Kodolányi János
(Magyar széppróza 20)
Kodolányi János (1899-1969) gyermekkorát nagyrészt az
Ormánságban töltötte, s írásaiban az egykézô ormánsági falu
bomló életét mutatta meg a naturalizmus eszközeivel (Sötétség, 1922). A 30-
as években a magyar mitológia föltámasztására vállalkozott (Julianus barát,
1938), majd bibliai tárgyú regényeiben (Égô csipkebokor, 1953; 1957) az
emberi sorskérdések
foglalkoztatták.
A Boldog békeidôk c. önéletrajzi regényében (1949; 1957) a
népi írók szociográfiai módszerességével vizsgálta a polgári
család intézményét, a közigazgatási vezetôréteg és az értelmiség típusait,
az úr és cseléd viszonyát. A családtörténet és a
társadalmi látlelet megrajzolása mellett hôsei lelkének tudat
alatt kavargó alvilágát is felszínre hozza.
A szerzô rövid bemutatása, valamint műveinek rövid
ismertetése és elemzése után számitógépes feldolgozásban olvassuk
el kiemelt és elemzett műveit, a nagyobb alkotások kiemelt
részeit. A szerzô azonban többet alkotott attól,hogy csak
ennyivel foglalkozzunk. Olvassuk regényeit és a Magyar Rádió
Hangarchivumában keressűk meg a művek rádióváltozatait!
_______________
Reményik Zsigmond (1900-1962) nagyszabású regénysorozatában, az
Apocalypsis humanában (1932-1960) a kalandos
cselekmény a világ zűrzavarát és kiismerhetetlenségét példázza. Az író az
idôrend felbontásával, szimultán technikával lazította fel az elbeszélés
hagyományos kereteit, és esszészerű
kommentárokkal, személyes emlékekkel és vallomásokkal,
dokumentarista részletekkel, a történetírás és az emlékirat elemeivel
tágította a regény lehetôségeit.
Szerb Antal (1901-1945) az esszében találta meg az egyéniségének
leginkább megfelelô műfajt. Kitűnô tanulmányokat
írt a magyar preromantikáról, Kölcseyrôl, Vörösmartyról,
Blake-rôl. A Hétköznapok és csodák c. munkájában (1936) a
modern regényt mutatja be. Az irodalmi hatások pozitivista
felfogását a szellemi befogadás folyamatára figyelô szellemtörténeti
szemlélettel helyettesíti. Magyar irodalomtörténete (1934) és A
világirodalom története (1941) élvezetes olvasmánnyá teszi a szaktudományt.
Szépírói munkássága is jelentôs. A Pendragon legenda
(1934) egy angliai kastélyban játszódó bűnügyi kísértethistória. Az Utas és
a holdvilág c. regény (1937) fôhôsének sorsában az író saját nemzedékének
útkeresését ábrázolja. Utolsó
könyve, A királyné nyaklánca (1943) a francia forradalmat
megelôzô idôszakban játszódik, a regényszerű elemeket az
esszével egyesíti.
Illyés Gyula (1902-1983) a magyar széppróza legnagyobb
mesterei közé tartozik. Prózai írásai különféle műfajokhoz tartoznak.
A Petôfi (1936) életrajzi esszé a hozzá legközelebb álló
költôeszményérôl. Egyesül benne emberábrázolás és korrajz, műértelmezés és
személyes vallomás. A megjelenítés többdimenziós: egyszerre valósul meg a
költô életének belülrôl való újraélése és a reflexió.
A Puszták népét a Válasz kezdte közölni 1934-ben, és a
Nyugat kiadója jelentette meg 1936-ban.
Az író eredetileg publicisztikai beszámolónak szánta írását
azzal a szándékkal, hogy a valóság egy szeletének, a dunántúli
nagybirtokon élô pusztai cselédség saját törvényekkel és szokásokkal
rendelkezô, a kor civilizációjától mérhetetlenül elmaradt világának tényeit
tárja a nyilvánosság elé. Csak részben írt élményei alapján, adatokat
gyűjtött, szakemberek közreműködésével szociológiai kutatásokat végzett,
statisztikákat
tanulmányozott, kérdôíveket töltetett ki. Pontos és hiteles képet akart
adni a valóságról. Olyan valóságelemekkel dolgozott - a napi étrend, a
munkafolyamatok, étkezési szokások
tüzetes leírása; a jövedelemviszonyok, az egészségi állapotok,
a hiedelemvilág módszeres vizsgálata stb. -, amelyek a korabeli epikában
úgyszólván elképzelhetetlenek.
A mű címe kultúrtörténeti toposz, olyan elôreutalás, amely
összetett jelentésű metaforává válik. A pusztában bujdosó, de
végül üdvözülô, megváltható nép képzetével szemben a megválthatatlanok
kilátástalan sorsát rajzolja az író, s még a nemzeti romantika
jelentésvilágát is hatálytalanítja: a puszta nem az annyiszor idézett
"szabadság földje", hanem az uradalmi
tömegszállások, nyomorúságos cselédodúk világa.
Illyés könyve húsz fejezetben ad képet a dunántúli puszták
életérôl. Minden fejezetben más-más gondolat köré rendezi
észleleteit: a puszták múltja, ünnepek, a gyerekek nevelése,
erkölcs, kultúra, a pusztaiak jövôje stb.
A Puszták népe bonyolult szerkezetű, összetett mű. Szociográfiai érvényű
leírás, történelmi elemzés és önéletrajz, tájleírások és izgalmas
novellisztikus epizódok fonódnak össze
benne egy magasabb egységbe. Szövegében a tényeket feltáró
tárgyias rétegek mellett körülbelül hasonló mennyiségben szerepelnek
tudósító-beszámoló-értekezô, illetve elbeszélô-megjelenítô egységek.
Fejezetenként hol egyik, hol másik irányba
tolódik el a hangsúly, de a mű egészében végül egyensúlyba
kerülnek a különbözô típusú szövegrészek.
A mű tényvilága egy nem irodalmi szerkezetben jelenik
meg, mely sajátos keveréke az útirajzszerűségnek és a népek
szociális, illetve kulturális sajátosságait vizsgáló néprajzi leírásnak. A
mű ennek hatására sugallja nyomatékkal a feltáró-
felfedezô jelleget, az olvasónak azt a képzetét is erôsítve,
amely a néprajzi beszámolók műfaját a törzsi szinten élô, egzotikus, távoli
népek bemutatásához szokta társítani. A tények bemutatása részben azzal
válik irodalmivá, hogy a szerzô a tárgyias elemeket beleoldja a
hagyományosabban szubjektív, látványteremtô elbeszélésbe.
Az egész mű két, az elbeszélôi szólamokban határozottan
elkülönített, de ugyanabban a térben és idôben létezô életkört
jelenít meg. Az egyik a pusztaiak létkörülményeinek rajzában,
a másik az elbeszélô családjának történetében teljesedik ki.
Lényegében ugyanazt mutatja be a családtörténet és a pusztai
világ rajza, csak mindegyik más módszerrel. A családtörténet
elmondásához az író az életrajzi regény formáját választja,
mely hol a nemzedékregény, hol a nevelôdési regény mintáihoz igazodik.
Ezeknek a műfajoknak a szemléletformái epikai
személyiséggé léptetik elô a nemzedékek legjelesebbjeit.
Illyés a családtörténet elbeszélésében nem ragaszkodik a
valóság tényeinek pontos rögzítéséhez, az írói képzelet segítségével,
hagyományos epikai eszközökkel úgy alakítja a történetet, úgy formálja meg
hôseit, hogy azok - minden különbözôségük ellenére - reprezentálják az
egész közösség sorsát. A műben érvényesülô irodalmi megformálás
következtében a
szociográfiai-néprajzi alapossággal feltárt, megdöbbentô erejű tények egy
bonyolultabb jelentésstruktúra elemeiként jelennek meg.
Illyés műve olyan beszámoló a dunántúli nagybirtokok
gazdasági cselédségének mérhetetlen szociális nyomorúságáról, mely azonnali
politikai cselekvésre szólít fel.
A Puszták népe a nemzetrôl alkotott képet is átrajzolja: a
nemzet egy rétegének sorsával szembesít, a nemzeti létrôl való
gondolkodást e réteg életének tényeihez vezeti vissza. Ez az
átrajzolás a hagyományos nemzetkép érvénytelenítését célozza. A nemzetrôl
alkotott kép újrafogalmazása drámai kisugárzású lesz, mert az átértékelést
a magyarság létfeltételeként
tudja sugalmazni. A nemzet sorsa "a nép felkészültségén és felemelkedésén
fordul meg" (Magyarok). A nemzeti tudat szerepének ilyen rendkívüli
növekedése, mibenlétének újrafogalmazása éppoly jellegadó eleme a népi
ideológiának, mint a vele
természetszerűleg összefüggô szociális reformok követelése.
Illyés nyelvében nincs semmi látványos, nem akar különleges eszközökkel
hatni. Stílusát franciás világosság, hangnemhez illô szóhasználat,
választékos mondatfűzés jellemzi. Prózájának sajátos ritmusa van, mely
gyakran közel jár a vershez,
mint ahogy verseiben is nyomon követhetô a köznapi közlés
lejtése. Hangja aszerint változik, hogy milyen tárgyat közelít
meg: tud tárgyilagos és fenyegetô, visszafojtottan indulatos és
derűsen lírai, ironikus és humoros lenni. A hangnem váltogatása azonban
sehol sem okoz stílustörést. A mű egységét az
író látásmódjának fölényével, az adatfeltárásban is érezhetô
bensô érdekeltségével, az emlékezés líraiságával teremti meg.
A Puszták népe Illyésnek talán legjelentôsebb műve. Az író
a hagyományos magyar regényírás kereteit fellazítva olyan
irodalmi műformát hozott létre, amelyben a tapasztalati világ
tényeit úgy emeli át az epikai elbeszélés közegébe, hogy a mű
megformáltsága szuggesztív esztétikai hatással rendelkezzék.
1. Mit tudunk meg a puszta múltjáról, a cselédség helyzetérôl,
életrendjérôl, szokásairól, erkölcsiségérôl?
2. Milyen tények mutatják, hogy a puszta lakói teljesen kiszolgáltatott,
emberi méltóságuktól megfosztott lények, és
ugyanakkor tele vannak emberséggel, jobbra törô akarattal?
3. Keressünk a műbôl részleteket, példákat az írói hangvétel
változatosságára, a tárgyilagos, derűs, humoros, fanyar,
ironikus, visszafojtottan indulatos elôadásmódra!
4. Hasonlítsuk össze a Puszták népét Nagy Lajos Kiskunhalom c. művével
(téma, elôadásmód, műfaj, szerkezet)!
A Hunok Párizsban c. önéletrajzi regényében (1946) elsô
személyes elôadásban idézi fel párizsi éveit. A regény szerkezete imitálja
az önkéntelen emlékezés működését. A mű nemcsak emlékezés, hanem a
személyiség önvizsgálata is, szembenézés az ifjúkor eszményeivel,
törekvéseivel.
A Kháron ladikján c. esszéregény (1969) önéletrajzi vallomásossággal
átitatott meditáció az öregségrôl és a halálról.
Egyszerre fogalmazza meg az élethez való ragaszkodás erejét
és reménytelenségét. A halálnak magát meg nem adó ember
eszközei: a munka öröme, az önirónia és a felülemelkedés az
ösztön szűkölô félelmén.
Az "esszéíró nemzedék" kiváló képviselôje volt Cs. Szabó
László (1905-1984) is. Irodalmi munkássága a Nyugat vonzásában alakult.
Érdeklôdése igen széles területet fogott át,
nemcsak a magyar és a világirodalom, a művelôdéstörténet és
a képzôművészet, hanem a közgazdaság és a társadalomtudomány kérdései is
foglalkoztatták. A mélyebb összefüggéseket
feltáró elemzô módszere egyforma erôvel érvényesült novelláiban és
útirajzaiban is.
1949-ben az emigrációt választotta. Kezdetben Itáliában
élt, majd 1951-ben elfogadta a londoni rádió meghívását, és
Angliában telepedett le. Életművének nagyobbik és súlyosabbik részét
idegenben írta meg. 1980-tól ismét megjelentek itthon is írásai, többször
is hazalátogatott, Budapesten érte a halál.
Gelléri Andor Endre (1906-1945) leginkább a külváros emberei között
érezte magát otthon. "Űbuda volt az én országom,
a fenyvessel, a Kiscelli-hegy régi kastélyával, a téglagyárral és a
lakatosműhelyekkel." Szereplôi a külváros jellegzetes alakjai:
segédek és inasok, alkalmi munkások és munkanélküliek, pékek, kékfestôk és
mészárosok, mosónôk, szállítók, kocsisok,
trógerek, csákányosok.
Novelláiban indulatait, szorongásait, a romlatlanság és
tisztaság utáni vágyakozását írta meg. Az elviselhetetlen,
riasztó létet álommá és költészetté varázsolta: "žrültség, Ćlom, Tündérek.
Ezek voltak az életem reménykedô szavai." Korai írásai feszültségekkel,
szorongásokkal teli álomnovellák. Lírai
szimbolizmus, lázas expresszionisztikus kifejezésmód jellemzi
ôket. Elsô novelláskötetében, a Szomjas inasokban (1933) a realista
ábrázolás és az idilli látásmód elegyedik. Az író a hétköznapok
sivárságában poézist keres. A Hold utca (1934) és a
Kikötô (1935) c. köteteiben egyre inkább a való élet, a reálisabb
kifejezési formák felé tájékozódik.
Gellérit erôsen foglalkoztatta az örökké nyugtalan, a maga
sorsával elégedetlen, önbizalom híján magát megvalósítani
nem tudó, de nagy romantikus vágyakkal és elképzelésekkel
teli nagy tettek végrehajtásáról álmodozó, szeretetre vágyó
ember típusa. Ezt bizonyítja Facipô c. elbeszélése (1932) is.
A kékfestô az élet peremére sodródott különös alak, groteszk,
tragikomikus figura. Az író lázadó hôseinek sorába tartozik,
magányos lázadása reménytelen. A novella balladai-drámai
szerkezetű. Az írói elôadás expresszionisztikus lüktetésű, belsô indulat
fűti. Élesen, határozott vonalakkal, erôs színekkel
láttat minden mozgást.
Utolsó kötetében, a Villám és esti tűzben (1940) már az
iszony és borzalom uralkodik. Ezek az írások az elidegenedés
novellái, kísétteties, groteszk és abszurd víziók. Már nem az
elesettek nyomorúságát hirdetik, hanem az egész világét.
Szentkuthy Miklós (1908-1988) irodalmunk magányos jelenségei közé
tartozik. A Prae c. regénye (1934) az alkotást
megelôzô folyamatokat jeleníti meg térben és idôben szabadon mozgó végtelen
asszociációláncokban, abszurdumig fokozott fantáziálással. (A mű címe latin
elöljárószó: 'elôtt'.)
Minthogy az író a kompozícióból kikapcsolta az idô tényezôit, a szereplôk
nem karakterekként jelennek meg, hanem jelenségként a helyzetek önálló
mozaikjaiban.
A Prae epikánk történetében az elsô nagyszabású kísérlet a
folyamatszerűség felfüggesztésével végrehajtott metaforikus
regényszerkezet megalkotására. A regény a létezô világ elemi
és teljes leképezhetetlenségét szemlélteti. Szentkuthy legnagyobb írói
vállalkozása a Szent Orpheus Breviáriuma, melynek
elsô hat kötete 1939 és 1942 között készült el, ezt követte 30 év
szünet után még három. A regénysorozat hôse Orpheus, maga
az emberi szellem, "a valóság titkai közt bolygó emberi agy",
aki térben és idôben kötetlen, szeszélyes utazást tesz az európai kultúra
megannyi jelensége közt, s különbözô változatokban éli át az örök jelen
színpadán játszódó hol véres, hol ünnepélyes, hol röhögtetô világkomédiát.
Határ Gyôzô (1914-) Heliáne c. regénye (1947) szürrealista
prózaköltemény, maró korszatíra egy swifti fantasztikus regény köntösében.
Hôse a 21. sz.-ban egy szigetre vetôdik,
ahol a Tökéletes államgépezet kimunkálásán fáradoznak.
