Hamlet az egyetlen nagy shakespeare-i hős, aki újra és újra fel- és elismeri mások erkölcsi fölényét. Elsősorban Horatióét. Azért néz másokba és önmagába, hogy valóban felnőjön feladatához. Igazán lenni akar és nem látszani.
(HELLER éGNES)
A drámai alapszituációban már minden későbbi fejlemény csírája megjelenik, a kezdeti feszültséget az emberi viszonyok megváltozásának szükségszerűsége kelti (Bécsy Tamás). Hamlet helyzete már a tragédia elején különösen drámai: apja mintegy két hónapja halott, anyja pedig máris (a korabeli felfogás szerint) vérfertőző házasságban él az elhunyt király testvéröccsével - mellesleg szólva a korona egyenes ágon a királyfit illetné. Mindezt döbbenetessé súlyosbítja a szellemjelenetben sugallt felismerés: orvul elkövetett testvérgyilkosság történt.
Kivel áll szemben Hamlet, a tragédia főhőse? Korántsem csupán a testvérgyilkos trónbitorlóval. A lépésről lépésre feltáruló helyzetkép szerint, végső soron, az egész világ tornyosul ellenségesen a főhős fölé: „Kizökkent az idő; - ó, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt."
Utóbb a kezdő jelenetek jelentéktelennek látszó mozzanatai is fenyegetéssel telítődnek: a fegyveresek katonás őrségváltása, a titokzatos szellem sejtelmes hallgatása.
Az első felvonásban a felszín még nyugodt, de különösen beszédesek a viselkedések. A trónteremben határozott, de „nyájas" szavak állnak szemben a főhős szűkszavú válaszaival, magába fojtott indulataival, óriási feszültségével, csak monológjában körvonalazódó vádjaival („Étörj meg, szívem, mert nem szólhat a száj"). A főkamarás családjában nagy veszélyről árulkodó, rendkívüli óvatosságra oktató intelmek hangzanak el; az érzelmek tilosak, elfojtódnak. A királyi családban anya és fia (Gertrud és Hamlet) kerülik az őszinte beszélgetést, csak a mű derekán találkoznak - akkor is csupán Polonius alattomos mesterkedéséből következően. Az emberi kapcsolatok alapjaikban fertőzöttek. A magatartásokra már az első jelenetektől kezdve gyanakvás, egymásra lesés, rejtőzködés és fortélyos félelem nyomja rá a bélyegét.
A felszín alatt erkölcsi válság feszül. A világ csak „látszik", pedig „valóban" lennie kellene - panaszolja első szavaival, anyjához szólva Hamlet. A szereplők az erkölcsös viselkedés pózait játsszák (mert hiszen azok „játszhatók"). Az etikai alapérték, maga a becsület elvesztette jelentését: „becsületes lenni, ahogy most jár a világ, annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve." A becsületet a szépség itt „elváltoztatja", jóllehet ennek még az elképzelése is „valaha paradox volt" (Hamlet mondja Opheliának). Ezzel szemben „a farkcsóválás hasznot terem", és szerepet játszik mindenki, „cukrozott nyelv" jelenik meg a felszínen, „ájtatos arccal, Kegyes gyakorlattal becúkorozzuk Magát az ördögöt" (Polonius fogalmaz így, pont őÉ). Mély kiábrándultságot sejtet Hamletnek Opheliához intézett szemrehányása: „Isten megáldott egy arccal, csináltok egy másikat." Az idő „kizökkent", a világrend eltorzult. A főhős őrültséget színlel, szerelmese megőrül és vízbe fullad. Ophelia legutolsó szavaival - Horatio tudósít róla - csak azt ismételgeti: „hamis a világ". Hamlet irtóztatóan keserű szemrehányása saját anyjának: „Mutass erényt, ha nincs is."
A kulcsmondatot a mellékszereplő Marcellus mondja ki: „Rohadt az államgépben valami." (Szállóigévé válva, önállósulva így közismert: „Valami bűzlik Dániában.") „Dánia börtön." Hamletnek ezt a mondatát hallva emlékezetünkbe idéződhet: őröket láttunk legelőször a színpadon. A válság ugyan Dániában tetőzik, Claudius udvarában, de az országhatárokon túl is jelen van: a norvég nemzeti hadsereg - a dán belviszályban a nevető harmadik - jelentéktelen földterületekért vonul háborúba. Ťme „a béke s nagy vagyon fekélye" (Hamlet vélekedik így). „Kizökkent az idő"É
A főhős tehát számos külső konfliktus kereszttüzében áll, sőt belső ellentmondásokkal is meg kell vívnia harcát.
Elsődleges feladata, atyja szellemének bosszúparancsa („boszúld meg rút, erőszakos halálát") Claudiusszal állítja szembe, de már ez a kötelesség is csaknem teljesíthetetlennek látszik: a király alattomos, gátlástalan és kegyetlen ellenfél. Alapszinten tehát a Hamlet bosszúdráma.
A hős a bosszúval egyidejűleg az igazság és a becsület érvényének helyreállítására is felszólítást kapott („ne engedd Dánia királyi ágyát Vérbujaságnak átkos fekhelyűl"). Ez a feladat viszont azonnal éles ellentétbe kerül az elsővel: hogyan lehetne véres tettel helyreállítani az erkölcsös világrendet? Elkerülhető-e az újabb morális vétség az apai parancs teljesítésekor? Milyen módon oldható meg a bűnös megbüntetése - újabb vétségek elkövetése vagy előidézése nélkül? Ez a konfliktuscsoport emeli ki Shakespeare művét a bosszúdráma műfajából.
