Életmód és társadalom a honfoglalás idején
A magyar történettudomány a magyarság õstörténetén a Honfoglalás elõtti egész idõszakot érti. A történelemnek ezt a leghosszabb idõszakát alig világítják meg írásos emlékek.895 nyarán történt a besenyõ támadás. Simeon bolgár cár – aki átmenetileg békét kért a bizánciaktól-, ezt arra használta fel, hogy bosszút álljon az õt korábban megtámadó magyarokon. A besenyõ támadás következtében az Etelközben maradt törzsek szó szerint bemenekültek a Kárpát-medencébe. Teljesen rendezetlenül, az erdélyi hágókon és fõleg az Al-Duna mentén jutottak be Erdélybe. Ez utóbbinál támadtak Simeon csapatai, s a területért hatalmas küzdelem folyt, mely végül magyar gyõzelemmel zárult. A fõ sereget a katonai segédnépek segítették a hadjáratokban. A sereg létszáma a legnagyobb hadjáratok esetén sem volt húszezernél nagyobb. A fejedelem sosem vett részt a hadjáratokban, csak a kisebb vezetõk. A magyarok harcmodora különleges volt, fõleg rajtaütésszerû támadások jellemezték, amelyek mégis alaposan megtervezett akciók voltak. Elõször kisebb egységekben pusztítottak, azután egyesítették csapataikat, a fõ cél az ellenség fellázítása volt, mivel a nehézlovas seregek így legyõzhetõk. A magyarok gyakran alkalmaztak cselt: a harcvonal középsõ részén menekülést színleltek, eközben a szélek a helyükön maradtak. Az üldözõk szétszóródtak, a hátrafelé nyilazó magyarok pedig a hátulról támadó seregek segítségével legyõzték az ellenséget. A honfoglaló magyar könnyûlovasság, ha támadt, ezt egymást szabályos idõközökben követõ rohamhullámokban, széles arcvonalban tette. Kétféle rohama volt: az úgynevezett felpuhító támadás és a közelharc-roham. A felpuhító támadás egyetlen fegyvere a nagy horderejû íj volt. Az íjak alapanyaga rugalmas fa (talán nagyobbrészt nyír) volt. Halenyvvel ragasztották rá a csontmerevítéseket. Hogy az íjat és a nyilakat - az enyv miatt - az esõtõl óvják, tegezekben tartották. A nyílhegyeket kovácsok készítették. Néhány száz métert vágtatva egy lovas 4-6 nyilat tudott kilõni. (A lovakat irányítani nem kellett: kürtjelek alapján tájékozódtak.."A honfoglaló magyarság olyan háziállatfajtákat hozott magával, amelyek a vándorlást, az állandó legeltetést, általában az extenzív tartást jól bírják. ... A magyarság legmegbecsültebb háziállata a ló, amit az is mutat, hogy a honfoglaló magyar harcos mellé a ló fejét és négy lábát temették el, és sok esetben a nyergét is a sírba helyezték. Ezek a lovak alacsony marmagasságúak, viszonylag kis fejûek, acélos inúak, az éhséget, fáradságot jól tûrték.").A ló szerszámozását a nyergen kívül kantár, zabla és gyeplõ egészítette ki. Honfoglaló eleink lovasversenyeket is rendeztek; ilyenekre ünnepekkor, születés, házasságkötés és halotti tor alkalmából került sor. (Az erõs, hajlékony és szinte elszakíthatatlan lószõrbõl sok hasznos tárgyat - fék, kötél, ostor, béklyó - fontak, de gyûrûket, nyakékeket, függõket is készítettek belõle.) Komoly harci eszköznek számított a IX. században a parittya, a közelharcban pedig a szablya és a balta (ez utóbbit a bõrpáncél vagy bõrpajzs átütésére használták)..A zsákmányt otthon szétosztották, a legnagyobb értéket a rabszolgák, nõk, arany, posztó, szövet, lovak, marhák jelentették. Idõvel felváltotta a zsákmányolást az elfoglalt területek adóztatása, mely teljes egészében a fejedelmet illette meg, s õ osztott belõle alattvalóinak.A kalandozó hadjáratok száma 40 és 60 között van, jártak a keleti és a nyugati frank államban, Itáliában, a