Juhász Gyula

1902

MILLIÓKNAK BÚJÁT

Millióknak búját
Akarnám dalolni,
S csak a magam gyászát
Verem lantomon ki.

Milliók bújáról
De minek is zengnék,
Megértik szívemnek
Szárnyaló keservét,

Kik, mint én, úgy élnek,
Árván és szegényül,
Épp ily érzô szívvel,
Csupán dalok nélkül!

1903

MAGYAR NÉPEM...

Learattál, édes magyar népem,
Ott az áldás csűröd közepében,
Osztrák finánc szemét veti rája,
Szükség lesz még arra a kaszára!

Meleg idô jár most a magyarra,
Vihar lesz, ha Isten úgy akarja,
De belôle baja másnak támad,
Tartsd csak készen, népem, a kaszádat!

Bécs felôl jön a fekete felleg,
Bécsi rongy lesz, mire innen elmegy;
Aki küldi, mind halálra sárgul,
Hogyha kard lesz a magyar kaszábul!

ENYÉM AZ ALKONY

Enyém az alkony. Kihunyó sugára,
Téveteg, halovány árnya enyém.
A rózsaszínű pirkadás világát
Szegény elfáradt, meg nem értem én.

Enyém az alkony. Reám veti leplét,
S nagy bánatommal egymagamra hagy.
... Úgy bánt a hajnalhasadás az égen,
A bíboros, a királyi arany!

Enyém az alkony. Hadd vesse világát
A támadó nap arra, aki kél,
Én álmodozzam csak elaluvóban
A lehunyó nap gyér tüzeinél!

CREDO

A sors kevély. A sors goromba.
Ó, emberek, álljunk a sorba,
S ha végzetünk vak és kegyetlen:
Tegyünk mi a hatalma ellen.

Ha sebet üt, adjunk írt rája,
Ha zsarnok a világ királya,
Koldusai, legyünk mi jobbak,
Részvevôbbek, irgalmazóbbak.

Legyen e földön szent szövetség,
Melybôl a gazságot kivessék.
Az ember, aki gyönge, téved,
Legyen erôs! Jobb, mint a Végzet!

1904

EPISZTOLA



Rousseauként a magány s természet ölébe heverve
Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete,
Mert gyönyörű nyelvünk antik mértéke legillôbb,
Disztihonos versben írom e szép sorokat?!
Hogy vagy öreg, mint vagy, mi csinálsz, mily míveket
írsz ott
Bércek ormain és völgyek ölén egyedül?
Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó,
Nemzetem és a világ mestereit tanulom.
Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld,
Egyhangú, néma, ó, de azért gyönyörű!
Mint itt tündérként palotát rak a déli verôfény,
Lelkem vára aként épül a csönd közepett.
Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel,
S most a magány s szeretet ifjui kedvre derít.
Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelembôl
És a bartáságból; lengenek ím körülem
Barna leány s szôke, rózsás köd fényiben úszók,
Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék!
Kik nevük^ egyekor még hírnek anyakönyvibe írják,
S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.
Ámde Phaétonként tört szárnyon hullok a napba,
Ó, de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz!
S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében,
Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port!
Félszegen és fecsegôn tüntem szemeidbe gyakorta,
Ám hidd el, Gábor, jobb vagyok, mint a hirem!
Természet s lángész szemlélete érleli bennem
Azt a magot, melybôl még aratand a hazám!
Te pedig, erdei tölgy vagy a bérc bús méla fenyűje,
Nézz le reám végre, hegyröl a völgybe tekints!
Vagy tán vén pennás szerelem nyila sajg a balodban,
Tán a Sztrahon Nelli szép szeme vont oda fel?
Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott,
S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert!

SZŰZEK

A klastrom udvarán, gesztenyefák alatt,
Melyek gyümölcsüket rég földre hullatták,
És lombjukon zizeg az ôszi sárgaság,
Halad sötéten a novícius csapat.

Egyik sem érezi az élet illatát,
Hogy itt szeretni szép, és itt örülni jó.
Borong az arcokon a meditáció,
Égô szemük távol, ködös világba lát.

Leszáll a barna éj. Palástját ráveti
Az udvarra, ahol elszáradt levelek
Csöndes léptek nyomán halkulva csörgetnek,

Az udvarra, amely mély gyásszal van teli,
Hol a sötét csapat utolszor áthalad
A sápadt, dérütött, haldokló fák alatt.

KOVÁCSNÓTA!

Lelkem kovácsa: akarat,
Verjed szablyává a vasat,
Szikrázzon az acél, sziporkázzon a vas,
Hulljon a salak, a selejtes, avas.
Minden, ami érces, legyen új, más,
Támadjon az éjben szikra, csillaghullás,
Bár fájjon a munka, feltörjön a kar,
Csak az él, aki akar!

Lelkem kovácsa: akarat,
Verjed szablyává a vasat!
Isten kardjává legyen az acél,
S örök sarkcsillag elôtte a cél.
Villogjon a vészben, világviharban,
S ha csorbává lesz a világuralmam,
Nem baj, acél az a kard:
Meghalhat, ki akart!

1905

ADAGIO

Úgy szálljon hozzád ez a dal,
Mint csillag fénye alkonyórán,
Szelíden, csöndesen mosolygván,
Te szép, te kedves, fiatal:
Úgy szálljon hozzád ez a dal.

S úgy szálljon hozzád ez a dal,
Mint hófehér galamb az estve,
Fáradtan enyhelyet keresve,
Míg csöndben zörren az avar:
Úgy szálljon hozzád ez a dal.

Ne legyen soha ez a dal
Búgó siráma bánatomnak,
Én hordozom csak, én tudom csak.
Sugaras, rózsás, fiatal:
Mint te, olyan éppen ez a dal!

OFÉLIA

Míg Hamlet úr komor gyásszal vivódik,
És fölharsog a nagy tragédia,
Sírjába süllyed szomorúan dalolva
A szép, fehér Ofélia.

Ez Hamlet úr titkos tragédiája,
Hogy amíg rátör egy ádáz világ,
Nem látja meg a búsan rámosolygó,
A szép, fehér Oféliát!

GOTTERHALTE

Imádtam mindig a művészetet,
S lelkem gyönyörrel hintázott örökké
Hullámain a klasszikus zenének.
Beethoven, bár Bécs adta, elragad,
S Wagner, bár lelke német, elvarázsol.
Hiszem, hogy a művészet tiszta vallás,
Melynek nemes, hódító kultuszában
Szövetséget köt minden érzô szív.
Csak egy zenét nem állhattam soha,
Csak egy zenét, amelytôl lomha vérem
Arcomba szökken, s szégyen és harag
Kettôs villáma cikázik szememben.
Csak egy zenét, amelytôl szörnyü rémek
Tolulnak égô agyvelômbe rögtön;
Bitók, bitók és hóhérok s lakájok!
Ó, szép e zene, mondják. Ámde szebb
A tört sohaj a haldokló ajakról,
Amely szabad hazáért száll az égbe!
S bár klasszikusnak mondjad e zenét,
Összhangját rontja a halálkiáltás,
A puskadörgés, árvák, özvegyek
Hangos keserve és a síri csend is,
Amelybe egykoron beléveszett!

ELÉGIÁK

Az alkonyati órák az enyémek,
A borongásos alkonyati órák,
Mikor az esti szél elégiái
Az altatót dudolják.

A kedves ôszirózsák az enyémek,
A szomorún mosolygó ôszirózsák,
Mikor a nyárutó elégiái
A hervadást susogják.

Az elválás órái az enyémek,
A sejtelmes, rejtelmes végsô órák,
Mikor az élet halk elégiái
Szerelmek, álmok alkonyát dalolják.

BUDAPESTI ŐSZ

Sötét aszfalt. Őszi regg ólmos árja
Az aprókockás térre leszakad;
Hajnal fakul az esôs éjszakára,
Már látom a komor, nagy tűzfalat.
Ködtôl kopottan, ablakomra szállva,
Két esett veréb álmosan fecseg,
Lelkem kiréved a foszló homályba,
Maradjatok itt, szürke verebek!

Valamikor a pitymallat sugárát
Ujjongva lestem iratos mezôn,
Hűs szél borzolta nagy kalászok árját,
A nap mosolygott, és rá repesôn
Mennybéli kórus zendíté imáját,
S a rét, az ég száz színben reszketett.
Most? Búsan zizegnek a villamlámpák,
Maradjatok itt, szürke verebek!

Mintha minden gyász, amit általéltem,
Csöndes titokban fojtogatna most,
Mintha a ködök e magányos téren,
Lelkembe hamvaznák a bánatot,
Mely kihalt utcák során tovalézeng,
Mely szitáló közönnyel csepereg,
Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg,
Maradjatok itt, szürke verebek!

Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már,
Csak álmodom mezôkrôl, éjszaka.
És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál,
Oh, én vagyok a szürkeség maga!
Olyan, miként ti. Villamos rohan már,
Fölbúg, sikongat! Lelkem átremeg,
A nagy kórusból csak e hang maradt már,
Ti is elszálltok, szürke verebek!

MILÓI VENUS

A legszebb asszony bús márványban élve,
A földi szépség istennô csodája,
Derűs habokból fönséggel kiszállva,
Dél napja csókolt egykor fényt fejére.

A századok hozzá rajongva jônek,
Felé fog szállni vágya jövendôknek,
Heine legszebb könnyét sírta rája,
A Végzet is, kit megbűvölt a bája,
Megengedte, hogy szép legyen örökre,
Csak büntetésül karját összetörte!

KÉRDÉSEK

Mért van az, hogy aki mélységedbe láthat,
Aki egész szívvel méltóan imádhat,
Azt te vaskezeddel durván eltaszítod,
Lángoló szerelmét gyűlöletre szítod.
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?

Mért van az, hogy aki önlelkét tagadva,
Cédán veti testét hiú forgatagba,
Azt te lágy szelíden símogatod szépen,
Örömnek virágát kelted a szivében,
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?

Mért van az, hogy én is tiporva, tagadva
Áhítatos ajkkal hallgatok szavadra,
Hogy bár rámtapostál, csókolom a képed,
Örvényekbe dobva álmodom a szépet,
Szeretlek, imádlak, te gyönyörű élet?

AUGUSZTUS

Sötét szemem az éjbe réved,
Köszöntelek, dús álmú élet!
Ott künn a rózsák násza van ma:
Az örök vágynak diadalma!

Az éj szerelme szerteárad,
Mámor ölébe hull a bánat,
Halk dal száll, száll, erôre kapva
És szilaj törtet az agyba.

S a szentiváni boldog éjjel
Szűz fátylát oldja, bontja széjjel,
S én álmodom gyönyörűt, mélyet,
Felüled Élet, Élet, Élet!

SHAKESPEARE

A kandallóban égnek a hasábok,
Már itt az alkony. Isten véletek
Napfényes erdôk, tavaszi szelek,
Szép ifjúság, te rakoncátlan, álnok!

Már itt az este. A szôlôlevél is
Pirosra vált, az ég is rózsafényes,
Az elmúlás ez, az emlékezés ez
Már itt az este, és már itt a tél is!
Motoszkál még fejében egy-egy ének,
Szelid szonettek, mennydörgô szavak,
Melyekre taps reng és zeng száz ajak.

A kandalló kiégett. Itt az éjjel.
S a vak sötétben végsônek világol
Két szép szem napja múltak tavaszából.

ÁBRÁNYI EMILNEK




Horatius is Cézárról dalolt,
Művészi hévvel, hittel, lelkesedve,
De Cézár akkor népe sarja volt,
Népével egy volt óhajtása, kedve!
Nem Róma ez! Cézár dicséretére
A vértanúkról mond itt dalt a bárd,
Horatius, ha már kevés az óda,
Philippinél hal, áldva a hazát!

Ó, nagyszerű kép Róma hôsisége,
Egész világ lábánál haldokol,
De nékem szebb vagy, vértelen szabadság,
Mely nagy szivekben, ott uralkodol!
Bitor hódítás nem tapadt reánk még,
Csak egyet kért e nép: az igazát!
A haladás lengette lobogónkat;
Világot védtünk: védve e hazát!

A haldokló Cézárok ünnepén
A lángoló költônek gratulálok,
Eszmék után szomjúzó nép szivén
A költôk lesznek mostan a királyok!

Remegô cárok a népnek rikoltják
Az Ave Caesar búskomor dalát,
A fenséges nép visszavívja végre
A Cézároktól bitorolt hazát!

EGY RÉGI NŐNEK

A múltak májusába
Eljössz-e még velem?
A múltak májusába,
Mely csupa szerelem.

Az én holt ifjúságom
A legszebbik halott,
Az én holt ifjúságom
Vígan föltámad ott!

Az én tűnt édenkertem
Csupán neked terem.
Az én tűnt édenkertem
Az elsô szerelem!



HALÁLTÁNC

Ki hallotta a temetô dalát?
Fojtva, sikongva szól
A föld mélyébe ásott árva vágy
A horpadt hant alól.

Ki hallotta a temetô dalát,
A szűzek énekét?
Remegôn, meddôn fölcseng a vád,
Termô élet, feléd!

Szívem: dalos, virágos temetô,
Ringasd a holtakat,
Ti árnyak, álmok, vágyak, átkok
Csituljatok alant!

DE PROFUNDIS

A mélybôl jöttem. Vár rám a magas,
A diadalmas, a tűzsugaras.

A mélybôl jöttem, az égbe török,
Vár rám az élet, a boldog, örök.

A mélybôl jöttem. Ott minden sötét,
Ott örököltem gyászok örökét.

A mélybôl jöttem. Ott fojtó a lég,
Mindig sötéten, egyedül valék.

A mélybôl jöttem, árván, szomorún,
Hogy átvergôdjem az örök borún.

Hogy születésem gyászán gyôzve én,
Meghalni tudjak az élet hegyén!

