Az Európai Unió nem csupán egy politikai-gazdasági társulás, hanem érték- és életközösség is. Alappillérként jelennek meg benne a demokratikus elvek (emberi jogok, szolidaritás, demokratizmus), és polgárainak igyekszik békét, biztonságot és stabilitást nyújtani. Az EU célja: a nemzetek feletti Európa megteremtése – közös jövőt épít, esélyt ad a közös jólétre.
A tagságnak azonban hátrányai is vannak, melyek leginkább frissen belépetteket sújtják. A harmonizáció miatt az árak hirtelen megugranak, a béreket azonban csak lassan, sokára emelik. A csatlakozás utáni átmeneti időszakban még számos kedvezmény nem érvényesülhet (külföldi munkavállalás, euró). A tagországokban szigorú szabályozások vannak érvényben (pl. a környezetvédelem miatt – szennyvíz), s nagy társadalmi ellentétek alakulhatnak ki. Ezek mellett a nemzeti kompetenciák is alárendelődnek az európai érdekeknek, s a helyi sajátosságok helyett a globális célok kerülnek előtérbe.
Kialakulásának története
1. Az európai egységről évszázados viták zajlottak, álmodoztak róla, terveket szőttek. Az európai országok szorosabb együttműködésének szükségessége mellett felhoztak történelmi, kulturális, gazdasági és politikai érveket. A politikusok végül a két világháború tapasztalatai és a szovjet előrenyomulás hatására kezdtek el komolyan foglalkozni az integrációval, egyelőre Nyugat-Európára korlátozva.
2. 1948-ban Hágában, az első Európa-kongresszuson kisebbségben maradtak a szorosabb együttműködést sürgetők.
Néhány ország azonban hajlandónak mutatkozott a szorosabb együttműködésre, így 1950-ben Robert Schuman (francia külügyminiszter) és Jean Monnet (francia pénzügyminiszter) felvázolta a „konkrét lépések politikáját”. Ennek értelmében hat állam – NSZK, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Belgium és Luxemburg – képviselői 1951. április 18-án Párizsban létrehozták az úgynevezett Montánuniót (Európai Szén- és Acélközösség), hogy közösen ellenőrizzék a tagállamok szén- és acéltermelését.
3. 1958. január 1-én lépett hatályba a Római Szerződés: ebben a „hatok” létrehozták a tagok atomenergia-termelésének ellenőrzésére az Euratom szervezetét, valamint az Európai Gazdasági Közösséget (EGK, közkeletű nevén: „Közös Piac”), amelynek célja a tagországok közötti vámunió létrehozása volt. A hatvanas években koordinálták a tagországok közös mezőgazdasági politikáját is.
4. A gazdasági együttműködés sikeresnek bizonyult: 1958 és 1970 között a tagországok közötti kereskedelmi forgalom az ötszörösére, kifelé irányuló exportjuk két és félszeresére növekedett. Hatására az addig vonakodó Nagy-Britannia is kifejezte csatlakozási szándékát. Amikor azonban benyújtotta felvételi kérelmét (először 1963-ban, majd 1967-ben), De Gaulle francia köztársasági elnök vétót emelt (attól tartott, hogy a britek hagyományos kapcsolatai az Egyesült Államokkal és volt gyarmatbirodalmuk államaival „felhígíthatja” az európai együttműködést).
5. 1967-68-ban a Közös Piac Európai Közösséggé (EK) alakult – bár a köznyelvben sokáig ezt is Közös Piacnak nevezték. A közösségen belül eltörölték a vámokat, kifelé viszont megszigorították az elszámoltatást. De Gaulle 1969-es visszavonulása után Franciaország sem akadályozta az újabb belépéseket: 1972-ben csatlakozhatott Nagy-Britannia, Dánia és Írország (Norvégia is belépett, de Európa második leggazdagabb országa lévén 9 hónapos tagság után népszavazással a kilépés mellett döntött). Ekkor vált szokássá, hogy a csatlakozó országok türelmi időt kapnak, s csak az átmeneti időszak lejárta után vonatkozik rájuk valamennyi közös előírás.
6. Ezt követően az úgy nevezett déli bővítés került napirendre: 1981-ben Görögország, 1986-ban pedig Spanyolország és Portugália csatlakozott. Így az EK a világ legnagyobb gazdasági egységévé vált, s népessége meghaladta mind a Szovjetunióét, mind az Egyesült Államokét.
