„Mindenkinek kiáltania kell. Nagy pusztító, romboló munkát kell véghez vinnünk. Kisöpörni, kitisztítani mindent.” (Tristan Tzara. 1918. Dadaista kiáltvány)
(Alfred Jarry)
A dadaizmus a 20. század második évtizedének efemer nemzetközi mozgalma volt. Kezdetben a fiatal irodalmárok és művészek ironikus, szarkasztikus, kétértelmű, dermesztő nevetésig fokozott intellektuális humorral telített, szorongástól sem mentes agresszivitásban megnyilvánuló provokatív, illetve nihilista életmódját jelentette, azt, ahogyan koruk szellemével szembeszegültek. Összekötötte őket, hogy egyértelműen szakítani akartak koruk társadalmával. Hugó Ball (1886-1927), Tristan Tzara (1896-1963), Hans Arp (1887-1966), Marcel Janco (1895-1984), Hans Richter (1888-1976), Richard Huelsenbeck a zürichi Cabaret Voltaire étteremben találkoztak. Vitákat, irodalmi találkozókat, koncerteket, zajos színházi és táncos előadásokat rendeztek, melyek az irodalom és a képzőművészet történetének legfelforgatóbb eseményei voltak. Ekkor már szinte félig készen állt a 20. század avantgardjának egyik legszélsőségesebb megnyilvánulása a happening, vagy a hang-és rajzköltészet, a lettrizmus, és sorolhatnánk azokat a megnyilvánulásokat, melyek a század második felének neoavantgad irányzatainak forrásként szolgátak. Ma azt mondanánk: a dadaisták saját csapdájukba estek; antimúzeumi tárgyakból múzeumot csináltak, s gigantikus épületté rombolták az általuk elpusztítandónak ítélt művészetet. Elméleti síkon, ha egyáltalán lehet szó egyáltalán elméletről, Tzara írásai a legalapvetőbbek.
Micheli 135-137.o.
Hivatalosan a dadaizmus 1916-ban, Zürichben keletkezett, kalandja azonban korábban, New Yorkban, az ünneprontásban cinikus vigyorral mindig kedvét lelő Fransis Picabia (1879-1953), a titokzatosan kiegyensúlyozott „anti-alkotó” Marcel Duchamp (1887-1968) és fotós barátjuk, a nagy képzelőerővel haszontalan tárgyakat létrehozó Man Ray (1890-1976) találkozásával indult. Picabia 1921-ben így emlékszik vissza: „A Dada szelleme csak három-négy éven keresztül létezett. 1912 végén Marcel Duchamp és én fejeztük ki. 1916-ban Huelsenbeck, Tzara vagy Ball adta neki a „kulcsszót”: Dada. Ezzel a szóval a mozgalom zenitjére ért, de folytatódott fejlődése, és részünkről a legerőteljesebben támogattuk…”
Duchamp 1912-es, a New York-i „Függetlenek Szalonján” nagy botrányt keltett kubisztikus-futurisztikus műve, a Lépcsőn lemenő akt, illetve még a gépek iránti érdeklődéséből fakadóan keletkezett Csokoládédaráló című festménye után felhagyott a „retinának szóló festészettel”, és helyette „elmefortélyokat” hozott létre. Ezekkel hamarosan kivívta társai elismerését és a közönség felháborodását. 1913-as Biciklikereke, 1914-es Üvegszárítója, majd 1917-es Forrása (feje tetejére állított piszoár) boltban vásárolt gyári termékek és Duchamp által szignált, datált, címmel ellátott majd kiállított tárgyak: redy-made-ek voltak – ez Duchamp által kitalált meghatározás. Ezekkel a zavarba ejtő művekkel megelőzte és meghaladta a dadaizmust, melyeknek az volt a legfőbb érdemük, hogy kétségbe vonták a művészet addigi definícióit. A használati közegükből kiemelt s kiállítási közegbe behelyezett tárgyak oly módon mutatkoztak meg, mint addig soha sem, s a megváltoztatott nézőpont miatt hirtelen enigmatikussá váltak. (Ennek a gesztusnak művészettörténeti jelentősége magának a művészetnek mint műalkotásnak a tagadása, és ama felfogás kezdete, „hogy minden művészet, mindenki művész”. Duchamp ekkor szakított a festészettel, majd hamarosan magával a művészettel is, hogy életét sakkszenvedélyének áldozza. E fontos, gesztusértékű példák mélyen befolyásolták a modern művészet alakulását, a talált tárgy, az object trouvè gyakorlata napjaink posztmodern művészetében is virágzik, mely virág a duchampti gesztusból nőtt ki.)
