Gilgames

A mítoszok szájhagyomány útján terjedtek, eredeti szövegük tehát ismeretlen, hiszen írás nem rögzítette ôket. Az élôszóban való terjedés következménye az is, hogy egy-egy történetnek igen sokféle, néha egymásnak ellentmondó változata alakult ki. Az egyes mondák meséjét csak késôbbi irodalmi feldolgozásokból ismerhetjük meg.

Mai tudásunk szerint az emberiség egyik elsô epikus műve, a mezopotámiai sumér kultúra fô alkotása, a Gilgames eposz (hôsköltemény). Az elsô kiseposzok sumér nyelven keletkeztek még az i. e. 4-3. évezred fordulóján. A sumér hôsepika központi témája az uruki mondakörbôl ered. Uruk (a mai Dél-Irak területén) dél-mezopotámiai város, az i. e. 4-3. évezredi mezopotámiai kultúra egyik vezetô ereje volt. Gilgames, a város királya az i. e. 27. században élhetett, s személye körül gazdag epikus hagyomány kristályosodott ki. - Az elsô akkád nyelvű Gilgames eposzt a sumér epikus ciklus alapján valószínűleg az óbabiloni korban, az i. e. 19-18. században írta egyetlen zseniális költô. Az eposz legteljesebb, akkád nyelvű klasszikus formája, az újasszír kiadás az i. e. 8. század végén keletkezhetett. Ez a szöveg maradt ránk Assurban-apli (i. e. 669-626), az utolsó nagy asszír uralkodó híres ninivei "könyvtárának" 12 ékírásos agyagtábláján.

Az eposz Gilgames királyfi hôsi harcait, a halhatatlanságért, az örök életért folytatott küzdelmeit mondja el. Aruru istenasszony formálta Uruk városának királyát, Gilgamest, ki "kétharmadrész-isten, egyharmadrész-ember". Népét zsarnokian leigázza, velük építteti fel Uruk bástyafalait. Az istenek - a nép panaszát meghallgatva - megteremtik Enkidut, hogy ô mérkôzzék meg Gilgamessel. Enkidu, a vadember rettegésben tartja a pásztorokat és a vadászokat. Elküldenek hozzá egy gyönyörű templomi örömlányt. A szerelem emberi szenvedélye "civilizálja" Enkidut, legyôzi benne az állatot, s hagyja magát Urukba vezettetni. A nép abban reménykedik, hogy Enkidu legyôzi Gilgamest, s így megszabadulhatnak a zsarnoktól. A két hôs megmérkôzik, de nem bírnak egymással, s inkább testvéri barátságot kötnek. Hôstettek sorát hajtják végre együtt: ijesztô fenevadaktól szabadítják meg az embereket. Legyôzik a cédruserdô rettentô szörnyét, Humbabát, elpusztítják az égi bikát.

Mikor Enkidu meghal, holtteste mellett Gilgamest elfogja a haláltól való rettegés. Felkeresi mitikus ôsét, Um-napistit (egyedül ô élte túl a vízözönt feleségével együtt, s az istenek halhatatlanná tették ôket): az örök élet titkát szeretné megtudni tôle. Gilgames virrasztással örök életet nyerhetne, de elalszik, az örök ifjúság füvét pedig, miközben fürdik, egy kígyó nyeli le. Gilgames megérti az örök törvényt: neki is el kell viselnie a halált, mint más halandónak. Hazatérve Urukba felidézi Enkidu árnyát az alvilágból, hogy megtudja legalább, milyen a halál utáni élet. - Gilgames megnyugszik, hogy hôstettei megszerzik számára a túlvilági boldogságot is, s minél különbek tettei, annál nagyobb lesz jutalma is. Az eposz így igazolja Gilgames példáját.

Federico García Lorca (federiko gárszia lorká;1898-1936)

Lírájának vezérmotívuma a korlátlan szabadságvágy, a végtelen világ birtokbavételének romantikus vágya, mely minduntalan a külvilág korlátaiba ütközik. Költészetében a természet legyôzhetetlen energiáit, az ember kiolthatatlan életvágyát mindig ellenpontozza a végzetszerű pusztulás érzékelése, az élet örömeit beárnyékolja a haláltudat sötét fájdalma. Színes, gazdag, élettôl áradó költészetének mélyén valami bánatos, elvágyódó szomorúság húzódik meg.

