JÓZSEF ATTILA (1905. ÁPRILIS 11 - 1937. DECEMBER 3.) ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

József Attila 1905. április 11-én született Budapesten, a Ferencvárosban. Apja szappanfőző munkás volt, aki hamar elhagyta családját. (Úgy tudták Amerikába vándorolt jobb megélhetést keresni, de csak Romániáig jutott, ahol új családot alapított, s Magyarországon holttá nyilvánították.) Az egyedül maradt anyának mindent meg kellett tennie, hogy magát, két lányát (Etus és Jolán, aki idősebb) és fiát (Attila) ellássa. Szótlanul, komoran dolgozott. Jolán ezt írja róla: "a gond megkövesedett anyánkban, (...). Vékonyka lett, kicsi, lerágtuk a húsát, elszívtuk a vérét..."

A nyelvújítás győzelme után

A nyelvújítási harc elcsitulta után megszokottá vált, hogy továbbra is rengeteg újonnan alkotott szóval gyarapodik a nyelv, amelyek közül a használatban sok fennmaradt, másokat elfelejtettek. A reformkorban az új szókincs már nemcsak az irodalom, hanem az úri középosztály és a polgárság társalgási nyelvének is részévé lett. A század elejének nyelvhasználati szokásaira mi sem jellemzőbb, mint az, hogy Széchenyi is csak ifjú felnőttként tanult meg magyarul. Igaz, a Pesti művelt társalgó e tekintetben még 1857-ben is megszorítással élt: "Hazánkban némely köröket kivéve magyarul társalognak; azért fő feladata legyen minden ifjúnak, ki művelt névre igényt tart, hogy szép anyanyelvünket tökéletesen magáévá tegye." 

Kazinczy Ferenc, az első nagyhatású nyelvművelő

Kazinczy munkásságának kezdetén (a 18. század végén) fordítani kezdett, és ennek során a stílusra és a nyelvre terelődött a figyelme. Fontosnak vélte, hogy idegen nyelvi minták alapján áttett szavakkal és kifejezésekkel, fordulatokkal bővüljön a magyar nyelv készlete, de nem volt híve a szófaragásnak. Mindeközben azért olykor maga is használt régről felelevenített vagy újonnan alkotott szavakat. A szófaragványokkal kapcsolatban viszont - mint fentebb már szóba került - megírta az első ortológus (!) kritikát, amelyben megszabta az újító lehetőségeit, stiláris korlátait.

A reneszánsz

Az a hosszú, de folyamatos társadalmi változás, mely kezdetben csupán a feudalizmus megrendítéséhez, majd évszázadokkal késôbb felbomlásához és az új, kapitalista rend megszületéséhez vezetett, már a középkor virágzó századaiban megindult. A gazdasági fejlôdés lehetôvé tette egy új osztálynak, a polgárságnak a kialakulását és fokozatos megerôsödését.

A mítosz és mitológia

A görög mitológia jellemzése A görög történelem előzményei i.e. V. évezredig nyúlnak vissza. Ekkor Hellászt különböző népek lakták. A Krétai civilizáció ekkoriban válik nagyon fejletté. Mínosz király ekkor építi fel a knósszoszi palotát. Kréta kereskedelmi csomópont lesz, a kultúra virágkorát i.e. 1600-1400 között éli. Később különböző törzsek, az achájok, iónok, aiólok és a dórok jönnek Hellász területére. Az őslakosokat vagy elűzik földjükről, vagy beleolvadnak a lakosságba. A II. évezred elején Athén és Mükéné indul rohamos fejlődének.

A középkor

Történelmi változások, világnézeti átalakulás A hatalmas Római Birodalom, mely évszázadokon át a civilizáció és a romanizált görög kultúra terjesztésével betöltötte történelmi küldetését, a 3. századtól kezdve észrevehetôen hanyatlani kezdett. A rabszolgatartó római társadalom és állam leküzdhetetlen válságba jutott. A birodalom terjeszkedése már a császárság korának elején megtorpant, s egyre kevesebb rabszolga került Rómába. A rabszolgatartásra épülô gazdaság fejlôdése megállt, majd megindult lassú hanyatlása. A gazdaságilag s erkölcsileg megingott impérium képtelen volt ellenállni a népvándorlás által mozgásba hozott, három égtáj felôl támadó barbár (fôleg germán) törzsek meg-megújuló rohamának.

A film drámai szerkezete. Forgatókönyv. Cselekmény filmen. A filmszínészi játék. A kihagyás és a költői szerkesztés egyéb elemei

Forgatókönyv f.művészeti jellege.
Forg.könyv a f.-en megelevenedő cselekmény előzetes formába öntése, rögzítése. Nemcsak a cselekmény menetét, hanem az emberi érzelmek, gondolatok játékát is, sőt a f. egész hangulatát megtervezve formálják meg azt, ami majd a f.-en fog megvalósulni. A forg.könyvben irodalmi eszközökkel is kell rögzíteni a művész elképzeléseket, de a f.szerkezet a meghatározó, nem az irodalmi forma. A forg.könyv heterogén, különféle művészi eszközök vannak benne, de csak funkcionálisan férnek meg egymás mellett, nem valóságos művészi formában. Ezért nem tekinthető a forg.könyv művészileg élvezhetőnek, és ezért nem egyenrangú a többi irodalmi műfajjal.

Cselekmény a f.-ben
A f. cselekménye művészet, eseményeket tár elénk. A f. rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy mindig egy középponti mag körül, a konfliktus körül építi fel a maga egész világát, de a filmbeli konfliktusok alapján maga a mindennapi élet, és nem az irodalom vagy a színpadi forma másolása.
A kihagyás

A f. cselekményének az a sajátossága, hogy sok kis mozzanatból épül nagyobb egésszé, maga után vonja azt, hogy a színtelen előrehaladásban kihagyásokkal él. A perc bonyolítása tulajdonképpen nem más, mint ezeknek a vágásoknak, kihagyásoknak sora. A kihagyás a f. művészi lehetőségeinek egyik fontos eleme, a művészi tömörítésnek, célzásnak az utalásnak finom jelzője lehet. A ki nem mondás, a fél szavakkal való sejtetés, a kihagyás a f.nyelv árnyaltságának fokát mutatja. A kihagyás nemcsak az elbeszélés levegősségét szolgáltatja, hanem olykor kivételes drámai, expresszív értéke is lehet. Pl.: látványelemek kihagyása a látómezőből, a titokzatos hatás elérése érdekében

A kihagyás feszültségteremtő eszköz is lehet.pl.: egy-egy mozzanat elhagyása a bűnügyi filmekben

Költői szerkesztés elemei:
Metafóra: két képsor olyan szembeállítása a m. révén, amely a nézőből elemi hatást vált ki, hogy ezzel befogadóképessé tegye arra a gondolatra, amelyet a rendező közölni akar vele. A m. képi hasonlat melynek tárgyát akár a történet közvetlen anyagából, akár a megelőző képpel való plasztikus összefüggés alapján választhatja ki a rendező.

Szimbólum: Sz.-ról akkor beszélünk, ha nem két elem egymás mellé állításából születik a többlettartalom, hanem ha ez magában a képben van jelen, és felidézi a szándékolt tartalmat. A szimbólum alkalmazása azt jelenti, hogy valamely tárgyat, embert, jelenséget olyan jellel helyettesítjük, amely akár a kihagyás révén, akár valamilyen párhuzamos képsor visszaható ereje révén megadja a kívánt többletjelentést. A rendező úgy szerkeszti meg a képet, hogy az egyik képen belüli különféle elemek együttese keltse fel ezt a távlatot.
A f.színészi játék.

A színész az, aki a f. emberi alakját megtestesíti, és így a f. kifejező eszközévé válik. A f.színész munkája sokban különbözik a színházi színészétől. Az egység megteremtése nehezebb a f.-ben, hiszen az események kronológiája széthullik, de a fő oka ennek az, hogy egy-egy jeleneten belül is a fnyelv eszközei megszüntetik a figura fejlődésének folyamatosságát, s az átélésnek más feltételét követelik a színészt.

A színpadon mozgó beszélő színész mindig egyenlő távolságra van a nézőtől. Ahhoz, hogy a közönség láthassa pl. az arcát feléjük kell fordúlnia, nem suttoghat, mert azt nem hallanák meg. A f.színész legkisebb rendüléseit is számunkra átélhetővé teszi a f. a mozgó felvevőgép segítségével. A f.-en nagyobb a lehetősége a nem hivatásos színészekkel naló munkában, akik a hivatásos színészekkel ellentétben nem megalkotják, hanem átélik a szerepet.

Dadaizmus 1916-1922 – „a nagy észvesztés”

„Mindenkinek kiáltania kell. Nagy pusztító, romboló munkát kell véghez vinnünk. Kisöpörni, kitisztítani mindent.” (Tristan Tzara. 1918. Dadaista kiáltvány)

(Alfred Jarry)

A dadaizmus a 20. század második évtizedének efemer nemzetközi mozgalma volt. Kezdetben a fiatal irodalmárok és művészek ironikus, szarkasztikus, kétértelmű, dermesztő nevetésig fokozott intellektuális humorral telített, szorongástól sem mentes agresszivitásban megnyilvánuló provokatív, illetve nihilista életmódját jelentette, azt, ahogyan koruk szellemével szembeszegültek. Összekötötte őket, hogy egyértelműen szakítani akartak koruk társadalmával. Hugó Ball (1886-1927), Tristan Tzara (1896-1963), Hans Arp (1887-1966), Marcel Janco (1895-1984), Hans Richter (1888-1976), Richard Huelsenbeck a zürichi Cabaret Voltaire étteremben találkoztak. Vitákat, irodalmi találkozókat, koncerteket, zajos színházi és táncos előadásokat rendeztek, melyek az irodalom és a képzőművészet történetének legfelforgatóbb eseményei voltak. Ekkor már szinte félig készen állt a 20. század avantgardjának egyik legszélsőségesebb megnyilvánulása a happening, vagy a hang-és rajzköltészet, a lettrizmus, és sorolhatnánk azokat a megnyilvánulásokat, melyek a század második felének neoavantgad irányzatainak forrásként szolgátak. Ma azt mondanánk: a dadaisták saját csapdájukba estek; antimúzeumi tárgyakból múzeumot csináltak, s gigantikus épületté rombolták az általuk elpusztítandónak ítélt művészetet. Elméleti síkon, ha egyáltalán lehet szó egyáltalán elméletről, Tzara írásai a legalapvetőbbek.
Micheli 135-137.o.

Hivatalosan a dadaizmus 1916-ban, Zürichben keletkezett, kalandja azonban korábban, New Yorkban, az ünneprontásban cinikus vigyorral mindig kedvét lelő Fransis Picabia (1879-1953), a titokzatosan kiegyensúlyozott „anti-alkotó” Marcel Duchamp (1887-1968) és fotós barátjuk, a nagy képzelőerővel haszontalan tárgyakat létrehozó Man Ray (1890-1976) találkozásával indult. Picabia 1921-ben így emlékszik vissza: „A Dada szelleme csak három-négy éven keresztül létezett. 1912 végén Marcel Duchamp és én fejeztük ki. 1916-ban Huelsenbeck, Tzara vagy Ball adta neki a „kulcsszót”: Dada. Ezzel a szóval a mozgalom zenitjére ért, de folytatódott fejlődése, és részünkről a legerőteljesebben támogattuk…”

Duchamp 1912-es, a New York-i „Függetlenek Szalonján” nagy botrányt keltett kubisztikus-futurisztikus műve, a Lépcsőn lemenő akt, illetve még a gépek iránti érdeklődéséből fakadóan keletkezett Csokoládédaráló című festménye után felhagyott a „retinának szóló festészettel”, és helyette „elmefortélyokat” hozott létre. Ezekkel hamarosan kivívta társai elismerését és a közönség felháborodását. 1913-as Biciklikereke, 1914-es Üvegszárítója, majd 1917-es Forrása (feje tetejére állított piszoár) boltban vásárolt gyári termékek és Duchamp által szignált, datált, címmel ellátott majd kiállított tárgyak: redy-made-ek voltak – ez Duchamp által kitalált meghatározás. Ezekkel a zavarba ejtő művekkel megelőzte és meghaladta a dadaizmust, melyeknek az volt a legfőbb érdemük, hogy kétségbe vonták a művészet addigi definícióit. A használati közegükből kiemelt s kiállítási közegbe behelyezett tárgyak oly módon mutatkoztak meg, mint addig soha sem, s a megváltoztatott nézőpont miatt hirtelen enigmatikussá váltak. (Ennek a gesztusnak művészettörténeti jelentősége magának a művészetnek mint műalkotásnak a tagadása, és ama felfogás kezdete, „hogy minden művészet, mindenki művész”. Duchamp ekkor szakított a festészettel, majd hamarosan magával a művészettel is, hogy életét sakkszenvedélyének áldozza. E fontos, gesztusértékű példák mélyen befolyásolták a modern művészet alakulását, a talált tárgy, az object trouvè gyakorlata napjaink posztmodern művészetében is virágzik, mely virág a duchampti gesztusból nőtt ki.)