A dadaizmus mindenek előtt életmód volt, amely kezdetben az irodalomon belül alakult ki, majd 1917-től Zürichben is a képzőművészet irányába fordult. Ebben az évben nyílt meg az első dadaista galéria. A svájci főváros ebben az időben – a háború éveiben – mindenféle rendellenes módon oda került személy menedékhelye volt. Katonaszökevények, politikai emigránsok (V. I. Lenin), tudatos háborúellenesek, titkos ügynökök, üzletemberek… és természetesen írók, költők és művészek gyülekezőhelye. A sajátos élénk értelmiségi tiltakozás keretein belül, hasonlóan a német expresszionizmushoz a pozitivista gondolkodás hamis mítoszai ellen lázadtak a dadaista művészek, miközben oly szélsőségekig jutottak el, hogy már a művészetben sem hittek. Az elvek örökkévalósága, a logika törvényei, az elvont fogalmak tisztasága, tehát általában az egyetemes ellen voltak. Ehelyett az egyén féktelen szabadságát, a spontaneitást, a közvetlenséget, az időszerűt, a kockázatosat választották. Nemet mondtak ott, ahol a többség igent mondott; a renddel szemben az anarchiát, a tökéletessel szemben a tökéletlenséget választották. Elutasításaikban odáig jutottak hogy még a modern irányzatokkal is szembe szálltak, tehát az expresszionizmussal, de főleg a kubizmussal, a futurizmussal, az absztrakttal –, pótlékoknak tekintették őket, s közeli romlásukat jósolták. A Dadát sokkal inkább a gesztus, mint maga a mű érdekelte; s ez a gesztus egyaránt jelentkezett a szokások, a politika, a művészet, de az emberi kapcsolatok területén is; s ez a gesztus mindig provokatív volt. Nem tűrtek semmiféle szolgaságot, még a Dada szolgaságát sem. Tehát, hogy élni tudjon, a Dadának minden pillanatban szét kellett rombolnia, meg kellett tagadnia önmagát.
Az idő távlatából megállapítható, hogy a zürich-i dadaisták közül a legkiválóbb képzőművész Hans Arp volt. De amit dadaista képzőművészetnek nevezünk, az nem valami pontosan körülhatárolható jelenség. Nincsenek világosan kifejtett alapjai, stiláris elvei; tulajdonképpen a már más mozgalmakban – annak ellenére, hogy azokat pusztulásra ítélték – fellelhető alkotóelemek keveréke volt. Mégis a Dada művészetének legsajátosabb alkotásaiban van valami különösség. Bennük nem a rendező elem, nem a stiláris összefüggés keresése, nem a formai arányosság uralkodik. Művészei nem is műveket alkotnak, hanem vitázó önkényességgel tárgyakat készítenek.
A dadaista szellemiség nagyon hamar elterjed Európában, Berlinben, Kölnben, Hannoverben és végül Párizsban is.
1917-ben ment Haulsenbeck Berlinbe, ahol szétszórta a dadaizmus vírusát, ám ez a csoport hamarosan politikai hangvételt kapott. Itt a Dada követői a Spartacus Szövetségben egyesültek, s közülük néhányan az utcai harcokban is részt vettek. „Végtelen viták folytak a művészetről, de mindig és kizárólag a politikával összefüggésben...” (Ervin Piscator, 1929.). A berlini dadaisták legnagyobb eredménye a fotomontázs volt, melyet 1918-ban Raoult Hausmann (1886-1970) talált ki, de hamarosan alkalmazni kezdte több alkotó: Kurt Schwitter, Hanns Arp, Francis Picabia és Max Ernst is. 1921-ben rendezték meg az „Első Nemzetközi Dada Vásárt”. „Voltak ott képek, fotomontázsok, reliefek, dadaista plakátok és falragaszok – összekeverve, hanyagul felrakva. A mennyezetről lógott egy német tiszt bábfigurája, feje helyén egy disznófej.” – írta Rubin. Ám ezután a hangos bemutatkozás után a berlini csoport hamarosan szétesett.