Pireneusi-félszigeten, Bolgárországban, lengyel területen és Bizáncban.A honfoglaló magyarság már bizonyos elsõsegély-nyújtási ismereteket is hozott magával az õshazából, a magyarok - ellentétben más népekkel - az ellenség sebesültjeivel is törõdtek, sebkezeléssel és ápolással megmentve azok életét. Õseink nyilván ismerték a gyógyfüvek hatását, a sebek gyógyításának sikerre vezetõ eljárásait és sok mindent, ami az orvosi mesterséghez tartozik.Eleink tisztában voltak a koponya megnyitásának tudományával és azt jó eredménnyel gyakoroltákA férfiak borotválták koponyájukat, gyakori volt a szakáll. A szem- és hajszínt illetõleg"se nem szõke, se nem barna az igazi magyar fajta."Fejükre keleti jellegû csúcsos sisakot húztak, amelyrõl valószínûleg arc- és nyakvédõ páncélszövet csüngött le Voltak csúcsos süvegek, melyeknek prémes - néha lehajtható - szegélyük volt. Csúcsuktól ívesen fedték a fejet, úgy, hogy a kardcsapásokat kipenderítették irányukból. Lehet, hogy a fém és a prémes sisakokat egyesítették. Azt nem tudjuk, hogy a sisak alatt lekötötték-e a hajat, de az kiderül az ábrázolásokból, hogy a férfiak csak a tarkó alatt hagytak hajat, s azt varkocsba fogva viselték. Feltételezhetõ, hogy a varkocsok számának -1, 2 vagy 3 - is rangjelzõ szerepe lehetett, vagy törzsenként változott. A sisak levétele az önkéntes meghódolás jelképe volt. Alsóruhájuk len- vagy kendervászonból készült, magas, merev nyakú ing lehetett, melyhez buggyos alsónadrágot vettek. A honfoglaló magyar férfiak ruházata egyszerûbb volt a nõkénél. A viselet legfontosabb darabja a kaftán, vagy köntös (ennek a felsõruhának eredeti neve nem maradt ránk)feltételezhetõ, hogy ez a ruhadarab gomb nélkül, vagy csak néhány gombbal záródó felsõruha lehetett. A kaftán két szárnya elöl úgy hajlott egymásra, hogy a jobb oldali szárny volt felül. A kaftánt övvel fogták össze, melyet veretekkel díszítettek. Az öv a magyar viseletben a szabadság jelképe volt, fogságba eséskor ezt vették le elõször (utána a sapkát), jelezve, hogy megadják magukat. A másik szempont, amiért az övnek olyan nagy jelentõséget tulajdonítottak, hogy minden használati tárgyat erre akasztottak. Az övnek rangjelzõ szerep is jutott. Az elõkelõk kaftánját arany-, vagy aranyozott ezüstöv fogta össze. Errõl csüngött le a tarsoly, a kés, a szablya, az íj, a tegez és a zempléni ásatások során az egyik sírban egy palmettás aranyozott ezüst ivócsészét is találtak. Álmos övérõl például arany peremû ivókürt függ(ez fejedelmi jelvény volt). A vállon, mellkason nem hordtak díszeket, minden az övön alulra került, mert azok akadályozták volna a lóról hátrafelé való nyilazást. A honfoglaló magyar férfiak övének jobb oldalán függött a bõrtarsoly. Ebben õrizték a tûzgyújtáshoz használt acélt, kovát és taplót. Lábukon puha talpú bõrcsizmát viseltek, mely - a nõkével ellentétben - nem volt díszített.A fémtárgyakat vasból, bronzból, vörösrézbõl, ezüstbõl és aranyból készítették. Gyakorta aranyozták az ezüstöt, illetve a bronzot vagy vörösrezet. A kisebb jelentõségû darabokat öntéssel, préseléssel készítették, az igényesebbeket domborították, poncoló tûvel alakították. Valószínûleg ismerték a drágakõ befoglalást. A honfoglaló magyar nõk is a feltételezések szerint felsõruhaként kaftánt viselhettek. A kaftán díszítésére préselt ezüst korongokat vagy nagyméretû csüngõs vereteket használtak. A nõi viseletben az öv valószínûleg nem bírt akkora jelentõséggel, mint a férfiakéban. Rendszerint sarkára fordított négyszögletes veretekbõl álltak, amelyekrõl levél