A dadaizmus mindenek előtt életmód volt, amely kezdetben az irodalomon belül alakult ki, majd 1917-től Zürichben is a képzőművészet irányába fordult. Ebben az évben nyílt meg az első dadaista galéria. A svájci főváros ebben az időben – a háború éveiben – mindenféle rendellenes módon oda került személy menedékhelye volt. Katonaszökevények, politikai emigránsok (V. I. Lenin), tudatos háborúellenesek, titkos ügynökök, üzletemberek… és természetesen írók, költők és művészek gyülekezőhelye. A sajátos élénk értelmiségi tiltakozás keretein belül, hasonlóan a német expresszionizmushoz a pozitivista gondolkodás hamis mítoszai ellen lázadtak a dadaista művészek, miközben oly szélsőségekig jutottak el, hogy már a művészetben sem hittek. Az elvek örökkévalósága, a logika törvényei, az elvont fogalmak tisztasága, tehát általában az egyetemes ellen voltak. Ehelyett az egyén féktelen szabadságát, a spontaneitást, a közvetlenséget, az időszerűt, a kockázatosat választották. Nemet mondtak ott, ahol a többség igent mondott; a renddel szemben az anarchiát, a tökéletessel szemben a tökéletlenséget választották. Elutasításaikban odáig jutottak hogy még a modern irányzatokkal is szembe szálltak, tehát az expresszionizmussal, de főleg a kubizmussal, a futurizmussal, az absztrakttal –, pótlékoknak tekintették őket, s közeli romlásukat jósolták. A Dadát sokkal inkább a gesztus, mint maga a mű érdekelte; s ez a gesztus egyaránt jelentkezett a szokások, a politika, a művészet, de az emberi kapcsolatok területén is; s ez a gesztus mindig provokatív volt. Nem tűrtek semmiféle szolgaságot, még a Dada szolgaságát sem. Tehát, hogy élni tudjon, a Dadának minden pillanatban szét kellett rombolnia, meg kellett tagadnia önmagát.

Az idő távlatából megállapítható, hogy a zürich-i dadaisták közül a legkiválóbb képzőművész Hans Arp volt. De amit dadaista képzőművészetnek nevezünk, az nem valami pontosan körülhatárolható jelenség. Nincsenek világosan kifejtett alapjai, stiláris elvei; tulajdonképpen a már más mozgalmakban – annak ellenére, hogy azokat pusztulásra ítélték – fellelhető alkotóelemek keveréke volt. Mégis a Dada művészetének legsajátosabb alkotásaiban van valami különösség. Bennük nem a rendező elem, nem a stiláris összefüggés keresése, nem a formai arányosság uralkodik. Művészei nem is műveket alkotnak, hanem vitázó önkényességgel tárgyakat készítenek. 

A dadaista szellemiség nagyon hamar elterjed Európában, Berlinben, Kölnben, Hannoverben és végül Párizsban is.

1917-ben ment Haulsenbeck Berlinbe, ahol szétszórta a dadaizmus vírusát, ám ez a csoport hamarosan politikai hangvételt kapott. Itt a Dada követői a Spartacus Szövetségben egyesültek, s közülük néhányan az utcai harcokban is részt vettek. „Végtelen viták folytak a művészetről, de mindig és kizárólag a politikával összefüggésben...” (Ervin Piscator, 1929.). A berlini dadaisták legnagyobb eredménye a fotomontázs volt, melyet 1918-ban Raoult Hausmann (1886-1970) talált ki, de hamarosan alkalmazni kezdte több alkotó: Kurt Schwitter, Hanns Arp, Francis Picabia és Max Ernst is. 1921-ben rendezték meg az „Első Nemzetközi Dada Vásárt”. „Voltak ott képek, fotomontázsok, reliefek, dadaista plakátok és falragaszok – összekeverve, hanyagul felrakva. A mennyezetről lógott egy német tiszt bábfigurája, feje helyén egy disznófej.” – írta Rubin. Ám ezután a hangos bemutatkozás után a berlini csoport hamarosan szétesett.

A kölni dada magjait Hans Arp vitte Zürichből, hol Max Ernst (1891-1976) és Johannes Baargeld (189-1927) festőkkel közvetlenül a háború után létre hozta a Central W/3 új dadaista csoportot. Egy söröző kertjében 1920 áprilisában nyílt meg a csoport legfontosabb kiállítása, melyről Rubin a következőket írta: „Ahhoz, hogy a kertbe jussunk, át kellett haladni egy nyilvános vécén, kicsit arrébb elhaladtunk egy elsőáldozós ruhában obszcén verseket szavaló kislány mellett. A falakon kollázsok, a kertben körben különféle tárgyak vannak, többek között Baargeld „Fluidoskeptrik„ című munkája: egy vérszínű vízzel megtöltött akvárium, a felszínén női hajszálak úszkáltak, az alján pedig egy ébresztőóra – par excellence dadaista tárgy. Nem kell mondanom, hogy a látogatók többsége sokkos állapotban volt; a dühkitörések levezetésére egy Ernst által készített fa tárgy volt elhelyezve, lánccal hozzáerősítve egy szekerce, amely invitált annak elpusztítására. A kiállítást a rendőrség záratta be az obszcenitást kifogásoló panaszok hatására…”

Hannoverben a dadaizmust Kurt Schwitters (1887-1948) jelentette. Schwitters 1918-ban szakított a hagyományos festészettel, úgy döntött, hogy nem alkalmaz nemes anyagokat, – olajfestéket, színezőanyagokat –, különféle maradékokból (rongyok, villamosjegyek, fadarabok, konzervtetők, vasdarabkák, szögek, borítékok darabjai, bélyegek, tyúktoll, bőr, kő, zsinórok…) készített kollázsokat. Művei, „a piszok festészete” (G.Grosz önéletrajza) kizárólag ezekből készültek, e szedett-vedett anyagok összességéből származtak. Tehát nevéhez fűződik az assamblage forradalmi módszere, melyet ő 1919-től „Merz”-nek nevezett. Az elnevezés az egyik alkotásán felhasznált szórólap „Commerzbank” feliratából, a szó csonkolásából eredt. E gesztusával is a Dada üzletellenességét kívánta demonstrálni. 1919-ben nagy kiállítást rendezett munkáiból a Der Sturm galéria Berlinbe. Az általa 1919-20-ban készített munkák, melyek a szobrászatot, építészetet és festészetet magába foglaló konstrukciók voltak a dadaizmus legfontosabb művei közé tartoznak, s ő lesz az, aki a mozgalom megszűnése után továbbra is dadaista szellemben alkotott.

New York-ból először Picabia (1919), majd Duchamp és Man Ray (1921) is Párizsba utazott, hogy ott folytassák a dadaista forradalmat. Hamarosan felfordulást és botrányokat keltenek. Mellettük a francia irodalmárok: haláláig Apollinaire, André Breton, Jacques Vaché, majd Louis Aragon nevetségessé tettek, lefokoztak és megszentségtelenítettek mindent, ami nagy fontosságúnak tűnt. Korábbi, Bretonhoz írt levelei alapján felkészülve várták Tristan Tzara érkezésér és programját: a terrort az irodalomban és a művészetben. 1920-ban már Tzara is Párizsban lakott, s Picabiánál szállt meg. A Littérature lapjai adtak helyet támadásinak, kiáltványaiknak, mely folyóirat ettől függetlenül megőrizte függetlenségét, szürrealista hangnemét. Breton teljes joggal mondhatta: „…tulajdonképpen a dadaista és a szürrealista szövegek állandóan váltakoztak egymással... A dadizmust és a szürrealizmust – melyek akkor még csak lehetőségként léteztek – csak együttesen lehet elképzelni, mint két hullámot, amelyek folytonosan átcsapnak egymáson.” A megszülető szürrealista csoport tagjaival együtt rendezték meg a legnagyobb feltűnést keltő dadaista manifesztációt: Max Ernst kollázsainak bemutatását. A „colle-ragasztó” szóból kreált kollázs-collage „két különböző valóságnak nem egymáshoz illő síkban való véletlen találkozásán” alapul. Ez a definíció Lautremont (1844-1870) szürrealizmust megelőlegező híressé vált verssorára asszociál: „Gyönyörű, mint egy varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”.

1922-ben a weimari konstruktivista kongresszuson Tzara kihirdette és megmagyarázta a dadaizmus végét. Igaz volt tehát az a dadaista logika, hogy a Dada megöli a Dadát. A dadaizmus kimúlása önmagán belül keresendő, de nem a már 1916-ban elkezdődő, majd itt-ott mindig fellépő személyes ellentétekben. Berlinben 1920-ban ért viharos véget, Párizsban is kikerülhetetlenné vált a vég 1923-ban. Pár évvel később Tzara önként vállalt végről beszélt, s André Breton is a Littérature-ban megjelent írásában arra szólított fel, hogy „Hagyjátok ott a dadát. Hagyjátok ott jegyeseteket, hagyjátok ott szeretőtöket. Hagyjátok ott reményeiteket és fájdalmaitokat…”. S valóban hamarosan a DADA képviselői közül többen a szürrealizmus világát gazdagították.

Mágikus realizmus G. G. Márquez Száz év magány című regényében

Latin-amerikai irodalom

Gabriel García Márquez: Száz év magány című könyve az egyik legcsodálatosabb könyv, amely 1967-es megjelenése után egy csapásra vált generációk egyik meghatározó olvasmányélményévé, és amely az addig elhanyagolt latin-amerikai irodalom felé irányította a világ érdeklődését.

Így a latin-amerikai irodalom a XX. század hatvanas-hetvenes éveitől került az irodalmi érdeklődés előterébe.  A gyarmati függésből felszabadulva, az itt élő népek kialakították irodalmuk a spanyol irodalomtól független, sajátos arculatát. Felelevenítették, és újra felfedezték az indián őslakosok, a négerek és meszticek világát, kultúráját. Az ősi mítoszkincs, a rítusok és legendák fontos elemei, szemléletformálói lettek az itteni szépprózának.

Író

Életrajz:

   Gabriel García Márquez, teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez, 1928. március 6-án született egy kolumbiai falucskában, Aracatacában. A dél-amerikai író, újságíró, elbeszélő, élete legnagyobb részét Mexikóban és Európában (Róma, Párizs) töltötte; jelenleg Barcelonában él. A világ számos városában járt, igazi 'világpolgár', aki ismeri az európai irodalmat is.

   Jogot tanult, de nem szerette, tanulmányait hamar abbahagyta.

Pályaképe, művei:

    Pályafutását 1948-ban újságíróként kezdte. Kezdetben a kolumbiai napilap, az El Espectador riportereként dolgozott.  A riporterkedést ugyan kedvelte, de csak megélhetése miatt folytatta egészen 1961-ig ezt a mesterséget. 1959 és 1961 között a forradalmi Kubával való rokonszenv jeleként a Prensa Latina hírügynökségnek dolgozott Bogotában, Havannában és New Yorkban. 1961-ben elhagyta az Egyesült Államokat, ahová csak 1971-ben engedték visszatérni: ekkor díszoklevelet kapott a Columbiai Egyetemtől.
 

       1948-ban kezdett elbeszéléseket írni. Első regényével, a Söpredékkel tíz évig házalt, míg végre 1955-ben kiadót talált rá.  Korai írásaiban még Faulkner hatásai mutathatóak ki.

Első figyelmet érdemlő munkája az Egy hajótörött története volt, amelyet 1955-ben cikksorozatként jelentetett meg. Ebben egy, a kormányzat által dicsőségesnek beállított hajótörés valódi, dicstelen történetét mutatta be. Ezzel kezdődött külföldi tudósítói karrierje is (Rómában, Párizsban, Barcelonában, Caracasban és New Yorkban), mivel Kolumbiában nem volt többé biztonságban. A történetet 1970-ben könyv formájában is kiadta, és sokan regénynek tekintik

Nem sokkal ezután három könyve látott napvilágot: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című kisregénye, a Baljós óra (La mala hora) című regénye és Az óriás mama temetése (Los funerales de la Mamá Grande) című novelláskötete.