A Pepito és Pepita (1956) az ifjúságról, a szerelemrôl szól, egyúttal a
szerelmi regény paródiája. Az események olyan kiszámíthatatlanul és
logikátlanul követik egymást, ahogy az élet
értelmetlenül egymás mellé rendeli ôket. Minden érték elmerül a történelem
zűrzavarában, a szerelem érzése is önmaga ellentétébe fordul.
Határ Gyôzô filozófiai írásait áthatja az a fölismerés, hogy
tudásunk viszonylagos, ismereteink korlátozottak. Intra muros
c. könyvében (1978) az író két részre szakad, az idôsebb és az
ifjabb vitázik az emberi társadalmakról, melyek csak látszat
szerint fejlôdnek, az emberiség valójában egy helyben topog,
és mindent megtesz, hogy fölfalja önmagát. Határ hat részre
tervezett összefoglaló filozófiai művének, a Szélhárfának eddig három
kötete (1982-83) készült el.
Cseres Tibor (1915-) elsô jelentôs regénye, a Hideg napok
(1964) a nemzeti önvizsgálatot kezdeményezô művek közé tartozik. Az író az
újvidéki vérengzést választotta témául, melynek során a magyar karhatalmi
alakulatok több mint háromezer embert gyilkoltak meg. A regény nem a tettek
elkövetésekor, hanem a számonkérés idôpontjában, 1946-ban játszódik.
Cseres széttördeli a hagyományos kronológiát, és alakjai - három tiszt és a
közéjük zárt közlegény - belsô monológjait felsorakoztatva, mintegy
körüljárja az eseményeket és dolgokat.
Az író a többféle magatartás-variáció elemzésével - a bűnözôknek az
önvizsgálat következményeit elhárító védekezô mechanizmusát is leleplezve -
megvilágítja az emberi cselekvés,
felelôsség és bűnhôdés problémáit. A regény mértéktartó,
tényszerű tárgyilagossága az olvasót állásfoglalásra kényszeriti.
A Parázna szobrok (1979) a magyar hadsereg háborús szerepét, a Don menti
katasztrófa eseményeit mutatja be a történelmet és a történetet
szétszaggatott szálakból egybeszövô regényformában. Az Én, Kossuth Lajos c.
életrajzi regénye
(1981) vallomásos visszatekintô fikció. A Foksányi szoros
(1985) eseménysora az 1870-es évek második felében játszódik, a balkáni
orosz elôretörés idején. A Vizaknai csaták
(1988) Erdély történelmének kilenc évtizedét (1848-1940) fogja át. A
viszonyok alakulását az író egy román-magyar vegyes
család életében szemlélteti. Cseres írásaiban a romantikus írói
eszközöket (archaizálás, couleur locale) egyesíti a realista
emberábrázolással.
Szabó Magda (1917-) versekkel kezdte pályáját, majd amikor a költô az 50-
es évek elejére hallgatásra kényszerült, a
hosszú csendben megszületett a regényíró. Regényei az egymás iránti
kíméletlenség állapotrajzai. Pedig benne van az emberben a bensôséges
kapcsolatteremtés igénye. A hiány tragédiához vezet. Szabó Magda életműve
küzdelem az emberi
méltóságért, melynek megôrzése elsôsorban tôlünk függ. Regényeinek - Freskó
(1958), Az ôz (1959), Disznótor (1963), Danaida (1964) Katalin utca (1969),
Az ajtó (1987) - hôsei általában szenvedô és szenvedélyes asszonyok. Az
Űkút (1970) az
írónô elsô tíz esztendejét elbeszélô önéletrajzi mű, a Régimódi
történet (1977) családi emlékek nyomán rajzolt kép a századforduló magyar
vidéki életérôl.
Mándy Iván (1918-) elbeszélései gyakran a külváros vidékén játszódnak, és
alakjai is legnagyobbrészt a város peremén
kallódó emberek.
Az Egyérintô c. elbeszélés (1957) átütô ereje tömörségében
van. Az író néhány vonással képes jellemezni a belsô én és a
külsô környezet világának összetettségét, jelezni a társadalmi
és lélektani motivációt; a hideg fejjel ölni képes józanság
azonban épp ezzel a fogással válik elviselhetetlenné. Harmadik személyben
meséli el a történetet, de mindent alakjai tudatán keresztül láttat, s így
anélkül, hogy meghatódnék vagy
távoltartását enyhítené, hitelesen jeleníti meg a figurákat, és
egy közérzetükkel telített egész világot, életet meghatározó
környezetet teremt köréjük.
Az elbeszélés három jelenetbôl áll. A történet leglényegesebb eseményét,
a gyilkosságot nem beszéli el az író, csak
elôzményeirôl és következményeirôl értesülünk. A jelenetekben
gesztusaikkal, mozgásaikkal, kevés szavú beszédükkel jellemzett figurák
mozognak. A rövid, keményen kattogó mondatok hangzásukkal is felkeltik az
atomizáltság, az elidegenedettség élményét. A szövegben díszítô jelzôket,
hasonlatokat,
metaforákat nemigen találunk, az egész szöveg válik metaforává. A novella a
világ, a lélek rideg kegyetlenségét mutatja meg.
A 60-as években Mándy új műfajt teremtett a maga számára: laza
elbeszélésfüzérbôl alakított regényszerű kompozíciókat. Ezekben az években
egy sajátos álomvilágot is felfedezett, és történeteit gyakran nosztalgikus
érzéssel szôtte át.
A pálya szélén c. regénye (1963) a szurkolók szemszögébôl,
a pálya szélérôl láttatja az egyszerre valóságos és irreális világot. Mándy
a moziról két könyvet is írt (Régi idôk mozija,
1967; Zsámboky mozija, 1975).
Az Egy ember álmában (1971) a pillanatképek úgy kötôdnek össze, mint egy
álom motívumai. Azt, hogy itt egy ember
álmáról van szó, a címen kívül a szövegben sehol sem jelzi az
író, mégis nyilvánvaló. Egy-egy bekezdésben, sôt néha mondaton belül is
évtizedeket ugrik elôre-hátra, helyszíneket és
szereplôket vált egy elképzelt álom szerint. A képekben megjelenített
szorongásélmény hiteles tudósítás az emberi lélek
mélyben kavargó és tanácstalanul tétova érzéseirôl.
Mándy legfontosabb mondanivalója az elidegenedés elleni
tiltakozás. Különösen érzékenyen reagál az embertelenségre,
az ember eltorzulásaira. A teljes emberi élet és a harmónia
utáni vágy él benne. Hôseit egyszerre ábrázolja részvéttel és
iróniával. Emberei groteszk módon minden fontosságot nélkülözô dolgokért
élnek és küzdenek, vágyaik többnyire megvalósulatlanok maradnak. Bár egy
szorosan összetartozó közösség tagjai, legbelül, a legmélyebb érzésekben, a
szerelemben, halálban, érzelmeik kudarcaiban teljesen magányosak.
Mindig lelnek azonban valami hitet, álmot, illúziót, amit életként
értelmezhetnek. Az elbeszélések atmoszférája kesernyés
és szorongó életérzést sugároz.
Mándytól távol áll a tempós, részletezô-magyarázó anekdotikus elôadásmód,
írásművészetének egyik alapvetô jellegzetessége a sűrítés, a kihagyás és az
elhallgatás. Az idôsíkok és a
nézôpontok állandó váltogatásával, a konkrét tárgyi elemekbôl összetevôdô
valóság "súlytalanításával" némi bizonytalanságot, kíváncsiságot, valami
lebegtetô érzést kelt olvasójában.
Mészöly Miklóst (1921-) az a törekvés vezeti, hogy a magyar elbeszélés
határait minél jobban kitágítsa. Az írói szereptôl elválaszthatatlannak
tartja a bölcseleti igényt is. Az emberi
magatartás, gondolkodás és érzés jellemzôit a "közérzet"-ben
látja megragadhatónak. Novelláiban általában nem sok történik, az
atmoszféra fontosabb bennük, mint a hagyományos értelemben vett cselekmény.
Az 50-es évek második és a 60-as évek elsô felében különösen a világ és
az ember konfliktusa, a társadalomban érvényesülô erôszak, az emberi
személyiség kibontakozásának lehetôsége foglalkoztatja az írót.
A Magasiskola c. hosszabb elbeszélés (1956) egy solymásztelep életérôl
szól, de a célszerűen berendezett üzem alkalmas
arra, hogy benne az emberi cselekvés, sôt létezés néhány alapvonása
megfigyelhetô és vizsgálható legyen. A pusztai sólyomtelep jeleneteiben egy
elidegenedett és emberi természetét vesztett, az ember ellen forduló
hatalmi mechanizmus képét ismerhetjük fel.
A Jelentés öt egérrôl (1958) szenvtelen hangú krónika a tél
hidege elôl egy kamra üregébe menekülô egércsalád sorsáról.
A házaspár felfedezi a kártevôket és módszeresen elpusztítja
ôket. Az egerek végzete minden élet esendôségét, veszélyeztetettségét és
végsô pusztulását, valamint a világnak az élet iránt megnyilvánuló közönyét
sejteti.
A novella az irodalom két régi motívumára, a vándorlás és
a labirintus motívumára is épül. Az egerek útja a szenespincébôl a kamráig
az új otthont keresô vándorlással azonosul.
A vándorlás a veszélyekkel, kalandokkal szegélyezett szabadságot, a
távolságok üzenetét jelenti. A kamra polcokkal, ládákkal, rejtett és sötét
zugokkal a labirintus védelmét nyújtja
számukra. Ez a labirintus aztán rájuk csukódik, halálraítéltek
lesznek, s a boldog otthoniasság érzését a szűkölô félelem
váltja fel. Erôszak, céltudatos fortély pusztítja el ôket; nem
meghalnak, hanem elhullanak.
A zárórészben a házaspár kiszámítja, milyen invázió lepte
volna el ôket, ha nem folyamodnak a bevált kegyetlen eszközökhöz, s ezzel
"a tiszta lelkiismeret egyensúlya is helyreállt, cáfolhatatlan matematikává
finomult". Az önmegnyugtató kényelmes hétköznapi gyakorlattal Mészöly műve
a részvétet állítja szembe. Ha a részvét megértésével közelítünk a világ
dolgaihoz, máris tettünk valamit az emberi méltóság sértetlenségének
visszaállításáért. A kiszolgáltatott és tudatlan egereket
nem fűzi egymáshoz részvét, pusztulásuk ezért végzetszerű.
1. Hogyan érzékelteti az elbeszélés a törést a dolgok valódi
természete és az egyén illúziói között? Figyeljük meg az egerek öncsalását
és csalódását, azt, hogy horizontjuk sohasem
érheti fel a háziak szempontjait!
2. állítsuk össze, mit tartalmaz a novella 15 kisebb egysége!
Figyeljük meg, hogyan növekszik a történet feszültsége!
Mészöly a Saulus c. regényében (1968) a zsidó-keresztény
mitológia egyik legismertebb példázatát, Pál apostol megtérésének bibliai
történetét dolgozza fel. A római és fôpapi uralom alatt álló júdeai
világban rigorózus törvénytiszteletre,
dogmákra és tekintélyre alapozott rend uralkodik. Ez az életrend
elidegenedett szabályoknak, dogmáknak szolgáltatja ki
az embert, itt magatartás és érdem, bűn és ítélet között megbomlik az okság
szilárd logikája.
Saulus, a templomi tanács bizalmi embere, a Törvény fanatikusa, a Jézus-
követôk kérlelhetetlen üldözôje meghasonlott
ember: másokban üldözi a saját magában lappangó megfoghatatlan kétséget.
A regény finom, rejtett utalások szövevényébôl épül, drámai sorsparabola,
amely nyugtalanító és nem értelmezhetô
egyértelműen, mert "a történeteknek nincs végük, elvesznek,
mint Kedmah. És mégsem hagynak békén. . ." (Kedmah a regény egyik
szereplôje.)
A Film c. regény (1976) egy elképzelt filmforgatás keretében, lehetôleg
teljes és aprólékos tárgyilagossággal számol be
egy öreg házaspár hazafelé, a halál felé tartó csoszogásáról.
A képzeletbeli kamera a városmajori Csaba utcán követi ôket
nyomon, és csak azt fényképezi, ami látható alakjukból, arcukból,
tárgyaikból. Ez a jelen idejű történet az ember esendôségét, nyomorúságát,
a biológiai-természeti sors mindenkit
egyformán sújtó és lealacsonyító végzetét foglalja viszolyogtatóan
naturalista képekbe.
A kamera szenvtelenül tárgyilagos pásztázását olykor megszakítják az
"Elbeszélô" közbeszólásai, aki "filmforgatásra"
vonatkozó megjegyzéseivel szinte az alkotói folyamat részeseivé avat
bennünket. Egyszerre vagyunk tanúi, résztvevôi egy
mű születésének, formálódásának, és olvassuk magát a kész
művet.
Az "Elbeszélô" számot vet azzal, hogy a tárgyilagos megfigyelés önmagában
nem lehet elégséges módszer még a Csaba
utcában történtek rögzítéséhez sem, minden jelenség mögött
ott torlódik a múlt, a tárgyakhoz, helyszínekhez hozzátapad
az idô, a történelem dimenziója, és rekonstruálja az öreg házaspár
útvonalának és annak a városnegyednek a történelmét,
ahol életük lepergett.
A regényben tehát három réteget különíthetünk el egymástól: a két öreg
jelenbeli vegetációját az egyidejű történésekkel,
a helyszín által elôhívott múltat és a "filmforgatás" folyamatát, illetve
az író reflektálását tárgyára és magára az alkotás
folyamatára. A regény rétegei kölcsönösen értelmezik és erôsítik egymást.
Az idôben összekevert képek az emberi brutalitásról, a megszakadó életrôl s
az ember megalázásáról szólnak, a történelem ugyanolyan könyörtelen és
válogatás nélkül lesújtó hatalom, mint egyéni biológiai sorsunk. Az író
megengedhetetlennek tartja, hogy a természetet, a biológiai pusztulást nem
javíthatja ki az ember, és a mindent elöntô reménytelenséggel két erkölcsi
elvet szegez szembe: a szeretet és a felelôsség elvét.
Sarkadi Imre (1921-1961) írói munkássága a 19. sz.-i és a
móriczi típusú szemlélethez és módszerhez kötôdik. Elsô elbeszéléseiben
örök érvényű emberi problémákat közelít meg, az
egyén és a világ összeütközéseit igyekszik megszólaltatni, gyakran
népmondákat, görög mítoszokat értelmezve újra (Kôműves Kelemen, 1947).
Alapélménye az embert lényegében támadó válság, az erkölcsi világrend
zavara. A háború és a még közeli fasizmus szolgáltatja a traumát. Novellái
olyan helyzetekrôl tudósítanak, amelyekben az erkölcs szabályozó ereje nem
működik (A szökevény, 1948). A fordulat évei után Sarkadi a falu
átalakulásáról festett képet írásaiban (Gál János útja, 1950). Kútban c.
elbeszélését (1953) 1955-ben filmre írta, ebbôl született Fábri Zoltán
rendezésében a magyar filmgyártás akkori jelentôs sikere, a Körhinta.
Sarkadi életműve 1956 után visszakanyarodni látszik az indítóélmény kínzó
dilemmáihoz.
Hôsei erôtlenek az élet mindennapjainak vállalásához, így
részben vagy egészben elvesztik morális tartásukat (Bolond és
szörayeteg, 1960; A gyáva, 1961).
Kardos G. Kardos G. György (1925-) regényei a második világháborút követô
idôszakban mutatják be az ellentétektôl forrongó Palesztinát (Avraham
Bogatír hét napja, 1968, majd ennek lazán kapcsolódó folytatásai: Hová
tűntek a katonák, 1971; A
történet vége, 1977). Az író igazi érdeme, hogy helyhez és korhoz kötött
anyagában megtalálta az egyetemes jelentést.
Sánta Ferenc (1927-) pályájának elsô éveit az ösztönös-érzelmi
magatartás, a spontán líraiság jellemzi, elbeszéléseiben mesei hangulatot
teremt, szubjektív, elsô személyes fonnában, a balladák stilizált nyelvén
ábrázolja hôseinek emberi tisztaságát, keserves és mégis szép életét. Az
50-es évek második felében Sánta úgy látta, hogy el kell szakadnia
indulásának líraian bensôséges, érzelmi telítettségű stílusától, s egy
objektívebb, nagyobb intellektuális tágasságú formát, egy közvetett,
gondolati prózát kell teremtenie.