Hamlet ugyanis Wittenbergben tanult, reneszánsz szellemű ifjú, a helsingőri királyi udvar pedig alapvetően etikátlan, a humanizmust megcsúfoló közeg. Hősünk tudni vágyása már az első felvonásban elemi erővel tör fel: „Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem!" - szól rögtön a szellemhez. § pontosan ismeri a reneszánsz embereszményt: „mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos!" Maga körül azonban eszményeinek megcsúfolását látja: édesapja halott („ő volt az ember"), a helyét egy satnya külsejű, gátlástalanul törtető „parázna vérnősző barom" bitorolja.
Mindezek ellenére azonnal vállalja a szellemtől kapott feladatot („ha mi oly szegény egy Embertől, aminő Hamlet telik [É], meglesz"). Az igazságos és becsületes tetthez először is meg kell bizonyosodnia Claudius (vagy mások) bűnösségéről, végtére is az ő számára a szellem szavai nem lehetnek mérvadóak. Helyzetének pontos felmérése azonban lehetetlen: nem láthatja át a rá leselkedő konkrét veszélyeket, de nagyon is sejti létüket. Nem mer bízni senkiben; magába zárkózik, álarcot ölt. Rosencrantz és Guildenstern esete, valamint Laertes ellene fordítása igazolja utólag, hogy mennyire jogos volt a félelme. Azt is rögtön sejti, hogy még a tiszta lelkű Opheliát is kijátsszák ellene - eltépi hát a hozzá fűző kötelékeket (kiszakítva szíve egy darabját). Még utoljára őszinte vallomást tesz levelében („téged, ó legjobb! legjobban szeretlek"), de aztán azt is kíméletlenül megtagadja („én nem szerettelek") - a vállalt feladat érdekében is, és hogy szerelmesét a veszélyektől mentse. Utóbb látjuk, hogy hiába. Horatiót sem szándékozik beavatni („Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek élmodni képes"), és csak konkrét tervei megfoganásakor épít rá. úgy érzi, az egész világgal áll szemben.
Miközben az igazság és a megoldás felé vezető lépéseken tépelődik, ki kell kerülnie Claudiusék újabb és újabb cselvetéseit. Kezdeti tehetetlensége saját magát nyomasztja a legjobban. A reneszánsz embereszmény folytonosan jelen van Hamlet tudatában; a „Hercules"-hez fogható fizikai képességek és a szellemi-erkölcsi értékek harmóniáját elsősorban önmagától igényli. Keményen vádolja tehát önmagát: „én, Lágyszívü bárgyu gaz, bujkálok egyre", pedig a színészek érkezéséig valóban meg van kötve a keze, rákényszerül a halogatás taktikája: „nincs abba mód, Hogy én galambepéjü ne legyek." Tettvágya kezdettől nem hiányzik, sőt időnként alig fékezi önmagát („szörnyü tettet bírnék elkövetni [É] de csitt! anyámhoz"). Valamennyi vádpontjára
- gyávaság, indokolatlan tétlenség, „állati feledség", „én vagyok a világ első bohóca" stb. - ellenbizonyítékul épp ő szolgál, számtalan esetben. Azonnal dönt a feladat elvállalásáról („csak parancsod éljen egyedűl Agyam könyvében"), azonnal megtalálja az egyetlen helyes taktikát (az őrültség álarcát: „én csak fölszéllel vagyok bolond"), azonnal a kárpit mögé döf (eltalálva Poloniust), az egyetlen alkalmat megragadva Rosencrantzék ellen fordítja Claudius gyilkos fondorlatát. A zárójelenetben már kiváló harci erényeket is felvonultat, de nagyon sokáig nem léphet fel nyíltan. „A reneszánsz ember [É] át is éli, főleg pedig át is szenvedi társadalma változó világképének erkölcsi-szemléleti zűrzavarát" (Németh G. Béla).
A tudatválság állapotában a személyiség kívülről látja önmagát, mérlegeli a feladatát és a saját lehetőségeit, szembenéz korlátaival - és feloldhatatlan ellentmondásokat talál. A „sok rémes gondolat [É] túlhaladja értelmünk körét". Az „öntudat" (a szándék és a tett közé állva) „Belőlünk mind gyávát csinál". Az ember „előre-hátra tekintő okos ésszel" rendelkező „barom", akit a tudat meg is béníthat („én nem tudom, miért élek"). Az öntudattal élő modern ember még azt is tudja, hogy a világ tényei tőle függetlenül léteznek („nincs a világon se jó, se rossz; gondolkodás teszi azzá"), a gondolkodó ember felelőssége épp ezért mérhetetlen. A Hamlet „egy tudat tragédiája, mely visszatükrözi önmagát" (Szegedy-M. Mihály).
Hamlet királyfi a dráma kezdetére már elvesztette eredendő hitét, naiv optimizmusát: „Egy tű fokát nem ér az életem." „én nem gyönyörködöm az emberben." „Bánj mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el az akasztófát?" és a legsajgóbb kiábrándulás oka a szülőanya vétke. Opheliához az utolsó szavai („Eredj kolostorba"
- „Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higgy közülünk"É) az életvereség fájdalmas beismerését jelzik: már csak ezt az egyetlen kiutat képes javasolni szerelmesének. Az emberi léptéket messze meghaladó feladatai miatt már első megjelenésekor az öngyilkosságot fontolgatja („Nyomasztó nékem e világi űzlet!"); „örömest megválna" az életétől (Poloniusnak mondja); ezt a lehetőséget a III. felvonás nagymonológjában fogja előttünk teljesen végiggondolni - ott azonban már érvényre jut reneszánsz szemlélete. A Hamlet a meghasonlott ember tragédiája.
