MOLIéRE A fösvény (1668)

Bizonyos értelemben azt lehetne mondani, hogy minden jellem komikus, feltéve, hogy a jellemen azt értjük, ami személyünkben máris kész, vagyis ami automatikus működésre kész mechanizmus állapotában van. Ez pedig, ha úgy tetszik, mindaz, amiben ismételjük magunkat. és követőleg az is, amiben mások ismételhetnek bennünket. Minden komikus személy típus. és megfordítva a dolgot, minden hasonlatosság egy típushoz komikumot is rejt magában [É] Jellemeket, vagyis általános típusokat ábrázolni, ez tehát minden vígjáték célja [É] a vígjáték, azon túlmenően, hogy általános típusokat mutat be, az egyetlen valamennyi művészet közül, amely az általánosra irányul.
(BERGSON)

A fösvény, Moliére egyik legérettebb alkotása, a klasszicizmus szabályainak megfelelő, de prózai formájú - így saját korában kevésbé sikeres és befejezetlennek tekintett - jellem-(szenvedély) komédia, középpontjában a világirodalom egyik legismertebb (merész torzításokkal megrajzolt) tragikomikus figurájával, Harpagonnal.
A vígjátékirodalomban - Moliére-nél különösen - gyakori köznévi cím eleve arra a hibára, torzulásra irányítja a figyelmet, melynek leleplezése, nevetségessé tétele a mű célja (Kényeskedők; Tudós nők; Botcsinálta doktor; úrhatnám polgár; Képzelt beteg stb.). „Bármilyen szorosan egyesül is a komikus fogyatékosság a személyekkel, mégis megőrzi a maga egyszerű, független létét; ő lesz a központi, láthatatlan és mindig jelenlevő személy, amelynek a színpadon mozgó, húsból és vérből való személyek csak függvényei". A vígjátékíró művészete abban áll, hogy megismerteti velünk ezt a fogyatékosságot. A tragédia egyéniségkeresésével szemben a komédia „olyan jellemeket ábrázol, amilyenekkel már találkoztunk, s életünk során még találkozni fogunk. [É] Típusokat visz a színpadra [É]; s akkor is, ha a jellemvígjátéknak tulajdonnév a címe, tartalmának súlya csakhamar a köznevek sodrába viszi. Azt mondhatjuk: egy ČtartuffeÇ É" (Bergson)
Moliére nem törődött a dráma részleteinek eredetiségével; közismert, hogy - sok más forrás felhasználásával, a farce-hagyományokra is építve - Plautus Aulularia
(A bögre) c. darabját dolgozta fel. Teljes jeleneteket is átvett (ilyen pl. a fösvény-monológ, a bögre (ládika)-szerelmes félreértett azonosítása stb.), de „mértékletes" kora jó ízlésének (és saját dramaturgiai céljainak) megfelelően változtatta is az anyagot (Euclio véletlenül találja meg a pénzzel teli bögrét, Harpagonnak már foglalkozása az uzsorásság, és adósa adja a pénzt (kor-típus is!); ott a lányt már elcsábították, gyereket vár - itt Eliz titokban férjhez ment; Harpagon pedig egyben „öreg kérő"-típus, ettől egységesebb a cselekmény stb.)
A téma - a pénz imádatának torzító hatása, ennek bírálata - Moliére más műveiben is megjelenik, főleg a Pantalone-típusokban (pl. Scapin furfangjai). A fösvénység motívumának azonos tünetekkel - szorongás, gyanakvás, vagyonféltés, elmagányosodás - ábrázolt kórképe minden korban (és más műfajokban is) foglalkoztatta az alkotókat (vö. pl. Theophrasztosz: Jellemrajzok, Horatius: Első szatíra, Csokonai: Zsugori uram); a komédiairodalomban ez az egyik leggyakrabban kipellengérezett hiba, mert a problematika örökké aktuális: „Mindig csak a pénz! Mintha mást nem is tudnának mondani, csak: pénzt, pénzt, pénzt! [É] Ezzel feküsznek, ezzel kelnek, álmukból is ezzel riadnak: pénzt!" (Harpagon, III.1.)
A mű (a hármas egység klasszicista követelményének megfelelően) egy helyen, Harpagon párizsi polgár házában, egyetlen nap alatt játszódik; konfliktusrendszere (természetesen) zárt, egyetlen család tagjai (és a személyzet) között bonyolódik. A cselekmény egységét a középponti jellem, okozatiságát a házassági intrika adja.
A mű expozíciója a már kialakult, fennálló szituációt mutatja be, a végkifejlethez szükséges néhány előzmény-információval. Valér eltűnt családja után nyomoz, de Eliz iránti szerelme miatt Harpagon titkárának állt; házasságkötésüknek csak a zsarnok apa fösvénysége az akadálya (I.1.). Ugyanezt mondja saját helyzetéről húgának Cléante is: szegény lányt szeret, így apja úgysem egyezik bele az esküvőbe (2.). Harpagon kikutatja Cléante szolgáját (3.) - nemrégiben ugyanis tízezer tallérhoz jutott egyik adósától, s retteg, hogy ellopják a pénzét. Gyermekeit megelőzve - akik terveikről beszélnének vele - bejelenti, hogy mindkettőt kiházasítja (egy pénzes özvegyasz-
szonnyal, ill. egy gazdag, meglett nemesúrral) még aznap(!) este; ő maga meg elvesz egy szegény, fiatal lányt (4.). Az ügyben döntőbírónak felkért, szerepet játszó Valér Harpagonnak ad igazat Elizzel szemben (5.).
Cléante, Fecske segédletével, kénytelen pénzt kölcsönözni egy kíméletlen uzsorástól (II.1.), s amikor a pénzközvetítővel véletlenül találkoznak otthon, kiderül, hogy maga Harpagon az uzsorás; így apa és fia leleplezik egymást (2.). Amíg a fösvény ellenőrzi kertben eldugott pénzét, házasságközvetítője Fecskével az ő fukarságáról beszélget (3.), s az inas feltevése igazolódik (4.): Harpagonból még az agyafúrt, hízelgő Fruzsina sem tud pénzt kicsikarni (5.). A ház ura összehívja az egész személyzetet, mert este „díszlakomát" készül adni, lehetőleg pénzkiadás nélkül. Ebben Valér támogatja (III.1.), aki így magára haragítja Jakabot; a szakácsot előbb Harpagon, majd Valér botozza meg őszinte véleményéért (2.). Fruzsinával megérkezik Marianne (3.), aki szegény, özvegy anyja helyzetének javításáért kész Harpagonhoz feleségül menni, pedig mást szeret (4.). A lány első látásra meg is retten az „utálatos" fösvénytől, de Fruzsina bókol helyette (5.). Marianne bemutatkozik Eliznek (6.), majd meglepetten ismeri fel Cléante-ban szerelmét, aki „apja nevében" rögtön vallomást is tesz neki. Cléante újra felbőszíti apját: uzsonnát hozat (Harpagon számlájára), és apja gyűrűjét Marianne-ra erőszakolja (7.). (Zabszár jelent - valaki pénzt hozott (8.), közben pedig fellöki gazdáját, 9.) Amíg Harpagon intézkedik, Fruzsina cselt eszel ki (IV.1.); a fösvény viszont, aki meglátja választottja és fia meghitt jelenetét (2.), lépre csalja fiát, s Cléante bevallja, hogy szereti Marianne-t (3.). Jakab „ítélkezik" apa s fia összetűzésében, mindkettőjüket rászedi: így kiengesztelődnek (4.); de a dolgokat tisztázva újra összakapnak a lányért (5.). Közben Fecske ellopja a fösvény féltve őrzött pénzét (6.) és Harpagon siratja életének egyetlen (elveszett) értelmét (7., monológ). A csendbiztos nyomozása eredménytelen (V.1.); először Fecske a gyanúsított (2.), ő bosszúból a titkárra tereli a figyelmet. Valér, aki titokban feleségül vette Elizt, félreérti a helyzetet: „lopását" - amit ő a lányra ért - beismeri (3.). Harpagon ezért a törvény kezére akarja adni (4.); ám váratlanul kiderül, hogy Marianne és Valér az Elizhez érkező Anzelm gyermeke (5.). Cléante felajánlja: apja visszakapja eltűnt pénzét, ha lemond Marianne-ról; így a fiatalok boldogságának nincs több akadálya (7.).
A hétköznapi események, konfliktusok rendszerében a mániákus, végletekig torzított, de a hierarchia csúcsán álló figura önző elhatározása indítja a szerelmi-esküvői bonyodalmat, mely szorosan kapcsolódik monomániájához is.
Meghatározza a szerkezetet, hogy Moliére csak azokat a részleteket emeli ki (nagyítja fel), melyek Harpagon - minél több oldalról történő - nevetségessé tételét szolgálják. Igazából minden mozzanat Harpagon jellemét, helyzetét, szándékait minősíti; a 32 jelenetből 22-ben a színen is megjelenik, de a többiben is ő a középpont (róla beszélnek, őt jellemzik; Jakab „őszinteségi-próbáján" (III.1.), túlzásokkal, össze is foglalja „a közvéleményt"). Ezért laza a jelenetek oksági láncolata: néhány, a jellemet egy-egy vonással árnyaló komikus helyzet (I.3., III.1. stb.) bárhová beépíthető lenne az expozíció (I.1., 2.), a fordulat (I.4.) és a tetőpont (IV.7.) - anagnóriszmosz (V.6.) közé. Harpagon elsősorban fösvény, másodsorban özvegy és csak legvégül apa: a mű szerkezetében is ilyen alárendeltségben jelennek meg a motívumok - a pénzimádat legyőzi szerelmi, ill. már elpusztította apai érzéseit.
új elem a hagyományos vígjátéki sémában, hogy két szerelmes (testvér)pár és két apa házassági szándékai kereszteződnek: Harpagon többször konfrontálódik Cléante-tal a pénz és Marianne dolgában is, ettől zártabb, összeszövöttebb a mű.
A főhős változatlan és változtathatatlan jellem, így a cselvetéses intrika felesleges: a házasságközvetítő (a bizalmas szerepkörében) cselt tervez a fiatalok megmentésére (IV.1.), felmerül tehát a cselvígjáték lehetősége, de az író nemcsak nem folytatja ezt a szálat, hanem a várt, szokásos fordulatokkal ellentétben éppen az apja ejti Cléante-ot csapdájába. (Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy aki ennyire monomániás, az csak hozzá méltó - alantas - eszközzel, legsebezhetőbb pontján leckéztethető meg.)
A boldog vég deus ex machina-szerűen, váratlanul, sokszorosan véletlenül következik be.
A megtalált apa, Anzelm a zárlatban a fiatalok érzelmeit, szándékait tiszteletben tartó, tehát a józanságot, természetességet képviselő - Harpagonnal ellentétes jellemű - szülő, aki rezonőrként Moliére negatív értékítéletét is közölheti az érdekházasságról.
A nagy jellemkomédiákhoz képest (l. Tartuffe) A fösvényben Moliére több népi szereplőt, zannikat szerepeltet (pl. Valér Brighella -, Jakab Arlecchino-típus), és halmozza a helyzetkomikumi jeleneteket. Fokozó hatású bohózati elem az ismételt botozás (III.1.2.) és a fellökés (III.9.). Variálódnak a félrevezetések (III.1.7., IV.4., V.2.);
a túlzások (II.2., 5., II.1.). Mivel minden (polgári és népi) szereplő beszédmódjával is egyénített, ez nemcsak közvetlen jellemzésüket szolgálja, de ezen kívül humorforrás is lehet (l. pl. Jakab, III.2.). A mechanikus viselkedési formák nevetségességét, a szókomikum hatását, (a „rugóra járó ördög"-effektust) ebben a művében is kihasználja az író. (Amikor Valér Harpagont igyekszik meggyőzni (I.5.), hogy ne adja lányát olyan emberhez, akit ez nem szeret. „Hozomány nélkül!", szakítja minduntalan félbe Harpagon fösvénysége. „és az automatikusan visszatérő szavak mögött szinte látjuk a körben forgó gépezetet, amelyet egy rögeszme mozgat; alighogy visszaszorítják, a fösvénység máris felpattan automatikusan, ezt fejezi ki a gépies ismétlés", Bergson.)
Az író a komikum-változatokat gyakran a tragikum-lehetőség ellenpontozására
is alkalmazza; a feszültségkeltés és oldás állandó hullámzása jellemzi a szerkesztést (I.: az 1-2. jelenet tematikus párhuzamával ellentétes a farce-jelenet (3.), a csúcspont az éles összeütközés az apa és gyermekei között (4.), ezt Valér ironikus szövege oldja (5.); II.: a már eleve szatirikus indítás (1.) után tragikus összeütközés zajlik az apa és fia között (2.), ezt bohózati tónusban ellenpontozza a 3-5. jelenet; a IV. felvonásban még gyorsabb előre- és visszalépések következnek be, 4., 5., 6.).
A tragikomikumot is Harpagon monomániája teremti: „Van a Fösvényben egy jelenet, amely szinte drámai: az, amelyben az adós szembekerül az uzsorással; [É] kiderül, hogy apa és fiú áll szemben egymással. Valóban drámai volna a feszültség, ha
a fösvénység és az apai vonzalom ütközése az érzéseknek valami új s többé-kevésbé eredeti keveredését teremtené meg Harpagon lelkében. De egyáltalán nincs így. Alig ér véget a találkozás, az apa máris mindent elfelejtett. Amikor megint látja a fiát, épp hogy említést tesz e komoly találkozásukról [É] a fösvénység elsiklott egy másik érzés mellett, érintetlenül" (Bergson).
A mű során egyre rétegzettebb képet kapunk Harpagon fösvénységéből kinövő, rögeszmés gyanakvásáról, kapzsiságáról, végletes önzéséről - a Tartuffe-ben a „javítható" Orgon még „érzi, hogy ellágyul" lánya könyörgésére, Harpagon azonban kegyetlen, cinikus gazember („adja isten" - mondja, hogy túlélje gyerekeit; annak ad kölcsönt, aki „vállalja, hogy nyolc hónap leforgása előtt apja nem lesz az élők sorában" stb.); minden egyes szereplővel konfliktusba kerül, és a „rugós ördög"-mechanizmus működteti minden rezdülését. A pénzszerzés realitásán túl idegen a világban: saját szerelmi ügyében naivitása válik komikussá. „Egyéni viselkedését, gyermekeivel való bánásmódját nézve valóban szörnyeteg. érzelem éppúgy nincsen benne, akár az aranyában. Viszont azt a világrendet, amiben él, valóban az arany igazgatja. Tehát a világhoz való viszonyában igazán nem egyéb, mint cérnán rángatott báb. Annál nevetségesebb, minél inkább a maga világának törvényeit példázza" (Illyés Gy.).
A nyelvi jellemzés remekeként számontartott nagymonológjában magából teljesen kivetkőzve mutatja meg visszafordíthatatlanul deformált személyiségét (még „akció" is jelzi elborulását: saját magát kapja elÉ), tragikomikus jelenete a „tragikus kétségbeesés és bukás dimenzióit villantja fel" (Poszler Gy.).
Moliére nem ad felmentést a pénzével végérvényesen magára maradó Harpagonnak, ill. kártékony társadalmi típusának; de az eltúlzott, működésében ábrázolt, ijesztő rögeszme nem csak az harpagonoknak figyelmeztetés. („Minden komikai hiba veszélyes, amíg hatását nem ártalmatlanítja a világ.") „Még ha feltesszük is, hogy A fösvény sohasem javított meg egyetlen fösvényt sem [É] elég az egészségeseket megerősíteni egészségükben, ha nem is tud meggyógyítani kétségbeejtő betegségeket. A fösvény
a bőkezűnek is tanulságos [É] hasznos, ha ismerjük azokat, akikkel összeütközésbe kerülhetünk; hasznos, ha védekezünk a példa minden hatása ellen. A betegségmegelőzés is értékes gyógymód; és az erkölcsnek nincsen erőteljesebb, hatásosabb gyógyszere, mint a nevetés" (Lessing).
A mű magyar fordításai közül Illyés Gyuláé a legnépszerűbb.