A Nácik c. elbeszélésében (1961) az embertelenség modern
megnyilatkozásait fegyelmezett szűkszavúsággal méri fel.
A legelôn az öreg pásztor és unokája két fegyverestôl kap leckét a totális
engedelmességre nevelés módszereibôl. A fegyveresek megnevezetlen személyek
után kutatnak, ezért vallatják
a pásztorokat, végül dolgukvégezetlen eltávoznak. De már
nem is az az érdekes, hogy járt-e erre a keresett ember vagy
nem, hanem az, hogy az emberek legyenek kiszolgáltatottságuk tudatában, és
legközelebb megmondják, amit tudnak. Az
elôtérben játszódó események feszülten drámaiak, a háttér
azonban homályba vész, mégis érezzük a történelmi erôszak
légkörét. Nem tudjuk, a két náci lovas kit keres, nem géppisztolyoznak le
senkit, mégis: a gyerekvallatás hideg kegyetlensége, a csizma és a gumibot
iszonyatról tanúskodik.
A Húsz óra (1964) fiktív riport formájában megírt regény.
A riporter azt nyomozza, hogy miért ölte meg az ártatlan Kocsis Benjámint
Varga Sándor, aki az ötvenes évek elején a falu
párttitkára volt. A megszólaltatott emberek nem csak saját sorsukról
vallanak, az egész élettel néznek szembe. Az egyéni
sorsok mindig érintkeznek, beleszövôdnek a falu történetébe,
ily módon a regény világa fokozatosan kitágul, s az egyetlen
falu embereinek élete az egész országét is idézi.
Sánta Ferenc egész munkásságára jellemzô a problémák
etikus megközelítése. Legfontosabbnak a pontos és elfogulatlan
tisztánlátást tartja, hogy igazak maradhassunk.
Konrád György (1933-) A látogató c. regényében (1969)
belsô monológokban, álomszerű fejezetekben ad szuggesztív
képet a nagyváros perifériáján kallódó emberi sorsokról. Az
író a témát az emberi nyomorúsággal hivatalból foglalkozó
"látogató" részt vevô és ezért fájdalmas-tehetetlen alakjának
szemszögébôl közelíti meg. A hivatalnokszemélyiség elsô személyben szólal
meg, és regénybeli mozgása során minden lehetô helyzetbe belebocsátkozik,
végül pedig eljut odáig, hogy
egyetlen elégséges lehetôségként felveszi védence életformáját. Tudomásul
veszi azt is, hogy elvontan érvényes választása
egy szervezett társadalom közegében az önelvesztéssel határos, ráadásul
komikus képtelenség. A regényben az emberi
szenvedés, öröm, utálat, szeretet, az egymás ellenében és egymásért élés,
az egymást tagadás és egymást emelés állapotai
nem pusztán érzékletességükben vannak jelen, hanem a jelen
idôben kinyíló szituációk önmaguk elvont - filozófiai-etikai -
többletét is hordozzák.
A jugoszláviai magyar irodalom legizgalmasabb életművét
Sinkó Ervin (1898-1967) teremtette meg. Legfontosabb művei
még a 20-as, 30-as években születtek, élményanyagukkal a
forradalmak és az emigráció korszakába nyúlnak vissza, mégis csak 1948 után
váltak idôszerűekké. Választ keresnek a forradalmakban és a két világháború
közt vajúdó európai történelem etikai kérdéseire. Legnagyobb vállalkozása a
30-as
évek elején írt Optimisták c. regénye, melyben az elsô világháborút kísérô
forradalmi mozgalmakat és a Tanácsköztársaság
harcait ábrázolja. Egy regény regénye c. moszkvai naplójegyzeteiben (1935-
37) az Optimisták kiadása körüli bonyodalmakat beszéli el, elemezve a
személyi kultusz és a moszkvai perek korszakát.
Gion Nándor (1941-) már a Testvérem, Joáb c. regényével
(1969) a jugoszláviai magyar próza élvonalába került. Ezen az
oldalon c. regényszerű novellafüzérében (1971) egy vidéki kisváros temetôre
nézô utcája életének "régi megható történetei"-t, eseményeit beszéli el.
Talán legjobb regénye a Virágos
katona (1973), mely a századelô soknemzetiségű bácskai kisvárosának életét
rajzolja elénk. Az író a cselekményt szimbolikus és folklórmotívumokkal
többrétűvé emeli. Fô eszméje: a társadalomból való kiszakadás, elmenekülés
lehetetlen és értelmetlen, a realitásokat vállalni kell.
Az erdélyi Sütô András (1927-) Anyám könnyű álmot igér c.
"naplójegyzeteiben" (1970), lírai szociográfiájában szülôfalujának, a
mezôségi Pusztakamarásnak és családjának megpróbáltatásairól, a nemzetiségi
lét gondjairól számol be népi ihletésű, szép magyarsággal. A szociográfiai
irodalomnak azokat
a hagyományait követi, amelyek nem tudományos módszerességgel, hanem
személyes tapasztalatok, emlékek nyomán mutatják be egy közösség életét
(vö.: Puszták népe). A falu életének valóságanyagát az író néhány
hazalátogatásának története fogja epikus keretbe. Sütô ebbe a keretbe
helyezi el a beszélgetéseket, élettörténeteket, életképeket, leveleket,
kérvényeket, történelmi dokumentumokat, gyűléseken hallott felszólalásokat,
mindazt, amibôl a vegyes ajkú falu, közelebbrôl
a szórványban élô magyarság történelmi sorsa kibontakozik.
A szociográfiai tényfeltárás, a riport, a publicisztika és az esszé lírai
vallomással társul. A beszámoló hangja elégikus.
A kolozsvári Szilágyi István (1938-) Kô hull apadó kútba c.
regényében (1975) a társadalmi, lélektani, mitológiai rétegek
egységbe szervezésével, az ezekhez kapcsolódó esszéisztikus
reflexiókkal, az idôsíkok és nézôpontok lélektani motivációjú
váltásaival az emberi létezés általánosabb törvényeinek vizsgálatára
vállalkozott. Az agancsbozót c. regényének (1989)
minden részletezô helyszín- és cselekményleírása fojtogató titkokat ígér.
Három férfi vasat ver, kardokat kovácsol egy szurdok mélyén lévô
sziklahámorban. Megjelenik egy negyedik: ô
mesél. Hasonlítgatja a kinti és a benti világot. A "Velünk Rendelkezô
Szándék" bennük érlelôdô munkáját, az ahhoz igazodást figyeli s figyelteti
társaival. Érzékeljük, hogy a létrôl van
szó, hogy a négy férfival akkor is minden megtörténik, mikor
a kalapálásról áttérnek az acél edzésére, mikor szarvasmájat
darabolnak vagy viperákat kerülgetnek. S amikor kérdéseket
tesznek fel.
A szlovákiai Dobos László (1930-) trilógiává összeálló regényeiben
(Messze voltak a csillagok, 1963; Földönfutók, 1967;
Egy szál ingben, 1976) egyre táguló térben és idôben mutatja
be a szlovákiai magyarság történelmét és jelenkori tudatát, az
értékpusztulás, a szellemi és erkölcsi devalválódás folyamatát.
Grendel Lajos (1948-) a 80-as évek elsô felében küzdötte
fel magát a magyar próza élvonalába. Éleslövészet (1981), Galeri (1982) és
Ćttételek (1985) c. regényeiben a létébôl, szlovákiai magyar író létébôl
adódó ellentmondásokkal és lehetôségekkel néz szembe. A történetmondónak a
szétesett múlt és a
sivár jelen kulisszái közt nincs miben megkapaszkodnia, legfeljebb önmaga
történetének elmondásában. Maga a történetelmondás viszonylagossá teszi az
elbeszélô adta világértelmezést. A regényeket az áttűnéses technika, a
reális valóságelemekhez tapadó látomás, az idôsíkokat váltó emlékkép,
asszociációkra épülô belsô monológ jellemzi.
Márai Sándor
(1900-1989)
Márai (eredeti nevén: Grosschmid) Sándor Kassán született polgári
értelmiségi családban. Ősei szász polgárok voltak.
Középiskolai tanulmányait szülôvárosában, Eperjesen és Budapesten végezte.
18 évesen már tárcákat írt a Budapesti Naplóba, majd rendszeres újságírói
tevékenységet fejtett ki. 1919-tôl 1923-ig Németországban, 1923-tól
Párizsban élt. Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben egyetemi tanulmányokat
folytatott. A Frankfurter Zeitung gyakran közölte cikkeit. 1926-ban
hosszabb utat tett a Közel-Keleten. Európa polgárának hitte magát, annak a
liberális polgári szellemnek a szolgálatát vállalta, mely ifjúságában vette
körül.
1928-tól Magyarországon kapcsolódott be az irodalmi életbe. Hitler
hatalomra jutása és a németországi események azt a
meggyôzôdést keltették benne, hogy a polgári liberalizmus halálos sebet
kapott. Egyre szenvedélyesebben igyekezett olyan
szellemi magatartást kialakítani, mely alkalmas a barbár korszellemtôl és a
technikai civilizációtól fenyegetett európai kultúra védelmére. Cikkeiben,
könyveiben, Naplójában (1943-44)
megfogalmazta szembenállását a háborúval, az antidemokratikus
tôrekvésekkel.
1945 után bizalmatlanul figyelte a változásokat, nem azonosult a
megújulásnak azzal a lázas várakozásával, mely a hatalom birtokába törekvô
rétegeket jellemezte. 1948-ban Svájcba távozott, 1950 és 52 között
Olaszországban élt, aztán
az Egyesült államokban telepedett le. A kaliforniai San Diegóban,
otthonában maga vetett véget életének.
Az elsô olyan könyve, amelyet a késôbbiekben is magáénak
vallott, az Istenek nyomában c., közel-keleti tapasztalatairól beszámoló
útirajza (1927). Némi szkepszissel szemléli az ôsi világot, melyet már a
maga képére kezdett formálni az elgépiesedô civilizáció. Asszociációi az
idô különbözô rétegeiben
csaponganak, s ezáltal ér el olyan lebegést, mely belsô hullámzást ad
szövegének.
Márai önéletrajzi hajlamú író. Felfedezi önmagában, hogy
az ember "titokzatos lény", megértése után is marad benne
egy kifürkészhetetlen mag. Fiatalkori regényei önismereti útját tárják
elénk.
A zendülôk c. regény (1930) a világháborúról és a kamaszkorról szól.
Mindkettô kilépés a bizonyosságból a bizonytalanságba, a rendbôl a
zűrzavarba, elmozdulás, melynek következtében a bensôséget otthontalanság
váltotta fel. Az író egymás tükörképeként értelmezi a felnôttek háborúját
és a kamaszok céltalan játékait. A "zendülés" ésszerűtlensége egyszerre
felfokozott gyerekkor és a háború kicsinyített mása. A "zendülôk" olyan
fiúk, akik fellázadtak apáik törvényei ellen.
A megjelenített feszültségnek több vetülete van: nemzedékek
szembenállása, s ennyiben lélektani jellegű, mivel a felnôtté
válás kérdéseit érinti; történeti jellegű, hiszen a háború elôtti s utáni
élet ellentétére is vonatkozik; ugyanakkor művész és
polgár viszonyára is utal. A gyakori nézôpontváltás lehetôvé
teszi, hogy mindkét fél igaza érvényesüljön. A regény nagy
belsô átéléssel fejezi ki a kamaszok képzelôerejének öntörvényűségét, végsô
soron mégis az apák értékrendjét tünteti föl magasabb rendűnek.
Az Idegen emberek c. kétkötetes regény (1930) az emigráns életérzést
jeleníti meg. Egy magyar fiatalember hányódik a
háborút követô zűrzavarban, egészen áthatja az idegen lét törvényeinek
szédülete, az idegenséget a meghitt szerelmes
együttlét sem oldja fel.
A sziget c. regény (1934) fôalakja neurózisának égô fájdalmát a bűn, a
gyilkosság útján akarja föloldani. Gyilkosságát
úgy értelmezi, mint a legmagasabb rendű művészi tettet, melynek révén
kinyílt elôtte az idô. A kétségbeesett boldogságkeresésének ez a
szélsôséges, a társadalmi normákat elvetô útja
sem vezet a teljes szabadsághoz, hiszen átélôjének lelki egyensúlya
megrendül, a társadalom pedig a "szigeten" is utánanyúl szabályaival.
Egy polgár vallomásai
Márait már hosszabb ideje izgatta a vállalkozás, hogy könyvet írjon
szülôvárosáról, gyermekkoráról, elsô élményeirôl. Hét év kellett hozzá,
hogy a témát megérlelje.
Az Egy polgár vallomásainak (1934-35) elsô kötete a kitörésrôl, a második
pedig az elszakadás hiábavalóságáról, lehetetlenségérôl számol be. Az elsô,
önmagában is megálló kötet a magyar széppróza legjava remeklései közé
tartozik. A második kötet műfaji tekintetben is különbözik tôle, és
esztétikai szinten is alábbesik.
A könyv címe - kivált I. kötete - joggal foglalja magában a vallomás
megjelölést. A beszélô a maga emberré válásáról vall: a jellem, a
magatartás kibontakozását minden oldalról erôsen meghatározó társadalmi és
művelôdési körülmények közül indul el, s egészen máshová érkezik meg, mint
a meghatározó tényezôk ezt várhatóvá tennék. Ebben az egyedi úteltérésben
azonban mély lelki, gondolati, művelôdési, történeti logika érvényesül, s
éppen ennek a mesteri ábrázolása emeli ezt a könyvet remekművé.
Márai könyvét az emlékirat legfontosabb vonásai is
jellemzik. Márai is, mint a nagy emlékírók, azt mondja
el, mi történt vele, mit élt át élete nagy sorsfordulóin.
Ćm a történteket a fikció felé tágítja, s így egybevonja a "vallomás", az
"emlékirat" és a "regény" néhány fontos
műfaji jellegzetességét. Márai azonban nemcsak saját életútját, saját
családját rajzolja meg, egy réteg helyzetének, kultúrájának és
magatartásának változásait is bemutatja, mint azt az ún. családregények,
szociálpszichológiai ábrázolások, művelôdéstörténeti korrajzok is teszik.
Mindezt olyan módon jeleníti meg, hogy a megjelenítô - örökségén,
környezetén, kapcsolatain keresztül - szembenéz saját emberi lényének,
szituációjának, értékrendjének és céljainak kérdéseivel is.
Az elsô kötet a szülôi ház részletes megjelenítésével kezdôdik, ám az
állóképszerűség e leírás befejeztével sem szűnik meg: idôbeli elôrehaladás
helyett afféle keresztmetszetet kapunk. Az elbeszélô hosszú idôtartamokat
összegez, és ez az életképszerűség a célelvű, valamilyen irányba mutató
folyamatok hiányát jelzi. Ez az idôszemlélet csak az elsô kötet utolsó
negyedében veszíti el korlátlan érvényét a harmadik fejezet végszavaival,
melyek váratlanul, hirtelen jelentik be az addigi folytonosság
megszakadását: "Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam
akkor, s egy reggel elszöktem hazulról."
Az elsô kötet zárlata - egy Péter Pál napján tartott uzsonnának a
rendkívül szűkszavú megelevenítése - egyszerre irányítja vissza az olvasót
a kiindulóponthoz, állóképpé merevítve a történetmondást, és a szökést a
legtágabb értelemben vett otthontalanság elôzményévé fokozza le, teljesen
új helyzetet jelentvén be ("Megölték a trónörököst"), végérvényesen
folytathatatlannak nyilvánítván az addig elbeszélteket.
Az emlékezô jómódú, szigorú erkölcsű, német származású családban nô fel.
Folyékonyan beszél németül, bár anyanyelve magyar, s büszke arra, hogy
németségüket ôrzô ôsei milyen nagy számban vettek részt az 1848-as magyar
szabadságharcban.
Ez a kassai polgárfiú szociális szempontból is nyitott
szemmel jár, látja a társadalmi igazságtalanságokat, az
úri-polgári lét különállását, ösztönös rideg önzését. Különösen a
cselédsors háborítja fel, úgy érzi, "minden emberi méltóságon esett sérelem
megaláz minden embert".
