, azok a tágtűrésűek, amelyek csak kismértékű ingadozást viselnek el, azok a szűktűrésűek.

Hőtűrő képesség, vízállapot

Az élőlények hőtűrő képessége szempontjából az élővilágot két nagy csoportra oszthatjuk. A tág hőtűrő képességű élőlények nagy hőingadozásokhoz is képesek alkalmazkodni. Néhány bálnafaj a sarki tengerek hideg vizében és a trópusi meleg tengerekben egyaránt otthonos. Azok az élőlények, amelyek csak kisebb hőingadozást képesek elviselni, a szűk hőtűrő képességű élőlények csoportjába tartoznak. Ezek vagy melegkedvelők, mint a trópusokon élő emberszabású majmok vagy hidegkedvelők, mint a déli sarkvidék pingvin fajai.

Vízállapot: A változó vízállapotú növények vízháztartása nagymértékben függ a környezet vízviszonyaitól. Ebbe a csoportba tartozó növények kiszáradástűrők, mert noha száraz időben kiszáradnak, nedves időben nagyobb mennyiségű víz felvételével ismét felélednek (zuzmó, moha).

Az állandó vízállapotú növények jó vízmeghatározó képessége és szabályozható párologtatása lehetővé teszi egyenletes vízháztartásukat a környezet ingadozó víztartalma mellett is.

A víz az állatok szempontjából is fontos környezeti tényező. A különböző állatfajok tűrőképessége egymástól jelentősen eltérhet a vízveszteség szempontjából. Az emlősfajok akkor is súlyos zavarokkal küzdenek, ha szervezetük víztartalmának 15-20%-át veszítik el. A gerinctelen állatok számos faja sokkal nagyobb vízveszteséget is képes elviselni.

Talajkolloidok: A talaj kémiai tulajdonságait elsősorban a talajrészecskék határozzák meg. Ezek egyrésze az 1-500 nanométeres nagyságrendbe sorolható. Az ilyen méretű részecskéket kolloidoknak nevezzük. A különböző talajok vízmegkötő képessége a bennük található talajkolloidok mennyiségétől függ

Bioszféra [biológia]

Bioszféra

A bioszféra energiaáramlása és anyagforgalma egymással szoros összefüggésben játszódnak le. Az energiaáramlás kiindulópontja a nap, ahonnan a föld felszínére érkező fényenergia fedezi a különböző anyag-átalakítási folyamatok energiaszükségletét. A bioszférában lejátszódó legfontosabb anyagátalakulások a szén, nitrogén, víz és foszfor körforgása. Ezekben a bioszféra anyagai állandó körfolyamatban vesznek részt, amelyek során az autotróf élőlények szervetlen anyagokból szerves anyagokat állítanak elő energiafelhasználással. A bioszféra szerves anyagainak túlnyomó többségét a fotoszintetizáló zöld növények termelik. Ezekkel táplálkoznak a fogyasztók populációi. Az elpusztult élőlényeket és a szerves hulladékokat a lebontók alakítják szervetlen anyagokká, amelyeket a termelők újra hasznosítanak.

A bioszférába belépő fényenergiát a növények átalakítják, és a táplálékláncban már, mint kémiai energia halad tovább. Ennek egy részét a termelők a fogyasztók és a lebontók életműködéseikhez felhasználják, másik részét hőenergiává alakítva a környezetükbe adják le. A bioszférán átáramló energiaszállítás egyirányú folyamat. A bioszféra szerves anyag termelési folyamatait közös néven biológiai produkciónak nevezzük.

Az állatvilág fejlődéstörténete [biológia]

Az állatvilág fejlődéstörténete

Egysejtű eukarióta állatok:

- Egyfélemagvúak törzse: Gyökérlábúak osztálya: egy vagy több sejtmag, de azonos működésűek (amőbák).

- Kétfélemagvúak törzse: Csillósok osztálya: két sejtmag, a kisebbiknek a szaporodásban van fontos szerepe.

Többsejtű eukarióta állatok:

- Szivacsok törzse: Ősi ostorosmoszatokból fejlődtek ki.

- Csalánozók törzse: Valódi szövetek, polip és medúza formájúak, ragadozó életmódúak.