HAJNAL

A tegnapot most váltja föl a holnap.
Sötétben silbakolnak még a fák.
Az út köves, házszegte pusztaság.
Utolsó fénye huny a csillagoknak.

A karavánja jár e pusztaságnak.
Némán söpörnek. Ködbe vész a por.
Halk hamvazás dereng az ég alól.
A nap, a nap! súgják a sanda árnyak.

És gyors ütemben ébredez a forma,
A szín, a hang dóm és gyár büszke orma
Az égbe barnul, és dalolni kezd.

Harang és kürtô szólal, a siket,
Vak éjszakát riasztva hosszu jajjal.
Az élet fölzeng: itt a drága hajnal!

ÉDESANYÁM



Ha lesz dicsôség, mely fejemre fonja
A martíromság büszke pálmaágát,
Ha ünnepelnek, s megszeret az élet,
Míg a nem ismert mámor üdve jár át:
Fölvillanó szemekkel én csupán csak
Téged kereslek, szenvedô madonna,
Bús özvegységnek áldott hordozója,
Anyám, fölnézek a te homlokodra,
Hol a dicsôség koszorúja helyett
Nehéz robotnak ráncait találom,
És fölteszem rá büszke áhítattal
Ujjongó dallal minden szál virágom!

S ha káprázattá foszlik a dicsôség,
S örök robottá, ami alkotás még,
Ha mindhiába tenger küszködésem,
Ha én is, én is szürke árnyra válnék,
Bár fájna, hogy az álmaim kivesztek,
Hogy nincs, ki rózsát bús utamra hintne,
Megvigasztalna, hogy érted rajongtam,
És érted lettem olyan árva, mit te!

2

A lelke: lelkem. Mélázó, borongó
És benne sok dal él, titokba zsongó,
El nem dalolja, rejtegeti mélyen,
De én szemébôl valahogy kinézem.

A lelke: bánat. Annyi minden érte.
Nehéz özvegység rászakadt fejére,
S míg én betegen, búsan tovább éltem,
Ő imádkozott és szenvedett értem!

A lelke: lelkem. Ő mind nékem adta,
Mi benne szín, fény. Én áldom miatta,
És el nem sírt könnyűit dalba sírom,

És el nem mondott bánatát megírom!

AZ ÉLET HEGYÉN

Mondotta Jézus: Le a völgybe nézz,
Ott vergôdik a fáradt szenvedés.
Míg könny pereg, vér foly, míg ide téved
Egy tétova sóhaj: én addig élek!

Így szólt Zaratusztra: Fönn a hegyen
Vívódik a Nagyság, bús idegen,
Míg vágy fogan, mámor gyúl, ide téved
Egy pogány ujjongás: én addig élek!

És monda Jézus: Míg ide jutott,
Miért borult fel fényes homlokod?

Szól Zaratusztra: Titkos szevedésben,
Melyet meggyilkolt az én büszkeségem!
De a te lelked szomorú miért lett,
Szomorú mindhalálig?

És Jézus szól, míg szava könnyre válik:
Az öröm miatt, mit megölt hitem!
És hogy nem ért bennünket senkisem...

A HEGYI BESZÉD

A Genezáret holdfényes vizén,
Mint néma hattyú, halkan ring a csónak,
Fáradt halászok félhangon dudolnak.
A Mester arcán boldog égi fény.

Ragyog a hegy ezüstös glóriában,
A ciprus bűvös illatot lehel,
A hold az ég tetôin vesztegel,
Köröskörül tavaszi újulás van.

Szöllô virágzik dús lankásokon,
S a kékes árnyból távol ormokon
Nászdala búg az ittas gerlicéknek.

A földre ráborul egy mély igézet,
Jézus lehunyja nagy, sötét szemét:
Halkan fölcsendül a hegyi beszéd.

NAGYVÁROSOK MAGÁNYA

Ismeritek a bérházak magányát,
Kongó szobák sötétes odvait?
Minden oly álmos, bágyatag, avitt,
Komor falon a járók árnya száll át.

Ismeritek a bús vasárnapot,
Mikor távol zenén álmodozva,
Sötét óráknak nincsen vége, hossza,
S álmot szövünk, mint hálót szô a pók?

Ismeritek az ôszi éjszakát?
A nagy udvar mélyén platánfa gyérül
Álmodozva lustán fényrôl, színrül, égrül.

S míg elfog a derű nosztalgiája,
Zokogni hallod halk esô dalát,
S elalszol fáradt gyásszal, összefázva.

ÓDA A DIONÜSZOSZHOZ

Hatalmas izmú hôs, víg isten, földre szálló,
Mámor barátja te, az élet szeretôje,
Kinek királyi bot a termô szôlôtôke,
Feléd cikáz e dal, elégiára váló.

A volt a szép világ, az élet és a mámor,
Az öröm himnuszát ujjongni szilajon,
Szent táncot lejteni a nevetô nepon,
Nem félni bánatok sápasztó alkonyától!

Pogány volt ôsöm is, a barna tűzimádó,
Pirosló hajnalon a nap felé kiáltó,
Én is, a szomorú, én is pogány vagyok:

És bár köd és ború szürkén szívembe szállong,
És bár minden napom egy evoét temet,
E dalt még elsírom és benne lelkemet!

HIMNUSZ AZ EMBERHEZ

Az emberhez száll himnuszom ma,
Hittel hadd harsogom dalom,
Nagy ismeretlenek helyében
Dacos fejem meghajtva mélyen
Ez ismerôst magasztalom.

Tudjátok-e, hogy mi az ember?
A por és végtelen fia,
Istent teremtô csodaszellem,
Hitvány pehely vasvégzet ellen,
Viaskodó harmónia.

Nézzétek: izzad tar mezôkön,
Sarcol a rögbôl életet,
Nap égeti és tüske marja,
Tépázza ég a föld viharja,
Csókolják fény és fellegek!

Nézzétek: napba törtetôen
Mint épít büszke kupolát.
Az égbe lendül lelke, karja,
Kôhomloka, ércakaratja,
Magosba, mélybe száll tovább!

Ó, ember, én hiszek tebenned,
Ó, ember, mint szeretlek én,
Te nyomorúságos, hatalmas,
Te végzetes, te diadalmas
Utód az isten örökén!

MEGY A HAJÓ

Kürtôhang búg a mély, fekete éjbe,
Panaszos búgás, ködben elhaló,
A titokterhes ismeretlenségbe
Lomhán indul az utolsó hajó.
Egy piros kendô még lobog a szélben,
Egy asszony a parton még integet,
De búcsúszava elhel a vak éjben
És zokogása, a szárnyaszegett!

Egykedvűen áll a kapitány a hidon.
Vén, viharvert, vaskezű legény,
Nem csillan könnyű a szemébe^ titkon,
Nem rejtezik vád szive rejtekén!
Pedig alant, a szűk hajófenéken,
Magába fojtva gubbaszt száz sirám,
Míg fönn egy távol viharnak szelében
Új csillagon csügg a vén kapitány.

Mennek, sietnek. A bihari róna,
Kunság, Bánság pusztája elmaradt.
Nem tart velük, csak egy rög és egy nóta,
Mindent beföd a szürke alkonyat!
Az égnek pásztortüzei lobognak,
Aranymezôknek délibábja int,
S a fáradt, béna, néma magyaroknak
Egy új világ harsogja dalait!

A költô is megy. Hisz viharmadár volt,
S jeges közönyben szárnya elfagyot.
Ő is nézi a fedélzeten állva
A hideg fényű, sarki csillagot.
Könnyű az égen némán tündökölni,
De dalos ajkkal lenn hallgatni fáj,
És koldús Lázárként koncért pörölni,
Mikor a lelkünk dús álmú király!

Hát menjenek! Hagyják el ezt a tájat,
A lusta ködöt, a meddô avart,
Ne hallják tar gally ôszies sirámát,
Ne lássák lassan tűnni a magyart,
Mint gyérül egyre, vad vízként kicsapva
Szűk Európa irígy szigetén...
Mint borul rája enyészet homokja,
És siratatlan mint vesz el, szegény!

1906

ŐSÖM

Valami igric volt az ôsöm
A nagy keleti pusztaságon,
Valami kóbor, szabad igric,
Ki élt nótázón, napimádón.
Valami igric volt az ôsöm.

A nagy keleti pusztaságnak
Mélázó lelke bennem él még,
Messzeségbe csapongó lelke,
Ragyogó dele bennem él még
A nagy keleti pusztaságnak.

Az én bús vándordaru lelkem
Itthagyja gyakran gyásza ôszét,
Kószál betaposott síroknál,
És elsiratja szilaj ôsét
Az én bús vándordaru lelkem.

Ha kondul majd ama nagy óra,
Keletre néz turáni arcom,
S valami ôsi melódiával,
Pogány nótával csak elalszom,
Ha kondul majd ama nagy óra!


MÁTYÁS KIRÁLY

Nézd Donatello márvány vésetét,
A karvaly orrt, a dactól görbe ajkat,
Mely gúnyt nyilazva sújt, bár csukva hallgat,
Nézd a szemét, mely fényes és setét!

Ez ô! Rôt múltunk ércizmú magyarja,
Királyi holló, mely nyugatra tart,
Mely fölgyújtja a bús magyar avart,
Mely a jövendôt lángolón akarja!

Pusztára épül tündérpalotája,
Plutárkot érti, és Cézárt csodálja,
És elmereng olasz kéz remekén.

De garaboncásként viskóba járva,
Míg írt keres az árva pór bajára,
Érezi, hogy mily magányos szegény!

MARIS

Cselédünk volt. Olyan, mint a többi,
Paraszti, dolgos. Nótákat dalolt.
Vasárnap hosszan szokott fésülködni:
Kimenô napja volt.

Egy katonát szeretett, aki hozzá
Három nagy évig hűséges maradt,
S ki szép levelet küldött neki százat,
Virágos, rímes szavakat.

Vasránap volt, kora tavasszal,
Maris a konyhában fésülködött,
Álmosan, lustán s álmodozva babrált
Nagy kenderfürtei között.

Én, kisfiú, egy levelet betűztem,
Becézô szókat, szerelmes igéket,
S ahogy a nagy, beszédes csöndben ültem,
Kezem mezítelen vállára tévedt!

Megcsapott nehéz illata hajának,
Rózsás színű lett tôle a világ,
És gyermekszívemben tüzesen, lágyan,
Egy érintésre, egy cirógatásra
Fölbúgtak az elsô melódiák!

CSÖND

Az aranyos mennyezet fele zsongva
Az óriás, üres templomhajóba^
Még ott suttog az elszálló ima.

Piros sebeit némán viselvén,
Mennyei búsan mosolyog keresztjén
A boldogságos Miriám fia.

S az áhitatot teregetô csöndben,
A tömjénterhes, lilás levegôben
Szirmát bontja a rosa mystica!

DAL

Emlékezem bárányfelhôkre,
Átsuhanókra lágy egen,
Álmatagon, árván menôkre,
Bárányfelhôkre, eltünôkre
Emlékezem, emlékezem.

Emlékezem világos éjre
Tavaszt lehellô réteken,
Csillagvirágra, csodakékre,
Tavaszégre, álomvidékre
Emlékezem, emlékezem.

Bánkódva alkonyárnyas órán,
Míg száz vád bánt, száz gyötrelem,
S baljós, bajos bánat hajol rám
Alkonyórán, aggón borongván
Emlékezem, emlékezem.

TRISTIA

A szép gyerekség eltűnt édenében
Vadrózsát szedtem napsütötte réten,
S elkóboroltam ismerôs vidéken.

És hazatérve esti harangszóra,
Már elfonnyadt a színes réti rózsa,
Óh, emlékszem az elsô bánatokra:

Hogy a rózsák is mulandóan szépek,
S hiába virítanak messze rétek,
Az én rózsáim sorsa az enyészet.

Késôbb a rózsát lányarcon csodáltam,
Elsô ifjúság viruló korában,
Elsô szerelmek múló mámorában.

De nyitva már az élet méla titka,
Hogy nem viszünk el semmit sem a sírba,
Hogy elmúlás van csillagokba írva.

De azért mégis, engedjétek nékem,
Ti örök rózsák egy nagy, örök réten,
Hogy ezt a múlást szomorúan nézzem,

Hogy nem gondolva a felhôk fölöttre,
Borongó szívvel boruljak a rögre!
És boldogtalan legyek itt örökre!

HAZA

Már dalolnak az út mentén a nyárfák,
Már száll a szélben a futóhomok,
Már szürkülnek a méla tanyaházak,
A vonat füstje a földön borong.

Már integet magányos némasággal
Az a tájék, mely mindig visszavon,
Az a tájék, mely elértette mindég
Az én rokontalan, nagy bánatom!

Magányos puszták fiának születtem,
Delelôn lomhán mélázgatni, én,
Végigterülni jegenye árnyékán,
S álmodozni az alvó föld szivén.

Elborulások fiának születtem,
Kit nem ismert bánatok árnya nyom,
S hervadt levéllel takarózva hervad
Őszök ködében a rôt avaron.

Kivert egy átok zsivajba, kacajba,
Most hazatértem, most köszöntelek,
Mint elszáradt kóró, ha visszaszállong,
Bánatos rónák, bús testvéretek.

BORULÁSOS ÓRÁN

Az üdvösségbôl mindig kitagadva,
Fáradtan léptem csüggesztô utakra.

Pusztaság pacsirtájának születtem,
És viharok vándormadara lettem.

Másoknak nyitja kerjeit az élet,
Enyém csupán egy hervadó vidék lett:

Emlékek avarában járok egyre,
Felejteni tanulva s nem felejtve.

Ó, gyér emlékek, elomló bokréta,
Szivem csaló igézet vonja néha:

Az Élet nagy, szabad utjára lépni,
Nyíló rózsáit nyiltukban letépni!

Mámoros lenni új üdv mámorától,
S nem hamvadozó emlékek torától.