alakú, nagyméretû csüngõk függtek. Késüket akasztották rá. Közismert az elképzelés, miszerint a nõk - életkoruktól és családi állapotuktól függõen – fejükön pártát vagy fõkötõt hordtak. A párta valószínûleg a hajadonság jelképe volt, asszonyok már nem hordhatták. Fülbevalót a nõk és a férfiak egyaránt viseltek. Néha egy fülbevaló pár egyik darabját az asszony, a másikat a férje viselte, de a díszesebb a nõknek jutott. Jellegzetesek a sorban csüngõ, bogyós díszû fülbevalók, de vannak nagyobb, díszített korongok és félhold alakú, áttört és granulációval díszített arany fülbevalók is. Az ujjakon egyszerûbb gyûrûket hordtak. A vallásban központi szerepe volt a nemzetiségi õsök tisztelete, amely az egyik legfontosabb társadalmi összetartó erõ. A meghalt õsök szelleme varázserõvel bírt, gondozója, védelmezõje volt az utódoknak. Jóindulatuk megnyerésére szolgált a nemzetiségi tûzhely-kultusz, a temetkezési szertartások szokások, az õsbálványok kultusza. Az állandóan égõ házi tûzhelyen mindennap mutattak be áldozatot az õs szellemének. Az étel elsõ darabját mindig tûzre vetették. Évente egyszer oltották el a tüzet, de azonnal újra gerjesztették. A tor jelentette a halott szellemének kiengesztelését, amely a temetés után rendezett lakomát jelentette. A magyarság õsvallásának papjait sámánoknak nevezték, errõl nevezték el a vallást sámánizmusnak. A sámán szó az egész világon elterjedt, bizonyos területeken máig fennmaradt ez a vallás. A szó jelentése tudó, tudós, táltos, látó, mondó, felelõ, igézõ is lehet. A táltos tehát kiválasztott ember, aki már születésekor felismerhetõ volt, mivel erre a tevékenységre születni kell: foggal született, hat ujja volt a kezén vagy a lábán stb. A táltosnak kellett kapcsolatba lépni a természeti erõkkel, melyektõl a hétköznapi emberek féltek. A táltos gyógyított, esõt, vihart támasztott, fehér bika alakjában szembeszállt a gonosz erõkkel. A táltos segítõje a csodálatos képességekkel rendelkezõ ló, a táltos paripa, amely sokszor beteg csúnya állat volt és csak kiválasztott gazdája ismerhette rejtett értékeit (négynél több lába, szárnya volt).A sámánok különbözõ rangúak voltak. A sámánok legfontosabb eszköze a dob. A sámándob lehet a “sámán táltos lova”, melynek segítségével a szellemek világába utazik. A dob segítségével megjósolja jövendõ eseményeket, meggyógyítja a betegeket. A dob hártyáján van a világkép, amely három fõ részbõl áll: alvilág, középsõ (emberi) világ, felsõ világ. a világokat az “égig érõ világfa” köti össze, melynek ágai között vannak az égitestek: Nap, Hold, csillagok. A sámán másik eszköze az álarc, amellyel a nemzetség totemállatát utánozza. A sámán, ha kapcsolatba lép a szellemekkel fokozódó dobolás és tánc közben révületbe esik. Az extatikus állapot elérésekor elájul, lelke elhagyja a testét, hogy átszálljon a szellemek világába. Kezdetben a sámán és a közösség vezetõje ugyanaz a személy volt, csak késõbb vált szét a két tevékenység. De ezentúl is gyakran kikérték a véleményét politikai kérdésekben. A magyarság – a török népekhez hasonlóan – hitt egy mindenek felett álló égi istenben, akit egyedül nevezett “Isten”-nek, tehát egyistenhívõ (monoteista) vallásnak mondhatjuk. A fõisten mellett imádhattak valamiféle nõistent, amelynek alakja a keresztény Mária-kultuszban õrzõdött meg. Eszerint a világ rétegekre oszlott: alvilág, emberi világ és felsõ világ. A rétegek közötti átjárást az életfa (világfa, égig érõ fa) tette lehetõvé. A felsõ világ kétrétegû volt. Az alvilág a gonosz szellemek tanyája.