- Laposférgek törzse: Örvényes férgek osztálya (ragadozó állatok); szívóférgek osztálya (élősködők); galandférgek osztálya (belső élősködők).

- Hengeresférgek törzse: Heterotróf táplálkozásúak, élősködök. Megjelenik a végbélnyílás.

- Gyűrűsférgek törzse: Giliszta, pióca.

- Puhatestűek törzse: Csigák osztálya; kagylók osztálya; fejlábúak osztálya (tintahalak, polipok).

- Ízeltlábúak törzse: Rákok osztálya: ragadozók és növényevők is; rovarok osztálya (lepkék, méhek, szúnyogok); pókszabásúak osztálya (skorpiók, pókok, atkák).

- Tüskésbőrűek törzse: Ragadozók (tengeri csillag, sün).

- Előgerinchúrosok törzse: Zsákállatok, jellemző a kopoltyúbél.

- Fejgerinchúrosok törzse: Lándzsahal, jellemző a kopoltyúbél.

- Gerincesek törzse: Halak osztálya; kétéltűek osztálya (béka); hüllők osztálya (kígyók, teknősök, gyíkok); madarak osztálya (lúdalakúak, tyúkalakúak); emlősök osztálya (főemlősök, ragadozók).

Ízeltlábúak osztályai

Rákok osztálya: Vízben élő állatok, kopoltyúval lélegeznek. Egyes fajaik szárazföldön is megélnek. Testük fej-és torszelvényei a legtöbb fajnál összenőttek, és a fejtort képezik. Öt vagy annál is több pár járólábuk van. Ragadozó és növényevő fajai is vannak.

Rovarok osztálya: Testtájai: a fejen találhatók a szemek, az érzékelő csápok és a szájszervek. A tor függelékei a három pár járóláb és a két pár szárny. A potroh szelvényeit rugalmas hártyák kötik össze, ezért tágulékony. Oldalán találhatók a légcsövek nyílásai.

Pókszabásúak osztálya: Két fő testtáj, előtest és utótest. Az előtesten találhatók az érzékelőszervek, a szájszervek és a négy pár járóláb (a szájszerv tövén rendszerint méregmirigy található). Túlnyomóan szárazföldi állatok, legtöbbjük ragadozó.

A zárvatermők két osztálya:

Kétszikűek osztálya: Magjuk két sziklevéllel csírázik. Gyökérzetük főgyökérrendszer típusú. Fás vagy lágyszárúak, leveleik főerezetesek. A virágok felépítésére a csészéből és pártából álló kettős virágtakaró jellemző. A virág ivarlevelei porzóból és termőből állnak.

Egyszikűek osztálya: Magjuk egy sziklevéllel csírázik. Gyökérzetük mellékgyökérrendszer típusú. Többségükben lágyszárú növények, levelei mellékerezetesek. A virágtakaró levelei lepel virágtakarót alkotnak. A virágtakarón belül a porzókat és a termőt találjuk.

Gerincesek osztályai

Halak osztálya: Fajai vízben élő gerincesek. Páratlan végtagjaik a hátúszó, farokúszó és a farok alatti úszó. Páros úszóik a mellúszók és a hasúszók. Számos faj rendelkezik úszóhólyaggal. Előbelük kitüremkedéséből alakult ki a kopoltyújuk, ezen át lélegeznek a vízben. Többségük külső megtermékenyítésű (pete).

Kétéltűek osztálya: A kétéltűek átalakulással fejlődnek. A megtermékenyített petéből kialakuló fiatal állatok kopoltyúkkal lélegeznek. Mozgásszervük pedig a testük középvonalában húzódó úszószegély. Később úszószegélyük elcsökevényesedik, helyette négy végtag alakul ki. Ezután kopoltyújuk is megszűnik, és tüdejük fejlődik helyette, amelynek működését a felnőtt állatok még bőrlégzéssel is kiegészítik.

Hüllők osztálya: A megtermékenyítés az anyaállat testében megy végbe. A nőstény a testében megtermékenyült petéket lágy héjú tojás formájában rakja a talajra, ezeket a nap melege kelti ki. A hüllőknek nincs átmeneti lárvaalakjuk, közvetlenül fejlődnek felnőtt állattá. Bőrük erősen elszarusodik, ez a réteg védi meg őket a kiszáradástól. Tüdejük fejlett, bőrlégzésre már képtelenek. Ragadozó és növényevő fajaik is vannak.