A délspanyol andalúz táj, ifjúkorának városa, Granada és a népköltészet nyújtotta élményanyagból kezdi kialakítani saját egyéni hangját. Költôi kiteljesedését a Cigányrománcokban (1924-1927) érte el. A kötet verseiben a cigányok életének fenyegetô drámaiságú eseményei villannak fel, szenvedélyes, felfokozott érzésviláguk tárul elénk.

A költô utolsó nagy művében, a Siratóének Ignacio Sánchez Mejias (ignászio száncsesz mehiász) torreádor fölött c. poémájában (1935) barátját, a híres torreádort búcsúztatja, akit a bika halálra sebzett. A költônek itt sikerült legteljesebben megszólaltatnia állandó nagy témáját, az élet és a halál küzdelmét.

A költemény nemcsak az elvesztett barátot, a "remekszép torreádort" siratja, érezteti az élet gyönyörű extázisának mulandóságát, a halál borzadályát is.

Fontane (Európai széppróza)

Theodor Fontane (1819-1898) a múlt századi német realista prózaírás egyik kimagasló mestere. Számtalan elbeszélést, regényt írt, de legjobb, szinte klasszikusan tiszta alkotásai öreg korában születtek. Kései írásaiban egyre nagyobb szeretettel ábrázolta a vidék és a város plebejus alakjait. - Legnépszerűbb regénye a 76 éves korában írt Effi Briest (1895). A Bovaryné-probléma jelenik meg itt is: a házasság bilincsei közt, a társadalmi elôítéletek rabjaként vívódó asszonyi lélek rajza. A kislányként férjhez adott hôsnôt, Effit nem a szenvedélyes szerelem sodorja házasságtörésbe, hanem a kibírhatatlan házasság a szenvtelen, rideg, karrierista porosz fôhivatalnok oldalán. Házasságtörése menekülési próbálkozás a magányból. Effi sokkal inkább áldozat, mint bűnös: egy álszent, hazug alapokra épített társadalmi rend áldozata. Férje a porosz hivatalnok-arisztokrácia jellegzetes típusa, az üres formává merevült erkölcsi rend, "becsület" megszállottja. Alakjában a porosz úri világ hamis eszményeit, elôítéleteit, lélektelen ürességét leplezi le az író. - A regény széles társadalmi körképet fest: a Briest-család birtokán a vidéki nemesség világát, a férj elsô állomáshelyén a kisváros társadalmát, végül a fôváros, Berlin uralkodó köreit ábrázolja realista módszerekkel Fontane.

Flaubert (Realizmus és naturalizmus)

Gustave Flaubert (1821-1880), a XIX. század második felének legnagyobb francia realista regényírója. ő ugyanis lassan, legendás kínok között írta, éveken át csiszolta tökéletessé műveit, alapos megfigyelés, szinte tudományos igényű anyaggyűjtés után. A művészeten kívül nem hitt semmiben, a művészetben kereste bajának: a unalomnak, az undornak, a csömörnek az enyhítését. - Franciaországban a "második császárság" (Bonaparte Lajos, a polgári köztársaság elnöke III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát 1853-ban) megszilárdította a meggazdagodott burzsoázia uralmát. A nagypolgárság nyíltan hátat fordított a forradalom eszméinek, a kultúrával sem törôdött, csupán élvezni akarta vagyonát. Flaubert undorodva fordult el korától, megvetette és lenézte azt a társadalmat, amelyben élt, s amelyet ábrázolt. Nem megváltoztatni, hanem leirni akarta a világot s benne az embert.

Híres regényét, a Bovarynét (1857) úgy fogadták, mint a művészi realizmus legtökéletesebb alkotását, mint forradalmat az irodalom történetében. Az új művészi törekvések két lényeges követelményét látták megvalósulni benne: a személytelenséget és a szenvtelenséget. Flaubert kivülrôl s hidegen nézi hôseit, megtagad minden vélemény és érzelemnyilvánitást. Nem hirdet ilyen vagy olyan elveket; szerinte a könyv ne legyen szószék, hanem művészi tett.