A társadalom élén a fejedelem állt. Neki is volt saját törzse, és neki is volt alárendelve a többi törzsfõ is, akinek akkori neve úr volt. A törzsfõk uralma alá tartozó területet nevezték úrságnak vagy - ahogy ma hívjuk – országnak. Mindegyik úrnak akkoriban tehát saját “országa” volt. A törzsek száma a hagyományok szerint hét volt, erre utal a népmesék “hetedhét ország” kifejezése is. Az elõkelõk harmadik csoportját a nemzetségfõk alkották, akiknek akkori neve bõ volt. Mindhárom csoport hatalmát egyrészt kiterjedt rokonsága biztosította, másrészt pedig idegenekbõl álló fegyveres kísérete. Ez utóbbi jelentette az igazi bázist, hiszen a vezetõk õket akár saját rokonságukkal is szembefordíthatták. Az idegen törzsekbõl szervezett kíséret tagjai szolgálatukat önként vállalták, és hûségesküt tettek, hogy urukat nem hagyják el. A katonai kíséret vezetõi jelentették az elõkelõk testõrgárdáját. Nekik békeidõben is megvolt a feladatuk: a gazdaság irányítása, fontosabb küldetések teljesítése, felügyelet nagyobb vadászatok alkalmával. Sokoldalú szolgálatuk fejében az úr oltalmába fogadta, védelmezte hû embereit, gondoskodott szállásukról és élelmezésükrõl. A közrendûek akkori elnevezése ín volt. Voltak köztük módosabbak, de soraikban rabszolgákat is találhatunk. A köznép szálláshelyét az elõkelõk jelölték ki, s a közrendûek falvai termék- és munkaszolgáltatással tartoztak nekik. Nagycsaládokban éltek , melyek vérségi, vagyon- és munkaközösségek voltak. A nagycsaládon belül pontos rangsor volt aszerint, hogy ki milyen munkát végzett a közösen birtokolt földön, vagy az állatok közt, az asszonyoknál pedig a ház körül, a fonás-szövésben, a baromfik körül stb. Az asszonyok feje a családfõ felesége volt. Ugyanúgy irányította a munkát, mint férje. Általában három nemzedék élt együtt, vagyis a szülõk és házas fiaik. Ha a nagycsalád túlszaporodott “kenyértörésre” került sor – azaz a nagycsalád kiscsaládokra tagolódott, amelyek újabb nagycsalád alapjává váltak. A vagyont egyenlõ arányban szétosztották. Ezért kapta a “kenyértörésre került sor” kifejezés az ellenségeskedés, harag színezetét. A nagycsalád tehát nemcsak rokonsági, hanem legalább ilyen mértékben gazdasági egység is volt. A családközösség nagysága is ettõl függött. Csak annyi emberre volt szükség, amennyi el tudta látni a családot, el tudta végezni a sokféle munkát. Nem lehettek túl sokan sem, kis létszám esetén pedig a munkák ésszerû felosztása nem volt megvalósítható. Alapvetõen rokonokból állt tehát a közösség, de az optimális gazdálkodás miatt sokszor szegény idegeneket is befogadtak maguk közé. A nagycsaládok átlagosan 40-50 fõbõl álltak. A nagycsaládi formára elsõsorban a köznép volt ráutalva, az elõkelõk számára a szolganépek biztosították a termelés folyamatosságát. ( A társadalom külön rétegét jelentették a szolgáló népek. Általában külön falvakba tömörültek, s az ilyen települések lakossága egyfajta szolgáltatásra volt kötelezve. Az elõkelõk igyekeztek udvarhelyük közelébe telepíteni õket. Mindegyik település népe vagy valamely kézmûipari tevékenységet végzett és annak termékével adózott, vagy meghatározott szolgálattal tartozott: pl. Fazekas, Szekeres? Kovács stb.)A letelepült földmíves és állattenyésztõ magyar falusi ember honfoglalása nemcsak a katonai gócokat szállta meg, hanem benépesítette hazánk homokos és folyó menti