Madarak osztálya: A madarak testét módosult szarupikkelyek, a tollak fedik. Mellső végtagjuk szárnnyá alakult. Fejlett tüdővel rendelkeznek, amelyhez légzsákok is csatlakoznak. Valamennyi madár tojásokkal szaporodik. A meszes héjú tojásokat testük melegével költik ki. Járólábuk és csőrük felépítése életmódjukkal, táplálkozásukkal függ össze.

Emlősök osztálya: Testüket szőr borítja, tüdővel lélegeznek. Testhőmérsékletük állandó. A tojásrakó emlősök a lerakott lágyhéjú tojásokat testük melegével költik ki. Igazi emlőjük sincs. Az erszényes emlősök már elevenszülők, méhlepényük még nem fejlődött ki, utódaik igen fejletlenül jönnek a világra. Születésük után anyjuk hasa alján található bőrredőben fejlődnek tovább. A méhlepényes emlősök kifejlett utódokat szülnek, amelyeket emlőikből szoptatnak.

Vírusok, baktériumok [biológia]

Vírusok, baktériumok

A vírusok felépítésére jellemző, hogy fő alkotórészeik az örökítőanyag és az ezt körülvevő fehérjeburok.

A baktériumok alakjaik szerint megkülönböztetünk: gömb, pálcika, csavart alakúakat. Sejtplazmájukban helyezkedik el az örökítőanyag, amely nincs körülhatárolva. A baktériumok nem rendelkeznek sejtmaggal. A sejtplazmát vékony sejthártya burkolja. A sejthártya szoros kapcsolatban áll a baktériumot kívülről határoló sejtfallal. Sok baktérium aktív mozgásra is képes különböző nagyságú és számú csilló segítségével.

Egyféle-kétfélemagvúak törzse:

Az egyfélemagvúaknak: Lehet egy vagy több sejtmagjuk is, de ha több van, akkor mindegyik sejtmag azonos működést végez. Állábaik segítségével a vizek aljzatán vagy nedves talajon mozognak.

A kétfélemagvúak: Minden fajára jellemző, hogy sejtjeikben egy kisebb és egy nagyobb sejtmag található. A kisebbik sejtmagnak a szaporodásban van fontos szerepe, míg a nagyobbik sejtmag a többi életműködést irányítja. Testüket csillók fedik, ezek csapkodásával gyors mozgásra képesek

Az állatvilág testszerveződése [biológia]

Az állatvilág testszerveződése:

A szivacsok különböző sejtjei álszövetet alkotnak (aszimmetrikus forma). A csalánozók sejtjei egy belső és egy külső réteget alkotva építik fel az állatok testét (valódi szövetek). A laposférgeké már három rétegből fejlődik ki, belső, középső és külső rétegből, akárcsak az összes többi fejlettebb állatnál (szimmetria). A hengeresférgek fajainak testében már mindkét végén nyitott bélcsatorna található, ez a gyűrűsférgekben még a szelvényesség megjelenésével is kiegészül.

- A puhatestűek a törzsfejlődés egyik oldalágát jelentik.

- Az ízeltlábúak kitintartalmú külső vázához belülről vázizmok tapadnak, jellemzők az ízekből álló lábak.

- A tüskésbőrűek is a törzsfejlődés egyik oldalágát jelentik.

- Az előgerinchúrosok és a fejgerinchúrosok jellemző képződménye a gerinchúr.

- A gerincesek törzsébe tartozó fajok jellemzője, hogy testüket belső porcos vagy csontos váz teszi szilárdabbá. E váz tengelye a gerincoszlop.

A növényvilág fejlődéstörténete [biológia]

A növényvilág fejlődéstörténete

A többsejtű növények evolúciós kialakulásában a fejlődés kezdete a laza sejttársulástól a sejtfonalon át a telepes növényekig tart. A telepes növények fejletségi szintjét érte el a zöldmoszatok törzsébe tartozó számos faj, valamint a barnamoszatok és a vörösmoszatok fajai.