1961-ben Párizsból - ahonnan addig egy kolumbiai lapot tudósított - Mexikóba költözött, mert vonzották a film kínálta lehetőségek.

1965-ben kezdte írni Száz év magány című regényét. 1967-ben Argentínában jelent meg, azóta számtalan spanyol kiadást ért meg, és eddig huszonhárom országban tizennyolc nyelvre fordították le. Magyarul 1971-ben jelent meg Székács Vera fordításában.

Egyébként nem teoretizáló alkat: az irodalomról, az írásról szándékolt komolytalansággal nyilatkozik. Mint például: "Azért vagyok író, mert szeretném, ha a barátaim kedvelnének. Azért írok regényeket, hogy a könyveimmel minél több barátot szerezzek." 

1972-ben megkapta a Romulo Gallegos-díjat, melyet ötévenként a legjobb spanyol nyelven írott regénynek ítélnek oda.

Az 1981-ben megjelent Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, amely egy vérbosszú újságokban is megjelent történetét meséli el, és a Szerelem a kolera idején-t, ami nagyszülei szerelméről szól. Ezeken kívül több műve is a „García Márquez világegyetemben” játszódik, több könyvben is felbukkanó szereplőkkel, eseményekkel és településekkel.

     2002-ben adta ki önéletrajzi könyvét, a Vivir para contarla, egy háromkötetesre tervezett mű első részét. Ez magyarul Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel jelent meg.

Talán nem tartozik az életmű legértékesebb darabjai közé, de élvezetes és lendületes olvasmány a Bánatos kurváim emlékezete című kisregény. A főhős a helyi lapba írja tárcáit, színházi és zenei kritikáit., ám a prózaíráshoz nincs tehetsége, legfőképpen pedig elhivatottsága. A főszereplő nem mozdult ki szülővárosából, ahol némi izgalmat csak a nyilvánosházak jelentenek; kurvákhoz járt egész életében. Egyszer meg akart nősülni, de az esküvő napján inkább otthon maradt kényelemből. Ajándékként a kilencvenedik születésnapjára azt találja ki, hogy egy szűz kamaszlánnyal tölt egy szenvedélyes éjszakát. A Madame fel is hajtja neki a kívánt tizennégy éves lányt, ám a felkészített, alvó szépség mellett hősünk nem azt találja meg, akit rendelt, hanem azt, akire egész életében vágyott. A férfi élete megváltozik: tárcái szerelmes levelekké formálódnak, ünnepelt publicista lesz, akinek a rádiók olvassák be írásait, de számára nem ez a fontos, hanem az, beköltözött a szívébe a szerelem. Felismeri, hogy létezik egy valóságos, boldog élet, és számtalan gyötrelem után beteljesülhet az első szerelme. García Márquez gyorsan, ám élvezettel elolvasható, műgonddal megírt kisregényének lapjain egy lehetetlen kapcsolat bontakozik ki.

   García Márquez 1982-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

 A mű keletkezéstörténete:   

    Márquez 1965-ben kezdte el írni ezt a regényét és tizennyolc hónap alatt, fejezte be, miközben családjával kölcsönpénzen élt.

    Márquez sok művében meghatározóak a gyermekkor élményei. Ugyan csak kilencesztendős koráig élt Aracatacában, de ezek az évek mindmáig kiapadhatatlan ihletforrásként táplálják műveit.

   Másrész már felnőtt korában visszalátogatott nagyszüleihez és ekkor éri a kihalt falu élménye: ami szinte teljesen üres és minden ház eladó (ez a motívum figyelhető meg a regény végén).

Műfaji besorolás:

    Márquez regényé egyrészt a családregény hagyományát folytatja, mivel a Buendia család öt generációjának életét vonultatja fel. Bár nem a klasszikus realista családregény műfaji elvárásai szerint épül fel, hiszen nem hordoz magában realista vonásokat, mivel nem egy ténylegesen valóságos történetet mutat be és sok benne a mitikus vonás.

  Másrészt tekinthetjük eszmeregénynek, mivel a különböző szereplők egy-egy ideológiát képviselnek, valamiért megszállottan küzdenek. ( ez részletesen a szenvedély magányosai alpontban van kifejtve)

   Márquezt gyakran a mágikus realizmus leghíresebb írójának, megújítójának nevezik a Száz év magány is erősen, kötődik is ehhez a stílushoz, de túl változatos ahhoz, hogy könnyen beskatulyázható legyen. A mágikus realizmus előfeltétele az, hogy hiányoznak belőle a népmesei elemek: nem minden furcsa és megmagyarázhatatlan folklórikus: néha egyszerűen ilyen az élet. Az író összeköti a kézzelfogható, mindenki által elfogadott valóságot és a hihetetlennek tűnő, asztrális síkot. Még a legreálisabban gondolkodó, földhözragadt szereplők számára sem kelt megütközést a szellemek léte, az egyes figurák természetfeletti képességei. Bárki számára egyértelmű ezek léte így az író számára sem kétséges a csodás elemek teljesen realista megjelenítésének szükségessége a történetvezetés döccenőmentessége céljából. A szereplők közül többen képviselnek valamilyen természetfeletti hatalmat, annak ellenére, hogy mindennapi életük az átlagemberek világában zajlik. Az író használja - a szintén mágikus realizmusra oly jellemző- az időtorzítás lehetőségét is, szabadon játszva a pillanatokkal, évekkel, amelyek kimerevedve vagy hirtelen vágtatva szolgálják a cselekmények összefonódásait. A műfaj jellemzője az is, hogy több generáción át játszódik a történet, valamint hogy az események újabb szereplőkkel ugyan, de periodikusan ismétlődnek, és kimenetelük is azonos. Általában elveszik a kauzalitás, megszűnik az ok-okozati összefüggés, ám emellett a végén kiderülhet, hogy egy láthatatlan erő által irányítva mégis minden mindennel összefügg. Gyakori elem, hogy a figurák előre bűnhődnek még tettük elkövetése előtt, vagy kollektív családi bűnöket magukra véve isteni igazságszolgáltatás teljesedik be rajtuk, generációk terhét vetve le így magukról. Az is a műfaj egyik ismérve, hogy történetek valamilyen kulturális keveredés időszakában játszódnak, egy új világ bekövetkeztének hajnalán. Múlt és jelen azonban egymásból következve magyarázza és értelmezi az egyes szereplők jellemvonásait, illetve a fokozatosan egymásba fonódó cselekményszálakat. A mágikus, földöntúli elemek kohéziós ereje válik így a rejtett összefüggések kulcsává.

A regény jellemzői:

1.  Cselekmény:

    A Száz év magány cselekménye egy képzeletbeli kisvárosban játszódik, és a Buendiák nemzetségének mintegy száz évét, öt nemzedék történetét foglalja magában. Az ősapa, José Arcadio nemzedéktársaival együtt elhagyja régi lakóhelyét és alapítja meg az új települést, Macandot. A kezdetben virágzó, természeti állapotban önnön íratlan törvényei szerint élő kisváros csak Melchiades és cigánycsapatának időnkénti megjelenése nyomán lép kapcsolatba a külvilággal. A város békéje és harmóniája a hatóság embereinek megjelenésével bomlik fel először , ennek következtében a Aureliano Buendia ( második nemzedék) megszervezi Macando férfiaiból a liberálisok oldalán harcba induló csapatot. Buendia ezredes minden felkelésének megszervezésekor vereséget szenvedett.  A béke beköszöntével Macandóban banántársaság alakul. Így a kisvárosra hirtelen tör rá a civilizáció annak minden modern vívmányával és gazdasági-társadalmi viszonyrendszerével. Mindez szinte követhetetlen fejlődést eredményez és közben a hagyományos ősi világ formái tovább bomlanak. Egy szrájk és annak véres leverése után a banántársaság távozik Macandoból és a Buendiák nemzedékével a város is feltartóztathatatlanul tart a végpusztulás felé. Miközben Aureliano Babilonia (ötödik generáció tagja) megfejti a Melchiadestől származó tikos jövendöléseket a város és családja jövőjéről, bekövetkezik Macando és az utolsó Buendia pusztulása.

2. Tér:

   Egy kolumbiai elzárt falucska a helyszín, mely az eseményekkel túlnő önmagán. A történet jelentősége kitágul az egész emberiségre. Macando túllépő önmaga helyén és jelentésén egyszerre válik Kolumbia, Latin-Amerika és az egész emberi világ színterévé.

3. Idő:

   Évszámszerű pontossággal a történések ideje nem határolható be. A regényvilágból csupán annyi vehető biztosra, hogy a történetre való rálátás ideje a XX. század , s ebből a látószögből tágul az idő a múltba. Legmesszebb a XVI. századig.

A regény sajátos időszemléletében az utódok az elődök életét személyes emlékeik körébe vonják. Az emlékezet tehát maga az elmúlásnak, feledésnek ellenálló élet.

4. Szereplők:

  A regény szereplői –a kisváros közössége és a Buendíák- a mítosz jellemzői szerint megformáltak, egy világ- és önértelmezés részei, melyben a közösség (illetve az egyén) önmaga és a világ viszonyrendszerére, létének eredetére és céljára keresi a választ.

5. Narráció:

A narrátor (író) meséli el a történetet különböző néző pontokból. Ősi epikát idézi a narráció, a történetmondás válik fontossá, csak az számít, hogy elmesélje a történetet (a mesélés kedvéért mesél).  Mögöttes céloktól mentes, nem az elemzés vagy bírálat van a központban, nem társadalmi, lélektani összefüggéseket ír meg, hanem a mesélés önértékét fedezi fel. A XXI. század effelé tendál megint: egyszerű lineáris történet, nincs más cél.

Valóság és mítosz:

Valóság:

   Ha a valóság felől nézzük a történetet, a latin-amerikai (kolumbiai) múlt krónikája, a helyi sorskérdések számbavétele elevenedik meg, sajátos politikai viszonyaival, életmódjával, és a kontinens jellegzetességeivel. Egyedüli éghajlata, a rendkívüli meleg, hatalmas esőzések, nagy távolságok megjelennek a történetben. Vég nélküli polgárháborúk, és döbbenetes elzártság jellemzi Macondót.

  Ebbe a történetbe épülnek be mesés motívumok, melyek a mítosz felé vezetnek. Ezek nem kötődnek helyhez, hanem az egész emberiségre jellemzőek. Éppúgy Európának legősibb történeti gyökerei, mint Dél-Amerikának, így mossa össze hazájának sajátosságait az európai kultúrkinccsel, így teszi számunkra is közelivé a távolit, ismerőssé a sose látottat, érdekessé és egyben bonyolulttá a történetet és érezteti velünk, mintha rólunk is szólna, mi is oda tartoznánk.

Mítosz:

   A mítosz olyan, a különböző kultúrák korai szakaszában megjelenő elbeszélés, történet, amely egy közösség átfogó világ – és létmagyarázatát adja. Világképében a megismerés tapasztalati és tapasztalatontúli (transzcendens) szintjei egyaránt jelen vannak. Egy-egy nép mitológiája (mítoszainak összessége) a közösség miden tagja számára ismert (volt), melynek lényege a közös értés, a hagyomány mindenki számára érvényes jelentés, példája.    
    

   Így a mítoszt később feldolgozó irodalmi alkotás ekképpen annak a hagyományos, mindenki számára érvénes jelentésével léphettek párbeszédbe, vagyis az újraírt mítosz az eredeti jelentésétől való eltérésben határozza meg önmagát. Márquez regényének újdonsága, hogy nem egy mítosz újraírását adja, hanem az élő, jelenvaló mítosz válik a mű szemléletének, világképének kifejezési formájává, beszédmódjává. Ez azt jelenti, hogy az élő hagyományba be nem avatott olvasónak meg kell ismernie e mitikus világlátás logikáját, bele kell helyezkednie annak szemléletmódjába. 

    Ezért gyakran érezhetjük, hogy bibliai jelenetekhez hasonló történetek játszódnak le,vagy mitológiai alakok születnek újjá a regény lapjain.

Bibliai történetek:

➢     Prudencio Aguilar meggyilkolásának bűne és ebből következő kiűzetés –Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból

➢     A falu alapítóinak 26 hónapos átkelése a sierrán - A zsidók pusztai vándorlása

➢     Második Aureliano jószágának természetfeletti szaporulata - Jákob és fiainak története az Ószövetségben

➢     Csaknem öt évig tartó esőzés - Özönvíz

➢     Remedios mennybemenetele - Mária mennybevétele

➢     José Arcadio tudásvágya párhuzamba vonható a bibliai Ádám tudásvágyával

        Görög mitológia alakjai:

➢     Ursula - Héra alakja, aki a családi tűzhely védelmezője, a nemzetség összetartója

➢     Aureliano ezredes - Sebezhetetlen Akhilleuszként küzd a polgárháborúban.