tereit, és jól megfért az agyagos legelõkön, szántókon élõ onogur magyarokkal, az elsõ honfoglalás népével. Meglepõ, hogy egyes folyók felsõ és alsó szakasza mellett ugyanazok a helynevek ismétlõdnekAz áradásoktól megtermékenyített folyópartokon az évenkénti kiöntések termékeny szerves anyaggal (iszappal) trágyázták meg a vetéseket. Az ekés földmûvelés különben már az idõszámításunk elõtti elsõ évezredben megvolt azokon a területeken, amelyeken Árpád népe kialakulhatott. (A magyar köztudatba mélyen beivódott, hogy a hortobágyi és bugaci rideg pásztorkodás honfoglalás kori örökségünk. Ez azonban tévhit: az alföldi pásztorkodás csak évszázadokkal késõbb, a török világban elpusztásodott legelõkön keletkezett.)A nomád állattenyésztõk életmódja bizonyos idõszakonként vándorlási hullámokat indított el.Õseink otthonainak java része Honfoglalás kori telepünkön nem putri volt, hanem földre épített ház. Ezeket úgy építették, hogy nem ástak alapot a falaknak, hanem csak elegyengették a területet, akárcsak a kazárok vagy némely tanyák építésekor a múlt század turkománjai.A korai magyaroknak már volt téglaépítészetük, tévednek tehát azok, akik úgy vélték, hogy a téglaépítkezést a XI. századtól betelepült bencések honosították meg népünknél. Minden háztartásnak megvolt a saját malma, mert igen sok malomkõ került elõ az ásatásokon.A rendszeres heti fürdési alkalmuk a péntek volt.A vadászat nem volt létfenntartó foglalkozás.A madarak és kisebb vadak elejtésére parittyát használtak. A halászat legõsibb módja a rekesztõhalászat volt, az elvonuló árvizek tocsogóinak mintájára az elterelt patakokból kézzel lehetett megfogni a halat. Irtották az erdõt, leginkább a gyertyánosokat, bükkösöket.Országszerzõ eleink az ételt már régen fazékban fõzték, amely a honfoglalás kori leletek tanúsága szerint cserépedény volt.Ételeink között a növényi eredetûek éppúgy helyet kaptak, mint a húsnemû. Az elõbbiek gyûjtögetéssel szerzett alapanyaga inkább csak kiegészítõ tápláléknak számított. Az utóbbinak hosszabb idõn keresztül történõ eltartása viszont sok nehézséget okozott. A halat szárították vagy füstölték, a jószág sózott húsát apró darabokra vágva kifõzték, majd két-három napig szikkasztották. Az így nyert eledelt aztán zsákba önthették és vándorlásaikra magukkal vihették. Ez a táplálkozási forma sokáig fennmaradt.Számos, mai is szívesen fogyasztott ételünk, például a szarvaspörkölt, eredeti formájában a pogány magyarok hitvilágát meghatározó sámánizmushoz kötõtõ áldozati étel volt. (A nyereg alatt puhított húsról néprajztudósaink régen kimutatták, hogy az nem emberi táplálék volt, hanem a ló nyeregtõl feltört, sebes hátát borogatták, gyógyították vele.) A vadhús elkészítési módjai közül néhányat megõrzött a néprajzi hagyomány. Így például emlékezetes a madarak olyan sütésmódja, amikor az elejtett szárnyast - tollastul - vastag sárréteggel vették körül és tûzbe dobták. A megszilárdult sarat a tollal együtt lefejtették - alatta a hús nagyszerûen megpirult.A Honfoglalás utáni idõkben az egész középkoron át általánosan fogyasztották a ló húsát, s ez a szokás egyes néprétegekben egészen a múlt századig élt.A Kárpát-medencébe érkezõ eleink általában naponta kétszer ettek: reggel és napnyugtakor. Noha késük már volt, leginkább kézzel nyúltak az ételhez. Mai evõszereink közül a villát elõbb kezdtük el használni, mint