De neki e megaláztatáson túl semmi baja. S akkor 14
évesen kiszalad a gondoskodó családi közösségbôl, napokig vándorol, bujkál,
míg a riasztott csendôrök el nem fogják. Ezt a gyermekkori szökését
elemezve eljut az általánosításig: "Nem tartozom senkihez. Nincs egyetlen
emberem, barát, nô, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig birnám, nincs
olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben el tudok helyezkedni;
szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s
mindenütt hamarabb érzem otthon magam, mint polgárok
között" (I. k. IV. 3.). Késôbb megszokta ezt az állapotot,
az állandó otthontalanság természetes volt számára, az
egyedüllétben, a magányban érzi magát szabadnak.
A regény egyik legfontosabb rétege a polgárság rendjének, biztonságos
nyugalmának, szilárd és megkötô hagyományrendszerének képét adja. Biztos
kiérlelt tudás,
szerény, de nem szegényes életvitel, szívós munkavégzés, az alkotó munka
szeretete jellemezte ezt a réteget.
A fiatal Márai fellázadt apái rendje ellen, de a kitörésnek a módja nem
haladta meg a polgárság hagyományvilágát: Márai soha nem szakadt ki a
polgári rendbôl.
Művében a polgártól való elszakadásának és a polgári
életeszményhez való hűségének történetét írta meg.
Márai egy nagyon is tagolt polgárfogalommal dolgozik. Távolabbi ôsei
szorgalmas mesterember-polgárok,
a közelebbiek feladatukat értô hivatalnok-polgárok, a
közvetlen családtagok egy része viszont már széles tájékozottságú polgári
értelmiségi. Az író nemcsak történeti, hanem társadalmi, mentalitásbeli
tekintetben is
biztosan ismeri és tagolja a polgárság világát. Körképet
ad róla, s minden rétegét egy-egy rokona vagy ismerôse
egyéni és családi sorsa köré rajzolva mutatja be.
Márai nemcsak nagyfokú pontossággal és árnyaltsággal rajzolja alakjait,
hanem mesteri módon felidézi,
megteremti az ôket körülvevô miliô- és sorshangulatot,
ugyanakkor önmagát is folytonosan reflektálja. Teljes
elszántsággal, de egyben tárgyias méltányossággal kívánt szembenézni azzal
a világgal, amelyben immár
nem találta otthonát.
Bensôséggel, bizonyos nosztalgiával jelenítette meg a
polgári világot, de ehhez a nosztalgikus együtténéshez
mindig társul egy határozott distancia, távolságtartás is.
A megértô beleélés s az elhatároló distancia minôségét,
fokát és módját kifejezôeszközeinek csodálatos bôségű
tárháza nyújtja, s ezzel egyben a társadalmi, a lélektani, az etikai
kapcsolódásokat és ítélkezéseket, választásokat és döntéseket is gazdagon
bemutatja. Dezsôt, aki
mészárosnak állt, meleg humorral rajzolja, Ernôt, a
nagy zenészkarrierrôl álmodozó lokálzongoristát groteszk tragikummal, Zsüli
tantit, a regényírót gyöngéd
iróniával, a bécsi operettcsaládot burleszk pikantériával, a
szobaszocialista morva-osztrák fôméltóság rokont együttérzô komikummal,
Gizellát, aki a folyamôrrel "megcsinálta élete szerencséjét", bohózati
tréfával, az
ortodox zsidó család nyüzsgését kedves mulatsággal, a
szélhámos ezredesfi Bercit megvetô szatírával, a kongregációt vezetô
paptanár harcát a gyerekek szeretetéért
borzongóan émelygôs megértéssel, a fölkapaszkodó zsidó család életvitelét
odavetett csípôs gúnnyal, a híres
jogtudós nagybácsi szuverenitását csodálva, megértve,
megítélve és elhárítva mutatja be.
Márai úgy vélte, hogy az európai polgárság teremtette meg a lehetôséget
arra, hogy az ember szabadon kérdezhessen és kételkedhessék. ám a polgárság
eltömegedésével, hatalombirtoklásával elkényelmesedett, eltompult.
Megelégszik öröklött, kész feleletekkel vagy üres,
hiányérzet nélküli kétkedéssel. Ezért a távolságtartás.
A vallomástevô ugyanakkor az egykori polgárságnak, a
lehetôségek létrehozóinak utódaként vállalta a polgár
nevet, minden distancia mellett is. A polgári jogrend államánál, a polgári
társadalom kezdeményezôkészségű
munkarendjénél, a polgári humánum szociál-liberális
magatartásánál jobbat nem látott, nem tapasztalt. Ezért
nem csatlakozott egyik demagóg utópiákat ígérô csoporthoz sem. Világosan
állt elôtte, hogy biztonságot
csak az európai múlt által teremtett értékekre lehet építeni. Sajnálja a
régi polgári közösségek széthullását, de
tudja, hogy ez a világ a teljes individualizáció felé halad vagy pedig a
tömeggé süllyedés felé.
Az individuum méltóságát, a független egyéniséget a
hagyományos életstílust kialakító polgárság is elismerte
és tisztelte. A nagybácsik, a független jogászok, kereskedôk életmódja és
szemlélete erôsen hatott a vallomástevôre, aki az íróságban találta meg a
függetlenséget, s
különbözni tudásával alakította ki magának azt a helyzetet, amely
érintetlenné tette az irodalom harcaitól, s szembefordította minden
pártpolitikával.
Az önálló egyéniség egyik legjellemzôbb vonása az
önálló, független gondolkodásmódra való törekvés. Az
író finom iróniával jeleníti meg a kor vallásos nevelésének korlátait s
vele szemben a polgár önállóságra való
törekvését. Ezt mutatja az a nagy összecsapás, melynek
során az ifjú Márai szakított lelkiatyjával, a "lélekhalász
Fókával", s a kiválasztottság langyos állapotából kitaszított, bűnös lett.
Az intézetben idegenkedett az egyformaságtól, nem akart beilleszkedni ebbe
a közösségbe,
lázadás nélkül ôrizte függetlenségét. Az iskola sem individuumokat nevelt,
nem tette lehetôvé, hogy ki-ki tehetségét és legjobb hajlamait kifejlessze.
A vallomás egy nemzedék életérzésének is kifejezôje.
E generáció tagjai kiszakadtak a polgári életbôl, átélték
a háborút, a forradalmakat, felismerték, hogy a rend és
biztonság kora véget ért. A fiatalok védekezési módja
az individuum jogának sajátos ôrzése és kialakítása: a
bandákba verôdés, a konvenciók elleni lázadás, a "sértôdött magány"
állapota. Hagyományos polgári családok bomlottak föl, magányos fiatalok
rótták Európa országútjait, hogy megismerjék az álmaikban még érintetlenül
élô igazi szabadságot, de amerre néztek "sötétség gomolygott", elôttük az
"értékek átértékelésének" gyanús idôszaka, "a jelszavak divatja".
Márai számára az egyéniség megôrzésének lehetôségét az irodalom kínálta:
elôbb az újságírás változatossága, majd maga az írás, a "munka", amely
visszaidézte az apák nemzedékének életvitelét. Az állandó otthontalanságban
így talált otthonra, s így jutott közelébe az "egész"-nek, mely felbomlott
e korban, de az irodalom, az írás által mégis megismerhetô.
A következô években Márai nagyfokú termékenységgel írja
műveit.
A féltékenyek c. regényében (1937) élesen elválnak egymástól az idô
különféle síkjai: a fizikai, a nagy tömbökben telô,
korszakokat alkotó történelmi és a személyes, az egyéni. A hatalmas léptékű
idôzónába, a város idejébe, amely voltaképp a
polgári liberális életforma hagyományait jelenti, ágyazódik
bele a szereplôk személyes ideje, amely már sok változatot
mutat.
A regényben fontos szerephez jut a végzet, az eleve elrendelés, valamint
a Biblia mint elôkép. A bibliai rájátszások az írói
eltávolítás eszközei is. Bibliai a helyzet is, melyet a regény Várossal
foglalkozó része állít elénk: az idegen hódítók leigázzák a "választott
népet", mely azonban szívósan és kitartóan ôrzi a Városhoz való tartozással
egyenértékű hitét és küldetéstudatát.
A féltékenyek Márai leglíraibb műve. A szavak áradata, az
alá- és mellérendelések egymásutánja, a hatalmasra növesztett
hasonlatok fellazítják szerkezetét, a nagy terjedelmű monológokat szó- és
gondolatismétlések szövik át. A folytonos kitérôk, a leírásokban rejlô
megjelenítô erô Thomas Mann írói módszerére utal vissza.
A Szindbád hazamegy c. regényben (1940) Márai átlép a
nosztalgia illúziós világába: mély beleéléssel kelti fel Krúdy
világát, lebegô, zenei stílusának hatását. A Krúdy-legenda atmoszferikus-
imitációs túltelítésével azonban nemcsak vállalja
nosztalgiáját, de elmenvén a paródia határáig, búcsút is vesz
tôle.
A Vendégjáték Bolzanóban (1940) Casanova bolzanói kalandját meséli el. A
fôhôs megszökik, új csínyekre készül.
A hatalom és az erôszak nem tud mit kezdeni vele, az egyszerű emberi
érzések, a szerelem a diktatúra által sem fékezhetôk. A jelen kalandjába
belejátszik a múlté is, s mindez azt
igazolja, hogy az emberi élet kiszámíthatatlan, mindig adott a
sorssal való "bajvívás" lehetôsége. A kaland maga az élet. Casanova azonban
nemcsak kalandor, hanem sztoikus gondolkodó is, aki tudja, hogy végzetünket
önmagunkban hordjuk.
Márai ekkorra már kialakította a maga jellegzetes elôadásmódját, melynek
lényege az egymást követô monológokból álló párbeszéd. Ezt a regényírói
technikát mesterien alkalmazza
A gyertyák csonkig égnek c. művében (1942). Két régi barát - a
tábornok és Konrád - évtizedek után újból találkozik, s végigbeszélik az
éjszakát, keresik három összefonódó élet titkát és végzetét. Egyikük annak
idején elárulta, sôt majdnem megölte
barátját, elcsábította feleségét. A regény a lélek mélyvilágának
zajlását rögzíti, analízisében jelen és múlt szövôdik egymáson
át. A beszélgetôtársak végül menthetetlenül és végzetesen magukra maradnak
életük megoldhatatlan kérdéseivel.
Márai nem volt igazi színpadi szerzô, de amikor a helyzet
fenyegetôvé vált, a színpad szavát választotta, hogy az erôszakos
hatalommal szemben védje az egyén, a szabad emberi társulás jogát és
méltóságát. A Kassai polgárok (1942) a polgárerkölcs himnusza. Gyönyörű,
képekben gazdag nyelven szól a polgári tisztességrôl, a városhoz, a
munkához, a feladathoz hű magatartásról.
îrónk itthoni munkásságát a Sértôdöttek c. regény (1947-
48) zárja. Garren Péter, az egyes szám elsô személyben megnyilatkozó fôhôs
úgy érzi, hogy megsértették, mert a Hang,
Hitler hangja behatolt az ô személyes valóságába, veszélyeztette a "művet",
amit elôdei teremtettek meg. Európát csak
írói menthetik meg. Az igaziak a magányba menekülnek, mely
művüket sértetlenné teszi, s megôrzi az irodalom rangját. îrni
beavatottság, titokzatos kapcsolat létesítése az anyanyelvvel, a
nemzettel és a legyôzhetetlen művészettel.
Márai elsô korszakában írt művei megteremtették a
folytonosságot Kosztolányi, Krúdy és a harmadik nemzedék írói között.
Az emigrációban
Márai idegennek érzi magát a megváltozott világban, virtuális magyarság-
és kultúreszménye: "Nincs más haza, csak az anyanyelv." Halotti beszéd c.
verse (1950) az emigráns életérzés hiteles megszólaltatása, a hazátlanság
és kivetettség kivételesen nagy vallomása.
Az emigrációban írt regényeiben elsôsorban azt vizsgálja,
milyen az, amikor egy világ, egy kép összeomlik. Regényvilágának központi
motívumai: a rosszat az emberiség kezdettôl
fogva magában hordja, és csak a mítosz sugárzásában vagy a
művészetben oldhatja fel; a tiszta, nagy eszményeket a hétköznapi élet
megcáfolja és bepiszkítja, de ezeket kiküzdhetjük
magunknak egy virtuális világban (Béke Ithakában, 1952; San
Gennaro vére, 1955; îtélet Canudosban, 1970; Rómában történt
valami, 1971; Az erôsitô, 1975; Judit... és az utóhang, 1980;
Harminc ezüstpénz, 1946; 1983).
A Naplót (1943-1976) Márai még Budapesten kezdte
írni; 1944-ben, a német megszállás után leányfalusi menedékhelyén
folytatta, majd egészen 1975-ig írta tovább
feljegyzéseit. Az elsô kötetben, 1943-44 szorongattatásairól számol be,
azután azt bizonyítja, hogy a háború
utáni világ is rossz és értelmetlen, az író a fegyelmezett
magatartás, a józan távolságtartás, az irodalom idejébe,
a lélek "mélyeibe" való visszahúzódás útján ôrizheti
azokat az értékeket, amelyek majd egy eszmélô világnak pillérei lehetnek.
Márai Sándor figyelô és boncoló, mérlegelô és ítélô intellektus, írásait
tárgyias hűvösség és szenvtelenség
mögé húzódó, sorsot és világot analitikusan rögzítô elôadás jellemzi. A
legtöbb termékeny íróhoz hasonlóan ô
is egyenetlen életművet hozott létre, de legjobb írásaiban a magyar
önéletírás és regény (Egy polgár vallomásai, A féltékenyek, Szindbád
hazamegy, îtélet Canudosban), az esszé és az eszmélkedô tárca (Bolhapiac,
1934;
Füves könyv, 1943; Föld, föld!..., 1972) egyik legnagyobb mesterének
bizonyult.
Márai a teremtô képzelet tevékenységét, a kifejezést tartotta a végsô
értéknek. Ezért feszegette egy hosszú
életen át a magyar nyelv titkait, s ezért tudott anyagának fölényes ura, a
nyelvnek is egyik legjobb hazai ismerôje lenni. Arany és Kosztolányi
tisztelôje és tanítványa e tekintetben: a saját nyelvébôl merít, abból
kever ki minden egyedi és rétegnyelvet, és így érezteti a különbözô
szociológiai és műveltségi szinteket, lelki rétegeket.
Szövegének sajátos ritmusa van, asszociációi az idô
különféle rétegeiben csaponganak, s ezáltal ér el olyan
lebegést, mely belsô hullámzást ad szövegének. îrásaiban gyakoriak az
ismétlések, és felbukkannak bennük
olyan kulcsszavak, melyek szinte vonzzák maguk köré a
leírás szétágazó gondolatait. Látszólag egymás mellé
nem illô fogalmak összekapcsolásával, sejtelmes elhallgatásokkal
érzékelteti a kimondatlan lényeget. Stílusa
választékos, leírásaiban, hasonlataiban és jelzôs szerkezeteiben nagyfokú
hangulatteremtô és megjelenítô erô rejlik.
Figyeljük meg Márai stílusának néhány sajátosságát az
alábbi idézetekben!
"S látni napfölkeltéket, mikor a táj sárga önkívületben kezd
énekelni, a trópusi hajnal minden színével és hangjával, hogy befogad
szemed és egy pillanatra érzed, mit vesztettél el városaidban." (Istenek
nyomában)
"Az árus fekete pamutpapucsaiban, fehér gyapjúharisnyáiban, szürkére
kopott, fekete ördögbôrnadrágjában s karcsú felsôtestén derékig leomló,
vörös sujtással kivarrott rövidujjú zekében, oly nesztelenül járt és kelt,
együgyű és választékos szomorúsággal, mintha valamilyen különös gyász
szertartásában vett
volna részt." (A sziget)
"Edit nincs most itt, s hiányát valahogy természetesnek érzem. Edit soha
nem volt ott, ha nagyon kellett. A neve két magánhangzója világoskék és
szürkésfehér, mint egy labdajáték-
egylet kissé piszkos jelvénye." (Féltékenyek)
"A köd fölött tiszta volt a táj, éles rajzú, szende és üde, mint egy
vízfestékkel színezett vizsgarajz." (Féltékenyek)
(Magyar széppróza 20)
Kodolányi János (1899-1969) gyermekkorát nagyrészt az
Ormánságban töltötte, s írásaiban az egykézô ormánsági falu
bomló életét mutatta meg a naturalizmus eszközeivel (Sötétség, 1922). A 30-
as években a magyar mitológia föltámasztására vállalkozott (Julianus barát,
1938), majd bibliai tárgyú regényeiben (Égô csipkebokor, 1953; 1957) az
emberi sorskérdések
foglalkoztatták.