A Bovaryné egy házasságtörés tragikus története. Hôse, Emma Bovary, egy falusi felcser felesége. Megundorodva sorsa és környezete korlátolt középszerűségétôl, megszédülve romantikus olvasmányaitól, olthatatlan vágyat hordoz magában valami más: egy színesebb, érdekesebb, tartalmasabb élet után. Igy lesz a történet végén nemcsak a romantikus hôsnôk naiv utánzója, hanem szánalmas áldozata is.

- Flaubert regénye épp olyan szatírája a kimúló romantikának, mint annak idején Cervantes Don Quijotéja a lovagregények divatjának.

Kiemelkedô alkotása még az Érzelmek iskolája (1869). Az utókor egyre inkább ezt a regényt tartja Flaubert fôművének. A legvigasztalanabb, a legreménytelenebb alkotása ez a XIX. századi realizmusnak. Az író saját kiábrándultságát s egy

jobbra hivatott nemzedék életének sivár ürességét szólaltatta meg ebben az alkotásában.

Faulkner (Amerikai regény )

William Faulkner az amerikai dél legnagyobb írója (fókner; 1897-1962), életműve a 20. századi elbeszélô próza kiemelkedô teljesítménye. Példaképe Dosztojevszkij volt:

Faulkner az amerikai Délben olyan feudális maradványokkal megterhelt társadalmat látott meg, amely tragikus lehetôségeiben a 19.

századi Oroszországéhoz hasonlítható. Ezen a társadalmi talajon az erkölcsi normák is értelmüket vesztik, s az emberi kapcsolatok is eltorzulnak. Az ostoba elôítéletek, a faji gyűlölködés, a brutalitás légkörében mindenki áldozat.

Faulkner történeteinek színhelye legtöbbször a képzeletbeli Yoknapatawpha, középpontjában Jefferson városkával.

Ugyanaz a szereplô több regényben is elôfordul (vö.: Balzac:

Emberi szinjáték), több szereplô viseli ugyanazt a nevet, akiket az író egymás hasonmásának tekint. Faulkner számos alakjában mániává fajuló erôk és vágyak lobognak, életük mozgatója az erôszak, vagy sorsuk a szenvedés. Regényeiben a nyers valóság bemutatása fokozatosan vízióvá szélesedik. A jelent beárnyékolja a múlt, az idôrend egységének helyébe az atmoszféra egysége lép.

Faulkner legtöbbször szereplôi nézôpontjából láttatja a világot, a belsô monológok áradásában maradéktalanul érvényesül az író elementáris elbeszélô ereje, hangulatteremtô képessége és nyelvi virtuozitása.

A hang és a téboly c. regényében (1929) - a cím Macbeth egyik monológjából származik - azt a folyamatot ábrázolja, melynek során a déli birtokosok elvesztik földjüket, s kôzülük csak a morálisan legalacsonyabb rendűek képesek a felszínen maradni. A Compson család hanyatlását a családtagok szemszögébôl ismerjük meg. A négy fejezet mindegyike ugyanazt az eseménysort beszéli el, az idióta Benjy, a testvérszerelem elôl öngyilkosságba menekülô Quentin, a minden erkölcsi gátlástól mentesen, csak az egyéni hasznot kergetô Jason és egy személytelen elbeszélô nézôpontjából. A négyféle nyelv (a végletes töredékesség, a költészet határát súroló elvontság, a hétköznapi célirányosság és a személytelen hűvösség) a művet különösen gazdaggá teszi.

A Mig fekszem kiteritve ( 1930) a nézôponttechnika másik lehetôségét aknázza ki. A haldokló Addie Bundrent hozzátartozói a családi telekre viszik, hogy ott temessék el. Elôrehaladásukat egyöntetű stílusú rövid belsô monológokból ismerjük meg. A már-már széthúzó családtagok a közös erôfeszítés idejére kénytelen-kelletlen együtt tartanak, s a belsô monológ ezta közösséget hivatott kifejezni.