Ó, de szivemben valami megsajog,
Kudarcok árnya, múltak álma borong,

Tilos üdvösség és tűnô igézet!
Fölöttem szédítôn átrobog az élet!

EGY RÉGI NOVÍCIUS

Kolostor mélyén voltam gyermek én,
Szivem fehér volt, mint ama virágok,

Melyek az oltár fülkéjében álltak,
És fényre vágytak délnek idején.

Kolostor mélyén nyílt szivembe ki
Az elsô szerelem csodavirága.
Emlékezem e szép, bús ifjuságra,
Tömjénes illatát érzem neki.

Tavasszal elméláztam az imákon,
És úgy sejtettem: él még e világon
Valaki, aki engem még szerethet.

S fölnézve karcsú, bús Madonnaképre
Új áhitat szállt a szivem mélyére,
S tömjénüket küldték a messzi kertek.

NIETZSCHE NAUMBURGBAN

Egy árny kószál a parkban ôszi estén,
Szánd meg, s imádkozz érte, jó keresztény,
Az égbe tört, és pórul járt szegény.

Most vánszorog, jár körbe-körbe némán,
Nagy homlokán és kiégett szemén árny,
Nincs nála nyomorúbb e földtekén.

Mégis ti, kiknek a menny megigérve,
Ti jámborok, reám figyeljetek,
Hôs és nemes e szánandó beteg!

A gondolatcsaták közt folyt ki vére,
S bár mennyetekre nem váltott jogot,
A földre onnan egy kis fényt lopott.

SHAKESPEARE ESTÉJE

Az esti ködben, ôszi esti ködben
Hazabotorkál, véle a homály,
A dérütötte hold lassan kelôben:
Már itt az ôsz, és itt az este már.

Az országúton kósza álmok járnak,
Danol a szél, halódik a határ,
Járnak az árnyak, vége van a nyárnak,
Már itt az ôsz, és itt az este már.

A kandallóban sírnak már a gallyak,
Künn a tarlókon kárognak a varjak,
Nyárnak halála: árnyak élete.

Violás alkony, opálos színekkel,
Nézi a néma, nagy, magányos Ember:
Szivében kong, bong a a Téli rege!

SURSUM CORDA!

A hegyre tartok. Sápadt glóriában
Ködökkel küzdve, már kihuny a Nap,
Egyre gyorsabban suhannak az árnyak,
Az ösvény egyre magasabb.

S míg én elôre tartok lankadatlan,
Csitulni kezd a távolok zaja,
Csak halk zsibongás zsong föl a magasba,
És fönn az is harmónia!

És idefönn az élet nem is élet,
Csak végtelen sejtésű nyugalom,
A csillagok némán álmodva égnek,
Sötéten szunnyad a falomb.

S belémerülve a fénybe, a ködbe,
Örök Pán muzsikáját figyelem,
Kihuny szivemben minden gyönge, törpe,
És föllobog a Végtelen!

ŐK

Az ifjuságból, múltak májusából
Ragyognak szôke, barna lányfejek.
Tavaszi mámor, rózsaszínű mámor
Száll szivemre, mely szürke és beteg.

Múltak arany ködében épen, szépen
Mosolyognak az édes lányfejek,
Szerettem ôket, megdaloltam ôket,
És nem csókoltam egyiket se meg!

ÉPÍTŐMESTER ÉNEKE

Aranypalotát építeni légbe,
És elefántcsonttornyokat emelni:
Ez volt a lelkem minden gyönyörűsége.

Nem bántott a nagy élet zaja, semmi.
Bár mélyben, éjben elmerülve jártam,
De mindig tudtam palotákat emelni.

Az éji ködben és a földi sárban
Felém integettek a messzi tájak
Szivárványszínben és arany sugárban.

Hiába jöttök életemre, árnyak,
Míg a lelkem fényét ki nem lobogta,
Nagy, örök éj, én addig ragyogva várlak.

Oh jaj, ha a lelkemnek alkonyulna,
Ha ködökbe dôlnétek, aranyvárak,
Elefántcsonttornyom, ha mélybe hullna!

S én mennék, elébe az éjszakának,
Mint földnélküli király, a számüzetésbe,
Tudván, hogy túlnan halott álmok várnak:

Légi várak gyászpompás testôrsége.

FEHÉR ANNA

Fehér Anna lelkem,
Fehér ôszirózsa,
Szeress engem: a virágnak
Virulás a sorsa!

Hadnagy uram, kérem,
Megkövetem szépen,
Van már nekem jó jegyesem,
Elég is az nékem.

Fehér László feje
A kezem közt van már,
Elengedném Isten neki,
Ha te meghallgatnál!

Haldoklik a kertben
Fehér ôszirózsa.
Szeress engem: a virágnak
Hervadás a sorsa!

Mi lobog az éjben?
A halottas fáklya!
Hunyd le szemed, szép csillagom,
Gyönyörü Diána!

Mi zokog az éjben?
Fejér László hangja!
Hunyd le szemed, szép csillagom,
Csak egy pillanatra!

Mit hallottam, jaj, jaj!
Puskaszót hallottam.
Édes bátyám, Fehér László,
Fiatal halottam!

Átkozott a csókod,
Hadnagy uram, nem kell!
Tégy síromra ôszirózsát,
Azután felejts el!

MADÁCSH

Ódon kastély mély magánya rejti
Világ elôl méla bánatát,
Komor ôsök árnyéka belengi,
Innen csak az ôszi parkba lát.

Kísértetek járnak a szivében,
Őszi éjben a nagy égre néz,
S a magányban és a csöndességben,
Mint a tömjén, ég a szenvedés.

A világa régen összeomlott,
A szerelme följáró halott,
A művészet lombikjába hordott
Minden üdvöt, minden bánatot.

Örök formát ölt itt a mulandó,
Muzsika lesz minden fájdalom,
Mély magányban, ami maradandó,
Föltámad a harmadik napon.

Elpusztulhat gyönyörű világa,
Úr lehet az ôszi hervadás,
Gondolatok örök lombikjában
Örök embert alkotott Madách.


PUSZTASZER FELÉ

A pusztáról szabad szél száll felém,
Nyugalmas rónák nyugtalan szele,
Úgy ostorozza zsibbadt testemet
És búbánatos lelkemet vele.
Szabad szél, szilaj paripáknak anyja,
Adj szárnyat nékem, el, kelet fele,
Hagyj leroskadnom ott a szeri pusztán,
A legszebb nótát elzokogom aztán!

Ó, szeri puszta: szabad és örök,
Gôgös fajomnak a jelképe te,
Itt ontott vért a hét vezéri kar,
Termékeny lôn az áldott rög vele,
Azóta szomjas, és hiába szórt itt
Véres magot száz nemzetség bele,
Ez a föld még szomjúhozik nagyon,
És ing alattad, árva magyarom!

De azért igric, ha te erre jársz,
Fúdd meg a kürtöt, hadd zenghen a táj,
Hadd visszhangozzék amaz ezer év,
Ami ujjong, és ami fájva fáj.
És bár melletted senki se figyelmez,
És bár visszhangos szívre se találj:
Ezer év hallgat, és ezer év harsog,
S föltámadásra várnak mind a hantok!

TIBISCUS PARTJÁN

Ez a Tisza! A Boszorkány-sziget
Árva nyárfája felém integet:
A régi tájék, régi emlék.
Elszáll a lelkem nyugtalan, tova,
Eltűnik számos századok moha,
Mintha Tibiscus táján lennék.

Római prétor jár az avaron,
Szívében új, magányos fájdalom,
Idegen tájnak fáj a lelke,
A lusta víz, az álmatag ladik,
Szomorúfűz, el, messze nyugatig,
És daru, árván énekelve.

S a parton járnak barna emberek,
Mind hallgatag. Tán átok verte meg?
S ha nóta szól, még szomorúbb tán...
Valaha rég itt tengervész dalolt,
Valaha rég itt mély, sós puszta volt,
S elült vészek sírtak a pusztán.

...Ez a Tisza! A Boszorkány-sziget
Árva nyárfája felém integet,
Felelek néki a szivemmel.
És mintha bús nyugalmat hintene,
És mintha hűs fuvalmat küldene
Egy régi dal, egy régi tenger!

SÁMSON DALA

Lenyírva hajam,
Erôm leteperve,
Örökös homály
Száll a szememre.

Gyáva bakók
Kacagnak rajtam,
Oda szerelmem,
Oda hatalmam!

Filiszteusok,
Hej, be örültök,
Buta mámorok!
Ölébe dültök.

Ócska dal dadog,
Kopott élc hallik,
De keleten már
Új nap hajnallik.

Recseg az oszlop,
Ropog a tetô,
Meghalok én, de
Él a jövendô!

A KIS TISZA HÍDJÁN

A kis Tiszán át karcsu híd vezet,
Borongva állok a zöld víz felett,
Mely szilaj ifjusággal boldogan,
A máramarosi bérctôl most rohan.

Elôtte az út hosszú és szabad,
Új tájon várja az új pillanat,
Kitárul elôtte a végtelen,
Öleli büszkén és szerelmesen!

A hídon bús, kaftános raj mozog,
Ünnepi estén itt imádkozók,
Monoton dallam zsong a víz felett,
Kopottan, fázón ünnepel Kelet!

Ifjú Tisza, vad vággyal törtetô,
Te fiatalság, szépség és erô,
Elnézem elmélázva a habot,
Mely tiszta zöld, acélos és ragyog.

S a másik Tisza jut eszembe már,
Mely Szeged táján oly merengve jár,
Iszapos, álmos, csöndes ott szegény,
És rozsdás emlékek a fenekén.

És ahogy állok e zöld víz felett,
Valami nagy nyugalmat érzek:
Tisza! Vár ránk a tenger, a halál,
De ifjúságunk itten újra vár!

MAGYAR ELÉGIA

Egy ezredéves dal sír lelkemben.
Elénekeljem?
Félek, hogy szívem szakad meg a dalban.
Örökségem e búbánatos dallam.

Ott búg benne az ezeréves átok,
Hiszen tudjátok:
A magyar, aki hivatott a nagyra,
És büszke útját mindig félbehagyja.

Ott ég benne az ezeréves bánat,
Mely égre támad,
Miért kell nékünk, napimádó rajnak,
Elébe vágni örök zivatarnak?

Egy ezeréves dallam zsong szivemben,
S érezi lelkem,
Hogy e nótára megy az én életem,
Hogy ez az ének a végzetem nekem!

S ha pályám, bár szép, ó, de töredék lesz,
Nékem elég ez.
Legalább népem nagy tragédiája
Az én sorsomban is magát példázza!

BUDAPEST

A pirosszemű szörny vad törtetéssel
Az óriás homályba berobog,
Most készülôdik a májusi éjjel,
De éjtôl nem félnek a városok!

Íme, e homály is az üvegtetôkön
Villámos fénnyel gyúl ki hirtelen,
A pirosszemű szörny is visszahôköl,
És gôzpárát piheg félelmesen.

Megindul a nagy törtetés, roham,
Mindenki ugrál, és nénám rohan,
A paloták hívólag integetnek:

Száz földi fénye ég a pesti estnek.
S minden utat halvány rózsásra fest
A nagy, gyönyörű dáma: Budapest!

ÖNGYILKOSOK

Az élet nagy harcában vesztesek.
Belátják, hogy az ô ügyük bukott,
S a sápadt arcú fáradt Brutusok
Kardjukba dôlnek és lefekszenek!

Méltók reá, hogy megsirassuk ôket,
Mi boldogok, kik élni még tudunk,
Bár százszor vesztünk és százszor bukunk,
Míg sorsunk lassan varrja szemfedônket.

De azokat siratni nem szabad,
Akik emelt homlokkal halni mennek,
Merész hajósai a végtelennek,

Kik látva a tolongást itt alant:
Közönnyel félreállnak, s mosolyogva
Elindulnak szebb fényű csillagokba.

TÁNCDAL

Barátaim, az élet
Arany borát kinálja,
Bolond, ki inni nem mer,
És boldog, aki részeg!

A mámor aszújától
Gondhíjas táncra kelni
Egyetlen bölcsességünk!

Tudósnak lenni szép, de
Tudósnak lenni nem jó:
Papír a tudománya,
Az élete nem élet!

Művész vagyok, barátim,
Művészetem: az élet,
Az elmúló üdvösség,
A dalban örökített!

Dalos, virágos gályán
Evezzünk evoézva,
Karján a kósza üpvnek,
Hadesz sötét lakába,
Mert ez a vég, hiába!

JÖN A VONAT

Nagy idegenbôl honi földre vágtat
Fekete éjszakában a vonat,
Mely hozza büszke, fölujjongó gyásszal
A fejedelmet, a nagyságosat.

Jön a vonat. Nagy, vörös szeme lángol,
Mint forradalom szent üszke, lobog,
Hosszan, gyönyörrel fölsír a határon,
Köszöntik a virrasztó városok!

Jön a vonat. Az új hajnalra várva
Egy láthatatlan szellem vezeti,
Fölötte hôsi árnyak seregi.

És ôszi éjjel csillagos palástja.
Így hozza hozzánk gyászpompás vonatját
Ujjongva, sírva a magyar Szabadság!

IDEGEN ÁGYON

Idegen ágyon fekszem,
Megrontó lázban égve.
Idegen kép mered rám,
Primitív, ócska, barna.
Porlepte zöld divánon
Hever néhány irott lap:
Mind töredék.
Már vár, rám vár az este,
Mikor idegen árnyak
Borítják be az ágyat.
Feketén, feketén,
Mint halotti terítô.
Ha most, most jön a vég!
...Csak egyszer, ó, csak egyszer
Feküdném selymes ágyban,
S nyugalmas, kékszínű fal
Ragyogna rám, és rajta
Tájképek, alkonyokkal.
S a szomszédos szobából
Lágyan suhanna hozzám
Valami bús szonáta,
Holdfénnyel, enyhe vággyal,
Édes szomorúsággal...
S meghalnék csöndesen.