➢     Ursula és José Arcadio házassága a mítoszokra jellemző vétségben köttetik (unokatestvérek)

➢     .

➢     A hírvivő Melchiades alakja a görög mitológia Hermészének feleltethető meg. Szabadon jár élet és halál között.

   Ősi epikát idézi a narráció, a történetmondás válik fontossá, csak az számít, hogy elmesélje a történetet( a mesélés kedvéért mesél).  A XX. században inkább a társadalom lélektana a fő kérdés, de Márquez nem erről akar írni. Mögöttes céloktól mentes, nem az elemzés vagy bírálat van a központban, nem társadalmi, lélektani összefüggéseket ír meg, hanem a mesélés önértékét fedezi fel. A XXI. század effelé tendál megint: egyszerű lineáris történet, nincs más cél. Hétköznapi életről szól a regény,a hétköznapok apró eseményeit mondja el  nem pedig  kalandokat és hősöket beszél el : hogyan várják az eső végét, hogy nevelik a gyerekeket, hogyan bánnak a betegekkel, vagy hogyan várják a vendégeket. Ezek közben a nagyon egyszerű dolgok közben mégis a legfontosabbról beszélnek: szerelemről, halálról, férfi és nő örök harcáról és kapcsolatáról, az élet valóban fontos dolgairól. Ezekhez mégsem használ patetikus hangot, így e témák megjelenése nem válik emelkedetté.

Egy konkrét család életén keresztül belecsempészi a filozófiát is. A nagyon sokrétegű regényben ezt is megtalálhatjuk.

  Nem csak újraértelmezi a mítoszokat, hanem újakat is teremt.

• Álmatlansági kór - nagy felejtés mítosza: A mai modern ember gyötrelmeit emeli be az ősi mítoszok közé.

  A múltról és a jelenről egyszerre ír, egy kis kolumbiai faluról és az egész emberiségről. 

Nem csupán a mítoszok újraírását adja, hanem az élő, jelenvaló mítosz válik jelentőssé. A falu népének sorsa az egyetemes emberit példázza.

   Mitikusvilágszerűség megteremtésében fontos szerepe van a regény sajátos időszerkesztésének, melyben az utódok és az elődök életét személyes emlékeik körébe vonják. Így az egymást követő nemzedékek nemcsak saját múltjukat, hanem a születésük előtti időt őrzik, azaz a kezdet és a vég közé kifeszített teljes időtartományt egyidejűen jelenvalóvá, térszerűvé teszik. Az emlékezés tehát nem más, mint maga a feledésnek, megsemmisülésnek, elmúlásnak ellenálló élet. Ezért esik Macando népe Melchiades eltűnését követően az álmatlansági korba. Az idő viszonylagossága, érzékelésének szubjektivitása több helyen is megfigyelhető. José Arcadio saját hanyatlásának tapasztalataként szembesül létének értelmetlenségével, amit az idő megállásaként fogalmaz meg. Ursula az idő ciklikusságát érzékelteti, mikor a folyómedret, tisztítják, így szól: „Mintha körben járna az idő, és visszatértünk volna a legelejéhez.”

Az idők végezete, legalábbis ami Macando és a Buendiák sorsát illeti, véget vet a körforgásnak. Ideje a pergament megfejtésének pillanatával esik egybe: az utolsó Buendia már tudja, hogy „mindaz, ami írva vagyon bennünk, öröktől fogva és mindörökre megismerhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély ezen a világon.”

Burjánzás és pusztulás:

   A regény bevezető részében különös kép tárul elénk. A falualapítók olyan mélyre hatolnak az őserdőben, hogy oda már se a napsugár, se a madarak nem követik őket. Bezárul a múlt, és ezen az elzárt helyen kezdődik egy új élet, ebből növekedik ki a falu.

Mintha ez a burjánzás lenne a jellemző az itt élő emberek életére is. Lakói éppoly gyorsan szaporodnak, mint az őserdő növényzete, Aurelianonak például tizenhét gyermeke születik. Az emberek együtt élnek a természettel így burjánzásuk, illetve pusztulásuk természetes, hogy együtt történik

Az idő, az elmúlás és halál mementójaként egy ősrégi spanyol gályát találnak. Azonban a széthulló roncson új élet fejlődik, s mintha így lenne az Macondó lakóival is. Az emberek halálát is így övezi az élet, a pusztulás és a születés egymás mellett van jelen. A Buendiák amíg élnek, nagyon élnek. Hatalmas tettekre vállalkoznak, rengeteg emberről gondoskodnak, tucatszám fogadják be a vendégeket, óriási lakomákat rendeznek, háborúkat, forradalmakat vezetnek. Ha szerelmesek, porig akarnak égni a szenvedélyben, ha gyűlölnek, tétovázás nélkül gyilkolnak. Amilyen sűrű és túl burjánzó az életük, olyan hirtelen jövő a haláluk is. Buendía ezredesnek mind a tizenhét fia meghalt még őelőtte, a Szép Remedios körül pedig hullanak a férfiak, mert szerelmük halált hoz rájuk, a gringók ezerszám gyilkolják le az embereket.

Szerelem és halál, születés és pusztulás, élet és halál, szaporodás és elmúlás egy időben van jelen, így akár ezen ellentétek egy nap alatt is bekövetkezhetnek. Rebeca és José Arcadio a temetővel szemben béreltek házat, Ursula és férje szerelme pedig a gyilkosság éjszakáján teljesült be.

Test és lélek

A regényben többször megjelenik a bomlásnak indult emberi test (Rebeca tarisznyájában : ősei csontjai, Fernanada apja saját hulláját postázza) Márquez naturalista módon próbálja leírni akár a halott, akár az élő testet. A valóságról ír, szépítés nélkül, a mocsokról, gusztustalanról, is,ez mégsem borzasztó, hiszen ez is az emberi élet része (például Melchiades porhüvelye, vagy José Arcadio oszló teteme). A halál nem egyenlő a hullává válással, a lélek magasabb rendű, mint hordozója. Ursula például maga dönti el, hogy mikor hal meg, Amaranta pedig győzedelmeskedik az elmúlás felett, mikor még halálával is másoknak tesz szolgálatot. A szereplők természetesen beszélnek a halálról, mivel tisztában vannak vele, hogy többet jelent, mint az a gusztustalanság, ami hordozza.

A szagok azonban fontos szerepet játszanak a műben. A szereplők testszagok alapján tájékozódnak és mondanak véleményt. Pilar Ternera füstszagú, az örömlányokból "hervadtvirág-szag" árad, Remediosban keveredik az erdei állatok és a frissen vasalt ruha szaga.

Szemérem és szemérmetlenség egyaránt jelen van. Előbbinek Fernanda a megtestesítője, aranybilijével, bokától csuklóig zárt hálóingjével. Férje szerint épp ez a természetellenes, mert a mindent megszépítő virágnyelv sokkal erkölcstelenebb, mint a mindent kimondó természetesség. Hősei pontosan tudják, hogy a test mennyivel kevesebb, mint a lélek, a szerelem több, mint a szeretkezés. Még a legbujább emberek is megbánják, hogy ennyi időt pazaroltak el az életükből „féktelen paráználkodásukkal".

A szenvedély magányosai

   A veszély, amire Márquez regényben figyelmeztetni akar: a magányosság. A Száz év magány az egymástól való elidegenedés keserű folyamatát, gyilkos következményeit tárja fel. A Buendía hatalmas család volt, mégsem voltak igazán boldogok. Ez a társas magány nem csak a családra, hanem a párkapcsolatokra is jellemző: elhidegülés, elköltözés, boldogtalanság az, ami beárnyékolja a szerelmeket. És ez  a társas magány nem csak latin-amerikai probléma, hanem az egész XX. századi világra jellemző. Az író megpróbál választ adni erre a problémára: a kultúra, a történelem egyedül a helyes út egymás felé.

   A Buendía család tagjai megszállottan küzdenek valami célért, ami egész életüket meghatározza. A család minden tagja szenvedéllyel küzd valamiért de egyedül kell megvívnia a harcot. Ugyan családban élnek és halnak meg, de mégis magányra vannak ítélve.

Az ezredes és Második José Arcadio az igazság megszállottjai. Aureliano a polgárháborúban, Második José Arcadio a gringókkal szemben. Harcuk reménytelen és eredménytelen, de küzdenek tovább, bukásuk pedig őket taszítja a legmélyebb kiábrándulásba.

A családalapító és az utolsó sarj egyaránt a tudás keresésének szenteli az életét. Amit az ősapa keresett, azt kutatja az utolsó Aureliano is. Ironikus és tragikus egyben: a családnak és önmagának pusztulása áll a pergameneken.

Ursula szenvedélye a józanság és a meleg vendégszerető otthon. Férje nyugtalanságának ellentmondva marad ott, ahol gyermekük megszületett, és rendet tesz akkor is, mikor a férfiak romlásba döntenék a falut.

Amaranta, Rebeca és Meme a szerelem megszállottjai. Mindent feláldoznak a szerelemért, még ha az nem is teljesülhet be, és el is veszítik szerelmüket.

Hiába küzdenek mindannyian valamiért, mindegyikük bukásra van ítélve, nem lehetnek sikeresek. A szenvedély végzetüket hordozza, ez eredményezi elkerülhetetlen bukásukat, így elhagyottan, magányosan halnak meg.

Körforgások és ismétlődések

A mítosz ciklikus és szükségszerűség elve szerint építkező szemléletből fakadóan a szereplők az emberi lényeg változatlanságát is felmutatják Jellemző, hogy a nevek és az események mindig ismétlődnek.

   Azonban a körforgás nem tökéletes, mert másként nem jönne el a pusztulás. A család egyre dekadensebben él, lassan kiürül a ház. Spirálisan jutunk el a pusztuláshoz. Az utolsó körrel, a Buendíák halálával Macondo is várja a pusztulást, maga is kísértetvárossá válik, és elnéptelenedik. A siralmas faluba még egyszer visszatérnek a cigányok, a visszatérő jelenet keretbe foglalja a történetet.

   A nyomorúság is állandó. Az ezredest rendkívüli hősként tisztelik, azonban hiába harcol egész népéért, később mégis elfelejtik. José Arcadio tiszteletre méltó falualapító és vezető. Remediost szépségkirálynőnek választják. Utólag az életük mégsem látszik másnak, mint kudarcok és nyomorúságok körforgásának. Erre a körforgásra Ursula figyel fel. Észreveszi hogy az unokák, dédunokák ugyanazt teszik, mint elődeik, ugyanazok a szenvedélyek hajtják őket.
Ez már a nevek következetes ismétlődéséből is látszik: 

            Aurelianók: idealisták, az igazságért harcolnak, szellem embere, visszahúzódó,   

                                töprengő, elmélyülésre hajló

            Arcadiók: élvezetek hajszolása, saját érzelmek fontossága, léhák, gyakorlati

                             emberek, vállalkozó szelleműek, tetterő és férfiasság jellemzi őket

Igazságtevő csodák

   A regény szereplőinek sanyarú sorsát megkönnyítő igazságtevő csodákat figyelhetünk meg. A realizmus ellenére jelen vannak ezek, és megadják a szereplőknek azokat a lehetőségeket, amiket az élet is adhatna, ha nem lenne ilyen kegyetlen. Az író kárpótolja őket az elszenvedett fájdalmakért. Márquez csak így segíthet hőseinek, elviselhetőbbé teszi a nyomorúságot úgy, hogy közben nem változtatja meg a valóságot, csak megszépíti azt.

Ilyen igazságtevő csoda:

- Remedios mennybemenetele

- José Arcadio tiszteletére halálakor a természet apró sárga virágok özönével kárpótolja

- Amaranta „derűs”, nyugodt halála

- A bibliai özönvíz elönti Macondót, mintha el akarná mosni a falu utcáira tapadt vért a      

   sortűz után

      - Mauricio Babilonia körül is folyton pillangók repkednek- ám aki nem érti meg a     

        csodát (Fernanada), rovarirtóval írtja bogarakat, ez földhöz ragadtságát bizonyítja.

A mű színházi előadásként

   Budapesten a Vígszínház vitte színpadra Márquez regényét Forgács Péter rendezésével. A főszerepekben Börcsök Enikő (Ursula) és Hegedűs D. Géza (José Arcadio Buendia) játszottak.