A következő evolúciós lépcsőfok a növények törzsfejlődésében, a szárazföldi életmódhoz való alkalmazkodás során, a hajtásos növények kialakulása. A mohák testfelépítése még nem éri el a hajtásos növények fejlettségét, egyrészük teleptesttel rendelkezik, másrészükön gyökér, szár-és levélszerű képződményeket különíthetünk el. A valódi hajtásos növények szervei először a harasztoknál jelentek meg.

A szárazföldi életmódra való áttérés alapvető követelménye az volt, hogy a szaporodási folyamatok a víztől elszakadjanak. Ezt oldotta meg a magvas növények kialakulása. Itt az anyanövényeken fejlődik ki a magkezdeményből a mag. Ősibb kialakulásúak a ma is élő nyitvatermők törzsének fajai. Ezeknél a termőlevelek még nem zárják körül a fejlődő magkezdeményeket.

A zárvatermő törzs fajaiban a termőlevelek zárt termővé alakultak. A zárvatermőknél már megtalálható a fejlett növény mindegyik szerve: gyökér, szár, levél, virág, termés.

Mohák, harasztok, magvas növények

A mohák spórákkal szaporodnak, amelyek nedves helyre kerülve kihajtanak és kifejlődik belőle a mohanövényke. Ennek csúcsán alakulnak ki az ivarszervek. A hímivarsejt vízben úszva éri el a petesejtet, majd megtermékenyíti. A megtermékenyült petesejtből fejlődik ki az új spóratartó, benne a rengeteg új spórával.

A harasztok is spórákkal szaporodnak. A kihulló spórából soksejtű lemezformájú teleptest alakul ki. Ezen kifejlődnek az ivarszervek – zigóta. Az előtelep felületét borító vízben a hímivarsejtek úszva jutnak el a petesejthez. A megtermékenyített petesejtből azután kifejlődik a harasztnövény, rajta a spóratartókkal.

Az evolúció során az egyforma spórák helyett sok kicsi és egy nagy spóra fejlődött ki. A nagy spórát védőburok vette körül, kialakítva ezzel az ősi magkezdeményt, amelyben a petesejt fejlődött ki. A magkezdemény már nem vált le az anyanövényről, hanem petesejtje itt termékenyült meg. A megtermékenyítést a virágporban kifejlődött hímivarsejtek végezték el. A megtermékenyített magkezdeményből még mindig az anyanövényen fejlődött ki a soksejtű mag.

Prokarióta, eukarióta élőlények [biológia]

Prokarióta, eukarióta élőlények

A legősibb eredetű élőlények a prokarióták. Sejtjeikben az örökítőanyag még nincs körülhatárolva. Az összes többi élőlény az eukarióták közé tartozik. Ezek sejtjeiben már körülhatárolt, valódi sejtmag található.

Rendszertani kategóriák: faj – nem – család – rend – osztály – törzs.

Faj: azokat az élőlényeket foglalja magába, amelyek származása közös, külső és belső felépítésük lényegében megegyezik, a természetben szaporodási közösségben élnek.

Autotróf táplálkozás: az olyan élőlények, amelyek testük felépítéséhez egyszerű szervetlen anyagokat, pl. szén-dioxid, víz használnak fel.

Heterotróf táplálkozás: az olyan élőlények, amelyek testük felépítéséhez más élőlények által elkészített szerves anyagokat, pl. fehérje, szénhidrát, zsír használnak fel.

Populáció [biológia]

Populáció

A legegyszerűbb felépítésű közösségben azonos fajhoz tartozó egyedek élnek együtt. Az ebben élő egyedek egymás közt szaporodnak. Ezt a közösséget nevezzük populációnak.

A populáció nagyságát a benne élő egyedek összességével, az egyedszámmal fejezhetjük ki. A populációk sűrűségét az egységnyi területen élő egyedek számával jelöljük. A populációk szerkezetére az egyedek koreloszlása is jellemző tulajdonság.

A populációk egyedszámát a születések és halálozások száma, valamint a populációt érintő be-és kivándorlások befolyásolják. Az egyedszám meghatározott idő alatti változásával fejezhetjük ki a populáció növekedését, ezt befolyásolja a környezet eltartóképessége.