AZ Ő SZERELMÜK

Mélázva meséli
Édesanyám,
Szomorú élete
Alkonyán,
Hogyan szerették
Egymást ôk ketten
Szerelmük tavaszán,
Mikor én születtem...

Lobogó kandalló
Hasábja búg:
Múló az üdvösség,
A tavasz hazug,
De azt is tudom jól,
Megérezem,
Hogy szent volt, hogy nagy volt
Az a szerelem!

Hiszen a hajtása
Én vagyok,
Nagy szemeim lángja
Tôle ragyog!
Kivettem a részem
Télbôl, fagyból, árnyból,
De bennem örökké
E letűnt üdvösség
Szent tavasza lángol!

NOSZTALGIA...

Párizs, hol az élet
Forró szive ver,
Hol pogány üdvösség
Új napja delel:
Ó Párizs, ó Párizs,
Nagy köd eltakar,
Ó Párizs, ó Párizs,
Tiéd ez a dal!

Életem pusztáján
Már roskadozom,
Pedig vár rám, vár rám
Napfényes orom.
Ó Párizs, ó Párizs,
Te messze, te szép,
Ó Párizs, ó Párizs,
Meglátlak-e még?

Szép a magyar bánat,
Mely erre borong,
Szeretem e tájat,
E hervadozót;
Ó, de azért Párizs
Akit imádok
Rám vár, és várnak rám
Az új zsoltárok!

1907

FLORICA

Tiszafejéregyháza. Kis falu.
Oláhok fészke. És a közepén
Zsupfödte házban egy szép lány, szegény,
Meghalt az éjjel. Minden szomoru.

Megyek a házak szűk sikátorán,
Kocák hevernek minden útfelen.
Szokatlan vagyok én, az idegen.
A sok gyerek ámulva néz reám.

Szép szál legény áll künn a ház elôtt,
Hol Florica, szép Florica halott.
Nem láttam én még ily mély bánatot,
Ily hangtalant, egykedvűt és merôt.

Rám néz fáradt szemével a legény,
Félôs részvéttel visszanézek én.
Nem szólhatok. A nyelvünk idegen,
De ez a mély bánat rokon velem.

Egy könnye tör rôt szempilláira,
De én megértem, mit mond: Florica!

HAMLET

Meddô vagyok. Enyém egy szó, szines parázs,
Ó, de nem enyémek a nagy lángolások.
Enyém a sejtelmes alkonyodás,
De napom delelôre sose hágott.
Meddô vagyok. Álmok üteme ringat,
Mint tiszavirágot a tavasz árja,
S ha elvetem szűz álmaimat,
Lelkemet kétségek szürkesége várja.

Itt tétovázom ez üres golyón,
Ahol a golyhók nászutakra járnak,
És tort ülök a halott álmokon,
S dalokkal űzöm el az éjszakámat.

Majd csak kivirrad! Harsány kakas dalol,
És én római daccal a sírba térek,
S csak éjjel járok föl valahol, valahol
Mint kósza dal, mint bús álomkisértet!

POGÁNY ÖRÖMÖK

A görög szobrokon Hellas szűz napja ég,
Párosz, Pentelikosz márványa mosolyog,
Bár rég megdermedtek az antik mosolyok,
S leáldozott Hellas isteni napja rég.

Az én lelkemben is, hiába bánt a sors,
Hiába tör reám a ború és a vád,
Hiába zár körül magány és némaság,
Az én lelkemben is az antik nap ragyog.

És bár gyűrt arcomon száz redô kesereg,
És bár behavazták utamat a telek,
S keresztény kétségek de profundis-a bánt,

Bár gyötör az élet, és félem a halált:
Lelkembe zárva, mint tengerszem a hegyen,
Antik pogány öröm mosolyog csendesen.

ANYÓKA

Hideg, rideg a nagy váróterem,
Meg az a lusta lámpa égne jobban!
A vonat messze vágtat még a hóban,
Szorong és vár, vár a sok idegen.

A végzet ôket percig összehozta,
Nyugatra tart ez, az keletre tér,
Vár mindegyikre egy táj, egy fedél.
Vagy egy sírdomb, kinek mit szán a sorsa.

Egyik sarokban feketében áll
Egy bús anyóka ugyan mire vár?
A könnye barázdáin leszivárog,

S míg lassan betakarja a homály,
Az ablakon tán könnyei nyomán?
Kinyílnak a nagy, csodás jégvirágok.

VITA SOMNIUM BREVE

Próbáltam néha-néha a halált,
De gyáva szívem mindig visszafájt,
Hiába siralomvölgy ez a tájék,
Úgy érzem néha, hogy valaki vár még.

Talán találkoztam is már vele,
Talán más csillagról jô ide le;
Talán utolsó álmom, végsô vágyam,
Talán reátalálok a halálban.

Mindegy. Rovom tovább a földi útat,
Bár sara bánt, és bár a pora untat,
Egy álom él szívemben: Csak egy álom,
És ez az életem,
És ettôl szép lesz magányos halálom.

TAVASZVÁRÁS

Elzárják a tavaszt elôlem
E szürke, vén hegyek
Örök, felhôben, örök ködben
Az égre rémlenek.
Elzárják a tavaszt elôlem
E szürke, vén hegyek.

Valahol, arra napnyugatra
Száz szín gyújt lángokat:
Tavaszi blúzokon ragyog ma
Aranyos alkonyat.
Táncol a vágyak száz csapatja,
Valahol, arra napnyugatra
Száz szín gyújt lángokat.

Valamikor tavasz se kellett,
Arany kor, szép világ,
Bennünk a vágy új bora pezsgett,
Nyilt az álomvirág.
Most keserű könnyek peregnek,
Valamikor tavasz se kellett,
Arany kor, szép világ!

MEUNIER

Mester, szíved, mely mély volt, mint a tárnák,
Melyek arany- s szénkincsüket kitárják,
Mester, szíved, mely ôs tüzekben égett,
S aranyba vonta e tarolt vidéket,
Mit érezett, mikor az égi lázban,
Amelyben annyi gyönyör s annyi gyász van
Egy-egy titáni, bús munkást kiformált,
És minden vergôdésbôl egy szobor vált?

Nem fájt-e széppé tenni annyi rútat,
Mert rút a munka, bármit is hazudnak!
Mester, nem fájt-e, hogy ez alkotás mind,
Amely a művész bús díszére válik,
Hogy ennyi fény, csönd, ennyi forma, álom,
Csak meddô gyôzelem kínon, homályon,
Hogy amíg lelked fényt vet annyi árnyra:
Sötét marad a bánat és a bánya!

EGY ING A SZÁRÍTÓN

Tavaszi széltôl ostorozva állnak
A még tar ágú, vasútmenti fák,
A kikeleti langyos újulásnak
Leheletétôl reszket a világ.-

Az elsô számú ôrház elôtt állok,
Elôttem jönnek, tűnnek vonatok,
Vonatra, új utakra most nem várok,
Elég nekem, hogy újult nap ragyog.

Az elsô számú ôrház ablakában
Muskátli nyit, zöld verbéna hajt,
És a szárítón színes egymagában
Egy rózsaszín ing jelzi a tavaszt!

Egy rózsaszín ing. Mit tudom, kié, de
Egy dalt belôlem mégiscsak kicsalt,
Hisz volt tavasz, mikor már egy éve
Éppily hiába írtam ennyi dalt!

DAL

Ha violáink hervadoznak,
Ha tavaszaink fagyot hoznak,
Ha nyaraink perzselve égnek,
Ha tűnnek üdvök, telnek évek,
Ha dalainknak szárnya bágyad,
Ha látjuk már a síri ágyat,
Vigaszt késôn mi adhat nékünk?
Rózsák, amiket el nem értünk.

A VONAT ABLAKÁRA

Nyers zöldje tavalyi tavasznak,
Mit vonat szürke füstje árnyaz,
Kései fénye téli napnak,
Ó nem, nem a régi sugár az
Mért borítod be lelkemet?

Kattog a vonat, lassan, lassan,
Letűnnek kedves, régi tájak,
Nincs zug, hol lelkem zokoghasson,
Ezek a tájak, ó, be fájnak;
Eljön-e még emléketek?

ÓDON BALLADA

A kocsma pállott, kék ködében
Lócán ül Villon és dalol,
Veszett láng villog a szemében,
S visszás hang kél a húr alól:
Mulandó minden e vidéken,
Elrothad mind, ki szé, ki jó.
Szeme agát volt, haja ében,
Most alszik az Úr békéjében,
Fehér sír fekete éjében.
De hol van a tavalyi hó?

Asztalnak dôl a sok borissza,
Az egyik horkol ágy alatt,
Villon a hegy levét kiissza,
Az óra jár, a pillanat szalad.
Voltam nemes, gavallér, tiszta,
Nem látott éj, se dáridó,
De jaj, az marja, aki birja,
Oda a jószág, nem tér vissza,
Folt hátán folt a mente, csizma.
De hol van a tavalyi hó?...

A varjú várja már a koncot,
És áll a szégyen fája már.
Oda a csókok, oda a hordók:
Mors Imperator csókja vár.
Voltam gyerek, szomorú, boldog,
Volt kikelet és annyi jó.
Roptam a táncot, a bolondot,
Csókoltam Bertát meg Izoldot,
Most várnak a vörös koboldok,
De hol van a
De hol van a tavalyi hó?

A CSAVARGÓ DALA

Az apámat én sohase láttam,
Lenn pihent már a nagy, nyirkos ágyban,
Mikor engem penészes odúban,
Édesanyám ringatott a búban.

Napsugarat én sohase láttam,
Füstös az ég abban az utcában,
Ahol én, mint lápvirág fakadtam
Kora nászban, kései bánatban.

Nem hallottam én altató nótát,
Nekem a dalt a gyárak dúdolták.
Egy pajtásom volt csupán, az álom,
De már ezt is csak a végsôt várom!

Az apámtól nem kell szégyenelnem,
Hogy csavargó, semmiházi lettem.
Szegény, ô is ágról szakadt, mint én,
Ő is olyan szomorú volt szintén!

Most próbálom a dalt, és a mámor
Elvisz néha e rongyos világból,
S szivembôl majd, ha befed az árok,
Nyílnak a nagy, sápadt lápvirágok!

FÖLDANYÁNK

Ha majd az égi mezôkre megyek,
A nagy pusztára, hol a tejút vár rám;
A tejút, az örök szittya sereg,
Kései, tépett igricére várván,
Ha majd az égi mezôkre megyek,

Megdobban-e a vén rög, a magyar,
A tiszai táj fog-e sírni értem?
Mert megdöfött sok átkozott agyar,
Mert rónáitól olyan távol éltem,
Megdobban-e a szent rög, a magyar?

Hisz pogány gyula módjára szerettem,
És testvérem a búsuló paraszt,
S bár napnyugati álmokba temettem,
Tôle a testem, és majd ô fog át,
Hisz testvérem a búsuló paraszt.

És testvérem a búsuló paraszt,
A méla és szilaj, a vére vérem,
A lusta magyar televény maraszt,
Hisz lelkem suttog a nagy jegenyékben,
Hisz testvérem a búsuló paraszt.

MUZSIKA

A házban, ahol az olcsó mámor vár,
A zongorához ült le valaki,
És fölsírtak sóvárgón, lágyan, tompán
A nagy Chopin holdfényes dalai.

Egymásra néztek a szegény leányok,
Tág karikára nyílt mindnek szeme,
Az idegen ujjongva zongorázott,
És mint egy álom, úgy fájt e zene.

A tánc megállott, a kacaj elállott;
Némán, fehéren állottak a párok,
És kipirult a sápadt idegen.

S a kopott szalon úgy érezte mostan,
Hogy valami bús, óriás szív dobban
A sántalábú, ócska hangszeren.

HUMUSZ

A barna rögnek megcsapott szaga.
Tavaszmámortól ittasult fejemmel
Ölére omlok párás, kora reggel,
És álom nélkül lel az éjszaka.

A pattogó rügyek víg ritmusára
Lelkem szokatlan dallal válaszol,
S míg csírák bújnak ki a föld alól,
Új vágyakat hajt szívem is, az árva.

Ó, lusta, barna humusz, te szabad!
Az ember rab csak a nagy ég alatt,
Bús rabja rögnek, rabja bús homálynak,

S ha testünk árnytól, gyásztól holtrafárad,
Beléd búvunk, mint jövendô csirái,
Az égnek, rögnek új nászára várni!

PRIMITÍVA



Már jártam e rôt avaron,
Oly ismerôs e buja vadon,
Álmosan, szabadon.

És rokonom e barna csapat,
Mely álmatagon tovahalad
A lesült fák alatt.

És testvérem e nagy feledés,
Elpihenés, elheverés,
Elcsöndesedés.

Ó, táj, Tahiti, Citere,
Álmatlan álmom szigete,
Ó, vágyam ligete:

Szent televény, velem rokon,
Be jó volna, túl gondokon
Heverni e homokon!

FÁTUM

Apámmal együtt ültem a padon.
Ő fáradt, nagy szemével, révedezve
A nap utolsó csókjait kereste
Az alkonyattól rôtes nyugaton.

Szemébe néztem, a szemembe nézett,
Hűs esti szél kezdett már lengeni,
És hirtelen egy delejes igézet
Fogott el, s könnybe vesztek szemeim.

Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már,
De megéreztem, hogy fia vagyok,
És éreztem, bennem mint támadoznak
Az örökölt, a szunnyadt bánatok.

Éreztem, láttam, hogy nem is sokára
Magamban ülök már a zöld padon,
És itt kísért majd az a régi bánat,
Az én új fátumom!

A VERSEIM UTÁN

Hírért, dicsôségért
Én nem tülekedtem,
Magam jóvoltából
Lettem, aki lettem;
Az új dalosok közt
Régi Arany fia,
Vívódó világban
Görög harmónia.