MOLIéRE Tartuffe (1664)

Nagy csapás a bűnökre, ha nevetségessé tesszük őket a világ szemében. A szemrehányásokat könnyen vesszük, azt azonban, ha kigúnyolnak, nem bírjuk elviselni; eltűrjük, hogy rossz hírünk legyen, de azt nem, hogy nevetségesek legyünkÉ

(MOLIéRE: ELŐSZÓ A TARTUFFE-HÖZ)

Moliére a Tartuffe-öt 1664-ben, Versailles-ban, az Udvar előtt mutatta be; de érseki követelésre XIV. Lajos betiltotta a darab előadását, és csak hosszú csatározások után, l669-től játszhatták újra. Az első változatban a címszereplő még szerzetesi ruhát hordott, ezt „levetették vele", hogy általánosabb legyen a figura, és mindenfajta képmutató magára vehesse az író vádjait. (Párizs érsekének kiátkozó végzése szerint a Tartuffe „fölöttébb veszedelmes komédia, amely [É] az álszentség kipellengérezésének ürügyén módot ad arra, hogy hasonlóval vádolják - megkülönböztetés nélkül - mindazokat, akik a legszilárdabb hitről tesznek tanúságot, s ily módon kiteszi őket a szabadgondolkodók csúfolódásainak és rágalmainak." Az átdolgozott műben a rezonőr Cléante világossá teszi a valódi és a látszatvallásosság közti különbségét is: „Neked egykutya, hogy ami szívedre hat, / Képmutatás-e vagy igazi áhitat?" (I.5.). A hiba a „vallás és a vakbuzgalom", a „valóság és a látszat", „az igaz és a talmi" összekeverése
- Moliére csak azt veti el, ha „mesterség a hit és árucikk a vallás".)
A Tartuffe, végleges változatában, 5 felvonásos, a klasszicista szabályoknak és követelményeknek mindenben megfelelő - így verses formájú (páros rímű alexandrinusokban íródott) - komédia.
Még felfedezhető a farce és a commedia dell'arte hatása, Moliére felhasznál csel- és helyzetvígjátéki elemeket; a Tartuffe alapvetően mégis jellemkomédia, tehát a hős saját vonásai - nemcsak belső tulajdonságai, hanem megjelenése, beszédmódja, viselkedése - miatt válik nevetségessé.
Moliére hisz az emberek, erkölcsök javíthatóságában: szerinte a komédia-műfajnak „az a hivatása, hogy az emberek hibáit megjavítsa". A mértéktartás, „a rend" korában bármily mértéktelenség (szenvedély, rögeszme) kártékony hatású, s ezek ostorozása, leleplezése a műfajt is elfogadhatóvá teszi. A klasszicista elméletet, „a tetszés a fő szabály" alapelvet követi Moliére is, de ő plebejusabb, mint tragédiaíró kortársai, nemcsak az Udvarnak és az esztétáknak akar tetszeni: „a színházban a józan észnek nincs külön kijelölt helye, s a jó ízlés szempontjából egyre megy a fél arany és a tizenöt sou [É] nyugodtan rá mernék hagyatkozni a földszint javallására, mert [É] nincs bennük [É] nevetséges finomkodás."
A kitűnő megfigyelő és gazdag élettapasztalattal rendelkező Moliére „alapanyaga" az emberi természet. Alkotásmódjában a természetesség vezeti: „sokkal könnyebb nagy érzelmekre csigázni magunkat, mint [É] megragadni azt, ami az emberekben nevetséges [É] aki hősöket fest, azt csinálja, amit akar [É] de annak, aki embereket fest, természet után kell festenie [É] és munkája semmit sem ér, ha nem ismerni rá benne korának embereire."
Az író átveszi ugyan a farce-sablont - a haloványan ábrázolt fiatal szerelmesek a cserfes szolgálók segítségével egymáséi lehetnek az akadékoskodó öregek ellenére -, de át is alakítja azt: legfőbb célja egy komikus vagy veszélyes embertípus bemutatása főként azért, hogy felismerjük ezeket a típusokat.
A moliére-i séma-változatban a központi figuráknak vannak ugyan drámai szándékaik (ilyen pl. a gyermekek zsarnoki kiházasítása), de valójában ezek csak eleve hibás jellemük illusztrálását szolgálják. A többi szereplő viszont éppen az erőszakos szándékok megvalósítását szeretné megakadályozni (ezért lesz igyekezetük rokonszenves a befogadóknak). A főalak bemutatása után annak leleplezése válik fontossá, ugyanis a középponti szereplő (családi, társadalmi) helyzete olyan, hogy gyakran már lelepleződésétől megoldódhatnak a konfliktusok - ha nem, akkor még deus ex machina-szerű megoldásokra is szükség van a szerencsés fordulathoz. Moliére persze élettel tölti meg a hagyományos sémát; egyéni tulajdonságokkal is felruházott hősei egyszerre korának jellegzetes figurái és örök emberi típusok.
A Tartuffe zárt rendszerű mű: a színhely végig Orgon párizsi polgár háza, az időtartam egy nap (reggeltől estig), szereplői egy polgári család tagjai. Moliére a valóságból csak azokat a részleteket emeli ki, amelyek céljához - a főszereplők, így a bűnök leleplezéséhez - szükségesek. (Nem ismert pl. Orgon foglalkozása, családi előélete; bizonytalan Tartuffe származása stb.) Az eseménysor a célra irányuló helyzetek láncolatából áll, ez adja a szűk időkeretek között pergő cselekmény egységét, egyenes vonalát, (a komédiában nem szükségszerű) okozatiságát.
A nyitó nagyjelenetből megismerjük az alapszituációt, a válságban levő család viszonyait. A meglevő apa-gyerek-, anyós-meny-ellentétet tovább mélyíti Tartuffe-ről kialakított ellentétes véleményük (Pernelle-né dicsőíti, Dorine és a gyerekek gyűlölik). A felvonás további jeleneteiben egyre több információt kapunk: a komorna Cléante-nak elemzi, mennyire elvakult a ház ura (közben egy utalásban arról is szó esik, hogy a zavargások idején Orgon a király oldalán állt, 2.). Damis mostohaanyja báty-
ját (!) kéri, járjon közben apjánál Mariane és Valér házasságának ügyében, mert Orgon - ígérete ellenére, valószínűleg Tartuffe befolyásolására - húzza az időt (3.).
A kétnapos vidéki útról hazatérő Orgon kizárólag védence hogylétéről érdeklődik (4.), majd vitába száll sógorával, aki szóvá teszi esztelen rajongását Tartuffe-ért. Orgon elmeséli megismerkedésüket és tovább dicsőíti pártfogoltját; az esküvőről nem nyilatkozik (5.). A már úgyis feszült légkörbe berobban a fordulat: Orgon közli lányával, hogy Tartuffe-höz adja feleségül (II.1.). A félénk Mariane helyett komornája próbálja jobb belátásra bírni az apát (2.), majd Dorine leszidja a tehetetlen, „butuska" leányzót (3.), aki a veszélyről azonnal értesült Valért - félreérthető viselkedésével - megtéveszti. A szerelmesek majdnem szakítanak, de Dorine kibékíti őket (4.). Az apja döntése miatt felbőszült Damist Dorine - aki abban bízik, hogy Elmira segíteni tud Mariane-on - elbújtatja (III.1.). Végre a színen is megjelenik („szent emberként") Tartuffe. Miután megfeddi (dekoltázsa miatt) szemérmetlenségéért a komornát (2.), hevesen ostromolni kezdi a ház asszonyát. Elmira visszautasítja Tartuffe-öt s éppen egyezkedni kezdene vele Mariane-ról (3.), amikor a hallgatózásból dühöngve előrontó Damis Tartuffe-re támad (4.), s szeretné végre leleplezni őt Orgon előtt is. ém a magát (mellét verve) bűnösnek valló hipokrita - és a botrány elkerülésére törekvő, csendben távozó Elmira magatartása - félrevezeti Orgont (5.), és Damis leleplezési kísérlete olyannyira balul üt ki, hogy a családfői tekintélyére hivatkozó apa még aznap este meg akarja tartani lánya esküvőjét Tartuffe-fel; fia (bot hiányában) a botozást megússza ugyan, de apja elkergeti, megátkozza (6.), és Orgon mindenét rögtön a csalóra íratja (7.). Damis kitagadásának hírére Cléante, a botrányra hivatkozva, az apa megbékítéséért még Tartuffe segítségéhez is folyamodik, de az, rá sem hederítve, a fél négyes ájtatosságra siet (IV.1.). Az események tovább gyorsulnak: Dorine közli Cléante-tal, hogy este meglesz Mariane és Tartuffe esküvője (2.), de az elkeseredett lány inkább kolostorba vonulna. Ezt már az eddig visszafogott Elmira sem nézheti tétlenül: elvakult férjét rábeszéli, hogy saját szemével győződjön meg védence álnokságáról (3.), s bár az nem hisz felesége tervében, mégis hajlandó próbát tenni (4.). Ťgy az asztal alá bújtatott Orgon - a figyelmeztető jelzések ellenére - az utolsó pillanatig hallgatja Tartuffe vallomását saját feleségéhez (5.). Amikor (feldühödve) végre kidobná a házából a képmutatót, Tartuffe fenyegeti meg őt - a ház már az övé (6.). Orgon homályos említést tesz feleségének egy kazettáról, aminek elvesztése még a házénál is jobban aggasztja (7.), majd Cléante-ot részletesebben tájékoztatja is: egy politikai menekült iratait tartalmazza a Tartuffe kezébe juttatott kazetta - tehát Orgon, hajdani királyhűsége ellenére, az uralkodó ellenségével is barátságban volt, s így bűnpártolással vádolható (V.1.). Damis heveskedik, (a nyugalmát megőrző) Cléante bölcselkedik, de mindenki tehetetlen (2.). újra együtt a család: a saját fiára sem hallgató Pernelle-né biztos az álszent ártatlanságában (3.), s csak a másnapi kilakoltatási parancsot hozó „lojális" végrehajtó megjelenése (4.) győzi meg az ellenkezőjéről (5.). Valér, aki megtudta, hogy Tartuffe feljelentette Orgont a királynál, s felségsértés címén elfogatóparancsot adnak ki a család feje ellen, menekülésre nógatja (6.), de már késő: a rendőrhadnaggyal érkező Tartuffe megalázza az összeomlott családot. Ekkor a tiszt nem várt, szerencsés fordulatként közli az összesereglettekkel, hogy elfogatási parancsot
a régóta keresett gonosztevőnek, Tartuffe-nek hozott; Orgonnak a király megkegyelmezett (7.).
A lendületes kezdés után az újabb események, helyzetek tovább gyorsítják a tempót: a bonyodalmat indító házassági terv (II.1.) és közeli időpontjának kijelölése (III.5.) azonnali lépéseket tesz szükségessé. Ekkor még az esküvő megakadályozása a feladat, ezért Orgon szemét kell felnyitni, s csak ezután (IV.6.) válnak ismertté az új, sokkal nagyobb akadályok: ezek leküzdéséhez már a család összefogása sem elég. A reménytelenség tetőpontja (V.6.) után Valér még segíteni próbál, de itt már csak deus ex machinával következhet be a szerencsés vég.
A banális cselekmény eléggé érdektelen lenne a különböző formákban és szinteken megjelenő komikum, a kidolgozott részletek, friss ötletek, és a nagyszerű szerkesztési megoldások nélkül.
A komédia - a kor dramaturgiai szokásaitól eltérően - sokszereplős, mozgalmas jelenettel, in medias res kezdődik: a hősök veszekedés közben mutatják be egymást és a már kialakult viszonyokat. („Micsoda expozíció! Egyedülálló a világon; ez a legjobb és legnagyobb, ami e téren létezik. [É] Nyomban, kezdettől fogva minden roppant jelentős, és valami elkövetkező még fontosabbra enged következtetni", Goethe.)
Ennek az expozíciónak is következménye a címszereplő késleltetett belépése: csak akkor (III.2.) jelenik meg a színen személyesen az, akiről állandóan szó van, aki hatalmában tartja és félrevezeti a családfőt, amikor az író már sok nézőpontból bemutatta. (új elem a megszokott vígjátéki konfliktus-sémában a kívülről jött betolakodó „áttételesen működő" cselekménymozgató szerepe.)
A „kettőztetés" komikumát használja ki Tartuffe vallomásának helyzetismétlése: mindkétszer kihallgatják Elmirához intézett szavait, de másodszorra a jelenet ellentétes hatást vált ki. A jellemkomikum fokozását szolgálja bizonyos jelenetek egymásutánisága is (pl.: Dorine-t szemérmetlenséggel vádolja Tartuffe, majd rögtön ostromolni kezdi Elmirát.)
Elmira „egérfogó" (cselvígjátéki) jelenetén kívül bohózati hatásokat tükröznek a helyzetkomikumra épülő szituációk: Flipote-on csattan Pernelle-né dühe (I.1.); Dorine addig vág Orgon szavába, amíg az „pofon akarja vágni, de nem sikerül" (II.2.); a helyzetkomikum egyik nagyjelenete Orgon asztal alá bújtatása (IV.5.), ill. ennek farce-gesztusos folytatása: „Miközben Tartuffe kitárt karral előrelép, hogy megölelje Elmirát, az hátralép, és Tartuffe észreveszi Orgont" (IV.7.). A farce inkább szimbolikusan érezhető abban a tragikomikus jelenetben, amikor a magát vádoló Tartuffe mellé Orgon is letérdel, átöleli a csalót, s közben (ide-oda fordulva) hol ordítozva szapulja a fiát, hol elérzékenyülten engeszteli „testvérét" (III.6.). Tartuffe összetett, álszentsége miatt eleve kártékony figurája a kezébe kerülő hatalomtól egyre félelmetesebbé válik; tettei alapján inkább tragédiába illő jellem, gesztusai teszik komikussá. („Emlékezzünk csak, hogyan lép színpadra: ČLőrinc, rakd vissza az ostort és a szőrcsuhámatÇ. Tudja, hogy Dorine hallja a szavait, de [É] akkor sem szólna másként, ha a szobalány nem volna ott. Annyira beleélte magát képmutató szerepébe, hogy már [É] őszintén játssza. Ťgy, és csakis így válhatik komikussá", Bergson.)
A szóismétlés komikus hatására épül Dorine beszélgetése a hazaérkező Tartuffe-fel. Bergson szerint „ilyenkor két elem van együtt, egy elnyomott érzés, amely rugóként felpattan, és egy gondolat, amely azzal szórakozik, hogy megint elnyomja ezt az érzést. Amikor Dorine beszámol Orgonnak felesége betegségéről, s ez minduntalan félbeszakítja, hogy Tartuffe egészsége iránt érdeklődjék, a folyton ismétlődő kérdés: Čés Tartuffe?Ç egy felpattanó rugó nagyon is érzékelhető képét kelti bennünk. Dorine meg, mindig újra kezdve Elmira betegségének történetét, azzal szórakozik, hogy visz-
szaszorítsa ezt a rugót)."
A szerkezetből következően a darabban kettős leleplezés játszódik le, egyrészt
a vallás álarcában (jámboran, alázatoskodva) megjelenő kapzsi, gátlástalan, egoista, cinikus, érzéki Tartuffe-ről, másrészt a zsarnok apáról, aki csak a saját akaratát érvényesítené a családban, miközben ő maga félrevezethető, rászedhető, naiv. Orgon jellemkomikumi kettőztetése az anyja, aki még fiánál is hiszékenyebb és elvakultabb, tehát még később, és csak külső, „hivatalos" szereplővel győzhető meg. §k ketten - egy náluk is „ájtatosabb" csodálata miatt - (valós!) vallásosságukat eltúlozva válhatnak
az álszentség áldozataivá. (Tartuffe is „megkettőződik" a képmutató Lojális úr, a törvényszolga személyében - a vígjátéki jellemek megismételhetők, az író „több példányt" is bemutathat egy típus variációiból.)
Dramaturgiai funkciójuknak megfelelően más „rokon" vonások is megfigyelhetők a szereplők között: Orgon családja szangvinikus természetű (Pernelle-né harsány jelenetet rendez, Damis dühös kitöréseket, s az engedelmes Mariane is megváltozik kétségbeesésében). Orgon „mindig túloz szélsőségesen", számára ismeretlen a higgadt magatartás: Tartuffe első vallomása után (többek között) azért nem hisz Damisnak, mert szerinte Elmira „sokkal hevesebb volna ilyen esetben". Pedig az asszony valóban tartózkodó, irtózik a botránytól; a vitákat „elméleti szintre" vivő testvére - a darab rezonőreként - pedig a megtestesült nyugalom, józanság, mértékletesség.
A kor hierarchiáját tükrözik a családi viszonyok: az apa bármily esztelen lépését „engedelmesen" és „szófogadóan" kötelesek fogadni gyerekei, sőt felesége is; az eseménysort eleve az ő hibás elhatározása indítja, és rossz döntéseinek sora juttatja mélypontra a családot. A meglevő feszültségeket (életfelfogás-különbségek stb.) válsággá mélyíti, és a kommunikációt is lehetetlenné teszi, hogy Orgon elsajátítja Tartuffe „etikáját": „ mégha itt előttem / Halna is meg anyám, gyermekem, feleségem, / Nem törődnék veleÉ". (Nemcsak Elmira hogylétéről nem érdeklődik, de nem is informálja az eseményekről, a kazetta-ügyet is sógorának meséli el - még Damis is Cléante közbenjárását kéri apjánál, húgáért.)
Elmira nem is családbeli helyzetéért, hanem dramaturgiai funkciójáért válik fontos szereplővé: Orgon elvakultsága már nem leplezhető le (hagyományos vígjátéki) komornai cselvetésekkel. Tartuffe túlságosan jó helyzetfelismerő, intelligens, taktikus ellenfél (l. gyors reagálóképességét, merészségét, önbizalmát, emberismeretét a szerelmi vallomása utáni helyzetben (III.6.): kockáztat, azonnal önostorozásba kezd, majd esztelen túlzással téveszti meg Orgont). A képmutató Tartuffe csak saját gyenge pontján - „szive hevülése", „vágya", „érzékei" miatt - leplezhető le, akkor, amikor nem játssza álszent szerepét (tehát amikor kettesben hiszi magát szenvedélyének tárgyával). Ťgy Elmira, aki nyilván észrevette Tartuffe érdeklődését, magabiztosan kezdeményezhet vele megbeszélést, s csak „kissé" lepődik meg a vallomáson is. (Jellemző, hogy a másokra figyelő, éles szemű és nyelvű, józan Dorine az első jelenettől célozgat Tartuffe Elmira iránti vonzalmára - „féltékeny az úrnőre", „előzékeny vele", „tán eped is utána" -, a vak Orgon meg majdnem hagyja, hogy a saját szeme előtt csábítsák el a feleségét.) Elmira alkata ellenére, de a család érdekében állít csapdát, s szervezi meg Tartuffe leleplezési jelenetét.
Dorine csak eddig fontos szereplő (minősíti a főszereplőket, elrendezi az ügyetlen fiatalok szerelmi félreértését). Ahogy egyre válságosabbra fordul a helyzet, először Elmirára (és eszközeire) van szükség, majd az egész (kisemmizett és fenyegetett) család ügyét már csak „csodával" - legfelülről, királyi döntéssel - lehet rendezni. Moliére sokat emlegetett pesszimizmusa (emberismerete?) a családot a tragikus összeomlás szélére juttatja; csak a véletlenen múlik Tartuffe bűnhődése, nem szükségszerűség.
(A mű valószerűtlen befejezése vígjátéki konvenció; és az író - bár valóban „személyes lekötelezettje" XIV. Lajosnak - nyilván hiszi is, hogy igazságos királynak, rendnek kell uralkodnia.)
Moliére elítéli korának erkölcsi világát. Az álszentség negatív érték, ártalmas bűn; Tartuffe erkölcsi tételei - „alkudozni az Istennel is lehet", „bűn csak az, aminek híre kel", „ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke" - közveszélyesek. (Szinte a Tartuffe-öt kommentálja az alkotó következő művében, a Don Juanban: „a képmutatás mestersége a legelőnyösebb [É] akinek van esze, az alkalmazkodik korának bűneihez" - mondja a címszereplő.)
Ťrói értékrendjének csúcsán a családi összetartás pozitív értéke áll, éppen ezért műveinek állandó céltáblái az önkényeskedő, autokrata apák - a szerző az őszinte érzéseken alapuló házasságot, az érzelmi szabadság (kialakulóban levő) értékét hirdeti a feudális családjoggal szemben.
Az általános emberi értékítéletet és saját emberismeretét Moliére dramaturgiailag is kihasználja: ha valaki mindenkit ócsárol környezetében, mint Pernelle-né, rögtön gyanús (és ellenszenves) lesz; ha valaki, helyzeténél fogva, dönthet mások sorsáról, de emberileg nem alkalmas a feladatra, ill. nem azoknak az érdekeit képviseli, akikért felelős (mint Orgon), akkor azt negatív alaknak tartjuk stb.; - így, szinte észrevétlenül, a „bennünk levő értékrendszerre épít a mű", „az író által a műbe táplált értékrend s az értékek jelzése vezérlik tehát az olvasó véleményét" (Bécsy T.).
Az idézetek a legismertebb magyar fordításból, Vas Istvánéból valók.