Egyetlen porcikája sem kívánja a hősszerepet („Egy csigaházban ellaknám s végtelen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim"). A hatalmas belső küzdelmek során azonban mégis sikerül kialakítania a gondolat és indulat, tett és erkölcs egységét („•, vért kivánj Hát, gondolat!"). Belátja: „Az valódi nagy, Ki fel nem indul, ha nagy oka nincs; De szalmaszálért is küzd nagyszerűen, Midőn becsűlet, ami fennforog". Horatio sztoikus magatartása erőt adó példa: „férfi vagy, ki a Sors öklözését vagy jutalmait Egyképp fogadtad, [É] ki szenvedélye rabja nem lett soha". Ezt a magatartást kell idővel elsajátítania Hamletnek, gyarlóságai leküzdésével. Sokáig szerepválsággal viaskodik, de a színész ellenpéldája is felrázza: „álom-indulatban, Egy eszményképhez úgy hozzátöri Lelkét [É] s mind semmiért!" „De én, Lágyszívü, bárgyu gaz, bujkálok egyreÉ" Az egyéniség és a szerep, a feladat és a valódi emberi nagyság összefüggésein töpreng a temetőben, a sírokból előkerülő koponyák kapcsán is: „Nagy Sándoré is ilyenné lett a földben?" A Hamlet egyben az identitás drámája is, a szerepválság tragédiája.
A mű számos főmotívuma közül a szerepjátszás a szereplők rendszeréhez is kulcsot szolgáltat. A tragikus hősi szerepet Hamlet királyfi végül is elvállalja és betölti. Milyen szerep adódik a többi figura számára Claudius udvarában, a „látszat" világában?
Rosencrantz és Guildenstern elvtelen szolgalelkek, gerinctelen figurák, nekik nincs gondjuk a szerepükkel. A király első szavára vállalják a besúgói megbízatást, de röviddel később Hamlet könnyűszerrel kiszedi belőlük a titkukat. Pályájuk korábbi szakaszában Hamletnek voltak társai, most a másik oldalon, az udvar tisztviselői ranglétrájának alján állnak, jelentős karrier várományosaiként. A mindenkori hatalom engedelmes kiszolgálói ők, „a királytól pártfogást, jutalmakat és tekintélyt" igyekeznek nyerni. Hősünk fájdalmas szemrehányása („síp" gyanánt „játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szívét") lepereg Guildensternről. Rosencrantz jellemének szimbóluma a „szivacs". Bukásuk nem a balszerencséből, hanem épp az erkölcsös világrend felülkerekedéséből következik, „önnön csuszás-mászásuk" miatt - megérdemlik azt.
Laertes egyenes, tiszta jellem, Opheliának őszinte, féltő bátyja, jóhiszemű fiatalember - ő a naiv balek szerepét kényszerül eljátszani. A kiindulóponton szintén Hamlet párhuzama és egyben ellenpontja: őt - Hamlettel ellentétben - a király visszaengedi az egyetemre, Franciaországba. Apja halála utáni harcias fellépése Claudius ellen („Alávaló király! Add vissza atyámat!" -öSzembekötősdit nem játszunk velem!") egy pillanatra hősszerepben tünteti fel, egyben erkölcsi nemességét és egyenességét is újra bizonyítja. A következő pillanatok azonban azt példázzák, hogy mi lesz az egyenes tett és nyílt lázadás következménye Helsingőrben: a körmönfont Claudius játszva megzabolázza és a saját szolgálatába állítja a fiatalember vak indulatait. Laertes nem veszi észre az országos elégedetlenséget, a tömegek indulatát sem, amelyre feltehetőleg sikerrel támaszkodhatna - jellegzetesen elvakult figura. Ophelia elvesztésekor érzett mély gyásza „dagályos indulatban" tör ki. A bajvívásban becstelen eljárásra is rábírható (Párizs és Wittenberg különbsége ez?). Utolsó szavaival azonban felmagasodik, az igazság híve és az író szócsöve lesz; beismeri saját vereségét, annak jogosságát, leleplezi Claudiust, és Hamletet is tisztázza: „En-árulásomért méltán halok. [É] A király az ok, Mindenben a király. [É] Váltsunk, nemes Hamlet, bocsánatot: Atyám halála s az enyém ne szálljon Fejedre, se az enyimre a tied!"
Polonius, a minden hájjal megkent főkamarás ifjúkorában színészkedett („jó színésznek tartottak"). Most ő a király „becsűletes, hű embere" („Egy lelkem, egy hitem van, mindenik Az Istené s kegyes királyomé"), de csak a becstelenségben lehet hű hozzá, az ármányos cselszövésekben lehet a jobbkeze. A mű derekáig ő buzgólkodik a legjobban Hamlettel szemben, bár intelligenciája nem mérhető a főhősével, Hamlet gúnyt is űz belőle (pl. mire hasonlít a felhő: tevére? menyétre? cethalra?). Locsogó, szószátyár kisember („éltében [É] gaz, locska, balgatag"), nem tud nem „mesterkedni". Személyes tragédiáját ő látja a legkevésbé: lelkiismeretes apa kíván lenni - Claudius leghívebb szolgálatában. Az a mechanizmus sodorja el őt, pusztítja el gyermekeit, amelyet erkölcsi fenntartások nélkül, vakon szolgál. Előbb ő hal meg csúfosan, saját kelepcéjében, Hamlet kardjától, aztán a lánya tébolyodottan vízbefúl, Laertesszel pedig a Claudius kiagyalta mérgezés végez. Polonius halála után a simulékonyságban vele is vetekedő Osrick tölti be a vakbuzgó udvaronc szerepét (aki „tán még anyja emlőjével is udvariaskodott [É], mielőtt megszopta volna"). Szolgalelkekben korlátlan a kínálat a zsarnok király udvarában.