Áldatlan magyar sors
Engemet is bántott,
De azért szívemnek
Ez a föld az áldott!

S bár nekem belôle
Nem adatott semmi,
Mégis van egy jussom:
Rajongva szeretni!

Hiszen a nótámban
Lelke él e tájnak,
A nagy, ezeréves
Magyar búsulásnak!

ÉN IS MEGHALTAM

Idegen város, új szoba,
Matt, barna bútorok,
Szívemben álmok új tora,
E táj új gyászt hozott!

Idegen székbe roskadok,
Mi fáj ma úgy nekem,
A régi, régi bánatok
Vagy ez az idegen?

Az ágyra nézek. Álmodom.
Nagyon fáradt vagyok.
Ki fekszik ott, az ágyamon?
Egy nyíltszemű halott!

Mit akar? Vére még tüzel,
És szeme még ragyog,
Láztól piros még homloka!
Most látom: én vagyok!

KÉPZELT UTAZÁSOK

Most, hogy száll az alkonyóra,
És kitágul a szoba,
S ködbe vész a falu tornya,
S jön az árnyak nagy sora;
Csak a kandúr szeme csillog,
Két ijesztô, nagy szeme,
És a vén kályhába^ villog
A kiégett fák szene,
Most indulj, álmok vonatja,
Jelzôlámpám, gyúlj ki most,
Most siessünk el nyugatra,
Most kell világlátni, most.

Míg nem jó a szürke hajnal,
Régi gonddal új napok,
A szárnyas álomvonattal
Új világba rohanok!
Itt hideg van? El keletre,
Hol a pálmák intenek.
Most sötétül? Délre, lelkem,
Hol arany föveny remeg!

Öreg este. A parázs húny.
Ma elég is már az út,
Messze, távol tájon jártunk,
Ma elég is... Ágyazunk!
S ha az álom, ez a balzsam,
Leragasztja a szemet,
Álomhajók kürtje harsan,
Vár az új táj, új egek!

A HIMNUSZ

E bús imádságot dalolta ajkam,
Mikor nem is tudtam még, mit dalol,
Csak éreztem, hogy orgonás szavakban
Ezer év búja búg a hant alól.

A Végeken, hol mély magányban éltem,
S Rodostó gyásza szállt lelkem felett,
A néma dacban, büszke szenvedésben
Fajtám keserve, megértettelek!

E dalt dúdoltam ott fáradt ajakkal,
Az éghez oly közel járt e magyar dal,
Kárpátok ormán ültem egyedül,

És gondolkoztam Kölcsey felül,
Ki félszemével a jövôbe látott,
Szent táltosunk, teljék be látomásod!

A HALOTTI BESZÉD

Egy méla szláv pap mondta a beszédet.
A vén anyókák sírtak csöndesen.
Szomorú daccal álltak a legények:
Harcból került meg a véres tetem!

Nyár volt. A termékenység ölelése:
Tüzes nap égett a dalos mezôn,
Áldást kínált a duzzadt rög vetése,
Csak a pap állt komoran és merôn.

Rögöt, virágot dobtak mind a sírra,
Magyar rögöt, hisz érte halt a boldog,
Magyar virágot, hiszen érte bomlott,

S míg fönn trillába kezdett egy pacsirta,
A torra gondoltak, hol inni fognak,
S pogány, virágos nótákat dalolnak!

ANCH^IO

Művész vagyok. Kifáradt, keskeny ujjam
Egy lant idegén álmodozva babrál,
Úgy simogatom a szép és új igéket,
Mint perzsaszônyegét a kalmár.

Szerelmes vagyok a rejtelmes szavakba,
Melyek nagy órák lázában fogantak,
És pirosan és égôn és ragyogva
Új színeket lopnak az alkonyatnak.

Nem látom én az utcák szürkeségét,
S a közönyös arcok nekem nem élnek.
Testvéreim a csillagokba nézô
Nagy álmodók, a szomorú merészek.

Művész vagyok. Mélységek és magasság
Gyopáros ösvényén kúszom magamban.
Keresek egy virágot, új virágot,
Hogy érte életemet adjam!

1908

TURRIS EBURNEA

Elefántcsonttorony, Művészet,
Én is boldog rabod vagyok.
Ha kitagad, kiver az élet,
Fehér tetôd felém ragyog,
Elefántcsonttorony, Művészet.

Örök hajlék, be jó tebenned,
Örök szökôkutad csobog.
Lemossuk ott a földi szennyet,
Mi álmodók, mi alkotók.
Örök hajlék, be jó tebenned!

S be fáj leszállni közétek,
Gondok, napok, élet, halál,
Rossz emberek, bús hangyavár,
Hol sár a hó, a szépség vétek,
Rossz emberek, bús hangyavár,
Be fáj leszállani közétek!

REGÉNY

A kis Tiszához ment a falu népe,
Árván borongott a kis Tisza képe,
Hó behavazta, jég megállította,
Vén pópa rajta imáját mondotta.

És a színes szegénység köntösében
Orosz és oláh vacogott a jégen,
A füstölô lilás tömjéne szállt, szállt,
S kósza szél tépte szét a pópa imáját.

A kis Tiszát szentelte meg az ének,
Mely ólmos szárnyán kóválygott az égnek,
A kis Tiszára hulltak az áldások,
Hogy szűnjenek a szilaj áradások!

Hogy ezután a vize csöndes szépen
Csak kanyarogjon a maga medrében,
Ágya ne lenne embereknek ágya,
És a Dunába lassan vigye vágya!

De tavasz táján a tavalyi módra,
Nem hallgatott a prédikációra,
És ôsz elején ó, az istenadta
Görög pópa lányát ágyába ringatta!

ÓRÁK ZENÉJE

Bús, alabástrom oszlopfejeken
Méláz az óra, antik ébenóra.
Üvegharang alatt halkan lebeg
Monoton, ódon, fáradt mutatója.

Virrasztok egy kopott, rôt szônyegen,
Lelkemben mélabúnak hangfogója,
Aranyport szitál rám ma a jelen,
S nótába fog az ódon ébenóra.

A dallam megtörik az üvegen.
Ó, ez üveg a múlt bús hangfogója!
Ott virraszt benn napokon, éjeken...
Húnyt álmaink elnémult indulója:

Ó, komor óra, rokonom nekem,
Percegô percek beteg siratója,
Üveglelkem kong komor csöndesen,
Fáradtan száll a múltba mutatója...

VÁLASZ ADY ENDRÉNEK

A Pimodán hotelben
Koccintsunk, cimbora,
Hadd részegítse lelkem
Dalaid színbora
A Pimodán hotelben.

Fáradt utas vagyok
A Pimodán hotelben,
Vágyak, lángok, dalok
Öleljenek ma engem,
Fáradt utas vagyok!

Hej, azt a ragyogóját,
De fáj ma itt az élet,
Átkozza fogadóját,
Ki balul idetévedt,
Hej, azt a ragyogóját!

Csapláros, száz szál gyertyát
A Pimodán hotelbe!
A magyar siralomház
Ragyogjon messze, messze,
Hej, azt a ragyogóját!

TESTAMENTOM

Mesék és álmok erdejébe
Ne tévedjetek, emberek,
Vigyázzatok, kemény a végzet,
És odavesz a lelketek!

Ne hallgassatok muzsikára,
Mely a szív mélyén hegedül,
Jobb a siket, vásári lárma,
Ó, ne járjatok egyedül!

Mesék és álmok erdejében,
Lássátok, én is ott vagyok,
És érzem, rám les már a végem,
Meghalnak a hazug dalok.

Nem hallgattam a többiekre,
Kik járt utakon lejtenek,
Szerelmes voltam a szivembe^,
Mely dalos, kósza és beteg.

És lássátok, én, bűnös vándor,
Nem bánom, meg se siratom,
Hogy elpártoltam a világtól,
Másé a lelkem, a dalom.

Csak az fáj, ha majd üt az óra,
Ha jô az a nagy pillanat,
Hogy félbeszakad majd egy nóta
Az álomszemfedô alatt.

FÉLÚTON

Ti lelkek, akik fehér fényben égtek,
Ti erôtôl, ti szépségtôl kevélyek,
Jöjjön el már a ti országotok!

Ne kelljen egyre gyáván vágyni, várni,
A szürke szerdák hamujába^ járni,
És lesni, ami titkon háborog!

Vasárnap lenne minden nap e tájon,
Miénk az élet, és az élet álom,
Miénk, akik ma keresôk vagyunk!

... De így, szomorú lápok lángja pislog,
És temetôknek süppedt árka biztat,
Haláltánc a mi legszebbik dalunk!

SZÖGEDI INTÉRIEUR

Pirosló abrosz, friss szalonna,
Búbos kemence, jó meleg,
Pár kurta rôf a szoba hossza,
Megférnek a jó emberek.
Nagy ágy fölött a házi áldás,
Arany rámában a király,
Künn kora tavasz szele lármáz,
Benne enyhe, renyhe félhomály.
Fölenged itten kósza szívem,
S kakukkos óraként ketyeg,
Be jó a csönd, az óbor itt benn,
Be jók e józan emberek!
Ha itt maradtam volna szépen,
És fogtam volna a gyalut,
Utód apáim örökében.
Az óra szól: kakukk, kakukk!

ŐSZ

Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten,
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren,
És sötétben hallgat a tó,
S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
Mint altató.

Hűs szele húz át az ôsznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet...

Oly hirtelen borult az est fölébem,
S az ôsz oly gyorsan rámtalált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.

GLÓRIA

Viharnak szánt hajók felett,
Mikor tombol a végtelen elem,
Sant Elmo szomorú, lila tüze
Kigyúl rejtelmesen.

A hajónak utasai
Sírnak, dalolnak jajveszékelôn,
S a tűz, Sant Elmo rejtelmes tüze
Lobog a rôt árboctetôn.

Viharnak szánt hajó vagyok,
Bordám ezer bórában remegett,
Sebaj Sant Elmo glóriás tüze
Ott ég örökké már tört árbocom felett.


Ó, SZENT GYEREKSÉG...

Ó, szent gyerekség, hányszor elkereslek,
Már merre vagytok, boldog szomorúság,
Ti régi sétányok, ti régi kertek?

És merre vagytok, elsô réti rózsák,
Melyek gyors hervadását elsirattam,
Hol vagy, te aranyfürtös, bús menyország?

S a régi játékokat merre hagytam?
Mivé lettem? Fakó tükörbe nézek,
És nem lelem már magamat magamban!

Elraboltak engem a gonosz évek,
És ami drága, ami halhatatlan,
Azok tűnt tájak, fájó töredékek,

És amik bennem élnek, már nem élnek!

AZ IZA PARTJÁN

Az Iza partján
Kószáltam sokat,
Idézgettem nagy,
Régi álmokat.
A legnagyobb, kit
Magyar rög adott,
Kinek a legszebb
Dallam adatott,
Arany járt árván
E tájon szegény,
Bús magyar sorsa
Zord kikeletén.
S ahogy méláztam
Nyomát kutatón,
Ímé fölbukkant
Egy vízimalom.
Vízimalomról
Ő is énekelt
A tölgyek alatt,
Mikor este lett...
Suhan az idô,
Vár ránk egy halom,
Forog-e még Iza partján
A vízimalom?

MAILLARD KISASSZONY

Hol Watteau tája ring a kerti tóban,
S Watteau-idilltôl hangos a pagony,
A nyájas, álmos, bájos rokokóban,
Az illedelmes fete galantokon
Arany topánban és fehér selyemben,
Míg enyhe mélázás ült minden arcon,
Versaillesben járta a lágy menüettet
A sápatag csillag, Maillard kisasszony.

Fekete parkban százszínű rakéták
Álomderűs fényfoltokat vetettek,
Az égerfák alatt folytak a tréfák,
A piros borok és fehér szonettek.
A szôke márki hidegen mosolygott,
Mint hold világa az éjféli parkon,
És egyre mélázóbb lett s elfogódott
A sápatag csillag, Maillard kisasszony.

Ó, fete galant, ó, táncütemű órák,
Ó, szomorúságok boldog évada.
Ti lopott csókok és ti lopott rózsák,
Oda a táncok, az álmok oda!
Marseille felôl új nóta kél, új hajnal.
Versailles fölött oly vérvörös az alkony,
Nem táncol már többé csöndes fete galantban
A sápatag csillag, Maillard kisasszony!

Föl, honfiak, polgárok, talpra,
Ez a dicsôség reggele,
Fehér lesz szôke márkik arca,
Piros nyakuk hull földre le!
A danse macabre járja a Greve téren,
S a szankülott kérges tenyere tapsol,
A Carmagnole veszett ütemére
Mámorosan táncol Maillard kisasszony.

A Kék Macskában tort ül a vigasság,
Maillard kisasszony iszik és dalol:
Éljen a nép, a jólét, a szabadság,
Éljen a... éljen a forradalom!
Mit kivánsz a táncért, kisasszony polgártárs?
Ő lágyan és vágyón lehunyja szemét,
Mint Salomé a nagy Luininak vásznán,
S szól: A szôke márki szép, hideg fejét!

SZOMORÚ FRISS ISTVÁN




Öreg szemek. Magyar tájra néznek,
Melyen némán szállanak az évek,
Melyen ôsz van, magyar bánat ôsze,
Szívem néki régi ösmerôse.
Jól ösmerem kendet is, vén szittyám,
Szomorú Friss István.

Makrapipa, benne szűzdohány ég.
Füstje száll, mint múltakból az árnyék.
Régi árnyak árván gomolyognak,
Öreg estvék, fiatal halottak.
Hej, valaki a sötétbe kinn vár,
Szomorú Friss István.

Régi nóták kezdenek halkulni,
Régi álmok csöndesen fakulni,
Régi szemek tűnt napokba néznek:
Álom, álom, rossz álom az élet.
Mostan ébred tűnt élete sírján
Szomorú Friss István.