ZRÍNYI MIKLÓS Szigeti veszedelem (1645-1646)

Éaz eposzi történést indító isteni akarat Magyarország bűneinek ostorául küldi a törököt, s erre az erőre csapást mérni, mégpedig történelmi perspektívájú csapást mérni csak az a jövő-értékű hős és az a közösség képes, amelyen belül a jelenre jellemző megosztottság ismeretlen.
(KOVÁCS SÁNDOR IVÁN)

Zrínyi Miklós (1620-1664) elsősorban „bajvívó szablyájával" vívta ki tekintélyét a XVI. századi függetlenségi küzdelmekben. „Pennájával", nevezetesen a Szigeti veszedelem c. eposzával dédapjának, az azonos nevű szigetvári hősnek állított emléket, a barokk korban is legmagasabb rendűnek tartott műfajban. Antik jegyek (a cím: Obsidio Szigetiana, Vergilius, Ovidius követése stb.) és barokk vonások egymást erősítve magasztalják a szigetvári hős kapitánynak és a vár többi védőjének 1566-os hősi helytállását. A költő az Adriai tengernek Syrenaia című, Bécsben megjelenő verseskötetében bocsátotta közre művét 1651-ben, rövidebb költemények társaságában.
„Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt" - szól a segélykérés a mű elején, majd a második énekben olvasható: „igazat kell írnom"; a szerző kimondottan ragaszkodik az epikai hitelhez. Mégsem véletlen, hogy a cselekmény bonyolításában eltér a magyar történeti forrásoktól, és horvát, valamint olasz krónikákat követve a főhős kezének tulajdonította Szulimán halálát. Ez a variáció szolgálta mondanivalóját, költői igazságát.
Az eposzi követelményekhez igazodó első hat strófa után kezdődik a cselekmény. Szulimán szultán - Allecto fúria által felbujtva - a magyarok ellen indul; seregszemlét olvashatunk a török hadakról (1. ének). Közeledik a támadó sereg. Palotán Turi György hősies helytállása, Gyulán Kerecseni László árulása és csúfos bűnhődése mutatja a választási lehetőségeket. Zrínyi imában fordul Istenhez (2.). A siklósi ütközetben Zrínyi sikert arat, a lovasparancsnokot, az „olaj-béget" fogságba ejti (3.). Diadal és gyász a siklósi ütközet után; a hazavonuló sereg szemléje következik (4). Zrínyi előkészületei: lelkesítő beszéd, eskütétel, a várvédők seregszemléje. Zrínyi György útnak indul a királyhoz (5).
Szolimán követe Zrínyinél jár; a válasz az almási ütközet, Deli Vid dicsőségével (6.). Meghal a siklósi hős, Farkasics Péter; a törökre kicsapó sereg nagy pusztítást végez (7.). Az ostromlók haditanácsában széthúzás uralkodik Rusztán, Delimán és Demirhám között (8). Juranics és Radivoj vállalkozása, hogy császári segítséget hoznak, hősi halálukat okozza (9.). Heves ostrom, három oldalról (10.). Epizód: Delimán megöli Rusztánt és elmenekül. Páros viadal a seregek nevében Deli Vid és Demirhám között, török ármánnyal. Zrínyi első kirohanása (11.). Zendülés a török táborban. Delimán és Cumilla szerelmi epizódja után Delimán visszatér, Cumilla meghal (12.). Deli Videt felesége, Borbála menti ki a török kezéből, férfiként harcolva. A magyar diadal tetőpontja: a díván elhatározza a visszavonulást, a postagalamb (a harmadik segélykérés) elfogása azonban végső támadásra biztatja Szulimánt (13.). Második tetőpont: az utolsó ostrom. A pokol lakói is beavatkoznak. Deli Vid és Demirhám egymás kezétől halnak meg (14.).
Megoldás: Zrínyi ötszáz vitézzel kirohan, megöli Delimánt és Szulimánt. Szigetvár elesik, de az angyalok elűzik az ördögöket, a várvédők megdicsőülnek, lelkük a mennybe emelkedik (15.).
A Mindenható a magyarok vallási tévelygése (protestáns hitre térése stb.), széthúzása és egyéb bűnei miatt küldte büntetésül az idegen sereget. Ismerős ez a mozzanat - eredetileg bibliai motívum -: a magyar irodalomban már Rogerius mester siraloméneke is tartalmazza (a tatárjárást követően), a reformáció korában felelevenedik, pl. a nagy hatású Magyari István (Pázmány Péter ellenlábasa) is történetfilozófiája alaptételének állítja. Most katolikus fogantatású eposz épül rá. A bűneinket Allecto kritikus szavai részletezik: „fej nélkül vannak", azaz nincs megfelelő vezetés; nincs „eggyesség" és „nincs szeretet köztök, sem okos tanácsok"; a magyarok a „leghenyélőbb népek"; „egyik az másikat gyűlölik, mint ebek"; „nincs köztök hadtudó, ha volna is, ezek Az tisztviselőnek soha nem engednek."
Ezzel a vélekedéssel szemben a szigetvári sereg „JÉZUSNAK megszentelt hadnagya" vezetésével, tökéletes fegyelmezettséggel, összefogással állítja meg a hatalmas túlerejű pogány hadat. A keresztény hitért tudatosan vállalják a mártírhalált; előbb Zrínyi ajánlja fel saját életét a feszület előtt, majd az eskütételkor az egész sereg egy emberként követi. Zrínyi lelkesítő szózata szerint a harcot „keresztény szerelmes hazánkért, Urunkért, feleségünkért, gyermekinkért, Magunk tisztességéért és életünkért" vállaljuk.
A magyarok hőstette túlmutat az országhatáron: „Mindenfelől ránk néz az nagy kereszténység". Ezzel a heroikus feladatvállalással az is szemben áll, hogy a széthúzás korántsem csupán magyar sajátosság, Allecto az egész keresztény világról mondja: „Ne félj, hogy segétse senki magyarokat, mert jól esmerem én bolond kaurokat."
A Bécsbe irányított segélykérések valóban rendre válasz nélkül maradnak. Ezzel szemben Borbála, Juranics és Radivoj az önfeláldozó segítségnyújtás ékes példáit adják.
A várvédő Zrínyi nagyságát azzal is növeli a költő, hogy az ellenfelet is felmagasztalja, egy bizonyos pontig. Maga Szulimán („az kinek Európa rettegte szablyáját") „vitézség és okosság", valamint „hadbéli szorgosság" tekintetében a legnagyobb, egyetlen hibája: a szívében lakozó „kegyetlenség".
A hódító sereget az óriási létszám és az „erő" jellemzi („evvel győztük mi meg keresztény világot" - mondja a szultán). Hitszegő voltukat azonban már a gyulai epizód is előre jelzi, a költő egyik reflexiója pedig pontosan kimondja: „Esztelen, ki hiszen az török hitinek". Ugyanakkor a török érvelés („Bizol-é németben, te okos horvát bán, Hogy hamar segitséget küld néked talán?") - a szerző, a XVII. századi politikus-költő-hadvezér saját keserű véleményét is magában hordozza.
A magyarok ábrázolásában mindvégig az eszményítés uralkodik, a törökök viszont fokozatosan elvesztik dicsőségüket. Az erkölcsi diadal a 13. ének 85. strófájában tetőzik: Szulimán „visszamenéséről immár gondolkodik". Zrínyi Szulimánhoz az utolsó szablyavágás előtt már így szól: „Vérszopó szelendek, világnak tolvaja"É A szigetvári hőssel ekkor már egyetlen török sem állhat egy magaslaton, halálát is csak egy távolról kilőtt „jancsár-golyóbis" okozhatja.
Az eposz 15 énekből áll. A költő Zrínyi szakított a hagyományos 24 vagy 12 énekes (szimmetrikus) kompozícióval, feltehetően Ovidius 15 részes Metamorphoses c. alkotása is példaként állhatott előtte. A felépítés mindenképpen barokk sajátosságokat mutat: ellentétes erők bonyolult harcából (két tetőpont után) jön létre végezetül a harmónia.
Eposzi elemek tekintetében az első strófák közvetlenül az antik hagyományokhoz igazodnak, nevezetesen Vergilius Aeneis c. eposza szolgál közvetlen mintául (1-2. versszak). A propozíció Zrínyi személyét körülírja, Szulimánt, az ellenfelet megnevezi és feldicséri. Az invokáció a görög múzsák helyében a „szűz Anyát", Máriát szólítja meg, hiszen a kereszténység mártírjáról szól a mű. A főhős sorsának előre jelzése (anticipáció) először az 5. szakaszban jelentkezik; az olvasó előre látja Zrínyi sorsát, a cselekmény végkifejletét, így figyelme a hős magatartására irányulhat. Deli Vid megálmodja a heroikus feladatra vállalkozó Juranics és Radivoj halálát. Maga Zrínyi is szembenéz saját sorsával, amikor a második ének végén a feszület előtt fohászkodik, és felajánlja földi életét Istennek. Ugyanakkor a Mindenható közli Zrínyivel sorsát és helytállását: „Martyromságot fogsz pogántul szenvedni, Mert az én nevemért fogsz bátran meghalni." Szulimán „vitéz kezeid miát fog meghalni".
Az írói reflexiók számos helyen értelmezik a cselekmény fordulatait. Az enumeráció több helyen is megjelenik; a Szulejmánnal érkező többszázezres hadsereget az első, a magyarokat a negyedik és az ötödik ének mutatja be részletesen.
A szerkezetben Zrínyi nem alkalmazza a szokásos in medias res kezdést, helyette alapos és (a mű egyharmadát kitevő) terjedelmes expozíció olvasható. Látnunk kell ugyanis, hogy milyen körülmények között vállalja, sőt kényszeríti ki a szigetvári hős a várostromot, ezzel a saját vértanúságát, és látnunk kell előre a két sereg nagysága, felszereltsége, főként pedig tudatossága és szellemisége közti különbséget.
Az isteni beavatkozás mintegy közrefogja a történteket. Az eseményeket az indítja el, hogy a Mindenható a magyarok ellen küldi a török sereget, és az zárja, hogy a végső ostromba a pokol erői is bekapcsolódnak a támadók oldalán, de a mennyei seregek is színre lépnek, és a dicső halált vállaló magyar hősöket az égbe emelik. Az eseménysor tehát a reális emberi világban, a földön alakul, de a kezdő és végponton a pokol és a menny is szerepet kap, monumentális keretet alkotva a földi történet köré. A pokol- és mennybéli erők harca csak a legutolsó összecsapásban társulhat az emberek küzdelméhez, addig a magyaroknak önerejükből kell bizonyítaniuk.
A főcselekményt epizódok sora alkotja. A siklósi kalandban Farkasics személyes vitézsége emelkedik ki, a nagy csaták mindig megnevezett hősök személyes tetteiből, párviadalaiból épülnek fel. Az egyéni tulajdonságok néhol egyensúlyt teremtenek a két sereg között (Demirhám és Deli Vid esetében), máskor eleve a magyarok erkölcsi fölényét jelképezik, pl. Delimán, Rusztán bég és Cumilla szerelmi háromszöge a törökök széthúzását, viszályait illusztrálja. A magyarok közt ellenpontjuk a vitéz Deli Vidnek és hozzá méltó feleségének, Borbálának a példája. Hasonlóképpen példaértékű Juranics és Radivoj elvszerű kitartása, együttes hősi halála.
Külső formai eszközök tekintetében a Szigeti veszedelem kevésbé igazodik az eposz hagyományaihoz. éllandósult jelzős szerkezet (epitheton ornans) ritka, a kevés példák egyike a „jó Zrínyi" kifejezés. (Emlékeztet a „kegyes", azaz istenfélő „pius Aeneas"-ra, Vergilius hősére.) A hexametert a költő a hangsúlyos felező 12-esre cserélte, amely olykor nem is szimmetrikusan oszlik két félsorra (délszláv hatás miatt?). A rímelés
is egyszerű, a bokorrímeket legtöbbször ragrímek alkotják. Zeneiség terén a Szigeti veszedelem nem igazodik a barokk stíluseszményhez, hanem inkább a históriás énekek hagyományait viszi tovább.
Stílusában néhol feltűnik Homérosz hatása (pl. a „rózsásujjú hajnal" képével indít a 8. énekben). Mitologikus elemek is felbukkannak (pl. a sorsot fonó párkák alakja), a végső ostrom barokkos kavalkádjához nagy mértékben hozzájárulnak az istenek és a héroszok (Styx, Furiák, Hárpiák, Briareusok, Tantalus, Atreus, Licaon stb.), a keresztény mitológiával keveredve (Luciper). Zrínyi az utolsó énekben lesz „Szigetnek Hectora", majd „JéZUSNAK megszentelt hadnagya". Zsoltáros-biblikus hang is jelentkezik ("Kiáltnak én hozzám, s nem hallom meg üket"). Zrínyi beszédében Balassi kifejezései visszhangzanak: „Ez a' hely s ez a vár légyen dicsőségünk, Avagy madár gyomra mi koporsóhelyünk". A kitérő költői hasonlatok („Mint mikor az fölszél"É; „Mint fölyhő szél előtt"É „Mint magas hegyekből leszállott kőszikla"É „Mint fene leopárt, ha elveszti kölykét"É) a barokk körmondat jellegzetes szerkezetében jelennek meg: a mellérendelt hasonlító tagmondatok emelkedő ívű költői sorozata után következik a késleltetett főmondat.
Zrínyi jelmondata: „Sors bona, nihil aliud" (ČJó sors, semmi másÇ). A sorsot el kell fogadni, a szerencsét meg kell becsülni. Sztoikus bölcsesség ez. „Boldog, az ki jóban el nem bízza magát, De kész szüvel várja szerencse forgását"- szól a költői reflexió a siklósi kaland után. Szulimán mondataiban is megjelenik ez az elv: „az vitéz embernek Kell valamit engedni a szerencsének". Cumilla halálát tragikusan balszerencsés véletlen okozza. Farkasics Péter halálát lírai sorok siratják: „O, forgó szerencse, átkozott, kegyetlen!" A halandósága miatt „nyomorult ember" egyetlen lehetősége:
a „vitéz név", a „jó hir-név", a becsületes helytállás. A hősi helytállás méltatása soha nem marad el (pl. jelen van a negyedik, a hetedik és a tizennegyedik énekben). Zrínyi viszont előre tudja, előre vállalja a hősi halált. Ami az ember szemében „szerencse", az voltaképpen Isten rendelése (tizenötödik ének, 19. versszak). Isten látja előre, hogy Zrínyi teljesíteni fogja feladatát („Jól esmerte Isten, hogy hű szolgája volt"), a hős várkapitány pedig kötelessége tudatában tette dolgát. „Szerencse énvelem is gyakorta mulat"- a szerző itt önmagáról is szól.
Az eposz a jövőbe mutató mozzanatokat is tartalmaz. A hős várkapitány helyébe fia, Zrínyi György fog lépni. A várvédő Zrínyi Miklós eszmei végrendelkezése: „Mert kell tenéked is követned engemet, Sokat járnod s fáradnod, veritékezned". Az utolsó (ötsorosra bővített) strófában már nem a főhős, hanem a költő-hadvezér fordul imával a „Vitézek Istenéhez", elődei hős lelkének kegyelméért esdekelve.
A várvédő Zrínyi Miklósnak és katonáinak hőstette - a dédunoka eposzának is köszönhetően - mélyen megőrződött a magyarság tudatában. Jóllehet a „nemzeti eposz" rangot Vörösmarty Zalán futása c. műve elhódította a Szigeti veszedelemtől.

SHAKESPEARE Hamlet (1600-1601)

Hamlet az egyetlen nagy shakespeare-i hős, aki újra és újra fel- és elismeri mások erkölcsi fölényét. Elsősorban Horatióét. Azért néz másokba és önmagába, hogy valóban felnőjön feladatához. Igazán lenni akar és nem látszani.
(HELLER éGNES)