Claudius az alapbűn elkövetője, a világ gonoszságának, gátlástalanságának megszemélyesítője. § ugyan a felborult világrendre hivatkozik: „e veszett világban [É] gonoszság félretol jogot", de felmentést nem kaphat. Pragmatikus életvezetése, érdekérvényesítő reálpolitikája, nyílt önzése - maga a világtorzulás, a humanizmus megcsúfolása. Gátlástalan célratörése és politikusi-taktikusi sikerei egy darabig a csúcsra emelik és magason tartják. Még a nép rokonszenvét is képes elnyerni („ki száját vonogatta rá atyám éltében, húsz, negyven, ötven, száz aranyat megád egy-egy arcképéért kicsiben"). Amikor meglátja Hamlet személyében a veszélyes ellenfelet, szinte azonnal összeroppan, és bűntudat tör fel belőle: „•, rút az én bűnöm [É], vérgyilkolás!" A mozgató rugók: „koronám, saját dicsvágyam, és királyném". Megölt testvérével összehasonlítva, Hamlet királyfi szemében - fizikai és erkölcsi tekintetben egyaránt - összehasonlíthatatlanul silányabb, csupán „egy váz király", „ország, uralkodás zsebtolvaja". Végül elveszti a harcot a hőssel szemben.
A női szereplőknek ebben a késő középkori udvarban kicsi a mozgásterük. Gertrudis idősödő asszony, akit már Claudius bűvkörének rabjaként ismerünk meg. A szerelmi mámorban tulajdon fiáról, anyai kötelességeiről is megfeledkezik. A sógora könnyűszerrel elhódíthatta a férjétől („Hiúság, asszony a neved!" - fordítja Arany János; mai szóval hívságot, gyarlóságot mondhatunk). Azt is engedelmesen elfogadja és visszhangozza, hogy fiának Angliába kell mennie („úgy határozák"), anyai ösztöne eltompulván nem is sejti a fiára leselkedő halálos veszélyt. Meg sem fordul a fejében, hogy szót emeljen fia trónutódlási jogáért. Szánalmas, akaratgyenge nő, okkal sodorják el a végkifejlet történései, halála elkerülhetetlen.
Ophelia tiszta, végtelenül jóindulatú és jóhiszemű lény, teljesen ki van szolgáltatva környezete kényének-kedvének, így saját apja mesterkedéseinek is. Zokszó nélkül engedelmeskedik („Elútasítám levelit, s magát El nem fogadtam"), de Hamlet iránti szerelméhez is mindvégig hű marad. A megpróbáltatásokat nem képes elviselni. Halála mélyen megrendítő; elvesztése Hamlet számára a világhoz fűző legfontosabb kötelék elszakadását jelenti, így döntő lökést ad a feladat teljesítésére.
A Hamlet szerkezete nem igazodik a klasszikus művekből megállapított (elsőként a spanyol drámairodalomban normaként ható) ún. hármas egység szabályához, mert Shakespeare célja ebben a művében sem csupán egyetlen központi konfliktus sarkított ábrázolása. Szerzőnk szabadon bánik térrel és idővel, a dráma műfaját az ún. „epikus színház" felé mozdítja el. A Hamlet cselekménye mintegy 7-8 nap eseményeit öleli fel, de köztük kb. két hónapnyi idő is eltelik. A jelenetek a helsingőri vár számos színhelyén játszódnak, a kastély előtti térre és a temetőkertre is kiterjednek.
Maguk a felvonások a párhuzamok és ellentétek bonyolult játékára épülnek. Az első felvonásban a magatartások, törekvések és emberi viszonyok hálóját ismerhetjük meg (de a körülményekre és az előzményekre vonatkozó információkat a későbbi felvonások is tartalmaznak). E rész utolsó jelenetében jut a felszínre az elsődleges konfliktus, ez egyszersmind a bonyodalom kezdete. A második és harmadik felvonás Hamlet és Claudius álcázott lépéseiből, manővereiből szövődik. A színészek érkezése szolgál előre lendítő mozzanatként, az „egérfogó" jelenettel mindketten lelepleződnek ellenfelük szemében. Az imajelenetben teljesülhetne Hamlet bosszúfeladata, de a konfliktus többi eleme még visszatartja a kardját. Polonius megölése, majd a negyedik felvonásban Ophelia halála már a tragikus végkifejlet szerves része. Az angliai kelepcét elkerülő Hamlet a tetőponton sem magával Claudiusszal kerül közvetlenül szembe, hanem a fortélyosan ellene állított Laertesszel. A tragikus véletlenek sorozatában azonban a megtorlásra is sor kerül. Hamlet sem kerülheti el ugyan sorsát, de a zárszóra érkező Fortinbras megadja neki az erkölcsi elégtételt.
A tragikus hős magasrendű szellemi értékek védelmében és szolgálatában dacol a kívüle álló világgal. Hamlet szembenéz a sorssal, bízik a világrend visszaállítható voltában, a gondviselésben (hisz „egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül"). Sztoikus nyugalommal, saját esendőségével is számolva lép fel a vívópástra. Helytállásának tanúsítását kéri csupán Horatiótól: „Szídd még e rossz világ kínos lehét, Hogy elmondhasd esetem."
Shakespeare tömör, metaforákban és szójátékokban bővelkedő stílusa ebben a drámában különös jelentőséghez jut: a szándékok és gondolatok gyakran bújnak a sza-
vak mögé, a szöveg voltaképp sejtetések és utalások hálója („szó, szó, szó"). A „blank verse" jambikus ritmusát időnként próza váltja fel (pl. az alsó társadalmi rétegek, a sírásók jelenetében, a Rosencrantzot és Guildensternt leleplező párbeszédben, a színészekkel való kötetlen beszélgetésben stb.).
Shakespeare-nek ez a műve a világirodalom számtalan alkotásában él tovább. Hatott például Katona Bánk bánjára, motívumai tovább élnek Dürrenmatt A fizikusok és Mroz«ek Tangó c. darabjában, önálló tragédia kerekedik ki a mellékszereplők sorsából Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című művében.