kanalat, amelyre még évszázadokat kellett várni.A honfoglalók italai közül a legjelentõsebb a víz, amelyhez forrásokból, patakokból jutottak. Szálláshelyeik közelében - már csak a lovak miatt is - mindig bõségesen volt vízvételi lehetõség. Fogyasztottak s erjesztettek lótejet is, ismerték a bort. A mézsör (márc) a középkortól ismeretes.Kevésbé ivódott be köztudatunkba, hogy Árpád magyarjainak nemcsak a megjelenése volt erõsen törökös jellegû, hanem - egyebek közt - temetkezési szokásai is - a másvilágot az evilági lét tükörképének képzelték el, a halott asszonnyal vele temették kelengyéjét is stb. -, mûveltsége pedig sajátos iszlám színezetû mûveltség.Honfoglaló õseink halottaikat észak-déli tengely mentén, ívesen temették egymás mellé, úgy, hogy fejük nyugaton volt, lábuk keletre nézett. (Az elhunytat arccal a felkelõ nap irányába tájoló temetkezési szokások sok rokonságot, egyezést mutattak a közép-ázsiai és délkelet-európai sztyeppei nomádokéval, e szokások közül némelyike szinte napjainkig megõrzõdött.)Temetkezési helyeiket a honfoglaló magyarok lakóhelyüktõl feltehetõen távolabb választották ki. Árpád magyarjai általában nyugat-keleti irányban temetkeztek.Árpád népe a sírnál feláldozta a lovat és megnyúzta, csak koponyáját és lábcsontjait hagyta meg a bõrben(az onogurok a halott lovát megölték, és vele temették). A férfi fejét lova nyergére fektették. Temetéskor az asszonyok mellé csak nagyon ritkán és feltehetõleg csak akkor került lókoponya és lóláb, ha a férfiak elhaláloztával a család vezetése rájuk szállott.Ha a férfit felövezve temették el, az övre kapcsolták a szablyát, a tegezt és az íjat (egy tömött tegezbe legalább 25 nyíl fért bele). A nyilak száma a rangot, méltóságot jelentette.A magyarok találkozása Európával több mint egy fél évszázadon keresztül a háborút, a nyugati kalandozásokat, a zsákmányolást jelentette.
I.Szent István államszervező tevékenysége
István 975 körül született, 996-ban feleségül vette Gizellát. 997-ben meghalt Géza, akit a primogenitúra elve szerint István követett a fejedelmi székben. A szeniorátus ősi elve szerint azonban a család legidősebb férfi tagja, Koppány lett volna az örökös, aki ezért fellázadt és Sarolt veszprémi vára ellen vonult. István serege azonban a sváb Vecellin vezetésével legyőzte. Kemény megtorlás követte a lázadást, Koppányt felnégyelték. István így megszerezte a fejedelmi széket. III. Ottó császár és II. Szilveszter pápa koronát küldött neki, amit Asztrik (Anasztáz) hozott el Rómából. 1000. dec. 25-én, vagy 1001.jan.1-én megkoronázták, és a szertartáson egyúttal főpapja is lett az országnak.
István katonai erővel, térítők segítségével, illetve házassági politikával megszerezte a tényleges hatalmat a Kárpát-medence egésze felett és megteremtette a központosított királyi hatalmat
• 1003-ban István és Doboka vezér hadjáratot indított az erdélyi gyula ellen, aki végül harc nélkül megadta magát.
• István a Mátra-vidéken élő kabar törzsek vezetőjéhez, Aba Sámuelhez feleségül adta egyik húgát.
• A Körös-vidéki Vata törzséhez a király térítőket küldött, majd ha csak színleg, de maga Vata is megtért, és elfogadta a király főségét.
• István az Al-Duna és a Maros-vidékét Marosvár központtal uraló Ajtony ellen is hadjáratot indított. Csanád nevű vezére legyőzte Ajtonyt (1008 vagy 1028: nagyőszi csata), aki maga is életét vesztette.