EPILÓGUS

A vágyak bágyadt hegedűjén
Gyászindulót húzok neked.
Fáradt ujjakkal, tört vonóval
Belesírom mély lelkemet.

Elhantolt álmaim zokognak
A horpadt öblű hegedűn,
És könnyeim, az eltitkoltak,
Hullnak a húrra keserűn.

Fejem a hegedűre hajtom,
És szívbem belétemetem,
Most olvad, mint a gyöngy a borban,
Egy dallamba az életem.

A vágyak bágyadt hegedűjén
Elhal a legszebb nóta ma,
Örvénylô mély tenger-szemedbe
Szédül utolsó dallama!

ÉJSZAKÁK

Mikor a kéklô éjszakába nézek,
És álmodik a vergôdô világ,
Úgy érzem én, hogy minden könny és lélek,
Az éj, az asszony, álom és virág.

És régi táncok ütemére dobban
Fájó szivem, és eltűnt arcokon
Méláz a lelkem, és érzem titokban,
Hogy csillag, sors és lélek egy rokon.

Most valahol párizsi palotában
Anatole France virraszt együtt velem,
S egy nô égô rózsával a hajában
Szívemet csókolja szerelmesen...

SZABAD HAJÓK

Szabad hajók a távol óceánon,
Köszöntelek, boldog, szabad hajók.
A ti világotok az én világom,
De én most rab vagyok, most rab vagyok.
Tisza vizének egyhangú magányán
A révben ringom, bordám oly beteg.
Ti a titokzatos távolban jártok,
És én nem mehetek!

Szabad hajók, mi büszke gyönyörűség
Szelni a gyöngyös, tajtékos habot,
Ó, tenger: végtelen, boldog mezôség,
Vágyak, kalandok, gályák, viharok!
Piros vitorlát tárni új szeleknek,
Táncolni hullámok toronyhegyén,
És én e csöndben, révben vesztegeljek,
Árván révedjek én?

Szabad hajók a vihar éjszakáján,
Mikor Szent Elmo lilás tüze ég
A tenger és ég harsogó határán,
Mikor villámok ujjongnak: elég!
Be irigyellek, szép halált haltok ti,
Engem hazám bús réve ittmaraszt,
Hínár és jég között örök közönyben
Várok egy új tavaszt!

FILOLÓGIA

Budapest, ez a nagyvilági dáma,
Engem nem ölelt, nem csókolt soha,
Szegény diáknak nézett, aki árva,
Kihez a pénz és öröm mostoha.

Egy palotája szeretett csak engem,
A könyvek dohos, ódon csarnoka,
Melynek porától ittasult a lelkem,
Tavaszt nem láttam akkor én soha!

Míg zöldes és lilás pompában ébredt
A nagykörutak ujjongó sora,
Engem rabult ejtett a félsötétes,
Mély titkokat zsongó könyvtárszoba!

Horatiust Scaliger jegyzetével
Bújtam, s az óra lassan járt tova,
És Lidia, Cloé fehér nevével
Betelt a könyvek nagy, komoly sora.

S mint ôsöm, a Korvinák bús diákja,
A múlt ködén átködlô cimbora,
Margóra róttam: Ihatnám! Hiába!
Életszomjam nem oltom el soha!

A -AS ÁGY

Egy tűnt november vörhenyes ködében
Bús útvesztô lett Budapest nekem,
Eltévedtem az Élet sűrüjében,
És elhagyott a pénz és szerelem.

Mikor oly árva lettem, mint a sarkon
A bús anyó, ki újságot kinál
Vagy a víg lány, aki szerelmet árul,
Mikor nem volt elôttem semmi már,

A nagy kórházba vittek engemet be,
Hol a fehér csönd altató, szelid,
Hol Ágoták, Beáták és Clarissák
Kötözgetik az Élet sebeit.

A nagy kórházban végre béke hullt rám
sok vereség és vergôdés után:
Nem bántott barna bánat, szürke kétség,
Egy gonosz emlék jött velem csupán.

De ô is szépen elcsitult a csöndben,
Mely bársonyos és mint a párna, lágy,
Tán legboldogabb pihenôm te voltál,
Ingyen vaságy, te tizenhármas ágy!

RÉGI SZERELMES VERS

Egy szôke leány szép ôzszemébe néztem,
És régi hegedűk sírása fájt,
Ó, kék szalagos majális-emlékem
Megint elkezdjük az örök talányt?

Szeret nem szeret bús boldog talánya,
Epedések zárt ablakok elôtt,
Ó, erkélyeknek hervatag virága,
Séták, sírások, meglátom-e ôt?

Arany fiatalságom balgasága,
Te boldogság, mely siratod magad,
Tán érezed, hogy ez az élet álma,
Melyrôl álmodsz majd egy élet alatt?

Ó, szôke lány, ó, kék szalag és kék szem,
Egy kis szomorúságot adj nekem,
Majális mámorát s a kéklô égen
Csillagot, mely csak nekem ég, nekem!

MINDIG...

Mindig reménytelen volt a szerelmem,
Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
Mindig csillaghonvágy égett szivemben,
Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
Mindig kellettek eléretlen rózsák,
Örök talányok, édes szomorúság.

Mindig nevettek, akiket szerettem,
Mindig nevettem, aki szeretett,
Mindig csak vágytam, és sohase mertem,
Mindig csak vártam én az életet,
Az élet elment, én is tovább mentem,
Mindig daloltam, és mindig feledtem.

NOA NOA

Fáradt, fantasztikus és beteg zene árad,
Idegen illatok és idegen zene.
Látok égô talaj ölén nagy, szomjú fákat,
Melyeknek bús vihar áldása kellene!

Látok a végtelen meddô méhébe veszve
Fehér madarakat lebegni nesztelen,
Óriás, bíboros virágok néma kelyhe
Ujjong a nap felé, mely áll a rôt egen!

Táncolj, Noa Noa, beteg vágyak virága,
Táncolj, Noa Noa, asszonyok asszonya,
Hajad, mint Tahiti égô fövenye sárga,
És gyilkosan forró szád véres mosolya!

Táncolj, Noa Noa, táncolj be bús szívembe,
Tiporj közönyösen, táncolj, Noa Noa,
Ó, részeg feledés, ó, gyilkoló szerencse,
Táncolj, Noa Noa, asszonyok asszonya!

1909

HALOTTI BESZÉD

Nyárs vala, arany napsütés,
Piros pipacsok.
Magyar határban véres aratások
És sok szép halott.

Valami méla pap beszélt,
Szláv, tömjénes, ôsz.
Ő mondta ezt a hervatag beszédet,
Mely vén s ösmerôs.

Látjátok, feleim! S a nép
Hallgatá csöndesen.
Serény csaták sebét büszkén mutatta
A hôs tetem.

És a legények eleje
Már a toron mereng,
Hol áldomások esnek, dús ivások,
Tilos nóták, virágénekek!

TONUZÓBA SÍRJA FELETT

Abádi rév táján ha jártok
Tarajos felhôrom alatt,
Mondjatok valami fohászt ott,
Hogy lenn nyugodjanak!


Ez a fohász oly mélybôl jöjjön,
Mint ezer esztendô maga,
Lélekbôl, mely borong örökkön,
Mert leszállt csillaga!

Lélekbôl, mely egy velük,
Kik párosan ott alszanak,
Tonuzóba, a gôgös ük
S felesége alant.

Mert ôsi hitükért vesztek ôk,
Mely öreg, mint e kehes világ,
Vén, mint ôserdôk, legelôk
És az örök csirák.

Abádi rév táján ha jártok,
Mondjátok el az ôsi fohászt,
A fohászt, amely nem búg homályban,
Mind ódon orgonák.

A fohászt, amely lélekbôl buggyan,
Mely süvölt, harsog és dadog,
Melyre Kelet taníta hajdan,
Néhai magyarok!

TÖMÖRKÉNY ISTVÁNNAK

Napos tájak ... csöndes öreg tanyák,
Bús szikesek, szürkéllô füzesek,
Ó, elhagyott, magányos földanyánk,
Be napos vagy, s én oly borús, beteg.
Be jó is volna rádborulni némán,
Mint nyári csöndben fölleges, sötét árny,
S pihenni rajtad, termô televény,
Napos tájak ... tôletek jöttem én.

Jó magyarok a földön és vizen,
Parasztok csöndesen, magányosan,
Kik éltek csak, s nem érti senki sem,
E dús anya, oly búsan mért fogan?
Be jó is volna tihozzátok állni,
Valami nagy, új aratásra várni,
Mig ápol a föld, s altat feketén...
Bús magyarok! Tôletek jöttem én!

WATTEAU

Hol Párizs ujjongó szimfóniája
Zöldes fák árnyán halkká finomul,
Hol szökôkút csacsogja vidorul,
Mily szép a nyírt park alkonyati bája:

Ott áll a szobra fehér csöndesen,
Watteau, a törpe ember ott mereng el
Kacér Párizs egén nagy, nyílt szemekkel,
Mosolygón, némán és negédesen.

Alant egy asszony, tán maga a Szépség,
Ajkán rajongás márványmosolya,
Fehér rózsákat nyújt felé fehéren.

Watteau! A szerelem szomorú kéjét
Nem élvezé e törpe gnóm soha,
S most csókokat hall minden csöndes éjen!

SZÍNHÁZI SZONETT

Ma este én is köztetek leszek,
Fiatalon, szép és merész igékkel,
Szemem ragyog, és ajkam nem remeg,
Fiatal herceg leszek én ma éjjel.

Ma este újra lázzal hirdetem,
Hogy halhatatlan a derűs pogányság,
Hogy istenség az édes szerelem,
Hogy csók és bor kell, mert az ôsi párkák

Az élet piros és víg fonalát
Hamar szövik, és oly sietve vágják,
S mogorva Cerberus vár odaát,

Hol hirtelen kialszanak a fáklyák,
Melyek itt nászra gyúlnak veletek
Ma este újra víg pogány leszek!

ÁLDOTT VÉGZETEM

Magyarnak szült a bús végzetszerűség,
Mert általam legszebben így dalol,
Meddô kelethez köt a puszta hűség,
S termô jövendôt várok e föld alól.

Megölt pogány hitem napos malasztja
Még vágyamat hevíti boldogan,
És új hitek, új kétségek salakja
Bennem száz színben új lángot fogan.

Bennem a hinduk bölcsessége szunnyad,
Bennem a hellén aranykor ragyog,
Bennem Párizs beteg tüzei gyúlnak,
S pirulnak eljövendô holnapok!

Tavasszal jöttem, köröttem borús ôsz,
De én Apollónak érzem magam,
S lelkemben Dionízoszt költ e dús ôsz,
És a jövô vagyok: jós és magyar!

SOLVEIGET HALLGATOM

Ma szôke álmok szűzi fénye,
Tengerszemek derűje, mélye,
Virágmezôk világos éje,
Nagy tengerek szabad zenéje
Száll szivembe mélyen.

Ma nem pereg a homokóra,
Gondot, hamut szivembe szórva,
Ma szürke szerda szordinója
Agyamat fájón át nem fogja,
Virág nyit az éjben.

Ma mély üvegharang a lelkem,
Ma csend a szívben, dal a csendben,
Ma jó a sors, nem vádol engem
Eredô bűn: ma újra lettem,
S gyermekségem érzem.

GEMMÁK ÉS HERMÁK

Néha ódon gemmák és aranymívű hermák
Dekadens cézárának érzem magam, s fejem
A borostyánt kivánja, mely drága ünnepen
Mámort csitít, míg zöldje álmatagon pereg ránk.

Ódon gemmákon én magamra rátalálok.
A fáradt, nagy szemek, a keskeny szájak éle
Vágyak nélkül merednek a hádeszi sötétre.
Ó, régi rokonok, ó, utolsó cézárok!

Ki voltam én? Talán a legutolsó voltam,
Ki Numa birtokán pár évig haldokoltam,
Virgilius versét olvasva holdas éjen,
S Plátó utópiáján gondolkoztam borongva
Lonckoronás hegyek hűs, harmatos tövében,
S reménytelen szemekkel néztem szűz csillagokra.

KÖNYVEK ÉS KÖNNYEK

A könyvek boldog városában éltem,
Hol gót eszmék, görög romok,
Reneszánsz kupolák, rokokó csarnokok
Rejtettek el biztatva és kevélyen.

Nagy voltam én és törpe e világban,
Enyém volt minden korok vigasza,
A nagy világ, a kis haza,
Enyém volt asztalon és ágyban.

De egyszer útam innen kifelé vitt,
Az élet szele örökre elszédit,
Azóta véres és rózsás nyomon járok,

Enyémek az új arcok és új álmok,
Enyém a könny, láz, gond és szerelem,
S könyvek igazát seholsem lelem!

MÉG EGY BÁTOR KIÁLTÁS!

Minden nap új bánatokat hoz,
Új fátyolokat új sebekre,
Nagyon megbénult már a harcos,
S kevés csillagot hoz az este.

Asszonyi csókok elmaradtak,
Férfi bátorság elinalt már,
Égetô fénye már a napnak,
S nincs pihenô az alkonyatnál.

Már himnuszt kezdeni bátorság,
Már ódát dalolni merészség,
Másé a hatalom, az ország,
Az indulás, a vágy, a készség.

De azért mégis, csak azért is,
Egy utolsó lángot bocsátok
Egyszer még próbáljunk remélni,
Harsanjon még egy dal, egy átok.

Egy köszöntés kék zubbonyoknak,
Egy kézszorítás bús ökölnek,
Egy éljen a jövô harcoknak,
Egy csók az életszeretôknek!

Szürke hídján az elmúlásnak
Az élet mély vizébe nézek,
És beledobok még egy rózsát
Azoknak, akik tovább élnek!

Beledobok még egy köszöntést
Azoknak, akik élni mennek,
Élni, akarni és letörni,
S ó, élet, végig hinni benned!