Érdekességek:

   Nagyon ötletesen lett megoldva a helyszín: erre szükség is volt, hiszen egy egész falut kellet megjeleníteni egy színpadon, ezt úgy oldották meg h a rámpák segítségével 3 részre, emeletre osztották a színpadot. Érdekesség volt még hogy egy ajtón, egy szekrényen és egy ládán keresztül is közlekedhettek a szereplők.

  Ursula öregedést is ügyesen oldotta meg a rendező: egyrészt egy kendő segítségével, amelyet először a derekán majd a vállán végül a fején viselt, valamint a testtartásával, mozgásának sebességével, beszéd tempójával.

   A legzseniálisabb megoldás az volt, ahogy a halottak megjelentek: ugyanis aki a más világba távozott fehér fénnyel lett megvilágítva, amire még az is rájátszott, hogy a szereplők arca fehérre volt festve: így tényleg hallottnak látszottak.

   A legszebb jelenet szerintem az volt, amikor a pillangók repültek: ugyanis a színpad tükröződő felülettel volt körbe véve, és amikor fentről ledobták a papír pillangókat, azok tényleg úgy tűntek, mintha repülnének.

Változások ( könyvhöz képest):

   A könyv és előadás között voltak eltérések is természetesen: voltak részek, amik kimaradtak, voltak, amiket máshogy oldottak meg. A legfeltűnőbb szerintem az előadás in medias res kezdése volt. A történet akkor kezdődött, amikor Ursula már megvakult: itt kezdte el mesélni a történetét és ugrott vissza a történet elejére.

   A másik jelentős eltérés az volt, hogy az előadásban Ursula személye kapta a legnagyobb hangsúlyt, ő volt a történet elmondója is, míg a könyvben inkább Buendia ezredes a kiemelt szereplő.

A mű sajátosságai és újdonságai

A nemzetközi kritika szerint századunk egyik legnagyobb remekműve a regény. Márquez egy dél-amerikai család életének száz esztendejébe sűríti mindazt, ami az egész emberiségre érvényes. A végzet erejével a cselekvő akaratot szegezi szembe. Bármiképp is dől el a harc, csak az a fontos hogy az ember vállalja a küzdelmet. Az egyetlen veszély a magányosság. Márquez arra figyelmeztet, hogy minden eszközt helyénvaló, annak érdekében, hogy együtt tartsuk az embereket. Az emberi lényeg a regényét írta meg, elkerülhetetlen ismétlődéseket és hihetetlen átalakulásokat.

Bodor Ádám: A Sinistra-körzet

I. Bevezetés

      Bodor Ádám az erdélyi magyar irodalom kortárs képviselője. Művészetét alapvetően meghatározza a trianoni békediktátumot követő kisebbségi sors.

      A trianoni döntések után a leghamarabb Erdélyben alakult ki önálló szellemi-kulturális élet. Ehhez az is hozzájárult, hogy Erdélynek már korábban is volt egyfajta kulturális önállósága. Jelentős szervező munkát végzett Kós Károly, Benedek Elek és Tamási Áron. Folyóirataik: Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk.

      1945 után Romániában is kommunista fordulat zajlott le. Ezt még súlyosbította, hogy a kisebbségben levő magyarságot folyamatosan ellenségesen, idegenként kezelték, s törekedtek az anyanyelvi kultúra visszaszorítására. Eme terhek ellenére bontakozott ki főleg a hatvanas évektől az erdélyi magyar irodalom, többek között Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi István és Bodor Ádám munkásságában.

      Az erdélyi magyar írók műveit meghatározza a kisebbségi létből fakadó fenyegetettség, illetve a magyar kultúra, az anyanyelv őrzésére irányuló törekvés.

II. Bodor Ádám pályaképe

      Az 1936-ban született szerző gyermek- és ifjúkorát nagyrészt Kolozsváron töltötte, ahol 1952-ben államellenes összeesküvésért öt év börtönbüntetésre ítélték (barátaival kommunista-ellenes röplapokat gyártott és terjesztett). A börtönből, amelynek élményei Bodor Ádám írói világának alakulására döntő hatással voltak, 1954-ben szabadult, majd nem sokkal később a Református Teológiai Főiskola hallgatója lett.

      1960-tól, a főiskola elvégzése után levéltárosként a kolozsvári egyházkerület levéltárában dolgozott, később szabadfoglalkozású íróként, Magyarországra történő áttelepülése (1982) után pedig kiadói szerkesztőként kereste a kenyerét.

      Első írását az Utunk c. folyóirat közölte 1965-ben, majd 1969-ben A tanú címmel önálló novelláskötete is megjelent. A hetvenes- és nyolcvanas években az író egyelőre megmaradt a kisepikai műfajoknál: karcolatok (Behavazott lábnyomok, Milyen is egy hágó?), novellák (Én, a részvétlátogató, A Zangezur-hegység) és egy-egy hosszabb elbeszélés (Az Eufrátesz Babilonnál, A részleg, Gyergyó éghajlata) fűződik a nevéhez, melyeknek legkiválóbb darabjait az először 1992-ben megjelent Vissza a fülesbagolyhoz c. kötet gyűjti egybe.

      Bodor eddigi életművének betetőzése a 1992-ben megjelent Sinistra körzet, melyet 1999-ben egy újabb regény, Az érsek látogatása követett. 

III. Prózavilágának általános jellemzői

·         nyelvi sűrítettség és szuggesztivitás

·         irracionális fordulatok, valószerűtlen jelenetek: a Sinistra körzet egy szereplőjének, Géza Hutirának például váratlanul letörik a füle, amelyet a menyétek azonnal elropogtatnak

·         a szereplők között gyakoriak a mesébe illően groteszk figurák: a Sinistra körzet hatszáz kilós kamionsofőrje, a világító hajú Bebe Tescovina vagy a szintén Sinistra-beli albinó ikerpár, a két Hamza Petrika

·         a szereplők nevei általában egzotikus hangzásúak (Mustafa Mukkermann, Bobadilla), sokszor beszélő nevek (Emil Sopornytz, Mauzi Anies)

·         novelláit és a későbbi két regényt a titokzatosság és állandó feszültség levegője tölti be, ahol a huszadik század közép-európai diktatúráira jellemző paranoid hatalom állandó jelenléte adja az egyetlen bizonyosságot

·         művei rokonságba állíthatók az újkatasztrofizmus irányzatával a lepusztult, világvége hangulatú környezet ábrázolása miatt

IV. A Sinistra körzet elemzése

1. A műfaji besorolás problémája

      Alcíme: Egy regény fejezetei. A mű nem kötődik a regény-műfaj metonimikus történetvezetésű hagyományához: tizenöt, egymáshoz viszonylag lazán kapcsolódó, önálló novellaként is élvezetes fejezetből áll, amelyek történései ha térben nem is, de időben sokszor távol kerülnek egymástól, tehát nem lineárisan, nem időrendben követik egymást.

2. Az elbeszélői nézőpont és a beszédhelyzet

·         A történet főszereplője Andrej Bodor útkaparó, aki többnyire E/1. személyű narrátor is egyben (azért csak többnyire, mert a regény vége felé az elbeszélői nézőpont sokszor E/3. személyűre változik), a Sinistra körzetbe mostohafiának, Béla Bundasiannak megkeresésére érkezik, ám e célnak mindent alárendelve lassanként teljesen asszimilálódik a börtönkörzet-szerű regényhelyszín sajátos szokásrendszeréhez.

·         Andrej Bodor személye, szenvtelen közlésmódja tartja össze a történetet

3. A történet

      Andrej Bodor iratai azonnal Dobrinba érkezése után elvesznek, és mivel a körzet társadalmába minél tökéletesebben próbál meg beilleszkedni, minden jobbat ígérő, megüresedett pozíciót szeretne elfoglalni, s válik valamiféle „általános helyettes”-sé. Andrej e helyettesítései során folyton halottak helyére lép (ilyenek Valentin Tomoiaga fényképész, Zoltán Marmorstein, az útkaparó és Augustin Konnert), de például az elüldözött Vili Dunka után lesz Aranka Westin szeretője is, ráadásul mindezt bárminemű kommentár nélkül teszi (a történetmesélés szenvtelensége, reflektálatlansága amúgy is alapvetően fontos jellemzője Bodor Ádám szövegvilágának).

      A történet kimenetele nehezen összefoglalható, az mindenesetre nyilvánvaló, hogy Andrej kezdeti célja folyamatosan háttérbe szorul. Fogadott fia – mikor végül sor kerül a találkozásukra – szinte megtagadja az Andrejjel való kapcsolatát, valamivel később pedig a főszereplő Mustafa Mukkermann kamionjával megszökik a körzetből. Az utolsó epizódban Andrej hosszú távollét után, idegenként tér vissza Sinistra körzetbe, mivel azonban az éjszakai kijárási tilalmat megszegi, örökre kitiltják a körzetből. Béla Bundasian, eddigre már felgyújtotta magát: “még a körme is izzott, szikrát vetett az orra hegye, a füle, a zsebei kiszakadtak, s amerre a rengeteg aprópénz szertegurult, a perzselt fű és avar is füstölni kezdett. Szemüvege kerete is megolvadt, de a forróságtól a lencsék még jó ideig a szeme előtt lebegtek…”

4. Értelmezési kísérlet

·         a szöveg legfontosabb metaforája: a határ, a „határon-lét”

·         ez már a kezdő mondatban megjelenik: „Két héttel azelőtt, hogy meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik kopár magaslatára.”

§  Borcan ezredes közeledik a lét és a nemlét határa felé

§  a dobrini erdővidék is országhatáron van

§  határhelyzetben, mégpedig növényhatáron (és nem mellesleg a föld–ég határon) fekszik az említett kopár magaslat is

·         Az egyik szereplő, Connie Illafeld a Punte Sinistra felső végén, közel a vízválasztóhoz lakik (ez is határ), a címben is jelenlévő Sinistra pedig folyó, azaz természetes határ

·         A lét-nemlét határosság is átszövi az egész szöveget. A halál fogalma például Sinistra körzetben kiterjed az életre is, ahogy azt a halottkém státusz meghatározásából is látjuk: „A helyettes halottkém teendője abból áll, ül egy kamrában a halottal, lesi, kémleli, megmoccan-e a műszak alatt.”

V. Összegzés

      Bodor Ádám Sinistra körzete a kilencvenes évek magyar prózairodalmának egyik csúcsteljesítménye. A huszadik század közép-európai történelméből táplálkozó motívumai, amelyeknek egy része már az író korábbi kisprózáiban is megjelent, itt sajátos anti-utópikus színezetű, összetéveszthetetlen atmoszférájú mesevilággá állnak össze.

Látomásos jelleg Vörösmarty Mihály verseiben

A költő életének legfőbb állomásai:

            1800-ban született Pusztanyéken, egy kisnemesi családból. 17 éves korában vesztette el édesapját, ezért családja eltartása érdekében házi nevelőnek állt be a Perczel családhoz, ahol titkolt és reménytelen szerelmet érzett Perczel Etelka iránt. A társadalombeli különbség miatt viszonzatlan szerelem nagy hatással volt Vörösmarty költészetére. 1825-en a Zalán futása című eposzával robbant be az irodalmi köztudatba. Már ekkor megfogalmazódott a legfontosabb célja: az alvó, tehetetlen magyar társadalmat akarta felrázni, a nemzeti öntudatot akarta felébreszteni. Eszközül a dicső múltat elevenítette fel, és történelmi hőseinket (jelen esetben a honfoglaló hősöket) állította például. 1831-ben írta meg a magyar irodalom legcsodálatosabb mesedrámáját, a Csongor és Tündét. A második nemzeti himnuszként említett Szózatot 1836-ban írta meg. E művének is a fentebb említett felrázás volt a fő célja. 1837-ben nagy megtiszteltetés érte, hisz a Nemzeti Színházat az Árpád ébredése című művével nyitották meg. 1843-ban vette el Csajághy Laurát. A Szabadságharc idején Kossuth Lajos híve volt, és a magyar függetlenség bukása után bujdosnia kellett. E bukás számára elviselhetetlen volt, mert erre tette fel az életét, és nagyon reménykedett a független és polgári Magyarország létrejöttében. Teljes reménytelenségben élt, és az 50’-es években alig írt. Utolsó műve, hattyúdala, A vén cigány, melyet 1854-ben vetett papírra. 1855-ben betegségben (ami a bukás miatti szellemi és fizikai leépülésnek köszönhető) meghalt. Temetésén rengetegen vettek részt.