A szerepvállalás és szerepjátszások tragédiájában Shakespeare magáról a színjátékról is szól: ennek „föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát."
(HELLER éGNES)
A drámai alapszituációban már minden későbbi fejlemény csírája megjelenik, a kezdeti feszültséget az emberi viszonyok megváltozásának szükségszerűsége kelti (Bécsy Tamás). Hamlet helyzete már a tragédia elején különösen drámai: apja mintegy két hónapja halott, anyja pedig máris (a korabeli felfogás szerint) vérfertőző házasságban él az elhunyt király testvéröccsével - mellesleg szólva a korona egyenes ágon a királyfit illetné. Mindezt döbbenetessé súlyosbítja a szellemjelenetben sugallt felismerés: orvul elkövetett testvérgyilkosság történt.
Kivel áll szemben Hamlet, a tragédia főhőse? Korántsem csupán a testvérgyilkos trónbitorlóval. A lépésről lépésre feltáruló helyzetkép szerint, végső soron, az egész világ tornyosul ellenségesen a főhős fölé: „Kizökkent az idő; - ó, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt."
Utóbb a kezdő jelenetek jelentéktelennek látszó mozzanatai is fenyegetéssel telítődnek: a fegyveresek katonás őrségváltása, a titokzatos szellem sejtelmes hallgatása.
Az első felvonásban a felszín még nyugodt, de különösen beszédesek a viselkedések. A trónteremben határozott, de „nyájas" szavak állnak szemben a főhős szűkszavú válaszaival, magába fojtott indulataival, óriási feszültségével, csak monológjában körvonalazódó vádjaival („Étörj meg, szívem, mert nem szólhat a száj"). A főkamarás családjában nagy veszélyről árulkodó, rendkívüli óvatosságra oktató intelmek hangzanak el; az érzelmek tilosak, elfojtódnak. A királyi családban anya és fia (Gertrud és Hamlet) kerülik az őszinte beszélgetést, csak a mű derekán találkoznak - akkor is csupán Polonius alattomos mesterkedéséből következően. Az emberi kapcsolatok alapjaikban fertőzöttek. A magatartásokra már az első jelenetektől kezdve gyanakvás, egymásra lesés, rejtőzködés és fortélyos félelem nyomja rá a bélyegét.
A felszín alatt erkölcsi válság feszül. A világ csak „látszik", pedig „valóban" lennie kellene - panaszolja első szavaival, anyjához szólva Hamlet. A szereplők az erkölcsös viselkedés pózait játsszák (mert hiszen azok „játszhatók"). Az etikai alapérték, maga a becsület elvesztette jelentését: „becsületes lenni, ahogy most jár a világ, annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve." A becsületet a szépség itt „elváltoztatja", jóllehet ennek még az elképzelése is „valaha paradox volt" (Hamlet mondja Opheliának). Ezzel szemben „a farkcsóválás hasznot terem", és szerepet játszik mindenki, „cukrozott nyelv" jelenik meg a felszínen, „ájtatos arccal, Kegyes gyakorlattal becúkorozzuk Magát az ördögöt" (Polonius fogalmaz így, pont őÉ). Mély kiábrándultságot sejtet Hamletnek Opheliához intézett szemrehányása: „Isten megáldott egy arccal, csináltok egy másikat." Az idő „kizökkent", a világrend eltorzult. A főhős őrültséget színlel, szerelmese megőrül és vízbe fullad. Ophelia legutolsó szavaival - Horatio tudósít róla - csak azt ismételgeti: „hamis a világ". Hamlet irtóztatóan keserű szemrehányása saját anyjának: „Mutass erényt, ha nincs is."
A kulcsmondatot a mellékszereplő Marcellus mondja ki: „Rohadt az államgépben valami." (Szállóigévé válva, önállósulva így közismert: „Valami bűzlik Dániában.") „Dánia börtön." Hamletnek ezt a mondatát hallva emlékezetünkbe idéződhet: őröket láttunk legelőször a színpadon. A válság ugyan Dániában tetőzik, Claudius udvarában, de az országhatárokon túl is jelen van: a norvég nemzeti hadsereg - a dán belviszályban a nevető harmadik - jelentéktelen földterületekért vonul háborúba. Ťme „a béke s nagy vagyon fekélye" (Hamlet vélekedik így). „Kizökkent az idő"É
A főhős tehát számos külső konfliktus kereszttüzében áll, sőt belső ellentmondásokkal is meg kell vívnia harcát.
Elsődleges feladata, atyja szellemének bosszúparancsa („boszúld meg rút, erőszakos halálát") Claudiusszal állítja szembe, de már ez a kötelesség is csaknem teljesíthetetlennek látszik: a király alattomos, gátlástalan és kegyetlen ellenfél. Alapszinten tehát a Hamlet bosszúdráma.
A hős a bosszúval egyidejűleg az igazság és a becsület érvényének helyreállítására is felszólítást kapott („ne engedd Dánia királyi ágyát Vérbujaságnak átkos fekhelyűl"). Ez a feladat viszont azonnal éles ellentétbe kerül az elsővel: hogyan lehetne véres tettel helyreállítani az erkölcsös világrendet? Elkerülhető-e az újabb morális vétség az apai parancs teljesítésekor? Milyen módon oldható meg a bűnös megbüntetése - újabb vétségek elkövetése vagy előidézése nélkül? Ez a konfliktuscsoport emeli ki Shakespeare művét a bosszúdráma műfajából.
Hamlet ugyanis Wittenbergben tanult, reneszánsz szellemű ifjú, a helsingőri királyi udvar pedig alapvetően etikátlan, a humanizmust megcsúfoló közeg. Hősünk tudni vágyása már az első felvonásban elemi erővel tör fel: „Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem!" - szól rögtön a szellemhez. § pontosan ismeri a reneszánsz embereszményt: „mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos!" Maga körül azonban eszményeinek megcsúfolását látja: édesapja halott („ő volt az ember"), a helyét egy satnya külsejű, gátlástalanul törtető „parázna vérnősző barom" bitorolja.