A drámai alapszituációban már minden későbbi fejlemény csírája megjelenik, a kezdeti feszültséget az emberi viszonyok megváltozásának szükségszerűsége kelti (Bécsy Tamás). Hamlet helyzete már a tragédia elején különösen drámai: apja mintegy két hónapja halott, anyja pedig máris (a korabeli felfogás szerint) vérfertőző házasságban él az elhunyt király testvéröccsével - mellesleg szólva a korona egyenes ágon a királyfit illetné. Mindezt döbbenetessé súlyosbítja a szellemjelenetben sugallt felismerés: orvul elkövetett testvérgyilkosság történt.
Kivel áll szemben Hamlet, a tragédia főhőse? Korántsem csupán a testvérgyilkos trónbitorlóval. A lépésről lépésre feltáruló helyzetkép szerint, végső soron, az egész világ tornyosul ellenségesen a főhős fölé: „Kizökkent az idő; - ó, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt."
Utóbb a kezdő jelenetek jelentéktelennek látszó mozzanatai is fenyegetéssel telítődnek: a fegyveresek katonás őrségváltása, a titokzatos szellem sejtelmes hallgatása.
Az első felvonásban a felszín még nyugodt, de különösen beszédesek a viselkedések. A trónteremben határozott, de „nyájas" szavak állnak szemben a főhős szűkszavú válaszaival, magába fojtott indulataival, óriási feszültségével, csak monológjában körvonalazódó vádjaival („Étörj meg, szívem, mert nem szólhat a száj"). A főkamarás családjában nagy veszélyről árulkodó, rendkívüli óvatosságra oktató intelmek hangzanak el; az érzelmek tilosak, elfojtódnak. A királyi családban anya és fia (Gertrud és Hamlet) kerülik az őszinte beszélgetést, csak a mű derekán találkoznak - akkor is csupán Polonius alattomos mesterkedéséből következően. Az emberi kapcsolatok alapjaikban fertőzöttek. A magatartásokra már az első jelenetektől kezdve gyanakvás, egymásra lesés, rejtőzködés és fortélyos félelem nyomja rá a bélyegét.
A felszín alatt erkölcsi válság feszül. A világ csak „látszik", pedig „valóban" lennie kellene - panaszolja első szavaival, anyjához szólva Hamlet. A szereplők az erkölcsös viselkedés pózait játsszák (mert hiszen azok „játszhatók"). Az etikai alapérték, maga a becsület elvesztette jelentését: „becsületes lenni, ahogy most jár a világ, annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve." A becsületet a szépség itt „elváltoztatja", jóllehet ennek még az elképzelése is „valaha paradox volt" (Hamlet mondja Opheliának). Ezzel szemben „a farkcsóválás hasznot terem", és szerepet játszik mindenki, „cukrozott nyelv" jelenik meg a felszínen, „ájtatos arccal, Kegyes gyakorlattal becúkorozzuk Magát az ördögöt" (Polonius fogalmaz így, pont őÉ). Mély kiábrándultságot sejtet Hamletnek Opheliához intézett szemrehányása: „Isten megáldott egy arccal, csináltok egy másikat." Az idő „kizökkent", a világrend eltorzult. A főhős őrültséget színlel, szerelmese megőrül és vízbe fullad. Ophelia legutolsó szavaival - Horatio tudósít róla - csak azt ismételgeti: „hamis a világ". Hamlet irtóztatóan keserű szemrehányása saját anyjának: „Mutass erényt, ha nincs is."
A kulcsmondatot a mellékszereplő Marcellus mondja ki: „Rohadt az államgépben valami." (Szállóigévé válva, önállósulva így közismert: „Valami bűzlik Dániában.") „Dánia börtön." Hamletnek ezt a mondatát hallva emlékezetünkbe idéződhet: őröket láttunk legelőször a színpadon. A válság ugyan Dániában tetőzik, Claudius udvarában, de az országhatárokon túl is jelen van: a norvég nemzeti hadsereg - a dán belviszályban a nevető harmadik - jelentéktelen földterületekért vonul háborúba. Ťme „a béke s nagy vagyon fekélye" (Hamlet vélekedik így). „Kizökkent az idő"É
A főhős tehát számos külső konfliktus kereszttüzében áll, sőt belső ellentmondásokkal is meg kell vívnia harcát.
Elsődleges feladata, atyja szellemének bosszúparancsa („boszúld meg rút, erőszakos halálát") Claudiusszal állítja szembe, de már ez a kötelesség is csaknem teljesíthetetlennek látszik: a király alattomos, gátlástalan és kegyetlen ellenfél. Alapszinten tehát a Hamlet bosszúdráma.
A hős a bosszúval egyidejűleg az igazság és a becsület érvényének helyreállítására is felszólítást kapott („ne engedd Dánia királyi ágyát Vérbujaságnak átkos fekhelyűl"). Ez a feladat viszont azonnal éles ellentétbe kerül az elsővel: hogyan lehetne véres tettel helyreállítani az erkölcsös világrendet? Elkerülhető-e az újabb morális vétség az apai parancs teljesítésekor? Milyen módon oldható meg a bűnös megbüntetése - újabb vétségek elkövetése vagy előidézése nélkül? Ez a konfliktuscsoport emeli ki Shakespeare művét a bosszúdráma műfajából.
Hamlet ugyanis Wittenbergben tanult, reneszánsz szellemű ifjú, a helsingőri királyi udvar pedig alapvetően etikátlan, a humanizmust megcsúfoló közeg. Hősünk tudni vágyása már az első felvonásban elemi erővel tör fel: „Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem!" - szól rögtön a szellemhez. § pontosan ismeri a reneszánsz embereszményt: „mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos!" Maga körül azonban eszményeinek megcsúfolását látja: édesapja halott („ő volt az ember"), a helyét egy satnya külsejű, gátlástalanul törtető „parázna vérnősző barom" bitorolja.
Mindezek ellenére azonnal vállalja a szellemtől kapott feladatot („ha mi oly szegény egy Embertől, aminő Hamlet telik [É], meglesz"). Az igazságos és becsületes tetthez először is meg kell bizonyosodnia Claudius (vagy mások) bűnösségéről, végtére is az ő számára a szellem szavai nem lehetnek mérvadóak. Helyzetének pontos felmérése azonban lehetetlen: nem láthatja át a rá leselkedő konkrét veszélyeket, de nagyon is sejti létüket. Nem mer bízni senkiben; magába zárkózik, álarcot ölt. Rosencrantz és Guildenstern esete, valamint Laertes ellene fordítása igazolja utólag, hogy mennyire jogos volt a félelme. Azt is rögtön sejti, hogy még a tiszta lelkű Opheliát is kijátsszák ellene - eltépi hát a hozzá fűző kötelékeket (kiszakítva szíve egy darabját). Még utoljára őszinte vallomást tesz levelében („téged, ó legjobb! legjobban szeretlek"), de aztán azt is kíméletlenül megtagadja („én nem szerettelek") - a vállalt feladat érdekében is, és hogy szerelmesét a veszélyektől mentse. Utóbb látjuk, hogy hiába. Horatiót sem szándékozik beavatni („Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek élmodni képes"), és csak konkrét tervei megfoganásakor épít rá. úgy érzi, az egész világgal áll szemben.
Miközben az igazság és a megoldás felé vezető lépéseken tépelődik, ki kell kerülnie Claudiusék újabb és újabb cselvetéseit. Kezdeti tehetetlensége saját magát nyomasztja a legjobban. A reneszánsz embereszmény folytonosan jelen van Hamlet tudatában; a „Hercules"-hez fogható fizikai képességek és a szellemi-erkölcsi értékek harmóniáját elsősorban önmagától igényli. Keményen vádolja tehát önmagát: „én, Lágyszívü bárgyu gaz, bujkálok egyre", pedig a színészek érkezéséig valóban meg van kötve a keze, rákényszerül a halogatás taktikája: „nincs abba mód, Hogy én galambepéjü ne legyek." Tettvágya kezdettől nem hiányzik, sőt időnként alig fékezi önmagát („szörnyü tettet bírnék elkövetni [É] de csitt! anyámhoz"). Valamennyi vádpontjára
- gyávaság, indokolatlan tétlenség, „állati feledség", „én vagyok a világ első bohóca" stb. - ellenbizonyítékul épp ő szolgál, számtalan esetben. Azonnal dönt a feladat elvállalásáról („csak parancsod éljen egyedűl Agyam könyvében"), azonnal megtalálja az egyetlen helyes taktikát (az őrültség álarcát: „én csak fölszéllel vagyok bolond"), azonnal a kárpit mögé döf (eltalálva Poloniust), az egyetlen alkalmat megragadva Rosencrantzék ellen fordítja Claudius gyilkos fondorlatát. A zárójelenetben már kiváló harci erényeket is felvonultat, de nagyon sokáig nem léphet fel nyíltan. „A reneszánsz ember [É] át is éli, főleg pedig át is szenvedi társadalma változó világképének erkölcsi-szemléleti zűrzavarát" (Németh G. Béla).
A tudatválság állapotában a személyiség kívülről látja önmagát, mérlegeli a feladatát és a saját lehetőségeit, szembenéz korlátaival - és feloldhatatlan ellentmondásokat talál. A „sok rémes gondolat [É] túlhaladja értelmünk körét". Az „öntudat" (a szándék és a tett közé állva) „Belőlünk mind gyávát csinál". Az ember „előre-hátra tekintő okos ésszel" rendelkező „barom", akit a tudat meg is béníthat („én nem tudom, miért élek"). Az öntudattal élő modern ember még azt is tudja, hogy a világ tényei tőle függetlenül léteznek („nincs a világon se jó, se rossz; gondolkodás teszi azzá"), a gondolkodó ember felelőssége épp ezért mérhetetlen. A Hamlet „egy tudat tragédiája, mely visszatükrözi önmagát" (Szegedy-M. Mihály).
Hamlet királyfi a dráma kezdetére már elvesztette eredendő hitét, naiv optimizmusát: „Egy tű fokát nem ér az életem." „én nem gyönyörködöm az emberben." „Bánj mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el az akasztófát?" és a legsajgóbb kiábrándulás oka a szülőanya vétke. Opheliához az utolsó szavai („Eredj kolostorba"
- „Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higgy közülünk"É) az életvereség fájdalmas beismerését jelzik: már csak ezt az egyetlen kiutat képes javasolni szerelmesének. Az emberi léptéket messze meghaladó feladatai miatt már első megjelenésekor az öngyilkosságot fontolgatja („Nyomasztó nékem e világi űzlet!"); „örömest megválna" az életétől (Poloniusnak mondja); ezt a lehetőséget a III. felvonás nagymonológjában fogja előttünk teljesen végiggondolni - ott azonban már érvényre jut reneszánsz szemlélete. A Hamlet a meghasonlott ember tragédiája.