A Boldog békeidôk c. önéletrajzi regényében (1949; 1957) a
népi írók szociográfiai módszerességével vizsgálta a polgári
család intézményét, a közigazgatási vezetôréteg és az értelmiség típusait,
az úr és cseléd viszonyát. A családtörténet és a
társadalmi látlelet megrajzolása mellett hôsei lelkének tudat
alatt kavargó alvilágát is felszínre hozza.
A szerzô rövid bemutatása, valamint műveinek rövid
ismertetése és elemzése után számitógépes feldolgozásban olvassuk
el kiemelt és elemzett műveit, a nagyobb alkotások kiemelt
részeit. A szerzô azonban többet alkotott attól,hogy csak
ennyivel foglalkozzunk. Olvassuk regényeit és a Magyar Rádió
Hangarchivumában keressűk meg a művek rádióváltozatait!
_______________
Reményik Zsigmond (1900-1962) nagyszabású regénysorozatában, az
Apocalypsis humanában (1932-1960) a kalandos
cselekmény a világ zűrzavarát és kiismerhetetlenségét példázza. Az író az
idôrend felbontásával, szimultán technikával lazította fel az elbeszélés
hagyományos kereteit, és esszészerű
kommentárokkal, személyes emlékekkel és vallomásokkal,
dokumentarista részletekkel, a történetírás és az emlékirat elemeivel
tágította a regény lehetôségeit.
Szerb Antal (1901-1945) az esszében találta meg az egyéniségének
leginkább megfelelô műfajt. Kitűnô tanulmányokat
írt a magyar preromantikáról, Kölcseyrôl, Vörösmartyról,
Blake-rôl. A Hétköznapok és csodák c. munkájában (1936) a
modern regényt mutatja be. Az irodalmi hatások pozitivista
felfogását a szellemi befogadás folyamatára figyelô szellemtörténeti
szemlélettel helyettesíti. Magyar irodalomtörténete (1934) és A
világirodalom története (1941) élvezetes olvasmánnyá teszi a szaktudományt.
Szépírói munkássága is jelentôs. A Pendragon legenda
(1934) egy angliai kastélyban játszódó bűnügyi kísértethistória. Az Utas és
a holdvilág c. regény (1937) fôhôsének sorsában az író saját nemzedékének
útkeresését ábrázolja. Utolsó
könyve, A királyné nyaklánca (1943) a francia forradalmat
megelôzô idôszakban játszódik, a regényszerű elemeket az
esszével egyesíti.
Illyés Gyula (1902-1983) a magyar széppróza legnagyobb
mesterei közé tartozik. Prózai írásai különféle műfajokhoz tartoznak.
A Petôfi (1936) életrajzi esszé a hozzá legközelebb álló
költôeszményérôl. Egyesül benne emberábrázolás és korrajz, műértelmezés és
személyes vallomás. A megjelenítés többdimenziós: egyszerre valósul meg a
költô életének belülrôl való újraélése és a reflexió.
A Puszták népét a Válasz kezdte közölni 1934-ben, és a
Nyugat kiadója jelentette meg 1936-ban.
Az író eredetileg publicisztikai beszámolónak szánta írását
azzal a szándékkal, hogy a valóság egy szeletének, a dunántúli
nagybirtokon élô pusztai cselédség saját törvényekkel és szokásokkal
rendelkezô, a kor civilizációjától mérhetetlenül elmaradt világának tényeit
tárja a nyilvánosság elé. Csak részben írt élményei alapján, adatokat
gyűjtött, szakemberek közreműködésével szociológiai kutatásokat végzett,
statisztikákat
tanulmányozott, kérdôíveket töltetett ki. Pontos és hiteles képet akart
adni a valóságról. Olyan valóságelemekkel dolgozott - a napi étrend, a
munkafolyamatok, étkezési szokások
tüzetes leírása; a jövedelemviszonyok, az egészségi állapotok,
a hiedelemvilág módszeres vizsgálata stb. -, amelyek a korabeli epikában
úgyszólván elképzelhetetlenek.
A mű címe kultúrtörténeti toposz, olyan elôreutalás, amely
összetett jelentésű metaforává válik. A pusztában bujdosó, de
végül üdvözülô, megváltható nép képzetével szemben a megválthatatlanok
kilátástalan sorsát rajzolja az író, s még a nemzeti romantika
jelentésvilágát is hatálytalanítja: a puszta nem az annyiszor idézett
"szabadság földje", hanem az uradalmi
tömegszállások, nyomorúságos cselédodúk világa.
Illyés könyve húsz fejezetben ad képet a dunántúli puszták
életérôl. Minden fejezetben más-más gondolat köré rendezi
észleleteit: a puszták múltja, ünnepek, a gyerekek nevelése,
erkölcs, kultúra, a pusztaiak jövôje stb.
A Puszták népe bonyolult szerkezetű, összetett mű. Szociográfiai érvényű
leírás, történelmi elemzés és önéletrajz, tájleírások és izgalmas
novellisztikus epizódok fonódnak össze
benne egy magasabb egységbe. Szövegében a tényeket feltáró
tárgyias rétegek mellett körülbelül hasonló mennyiségben szerepelnek
tudósító-beszámoló-értekezô, illetve elbeszélô-megjelenítô egységek.
Fejezetenként hol egyik, hol másik irányba
tolódik el a hangsúly, de a mű egészében végül egyensúlyba
kerülnek a különbözô típusú szövegrészek.
A mű tényvilága egy nem irodalmi szerkezetben jelenik
meg, mely sajátos keveréke az útirajzszerűségnek és a népek
szociális, illetve kulturális sajátosságait vizsgáló néprajzi leírásnak. A
mű ennek hatására sugallja nyomatékkal a feltáró-
felfedezô jelleget, az olvasónak azt a képzetét is erôsítve,
amely a néprajzi beszámolók műfaját a törzsi szinten élô, egzotikus, távoli
népek bemutatásához szokta társítani. A tények bemutatása részben azzal
válik irodalmivá, hogy a szerzô a tárgyias elemeket beleoldja a
hagyományosabban szubjektív, látványteremtô elbeszélésbe.
Az egész mű két, az elbeszélôi szólamokban határozottan
elkülönített, de ugyanabban a térben és idôben létezô életkört
jelenít meg. Az egyik a pusztaiak létkörülményeinek rajzában,
a másik az elbeszélô családjának történetében teljesedik ki.
Lényegében ugyanazt mutatja be a családtörténet és a pusztai
világ rajza, csak mindegyik más módszerrel. A családtörténet
elmondásához az író az életrajzi regény formáját választja,
mely hol a nemzedékregény, hol a nevelôdési regény mintáihoz igazodik.
Ezeknek a műfajoknak a szemléletformái epikai
személyiséggé léptetik elô a nemzedékek legjelesebbjeit.
Illyés a családtörténet elbeszélésében nem ragaszkodik a
valóság tényeinek pontos rögzítéséhez, az írói képzelet segítségével,
hagyományos epikai eszközökkel úgy alakítja a történetet, úgy formálja meg
hôseit, hogy azok - minden különbözôségük ellenére - reprezentálják az
egész közösség sorsát. A műben érvényesülô irodalmi megformálás
következtében a
szociográfiai-néprajzi alapossággal feltárt, megdöbbentô erejű tények egy
bonyolultabb jelentésstruktúra elemeiként jelennek meg.
Illyés műve olyan beszámoló a dunántúli nagybirtokok
gazdasági cselédségének mérhetetlen szociális nyomorúságáról, mely azonnali
politikai cselekvésre szólít fel.
A Puszták népe a nemzetrôl alkotott képet is átrajzolja: a
nemzet egy rétegének sorsával szembesít, a nemzeti létrôl való
gondolkodást e réteg életének tényeihez vezeti vissza. Ez az
átrajzolás a hagyományos nemzetkép érvénytelenítését célozza. A nemzetrôl
alkotott kép újrafogalmazása drámai kisugárzású lesz, mert az átértékelést
a magyarság létfeltételeként
tudja sugalmazni. A nemzet sorsa "a nép felkészültségén és felemelkedésén
fordul meg" (Magyarok). A nemzeti tudat szerepének ilyen rendkívüli
növekedése, mibenlétének újrafogalmazása éppoly jellegadó eleme a népi
ideológiának, mint a vele
természetszerűleg összefüggô szociális reformok követelése.
Illyés nyelvében nincs semmi látványos, nem akar különleges eszközökkel
hatni. Stílusát franciás világosság, hangnemhez illô szóhasználat,
választékos mondatfűzés jellemzi. Prózájának sajátos ritmusa van, mely
gyakran közel jár a vershez,
mint ahogy verseiben is nyomon követhetô a köznapi közlés
lejtése. Hangja aszerint változik, hogy milyen tárgyat közelít
meg: tud tárgyilagos és fenyegetô, visszafojtottan indulatos és
derűsen lírai, ironikus és humoros lenni. A hangnem váltogatása azonban
sehol sem okoz stílustörést. A mű egységét az
író látásmódjának fölényével, az adatfeltárásban is érezhetô
bensô érdekeltségével, az emlékezés líraiságával teremti meg.
A Puszták népe Illyésnek talán legjelentôsebb műve. Az író
a hagyományos magyar regényírás kereteit fellazítva olyan
irodalmi műformát hozott létre, amelyben a tapasztalati világ
tényeit úgy emeli át az epikai elbeszélés közegébe, hogy a mű
megformáltsága szuggesztív esztétikai hatással rendelkezzék.
1. Mit tudunk meg a puszta múltjáról, a cselédség helyzetérôl,
életrendjérôl, szokásairól, erkölcsiségérôl?
2. Milyen tények mutatják, hogy a puszta lakói teljesen kiszolgáltatott,
emberi méltóságuktól megfosztott lények, és
ugyanakkor tele vannak emberséggel, jobbra törô akarattal?
3. Keressünk a műbôl részleteket, példákat az írói hangvétel
változatosságára, a tárgyilagos, derűs, humoros, fanyar,
ironikus, visszafojtottan indulatos elôadásmódra!
4. Hasonlítsuk össze a Puszták népét Nagy Lajos Kiskunhalom c. művével
(téma, elôadásmód, műfaj, szerkezet)!
A Hunok Párizsban c. önéletrajzi regényében (1946) elsô
személyes elôadásban idézi fel párizsi éveit. A regény szerkezete imitálja
az önkéntelen emlékezés működését. A mű nemcsak emlékezés, hanem a
személyiség önvizsgálata is, szembenézés az ifjúkor eszményeivel,
törekvéseivel.
A Kháron ladikján c. esszéregény (1969) önéletrajzi vallomásossággal
átitatott meditáció az öregségrôl és a halálról.
Egyszerre fogalmazza meg az élethez való ragaszkodás erejét
és reménytelenségét. A halálnak magát meg nem adó ember
eszközei: a munka öröme, az önirónia és a felülemelkedés az
ösztön szűkölô félelmén.
Az "esszéíró nemzedék" kiváló képviselôje volt Cs. Szabó
László (1905-1984) is. Irodalmi munkássága a Nyugat vonzásában alakult.
Érdeklôdése igen széles területet fogott át,
nemcsak a magyar és a világirodalom, a művelôdéstörténet és
a képzôművészet, hanem a közgazdaság és a társadalomtudomány kérdései is
foglalkoztatták. A mélyebb összefüggéseket
feltáró elemzô módszere egyforma erôvel érvényesült novelláiban és
útirajzaiban is.
1949-ben az emigrációt választotta. Kezdetben Itáliában
élt, majd 1951-ben elfogadta a londoni rádió meghívását, és
Angliában telepedett le. Életművének nagyobbik és súlyosabbik részét
idegenben írta meg. 1980-tól ismét megjelentek itthon is írásai, többször
is hazalátogatott, Budapesten érte a halál.
Gelléri Andor Endre (1906-1945) leginkább a külváros emberei között
érezte magát otthon. "Űbuda volt az én országom,
a fenyvessel, a Kiscelli-hegy régi kastélyával, a téglagyárral és a
lakatosműhelyekkel." Szereplôi a külváros jellegzetes alakjai:
segédek és inasok, alkalmi munkások és munkanélküliek, pékek, kékfestôk és
mészárosok, mosónôk, szállítók, kocsisok,
trógerek, csákányosok.
Novelláiban indulatait, szorongásait, a romlatlanság és
tisztaság utáni vágyakozását írta meg. Az elviselhetetlen,
riasztó létet álommá és költészetté varázsolta: "žrültség, Ćlom, Tündérek.
Ezek voltak az életem reménykedô szavai." Korai írásai feszültségekkel,
szorongásokkal teli álomnovellák. Lírai
szimbolizmus, lázas expresszionisztikus kifejezésmód jellemzi
ôket. Elsô novelláskötetében, a Szomjas inasokban (1933) a realista
ábrázolás és az idilli látásmód elegyedik. Az író a hétköznapok
sivárságában poézist keres. A Hold utca (1934) és a
Kikötô (1935) c. köteteiben egyre inkább a való élet, a reálisabb
kifejezési formák felé tájékozódik.
Gellérit erôsen foglalkoztatta az örökké nyugtalan, a maga
sorsával elégedetlen, önbizalom híján magát megvalósítani
nem tudó, de nagy romantikus vágyakkal és elképzelésekkel
teli nagy tettek végrehajtásáról álmodozó, szeretetre vágyó
ember típusa. Ezt bizonyítja Facipô c. elbeszélése (1932) is.
A kékfestô az élet peremére sodródott különös alak, groteszk,
tragikomikus figura. Az író lázadó hôseinek sorába tartozik,
magányos lázadása reménytelen. A novella balladai-drámai
szerkezetű. Az írói elôadás expresszionisztikus lüktetésű, belsô indulat
fűti. Élesen, határozott vonalakkal, erôs színekkel
láttat minden mozgást.
Utolsó kötetében, a Villám és esti tűzben (1940) már az
iszony és borzalom uralkodik. Ezek az írások az elidegenedés
novellái, kísétteties, groteszk és abszurd víziók. Már nem az
elesettek nyomorúságát hirdetik, hanem az egész világét.
Szentkuthy Miklós (1908-1988) irodalmunk magányos jelenségei közé
tartozik. A Prae c. regénye (1934) az alkotást
megelôzô folyamatokat jeleníti meg térben és idôben szabadon mozgó végtelen
asszociációláncokban, abszurdumig fokozott fantáziálással. (A mű címe latin
elöljárószó: 'elôtt'.)
Minthogy az író a kompozícióból kikapcsolta az idô tényezôit, a szereplôk
nem karakterekként jelennek meg, hanem jelenségként a helyzetek önálló
mozaikjaiban.
A Prae epikánk történetében az elsô nagyszabású kísérlet a
folyamatszerűség felfüggesztésével végrehajtott metaforikus
regényszerkezet megalkotására. A regény a létezô világ elemi
és teljes leképezhetetlenségét szemlélteti. Szentkuthy legnagyobb írói
vállalkozása a Szent Orpheus Breviáriuma, melynek
elsô hat kötete 1939 és 1942 között készült el, ezt követte 30 év
szünet után még három. A regénysorozat hôse Orpheus, maga
az emberi szellem, "a valóság titkai közt bolygó emberi agy",
aki térben és idôben kötetlen, szeszélyes utazást tesz az európai kultúra
megannyi jelensége közt, s különbözô változatokban éli át az örök jelen
színpadán játszódó hol véres, hol ünnepélyes, hol röhögtetô világkomédiát.
Határ Gyôzô (1914-) Heliáne c. regénye (1947) szürrealista
prózaköltemény, maró korszatíra egy swifti fantasztikus regény köntösében.
Hôse a 21. sz.-ban egy szigetre vetôdik,
ahol a Tökéletes államgépezet kimunkálásán fáradoznak.