Mindezek ellenére azonnal vállalja a szellemtől kapott feladatot („ha mi oly szegény egy Embertől, aminő Hamlet telik [É], meglesz"). Az igazságos és becsületes tetthez először is meg kell bizonyosodnia Claudius (vagy mások) bűnösségéről, végtére is az ő számára a szellem szavai nem lehetnek mérvadóak. Helyzetének pontos felmérése azonban lehetetlen: nem láthatja át a rá leselkedő konkrét veszélyeket, de nagyon is sejti létüket. Nem mer bízni senkiben; magába zárkózik, álarcot ölt. Rosencrantz és Guildenstern esete, valamint Laertes ellene fordítása igazolja utólag, hogy mennyire jogos volt a félelme. Azt is rögtön sejti, hogy még a tiszta lelkű Opheliát is kijátsszák ellene - eltépi hát a hozzá fűző kötelékeket (kiszakítva szíve egy darabját). Még utoljára őszinte vallomást tesz levelében („téged, ó legjobb! legjobban szeretlek"), de aztán azt is kíméletlenül megtagadja („én nem szerettelek") - a vállalt feladat érdekében is, és hogy szerelmesét a veszélyektől mentse. Utóbb látjuk, hogy hiába. Horatiót sem szándékozik beavatni („Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek élmodni képes"), és csak konkrét tervei megfoganásakor épít rá. úgy érzi, az egész világgal áll szemben.
Miközben az igazság és a megoldás felé vezető lépéseken tépelődik, ki kell kerülnie Claudiusék újabb és újabb cselvetéseit. Kezdeti tehetetlensége saját magát nyomasztja a legjobban. A reneszánsz embereszmény folytonosan jelen van Hamlet tudatában; a „Hercules"-hez fogható fizikai képességek és a szellemi-erkölcsi értékek harmóniáját elsősorban önmagától igényli. Keményen vádolja tehát önmagát: „én, Lágyszívü bárgyu gaz, bujkálok egyre", pedig a színészek érkezéséig valóban meg van kötve a keze, rákényszerül a halogatás taktikája: „nincs abba mód, Hogy én galambepéjü ne legyek." Tettvágya kezdettől nem hiányzik, sőt időnként alig fékezi önmagát („szörnyü tettet bírnék elkövetni [É] de csitt! anyámhoz"). Valamennyi vádpontjára
- gyávaság, indokolatlan tétlenség, „állati feledség", „én vagyok a világ első bohóca" stb. - ellenbizonyítékul épp ő szolgál, számtalan esetben. Azonnal dönt a feladat elvállalásáról („csak parancsod éljen egyedűl Agyam könyvében"), azonnal megtalálja az egyetlen helyes taktikát (az őrültség álarcát: „én csak fölszéllel vagyok bolond"), azonnal a kárpit mögé döf (eltalálva Poloniust), az egyetlen alkalmat megragadva Rosencrantzék ellen fordítja Claudius gyilkos fondorlatát. A zárójelenetben már kiváló harci erényeket is felvonultat, de nagyon sokáig nem léphet fel nyíltan. „A reneszánsz ember [É] át is éli, főleg pedig át is szenvedi társadalma változó világképének erkölcsi-szemléleti zűrzavarát" (Németh G. Béla).
A tudatválság állapotában a személyiség kívülről látja önmagát, mérlegeli a feladatát és a saját lehetőségeit, szembenéz korlátaival - és feloldhatatlan ellentmondásokat talál. A „sok rémes gondolat [É] túlhaladja értelmünk körét". Az „öntudat" (a szándék és a tett közé állva) „Belőlünk mind gyávát csinál". Az ember „előre-hátra tekintő okos ésszel" rendelkező „barom", akit a tudat meg is béníthat („én nem tudom, miért élek"). Az öntudattal élő modern ember még azt is tudja, hogy a világ tényei tőle függetlenül léteznek („nincs a világon se jó, se rossz; gondolkodás teszi azzá"), a gondolkodó ember felelőssége épp ezért mérhetetlen. A Hamlet „egy tudat tragédiája, mely visszatükrözi önmagát" (Szegedy-M. Mihály).
Hamlet királyfi a dráma kezdetére már elvesztette eredendő hitét, naiv optimizmusát: „Egy tű fokát nem ér az életem." „én nem gyönyörködöm az emberben." „Bánj mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el az akasztófát?" és a legsajgóbb kiábrándulás oka a szülőanya vétke. Opheliához az utolsó szavai („Eredj kolostorba"
- „Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higgy közülünk"É) az életvereség fájdalmas beismerését jelzik: már csak ezt az egyetlen kiutat képes javasolni szerelmesének. Az emberi léptéket messze meghaladó feladatai miatt már első megjelenésekor az öngyilkosságot fontolgatja („Nyomasztó nékem e világi űzlet!"); „örömest megválna" az életétől (Poloniusnak mondja); ezt a lehetőséget a III. felvonás nagymonológjában fogja előttünk teljesen végiggondolni - ott azonban már érvényre jut reneszánsz szemlélete. A Hamlet a meghasonlott ember tragédiája.