Ó, élet, légy elnézôbb és jobb
Azokhoz, kik utánam jönnek,
Kiknek az izma még acélos,
És rendet vágnak a jövônek!

És rendet vágnak a jövônek,
Mely alszik szürke takaróban,
A rám váró tavaszi rögben,
Az új csírákat akaróban!

ADY ENDRÉNEK

Most vagy te nékem legnagyobb,
Mikor az ôsz harmatja megesett,
Mikor véres és aranyos szinével
Leng venyigéje homlokod felett.

Most vagy te nékem legnagyobb,
Mikor az alkonyatban nô az árnyad,
S az élet és halál mély titkai
Szívedben könnyre és mosolyra válnak.

Most vagy te legnagyobb nekem,
Most vagy te nékem igazán a Mester,
Fehér köntösben és piros sebekkel.

Mester, kit lelkem legszebben szeret,
Mert nem követ, nem kísér, nem tagad,
Mert maga tud maradni, mint magad!

VIGASZTALÁSUL

Vigasztalásul könyvet olvasok.

Mit mondasz nékem, gôgös Zaratusztra?
A nô felszínes, színes és hímes,
Ha nôhöz indulsz, ne feledd az ostort!

De a haja szôke, de a bôre bársony,
De egy hajszála mindörökre átfon,
De tegnap este láttam a bokáját.

Mit mondasz nékem Evangyéliom?

Az asszony átok és az asszony áspis,
Az asszony a pokol és kéj edénye.

De te mondád Jézus: szeressetek,
S talán te is szeretted Magdalénát.

Elolvastam a bús frankfurt bölcset,
Elolvastam a bécsi nagy bolondot,
Olvastam Sils Maria remetéjét,
És elolvastam könyvedet is, Élet.

És megcsókoltam Anna szép kezét,
S szeretném megcsókolni Anna száját.

GIORGIONE

A képeiden arany s bíbor álmok,
Szôke hajak és világos selyem,
Ragyogó dél és boldog délutánok,
Szent napsütés a szívben s szigeten.

Velence minden gazdag büszkesége
Szinekben él ott, és örömben él,
A szemek kékje és az egek kékje
Hellasz új ébredésérôl beszél.

Tudom, tudom! Te addig sírva vártad
Távol gyönyörben égô Barbarádat,
Véred a bíbor és vágyad a kék!

Giorgione, én is ily művész vagyok,
Az én szonettem is arany nyakék,
Melyet vágyak könnyével áztatok!

ÖRÖK BEATRICÉNK

Firenzében volt, május és vasárnap,
Mikor az ifjú hölgy templomba ment,
A gyermek nézte, arca méla, bágyadt,
Szikár, mint kápolnák falán a szent.

A lánynak haja szôke, neve Bice,
Nem látta meg ôt, szépen ment tova,
Szívében kis, kacér örömök kincse,
A gyermek szólt: Nem feledem soha!

Sok május és vasárnap szállt azóta.
Ó, örök szépség és te tűnô óra!
Hol van az a nap, és hol az a lány?

Hol van Bicének szôkesége, hol van?
Keressük ôt egy mosolya nyomán
A boldog égben és borús pokolban!

ANNA

Én öreg bánataimról beszéltem,
A szobában az alkony vert tanyát.
Ő ott hordozta csodamély szemében
A fáradt Mának minden bánatát.

Klavírok sírnak néha úgy a csöndben,
Muskátlis, rácsos ablakok mögött,
Mint az én árva panaszom, amelybe
Most szerelem és részvét költözött.

És ekkor Anna szemeit lecsukta,
És ekkor szép lett minden, ami fáj,
S finom, fehér lett a sors durva ujja,

S mint várvavárt és derűs déli táj:
Az üdvösség tűnt föl az esti csendben,
De én partjára lépni elfeledtem!

GYŐZELMI ELÉGIA

Repülni kezd az ember, Ikarusz!
És nem zuhan tengerbe néha már,
És hétfátyolos jövendô ködében
Rá Ikária, új hazája vár!
Repülni kezd az ember, Ikarusz,
S ujjonganak egy új kor hegedűi,
S borús gyönyörrel gondolunk ma rád,
Ki elôször próbáltál repülni!

Ó, végtelenség, téged keresett
Odysseáján mindig is az ember,
Szálló szavak és áradó zenék mind
Feléd törtettek: végtelenség, tenger!
És végre ma elkopni kezdenek
A szűkös törvény érckarmú betűi,
S az ember Ikaruszt sajnálja már,
Ki elôször próbált fölrepülni!

Mily szép lesz új hazánk: a mély magas,
Nem szédülünk, ha tűnô rögre nézünk,
Hol emberárkok és embertúrások
Lesznek nevetségünk és kedvtelésünk!
Mily új csodák: a rög barnul felénk,
És rajta szürkülnek a rög tetűi,
S hálásan gondolunk rád, Ikarusz,
Ki elôször akartál repülni!

Ó, lesz még sok zuhanás, sok viasz,
Mely törött szárnyát a tengerbe ejti,
De példák vannak, és mi fölmegyünk már,


Ha int hazánk, az ég, s a végtelen hí!
Ó, lesz még sok zuhanás, sok viasz,
És vár a rög, az örök, temetôi,
És a te sírod mindig visszavon
Ó, Ikarusz, ki viaszszárnyadon
Merészeltél szárnyalón letörni!

ANNA UTÁN

Ez szomorú ôsz lesz.
Hol vagy Anna? Milyen volt a csókod?
Bánatórák, ó, az én idôm ez,
Bágyadt rózsák, ez szomorú ôsz lesz!

Csókolom a lelked.
Hol vagy Anna? Milyen volt a könnyed?
Régi könnyek, te már elfeledted,
De én értük csókolom a lelked!

Látni szeretnélek.
Hol vagy Anna, vezet-e út hozzád?
Visszatérjek? Ó, be nagyon félek,
Megölnétek, százszorszép emlékek!

MEGÖLT SZERELEM SÍRKÖVÉRE

Anna meghalt, és Annát eltemettem...
Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó.
Ott él ô már csak a nagy emlékekben,
Minden elomló és elsuhanó.
Nincs könnyem, és nem járok én gyászmezben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!

Vannak ösvények, amelyekre többé

Nem lép a lelkünk, bár útunk örök,
Vannak csodafák, nyílhatnak örökké,
De nekünk egy viráguk letörött,
Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben...
Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem!

Ne hozzatok hírt róla, ôszi felhôk,
Ne hozzon hírt felôle a tavasz,
Üdvöt adhatnak néki nyári erdôk,
Engem emléke halkan behavaz.
Szép volt, nemes volt, szűz volt a szivemben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!

A PANNÓNIAI LÉGIÓ DALA

Különös itt az Iszter,
Hajókat nem emel,
Megy a postusi révbe,
És nem visz minket el.
Trajánus oszlopánál
Csodálkozik nagyon:

Mit akarsz, gôgös emlék
E csöndes avaron?

Tibiscus szomorú víz,
Oly álmos és szegény,
De néha szűz virágzás
Pattan ki a szinén.
Egy éjszaka, s színes lesz,
Egy hajnal, s vége már.
Álmodik, és nagyon vár
Valakit ez a táj!

Germániában tölgyek
És tölgydárdák soka,
Britannia gályát visz,
Vár rá Thulé foka,
Gallia tornyokat rak,
Dalos minden fia,
De szörnyű mélyen hallgatsz,
Baljós Pannónia!

Rómából száll a sas még,
De napunk vörhenyes,
Ilyen az áldozó nap,
Ha temetôt keres.
A kardunk éle csorba,
És éles szatiránk,
A Sas nagyon kifáradt,
S nagyon nagy a világ!

Pannónia vidékén
Hűvös az ôsz dere,
S idegenül ragyog ránk
A Göncöl szekere.
Tejút szabad mezôin
Még hadak útja lesz,
Tibiscus szôke fodra
Hódítók ágya lesz!

Tibiscus szôke fodra
Hajókat még emel,
Pannónia vidékén
Még valaki énekel!
Germániában lesz még
Tölgyekben nagy hiány,
S valaki gyôzve, bátran,
Új nép zivatarában
Robog át Gallián!

A RÉGI HÓNAPOS SZOBA

Ó, mit csinálhat ma az esti csendben
Az ódon, bánatos, kopott szoba,
Hol Makart csokra virult szürkületben,
S magányban szállt el óráim soka?

Talán utódom számlálgatja ôket,
S unottan jár a vedlett szônyegen,
Tán versek ütemére tűnt idôket
Idéz ma fel a rokon idegen?

Vagy, én öreg és bús szobám, ki tudja,
Valaki benned életét megunta,
Mint egykor én, és indul már szegény?

Vagy surranó örömre víg legény
Egy hervatag lányt ölel át, s a csendben
Makart ó csokra megcsörren ijedten?

ALVÁS ELŐTT

Esténkint régi keresztény szokás volt
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?

Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sose lenni.

És mit vétettél ember? Ember voltál,
S embernek lenni: siralmas való már
És dicsôséges. Mint a csillag csillag
S a rög csak rög, az ember is csak ember.
Aludj hát szépen, és kelj napkelettel,
Amíg az élet mégis tűrhetô,
Míg ébredésre kedv van és erô.
S ha csókokat nem is csókolhat ajkad,
De új igét még mondhat, és ha lankadt
Szegény karod az ölelésre, lelked
Ölelni tud jövôt, világot, embert.

1910

A KÁVÉHÁZI BÁNAT

Nem érzitek a kávéházi bút,
Mikor az ívlámpák izzása bágyad,
És szürkén ülnek a szegény fiúk,
És nem találnak már szapulni tárgyat?

Mikor a fényes selymű asszonyok
Unott arcán a festék hervatag már,
S az édes, arany pezsgô elfogyott,
S valahol messze már az arany nap jár?

A zene hirtelenül fölsajog
És elhal, mint a fáradt szív verése,
És künn a szürkület, a szürke vércse

Már verdesi az izzadt ablakot,
S a szivar vége álmosan kihúnyt,
Nem érzitek a kávéházi bút?

VIRGINITAS

Szűzebb szivet e sáros élet
Nem dobogtatott még soha,
Mint az én szép, szomorú szívem,
Mely él vérezve és szelíden,
Melynek e tájék Golgota.

Fehér szépségek tisztasága
Ragyog szívember csendesen.
Megyek a sápadt olajfáknak
Nemes, nagy árnyán, s e világra
Alig vetem tekintetem.

Csak a bús csillagokra nézek,
És boldog nem leszek soha,
Csak más, jobb táján e világnak.
Ó, engem oda sírva várnak,
S hogy itt maradtam még, csoda!

A BÚS MÁRAMAROS

A régi, bánatos, ködös hegyek,
A régi, magányos, rögös utak,
A bús Máramaros
Már elfeledte a dalos utast?
Nekem szívemben él e méla táj,
Nekem lelkemben sír ez ôszi szél,
A bús Máramaros,
A múlt, a bánatos,
Régi borúja síromig kisér.

ANONYMUS

Szürke kámzsa, mely alól sötéten
Ismeretlen arc mély szeme ég,
Mint láng, melyet idô, messzeség
Nem olt el középkor éjjelében.

Szikár kéz, mely sárga pergamenre
Gôggel, mintha szekercét ragadna,
És csatát vezetne vérviharba,
A foglalás tetteit jegyezte.

S gót betűk közt, gót ívek sorában
Érezte, hogy erô, támadás van,
Magyar erô és jövô zenéje!

S hiába szállt fölé gót ív éje,
Századok mély trombitája harsan
Gyôztesen a vén deák szavakban.

OVÍD LEVELE JÚLIÁHOZ

Tomiban ôsz van. Barbárok a népek,
És idegenek némely csillagok.
A borostyánom zöldje dérbe téved,
És örömektôl oly özvegy vagyok.
Júlia, szeretnélek látni téged
És Rómát, ahol tavaszég ragyog.
Tomiban ôsz van, és a lelkemben tél,
Júliám, Rómám, ó, be messze estél!

Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár,
És ki a költô, és mirôl dalol?
Ki hordja most Ovidius babérját,
Kacér Fortuna most kihez hajol?

Tomiban ôsz van. Hervad a babérág,
Ó, boldog az, ki él titokban jól.
Rómában minden fürdik szent tavaszban,
Tomiban ôsz van, és én itt maradtam.

Szépek-e most is Rómában a szépek,
Az élet most is oly édes, vidám?
Melyik poétát tanít verselésre
S szeretkezésre az én Júliám?

Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet:
Szeretni s veszni szerelem hiján!
Tomiban ôsz van, és nincs szerelem.
Több tavaszom már nem is lesz nekem!

EGY CSÓK EGY ÁLLOMÁSON

Öt perc. Mehet. A sárga napsütésben,
Mely ôszünk minden fényét nekem adta,
Egy nônek csókja reszketett a légben.
Idegen nô. Neve Innominata.

Már nem emlékszik szemem a hajára,
És nem emlékszik félig hunyt szemére,
De csókja édes volt, mint mustnak árja,
És lángot szított bennem ifju vére!

Öt perc. Mehet. A távolok már hívtak,

Szobák, melyekben álmos, ólmos ôsz lesz,
Napot, mikor már arcom száz redô lesz.

Öt perc. Mehet. S mint holmi távoli csillag,
Oly messze tűnt már csókos nô, verôfény.
Megyek, mint nem várt torra megy a vôfély!

EZEK ENYÉMEK...

Ha dübörögve, hirtelen bezárul
Mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
Mi fáj nekem e keserű világbul,
Mi lesz az, amit akkor sírva érzek?

Mi vonja vissza még egy pillanatra
Bús lelkemet, amely halottra fázott,
Minek az íze, emléke, zamatja,
Mért áldom én ez átkozott világot?

A szerelem? Hisz én csak sírva vártam,
És hideg küszöbén, mint a kivert eb,
Szűköltem hűs tavaszi éjszakában,
S még mindig ég a régi, a beteg seb!