Egy adott területen különböző fajok populációi élhetnek egymással kölcsönhatásban. Ezeknek többféle típusa ismert:

- Az együttélés kölcsönös előnyt jelent a résztvevő populációk számára, mert élettevékenységükkel elősegítik a társpopulációk életműködéseit.

- A versengés kölcsönösen hátrányos, mert a létfeltétel, amit a populációk hasonlóan használnak fel, nem elegendő valamennyiüknek.

- Az élősködés esetében az egyik faj populációja a másik faj populációján élősködik.

- A zsákmányszerzés esetében a zsákmányszerző populáció táplálékként fogyasztja a zsákmány populációt.

Társulások

A társulás egy meghatározott területen élő, különböző fajok populációiból szerveződött élőlényközösség. A populációk függőleges elrendeződése során alakul ki a szintezettség, míg a mintázat a vízszintes elrendeződést jelenti a társulásban. A társulások szerkezete nem végleges, hanem az idő folyamán állandóan változik.

Az időszakonként megismétlődő társulásszerkezet eredménye az aspektus. Ez nem változtatja meg alapvetően a társulás szerkezetét, csak időszakonként más társulásalkotó populációk válnak uralkodóvá.

A szukcesszió viszont megváltoztatja a társulás belső szerkezetét. A társulások egymásra következő folyamatában a kezdő közösség a pionírtársulás, míg az éghajlatnak legmegfelelőbb közösség a zárótársulás.

A hazai fás társulások legnagyobb részét az éghajlat viszonyainak megfelelő klimazonális erdők alkotják (cseres-tölgyes). Ezt egészítik ki az intrazonális erdők társulásai, amelyeket a vízellátottság, az alapkőzet, vagy a domborzat módosító hatása is befolyásol (láperdők). A hazai fátlan társulások legjellemzőbb képviselői a homoki gyepek, a szikesek. A víz által erősen befolyásolt területen pedig mocsárrétek, nádasok, illetve a vízi növények társulásai.

Az evolúció genetikai alapjai [biológia]

Az evolúció genetikai alapjai

Hogyan járultak hozzá munkásságukkal az evolúció elméletének megszületéséhez?

Cuvier: az összehasonlító anatómia, az őslénytan megalapítója volt. Ő kezdte el sorba rendezni a fosszíliákat (kövületeket). Hozzá fűződnek a katasztrófa elméletek.

Lamarck: a szerzett tulajdonságok öröklődnek.

A fejlődés 2 tényező által történik: - idő ( szerepét túlhangsúlyozta), - környezet( a szervek létrejötte vmilyen alkalmazkodás eredménye).

Linné: mesterséges rendszer, külső hasonlóság alapján rendszerez. Kettős vezetéktan…………(nemzetség) ………(faj).

/faj→ nemzet → család → rend → osztály törzs /

Darwin: természetes szelekció, természetes rendszer, a fajokat leszármazásuk alapján rendszerezte.

Populáció génállomány: a populációban levő allélok összessége, amely megoszlik a szaporodási közösséget alkotó egyedek között.

Populáció géngyakorisága: a génállományt alkotó allélok előfordulásának gyakorisága.

Hardy – Weinberg szabály: p²+2pq+q²=1

Kizárólag a rekombináció útján, az allélgyakoriság nem változik meg a populációban az egymást követő nemzedékek során → az ideális populációra a genetikai egyensúly állandósága jellemző.

AA-p² Aa-pq aa-q²

p+q=1 → p=1-q

(p+q) ²=p²+2pq+q²

p²+(2pq/2)= p+p(1-p)= p

Mi a különbség az ideális és a reális populáció között?

A természetben létező reális populációkban folyamatos változás tapasztalható → a populáció génállományát alkotó különböző allélok gyakorisága is megváltozhat.

Az ideális populációra a genetikai egyensúly jellemző.

Populációk géngyakoriságát megváltoztató hatások:

→ GENETIKAI SODRÓDÁS, amikor egy populációban a szaporodó egyedek száma jelentősen csökken, a ritkább allélok közül egyesek végleg ki is veszhetnek a populációból, vagy mások véglegesen megmaradhatnak.

Szélsőséges esete az alapító hatás (egy tenyészpár elszakad a populációjától /nyilvánvalóan az alapító pár nem hordozza az egyes allélokat az eredeti populációban megtalálható arányokban/→ a belőlük keletkező új populáció teljesen új allélgyakorisággal rendelkezik).