A Pepito és Pepita (1956) az ifjúságról, a szerelemrôl szól, egyúttal a
szerelmi regény paródiája. Az események olyan kiszámíthatatlanul és
logikátlanul követik egymást, ahogy az élet
értelmetlenül egymás mellé rendeli ôket. Minden érték elmerül a történelem
zűrzavarában, a szerelem érzése is önmaga ellentétébe fordul.
Határ Gyôzô filozófiai írásait áthatja az a fölismerés, hogy
tudásunk viszonylagos, ismereteink korlátozottak. Intra muros
c. könyvében (1978) az író két részre szakad, az idôsebb és az
ifjabb vitázik az emberi társadalmakról, melyek csak látszat
szerint fejlôdnek, az emberiség valójában egy helyben topog,
és mindent megtesz, hogy fölfalja önmagát. Határ hat részre
tervezett összefoglaló filozófiai művének, a Szélhárfának eddig három
kötete (1982-83) készült el.
Cseres Tibor (1915-) elsô jelentôs regénye, a Hideg napok
(1964) a nemzeti önvizsgálatot kezdeményezô művek közé tartozik. Az író az
újvidéki vérengzést választotta témául, melynek során a magyar karhatalmi
alakulatok több mint háromezer embert gyilkoltak meg. A regény nem a tettek
elkövetésekor, hanem a számonkérés idôpontjában, 1946-ban játszódik.
Cseres széttördeli a hagyományos kronológiát, és alakjai - három tiszt és a
közéjük zárt közlegény - belsô monológjait felsorakoztatva, mintegy
körüljárja az eseményeket és dolgokat.
Az író a többféle magatartás-variáció elemzésével - a bűnözôknek az
önvizsgálat következményeit elhárító védekezô mechanizmusát is leleplezve -
megvilágítja az emberi cselekvés,
felelôsség és bűnhôdés problémáit. A regény mértéktartó,
tényszerű tárgyilagossága az olvasót állásfoglalásra kényszeriti.
A Parázna szobrok (1979) a magyar hadsereg háborús szerepét, a Don menti
katasztrófa eseményeit mutatja be a történelmet és a történetet
szétszaggatott szálakból egybeszövô regényformában. Az Én, Kossuth Lajos c.
életrajzi regénye
(1981) vallomásos visszatekintô fikció. A Foksányi szoros
(1985) eseménysora az 1870-es évek második felében játszódik, a balkáni
orosz elôretörés idején. A Vizaknai csaták
(1988) Erdély történelmének kilenc évtizedét (1848-1940) fogja át. A
viszonyok alakulását az író egy román-magyar vegyes
család életében szemlélteti. Cseres írásaiban a romantikus írói
eszközöket (archaizálás, couleur locale) egyesíti a realista
emberábrázolással.
Szabó Magda (1917-) versekkel kezdte pályáját, majd amikor a költô az 50-
es évek elejére hallgatásra kényszerült, a
hosszú csendben megszületett a regényíró. Regényei az egymás iránti
kíméletlenség állapotrajzai. Pedig benne van az emberben a bensôséges
kapcsolatteremtés igénye. A hiány tragédiához vezet. Szabó Magda életműve
küzdelem az emberi
méltóságért, melynek megôrzése elsôsorban tôlünk függ. Regényeinek - Freskó
(1958), Az ôz (1959), Disznótor (1963), Danaida (1964) Katalin utca (1969),
Az ajtó (1987) - hôsei általában szenvedô és szenvedélyes asszonyok. Az
Űkút (1970) az
írónô elsô tíz esztendejét elbeszélô önéletrajzi mű, a Régimódi
történet (1977) családi emlékek nyomán rajzolt kép a századforduló magyar
vidéki életérôl.
Mándy Iván (1918-) elbeszélései gyakran a külváros vidékén játszódnak, és
alakjai is legnagyobbrészt a város peremén
kallódó emberek.
Az Egyérintô c. elbeszélés (1957) átütô ereje tömörségében
van. Az író néhány vonással képes jellemezni a belsô én és a
külsô környezet világának összetettségét, jelezni a társadalmi
és lélektani motivációt; a hideg fejjel ölni képes józanság
azonban épp ezzel a fogással válik elviselhetetlenné. Harmadik személyben
meséli el a történetet, de mindent alakjai tudatán keresztül láttat, s így
anélkül, hogy meghatódnék vagy
távoltartását enyhítené, hitelesen jeleníti meg a figurákat, és
egy közérzetükkel telített egész világot, életet meghatározó
környezetet teremt köréjük.
Az elbeszélés három jelenetbôl áll. A történet leglényegesebb eseményét,
a gyilkosságot nem beszéli el az író, csak
elôzményeirôl és következményeirôl értesülünk. A jelenetekben
gesztusaikkal, mozgásaikkal, kevés szavú beszédükkel jellemzett figurák
mozognak. A rövid, keményen kattogó mondatok hangzásukkal is felkeltik az
atomizáltság, az elidegenedettség élményét. A szövegben díszítô jelzôket,
hasonlatokat,
metaforákat nemigen találunk, az egész szöveg válik metaforává. A novella a
világ, a lélek rideg kegyetlenségét mutatja meg.
A 60-as években Mándy új műfajt teremtett a maga számára: laza
elbeszélésfüzérbôl alakított regényszerű kompozíciókat. Ezekben az években
egy sajátos álomvilágot is felfedezett, és történeteit gyakran nosztalgikus
érzéssel szôtte át.
A pálya szélén c. regénye (1963) a szurkolók szemszögébôl,
a pálya szélérôl láttatja az egyszerre valóságos és irreális világot. Mándy
a moziról két könyvet is írt (Régi idôk mozija,
1967; Zsámboky mozija, 1975).
Az Egy ember álmában (1971) a pillanatképek úgy kötôdnek össze, mint egy
álom motívumai. Azt, hogy itt egy ember
álmáról van szó, a címen kívül a szövegben sehol sem jelzi az
író, mégis nyilvánvaló. Egy-egy bekezdésben, sôt néha mondaton belül is
évtizedeket ugrik elôre-hátra, helyszíneket és
szereplôket vált egy elképzelt álom szerint. A képekben megjelenített
szorongásélmény hiteles tudósítás az emberi lélek
mélyben kavargó és tanácstalanul tétova érzéseirôl.
Mándy legfontosabb mondanivalója az elidegenedés elleni
tiltakozás. Különösen érzékenyen reagál az embertelenségre,
az ember eltorzulásaira. A teljes emberi élet és a harmónia
utáni vágy él benne. Hôseit egyszerre ábrázolja részvéttel és
iróniával. Emberei groteszk módon minden fontosságot nélkülözô dolgokért
élnek és küzdenek, vágyaik többnyire megvalósulatlanok maradnak. Bár egy
szorosan összetartozó közösség tagjai, legbelül, a legmélyebb érzésekben, a
szerelemben, halálban, érzelmeik kudarcaiban teljesen magányosak.
Mindig lelnek azonban valami hitet, álmot, illúziót, amit életként
értelmezhetnek. Az elbeszélések atmoszférája kesernyés
és szorongó életérzést sugároz.
Mándytól távol áll a tempós, részletezô-magyarázó anekdotikus elôadásmód,
írásművészetének egyik alapvetô jellegzetessége a sűrítés, a kihagyás és az
elhallgatás. Az idôsíkok és a
nézôpontok állandó váltogatásával, a konkrét tárgyi elemekbôl összetevôdô
valóság "súlytalanításával" némi bizonytalanságot, kíváncsiságot, valami
lebegtetô érzést kelt olvasójában.
Mészöly Miklóst (1921-) az a törekvés vezeti, hogy a magyar elbeszélés
határait minél jobban kitágítsa. Az írói szereptôl elválaszthatatlannak
tartja a bölcseleti igényt is. Az emberi
magatartás, gondolkodás és érzés jellemzôit a "közérzet"-ben
látja megragadhatónak. Novelláiban általában nem sok történik, az
atmoszféra fontosabb bennük, mint a hagyományos értelemben vett cselekmény.
Az 50-es évek második és a 60-as évek elsô felében különösen a világ és
az ember konfliktusa, a társadalomban érvényesülô erôszak, az emberi
személyiség kibontakozásának lehetôsége foglalkoztatja az írót.
A Magasiskola c. hosszabb elbeszélés (1956) egy solymásztelep életérôl
szól, de a célszerűen berendezett üzem alkalmas
arra, hogy benne az emberi cselekvés, sôt létezés néhány alapvonása
megfigyelhetô és vizsgálható legyen. A pusztai sólyomtelep jeleneteiben egy
elidegenedett és emberi természetét vesztett, az ember ellen forduló
hatalmi mechanizmus képét ismerhetjük fel.
A Jelentés öt egérrôl (1958) szenvtelen hangú krónika a tél
hidege elôl egy kamra üregébe menekülô egércsalád sorsáról.
A házaspár felfedezi a kártevôket és módszeresen elpusztítja
ôket. Az egerek végzete minden élet esendôségét, veszélyeztetettségét és
végsô pusztulását, valamint a világnak az élet iránt megnyilvánuló közönyét
sejteti.
A novella az irodalom két régi motívumára, a vándorlás és
a labirintus motívumára is épül. Az egerek útja a szenespincébôl a kamráig
az új otthont keresô vándorlással azonosul.
A vándorlás a veszélyekkel, kalandokkal szegélyezett szabadságot, a
távolságok üzenetét jelenti. A kamra polcokkal, ládákkal, rejtett és sötét
zugokkal a labirintus védelmét nyújtja
számukra. Ez a labirintus aztán rájuk csukódik, halálraítéltek
lesznek, s a boldog otthoniasság érzését a szűkölô félelem
váltja fel. Erôszak, céltudatos fortély pusztítja el ôket; nem
meghalnak, hanem elhullanak.
A zárórészben a házaspár kiszámítja, milyen invázió lepte
volna el ôket, ha nem folyamodnak a bevált kegyetlen eszközökhöz, s ezzel
"a tiszta lelkiismeret egyensúlya is helyreállt, cáfolhatatlan matematikává
finomult". Az önmegnyugtató kényelmes hétköznapi gyakorlattal Mészöly műve
a részvétet állítja szembe. Ha a részvét megértésével közelítünk a világ
dolgaihoz, máris tettünk valamit az emberi méltóság sértetlenségének
visszaállításáért. A kiszolgáltatott és tudatlan egereket
nem fűzi egymáshoz részvét, pusztulásuk ezért végzetszerű.
1. Hogyan érzékelteti az elbeszélés a törést a dolgok valódi
természete és az egyén illúziói között? Figyeljük meg az egerek öncsalását
és csalódását, azt, hogy horizontjuk sohasem
érheti fel a háziak szempontjait!
2. állítsuk össze, mit tartalmaz a novella 15 kisebb egysége!
Figyeljük meg, hogyan növekszik a történet feszültsége!
Mészöly a Saulus c. regényében (1968) a zsidó-keresztény
mitológia egyik legismertebb példázatát, Pál apostol megtérésének bibliai
történetét dolgozza fel. A római és fôpapi uralom alatt álló júdeai
világban rigorózus törvénytiszteletre,
dogmákra és tekintélyre alapozott rend uralkodik. Ez az életrend
elidegenedett szabályoknak, dogmáknak szolgáltatja ki
az embert, itt magatartás és érdem, bűn és ítélet között megbomlik az okság
szilárd logikája.
Saulus, a templomi tanács bizalmi embere, a Törvény fanatikusa, a Jézus-
követôk kérlelhetetlen üldözôje meghasonlott
ember: másokban üldözi a saját magában lappangó megfoghatatlan kétséget.
A regény finom, rejtett utalások szövevényébôl épül, drámai sorsparabola,
amely nyugtalanító és nem értelmezhetô
egyértelműen, mert "a történeteknek nincs végük, elvesznek,
mint Kedmah. És mégsem hagynak békén. . ." (Kedmah a regény egyik
szereplôje.)
A Film c. regény (1976) egy elképzelt filmforgatás keretében, lehetôleg
teljes és aprólékos tárgyilagossággal számol be
egy öreg házaspár hazafelé, a halál felé tartó csoszogásáról.
A képzeletbeli kamera a városmajori Csaba utcán követi ôket
nyomon, és csak azt fényképezi, ami látható alakjukból, arcukból,
tárgyaikból. Ez a jelen idejű történet az ember esendôségét, nyomorúságát,
a biológiai-természeti sors mindenkit
egyformán sújtó és lealacsonyító végzetét foglalja viszolyogtatóan
naturalista képekbe.
A kamera szenvtelenül tárgyilagos pásztázását olykor megszakítják az
"Elbeszélô" közbeszólásai, aki "filmforgatásra"
vonatkozó megjegyzéseivel szinte az alkotói folyamat részeseivé avat
bennünket. Egyszerre vagyunk tanúi, résztvevôi egy
mű születésének, formálódásának, és olvassuk magát a kész
művet.
Az "Elbeszélô" számot vet azzal, hogy a tárgyilagos megfigyelés önmagában
nem lehet elégséges módszer még a Csaba
utcában történtek rögzítéséhez sem, minden jelenség mögött
ott torlódik a múlt, a tárgyakhoz, helyszínekhez hozzátapad
az idô, a történelem dimenziója, és rekonstruálja az öreg házaspár
útvonalának és annak a városnegyednek a történelmét,
ahol életük lepergett.
A regényben tehát három réteget különíthetünk el egymástól: a két öreg
jelenbeli vegetációját az egyidejű történésekkel,
a helyszín által elôhívott múltat és a "filmforgatás" folyamatát, illetve
az író reflektálását tárgyára és magára az alkotás
folyamatára. A regény rétegei kölcsönösen értelmezik és erôsítik egymást.
Az idôben összekevert képek az emberi brutalitásról, a megszakadó életrôl s
az ember megalázásáról szólnak, a történelem ugyanolyan könyörtelen és
válogatás nélkül lesújtó hatalom, mint egyéni biológiai sorsunk. Az író
megengedhetetlennek tartja, hogy a természetet, a biológiai pusztulást nem
javíthatja ki az ember, és a mindent elöntô reménytelenséggel két erkölcsi
elvet szegez szembe: a szeretet és a felelôsség elvét.
Sarkadi Imre (1921-1961) írói munkássága a 19. sz.-i és a
móriczi típusú szemlélethez és módszerhez kötôdik. Elsô elbeszéléseiben
örök érvényű emberi problémákat közelít meg, az
egyén és a világ összeütközéseit igyekszik megszólaltatni, gyakran
népmondákat, görög mítoszokat értelmezve újra (Kôműves Kelemen, 1947).
Alapélménye az embert lényegében támadó válság, az erkölcsi világrend
zavara. A háború és a még közeli fasizmus szolgáltatja a traumát. Novellái
olyan helyzetekrôl tudósítanak, amelyekben az erkölcs szabályozó ereje nem
működik (A szökevény, 1948). A fordulat évei után Sarkadi a falu
átalakulásáról festett képet írásaiban (Gál János útja, 1950). Kútban c.
elbeszélését (1953) 1955-ben filmre írta, ebbôl született Fábri Zoltán
rendezésében a magyar filmgyártás akkori jelentôs sikere, a Körhinta.
Sarkadi életműve 1956 után visszakanyarodni látszik az indítóélmény kínzó
dilemmáihoz.
Hôsei erôtlenek az élet mindennapjainak vállalásához, így
részben vagy egészben elvesztik morális tartásukat (Bolond és
szörayeteg, 1960; A gyáva, 1961).
Kardos G. Kardos G. György (1925-) regényei a második világháborút követô
idôszakban mutatják be az ellentétektôl forrongó Palesztinát (Avraham
Bogatír hét napja, 1968, majd ennek lazán kapcsolódó folytatásai: Hová
tűntek a katonák, 1971; A
történet vége, 1977). Az író igazi érdeme, hogy helyhez és korhoz kötött
anyagában megtalálta az egyetemes jelentést.
Sánta Ferenc (1927-) pályájának elsô éveit az ösztönös-érzelmi
magatartás, a spontán líraiság jellemzi, elbeszéléseiben mesei hangulatot
teremt, szubjektív, elsô személyes fonnában, a balladák stilizált nyelvén
ábrázolja hôseinek emberi tisztaságát, keserves és mégis szép életét. Az
50-es évek második felében Sánta úgy látta, hogy el kell szakadnia
indulásának líraian bensôséges, érzelmi telítettségű stílusától, s egy
objektívebb, nagyobb intellektuális tágasságú formát, egy közvetett,
gondolati prózát kell teremtenie.