A kölni dada magjait Hans Arp vitte Zürichből, hol Max Ernst (1891-1976) és Johannes Baargeld (189-1927) festőkkel közvetlenül a háború után létre hozta a Central W/3 új dadaista csoportot. Egy söröző kertjében 1920 áprilisában nyílt meg a csoport legfontosabb kiállítása, melyről Rubin a következőket írta: „Ahhoz, hogy a kertbe jussunk, át kellett haladni egy nyilvános vécén, kicsit arrébb elhaladtunk egy elsőáldozós ruhában obszcén verseket szavaló kislány mellett. A falakon kollázsok, a kertben körben különféle tárgyak vannak, többek között Baargeld „Fluidoskeptrik„ című munkája: egy vérszínű vízzel megtöltött akvárium, a felszínén női hajszálak úszkáltak, az alján pedig egy ébresztőóra – par excellence dadaista tárgy. Nem kell mondanom, hogy a látogatók többsége sokkos állapotban volt; a dühkitörések levezetésére egy Ernst által készített fa tárgy volt elhelyezve, lánccal hozzáerősítve egy szekerce, amely invitált annak elpusztítására. A kiállítást a rendőrség záratta be az obszcenitást kifogásoló panaszok hatására…”
Hannoverben a dadaizmust Kurt Schwitters (1887-1948) jelentette. Schwitters 1918-ban szakított a hagyományos festészettel, úgy döntött, hogy nem alkalmaz nemes anyagokat, – olajfestéket, színezőanyagokat –, különféle maradékokból (rongyok, villamosjegyek, fadarabok, konzervtetők, vasdarabkák, szögek, borítékok darabjai, bélyegek, tyúktoll, bőr, kő, zsinórok…) készített kollázsokat. Művei, „a piszok festészete” (G.Grosz önéletrajza) kizárólag ezekből készültek, e szedett-vedett anyagok összességéből származtak. Tehát nevéhez fűződik az assamblage forradalmi módszere, melyet ő 1919-től „Merz”-nek nevezett. Az elnevezés az egyik alkotásán felhasznált szórólap „Commerzbank” feliratából, a szó csonkolásából eredt. E gesztusával is a Dada üzletellenességét kívánta demonstrálni. 1919-ben nagy kiállítást rendezett munkáiból a Der Sturm galéria Berlinbe. Az általa 1919-20-ban készített munkák, melyek a szobrászatot, építészetet és festészetet magába foglaló konstrukciók voltak a dadaizmus legfontosabb művei közé tartoznak, s ő lesz az, aki a mozgalom megszűnése után továbbra is dadaista szellemben alkotott.
New York-ból először Picabia (1919), majd Duchamp és Man Ray (1921) is Párizsba utazott, hogy ott folytassák a dadaista forradalmat. Hamarosan felfordulást és botrányokat keltenek. Mellettük a francia irodalmárok: haláláig Apollinaire, André Breton, Jacques Vaché, majd Louis Aragon nevetségessé tettek, lefokoztak és megszentségtelenítettek mindent, ami nagy fontosságúnak tűnt. Korábbi, Bretonhoz írt levelei alapján felkészülve várták Tristan Tzara érkezésér és programját: a terrort az irodalomban és a művészetben. 1920-ban már Tzara is Párizsban lakott, s Picabiánál szállt meg. A Littérature lapjai adtak helyet támadásinak, kiáltványaiknak, mely folyóirat ettől függetlenül megőrizte függetlenségét, szürrealista hangnemét. Breton teljes joggal mondhatta: „…tulajdonképpen a dadaista és a szürrealista szövegek állandóan váltakoztak egymással... A dadizmust és a szürrealizmust – melyek akkor még csak lehetőségként léteztek – csak együttesen lehet elképzelni, mint két hullámot, amelyek folytonosan átcsapnak egymáson.” A megszülető szürrealista csoport tagjaival együtt rendezték meg a legnagyobb feltűnést keltő dadaista manifesztációt: Max Ernst kollázsainak bemutatását. A „colle-ragasztó” szóból kreált kollázs-collage „két különböző valóságnak nem egymáshoz illő síkban való véletlen találkozásán” alapul. Ez a definíció Lautremont (1844-1870) szürrealizmust megelőlegező híressé vált verssorára asszociál: „Gyönyörű, mint egy varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”.
1922-ben a weimari konstruktivista kongresszuson Tzara kihirdette és megmagyarázta a dadaizmus végét. Igaz volt tehát az a dadaista logika, hogy a Dada megöli a Dadát. A dadaizmus kimúlása önmagán belül keresendő, de nem a már 1916-ban elkezdődő, majd itt-ott mindig fellépő személyes ellentétekben. Berlinben 1920-ban ért viharos véget, Párizsban is kikerülhetetlenné vált a vég 1923-ban. Pár évvel később Tzara önként vállalt végről beszélt, s André Breton is a Littérature-ban megjelent írásában arra szólított fel, hogy „Hagyjátok ott a dadát. Hagyjátok ott jegyeseteket, hagyjátok ott szeretőtöket. Hagyjátok ott reményeiteket és fájdalmaitokat…”. S valóban hamarosan a DADA képviselői közül többen a szürrealizmus világát gazdagították.