→GÉNÁRAMLÁS, az egyede populációk közötti vándorlása idézi elő. Megváltoztatja a géngyakorisági arányokat.

→Új MUTÁNSOK MEGJELENÉSE, ha jelentéktelen a genetikai sodródás, és sikerül elég nagy gyakorisággal elterjedniük, akkor fennmaradhatnak a populációban, és befolyásolják a géngyakorisági viszonyokat. Sok - sok nemzedék alatt igen jelentős változásokat okoz egy populáción belül.

→SZELEKCIÓ, a faj fennmaradása szempontjából a legelőnyösebb allélok szelekcióval válogatódnak ki és terjednek el.

Genetikai rátermettség /fitnes/: a sikeres szaporodást, az utódnemzedékekben való genetikai megjelenését nevezzük így. 0 - 1

0→Az adott allélt egyetlen egyed sem hordozza /életképtelen, nincs utód /.

1→A genotípus ugyanolyan arányban lesz jelen a következő nemzedékben mint a szüleiben volt.

A rátermettség mértéke tehát az illető allélnak a populációban sikeres elszaporodását jelzi.

Stabilizáló szelekció: a populációban egy adott tulajdonságra átlag értékeket mutató egyedek sikeresebben szaporodnak, mint a fenotípus szélső értékeit képviselő egyedek.

Pl.: pázsitfűfaj populációja…

Irányító szelekció: fennmaradás szempontjából valamilyen lényeges tulajdonságban, a populáció átlaga egyik vagy másik szélső érték irányába eltolódik.

Pl.: nyírfaaraszoló lepkék…

Szétválasztó szelekció: eredetileg egységes környezeti tényezők élő faj populációját olyan szelekciós hatások érik, amelyek a szélső értékű egyedek eltérő igényeinek megfelelőbb életfeltételeket teremtenek.

Pl.: tk. 126 o.

Természetes ↔ mesterséges szelekció:

Mesterséges szelekciónak nevezzük ha az ember a számára legtökéletesebb egyedet továbbtenyésztés céljára kiválasztja.

Természetes szelekció: a faj fennmaradása szempontjából a legelőnyösebb allélok term. szelekcióval válogatódnak ki és terjednek el.

Adaptáció: /alkalmazkodás /

Olyan genetikai változásokkal jár együtt, amik következtében a populáció pontosan illeszkedik a környezethez. Az adaptáció során kialakult változások ÖRÖKLŐDNEK.

Modifikáció: a környezethez való rövid távú alkalmazkodás, nem öröklődik.

Mimikri: adaptációból eredő hasonlóság, ami az evolúció folyamán alakult ki.

Pl.: orchidea → rovar / botsáska → águtánzás / kaméleon → színváltoztatás

A populációban lezajló evolúciós folyamat jellemzői:

A nemzedékeken keresztül, kis lépésekben ható genetikai változások a populáción belül, természetes szelekció.

Izoláció: több fajnál a populációk kisebb nagyobb mértékben különböznek egymástól, amely azonban egy bizonyos határon túl már az illető populációk elszigetelődéséhez izolációjához vezetnek.

Földrajzi izoláció: megszünteti a szabad génáramlást a populációk között pl.: folyó, hegy. Hosszú idő elteltével az elszigetelődött populációban számtalan nemzedéken keresztül tartó evolúciós folyamat olyan genetikai, és ezen keresztül olyan fenotípusbeli változásokhoz vezethet, amelyek megakadályozzák az eredeti fajhoz való visszatérést, → új faj keletkezését eredményezhetik.

Faj ↔ alfaj:

Az alfaj lényeges külső tulajdonságokban eltér az eredeti fajtól, de képes vele szaporodni. (eredeti)faj → alfaj .. → .. (új)faj

Szaporodási izoláció: két faj ugyan azon a területen él, de különböző ökológiai igénnyel:

1..búvóhely, táplálék szempontjából.

2..eltérő szaporodási viselkedésben, eltérő időszakban szaporodnak, megváltozhat a párzószervük.

3..ivarsejztek kromoszómális különbsége.

Adaptív radiáció / szétterjedés /: a populációk szétterjedése újabb élőhelyekre, és az ezzel együtt járó fokozatos adaptációjuk az új környezethez.