           

Munkássága:

Vörösmarty irodalmunk legnagyobb romantikus költője. Mindhárom műnemben alkotott. Az MTA tagja, tehát tudományos munkákat is végzett: A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai (szótárszerkesztés). Drámaelméleti munkákat írt, és drámákat (pl. Shakespeare) fordított. Lapokat is szerkesztet - mint például Koszorú, vagy a két barátjával közösen szerkesztett Athenauem. (Kisfaludy Társaság – Bajza József, Toldi Ferenc, Vörösmarty Miklós)

Látomásos jelleg:

A látomásokhoz az érzelmi fokozódás során jutnak el a költők. A külső körülményt a romantikus költő belső élmény kifejezésére használja fel. Vörösmarty költészetének legfőbb jellemzője a képek és a szavak nagyszerű áradása. Bármilyen témához nyúl, rögtön elragadja a romantikus hevület, kép- és mítoszteremtő fantáziája, s a művet áthatja nyelvének ereje. Kifejezőereje végtelenül gazdag, képzelete szárnyaló, nyelvi eszközei pedig kimeríthetetlen. (Ezért mondhatjuk, hogy ő a legnagyobb romantikus költő.) Néha az az érzésünk támadhat, mintha tudat alatti mélységekből fakadnának víziói. Szerb Antal szerint szándéka ellenére teremti képeit, vízióit, tehát többet közöl, mint amennyi a célja.

A költő nemcsak maga bánik jól a látomásokkal, hanem azokat nagyon jól érzékelteti is az olvasókkal: szinte érzékszerveinkkel „tapasztalhatjuk” amit ír. Műveinek mondanivalóját sokszor segíti elő romantikus túlzásokkal: gyakran a látomásai felnagyításával erősíti üzenetét. Gyakori a nemzethalál víziójának megjelenése verseiben. A Szózatban „nagyszerű halál”-ként emlegeti, és a „temetkezést” egyfajta látomásként írja le.

A vén cigány - 1954

(elemzés a látomások szempontjából)

            Vörösmarty hattyúdala, utolsó befejezett verse. Irodalmunk legmélyebb rapszódiája, és a költő egyik legtöbb látomást tartalmazó verse, hisz tele van apokaliptikus vízióval, és prófétai látomással. Az önmetaforikus vers első versszaka egyszerűen egy kocsmai jelenetet mutat be. Ehhez képest óriási változás történik a második versszakban, ahol látomások jelennek meg, melyek hasonlatokra épülnek. A hasonlatok során a személyestől a természetig jut el, ami hatalmas távolságot hidal át. „Véred forrjon, mint az örvény árja” A minden versszak végén megjelenő refrén oldja a víziók által keltett feszültséget. Ám a következő versszakokban tovább fokozza a látomások erejét. Sőt, itt már több érzékszervünkre is kihat egy fokozással: „Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl” A negyedik versszak látomásai ismét inkább akusztikaiak. A refrén előtt a költő már kritikus szemmel tekint vissza a szabadságharcra: „vakmerő remények” A következő versszakban a vízió az olvasóra való hatása továbberősödik, ugyanis maga Vörösmarty is így kezdi: „Mintha újra hallanók a pusztán / A lázadt ember vad keserveit” Majd a Bibliából vett látomással folytatja.(Káin és Ábel – testvérgyilkosság) Folytatásul a Prometheus legendáját idézi fel újabb víziókkal. A hatodik (utolsó előtti) versszaknál jut el a tetőpontig: kitágítja a képet kozmikus méretűvé: „ez a nyomoru föld / Hadd forogjon keserű levében” Az érzelmi tetőpont Vörösmarty újra reménykedése: némi megtisztítás után egy új, jobb világra vágyik. „Tisztuljon meg a vihar hevében, / És hadd jöjjön el Noé bárkája, / Mely egy új világot zár magába.”         A befejező versszak lecsendesedik, és bizakodva tekint a jövőre: „Lesz még egyszer ünnep a világon”

„A vén cigány, Vörösmarty egyik utolsó verse, alkotásának megdöbbentő hangszerelésű fortisszimója. Képek zuhataga ragadja el az olvasót, világok végzetein zuhanunk keresztül, pokol és mennyország dübörögnek és zenélnek valahonnan távolról és minden elveszett. De az utolsó strófában megint felcsendül az „és mégis” magyar vigasztalása, a megokolatlan és mégis megdönthetetlen hit az élet feltámadásában, Zrinyi hite és Madách hite, és Vörösmarty költészetei mely mindig a halál és semmi határán járt, nem csendül ki reményeveszett hangokon.”

Szerb Antal: Magyar irodalom története

Szózat - 1936

Ebben a versben Vörösmarty a haza iránti rendületlen hűségre kötelezi a magyar népet. (első és utolsóelőtti versszak) Ezt követően a hazát mutatja be. A történelmi visszatekintés a dicső múltra elég képszerű. A magyar történelem eseményeinek felidézése mind vízióba megy át: a látomásszerűséget az eredményezi, hogy a költő nem egyszerűen csak annyit mond, hogy a magyar hadsereg legyőzte a törököket, tehát nem (metonímia szerűen) az egészet tekinti, hanem annak az eseménynek csak egy kis részletét. Ezzel a konkretizálással szubjektívvé, személyesé teszi, és az olvasó számára egy aprólékos kép jobban elképzelhetőbb, emlékezetesebb, mint egy nagyvonalú kijelentés: „Itt törtek össze rabigát / Hunyadnak karjai” „Szabadság! itten hordozák / véres zászlóidat.”

A vers második felében pedig a nemzethalál víziója jelenik meg. Ezt is eszméletlen képszerűséggel, adja elő. „Hol a temetkezés fölött  / Egy ország vérben áll. // S a sírt hol nemzet sűlyed el, népek veszik körűl, S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” Egy ország vagy nemzet pusztulását nem mint egy temetkezést képzelnénk el, ám a költő mégis erre ösztönöz minket ezzel a látomásszerű leírásával. Szinte látjuk, hogy a nemzet elsüllyed (a szó szoros értelmében) a sírban.

Az első és utolsóelőtti versszakban a költő a megszemélyesítés eszközével mutatja meg, hogy mi a haza. A haza miben létét (itt születünk, itt élünk, stb.) olyan hasonlatokkal (cselekvésekkel) Írja le, amit szintén víziókként látunk: „Bölcsőd az, s majdan sírod is, / Mely ápol, s eltakar” A hazát, mint egy anyukát látjuk, aki betakarja a bölcsőbe gyermekét (a nemzetet).

Emlékkönyvbe - 1949

1849-ben, a Szabadságharc bukása után Vörösmarty súlyos lelki állapotba került. Így ebben a végletes versben önfegyelmét is elveszti, és ezért „meggondolatlan” kijelentéseket tesz: „vesszen ki a világ” A vers egy nagy ellentmondásra épül: voltaképpen a költőnek kéne bíztatást és tanácsokat adni egy fiatal hölgynek, aki megkérte, hogy írjon az emlékkönyvébe; de mégis a költő könyörög, hogy adjon neki hitet, sejtelmet, reményt. „Inkább adj nekem / Hitet, sejtelmet, egy reménysugarat” Az utolsó versszakban már koldul a hitért. A vers legcsodálatosabb látomása már azt a hatást kelti, hogy a költő kilép a kozmoszba: „Elkárhozott lélekkel hasztalan / Kiáltozom be a nagy végtelenbe” Itt Vörösmarty magát bukott angyalként nevezi.

Előszó - 1950

Az Előszó a legemelkedettebb nyelvű magyar versek közé tartozik. Vörösmarty e művére is jellemezőek a látomásszerű, romantikusan túlzó képek.

A Szabadságharc bukását, és Világos katasztrófáját kozmikus tragédia látomásává emeli. Leginkább a háborút írja le eltúlozva, víziószerűen:

„A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel labdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.”

E vers egyszerre külső és belső léttörténet szerves egysége, azaz a látomás nem csak külső, hanem belső léttörténet is, egyfajta lelki önéletrajz.

A három egység háromféle nézőpontot rejt. Az első a fennkölt, ünnepélyes hangú pozitív látomás példája, a második - ezzel szemben – a pusztulás képeitől hemzsegő, tragikus hangvételű, apokaliptikus látomásé. A harmadik szakaszban kevert megközelítésben látomás jelenik meg: az idillnek álcázott tragédia ironikus megközelítésben mutatja a pusztulás utáni világot.

„a költemény a magyar nép katasztrófájának lázas víziója” - Tóth Dezső

A prófétaszerep megjelenítése Babits Mihály Jónás könyve című művében

Az Adyval induló új magyar irodalomnak, a Nyugat nemzedékének Ady után sorrendben következő második legnagyobb költője volt Babits Mihály (ha ugyan szabad és lehetséges ilyen számozott sorrendet felállítani nagy költők között; mégis: kétségtelen, hogy ebben a körben Ady a legnagyobb, a többiek közül pedig művészi erőben is, hatásban is, irodalomtörténeti szerepben is kiemelkedik Babits). Már a kortársak is úgy tartották nyilván Adyt és Babitsot, mint a két irodalmi vezért. Ezenkívül azonban semmi sem emlékeztet bennük egymásra. A politikus Ady mellett Babits hangsúlyozottan elhúzódik a politikától, és csak élete legvégén, a megerősödött fasizmus idején ébred rá politikátlanságának erkölcsileg is, művészileg is helytelen voltára. A formájában újat teremtő Ady mellett Babits formavilága benne gyökeredzik az évezredek hagyományaiban. Ady az életnek rendeli alá a költészetet, Babitsnál az élet alkalom a költészetre.

Latinos műveltségű szekszárdi nemesi-értelmiségi nemzedékek leszármazottjaként indul el a tanári pályára. Görög-latin szakos, de ugyanúgy érdeklik a modern külföldi irodalmak. Nyelveket, esztétikát, filozófiát tanul. Kortársai mindig ámulva említik rendkívüli és mindhalálig gazdagodó műveltségét. Igazi filozopterfajta. A jogásznak indult költők és írók után vele kezdődik el irodalmunkban a bölcsészek nagy sora.

Egyetemista korától kezdve jelennek meg versei és műfordításai, s az értők már ekkor felismerik formaművészetét. Fiatal vidéki tanárként kapcsolatba kerül a Nagyváradon készülő A Holnap körével. A Holnap köteteiben már érett költőnek bizonyul, Ignotus is felfedezi, és a Nyugat indulásától kezdve munkatársa a nagy hatású folyóiratnak, amelynek később szerkesztője, majd főszerkesztője lesz. Élete és művészete összekapcsolódik a Nyugattal.

1909-ben első verseskötetével az új magyar költészet első vonalába lép. Ezekben a korábbi versekben - egészen az első világháborúig - sok a szecessziós túldíszítés, nemegyszer fontosabb a forma, mint a tartalom. A sokáig eldugott vidékeken tanárkodó költő a formák szépségében találta meg a magány ellen a vigaszt, de a szép formákban ki is fejezte a magányt, a társakra vágyódást, a mindenben kételkedő pesszimizmust.

1911-ben végre felkerült Újpestre gimnáziumi tanárnak. Most már itt van a szellemi központban, társak, barátok között; elismerik költői nagyságát. Egyre nagyobb műfordítói munkát végez, belefog Dante Isteni színjátékának lefordításába (ez lett élete legnagyobb és legjelentékenyebb fordítói eredménye), hamarosan kiderül, hogy kitűnő kritikus és esszéíró. Szemléletében van sok konzervatív vonás is, de ez a kultúra eredményeinek őrzésére vonatkozik, és nem a politikára, még csak nem is a kultúrpolitikára. Szemben áll az akadémikus maradisággal, és érdeklődése lassanként a társadalmi kérdések felé is fordul. Érzelmileg közel áll a polgári radikálisokhoz. Az első világháború kitörése azután őt is a politika felé mozdítja: költészetében megszólal a harcos pacifista, az indulatos antimilitarista hangja. A békevágy klasszikus költeményeit írja a háború alatt. A nacionalizmus, a militarizmus felháborodik: Babits ellen fegyelmit indítanak, felfüggesztik tanári állásából. Természetes hát, hogy lelkesen fogadja 1918-ban a polgári forradalmat.

A polgári forradalom pedig egyetemi tanárnak nevezi ki. Az egyetemi katedrán éli át a tanácsköztársaság hónapjait is. De a szocialista forradalmat egyáltalán nem érti: jóindulatú idegenként szemléli a proletariátus küzdelmét. Az ellenforradalom mégis kommunista forradalmisággal vádolja. Megfosztják katedrájától, még a nyugdíjat is megvonják tőle. Ettől kezdve kizárólag az irodalomból él. Nyomatékosan elkülöníti magát a forradalomtól, de az ellenforradalomtól is. Utálkozik a közélettől. Ekkor alakítja ki azt a hírhedett elvét, hogy a művésznek "elefántcsonttorony"-ba kell vonulnia, és kívülről-felülről kell szemlélnie a világot.