Egyetlen porcikája sem kívánja a hősszerepet („Egy csigaházban ellaknám s végtelen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim"). A hatalmas belső küzdelmek során azonban mégis sikerül kialakítania a gondolat és indulat, tett és erkölcs egységét („•, vért kivánj Hát, gondolat!"). Belátja: „Az valódi nagy, Ki fel nem indul, ha nagy oka nincs; De szalmaszálért is küzd nagyszerűen, Midőn becsűlet, ami fennforog". Horatio sztoikus magatartása erőt adó példa: „férfi vagy, ki a Sors öklözését vagy jutalmait Egyképp fogadtad, [É] ki szenvedélye rabja nem lett soha". Ezt a magatartást kell idővel elsajátítania Hamletnek, gyarlóságai leküzdésével. Sokáig szerepválsággal viaskodik, de a színész ellenpéldája is felrázza: „álom-indulatban, Egy eszményképhez úgy hozzátöri Lelkét [É] s mind semmiért!" „De én, Lágyszívü, bárgyu gaz, bujkálok egyreÉ" Az egyéniség és a szerep, a feladat és a valódi emberi nagyság összefüggésein töpreng a temetőben, a sírokból előkerülő koponyák kapcsán is: „Nagy Sándoré is ilyenné lett a földben?" A Hamlet egyben az identitás drámája is, a szerepválság tragédiája.
A mű számos főmotívuma közül a szerepjátszás a szereplők rendszeréhez is kulcsot szolgáltat. A tragikus hősi szerepet Hamlet királyfi végül is elvállalja és betölti. Milyen szerep adódik a többi figura számára Claudius udvarában, a „látszat" világában?
Rosencrantz és Guildenstern elvtelen szolgalelkek, gerinctelen figurák, nekik nincs gondjuk a szerepükkel. A király első szavára vállalják a besúgói megbízatást, de röviddel később Hamlet könnyűszerrel kiszedi belőlük a titkukat. Pályájuk korábbi szakaszában Hamletnek voltak társai, most a másik oldalon, az udvar tisztviselői ranglétrájának alján állnak, jelentős karrier várományosaiként. A mindenkori hatalom engedelmes kiszolgálói ők, „a királytól pártfogást, jutalmakat és tekintélyt" igyekeznek nyerni. Hősünk fájdalmas szemrehányása („síp" gyanánt „játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szívét") lepereg Guildensternről. Rosencrantz jellemének szimbóluma a „szivacs". Bukásuk nem a balszerencséből, hanem épp az erkölcsös világrend felülkerekedéséből következik, „önnön csuszás-mászásuk" miatt - megérdemlik azt.
Laertes egyenes, tiszta jellem, Opheliának őszinte, féltő bátyja, jóhiszemű fiatalember - ő a naiv balek szerepét kényszerül eljátszani. A kiindulóponton szintén Hamlet párhuzama és egyben ellenpontja: őt - Hamlettel ellentétben - a király visszaengedi az egyetemre, Franciaországba. Apja halála utáni harcias fellépése Claudius ellen („Alávaló király! Add vissza atyámat!" -öSzembekötősdit nem játszunk velem!") egy pillanatra hősszerepben tünteti fel, egyben erkölcsi nemességét és egyenességét is újra bizonyítja. A következő pillanatok azonban azt példázzák, hogy mi lesz az egyenes tett és nyílt lázadás következménye Helsingőrben: a körmönfont Claudius játszva megzabolázza és a saját szolgálatába állítja a fiatalember vak indulatait. Laertes nem veszi észre az országos elégedetlenséget, a tömegek indulatát sem, amelyre feltehetőleg sikerrel támaszkodhatna - jellegzetesen elvakult figura. Ophelia elvesztésekor érzett mély gyásza „dagályos indulatban" tör ki. A bajvívásban becstelen eljárásra is rábírható (Párizs és Wittenberg különbsége ez?). Utolsó szavaival azonban felmagasodik, az igazság híve és az író szócsöve lesz; beismeri saját vereségét, annak jogosságát, leleplezi Claudiust, és Hamletet is tisztázza: „En-árulásomért méltán halok. [É] A király az ok, Mindenben a király. [É] Váltsunk, nemes Hamlet, bocsánatot: Atyám halála s az enyém ne szálljon Fejedre, se az enyimre a tied!"
Polonius, a minden hájjal megkent főkamarás ifjúkorában színészkedett („jó színésznek tartottak"). Most ő a király „becsűletes, hű embere" („Egy lelkem, egy hitem van, mindenik Az Istené s kegyes királyomé"), de csak a becstelenségben lehet hű hozzá, az ármányos cselszövésekben lehet a jobbkeze. A mű derekáig ő buzgólkodik a legjobban Hamlettel szemben, bár intelligenciája nem mérhető a főhősével, Hamlet gúnyt is űz belőle (pl. mire hasonlít a felhő: tevére? menyétre? cethalra?). Locsogó, szószátyár kisember („éltében [É] gaz, locska, balgatag"), nem tud nem „mesterkedni". Személyes tragédiáját ő látja a legkevésbé: lelkiismeretes apa kíván lenni - Claudius leghívebb szolgálatában. Az a mechanizmus sodorja el őt, pusztítja el gyermekeit, amelyet erkölcsi fenntartások nélkül, vakon szolgál. Előbb ő hal meg csúfosan, saját kelepcéjében, Hamlet kardjától, aztán a lánya tébolyodottan vízbefúl, Laertesszel pedig a Claudius kiagyalta mérgezés végez. Polonius halála után a simulékonyságban vele is vetekedő Osrick tölti be a vakbuzgó udvaronc szerepét (aki „tán még anyja emlőjével is udvariaskodott [É], mielőtt megszopta volna"). Szolgalelkekben korlátlan a kínálat a zsarnok király udvarában.
Claudius az alapbűn elkövetője, a világ gonoszságának, gátlástalanságának megszemélyesítője. § ugyan a felborult világrendre hivatkozik: „e veszett világban [É] gonoszság félretol jogot", de felmentést nem kaphat. Pragmatikus életvezetése, érdekérvényesítő reálpolitikája, nyílt önzése - maga a világtorzulás, a humanizmus megcsúfolása. Gátlástalan célratörése és politikusi-taktikusi sikerei egy darabig a csúcsra emelik és magason tartják. Még a nép rokonszenvét is képes elnyerni („ki száját vonogatta rá atyám éltében, húsz, negyven, ötven, száz aranyat megád egy-egy arcképéért kicsiben"). Amikor meglátja Hamlet személyében a veszélyes ellenfelet, szinte azonnal összeroppan, és bűntudat tör fel belőle: „•, rút az én bűnöm [É], vérgyilkolás!" A mozgató rugók: „koronám, saját dicsvágyam, és királyném". Megölt testvérével összehasonlítva, Hamlet királyfi szemében - fizikai és erkölcsi tekintetben egyaránt - összehasonlíthatatlanul silányabb, csupán „egy váz király", „ország, uralkodás zsebtolvaja". Végül elveszti a harcot a hőssel szemben.
A női szereplőknek ebben a késő középkori udvarban kicsi a mozgásterük. Gertrudis idősödő asszony, akit már Claudius bűvkörének rabjaként ismerünk meg. A szerelmi mámorban tulajdon fiáról, anyai kötelességeiről is megfeledkezik. A sógora könnyűszerrel elhódíthatta a férjétől („Hiúság, asszony a neved!" - fordítja Arany János; mai szóval hívságot, gyarlóságot mondhatunk). Azt is engedelmesen elfogadja és visszhangozza, hogy fiának Angliába kell mennie („úgy határozák"), anyai ösztöne eltompulván nem is sejti a fiára leselkedő halálos veszélyt. Meg sem fordul a fejében, hogy szót emeljen fia trónutódlási jogáért. Szánalmas, akaratgyenge nő, okkal sodorják el a végkifejlet történései, halála elkerülhetetlen.
Ophelia tiszta, végtelenül jóindulatú és jóhiszemű lény, teljesen ki van szolgáltatva környezete kényének-kedvének, így saját apja mesterkedéseinek is. Zokszó nélkül engedelmeskedik („Elútasítám levelit, s magát El nem fogadtam"), de Hamlet iránti szerelméhez is mindvégig hű marad. A megpróbáltatásokat nem képes elviselni. Halála mélyen megrendítő; elvesztése Hamlet számára a világhoz fűző legfontosabb kötelék elszakadását jelenti, így döntő lökést ad a feladat teljesítésére.
A Hamlet szerkezete nem igazodik a klasszikus művekből megállapított (elsőként a spanyol drámairodalomban normaként ható) ún. hármas egység szabályához, mert Shakespeare célja ebben a művében sem csupán egyetlen központi konfliktus sarkított ábrázolása. Szerzőnk szabadon bánik térrel és idővel, a dráma műfaját az ún. „epikus színház" felé mozdítja el. A Hamlet cselekménye mintegy 7-8 nap eseményeit öleli fel, de köztük kb. két hónapnyi idő is eltelik. A jelenetek a helsingőri vár számos színhelyén játszódnak, a kastély előtti térre és a temetőkertre is kiterjednek.
Maguk a felvonások a párhuzamok és ellentétek bonyolult játékára épülnek. Az első felvonásban a magatartások, törekvések és emberi viszonyok hálóját ismerhetjük meg (de a körülményekre és az előzményekre vonatkozó információkat a későbbi felvonások is tartalmaznak). E rész utolsó jelenetében jut a felszínre az elsődleges konfliktus, ez egyszersmind a bonyodalom kezdete. A második és harmadik felvonás Hamlet és Claudius álcázott lépéseiből, manővereiből szövődik. A színészek érkezése szolgál előre lendítő mozzanatként, az „egérfogó" jelenettel mindketten lelepleződnek ellenfelük szemében. Az imajelenetben teljesülhetne Hamlet bosszúfeladata, de a konfliktus többi eleme még visszatartja a kardját. Polonius megölése, majd a negyedik felvonásban Ophelia halála már a tragikus végkifejlet szerves része. Az angliai kelepcét elkerülő Hamlet a tetőponton sem magával Claudiusszal kerül közvetlenül szembe, hanem a fortélyosan ellene állított Laertesszel. A tragikus véletlenek sorozatában azonban a megtorlásra is sor kerül. Hamlet sem kerülheti el ugyan sorsát, de a zárszóra érkező Fortinbras megadja neki az erkölcsi elégtételt.
A tragikus hős magasrendű szellemi értékek védelmében és szolgálatában dacol a kívüle álló világgal. Hamlet szembenéz a sorssal, bízik a világrend visszaállítható voltában, a gondviselésben (hisz „egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül"). Sztoikus nyugalommal, saját esendőségével is számolva lép fel a vívópástra. Helytállásának tanúsítását kéri csupán Horatiótól: „Szídd még e rossz világ kínos lehét, Hogy elmondhasd esetem."
Shakespeare tömör, metaforákban és szójátékokban bővelkedő stílusa ebben a drámában különös jelentőséghez jut: a szándékok és gondolatok gyakran bújnak a sza-
vak mögé, a szöveg voltaképp sejtetések és utalások hálója („szó, szó, szó"). A „blank verse" jambikus ritmusát időnként próza váltja fel (pl. az alsó társadalmi rétegek, a sírásók jelenetében, a Rosencrantzot és Guildensternt leleplező párbeszédben, a színészekkel való kötetlen beszélgetésben stb.).
Shakespeare-nek ez a műve a világirodalom számtalan alkotásában él tovább. Hatott például Katona Bánk bánjára, motívumai tovább élnek Dürrenmatt A fizikusok és Mroz«ek Tangó c. darabjában, önálló tragédia kerekedik ki a mellékszereplők sorsából Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című művében.
A szerepvállalás és szerepjátszások tragédiájában Shakespeare magáról a színjátékról is szól: ennek „föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát."