• István korában befejeződött a vérségi alapokon nyugvó törzsi szerveződések felszámolása és megkezdődött a területi közigazgatás kialakítása, a vármegyék szervezése. A vármegye egy egybefüggő terület, élén a megyésispánnal. A megyésispán képviselte a megye területén a királyt: adót szedett (a begyűjtött adók 2/3-a a királyt, 1/3-a az ispánt illette), bíráskodott és szükség szerint hadba vezette a megye csapatait. Az első vármegye Somogy lehetett. István halálakor a vármegyék száma 30-45 között mozgott.
• Végbement a királynak alárendelt katonai szervezet kialakítása is. A királyi haderő a királyi várakban (72 körül volt a számuk) összpontosult. A várak vezetői a várispánok, a szolgálatot teljesítő tisztek pedig a X. századi harcos elemekből kialakult várjobbágyok voltak. A várakhoz tartozó szórt rendszerű (vár)birtokokon dolgoztak a várnépek, akik háború esetén „közlegényként” vonultak hadba.
• Létrejött a királyi udvari szervezet és udvartartás. A kor gazdálkodási viszonyaiból (naturális, önellátó) adódóan a királyi udvar mozgott az országban , és az egyes udvarházakban felhalmozott, a királyi (udvari) birtokokon megtermelt, illetve a magán-és egyházi birtokokról adóként természetben beszedett élelmiszert elfogyasztotta.
• István nyugati minta szerint felállította az ország legfőbb vezető testületét, a királyi tanácsot. Ennek két legtekintélyesebb tagja az esztergomi érsek és a nádorispán, a királyi udvar ispánja volt.
• Az egyházszervezés párhuzamosan haladt az államszervezéssel. 1001-ben megalapították a Szent Adalbertről elnevezett esztergomi érsekséget, amelynek eérsekei Radla, Asztrik, később Gellért volt. A korban alapították a kalocsai érsekséget is, valamint 8 püspökséget (veszprémi, győri, pécsi, egri, váci, csanádi, bihari, erdélyi). Létrejöttek az első kolostorok. Kiemelt szerepe volt a pannonhalmi bencés apátságnak (996), ahol térítő papokat és szerzeteseket neveltek.
• István a koronázás után alkalmi jelleggel dénárt veretett, majd 1015 után a rendszeres, bojár minta szerinti pénzverés is megkezdődött. Ekkortól jelent meg az obulus vagy féldénár, amely távoli vidékekre is eljutott sőt hamisították is.
• István okleveleket is kiadott. 9 István korabeli oklevelet ismerünk, de csak 3 valódi: a pannonhalmi (1002), a pécsi és a veszprémi.
• A korban két törvénykönyvet hoztak létre, melyekben az államalapítással, az új társadalmi berendezkedéssel és az egyházszervezéssel kapcsolatos intézkedéseket rögzítették.
Külpolitika:
• A németekkel kezdetben jó volt a kapcsolat, de később II.Konrád megpróbálta hűbéri függésbe vonni az országot. 1030-ban támadást indított, de ezt István elhárította.
• Amíg a lengyel-német háborúk zajlottak (1003-1018), addig rossz volt a magyar-lengyel viszony, 1015-ben István a Vág folyó völgyében megállította I.Boleszláv lengyel király támadását. Később rendeződtek a kapcsolatok.
• Bizánccal kezdetben ellenséges volt a viszony, mert a magyarok dinasztikus viszonyt létesítettek a bolgárokkal. Később azonban a velencei szövetség létrejötte és Imre herceg bizánci hercegnővel való házassága a kapcsolatok javulását eredményezte.
Istvánnak két fiáról tudunk: Ottóról, de ő korán meghalt és Imréről, akit trónörökösnek neveltek (István király intelmei Imre herceghez), de 1031-ben egy vadászaton meghalt. A király az öröklésnél szóba jöhető unokaöccsét, Vazult pogánysága miatt nem tartotta alkalmasnak. Ezért húgának fiát, Orseoló Pétert jelölte ki örökösnek. Mivel Vazul állítólag merényletet tervezett a király ellen, István elfogatta, megvakítatta és száműzte három fiával együtt (Levente, András, Béla). I. István 1038-ban halt meg, 1083-ban I. László király szentté avattatta.