Ebben az időben (1921-ben) nősül, felesége a Török Sophie néven író Tanner Ilona, költőnő. Élete irodalommal-kultúrával telik. Versei, tanulmányai, műfordításai mellett egyre gyakrabban jelennek meg finoman költői novellái és a polgári élet hanyatlását ábrázoló, igen jó lélekrajzú, sivár világot tükröző regényei (a legjelentékenyebb ezek között a Halálfiai). Az ellenforradalmi kortól idegenkedő, de a forradalmaktól is elidegenedett polgári költészet most már benne látja a vezérét. Tekintélye nőttön-nő, és a hivatalos irodalom is békülni akar vele. A Kisfaludy Társaság is tagjává választja. Közben a műpártoló, dúsgazdag Baumgarten Ferenc Ferdinánd végrendeletében vagyonának kamatait a magyar irodalomra hagyományozta, Babits Mihályt jelölve ki az alapítvány kurátorának, akinek döntő szava van, hogy évről évre kik kapják a Baumgarten-díjat. Ez a helyzet irodalompolitikai hatalmat adott a kezébe. S közben a Nyugatnak is ő lett a főszerkesztője. A Nyugat pedig akkor is a legnagyobb tekintélyű folyóirat volt, amikor alig néhány száz példányban jelent meg. A színvonalas irodalmi életben az számított írónak, akinek írásai megjelentek a Nyugatban, vagy megjelent könyvéről a Nyugat kritikai rovatában írtak.

Így lett Babits irodalmi diktátor.

Igyekezett szélesíteni a Nyugat gárdáját, szívesen adott helyet fiataloknak, érdeklődve fordult a népi költők felé. Csak a szocialistáktól idegenkedett, illetve mindazoktól, akik a költészetben nyíltan politizáltak. József Attiláról kedve ellenére ismerte el, hogy milyen jelentékeny költő, de csak élete legvégén, amikor József Attila már régóta halott volt, látta be, hogy az utánuk következőknek ő a főalakja. Hanem addig még sok év tanulsága formálta belátását.

Jó ideig igyekezett Babits a Nyugatot semleges középen tartani jobb és bal között, nem látva át ennek a képtelenségét az egyre fasizálódó világban. Kassákék bal felől támadták, de a Babitsnál sokkal baloldalibb Móricz Zsigmond is kivált a Nyugattól. Jobb felől pedig, ha tudomásul is vették Babits költői nagyságát, ellenségesen néztek az egész Nyugatra.

Ilyenformán élete végső esztendeiben egyre elszigeteltebben állt az ellentétek között. Már maga sem hitt az elefántcsonttorony elméletében, és azt kezdte hirdetni, hogy a szellem emberének őrtoronyban kell állnia. Ez is azt jelentette, hogy a költő maradjon az események fölött, de figyelje, mi történik, és jelezze a veszélyt. A veszély pedig nagyon is itt volt már. És akkor a már egyre betegebb költő kilép a sokáig görcsösen őrzött toronyból, és hitet tesz. Élete végén megírta élete egyik legfőbb művét, a Jónás könyvét. A lírikus egy nagy jelképes elbeszélő költeménnyel zárta le pompás életművét. A Bibliából vett, groteszken tragikomikus költemény a prófétáról szól, aki el akar futni hivatása elől, de nem lehet: jön a cethal, és lenyeli, mire belátja tévedését, s amikor a cethal kihányja, mégis elmegy prófétának, majd rémülten látja, hogy nem úgy következnek az események, mint ahogy prófétálta. Megérti azonban, hogy élete árán is az igazságot, az emberségességet kell szolgálnia.

Nem sokkal később, ötvennyolc éves korában, gégerákban meghalt.

Életműve gazdag örökségünk. Költészetében az antik világ képeitől a középkoron át a modern világig réved elénk az évezredek látomása, amely által egy érzékeny és nagyon művelt modern ember kifejezi félelmeit, szorongásait, magányát, de a kultúra gyönyörűségeit is. Formakincse is magába olvasztja az évezredek eredményeit. Hangja a szecessziós burjánzásból idővel a klasszikus szigorúságig egyszerűsödik. Egyike legképgazdagabb költőinknek. Szépprózája a költői szimbolizmustól a szigorú realizmusig terjed. Műfordítói tevékenysége nagyban hozzájárult világirodalmi közkultúránk gazdagodásához. Esszéi, kritikai és irodalomtörténeti művei, ha szemléletük olykor nagyon is vitatható (hiszen politikai állásfoglalás nélkül képtelenség teljes elemzést adni irodalmi jelenségekről), szinte árasztják a műveltséget és a műveltség szeretetét. S tegyük hozzá, hogy vallásos katolikus volt, akinél a vágyott hit azonos volt a vágyott emberségességgel. És ez az emberségesség végül is elvezette a haladó társadalmi hitvalláshoz és kiálláshoz is.

http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/index.htm

A prófétaszerep vállalása a költészetében

A modern idők a próféta és a prófétai szerep átgondolására késztetik a XX. század emberét.

-         A folyamat Nietzsche Zarathustrájával kezdődik, aki visszatérve prófétai magányából - ami Istennel való misztikus találkozását kellene, hogy jelentse - Isten nemlétét hirdeti, megfogalmazva azonban egy új erkölcsi világrendet.

-         Babitsban már a 30-as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása és a torz ideológiáktól való félelem tartotta fogva.

-         Az emberiség kultúráját és értékeit féltette a kibontakozó háborútól. Jogos volt a felismerés, miszerint az emberek elindultak az erkölcsi romlás és pusztulás lejtőjén. Ennek a fő okozója a diktatúra, az elnyomás és az emberek egymástól való elszigetelődésének növekedése. Az erkölcsi romlás elindulása mindenkit magával rántott.

-         Babitsot az 30-as évek közepére már csak az emberiség megmentésének momentuma foglalkoztatta. Szerette volna biztosan látni, hogy az emberekre váró jövő csak jót hozhat az emberiség és egyaránt az egész világ számára. Optimistán szeretett volna a jövőbe tekinteni, de néha ennek ellenére - persze nem véglegese - megfutamodott az Isten által kapott prófétaszereptől és az emberiség teljes pusztulását kívánta.

-         A teljesen romlott világ és erkölcsileg züllött társadalom hatására elképzelte, milyen lenne, ha a bibliai vízözön újra megismétlődne. Ez egyszerre elmosná a bűnt a szennyet és az erkölcsi fertőt. A bárka csak egy igazán szabad emberpárt mentene meg egy új és jobb világ számára. A kétségek és kételyek közepette néha szeretett volna teljesen visszavonulni.

-         Ezt tartalmazza a Vers a csirkeház mellől c. verse, amely a Jónás könyvének alapgondolatát adta. Eljátszik a gondolattal, hogy milyen lenne a domb tetejére visszavonulni és várni, míg Isten ítélkezik az emberiség felett. ezen érzés hatására sem futamodott meg sohasem a költői feladatvállalás elől.

-         Babits 1933-ban megjelenő Holt próféta a hegyen című versében a próféta, választva inkább a teljes egyedüllétet, többé nem is hagyja el magányának színterét. A sérüléstől való félelmében elutasítja a prófétai szerepet és az azzal járó felelősség vállalását. Ám a harmincas évek robbanásszerű változásai világossá teszik, hogy abban a történelmi helyzetben, ahol hamis próféták vezetik félre a megtéveszthető emberiséget, a költő számára sem létezik, nem létezhet azilum (l. pl.: Mint különös hímondó). Ám Babits nem akart politikus művet írni (ahogy évtizedeken át a mindenből politikát csinálók gondolták), amit ő tesz, az tiszta humanizmus egy embertelenné váló világban, de ahol humanistának, azaz elkötelezettnek lenni az európai erkölcsiség iránt már politikai állásfoglalást jelent.

-         Lelki gyötrődések közepette írta meg a Jónás könyve című alkotását, melyben ötvözi a kritikát és az önkritikát. Ekkor már tudatosult benne, hogy a költő feladata az emberiség szolgálata. A költő kívülről szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette meg, persze nem azonosul teljesen műve főszereplőjével.

-         A Jónás könyve eredetileg egy bibliai téma, melyet kisebb-nagyobb mértékben Babits átdolgozott.

„És lőn Úrnak igéje Jónáshoz, Amathi fiához, mondván: Kelj fel, és menj el Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj őbenne, mert feljött ő gonoszsága én előmbe. És felkele Jónás, hogy elfutna Tarsisba Úrnak orcájától, és leszálla Joppenbe, és lele hajót, Tarsisba menőt, és megadá nekik a hajóbért, és belészálla, hogy elmenne ővelek Tarsisba Úrnak orcája elől. Úr kedég ereszte nagy szelet a tengerbe, és lőn igen nagy vész a tengeren, és a hajó veszedelmezik vala megtörettetni. És a hajósok félének, és a férfiak üvöltének ő Istenekhez, és ereszték az edényeket, melyek a hajóban valának, hogy megkönnyebbednének azoktól.

És Jónás leszálla a hajónak alsó felébe, és aloszon vala nehéz álommal. És lépék őhozjá a hajónak bírója, és mondá neki: Mit nyomoréjtatol meg álommal? Kelj fel, híjjad te Istenedet, ha talántál Isten gondoljon mürólunk, és ne veszjönk el! És monda férfiú ő társának: Jövetek, és ereszjönk nyilakat, és tudjuk meg, mire e gonosz jött légyen münekünk! És eresztének nyilakat, és a nyíl esék Jónásra. És mondának őneki: Mondjad meg münekünk, ki okáért légyen münekünk e gonosz! Mely te művelkedeted, mely te földed és hova mégy, avagy mely népből vagy te? Es monda neki: Héber vagyok én, és én mennyek Urát, Istenét félem, ki töttö tengert és földet.

És félének a férfiak nagy félelemmel, és mondának neki: Mit töttél? Mert megesmérték vala a férfiak, hogy Úrnak orcája előtt futna, mert Jónás megjelentette vala nekik. És mondának őneki: Mit tegyönk teneked, és megszőnjék e tenger mitőlönk? Mert a tenger megyen vala, és őreájok dagad vala. És monda nekik: Vegyetek fel engemet, és ereszjetek a tengerbe, és a tenger megszőnik tütőletek, mert tudom én, hogy énértem vagyon türajtatok e nagy vész. És a férfiak evezének, hogy még a földre fordolnának, és nem teheték, mert a tenger foly vala, és őreájok dagad vala. És üvöltének Úrhoz, és mondának: Kérönk, Úr, ne veszjönk el e férfiúnak lelkében, és ne adjad müreánk ez ártatlan vért, mert te, Uram, miként akartad, úgy töttél.

És vevék Jónást, és a tengerbe ereszték. És a tenger megálla ő haragjától, és a férfiak félék Urat nagy félelemmel, és ostyákat ajánlának Úrnak, és fogadásokat tőnek. És alkota Úr igen nagy halat, hogy elnyelé Jónást. És vala Jónás a halnak hasában három napokban és három éjekben.” (Bécsi-kódex, 1466)

A Jónás könyve négy részből áll.

I. rész: Kapta a parancsot Istentől, hogy menjen és szóljon Ninive városának, mert túl sokat vétkeztek. Jónás “rühelli” a prófétaságot. Lázad a költői feladatvállalás ellen. Nem teljesíti Isten óhaját és Ninive helyett egy hajóra száll Tarsis felé. Isten ekkor vihart támaszt a tengeren. De Jónásban nem merül fel, hogy így jelzi Isten a bosszúállást. Lemegy a hajóaljára és el akar bújni a vihar elől. A hajós mikor meglátja, durván kezd el vele beszélni. Jónás ezt mondja:

“zsidó vagyok futok az Istentől, de mi közöm nekem a világ bűnéhez?”

Azt akarta, hogy kitegyék egy szigetre, ahol teljesen magányban tud élni, és ahol makk is van. A hajósok teljesen hülyének nézik, kidobják. Ezután megcsendesült a tenger és megjelent a szivárvány.

II. rész: Ekkor a cethal gyomrában vergődik Jónás. A cethal a büntetést jelképezi. Isten meg akarja Jónást leckéztetni, rá akarja ébreszteni a bűnére. 3 napig szenvedett. Nem döbben rá rögtön a bűnére, először lázadozik a cethal gyomrában. Testi fájdalmai is vannak. Majd később ráébred a bűnére: “Magányos gőgöm szarvait letörted”. Bízik abban, hogy Isten megmenti. 4. nap eljön a szabadulás.