SZOPHOKLÉSZ Antigoné (Kr. e. 442)

Mit is keresnénk árva-ketten,
hol égig ér a gyűlölet?
én gyűlöletre nem születtem
és itt szeretni nem lehet;
s az ősöm átka, haj, suhogva
végigsüvölt a sorsomon -
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni Haimonom.

(ÁPRILY LAJOS: ANTIGONÉ)

A görög tragédiák fönnmaradt másolataiban a művek előtt olvasható a hüpotészisz, egy hosszabb-rövidebb feljegyzés, mely ismerteti a drámák tartalmát és utal a megírás idejére és körülményeire. Az Antigoné előtt arról olvashatunk, hogy bemutatása any-
nyira föllelkesítette a nézőket, hogy a szerzőt megválasztották a Szamosz ellen küldött hajóhad egyik vezérének. Szamosz Kr. e. 440-ben akart elszakadni Athéntől, így a kivonat értelmében az Antigoné bemutatásának az ezt közvetlenül megelőző időre, 441-re vagy 442-re kell esnie.
Szophoklész Antigoné című tragédiájának tárgyát a thébai mondakörből vette.
A Labdakidák tragikus sorsát feldolgozta az Oidipusz király és az Oidipusz Kolonoszban című műveiben is. A három alkotás azonban a közös témakör és az egyes szereplők azonossága ellenére sem nevezhető trilógiának. Mindhárom tragédiának önálló problémaköre, konfliktusrendszere van, s megírásuk időben is messze esik egymástól.
Arisztotelész Poétika című művében a tragédia kezdetéről azt írja, hogy olyan pontról van szó, „mely nem következik szükségszerűen valamiből, de ami után más következik". Az Antigonénak tehát nem tárgya a teljes mondakör, nem motiválja a konfliktust annak megítélése, hogy a két fivér, Eteoklész és Polüneikész apjuk halála után hogyan egyezett meg az uralkodás módjában, s ki szegte meg a szerződést.
Az Antigoné 1353 sorból álló tragédia, melyet prologosz (a kar első bevonulását megelőző rész), parodosz (a kar bevonuló éneke), 5 epeiszodion (a teljes kardalok közti párbeszédes rész), 5 sztaszimon (álló helyzetben előadott kardal) és exodosz
(a kivonulás, ami után már nincs teljes kardal) tagol. A dráma hagyományos szerkezeti elemeit használva Szophoklész műve a következőképpen épül fel:
Expozíció (prologosz 1-99. sor és parodosz, 100-161. sor): Antigoné elmondja húgának, Iszménének Kreón döntését, mely szerint testvérüket, a városra támadó és a harc során elesett Polüneikészt nem szabad eltemetni. Kéri Iszménét, hogy a parancs ellenére adják meg a végtisztességet bátyjuknak. Iszméné elutasítja a kérést. A kar a háború végét, a győzelem napját üdvözli.
Bonyodalom (1-3. epeiszodion és 1-3. sztaszimon, 162-780. sor): Kreón megerősíti törvényét. Az őr elővezeti Antigonét, aki nem tagadja tettét. Kreón fia, Haimón hiába próbálja jobb belátásra bírni apját, az ragaszkodik a büntetéshez. Iszméné is vállalná a tettet, de Antigoné ridegen elutasítja.
Tetőpont (3. sztaszimon a hozzá kapcsolódó gyászénekkel, 781-882. sor): Antigoné saját sorsán kesereg.
Válság (4. epeiszodion, 4. sztaszimon, 883-987. sor): Kreón döntése végleges, a hősnő búcsúzik életétől, a kar példákat említ a mitológiából Antigoné sorsára.
Késleltetés (5. epeiszodion, 5. sztaszimon, 988-1154. sor): Teiresziász hatására Kreón engedélyezi a temetést és visszavonja a halálos ítéletet.
Katasztrófa (exodosz a hozzá kapcsolódó gyászénekekkel, 1155-1353. sor): Hírmondó számol be a sírnál történtekről: Antigoné öngyilkos lett, Haimón előbb rátámadt apjára, majd leszúrta magát. A hír hallatán Eurüdiké, Kreón felesége öngyilkos lesz. Théba uralkodója a csapások súlya alatt összeomlik.
Az Antigoné kiemelt helyét Szophoklész életművében és a világ drámairodalmában az mutatja, hogy egyike a legtöbbet értelmezett tragédiáknak. A továbbiakban a legelterjedtebb, legismertebb értelmezési lehetőségeket mutatjuk be.


Az Antigoné mint két törvény összeütközésének tragédiája
Hegel német filozófus értelmezése szerint a műben kétféle törvény, elv ütközik össze. Kreón írott törvénye a város, a nagyobb közösség érdekeit védi, hiszen nem lehet ugyanazzal a mércével mérni azt, aki védte, illetve aki támadta a várost: „Így tartom én helyesnek, s míg én itt vagyok, / A jók jutalma bűnös kézre nem kerül" (207-208.). Antigoné az istenek íratlan törvényét vallja, a család, a kisebb közösség érdekében: „Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő / Lehet, mely engem istenek nem változó / íratlan törvényét áthágni kényszerít. / Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az, /
De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll" (453-457.).
Hegel Esztétika című művében kifejtett álláspontja értelmében mindkét szereplőnek igaza van a maga által képviselt erkölcsi és világnézeti szemszögből. Közös a két főszereplőben az elvekhez való makacs ragaszkodás, a saját igazába vetett vak hit, a gőg, a hübrisz. A tragédia azért következik be, mert elveinek megsértése nélkül egyik sem képes a másik igazát elfogadni. A német filozófus jól látja, hogy az eszményi állapot a két törvény egybeesése lenne, de az Antigoné nem igazolja az álláspontját, mely szerint a hősnő és Kreón igazsága azonos érvényű és érdekű lenne. Hegel a dialektikát erőlteti rá a tragédiára, s ezért jut a mű világától idegen következtetésre.
A görögség hitvilága és erkölcsi elvei alapján a holtakat el kell temetni. A halott lelke Hadész tulajdona. A hantolatlan test Teiresziász szerint fertőzést okoz („A város ezt a bajt miattad szenvedi, / Mert avval (ti. fertőzéssel) vannak telve mind a szent helyek", 1015-1016.).
A temetetlen ember bolyongásra ítélt lelke árt az élőknek, az §r szerint „úgy látszik, volt, ki ezt megvonni tőle félt" (256.). A szereplők közül „Kreón egyetlen szempontból sem tartja érvényesnek a temetésre vonatkozó kötelezettséget. A Kar csak érzékeli, hogy az istenek akarják a temetést [É] Az §r csak homályosan sejti az istenek szándékát [É] Iszméné csak a parancs mindenekfelettiségét nem érzi át [É] Teiresziász, akit nem személyesen érint a kötelezettség, az eszével tudja - Antigonénál
is pontosabban -, hogy miért kívánják az istenek, hogy a szertartás megtörténjék" (Bolonyai Gábor).


Az Antigoné mint kétféle emberkép, értékrend tragédiája
Kreón azt vallja, hogy az ember tetteit, cselekedeteit a haszon, az érdek, a pénz irányítja. Első megszólalásakor a Karvezetőnek már arról szól, hogy az ember a halál lehetőségét is vállalja, ha csöppnyi esélye van az anyagi nyereségre: „Az várna rá, mégis, hol nyerni van remény, / Saját vesztébe is rohan sok vakmerő" (221-222.). Az emberek a legfőbb értéknek a meggazdagodást tekintik: „Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb / GonoszÉ" (295-296.). A pénzért az ember eladja saját lelkét is, s a kapzsiság csak bajt okoz (326.; 331.). Kreón nemcsak Antigonét, Iszménét és a Kart vádolja azzal, hogy az érdek vezérli tetteikben, hanem a jós Teiresziászt is: „De sok hatalmas ember elbukott, öreg, / Csúfos bukással, mert attól hasznot remélt" (1045- 1046.).
Az Antigoné által hirdetett, önmagának vallott emberkép az önzetlenséget és szeretetet állítja a középpontba: „Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak" (523.). A két felfogás kibékíthetetlen ellentétben áll egymással.
érnyalja Antigoné és Kreón ellentétét a nemek különbözősége is. Iszméné a prologoszban azzal menti gyávaságát, hogy a nők nem szállhatnak szembe a férfiak akaratával: „Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk. / A férfiakkal nem tudunk megküzdeni" (61-62.). Kreón is természetesnek veszi, hogy csak férfi lehetett, aki megszegte parancsát, hiszen a Szophoklész korabeli Athénban a nők nem voltak teljes jogú állampolgárok: „Mit mondasz? Férfi hát akadt ily vakmerő?" (248.) Amikor megtudja, hogy Antigoné volt, aki eltemette Polüneikészt, a sértett férfi gőgje szól belőle: „§ lenne férfi, és nem lennék férfi én, / Ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül" (484-485.). Amikor Antigoné a szeretetre hivatkozik, Kreón válasza a férfi és nő közötti társadalmi különbségre utal: „De míg én élek, nem lesz asszony itt az úr" (525.). Haimónnal folytatott vitájában a legnagyobb bűnnek azt tartja, hogy a város rendjét asszonykéz bontotta meg: „Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak, / De asz-szony rabjának ne mondjanak soha!" (679-680.)


Az Antigoné mint politikai dráma
Szophoklész tragédiájában hatalom és erkölcs összeütközését is ábrázolja, s ezzel megteremti a mindenkori politikai dráma modelljét. Kreón a városlakók érdekében korlátozza a közösség tagjainak szabadságát. A testvérháború után létrejövő békét akár a jogok csorbításával is védeni kell. Különösen akkor, ha Thébában még mindig vannak olyan emberek, akik az új király ellen lázítanak („...régóta vannak itt / Oly férfiak, kik ellenem lázítanak" (289-290.). E törekvést a közvéleményt jelképező Kar is támogatja. Antigoné száll szembe csupán a paranccsal, hiszen az sérti az emberi lelkiismeret és szabadság jogát. § mutat rá először arra, hogy a polgárok csupán félelmükben nem emelik föl szavukat Kreón ellen: („Itt is dicsérnének szivük szerint ezek, / Ha félelem nem volna nyelvükön lakat." 504-505.) Haimón már azzal érvel, hogy a nép Antigoné mellé állt, és „siratja már a város ezt a lányt" (593.). § vágja apja szemébe
a zsarnokság igaz vádját: „Nem város az, mi egy ember tulajdona" (737.). Teiresziász már csak megerősíti mindezt: az igazsága mellett eltökélten kiálló Kreón a város bizalmát elvesztve zsarnokká vált. Antigoné pedig csak halálával tudja felmutatni az önkény előtt meg nem hódoló szabadság eszméjét.