A Nácik c. elbeszélésében (1961) az embertelenség modern
megnyilatkozásait fegyelmezett szűkszavúsággal méri fel.
A legelôn az öreg pásztor és unokája két fegyverestôl kap leckét a totális
engedelmességre nevelés módszereibôl. A fegyveresek megnevezetlen személyek
után kutatnak, ezért vallatják
a pásztorokat, végül dolgukvégezetlen eltávoznak. De már
nem is az az érdekes, hogy járt-e erre a keresett ember vagy
nem, hanem az, hogy az emberek legyenek kiszolgáltatottságuk tudatában, és
legközelebb megmondják, amit tudnak. Az
elôtérben játszódó események feszülten drámaiak, a háttér
azonban homályba vész, mégis érezzük a történelmi erôszak
légkörét. Nem tudjuk, a két náci lovas kit keres, nem géppisztolyoznak le
senkit, mégis: a gyerekvallatás hideg kegyetlensége, a csizma és a gumibot
iszonyatról tanúskodik.
A Húsz óra (1964) fiktív riport formájában megírt regény.
A riporter azt nyomozza, hogy miért ölte meg az ártatlan Kocsis Benjámint
Varga Sándor, aki az ötvenes évek elején a falu
párttitkára volt. A megszólaltatott emberek nem csak saját sorsukról
vallanak, az egész élettel néznek szembe. Az egyéni
sorsok mindig érintkeznek, beleszövôdnek a falu történetébe,
ily módon a regény világa fokozatosan kitágul, s az egyetlen
falu embereinek élete az egész országét is idézi.
Sánta Ferenc egész munkásságára jellemzô a problémák
etikus megközelítése. Legfontosabbnak a pontos és elfogulatlan
tisztánlátást tartja, hogy igazak maradhassunk.
Konrád György (1933-) A látogató c. regényében (1969)
belsô monológokban, álomszerű fejezetekben ad szuggesztív
képet a nagyváros perifériáján kallódó emberi sorsokról. Az
író a témát az emberi nyomorúsággal hivatalból foglalkozó
"látogató" részt vevô és ezért fájdalmas-tehetetlen alakjának
szemszögébôl közelíti meg. A hivatalnokszemélyiség elsô személyben szólal
meg, és regénybeli mozgása során minden lehetô helyzetbe belebocsátkozik,
végül pedig eljut odáig, hogy
egyetlen elégséges lehetôségként felveszi védence életformáját. Tudomásul
veszi azt is, hogy elvontan érvényes választása
egy szervezett társadalom közegében az önelvesztéssel határos, ráadásul
komikus képtelenség. A regényben az emberi
szenvedés, öröm, utálat, szeretet, az egymás ellenében és egymásért élés,
az egymást tagadás és egymást emelés állapotai
nem pusztán érzékletességükben vannak jelen, hanem a jelen
idôben kinyíló szituációk önmaguk elvont - filozófiai-etikai -
többletét is hordozzák.
A jugoszláviai magyar irodalom legizgalmasabb életművét
Sinkó Ervin (1898-1967) teremtette meg. Legfontosabb művei
még a 20-as, 30-as években születtek, élményanyagukkal a
forradalmak és az emigráció korszakába nyúlnak vissza, mégis csak 1948 után
váltak idôszerűekké. Választ keresnek a forradalmakban és a két világháború
közt vajúdó európai történelem etikai kérdéseire. Legnagyobb vállalkozása a
30-as
évek elején írt Optimisták c. regénye, melyben az elsô világháborút kísérô
forradalmi mozgalmakat és a Tanácsköztársaság
harcait ábrázolja. Egy regény regénye c. moszkvai naplójegyzeteiben (1935-
37) az Optimisták kiadása körüli bonyodalmakat beszéli el, elemezve a
személyi kultusz és a moszkvai perek korszakát.
Gion Nándor (1941-) már a Testvérem, Joáb c. regényével
(1969) a jugoszláviai magyar próza élvonalába került. Ezen az
oldalon c. regényszerű novellafüzérében (1971) egy vidéki kisváros temetôre
nézô utcája életének "régi megható történetei"-t, eseményeit beszéli el.
Talán legjobb regénye a Virágos
katona (1973), mely a századelô soknemzetiségű bácskai kisvárosának életét
rajzolja elénk. Az író a cselekményt szimbolikus és folklórmotívumokkal
többrétűvé emeli. Fô eszméje: a társadalomból való kiszakadás, elmenekülés
lehetetlen és értelmetlen, a realitásokat vállalni kell.
Az erdélyi Sütô András (1927-) Anyám könnyű álmot igér c.
"naplójegyzeteiben" (1970), lírai szociográfiájában szülôfalujának, a
mezôségi Pusztakamarásnak és családjának megpróbáltatásairól, a nemzetiségi
lét gondjairól számol be népi ihletésű, szép magyarsággal. A szociográfiai
irodalomnak azokat
a hagyományait követi, amelyek nem tudományos módszerességgel, hanem
személyes tapasztalatok, emlékek nyomán mutatják be egy közösség életét
(vö.: Puszták népe). A falu életének valóságanyagát az író néhány
hazalátogatásának története fogja epikus keretbe. Sütô ebbe a keretbe
helyezi el a beszélgetéseket, élettörténeteket, életképeket, leveleket,
kérvényeket, történelmi dokumentumokat, gyűléseken hallott felszólalásokat,
mindazt, amibôl a vegyes ajkú falu, közelebbrôl
a szórványban élô magyarság történelmi sorsa kibontakozik.
A szociográfiai tényfeltárás, a riport, a publicisztika és az esszé lírai
vallomással társul. A beszámoló hangja elégikus.
A kolozsvári Szilágyi István (1938-) Kô hull apadó kútba c.
regényében (1975) a társadalmi, lélektani, mitológiai rétegek
egységbe szervezésével, az ezekhez kapcsolódó esszéisztikus
reflexiókkal, az idôsíkok és nézôpontok lélektani motivációjú
váltásaival az emberi létezés általánosabb törvényeinek vizsgálatára
vállalkozott. Az agancsbozót c. regényének (1989)
minden részletezô helyszín- és cselekményleírása fojtogató titkokat ígér.
Három férfi vasat ver, kardokat kovácsol egy szurdok mélyén lévô
sziklahámorban. Megjelenik egy negyedik: ô
mesél. Hasonlítgatja a kinti és a benti világot. A "Velünk Rendelkezô
Szándék" bennük érlelôdô munkáját, az ahhoz igazodást figyeli s figyelteti
társaival. Érzékeljük, hogy a létrôl van
szó, hogy a négy férfival akkor is minden megtörténik, mikor
a kalapálásról áttérnek az acél edzésére, mikor szarvasmájat
darabolnak vagy viperákat kerülgetnek. S amikor kérdéseket
tesznek fel.
A szlovákiai Dobos László (1930-) trilógiává összeálló regényeiben
(Messze voltak a csillagok, 1963; Földönfutók, 1967;
Egy szál ingben, 1976) egyre táguló térben és idôben mutatja
be a szlovákiai magyarság történelmét és jelenkori tudatát, az
értékpusztulás, a szellemi és erkölcsi devalválódás folyamatát.
Grendel Lajos (1948-) a 80-as évek elsô felében küzdötte
fel magát a magyar próza élvonalába. Éleslövészet (1981), Galeri (1982) és
Ćttételek (1985) c. regényeiben a létébôl, szlovákiai magyar író létébôl
adódó ellentmondásokkal és lehetôségekkel néz szembe. A történetmondónak a
szétesett múlt és a
sivár jelen kulisszái közt nincs miben megkapaszkodnia, legfeljebb önmaga
történetének elmondásában. Maga a történetelmondás viszonylagossá teszi az
elbeszélô adta világértelmezést. A regényeket az áttűnéses technika, a
reális valóságelemekhez tapadó látomás, az idôsíkokat váltó emlékkép,
asszociációkra épülô belsô monológ jellemzi.
Márai Sándor
(1900-1989)
Márai (eredeti nevén: Grosschmid) Sándor Kassán született polgári
értelmiségi családban. Ősei szász polgárok voltak.
Középiskolai tanulmányait szülôvárosában, Eperjesen és Budapesten végezte.
18 évesen már tárcákat írt a Budapesti Naplóba, majd rendszeres újságírói
tevékenységet fejtett ki. 1919-tôl 1923-ig Németországban, 1923-tól
Párizsban élt. Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben egyetemi tanulmányokat
folytatott. A Frankfurter Zeitung gyakran közölte cikkeit. 1926-ban
hosszabb utat tett a Közel-Keleten. Európa polgárának hitte magát, annak a
liberális polgári szellemnek a szolgálatát vállalta, mely ifjúságában vette
körül.
1928-tól Magyarországon kapcsolódott be az irodalmi életbe. Hitler
hatalomra jutása és a németországi események azt a
meggyôzôdést keltették benne, hogy a polgári liberalizmus halálos sebet
kapott. Egyre szenvedélyesebben igyekezett olyan
szellemi magatartást kialakítani, mely alkalmas a barbár korszellemtôl és a
technikai civilizációtól fenyegetett európai kultúra védelmére. Cikkeiben,
könyveiben, Naplójában (1943-44)
megfogalmazta szembenállását a háborúval, az antidemokratikus
tôrekvésekkel.
1945 után bizalmatlanul figyelte a változásokat, nem azonosult a
megújulásnak azzal a lázas várakozásával, mely a hatalom birtokába törekvô
rétegeket jellemezte. 1948-ban Svájcba távozott, 1950 és 52 között
Olaszországban élt, aztán
az Egyesült államokban telepedett le. A kaliforniai San Diegóban,
otthonában maga vetett véget életének.
Az elsô olyan könyve, amelyet a késôbbiekben is magáénak
vallott, az Istenek nyomában c., közel-keleti tapasztalatairól beszámoló
útirajza (1927). Némi szkepszissel szemléli az ôsi világot, melyet már a
maga képére kezdett formálni az elgépiesedô civilizáció. Asszociációi az
idô különbözô rétegeiben
csaponganak, s ezáltal ér el olyan lebegést, mely belsô hullámzást ad
szövegének.
Márai önéletrajzi hajlamú író. Felfedezi önmagában, hogy
az ember "titokzatos lény", megértése után is marad benne
egy kifürkészhetetlen mag. Fiatalkori regényei önismereti útját tárják
elénk.
A zendülôk c. regény (1930) a világháborúról és a kamaszkorról szól.
Mindkettô kilépés a bizonyosságból a bizonytalanságba, a rendbôl a
zűrzavarba, elmozdulás, melynek következtében a bensôséget otthontalanság
váltotta fel. Az író egymás tükörképeként értelmezi a felnôttek háborúját
és a kamaszok céltalan játékait. A "zendülés" ésszerűtlensége egyszerre
felfokozott gyerekkor és a háború kicsinyített mása. A "zendülôk" olyan
fiúk, akik fellázadtak apáik törvényei ellen.
A megjelenített feszültségnek több vetülete van: nemzedékek
szembenállása, s ennyiben lélektani jellegű, mivel a felnôtté
válás kérdéseit érinti; történeti jellegű, hiszen a háború elôtti s utáni
élet ellentétére is vonatkozik; ugyanakkor művész és
polgár viszonyára is utal. A gyakori nézôpontváltás lehetôvé
teszi, hogy mindkét fél igaza érvényesüljön. A regény nagy
belsô átéléssel fejezi ki a kamaszok képzelôerejének öntörvényűségét, végsô
soron mégis az apák értékrendjét tünteti föl magasabb rendűnek.
Az Idegen emberek c. kétkötetes regény (1930) az emigráns életérzést
jeleníti meg. Egy magyar fiatalember hányódik a
háborút követô zűrzavarban, egészen áthatja az idegen lét törvényeinek
szédülete, az idegenséget a meghitt szerelmes
együttlét sem oldja fel.
A sziget c. regény (1934) fôalakja neurózisának égô fájdalmát a bűn, a
gyilkosság útján akarja föloldani. Gyilkosságát
úgy értelmezi, mint a legmagasabb rendű művészi tettet, melynek révén
kinyílt elôtte az idô. A kétségbeesett boldogságkeresésének ez a
szélsôséges, a társadalmi normákat elvetô útja
sem vezet a teljes szabadsághoz, hiszen átélôjének lelki egyensúlya
megrendül, a társadalom pedig a "szigeten" is utánanyúl szabályaival.
Egy polgár vallomásai
Márait már hosszabb ideje izgatta a vállalkozás, hogy könyvet írjon
szülôvárosáról, gyermekkoráról, elsô élményeirôl. Hét év kellett hozzá,
hogy a témát megérlelje.
Az Egy polgár vallomásainak (1934-35) elsô kötete a kitörésrôl, a második
pedig az elszakadás hiábavalóságáról, lehetetlenségérôl számol be. Az elsô,
önmagában is megálló kötet a magyar széppróza legjava remeklései közé
tartozik. A második kötet műfaji tekintetben is különbözik tôle, és
esztétikai szinten is alábbesik.
A könyv címe - kivált I. kötete - joggal foglalja magában a vallomás
megjelölést. A beszélô a maga emberré válásáról vall: a jellem, a
magatartás kibontakozását minden oldalról erôsen meghatározó társadalmi és
művelôdési körülmények közül indul el, s egészen máshová érkezik meg, mint
a meghatározó tényezôk ezt várhatóvá tennék. Ebben az egyedi úteltérésben
azonban mély lelki, gondolati, művelôdési, történeti logika érvényesül, s
éppen ennek a mesteri ábrázolása emeli ezt a könyvet remekművé.
Márai könyvét az emlékirat legfontosabb vonásai is
jellemzik. Márai is, mint a nagy emlékírók, azt mondja
el, mi történt vele, mit élt át élete nagy sorsfordulóin.
Ćm a történteket a fikció felé tágítja, s így egybevonja a "vallomás", az
"emlékirat" és a "regény" néhány fontos
műfaji jellegzetességét. Márai azonban nemcsak saját életútját, saját
családját rajzolja meg, egy réteg helyzetének, kultúrájának és
magatartásának változásait is bemutatja, mint azt az ún. családregények,
szociálpszichológiai ábrázolások, művelôdéstörténeti korrajzok is teszik.
Mindezt olyan módon jeleníti meg, hogy a megjelenítô - örökségén,
környezetén, kapcsolatain keresztül - szembenéz saját emberi lényének,
szituációjának, értékrendjének és céljainak kérdéseivel is.
Az elsô kötet a szülôi ház részletes megjelenítésével kezdôdik, ám az
állóképszerűség e leírás befejeztével sem szűnik meg: idôbeli elôrehaladás
helyett afféle keresztmetszetet kapunk. Az elbeszélô hosszú idôtartamokat
összegez, és ez az életképszerűség a célelvű, valamilyen irányba mutató
folyamatok hiányát jelzi. Ez az idôszemlélet csak az elsô kötet utolsó
negyedében veszíti el korlátlan érvényét a harmadik fejezet végszavaival,
melyek váratlanul, hirtelen jelentik be az addigi folytonosság
megszakadását: "Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam
akkor, s egy reggel elszöktem hazulról."
Az elsô kötet zárlata - egy Péter Pál napján tartott uzsonnának a
rendkívül szűkszavú megelevenítése - egyszerre irányítja vissza az olvasót
a kiindulóponthoz, állóképpé merevítve a történetmondást, és a szökést a
legtágabb értelemben vett otthontalanság elôzményévé fokozza le, teljesen
új helyzetet jelentvén be ("Megölték a trónörököst"), végérvényesen
folytathatatlannak nyilvánítván az addig elbeszélteket.
Az emlékezô jómódú, szigorú erkölcsű, német származású családban nô fel.
Folyékonyan beszél németül, bár anyanyelve magyar, s büszke arra, hogy
németségüket ôrzô ôsei milyen nagy számban vettek részt az 1848-as magyar
szabadságharcban.
Ez a kassai polgárfiú szociális szempontból is nyitott
szemmel jár, látja a társadalmi igazságtalanságokat, az
úri-polgári lét különállását, ösztönös rideg önzését. Különösen a
cselédsors háborítja fel, úgy érzi, "minden emberi méltóságon esett sérelem
megaláz minden embert".