A hidegháború befejeződése felvetette az európai integráció jövőjének kérdését is.
7. A közösség az integráció elmélyítése és ezzel egyidejű kibővítése mellett döntött: 1992. február 7-én a hollandiai Maastrichtban elfogadták az integráció tovább-fejlesztésének programját:
az európai valuta bevezetése (pénzunió terve)
közös kül- és biztonságpolitika kialakítása
egységes vízumpolitika életbeléptetése
a közös intézmények – az Európa Parlament és Európai Bizottság – szerepének kiszélesítés
az EK elnevezése Európai Unióvá (EU) változott, jelezve az együttműködés elmélyülését
8. 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország is az Európai Unió teljes jogú tagja lett, majd sorban csatlakozási tárgyalásokat kezdtek újabb, túlnyomó többségében a volt keleti tömbhöz tartozó országokkal. 1995-ben életbe lépett a luxemburgi Schengenben aláírt egyezmény, amely az unió tagállamai között „lebontotta a határokat” (személyi ellenőrzés sincs), viszont a külső határokon szigorúbb ellenőrzést írt elő. Anglia és Írország külön kérésükre nem lettek tagjai a schengeni egyezménynek, Norvégia és Izland – bár nem EU-s országok – igen. 2002-ben a tagállamok közül 12 megszüntette saját valutáját, s január 1-jén bevezette helyette az eurót.
9. A 2000. decemberi nizzai csúcsértekezleten megállapodás született az Európai Unió új működési szabályairól, amelyek lehetővé teszik az új csatlakozók beillesztését. A 2002. decemberi koppenhágai csúcsértekezleten pedig döntés született az időpontról is: 10 államot – Észtország, Lettországi Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Ciprus és Málta – hívtak meg az Unióba 2004-es, két államot – Románia és Bulgária – 2007 csatlakozási időponttal.
Az európai országokat sok évszázados kulturális és történelmi hagyományok fűzik egymáshoz. A XX. század nagy háborúi megmutatták, milyen katasztrófákhoz vezethet a kontinens politikai megosztottsága. Ez a felismerés vezetett az Európai Unió létrehozásához, s az elért eredmények sokban igazolták a várakozásokat. Tény viszont, hogy a kül- és biztonságpolitikai együttműködés kevésbé sikeres, mint a gazdasági integráció. Már a 15-ök uniója felülmúlta az egyetlen szuperhatalmat, az Egyesült Államokat mind a népesség számában, mind a gazdaság teljesítőképességében, ugyanakkor katonailag nem tudott ütőképes erőt fölmutatni. Az utóbbi évtized válságai azt mutatták, hogy az Európai Unió egyelőre képtelen az egységes és hatékony fellépésre a nemzetközi politikában.
Az EU felépítése és működése
Az Európai Unión belül mintegy 1200 különféle bizottság, albizottság és munkacsoport működik, a döntések előkészítését és végrehajtását mintegy 20 ezer nemzetközi tisztviselő („eurokrata”) segíti. A legtöbb uniós intézmény Strasbourgban, Brüsszelben és Luxemburgban működik.
Az Európai Unió bonyolult rendszerében az Európai Bizottság tekinthető az EU kormányának, az Európai Parlament pedig az EU parlamentjének, egy fontos megszorítással: egyik sem rendelkezik olyan kiterjedt jogkörrel, mint egy nemzetállam kormánya és egy nemzetállam parlamentje.
Az Unió legfontosabb döntéseit ugyanis továbbra is az egyes tagállamok kormányai által alkotott testületek, mindenekelőtt a tagállamok állam- és kormányfőiből álló úgy nevezett Európai Tanács, illetve a tagállamok minisztereiből álló ún. Európai Unió Tanácsa határozzák meg. Az Európai Unió tehát nem egy „szuperállam” – a tagországokat érintő legfontosabb döntéseket a tagállamok kormányai nem engedték ki a kezükből.