Az Antigoné mint sorsdráma
George Steiner amerikai irodalomtörténész szerint a mű konfliktusa nem Antigoné és Kreón között húzódik. A hősnő már első szavaival megmagyarázhatatlanul tragikus sorsára utal: „Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem, / Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után / Kettőnkre, kik még élünk, nem halmozna Zeusz?" (1-3.) Antigoné tehát el nem követett bűnökért vezekel és szenved: „Hiszen, ki annyit szenvedett, miként magam, / Amíg csak élt, halálával mit veszthet az?" (463-464.) A kar a második sztaszimonban a Labdakidák végzetét idézi fel, ezzel indokolja a címszereplő sorsát. Antigoné előtt két lehetőség áll: elviseli, illetve állandóan menekül végzete elől, mint teszi azt Iszméné, vagy elébe megy tragikus sorsának, így mutatva föl a világot, emberi életeket irányító isteni törvények embertelenségét. A Kreón parancsa elleni lázadás tehát csak lehetőség minderre. Ezt ismeri föl a Kar, amikor értékeli Antigoné tettét: „Bátorságod messze ment, / Diké büszke orma ellen / Mertél törni, gyermekem, /
S most atyád sorsában osztozol" (853-857.). (Diké az igazság istenasszonya.)
A kitartó, az isteni végzettel és emberi törvényekkel is szembeszálló Antigoné, miután teljesítette küldetését, magára marad. A Karnak számot vet mindazzal, amit fájdalmas itthagynia: a szerelemmel, az anyasággal, az élet szépségeivel. A sziklasírba zárva, a fájdalom és szenvedés elől a halálba menekül. Emberi gyengeségében magasztosul fel, bukása mindannyiunk számára átélhető és katartikus élménnyé válik.
Szophoklész Antigoné című tragédiáját Mészöly Dezső és Trencsényi-Waldapfel Imre fordításaiban olvashatjuk. Az idézeteket Trencsényi-Waldapfel munkájából vettük.

Az ókori kultúrák- a folyammenti kultúrák (Kína, India, Mezopotámia, Egyiptom)

Az ősközösség társadalmi és kulturális fejlődése a falvak kialakulásával érte el tetőpontját a neolitikum idején. Az egymástól független, lényegében önellátó falvak azonban akadályaivá váltak a további fejlődésnek. Bennük az önellátás két vonatkozásban is jelentkezett. Önellátóak voltak az egyes emberek, családok, kisebb csoportok: minden szükségletüket a maguk munkájával elégítették ki az élelemtől a kőszerszámokon át a cserépedényig és a szövetekig. Önellátóak voltak a falvak, faluközösségek: földjeiket közösen művelték s a termékek közös tárolásával, elosztásával, továbbá a közösségen belüli cserével-rendes körülmények között- biztosítani tudták fennmaradásukat. A szellemi és a fizikai munka nem szakadt el egymástól. Erre nem is nyílt lehetőség, mert a termelés még nem volt olyan fejlett, hogy a fizikai dolgozó elég fölösleget termeljen és el tudja tartani a csak szellemi tevékenységgel foglalkozókat. Az anyagi és a szellemi kultúra szerves egységben, kölcsönhatásban, egymásra épülve fejlődött. E fejlődés egyik döntő alapja a szervezettség. Ez megkívánta a szervezőt. Egyes emberek, a korábban hasonló tevékenységet végző varázslók utódai, egyre inkább csak szervező, irányító munkát végeztek. Nem szakadtak el a fizikai munkától, hanem szellemi munkájukkal vettek részt a termelésben, s ezért részesedtek a termékekből. A falu népe gyorsabban szaporodott. A növekvő népességről a föld kiterjesztésével lehetett gondoskodni. Új földeket foglaltak tehát el, esetleg olyanokat is, amely egy másik közösség birtokában volt. Tehát hódítottak, vagy védekeztek és különösen ott, ahol egymás közelében letelepedett közösségek éltek, szinte állandósult a háborúskodás. Ez az arra legalkalmasabb emberekből fokozatosan kitermelte a hadakozó réteget. Ezt vezetni irányítani kell: a gazdálkodás vezetője egyben a harcosok vezére is lett, és e hadakozó réteget a maga hatalmának támaszául használta fel, egyre inkább a maga közösségével szemben is. A technikai- gazdasági- társadalmi fejlődés közben az önellátás mind jobban megoldhatatlanná vált. Csak nagyobb egységek összehangolt termelése biztosíthatta mind a megfelelő tartalék képzését, mind a termékek szervezett cseréjét. A terjeszkedéssel, egységesítéssel a vezető hatalma szükségszerűen nőtt és a dolgozó nép fölé emelkedett. A technika fejlődése miatt lehetetlenné vált az egyes ember, a család önellátása is. A fémek termeléséhez, megmunkálásához például megfelelő szakértelem kellett. A fémfeldolgozás már nemcsak technikai eljárás lett, hanem mesterség, foglalkozás is. Művelői az elcserélhető fölöslegeikért megkapták a mások által már szintét fölöslegként termelt élelmet, használati cikket. E mesterek elhatárolták magukat a nagy közösségtől, zárt réteget, kasztot alkottak és a parasztok fölé emelkedtek. Fölös termékeik eladása nagy utakra, mozgásra kényszeríttette őket, s eközben ismereteket szereztek és adtak át. A földművelőket a munkájuk helyhez kötötte. De köztük is jelentkeztek differenciálódás az ellátottságban, majd a vagyonban is. Még nagyobb különbségek mutatkoztak köztük és a föléjük emelkedő, vagy tőlük elkülönülő rétegek( papok-törzsfők, harcosok, mesteremberek) között. Megindult az ősközösség bomlása, az osztálytársadalom kialakulása. A rabszolgaság a falvak terjeszkedésével alakult ki: az elfoglalt területek lakosságát elűzték, vagy szolgálatra kényszeríttették. Két fő formája fejlődött ki a rabszolgaságnak: a keleti típusú- nagyrészt naturáls, önellátó gazdaság jellemzi- és a fejlett árutermelést, pénzgazdálkodást kialakító antik társadalomé: a nyugati, vagy európai típusú.

Az első szervezett ázsiai típusú rabszolgatartó társadalmak. A civilizáció bölcsői Egyiptomban, a “termékeny félhold” (Palesztina, Szíria, Mezopotámia) területén, Indiában és Kínában bontakoztak ki. Ezeket a területeket a szubtrópusi éghajlat, s a nagy folyamok völgyeiben (Nílus, Tigris és Eufrátesz, Indus és Ganges, Hoang-ho és Jang-cse Kiang) a könnyen megmunkálható hordalékos iszaptalaj és az öntözés lehetősége elősegítette a földművelés gyorsuló fellendülését. Itt alakultak ki az első városok: egy-egy nagyobb gazdasági egység központjai. A vallási- gazdasági- katonai vezető- a társadalmi elnyomás fokozódásával megerősített templomból, illetve uralkodói házból- e központokból irányította az öntözést. A termelést, a begyűjtést és az elosztást. Ha a kiváltó ok, a kiindulás azonos volt is, a fejlődés az egyes területeken eltérést mutat a földrajzi fekvés, a társadalom alakulása, a tulajdonviszonyok különbözősége stb. miatt.

Egyiptom.
A két sivatag közt a Nílus által teremtett sok száz kilométer hosszú viruló oázis azonban nemcsak eltartotta az ott élő népeket hanem rá is kényszeríttette őket, hogy s kisebb területek integrálódjanak s ennek eredményeként egy egységes birodalom alakuljon ki a folyam völgyében(III. évezred). Egy-egy falu vagy város növekvő népességének eltartására igyekezett megművelhető területét a homokpadok áttörésével, majd csatornázással, még később a víz magasabb szintre való eljuttatásával is kiterjeszteni, illetve gátakkal védi. A szomszédos területek ilyen törekvései azonban egymás érdekeit sértették. Háborúskodás tört ki köztük és a hódítással-alárendeltséggel- új, nagyobb egység alakult ki, s újabb szomszédos területtel került szembe. Ez a folyamat tovább folytatódott mindaddig, míg ki nem alakult Felső és Alsó Egyiptom., illetve az előbbi győzelmével az egységes birodalom. Ezt a fejlődést a vízgazdálkodás egységének kényszere indította el. Ez kívánta meg a központi, a legfelsőbb irányítót, akitől - ezt a hitet rákényszeríttették, majd elhitették a dolgozó tömegekkel - az élet fakad, tehát a birodalom korlátlan tulajdonosa és ura. Egyiptom gazdasági, társadalmi, politikai, vallási és kulturális fejlődésére ez nyomta rá bélyegét, ez határozta meg alakulását. A természetfeletti erők kinyilatkoztatási helye, a korábbi mágus, varázsló háza fokozatosan a termelési munkálatok irányításának, a termés begyűjtésének és elosztásának középpontja lett. A termékenységet, az áradást elősegítő mágia rítusai rendeződtek, s ez előkészítette a mágia kormányzati tevékenységgé és az azt támogató vallássá differenciálódását. A belső ellentétek elfojtására, a hódításra és a védekezésre erősíteni kellett a vezető fegyveres, katonai hatalmát is. Az egységes Egyiptomban ennek az irányító központnak a hatalma természetesen az egész országra kiterjedt. Az eredetét és fejlődését azonban jelzi a “mana” birtoklójának, a legfőbb birtokosnak, minden irányítójának a neve is: a fáraó. Az istenek leszármazottjává növekvő, istenkirály fáraónak az életében és holta után is meglevő hatalma azonban nem volt korlátlan egyszemélyes uralom. Mindvégig támaszkodnia kellett a meghódított és egységbe foglalt terület volt és kialakuló uralkodói csoportjaira, majd osztályaira: a papokra, a tartományok gazdasági-igazgatási katonai vezetőire. Az egységes irányítás csak ezek segítségével valósulhatott meg. Egyiptom egy olyan kultúra, amelynek a gazdasági egység, ez a termelő háztartás adta meg a lendületét és szabta meg a korlátait. Összefonódnak a mágikus elképzelések rendszerezéséből kialakult teológia és a gazdaság fejlődését elősegítő tudomány. A célban, tartalomban és formában rejlő kötöttségek ellenére is nagy lépésekkel haladt előre a tudomány, és nagyban hozzájárult a munka szervezettebbé válásához, a termékfölösleg növekedéséhez. A munka megszervezéséhez tudni kell: mikor jön az áldásthozó áradás. A Nílus mindig azonos időpontban önt ki. Ennek megfigyeléséből határozták meg a 365 napos évet, állították össze a nap járásához igazodó naptárt. Ez évezredekig megmaradt. Igen fejlett volt csillagászati ismeretük. Felhasználták a mezopotámiai csillagászat eredményeit is. Megkülönböztették az álló csillagokat, a bolygókat, meghatározták az égtájakat. Egyre fejlődött a földművelés és a tengerre mindinkább kimerészkedő hajózás is. Megszületett az asztrológia és az asztronómia. A termékek összegyűjtéséhez, tervszerű elosztásához mércék váltak szükségessé, s ezeket az egységes állam kialakulásával egységesíteni kellett. Kialakultak a számok, megszülettek az egyszerű műveletek. Meg kellett teremteni a földmérést, a geometriát. Az egyiptomiak a tízes számrendszert használták számításaikban. A jelek egyszerűsödésével létrejött az írás. Megismerik a vasat, amely jobb fémeszközöket, fegyvereket eredményez. A termeléshez kapcsolódik a dolgozók egészségét, munkaképességét segítő gyógyítás is. Az orvoslás a papságnak a javasemberektől örökölt monopóliuma volt. Lendületet adott az orvostudománynak a balzsamozás közben szerzett sok tapasztalat is. A fémek közül használta az aranyat ( melyet már a neolitikumban is ismerte az ember), ismerte a rezet, később megtanulta az ötvözést, így megismerte a bronzot, majd a vasat, amely olcsóbb volt a bronznál, így gyorsan elterjedt. A fémkohászat és a szerszámkészítés maga is számos új eljárást követelt meg, illetve tett lehetővé. Magas fejlettséget ért el az agyag, bőr az asztalosipar, az ötvösség, a szövés, az üvegkészítés, a papiruszcserje feldolgozása. A technikai fejlődés kihatott közlekedés alakulására is, mely elsősorban vízi volt. Előbb evezővel, később vitorlával haladtak. Szárazföldi szállításnál szánszerű eszközöket használtak, majd például a piramisok építésénél görgőt és emelőt. A kereskedelem sajátosan alakult. A külföldről szükséges anyagokat vagy fegyverrel, hódítással, vagy hivatalnok vezette expedíciókkal szerezték be aranyért, élelmiszerekért, gyakran pedig sarcként. Ez mérhetetlen kincsek felhalmozásához vezetett, de ezek tekintélyes része a sírokba vándorolt, a túlvilági élethez. Uralkodó szerepe volt a vallásnak. A társadalmi és gazdasági fejlődés szükségessé tette egyfelől az egységes vallás, másfelől a teológia kialakítását. E fejlődés során a totemősökből az állatisteneken át eljutottak az emberalakú istenekig. E fejlődés természetes következménye, tükörképe volt az ország egységesítésének, az egységes birodalom kormányzatának. A többiek fölé emelkedő város védőszellemét tehát Héliopolisz, a legendás birodalom-egyesítő Menes fáraó városának totemállatát, a sólymot az egész egyesített terület istenévé tették. A helyi isteneket vagy összeolvasztották vele (pl. Amon-Ré), vagy helyet adtak neki az istenek hierarchiájában ugyanúgy, mint az egyes helyi vezetőknek az állam igazgatásában. A totemállatokból eközben sólyom, kos, sakál, stb. fejű isten lett, majd mind több esetben emberalakot kapott, és szent állata, jelvénye lett az ősi totem. E vallásban a fáraó ugyanis az isten leszármazottja, maga az isten. Ezért mindennek korlátlan ura, s mivel halhatatlan, uralma örök. Az egyiptomi vallásnak nem voltak dogmaként rögzített hittételei. Az egyiptomi felfogás szerint az embernek két lelke van. Halála után az egyik (a “Ka”) az eltemetett, bebalzsamozott test körül lebeg, a másik (a ”Ba”) a túlvilági bíróság elé áll, majd a túlvilágon él tovább: ugyanazt a unkát, szolgálatot végzi, mint földön. Ez a vallásos hit és a papság szellemi befolyása határozta meg a művészetek alakulását is. A képzőművészet alkotásai hűen tükrözik a társadalmi élet sajátosságait, és nagyon sok mű szuggesztív kifejezője az akkori hit és érzelemvilágnak. A kor művésze mesterségének élhetett, munkájáért eltartották, de ezért nem a közösséget szolgálta, hanem a közösséget elnyomó hatalmat. Művészetének fő témája a fáraó emberfeletti lényének megjelenítése. Az ábrázolás hűsége, szépsége csak ennek alárendelten volt fontos. Az építészet feladta az égi és földi hatalmak nagyságának és állandóságának a hirdetése lett. Megszületett az oszlop. Hasonló céllal épültek a piramisok is, a fáraó halál utáni palotái. Az irodalomra jellemzőek voltak az intelmek, a mágikus költészet, filozofikus költészet (Középbirodalom), szerelmi líra (Újbirodalom), elbeszélés (“Paraszt panaszai”). Egyiptomban nem ismerték a színházat, de voltak dramatikus játékok. Ránk maradt kultikus játékok (pl. az Ozirisz-mítosz), szertartások párbeszédes szövegei. Ezeket énekkel, hangos zenével, tánccal, pantomimmel játszották el. A leendő papokat iskolákban képezték, oktatták a teológia, a matematika, a csillagászat és az orvostudomány elemeire. A despotikus államrendszer egyre inkább bénítólag hatott a társadalom, a pazarlás és az ismétlődő háborúk a gazdaság életére. Az egyiptomi birodalom elbukott, kulturális értékei javát, s főleg a technikáját azonban átvette más, eddig barbárságban élő nép.
Az ázsiai civilizációk kulturális öröksége.