Egyetlen porcikája sem kívánja a hősszerepet („Egy csigaházban ellaknám s végtelen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim"). A hatalmas belső küzdelmek során azonban mégis sikerül kialakítania a gondolat és indulat, tett és erkölcs egységét („•, vért kivánj Hát, gondolat!"). Belátja: „Az valódi nagy, Ki fel nem indul, ha nagy oka nincs; De szalmaszálért is küzd nagyszerűen, Midőn becsűlet, ami fennforog". Horatio sztoikus magatartása erőt adó példa: „férfi vagy, ki a Sors öklözését vagy jutalmait Egyképp fogadtad, [É] ki szenvedélye rabja nem lett soha". Ezt a magatartást kell idővel elsajátítania Hamletnek, gyarlóságai leküzdésével. Sokáig szerepválsággal viaskodik, de a színész ellenpéldája is felrázza: „álom-indulatban, Egy eszményképhez úgy hozzátöri Lelkét [É] s mind semmiért!" „De én, Lágyszívü, bárgyu gaz, bujkálok egyreÉ" Az egyéniség és a szerep, a feladat és a valódi emberi nagyság összefüggésein töpreng a temetőben, a sírokból előkerülő koponyák kapcsán is: „Nagy Sándoré is ilyenné lett a földben?" A Hamlet egyben az identitás drámája is, a szerepválság tragédiája.
A mű számos főmotívuma közül a szerepjátszás a szereplők rendszeréhez is kulcsot szolgáltat. A tragikus hősi szerepet Hamlet királyfi végül is elvállalja és betölti. Milyen szerep adódik a többi figura számára Claudius udvarában, a „látszat" világában?
Rosencrantz és Guildenstern elvtelen szolgalelkek, gerinctelen figurák, nekik nincs gondjuk a szerepükkel. A király első szavára vállalják a besúgói megbízatást, de röviddel később Hamlet könnyűszerrel kiszedi belőlük a titkukat. Pályájuk korábbi szakaszában Hamletnek voltak társai, most a másik oldalon, az udvar tisztviselői ranglétrájának alján állnak, jelentős karrier várományosaiként. A mindenkori hatalom engedelmes kiszolgálói ők, „a királytól pártfogást, jutalmakat és tekintélyt" igyekeznek nyerni. Hősünk fájdalmas szemrehányása („síp" gyanánt „játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szívét") lepereg Guildensternről. Rosencrantz jellemének szimbóluma a „szivacs". Bukásuk nem a balszerencséből, hanem épp az erkölcsös világrend felülkerekedéséből következik, „önnön csuszás-mászásuk" miatt - megérdemlik azt.
Laertes egyenes, tiszta jellem, Opheliának őszinte, féltő bátyja, jóhiszemű fiatalember - ő a naiv balek szerepét kényszerül eljátszani. A kiindulóponton szintén Hamlet párhuzama és egyben ellenpontja: őt - Hamlettel ellentétben - a király visszaengedi az egyetemre, Franciaországba. Apja halála utáni harcias fellépése Claudius ellen („Alávaló király! Add vissza atyámat!" -öSzembekötősdit nem játszunk velem!") egy pillanatra hősszerepben tünteti fel, egyben erkölcsi nemességét és egyenességét is újra bizonyítja. A következő pillanatok azonban azt példázzák, hogy mi lesz az egyenes tett és nyílt lázadás következménye Helsingőrben: a körmönfont Claudius játszva megzabolázza és a saját szolgálatába állítja a fiatalember vak indulatait. Laertes nem veszi észre az országos elégedetlenséget, a tömegek indulatát sem, amelyre feltehetőleg sikerrel támaszkodhatna - jellegzetesen elvakult figura. Ophelia elvesztésekor érzett mély gyásza „dagályos indulatban" tör ki. A bajvívásban becstelen eljárásra is rábírható (Párizs és Wittenberg különbsége ez?). Utolsó szavaival azonban felmagasodik, az igazság híve és az író szócsöve lesz; beismeri saját vereségét, annak jogosságát, leleplezi Claudiust, és Hamletet is tisztázza: „En-árulásomért méltán halok. [É] A király az ok, Mindenben a király. [É] Váltsunk, nemes Hamlet, bocsánatot: Atyám halála s az enyém ne szálljon Fejedre, se az enyimre a tied!"
Polonius, a minden hájjal megkent főkamarás ifjúkorában színészkedett („jó színésznek tartottak"). Most ő a király „becsűletes, hű embere" („Egy lelkem, egy hitem van, mindenik Az Istené s kegyes királyomé"), de csak a becstelenségben lehet hű hozzá, az ármányos cselszövésekben lehet a jobbkeze. A mű derekáig ő buzgólkodik a legjobban Hamlettel szemben, bár intelligenciája nem mérhető a főhősével, Hamlet gúnyt is űz belőle (pl. mire hasonlít a felhő: tevére? menyétre? cethalra?). Locsogó, szószátyár kisember („éltében [É] gaz, locska, balgatag"), nem tud nem „mesterkedni". Személyes tragédiáját ő látja a legkevésbé: lelkiismeretes apa kíván lenni - Claudius leghívebb szolgálatában. Az a mechanizmus sodorja el őt, pusztítja el gyermekeit, amelyet erkölcsi fenntartások nélkül, vakon szolgál. Előbb ő hal meg csúfosan, saját kelepcéjében, Hamlet kardjától, aztán a lánya tébolyodottan vízbefúl, Laertesszel pedig a Claudius kiagyalta mérgezés végez. Polonius halála után a simulékonyságban vele is vetekedő Osrick tölti be a vakbuzgó udvaronc szerepét (aki „tán még anyja emlőjével is udvariaskodott [É], mielőtt megszopta volna"). Szolgalelkekben korlátlan a kínálat a zsarnok király udvarában.