Pl.: Darwin – pintyek szétterjedése a Galapagos – szigeteken.

A földön élők életmódja hasonlít dél – amerikai őseik életmódjára (magevők ), míg a fákon lakók már nem magvakkal, hanem rovarokkal táplálkoznak. 14 egymástól jól elkülöníthető ökológiai igényű faj jött létre. A legszembetűnőbb eltérés a fajok között a csőr alakja.

Konvergencia / összetartó fejlődés /: amikor egész más ősöktől származó csoportok között felületes hasonlóság alakul ki, mivel azonos ökológiai viszonyokhoz adaptálódtak az evolúció során.

Pl.: Ausztrál erszényes emlősök

Divergencia / széttartó fejlődés /: közös ősből származó fajok változatos élőhelyekre történő adaptív szétterjedés útján, egyre nagyobb mértékben térhetnek el egymástól.

Az ember légzése [biológia]

Az ember légzése

A légzés az emberben is a légzőszervek segítségével történik. A levegő a légutakon keresztül jut el a tüdőbe.

Az emberi légutak: Az orrüregen keresztül érkezik a levegő a felső légutakba. Az orrüreget belül nyálkahártya borítja. A nyálkahártyát sűrű hajszálérhálózat szövi át, így melegen tartva az orrüreg belső felszínét. Beszéd közben, vagy mély lélegzetvételnél a szájüregen keresztül áramlik be a levegő. A belélegzett levegő egyaránt a garatba jut. A levegő és a táplálék útja kereszteződik a garatban. Nyelésnél a légcső felé vezető út elzáródik. A légzésnél a gégén keresztül áramlik a levegő a légcsőbe. A gége a légutak felsőrészébe beépült hangadó szerv. Vázát porcok alkotják. A beslő felszínét hangszalagok osztják ketté. A hangszalagok mozgását a gége izomzata végzi.

A belélegezett levegő útja az alsó légutakhoz tartozó légcsőbe folytatódik. A gégéhez csatlakozó, szintén porcos felépítésű, rugalmas falú cső amelyben szabadon áramolhat a levegő. Az alsó vége két főhörgőre ágazik. Ezek a tüdő jobb és bal oldali felébe vezetnek. A két tüdőfél szivacsos szerkezetű, nagy kiterjedésű rugalmas szerv. A mellkasüregben helyezkedik el.

Az alsó légutakban továbbhaladó levegő a kétfelé elágazó légcsőből a tüdő hörgőrendszerébe kerül. A legkisebb hörgők a léghólyagocskákba végződnek. Ezek vékony hámszövetből álló falát sűrű hajszálérhálózat tartja körül. Itt történik a gázcsere.

A légzőmozgásokat a rekeszizom és a bordák közötti izmok segítik elő. A levegő belégzésekor a mellkasban a tüdő is kitágul, így a csökkent nyomású tüdőben kívülről beáramlik a levegő. Kilégzéskor a kisebbedő térfogatú mellkas a tüdő összenyomódását eredményezi. Ezért a tüdőből a levegő egy része a külvilágba áramlik. Nyugodt ki – belégzés során 0,5 liter levegő cserélődik a tüdőbe.

Az ember anyagszállítása

Feladatait elsősorban a vérkeringési rendszer látja el. Az ebben áramló vér folyamatos keringését a szívműködés biztosítja.

A szív felépítése: A szívfalat három réteg alkotja. Kívülről a szívburok vékony hártyája borítja. Alatta a szívfal legvastagabb rétegébe, a szívizomba tartó koszorúerek láthatók. A szívizom szövet izomrostokból áll. Az izomrostok egymással izomhálózatot alkotnak. A szív falának belső felületét vékony kötőszöveti hártya borítja.

A szív üregrendszerét jobb és bal szívfélre osztja egy hosszanti fal. Mindkét részben egy-egy pitvart illetve kamrát különböztetünk meg.

A jobb pitvarba a test felöl érkező gyűjtőerek, hozzák vissza az elhasznált vért. A bal pitvarba a tüdő gyűjtőerei szállítják az oxigénbe felfrissült vért.