III. rész: Itt három napon keresztül prédikál Ninive különböző részein.

1. nap: árusok terére érkezik. Kimondja rögtön a büntetést. Nem hisznek neki, kinevetik.

2. nap: színészek és mímesekhez érkezik. Itt már elmondja, hogy Isten küldte. Elmondja, hogy 39 nap van még a pusztulásig, ha nem javulnak meg és nem élnek bűnök között. Ők már érdekesnek találták.

3. nap: a királyi palotához jut el. Itt már várták, hallották hírét. Egy oszlop tetejére tették, és úgy hallgatták a prédikációját. Teljesen csúfot űztek belőle, cirkuszi mutatványnak fogták fel az egészet. Nagy megalázottnak érezte magát. Iszonyú átkot kiállt mindenkire. Elrohan mérgesen a pusztába. Kellemetlen pusztulást kíván Ninivének. Azt kéri Istentől, hogy pusztítsa el a várost.

Elvállalta a prófétaságot: “Harc és pusztítás prófétája lettem”.

De Isten nem pusztította el Ninivét.

IV. rész: itt jön a magyarázat, hogy Isten miért nem pusztította el a várost. Isten azt mondja, hogy egy két emberben kicsírázott a gondolat, és ez már önmagában is eredmény. Jónás lázad. “Isten hazudott” - istenkáromlás. Nagyon dühös Istenre. Azt mondja Isten, hogy a költő feladata: prédikálás, feladat vállalása, emberekre hatni.

“A szó a tied, a fegyver az enyém,

 Te csak prédikálj Jónás én cselekszem” - mondta neki az Úr.

A mű végére érezhetővé válik, hogy Babits nem fog többé meghátrálni a feladatvállalás elől. Rájött, hogy gyümölcsöztetnie kell az Isten adta talentumot. A költőnek ily módon kell hatnia az emberek erkölcsire, eszére és érzelmeire, hogy az Isten által kijelölt úton haladjanak.

1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. Bátran és nem bujkálva kíván megszólalni. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, az Isten parancsait, sugalmazását mindaddig, míg lehet, “míg az égi és ninivei hatalmak engedik”, hogy beszéljen s meg ne haljon.

-         Babits Jónás történetében több mint két és fél ezer éves, a zsidó-keresztény kultúrkörben mélyen gyökerező témához nyúl. Jónás nem szerzője, de főszereplője az ószövetségi Jónás könyvének.

-         A bibliai történet műfaja nem történeti elbeszélés, hanem parabola, vagyis példázat az isteni irgalomról. A magyar irodalomban Babitson kívül Batizi András prédikátor dolgozta fel a történetet Jónás prófétának históriája címmel, ez azonban Babitsot nem érintette meg. Sokkal erőteljesebb a Károli Gáspár féle 1590-ből származó fordítás hatása. Babits ezt az archaikusan szép irodalmi nyelvet vette át és színezte tovább könnyed jambikus soraiban.

-         Ám Babits eltért az eredeti történettől, hisz az ő korában a bibliai próféták szerepe ellehetetlenült, a prófétának bölcsebbnek és türelmesebbnek kell lennie. Isten humora pedig a mosoly örök gyógyerejével bír. Mindemellett az elbeszélő költemény szellemi önéletrajz is, nagyszabású lírai önvallomás, az írástudó erkölcsi felelősségének felismerése. Babits kívülről – önironikusan - szemléli önmagát. Önarcképét és egyben az írástudó, intellektuális ember képét festette meg Jónásban, jóllehet nem állíthatjuk, hogy mindenben azonosította önmagát hősével. Jónás a próféta szerep elől menekül Tarsis felé, Isten parancsa ellenére: „és fölkele Jónás, hogy szaladna, / de nem hová a Mennybeli akarta, / mivel rühellé a prófétaságot, / félt a várostól, sivatagba vágyott, / ahol magány és békesség övezze, / semhogy a feddett népség megkövezze.” Féli Ninive népének haragját. Jónás azonban nem kerülheti el Isten szándékának teljesítését.

-         A kor szellemét – és természetesen Babits személyes élményét - érezzük, mikor a durva tömeg elől visszahúzódó Jónás szükségszerűen szembekerül a legénységgel: „Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon / az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom. / Már biztos hogy te hoztál bajba minket (…)Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek / ezt a zsidót!” Bár magánember szeretne maradni, kerülni szeretné a megpróbáltatásokat, de meg kell tanulnia, hogy „ki nem akar szenvedni kétszer szenved.” A cethalban önmagába fordulva kell Istennel találkoznia; megmenekülése Jónás feltámadása, és hitének megerősödése - feladatának elfogadása.

-         E csodálatos megmenekülést Máté és Lukács evangéliuma is Krisztus harmadnapra történő feltámadásával hozza kapcsolatba. (Érdemes itt megjegyezni, hogy a műben több helyen is nagybetűvel szereplő Hal a kereszténység kezdetétől Krisztus jelképe a görög szó anagrammaként történő megjelenítése miatt: ICHTYS (görög, hal)- Iesos Christos Theo Yios Soter – Jézus az Isten fia, megváltó.) A szenvedésben születő, erősödő hit lehetővé teszi Isten akaratának elfogadást. A Cethal gyomrában hányódó Jónás imája Az elbocsátott vad című vers sorait idézi: „Nem hiszek az Elrendelésben, / mert van szivemben akarat, / s tán ha kezem máskép legyintem, / a világ másfelé halad. / Mégis érzem, valaki néz rám, / visz, őriz, ezer baj között, / de nem hagy nyugton, bajt idéz rám, / mihelyt gőgömben renyhülök.”

-         Ez az akarat azonban így vagy úgy csak Isten akarata lehet, így Jónás az akarat megszállottja, az akarat beteljesítője lesz. A szenvedő próféta kétségbeesve sírja vissza Isten iránti elhivatottságát: „Én aki Jónás voltam, ki vagyok már? / Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?”; „De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád, / annál világosabb előtte orcád.” A kiokádott, sós hússá vált Jónas, aki már nem hasonlít a Michelangelo szobor feltámadás szimbólumára, testileg-lelkileg elgyötörten indul térítő útjára Ninivébe.  
„S fölkele Jónás, menvén Ninivébe, / melynek három nap volt járó vidéke, / három nap taposhatta azt akárki / s kanyargós utcáiból nem talált ki."

-         A Bibliában csak Ninive háromnapi távolságáról olvashatunk, a kanyargós utcákon való tévelygés Babits hozzáadása. A kanyargós útvesztő utcák pedig az élet útvesztőit sejtetik, ahol a külvilág válaszai világossá teszik a próféta, a költő megítélését („kórusban nevették”; „olyat bődült bozontos szája, / hogy azt hitték, a színre bika lép”; „s Jónás elszelelt búsan és riadtan /az áporodott olaj- s dinnyeszagban” stb.) Szánalmas Jónás felsülése, fenyegető szózatának hiábavalósága, de még szánalmasabb a próféta magánya.

-         Árvaságát csak az őt körülvevő asszonyok enyhíthették, akik „Hozzá simultak, halbüzét szagolták / és mord lelkét merengve szimatolták.” E szavak bámulatos precizitással, egyszersmind iróniával írják le Jónás és környezete kapcsolatát, választ adva prófétánk szükségszerű kudarcára is. Hisz bár az érzékeny (érzéki) asszonyok merengve, $„fogékonyan” fordulnak Jónás felé, az ő mord lelkének nincsen kulcsa.

-         Tehát nemcsak a világ zárkózik el Jónástól, hanem a világnak prédikáló próféta is a külvilágtól. Ezért szükségszerű küldetésének kudarca, a meg nem értés és meg nem hallgattatás. A fel nem engedő prédikátor elbukik, ha nem tud kapcsolatot létesíteni az őt körülvevő világgal. Idegen mivolta a királyi palotában, a Hatalmasok világában mutatkozik meg leginkább. Akkor a legszánalmasabb és legkomikusabb, amikor nem marad más hátra számára, mint a menekülés a pusztulásra ítélt városból.

-         Ekkor hangzik el Babits művének leggyakrabban idézett sora: „mert vétkesek közt cinkos aki néma.” Jelmondatként emlegetik, mint Jónás–Babits igazi felelősségének és feladatának felismerését, holott e kijelentés Babits erkölcsösségének korábban is, a mű írásakor is teljes egészében megfelelt, ez sokkal inkább Isten mindvégig jelenlevő véleményét tükrözi – igaz, ez esetben még hangsúlyosabbá, fontosabbá válik, bár Jónás szinte gúnyosan artikulálja.

-         Jónás ellentétbe kerül saját küldetésével is. Bosszúvágya személyessé és kisszerűvé válik, hisz azt az isteni igazsággal azonosítja, túlzó részletezése, halmozása pedig egyenesen komikussá teszi. A hetek múlásával, a harmincnyolcadik nap elérkeztével, az utolsó nap szakaszainak elmúlásával egyre fokozódik Jónás bosszút lihegő várakozása, de nem történik semmi. „S elmúlt egy hét, és kettő, három, négy, öt, / és már a harmincnyolcadik nap eljött. / Jött a reggel és a dél és az este: / Jónás egész nap az ég alját leste. / S már a láthatár elmerült az éjben, / s egy árva ház sem égett Ninivében.”

-         A Biblia Jónásának útját siker kíséri, hitetlen lakói minden vétküket megbánva bűnbánatot tartank, nem nevetik ki, nem gúnyoljak a profétát. "Hanem öltözzenek gyászruhába az emberek az barmokkal egybe, és kiáltsanak az Istenhoz szűnetlen, és térjen meg minden ember az ő gonosz utjáról, és az ő hamisságától melly ő benne vagyon." Babits történetében csak néhány szívben fogannak meg Jónás szavai. Az Úr, aki az ura a végtelen időnek, beéri azzal, hogy az idő igazolni fogja mostani kegyelmét.

-         Isten pompás humorérzékét is felhasználva a tök példázat által tanítja türelemre prófétáját. A széles lombú isteni tök, mely nem Jónás teremtménye, mellyel igazából csak funkcionális kapcsolata van, a naptól védi Jónást, s ezzel prófétánk szívébe lopja magát. A kis féreg elpusztítja tököt, s e kisszerű esemény hordozza magában Jónás szellemi fejlődésének újabb állomását. A komikum Isten nagyságának és a féreg törpeségének szembeállításából ered. A tök képe mulattató módon azonosul Ninive egészével, sorsával; de a város történelmi múltjának, értékeinek bemutatása állásfoglalás az emberiség maradandó alkotásai mellett: „És én ne szánjam Ninivét, amely / évszázak folytán épült vala fel? (…) A várost amely mint egy fáklya égett / nagy korszakokon át, és nemzedékek / éltek fényénél, s nem birt meg vele / a sivatagnak annyi vad szele?”

-         Jónás megtanulta, hogy támadnia kell mindazt, ami Ninivében rossz, de nem a próféta dolga, hogy fizikailag is megvalósítsa erkölcsi követelését: „A szó tiéd, a fegyver az enyém. / Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. / Ninive nem él örökké. A tök sem, / s Jónás sem. Eljön az ideje még, / születni fognak ujabb Ninivék / és jönnek uj Jónások, mint e töknek / magvaiból uj indák cseperednek, / s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi / az én szájamban ugyanazt jelenti."

-         A fegyver a történelmi erőké; tudatosítani, irányt mutatni e történelmi erőknek, szakadatlanul kiállni és ismételni az erkölcsi követeléseket: ennyi és nem több, nem is kevesebb a Jónások feladata. „Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott. / A nap az égen lassan ballagott. / Messze lépcsős tornyai Ninivének / a hőtől ringatva emelkedének. / A szörnyü város mint zihálva roppant / eleven állat, nyúlt el a homokban.”

-         A próféta hallgatása belenyugvás, a költő belenyugvása a megváltoztathatatlan és igazságos isteni akaratba: „Megnyugvás csak az időtlen Istenben van.” (Szent Ágoston)

-         1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, melyben a közeli halál tudatában önmagára vonatkoztatja azt a bölcsességet, amit Jónás megtanult. Nem a szenvedés elhárítását kívánja (mint Jónás korábban), hanem az erkölcsi kötelességként megélt költőszerepet, vállalt küldetését akarja beteljesíteni: „(…) megtaláljam, / mielőtt egy mégvakabb és örök / Cethal szájában végkép eltünök, / a régi hangot s, szavaim hibátlan / hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran / szólhassak s mint rossz gégémből telik / és ne fáradjak bele estelig / vagy míg az égi és ninivei hatalmak / engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”