Claudius az alapbűn elkövetője, a világ gonoszságának, gátlástalanságának megszemélyesítője. § ugyan a felborult világrendre hivatkozik: „e veszett világban [É] gonoszság félretol jogot", de felmentést nem kaphat. Pragmatikus életvezetése, érdekérvényesítő reálpolitikája, nyílt önzése - maga a világtorzulás, a humanizmus megcsúfolása. Gátlástalan célratörése és politikusi-taktikusi sikerei egy darabig a csúcsra emelik és magason tartják. Még a nép rokonszenvét is képes elnyerni („ki száját vonogatta rá atyám éltében, húsz, negyven, ötven, száz aranyat megád egy-egy arcképéért kicsiben"). Amikor meglátja Hamlet személyében a veszélyes ellenfelet, szinte azonnal összeroppan, és bűntudat tör fel belőle: „•, rút az én bűnöm [É], vérgyilkolás!" A mozgató rugók: „koronám, saját dicsvágyam, és királyném". Megölt testvérével összehasonlítva, Hamlet királyfi szemében - fizikai és erkölcsi tekintetben egyaránt - összehasonlíthatatlanul silányabb, csupán „egy váz király", „ország, uralkodás zsebtolvaja". Végül elveszti a harcot a hőssel szemben.
A női szereplőknek ebben a késő középkori udvarban kicsi a mozgásterük. Gertrudis idősödő asszony, akit már Claudius bűvkörének rabjaként ismerünk meg. A szerelmi mámorban tulajdon fiáról, anyai kötelességeiről is megfeledkezik. A sógora könnyűszerrel elhódíthatta a férjétől („Hiúság, asszony a neved!" - fordítja Arany János; mai szóval hívságot, gyarlóságot mondhatunk). Azt is engedelmesen elfogadja és visszhangozza, hogy fiának Angliába kell mennie („úgy határozák"), anyai ösztöne eltompulván nem is sejti a fiára leselkedő halálos veszélyt. Meg sem fordul a fejében, hogy szót emeljen fia trónutódlási jogáért. Szánalmas, akaratgyenge nő, okkal sodorják el a végkifejlet történései, halála elkerülhetetlen.
Ophelia tiszta, végtelenül jóindulatú és jóhiszemű lény, teljesen ki van szolgáltatva környezete kényének-kedvének, így saját apja mesterkedéseinek is. Zokszó nélkül engedelmeskedik („Elútasítám levelit, s magát El nem fogadtam"), de Hamlet iránti szerelméhez is mindvégig hű marad. A megpróbáltatásokat nem képes elviselni. Halála mélyen megrendítő; elvesztése Hamlet számára a világhoz fűző legfontosabb kötelék elszakadását jelenti, így döntő lökést ad a feladat teljesítésére.
A Hamlet szerkezete nem igazodik a klasszikus művekből megállapított (elsőként a spanyol drámairodalomban normaként ható) ún. hármas egység szabályához, mert Shakespeare célja ebben a művében sem csupán egyetlen központi konfliktus sarkított ábrázolása. Szerzőnk szabadon bánik térrel és idővel, a dráma műfaját az ún. „epikus színház" felé mozdítja el. A Hamlet cselekménye mintegy 7-8 nap eseményeit öleli fel, de köztük kb. két hónapnyi idő is eltelik. A jelenetek a helsingőri vár számos színhelyén játszódnak, a kastély előtti térre és a temetőkertre is kiterjednek.
Maguk a felvonások a párhuzamok és ellentétek bonyolult játékára épülnek. Az első felvonásban a magatartások, törekvések és emberi viszonyok hálóját ismerhetjük meg (de a körülményekre és az előzményekre vonatkozó információkat a későbbi felvonások is tartalmaznak). E rész utolsó jelenetében jut a felszínre az elsődleges konfliktus, ez egyszersmind a bonyodalom kezdete. A második és harmadik felvonás Hamlet és Claudius álcázott lépéseiből, manővereiből szövődik. A színészek érkezése szolgál előre lendítő mozzanatként, az „egérfogó" jelenettel mindketten lelepleződnek ellenfelük szemében. Az imajelenetben teljesülhetne Hamlet bosszúfeladata, de a konfliktus többi eleme még visszatartja a kardját. Polonius megölése, majd a negyedik felvonásban Ophelia halála már a tragikus végkifejlet szerves része. Az angliai kelepcét elkerülő Hamlet a tetőponton sem magával Claudiusszal kerül közvetlenül szembe, hanem a fortélyosan ellene állított Laertesszel. A tragikus véletlenek sorozatában azonban a megtorlásra is sor kerül. Hamlet sem kerülheti el ugyan sorsát, de a zárszóra érkező Fortinbras megadja neki az erkölcsi elégtételt.
A tragikus hős magasrendű szellemi értékek védelmében és szolgálatában dacol a kívüle álló világgal. Hamlet szembenéz a sorssal, bízik a világrend visszaállítható voltában, a gondviselésben (hisz „egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül"). Sztoikus nyugalommal, saját esendőségével is számolva lép fel a vívópástra. Helytállásának tanúsítását kéri csupán Horatiótól: „Szídd még e rossz világ kínos lehét, Hogy elmondhasd esetem."
Shakespeare tömör, metaforákban és szójátékokban bővelkedő stílusa ebben a drámában különös jelentőséghez jut: a szándékok és gondolatok gyakran bújnak a sza-
vak mögé, a szöveg voltaképp sejtetések és utalások hálója („szó, szó, szó"). A „blank verse" jambikus ritmusát időnként próza váltja fel (pl. az alsó társadalmi rétegek, a sírásók jelenetében, a Rosencrantzot és Guildensternt leleplező párbeszédben, a színészekkel való kötetlen beszélgetésben stb.).
Shakespeare-nek ez a műve a világirodalom számtalan alkotásában él tovább. Hatott például Katona Bánk bánjára, motívumai tovább élnek Dürrenmatt A fizikusok és Mroz«ek Tangó c. darabjában, önálló tragédia kerekedik ki a mellékszereplők sorsából Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című művében.
A szerepvállalás és szerepjátszások tragédiájában Shakespeare magáról a színjátékról is szól: ennek „föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát."
Megjegyzés küldése