Indiában és Kínában az ősközösségi társadalomból a fejlődés- a termelés, az anyagi kultúra előbbre haladása alapján- ugyanazt az utat tette meg, mint Egyiptomban, Mezopotámiában, vagy Európában. De Kína földrajzi helyzete s e mellett elzárkózottsága miatt kulturális eredményeit- melyekkel sokszor évszázadokkal megelőzte Európát - nem tudta, nem is akarta átadni más népeknek, s amit átadott, szinte kivétel, vagy véletlen. E mellett Kína, éppen elszigeteltsége miatt, egy idő után megrekedt a fejlődésben. A kínai állam a legrégibb, történetileg i.e. 2200 körül földművelésen alapuló, a korlátlan uralmú uralkodó, a császár mellett hivatalnokokkal kormányzott állam volt. A kínaiak már igen korai vallásos elképzeléseiben a központot az Ég jelképezi, amely a legfőbb úr és a mindenkori császár magát a legfőbb úr gyermekének tekintette. Az Ég mellett az égitestek, hegyek, folyók, egyes természeti jelenségek tisztelete is egyedül a császárnak volt fenntartva. A nép körében egyedül az animizmus terjed el. A földművelésen kívül az iparűzés még a későbbi időkben is inkább a házigazdálkodás keretein belül bonyolódott le. Az asszonyok tenyésztették a selyemhernyókat, amelyből a híres kínai selyem készült. Ismerték a porcelánkészítést (i.e. 2. Évszázad), valamint a könyvnyomtatást is ( i.u. 6-7. Század). Lao-tse (I.e. 604 körül) a tao megalapítója. A tao eredetileg talán az ég, a csillagok útja; nála az ősi elemé, minden dolog kezdetévé és végévé, a nagy semmivé válik. Ebből lett az ég, Yang, és a föld, Yen.

Indiában a Pandzsáb vidékén Egyiptomot megelőzve alakult ki a magas fokú civilizáció. A III. évezred derekán kialakult kultúrát ( Harappa kultúra) azonban a II. évezred közepén benyomuló állattenyésztő “árják” megsemmisítették és India civilizációjának fejlődésében több évszázados hanyatlás következett. Az indiai kultúra egyes eredményei azonban így is eljutottak és beépültek a mezopotámiai kultúrába.

Mezopotámia a két folyam vidéke maga is gyűjtőmedence volt. A déli részén a IV. évezredben magas fokú kultúrát megteremtő sumérok, majd a III. évezredben északról betelepedő sémi népek fejlett civilizációt építettek ki itt. Cserekereskedelmi és más kapcsolatokat építettek ki a peremvidék, a távolabbi hegyvidék elmaradottabb népeivel. Mezopotámia egyre gyakrabban érintkezett Egyiptommal, a hettita birodalommal, és a Közel-Kelet népeivel. A mezopotámiai ősmítosz- elsősorban a Gilgames eposzból ismerjük- hettita közvetítéssel eljutott a görögökhöz is és hatással volt mitológiájuk alakulására. Eljutott a zsidókhoz is, egyes tanait az Ószövetségben is megtaláljuk. Mezopotámiában a matematikában, geometriában is kiváló eredményeket értek el. Számrendszerük ugyan a hatvanas volt, de ők jöttek rá a helyi érték használatára. A kereket a sumérok találták fel. A kört ők osztották 360 fokra. Az évben 12 hónap volt, a hónapokat hetekre osztották.

A keleti kultúra közvetítésében nagy szerepük volt a föníciaiaknak.

Az ultrahangok

A természetben sok olyan jelenség található, amelyet az emberi érzékszervek nem észlelnek. Ilyen például az infravörös fény, az ultrahang stb. Ebben a szakdolgozatban az ultrahangról lesz szó, valamint annak felhasználásáról a természetben és a technikában.

Az ultrahang rugalmas közegben terjedô olyan mechanikai rezgés, amelynek frekvenciája 16 kHz és 100 MHz között van. Sok esetben a 100 MHz-en felüli hiperhangokat is ultrahangnak tekintik. Aszerint, hogy az anyagi közegben, amelyben az ultrahang terjed, létrejönnek-e vagy sem fizikai, illetve kémiai változások, megkülönböztetnek aktív és passzív ultrahangot. Amikor az ultrahang intenzitása elég kicsi, a közegben nem idéz elô szerkezeti változást, vagyis passzív. A passzív ultrahang által megtett út, valamint a terjedési sebesség mérése felhasználható a közeg szerkezeti tulajdonságainak, továbbá az ultrahangtérnek a tanulmányozására. A hanghoz hasonlóan az ultrahang is visszaverôdik két különbözô anyagi minôségű közeg határfelületérôl. Megmérve a kibocsátás és visszavert ultrahang észlelése közötti idôt, meghatározható az ultrahang által megtett út, és ezáltal a vizsgált anyag vastagsága, vagy az anyagban talált egyenlôtlenségek (hibák) helye. A gyakorlatban éppen ezért az ultrahang legjelentôsebb alkalmazása a különbözô anyagok vastagságának, egyenlôtlenségeinek, hibáinak a meghatározása (defektoszkópia). Az ultrahang visszaverôdését felhasználjak víz alatti mélységmérésre, jéghegyek, halrajok helyzetének meghatározására, kis távolságú távközlésre, távkapcsolók müködtetésére.

Nagy erôsségû ultrahang esetén az anyagban hôhatás és szerkezeti változás lép fel. Ebben az esetben az ultrahangot aktívnak tekintjük. Az ultrahang terjedese rugalmas közegben periódusos nyomásingadozást idéz elô; eléggé nagy frekvenciánál ilyenkor a húzási félperiódusban a kohézió nem tudja összetartani az anyag részecskéit, és így üregek keletkeznek. Ezt a jelenséget kavitációnak nevezik. Az összenyomási félperiódusban az üregek összeomlanak; ezt mechanikai és elektromos energia felszabadulása kíséri, s általában fizikai, kémiai és biológiai hatások követik. Ezeket sokrétûen alkalmazzák a gyakorlatban például fúrásra, fémfelületek tisztítására, forrasztásra, nem elegyedô folyadékok összekeverésére, szuszpenziók kicsapatására (ködtelenítésre). A kis intenzitású ultrahang gyorsítja a sejtek életmûködését, míg nagy intenzitású ultrahangroncsoló hatást idéz elô.

Ultrahangot elõállíthatnak mechanikai úton bizonyos speciális szirénákkal. Ennél azonban sokkal nagyobb jelentõségûek, s lényegesen nagyobb frekvenciát és energiát szolgáltatnak a különbözõ mágneses és elektromos eljárások. Ez utóbbiak olyan elven mûködnek, hogy ferromágneses2 rudak hossza változó mágneses térben, illetve bizonyos piezoelektromos kristályok alakja változó elektromos feszültség hatására módosulnak. A változások olyan gyorsak, hogy az anyagok határán ultrahang hullámok keletkeznek. Egy ilyen ultrahang intenzitása 10000-szerese lehet a fájdalomküszöbnek megfelelõ intenzitásnak. Az ultrahangnak a nagy frekvencia következtében kicsiny a hullámhossza. Ezért nyalábosítása közönséges méretû tükrökkel és megfelelõ anyagu lencsékkel jól megvalósítható.

Az ultrahang felhasználása a természetben

A legismertebb, ultrahangot használó élôlény csoport a denevérek. A ma élõ valamennyi denevérfaj éjszaka aktív. Az éjszakai mozgáshoz szükség volt egy hatékony navigációs rendszerre. Az általuk használt visszhang-lokátor mûködésében a radarra hasonlít, de nem rádióhullámokat, hanem 50-200 kHz-es hanghullámokat bocsát ki. Az egyes jelek visszhangjából nemcsak a körülötte lévõ akadályokhelyzetét tudja megítélni, hanem zsákmánya pontos helyét is. A denevér, amikor keres, kivárja, míg a kibocsátott jel visszhangjának beérkezését, mielõtt a következõt kibocsátaná. A célhoz közelebb érve a denevér növelheti a kibocsátott jelek számát, ezzel egyre pontosabbá téve az áldozat bemérését. Ha már felfedezte áldozatát, már hagyja, hogy az induló és visszavert hullám idõben átfedje egymást. A hangok átfedése miatt Dopplerr-effektust felhasználva a denevér képes érzékelni a tárgy közeledését, illetve távolodását. A denevér által hallott különbségi hang ennek megfelelõen magasabbá vagy mélyebbé válik. A nagy patkósorrú és a kereknyergû patkósorrú denevérek pedig úgy változtatják az általuk kibocsátott jel frekvenciáját, hogy a visszaérkezõ különbségi jel frekvenciája ne változzon. A hallószerv teljesítményét a hangot összegyûjtõ fülkagyló is fokozza. Ez a legtöbb denevéren a testmérethez viszonyítva nagy. A sikeres vadászat pillanatnyi vakságot is okoz, mert tele szájjal nem tudja kibocsátani az ultrahangokat. A patkósorrú denevérek a hangot az orrukon keresztül bocsátják ki, így a táplálkozás nem zavarja a tájékozódást. Az orrnyílása körül kürtszerû hangterelõ bõrlebeny van. Emellett repülés közben fülkagylójukat másodpercenként akár ötvenszer tudják elõre-hátra fordítani. Megfigyelték azt is, hogy a denevérek, ahol tehetik emlékezetbõl tájékozódnak, így csak a mozgó testekre kell ügyelniük. Elsõsorban az éjszakai lepkékben alakultak ki olyan érzékelõk, amelyek felismerik a denevérek által kibocsátott hangokat, így el tudnak menekülni. Hallószervük 150 kHz-ig fogja fel a hangokat. Ezzel már 30-35 méterrõl észreveszik a közeledõ denevért. A medvelepkék nem elégedtek meg azzal, hogy vastag bundájuk csaknem teljesen szétszórja a denevérek ultrahangsugarait, és így a róluk visszaverõdõ jelek egészen gyengék, még zavaró jeleket is kibocsátanak. Fogságban tartott denevérrel végzett kísérlet szerint ez a hang valamiféle felségjel, ami a denevért elriasztja. Valószínûleg olyan hang, amit egy a denevér számára ehetetlen rovar bocsát ki.

Az ultrahang felhasználása a technikában

Az ultrahang-hegesztés

Az ultrahang-hegesztés azonos vagy eltérõ jellegû fémek összekötése az érintkezési felülettel párhuzamos, az összehegesztendõ darabba bevezetett mechanikai rezgés útján (ultrahangrezgés) az erre merõlegesen mûkõdõ sajtoló nyomás egyidejû alkalmazásával. A hegesztõgép elvi elrendezése az 1. ábrán látható. Az 1 nagyfrekvenciás generátorban elõállított 20...50 kHz frekvenciájú váltakozó áram a 2 rezgõrendszerben mechanikai energiává alakul át. Az exponenciális csõ által felerõsített amplitúdójú rezgést ( 10...100 m ) a szonotróda az F erõ segítségével juttatja be az összehegesztendõ felsõ munkadarabba. A felsõ rész rezgésbe jön, míg az alsó nyugalomban marad, így az F erõ miatt hõt termelõ súrlódás alakul ki, amely létrehozza a ponthegesztést. Ha a szonotróda és az ellen szonotróda görgos kialakítású, akkor vonalhegesztési technológiát is létre lehet hozni.

1. ábra. Ultrahangos ponthegesztés

A hegesztés során az ultrahang hatására létrejövõ pillanatnyi homérséklet elérheti a fémek olvadási homérsékletét. A kötés övezete azonban ennél jóval alacsonyabb homérsékletû (pld. alumíniumnál ~ 300...350oC). E kedvezõ hatás miatt a hegesztéstechnológia igen kis mértékû deformációt okoz. Az ultrahanghegesztést nem gátolja a felületi oxidhártya, kisebb mértékû szennyezõdés, ezért a munkadarabokat nem kell elõzetesen tisztítani. A varrat helyén a benyomódás, a felszíni deformáció igen csekély. Az eljárással különbözõ vastagságú anyagok hegeszthetõk, sõt különbözõ fémek (pld. alumínium más fémmel) is kötésbe vihetõk.
Alkalmazási területei: Élelmiszercsomagolás, konzervipari anyagok hegesztése. Miniatûr számítástechnikai, elektronikai és finommechanikai alkatrészek hegesztése. Az ultrahang-hegesztés alkalmas folyadék-, gáz- és vákuumzárú varratok elõállítására.

Az ultrahang további alkalmazásai:

Fémek vizsgálata
Az ultrahang homogén fémen szinte gyengítetlenül áthalad, a fémben lévõ üregrõl viszont visszaverõdik. Így roncsolás nélkül lehet az anyag belsejét vizsgálni. Ultrahang segítségével tisztítani is lehet, a rezgés hatására a fém felületérõl az oxidréteg és a szennyezõdések is leválnak.

Folyadékok keverése
Ultrahanggal összekeverhetõk normális körülmények között nem keveredõ folyadékok, mert a heves rezgés hatására finom eloszlású emulzió keletkezik.

Egészségügyi vonatkozások

Az ultrahang természetesen az élõ szervezetekre is hatással van. Ultrahangos
kezelést alkalmaznak a gyógyászatban egyes ideg-, izom- és csontrendszeri
megbetegedések gyógyítására. Talán legismertebb mégis az a szerepe, hogy
szervezeten belüli diagnosztikai vizsgálatokra használják, segítségével
megállapíthatják például a magzat elhelyezkedését a méhben.