Az Európai Parlamentnek („az emberek hangja”) ma 732 képviselője van, ahová Magyarország a 2004 júniusi választásokon 24 képviselőt delegálhatott. Tagjait 5 évente választják, s nem nemzeti frakciókba, hanem európai politikai csoportokba tömörülnek a képviselők. A legnagyobb frakció az Európai Néppárt (EPP), de jelen van még az Európai Szocialista Párt (PES), az Európai Liberális Demokrata és Reformpárt és a Zöld Párt, valamint kisebb pártok és független képviselők.
Az Európai Parlament havonta 1 plenáris ülést tart, székhelye Strasbourgban van, elnöke (jelenleg) a spanyol Borrell.
Az Európai Bizottságnak („a közös érdekek képviselője”) 2002-ben 20 tagja volt, akiket a kormányok közös megegyezéssel, az Európai Parlamenttel egyeztetve, 5 évre neveztek ki. Az EB javaslatokat tesz a megfelelő döntésekre az Európai Unió Tanácsának, majd végrehajtja a meghozott döntéseket. Az EB elnöke 2005 óta Barroso, ő jelöli ki az európai biztosokat. Az EB székhelye Brüsszelben és Luxemburgban van, s nemzetközi szinten ez képviseli az EU-t.
Az állam- és kormányfők évente háromszor találkoznak az Európai Tanácsban – ebben a testületben döntenek nagy horderejű stratégiai kérdésekről, az általános irányvonalról. Ennek az irányvonalnak a gyakorlati kivitelezésére felügyel az Európai Unió Tanácsa („a tagországok hangja”), ami az EU legfőbb döntéshozó szerve. Székhelye Brüsszelben van, soros elnöki tisztét pedig – az angol ábécé sorrendjét követve – fél-fél évig más tagállam külügyminisztere tölti be.
A miniszterek a hazai parlamenteknek felelnek, találkozóikat pedig a COREPER (állandó képviselők bizottsága) készíti elő. Itt szavazzák meg a törvényeket, hangolják össze a gazdaságokat, fogadják el a költségvetést. A Tanácsban az egyes tagállamok nem rendelkeznek egyenlő számú szavazattal: a szavazatok számát ugyanis súlyozzák a tagállamok népességének arányában, de a kisállamok előnyben részesítésével.
Korábban szinte valamennyi döntést egyhangúlag kellett meghozni, mivel azonban a 27 tagú unióban ez veszélyeztetné a működést, a nizzai szerződés értelmében a legtöbb döntés már az ún. minősített többségi szavazás (345 szavazatból 255 szükséges) után meghozható.
Az Európai Bíróság székhelye Luxemburgban van, 27 tagjáról (bírók) és 8 főtanácsosáról a tagországok kormányai közösen döntenek. Feladata kiterjesztő jellegű jogi értelmezést adni, s keresetet nyújthat be és vonhat vissza a tagországokkal szemben. Az Európai Számvevőszéket 6 évente választják, és a költségvetést irányítja és ellenőrzi. Az Európai Központi Bank 1998 óta létezik, központja Frankfurt am Mainban van.
Az Európai Unió belső piacának alapelve az ún. négy alapszabadság: az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke szabad mozgása a tagállamok között.
Tehát az uniós polgárok szabadon utazhatnak, befektethetnek, vásárolhatnak, dolgozhatnak, tanulhatnak egymás országaiban, nem vetnek ki vámokat egymás áruira. Ugyanakkor számos korlátozás is létezik, különösen az új belépőkre vonatkoztatva (a schengeni határellenőrzési rendszerhez például Magyarország várhatóan egy kétéves, a vámunióhoz hároméves, az ingatlan- és földvásárlás szabadságához ötéves átmeneti időszak után csatlakozik majd. Viták tárgyát képezi, mikor váltja fel a forintot az euró).
A tagállamok által befizetett kvótákból működnek a közösségi pénzalapok, amelyeket az Európai Bizottság felügyel. Ezeket számos célra (mezőgazdasági, tudományos, oktatási, kulturális, szociálpolitikai) lehet fordítani. Kiemelt célnak számít a régiófejlesztés: az uniós mértékkel fejletlen régiók támogatást kaphatnak a helyi munkanélküliség leküzdésétől a közműfejlesztéseken át, az út- és hídépítésekig. Alapszabály, hogy a támogatásokat csak szabályszerű, pontos és számon kérhető pályázatok révén lehet elnyerni.
Megjegyzés küldése