De neki e megaláztatáson túl semmi baja. S akkor 14
évesen kiszalad a gondoskodó családi közösségbôl, napokig vándorol, bujkál,
míg a riasztott csendôrök el nem fogják. Ezt a gyermekkori szökését
elemezve eljut az általánosításig: "Nem tartozom senkihez. Nincs egyetlen
emberem, barát, nô, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig birnám, nincs
olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben el tudok helyezkedni;
szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s
mindenütt hamarabb érzem otthon magam, mint polgárok
között" (I. k. IV. 3.). Késôbb megszokta ezt az állapotot,
az állandó otthontalanság természetes volt számára, az
egyedüllétben, a magányban érzi magát szabadnak.
A regény egyik legfontosabb rétege a polgárság rendjének, biztonságos
nyugalmának, szilárd és megkötô hagyományrendszerének képét adja. Biztos
kiérlelt tudás,
szerény, de nem szegényes életvitel, szívós munkavégzés, az alkotó munka
szeretete jellemezte ezt a réteget.
A fiatal Márai fellázadt apái rendje ellen, de a kitörésnek a módja nem
haladta meg a polgárság hagyományvilágát: Márai soha nem szakadt ki a
polgári rendbôl.
Művében a polgártól való elszakadásának és a polgári
életeszményhez való hűségének történetét írta meg.
Márai egy nagyon is tagolt polgárfogalommal dolgozik. Távolabbi ôsei
szorgalmas mesterember-polgárok,
a közelebbiek feladatukat értô hivatalnok-polgárok, a
közvetlen családtagok egy része viszont már széles tájékozottságú polgári
értelmiségi. Az író nemcsak történeti, hanem társadalmi, mentalitásbeli
tekintetben is
biztosan ismeri és tagolja a polgárság világát. Körképet
ad róla, s minden rétegét egy-egy rokona vagy ismerôse
egyéni és családi sorsa köré rajzolva mutatja be.
Márai nemcsak nagyfokú pontossággal és árnyaltsággal rajzolja alakjait,
hanem mesteri módon felidézi,
megteremti az ôket körülvevô miliô- és sorshangulatot,
ugyanakkor önmagát is folytonosan reflektálja. Teljes
elszántsággal, de egyben tárgyias méltányossággal kívánt szembenézni azzal
a világgal, amelyben immár
nem találta otthonát.
Bensôséggel, bizonyos nosztalgiával jelenítette meg a
polgári világot, de ehhez a nosztalgikus együtténéshez
mindig társul egy határozott distancia, távolságtartás is.
A megértô beleélés s az elhatároló distancia minôségét,
fokát és módját kifejezôeszközeinek csodálatos bôségű
tárháza nyújtja, s ezzel egyben a társadalmi, a lélektani, az etikai
kapcsolódásokat és ítélkezéseket, választásokat és döntéseket is gazdagon
bemutatja. Dezsôt, aki
mészárosnak állt, meleg humorral rajzolja, Ernôt, a
nagy zenészkarrierrôl álmodozó lokálzongoristát groteszk tragikummal, Zsüli
tantit, a regényírót gyöngéd
iróniával, a bécsi operettcsaládot burleszk pikantériával, a
szobaszocialista morva-osztrák fôméltóság rokont együttérzô komikummal,
Gizellát, aki a folyamôrrel "megcsinálta élete szerencséjét", bohózati
tréfával, az
ortodox zsidó család nyüzsgését kedves mulatsággal, a
szélhámos ezredesfi Bercit megvetô szatírával, a kongregációt vezetô
paptanár harcát a gyerekek szeretetéért
borzongóan émelygôs megértéssel, a fölkapaszkodó zsidó család életvitelét
odavetett csípôs gúnnyal, a híres
jogtudós nagybácsi szuverenitását csodálva, megértve,
megítélve és elhárítva mutatja be.
Márai úgy vélte, hogy az európai polgárság teremtette meg a lehetôséget
arra, hogy az ember szabadon kérdezhessen és kételkedhessék. ám a polgárság
eltömegedésével, hatalombirtoklásával elkényelmesedett, eltompult.
Megelégszik öröklött, kész feleletekkel vagy üres,
hiányérzet nélküli kétkedéssel. Ezért a távolságtartás.
A vallomástevô ugyanakkor az egykori polgárságnak, a
lehetôségek létrehozóinak utódaként vállalta a polgár
nevet, minden distancia mellett is. A polgári jogrend államánál, a polgári
társadalom kezdeményezôkészségű
munkarendjénél, a polgári humánum szociál-liberális
magatartásánál jobbat nem látott, nem tapasztalt. Ezért
nem csatlakozott egyik demagóg utópiákat ígérô csoporthoz sem. Világosan
állt elôtte, hogy biztonságot
csak az európai múlt által teremtett értékekre lehet építeni. Sajnálja a
régi polgári közösségek széthullását, de
tudja, hogy ez a világ a teljes individualizáció felé halad vagy pedig a
tömeggé süllyedés felé.
Az individuum méltóságát, a független egyéniséget a
hagyományos életstílust kialakító polgárság is elismerte
és tisztelte. A nagybácsik, a független jogászok, kereskedôk életmódja és
szemlélete erôsen hatott a vallomástevôre, aki az íróságban találta meg a
függetlenséget, s
különbözni tudásával alakította ki magának azt a helyzetet, amely
érintetlenné tette az irodalom harcaitól, s szembefordította minden
pártpolitikával.
Az önálló egyéniség egyik legjellemzôbb vonása az
önálló, független gondolkodásmódra való törekvés. Az
író finom iróniával jeleníti meg a kor vallásos nevelésének korlátait s
vele szemben a polgár önállóságra való
törekvését. Ezt mutatja az a nagy összecsapás, melynek
során az ifjú Márai szakított lelkiatyjával, a "lélekhalász
Fókával", s a kiválasztottság langyos állapotából kitaszított, bűnös lett.
Az intézetben idegenkedett az egyformaságtól, nem akart beilleszkedni ebbe
a közösségbe,
lázadás nélkül ôrizte függetlenségét. Az iskola sem individuumokat nevelt,
nem tette lehetôvé, hogy ki-ki tehetségét és legjobb hajlamait kifejlessze.
A vallomás egy nemzedék életérzésének is kifejezôje.
E generáció tagjai kiszakadtak a polgári életbôl, átélték
a háborút, a forradalmakat, felismerték, hogy a rend és
biztonság kora véget ért. A fiatalok védekezési módja
az individuum jogának sajátos ôrzése és kialakítása: a
bandákba verôdés, a konvenciók elleni lázadás, a "sértôdött magány"
állapota. Hagyományos polgári családok bomlottak föl, magányos fiatalok
rótták Európa országútjait, hogy megismerjék az álmaikban még érintetlenül
élô igazi szabadságot, de amerre néztek "sötétség gomolygott", elôttük az
"értékek átértékelésének" gyanús idôszaka, "a jelszavak divatja".
Márai számára az egyéniség megôrzésének lehetôségét az irodalom kínálta:
elôbb az újságírás változatossága, majd maga az írás, a "munka", amely
visszaidézte az apák nemzedékének életvitelét. Az állandó otthontalanságban
így talált otthonra, s így jutott közelébe az "egész"-nek, mely felbomlott
e korban, de az irodalom, az írás által mégis megismerhetô.
A következô években Márai nagyfokú termékenységgel írja
műveit.
A féltékenyek c. regényében (1937) élesen elválnak egymástól az idô
különféle síkjai: a fizikai, a nagy tömbökben telô,
korszakokat alkotó történelmi és a személyes, az egyéni. A hatalmas léptékű
idôzónába, a város idejébe, amely voltaképp a
polgári liberális életforma hagyományait jelenti, ágyazódik
bele a szereplôk személyes ideje, amely már sok változatot
mutat.
A regényben fontos szerephez jut a végzet, az eleve elrendelés, valamint
a Biblia mint elôkép. A bibliai rájátszások az írói
eltávolítás eszközei is. Bibliai a helyzet is, melyet a regény Várossal
foglalkozó része állít elénk: az idegen hódítók leigázzák a "választott
népet", mely azonban szívósan és kitartóan ôrzi a Városhoz való tartozással
egyenértékű hitét és küldetéstudatát.
A féltékenyek Márai leglíraibb műve. A szavak áradata, az
alá- és mellérendelések egymásutánja, a hatalmasra növesztett
hasonlatok fellazítják szerkezetét, a nagy terjedelmű monológokat szó- és
gondolatismétlések szövik át. A folytonos kitérôk, a leírásokban rejlô
megjelenítô erô Thomas Mann írói módszerére utal vissza.
A Szindbád hazamegy c. regényben (1940) Márai átlép a
nosztalgia illúziós világába: mély beleéléssel kelti fel Krúdy
világát, lebegô, zenei stílusának hatását. A Krúdy-legenda atmoszferikus-
imitációs túltelítésével azonban nemcsak vállalja
nosztalgiáját, de elmenvén a paródia határáig, búcsút is vesz
tôle.
A Vendégjáték Bolzanóban (1940) Casanova bolzanói kalandját meséli el. A
fôhôs megszökik, új csínyekre készül.
A hatalom és az erôszak nem tud mit kezdeni vele, az egyszerű emberi
érzések, a szerelem a diktatúra által sem fékezhetôk. A jelen kalandjába
belejátszik a múlté is, s mindez azt
igazolja, hogy az emberi élet kiszámíthatatlan, mindig adott a
sorssal való "bajvívás" lehetôsége. A kaland maga az élet. Casanova azonban
nemcsak kalandor, hanem sztoikus gondolkodó is, aki tudja, hogy végzetünket
önmagunkban hordjuk.
Márai ekkorra már kialakította a maga jellegzetes elôadásmódját, melynek
lényege az egymást követô monológokból álló párbeszéd. Ezt a regényírói
technikát mesterien alkalmazza
A gyertyák csonkig égnek c. művében (1942). Két régi barát - a
tábornok és Konrád - évtizedek után újból találkozik, s végigbeszélik az
éjszakát, keresik három összefonódó élet titkát és végzetét. Egyikük annak
idején elárulta, sôt majdnem megölte
barátját, elcsábította feleségét. A regény a lélek mélyvilágának
zajlását rögzíti, analízisében jelen és múlt szövôdik egymáson
át. A beszélgetôtársak végül menthetetlenül és végzetesen magukra maradnak
életük megoldhatatlan kérdéseivel.
Márai nem volt igazi színpadi szerzô, de amikor a helyzet
fenyegetôvé vált, a színpad szavát választotta, hogy az erôszakos
hatalommal szemben védje az egyén, a szabad emberi társulás jogát és
méltóságát. A Kassai polgárok (1942) a polgárerkölcs himnusza. Gyönyörű,
képekben gazdag nyelven szól a polgári tisztességrôl, a városhoz, a
munkához, a feladathoz hű magatartásról.
îrónk itthoni munkásságát a Sértôdöttek c. regény (1947-
48) zárja. Garren Péter, az egyes szám elsô személyben megnyilatkozó fôhôs
úgy érzi, hogy megsértették, mert a Hang,
Hitler hangja behatolt az ô személyes valóságába, veszélyeztette a "művet",
amit elôdei teremtettek meg. Európát csak
írói menthetik meg. Az igaziak a magányba menekülnek, mely
művüket sértetlenné teszi, s megôrzi az irodalom rangját. îrni
beavatottság, titokzatos kapcsolat létesítése az anyanyelvvel, a
nemzettel és a legyôzhetetlen művészettel.
Márai elsô korszakában írt művei megteremtették a
folytonosságot Kosztolányi, Krúdy és a harmadik nemzedék írói között.
Az emigrációban
Márai idegennek érzi magát a megváltozott világban, virtuális magyarság-
és kultúreszménye: "Nincs más haza, csak az anyanyelv." Halotti beszéd c.
verse (1950) az emigráns életérzés hiteles megszólaltatása, a hazátlanság
és kivetettség kivételesen nagy vallomása.
Az emigrációban írt regényeiben elsôsorban azt vizsgálja,
milyen az, amikor egy világ, egy kép összeomlik. Regényvilágának központi
motívumai: a rosszat az emberiség kezdettôl
fogva magában hordja, és csak a mítosz sugárzásában vagy a
művészetben oldhatja fel; a tiszta, nagy eszményeket a hétköznapi élet
megcáfolja és bepiszkítja, de ezeket kiküzdhetjük
magunknak egy virtuális világban (Béke Ithakában, 1952; San
Gennaro vére, 1955; îtélet Canudosban, 1970; Rómában történt
valami, 1971; Az erôsitô, 1975; Judit... és az utóhang, 1980;
Harminc ezüstpénz, 1946; 1983).
A Naplót (1943-1976) Márai még Budapesten kezdte
írni; 1944-ben, a német megszállás után leányfalusi menedékhelyén
folytatta, majd egészen 1975-ig írta tovább
feljegyzéseit. Az elsô kötetben, 1943-44 szorongattatásairól számol be,
azután azt bizonyítja, hogy a háború
utáni világ is rossz és értelmetlen, az író a fegyelmezett
magatartás, a józan távolságtartás, az irodalom idejébe,
a lélek "mélyeibe" való visszahúzódás útján ôrizheti
azokat az értékeket, amelyek majd egy eszmélô világnak pillérei lehetnek.
Márai Sándor figyelô és boncoló, mérlegelô és ítélô intellektus, írásait
tárgyias hűvösség és szenvtelenség
mögé húzódó, sorsot és világot analitikusan rögzítô elôadás jellemzi. A
legtöbb termékeny íróhoz hasonlóan ô
is egyenetlen életművet hozott létre, de legjobb írásaiban a magyar
önéletírás és regény (Egy polgár vallomásai, A féltékenyek, Szindbád
hazamegy, îtélet Canudosban), az esszé és az eszmélkedô tárca (Bolhapiac,
1934;
Füves könyv, 1943; Föld, föld!..., 1972) egyik legnagyobb mesterének
bizonyult.
Márai a teremtô képzelet tevékenységét, a kifejezést tartotta a végsô
értéknek. Ezért feszegette egy hosszú
életen át a magyar nyelv titkait, s ezért tudott anyagának fölényes ura, a
nyelvnek is egyik legjobb hazai ismerôje lenni. Arany és Kosztolányi
tisztelôje és tanítványa e tekintetben: a saját nyelvébôl merít, abból
kever ki minden egyedi és rétegnyelvet, és így érezteti a különbözô
szociológiai és műveltségi szinteket, lelki rétegeket.
Szövegének sajátos ritmusa van, asszociációi az idô
különféle rétegeiben csaponganak, s ezáltal ér el olyan
lebegést, mely belsô hullámzást ad szövegének. îrásaiban gyakoriak az
ismétlések, és felbukkannak bennük
olyan kulcsszavak, melyek szinte vonzzák maguk köré a
leírás szétágazó gondolatait. Látszólag egymás mellé
nem illô fogalmak összekapcsolásával, sejtelmes elhallgatásokkal
érzékelteti a kimondatlan lényeget. Stílusa
választékos, leírásaiban, hasonlataiban és jelzôs szerkezeteiben nagyfokú
hangulatteremtô és megjelenítô erô rejlik.
Figyeljük meg Márai stílusának néhány sajátosságát az
alábbi idézetekben!
"S látni napfölkeltéket, mikor a táj sárga önkívületben kezd
énekelni, a trópusi hajnal minden színével és hangjával, hogy befogad
szemed és egy pillanatra érzed, mit vesztettél el városaidban." (Istenek
nyomában)
"Az árus fekete pamutpapucsaiban, fehér gyapjúharisnyáiban, szürkére
kopott, fekete ördögbôrnadrágjában s karcsú felsôtestén derékig leomló,
vörös sujtással kivarrott rövidujjú zekében, oly nesztelenül járt és kelt,
együgyű és választékos szomorúsággal, mintha valamilyen különös gyász
szertartásában vett
volna részt." (A sziget)
"Edit nincs most itt, s hiányát valahogy természetesnek érzem. Edit soha
nem volt ott, ha nagyon kellett. A neve két magánhangzója világoskék és
szürkésfehér, mint egy labdajáték-
egylet kissé piszkos jelvénye." (Féltékenyek)
"A köd fölött tiszta volt a táj, éles rajzú, szende és üde, mint egy
vízfestékkel színezett vizsgarajz." (Féltékenyek)