A pitvarokba vékonyabb a szívfal. A kamrában, ahol nagy erővel kell kilökni a vért a jobbkamrából a tüdő felé itt vastagabb, mivel a verőerek jóval nagyobb vérnyomásával szembe kell a vért kilökni. Ezért jóval vastagabb az izomréteg a kamrák falában. Különösen a bal kamráé.

Szívbillentyűk választják el egymástól a pitvart és a kamrát, illetve a kamrát és a verőeret.

A szívműködésnek alapja a szívizomzat ritmusos összehúzódása és elernyedése. A két pitvar összehúzódása közben a kamrák ernyedt állapotban vannak. A kamrában hírtelen megnőtt nyomás a vért a verőerek felé préseli. Ekkor kinyílnak a verőerek felé vezető billentyűk. A verőerek rendszerén keresztül haladva a vérnyomás értéke egyre csökken, mivel az erek számának működésével az össz átmérő jelentősen megnő. A legkisebb verőerek a hajszálerekben folytatódnak. A hajszálerek behálózzák a szöveteket. Verőeres és gyűjtőeres végük között állandó a nyomáskülönbség. A hajszálerekből a vér a gyűjtőerek rendszerein keresztül kerül vissza a szárba.

A vér szállító szerepe a légzési gázok, és tápanyagok szállításában van.

A Z Á L L A T O K V I S E L K E D É S E [biológia]

A Z Á L L A T O K V I S E L K E D É S E

Az állatok viselkedésükkel válaszolnak a környezetük változásaira és magatartásukkal a környezetbe való beilleszkedést segítik elő. Ha ez a viselkedés genetikailag meghatározott az állat számára akkor öröklött magatartásformáról beszélünk. Pl. a fiatal pókok háló készítése. Az állatok ösztöne nem azonos az öröklött magatartás formákkal. Az ösztön alatt egy összetett magatartás csoportot értünk amelyben öröklött és tanult elemek egyaránt felfedezhető. Az állatok személyes tapasztalat szerzésük során tanult magatartás formákat is beépítenek viselkedésükbe. Bizonyos életszakaszokhoz kötődik a bevésődés útján történő tanulás. A tapasztalat szerzés egyik legegyszerűbb formája a megszokás. A rovarok többsége egy hirtelen ható kellemetlen ingerre teljes mozdulatlansággal válaszol. Ez az öröklött viselkedésnek egyik formája amit feltétlen reflexnek nevezünk. A tanult viselkedés formáját feltételes reflexnek nevezzük.

Létfenntartás

Az állatok viselkedésében alapvető a létfenntartási viselkedés amely a tájékozódáshoz kötődik. A táplálkozási viselkedés a táplálék keresésből és a zsákmány szerzésből áll. E viselkedési folyamathoz párosul a támadó illetve menekülő magatartás. A tájékozódásnak fontos szerepe van az állatok vonulásában is. A tengeri halak közül a lazacok minden évben egy alkalommal az ívó helyükre vonulnak.

Szaporodás

A szaporodási viselkedés a sikeres megtermékenyítésből és az ivadékok felneveléséből áll. Az előkészítés folyamatában a párválasztás és az udvarlás magatartás kapcsolódik, amely elősegíti az egyedeknek egymás felismerését, a távolságtartás megszűnését amely nélkülözhetetlen a párzáshoz.

Társas viselkedés

A társas viselkedés kialakulásában két ellentétes tényező játszik szerepet. Az egyik a kapcsolatok kialakulását elősegítő vonzódás. A másik a taszító erejű távolságtartás. A zárt közösségben élőknél alá és főlérendeltségű viszonyok alakulnak ki. Ez rendezettséget visz a közösség életébe. A távolságtatás a személyes tér kialakításában a fajtársak közötti biológiai agresszióban nyilvánult meg. Az agresszív magatartásforma az állat populáció sűrűség szabályzásában jelentős.

Kommunikáció

Az állatok kommunikációja történhet szagláson amely elősegíti az egyed felismerést a tájékozódást és az állatok térbeli elosztását. A vizuális kommunikáció a látáson alapul, amellyel az állatok felismerik fajtársaik mozgását mint jellegzetes kommunikációs jelzéseket. Akusztikus kommunikáció amely jelzés rendszer és hangok kibocsátásából tevődik ki.