A gyönyörök? Ó, fösvény, dölyfös élet,
Hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
Mi fáj nekem, ha valahára végre
Mögöttem portád örökre becsaptam?

Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen
Aranyos gyertyafényben zongorázták,
És benne csengett arany-gyermekségem.
Egy zene fáj. Egy tűnô, örök ábránd.

Egy kép. A Segatini esti tája,
A fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
Hol hunyó nap van és a ködök vára,
S lelkében örök vágyak messzesége!

Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
Valaki, aki árván erre tévedt,
S akinek útja végtelenbe mélyül...

A TÖBBI NÉMA CSEND

Szeptember volt. Az ég üvegharangja
Derűsen kéklett, mint a jó remény,
S a nyárutói kert pompája tarka
S arany volt a kert skárlátköpenyén.

Szeptember volt, évadja szép mulásnak.
A férfi, aki költô, állt merôn,
Karját keresztbe fonta, mint a bánat,

S végignézett a szôlôs hegytetôn.

Elment egy asszony. Tegnap még szerette.
Múzsája volt, és hite volt neki,
Ma tudja már: a nô nem szereti
Elment egy asszony. És a férfi lelke
A távozó után könnyezve száll,
S úgy érzi: nem lesz többé verse már.

ANNÁRA GONDOLOK

A csillagokra gondolok
És Annára, ki elszállt búcsu nélkül,
A boldog, néma csillagokra,
Melyek lenéznek mosolyogva
Reám a babonás, bús téli égrül.

A csillagokra gondolok,
Melyeknek lángja régesrég kiégett,
Csupán fényük ragyog,
S Annára gondolok,
Ki rám ujjongva nézett,
S egy csillagos ôsz éjén elhagyott.

A csillagokra gondolok,
Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,

Annára gondolok,
S a könnyem úgy ragyog,
Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!

SZÍNHÁZ

Remegô vállak tündöklô havából
Diadémek mély fénye fölragyog.
Sötét bíborban ég a büszke páholy,
S én lázadó láz betege vagyok.

A kikelet künn már hangolja húrját,
S ujjongni fog az erdei zene,
De engem mély tavaszi szomorúság
Színházba űz, bár napfény kellene...

Már cseng a kard, már csendül a motívum,
Acélos lesz a lég, s a kikelet
Betör süvöltve, s mindent eltemet.

A vad zenét beteg szívembe szívom,
S míg a tavasz száll, száll, s zenél ujjongón,

Egy váll haván pihen forrón a csókom.

ÁLDOTT E BÁNAT...

Áldott e bánat, megszépíti lelkem,
Mely unt napoknak holt vizén pihent.
Áldott e bánat, enged énekelnem,
S éreznem, mily mély az élet s mi szent!

Áldott vagy, Anna! Messze, messze mentél,
Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz,
Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél
Érezzem, hogy az életem egész!

Hogy én is a tavaszi újulások
Fia vagyok, ki síron is kihajt,
Hogy engem is egy végtelen világnak
Mély titka ringat, hol nincs semmi part.

PIROS REMÉNY

Már jön a május. Én szegény szivem,
Ki mindig múltak májusába szálltál
Emlékezôn, borúsan és hiven,
Hidd el: nincs szebb jövendôk májusánál!

Ha neked nem volt soha tavaszod,
Mely bíbor vágyak lángjától piroslott,
Nézd: jön egy május, mely nem tűnt, halott,
Melyben a milliók nagy szíve boldog!

Már jön a május. Minden szenvedôk,
Minden szegények és minden szerelmek
A tavasz tág, szabad fényére jertek!
S a termô nagy föld szent színe elôtt
Érezzétek, hogy nincsen itt enyészet,
Holt álmaink szabad jövôben élnek!

FORMÁT KERESNI...

Formát keresni minden gondolatnak,
És elvérezni egy fonák igén,
A parfümét érezni a szavaknak,
És tudni: minden szó gonosz szirén,

Mely holt szépségek barlangjába csábít,
S az élettôl, amely vár, eltakar,
S megunni a szép formák orgiáit,
S érezni: meddôn vergôdtünk tavaly!

És hogy az élet derűs, tág mezôin
Csak hervadások illata fogad,

S hogy élni, élni nekünk már merô kín,
S siratni szép, megölt halottakat,
Kik bennünk szunnyadoznak már örökre,
Bús és beteg szavaktól elgyötörve...

NYÁR

A távol csillagok oly szôke fénnyel égnek.
(Annára gondolok, ki szôke, s messze rég.)
Kaszálók illatát üzenik esti rétek.
(Annára gondolok, emléke enyhe, szép!)

A nyár ragyog, lobog. Pipacsosok a rétek.
(Annára gondolok, ó, én letűnt nyaram.)
Őszünk be közeleg, falevél földre téved.
(Annára gondolok, és siratom magam!)

TISZAI CSÖND

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

ŐSZI ALTATÓ

A bánatos és barna asztagok
Az ôszi csönd ölén kallódva áznak,
Jegenye gunnyaszt a vén ég alatt,
Tükre alatt az elmúlásnak.

Ó, bánatos és barna asztagok,
Hol van a nyár, a tűznyilas, a táncos?
Jegenye gunnyaszt a vén ég alatt,
S az ôszi könny szivárog.

A bánatos és barna asztagok
Az ôszi csönd ölén kallódva áznak.
Megint magányosabb lett a világ,
S a szív megint halálrafáradt.

TANÁR ÚR VOLNÉK...

Tanár úr volnék magam is,
Nyomorúságos és helyettes,
Gyűlöltek a nagy istenek,
S e pályát adták végzetemhez.

Magyar Homérra gondolok,
Ki költô és tanár volt, mint én,
S a hivatalnak packázásit
Viselte béketűrôn szintén!

Ó, nagy elôdöm, szépapám,
Te Atlasza a nyugalomnak,
De engem, új kor új fiát,
Villámos vágyak ostromolnak!

Rohan a szárnyas autó,
Repül a légi leviáthán,
E forró és lengô világ
Új csodáit hordozza hátán.

És én, helyettes Tantalus,
Iszom a lôrét gúzsbakötve,
Ó, mennyi szárny és mennyi vágy
Törik le bennem mindörökre!

Te gyôzô, boldog nemzedék,
Kit tôlem kér el majd a holnap,
Ne gúnyolj, hogyha roskadón,

Törött zászlóval eltipornak!

Ha majd pihenni térhetek
Fáradtan, közanyánk ölében,
Sirass el híven engemet,
Temess el végül engemet
Virágosan, ujjongva, szépen!

Ó, ASSZONYOK...

Ó, asszonyok, ti forró italok,
Ragyogó mérgek, szép bűnök, ti balgák,
Az életút hozzátok kanyarog,
S a vágy felétek tárja vézna karját,
Ti vagytok a szívekben a dalok,
Ti vagyok a megváltás és vigasság,
Ó, asszonyok, ti selymes takarók,
Szép szônyegek, ti szôkék és ti barnák,
Ti soha, soha el nem fáradók,
Ó, asszonyok, ti mindenféle fajták,
Szentek, vadak, viharzók, álmodók,
Kerestem rajtatok a lelkem arcát,

S e keresésben lelkem elhagyott,
Ti hoztátok az életem kudarcát,
Én tôletek már oly távol vagyok,

Mint a halál, ôrültség és igazság!

ORGONASZÓ

Ó, asszonyok, ti úgy tüntök nekem már,
Mint régi szobrok, antik költemények,
Örök ütemre jár az én szivem már,
És gobelinképek csak a remények!
Ó, asszonyok, az élet gyorsan eljár,
De örökünk a férfias művészet,
És az elizium kék vize elvár,
Hol feledés él s babéros enyészet,
S ahol az asszony és a szerelem már
Nem bántanak, csupán mint messze fények,
Miket csak sejtenek a holt szemek már,
És nekem már itt álmom az a lényeg,
És nékem már a vágyak kínja nem fáj,
A vágy nekem csak hegedűszó, ének.
Az én szerelmem szôke fellegen száll,
Hol játszanak az angyalok, a fények,
Hol nincsen Anna, senki, semmi nem fáj,
Ó, asszonyok, játékok, semmiségek!

MÉGIS...

E bánatot magammal hurcolom,
Ez ódon poggyász ôsi útitársam,
Tartalma: szerelem és unalom,
És nem fáradok el az utazásban,
És rohan róna, rét, város, vadon,
És jönnek tájak, miket sose láttam,

És emberek, új kéj, új borzalom,
És minden egy marad a változásban,
És poggyászomat el nem dobhatom,
És hurcolom gyönyörben és a gyászban.
A szerelem jön és az unalom,
És mindenütt egy álmot küld az ágyam,
S hiába járnék villámszárnyamon
A messze északon vagy Indiákban,
Valaki megvert egy gonosz napon,
Valaki elment, hogy örökre várjam,
S hiába vár a ciprus és halom,
S az éktelen sötét az éjszakában,
E bánatot magammal hurcolom
Az életen s a végtelen halálban!

A TORZÓM

Művész keze és lelke kôbe formált.
Egy fej: örökös néma, bánatos.
S míg sorsunk útján életem botorkál,
Ő vár reám, s nem bántja ôt a sors.

Homályos, elhagyott műhelyben él ô,
Hol a nagy munka régen elpihent,
És pókhálós és összetört a vésô,
S az alkotó, az árván messzi ment.

S a távoli, magányos, néma másom
A messzeségbôl néha rám mered:
Milyen lehet most, ó, milyen lehet?

A művész nem fejezte be, s ha látom,
Hogy életművem tengô szenvedés,
Érzem, hogy az a torzó mily egész!

1911

ÚGY SZERETEM...

Úgy szeretem én mind e verseket,
Úgy ápolom, hisz gyermekeim ôk,
Mind e nagy vágy ágyában született,
Mély vágyban, amely nem lelt földi nôt.

Ó, verseim, ti elfáradt, beteg,
Szép gyermekek, apátok fiai,
Lemondóan járok én közöttetek,
Oly édes kín e sok bút hallani.

Az egyik szôke, s álmodón remeg,
Mint valami tavaszi, lázas est,

Szegény szonettem, akkor született,
Mikor egy nagy szerelmem odalett.

A másik víg, boros, hangos gyerek,
De én tudom, a szíve mily beteg.
Felejteni akart akkor fejem
Valakit, akit sose feledek...

Zengô szonettek, árva gyerekek!

MERT KÉSŐN JÖTTEM...

...Mert késôn jöttem én.Tudom már sorsom átkát,
A titkos bánatot, és hogy mért nincs remény,
S mért jô korai éj. Mert késôn jöttem én.

Gyôzelmes trombitákat ezért nem fúvatok már,
Új tájak öröme ezért nem az enyém,
Ezért nem ad nekem új igét semmi szótár,
S új vágyakat az éj. Mert késôn jöttem én.

Ezért nem láttam én a szűzek seregében
Hozzám hajló szivet, s tavaszom édenén
Ezért volt oly fagyos minden virág az éjben,
És magányos az éj. Mert késôn jöttem én.

Ezért rajong szivem halódó birodalmak
Beteg álmaiért, s a földnek kerekén,
Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna.
Mert hontalan e vágy.Mert késôn jöttem én.

DICSŐSÉG

A régi szent királyok
A Szűz Anya fiának
Aranyat, mirrhát, ámbrát
Áldozának.

Neked mit adjak, Anna,
A messze múltba menve,
Szűz vágyak távolába,
Napkeletre.

Adtam egy ifjúságot,
Egy életet, egy lelket,
S e három szent királyok
Énekelnek:

Dicsôség néked, Anna,
Szent tavaszunk virága,
Te sírba hervadt évek
Aranyága!


MA JÖTT AZ ELSŐ...

Ma jött az elsô, csöndes férfibánat.
És lágyan érintette szívemet,
Mint nyárutó esôje néma fákat,
Melytôl az elsô holt levél pereg.
Ma jött az elsô, csöndes férfibánat,
Ma már múltakba nézek én utánad.

Holnap nyugodtan megy tovább a férfi,
Mert menni kell, mert végtelen mi útunk,
Az égig kell még kupolánknak érni,
Ha nincs nô, kinek mély ölébe hulljunk.
Holnap nyugodtan megy tovább a férfi,
Magányba megy, asszonyvágy el nem éri.

KÉSEI RAGYOGÁS

Néha áttetszô és fényes selyembe
Borítva minden, minden, ami fáj,
S az élet mintha boldog ünnep lenne,
Ragyogó, mint víg giorgionei táj.

Az asszonyaim emléke lebegve
Mint arkangyal száll, száll a táj felett,
S a tűnt élet reménytelen szerelme,
Mint delelô Nap, fényes és meleg.

Ilyenkor himnuszt írnék énekelve
Az Örömhöz, de percem tovaszáll,
S a giorgionei táj mélyén ügetve
Kibukkan már a páncélos Halál.

ÖNARCKÉP

Fejemen a formák hiába vívtak,
Rút lett az arcom, nyúlt a koponyám,
S e bánatos káosz között a csillag,
Két nagy sötét szem ragyog fényt reám,
Hogy lángjánál a kín és kor redôi
Annál mélyebb árnyékot vessenek,
Ó, arcom, gúnyos és bús, és ti ôsi,
Emésztô tüzek síró ismerôsi,
Harcok húnyó világa: szép szemek!

AZ ÉLETEMET...

Az életemet kérném tôled, ó, Sors,
Mert elraboltad szép életemet,
Nem követelhetem, mert nagy robottól
Aléltan, szolgád vagyok már neked.

Ó, egykoron, fönséges májusában
Nagy indulásnak: szabad voltam én,
De akkor, remetéje mély magánynak,
Az életrôl csak mesét tudtam én!

Tömjénes és könyvtáras ifjuságom
Tűnt idejére úgy néz tört szemem,
Mint hervatag kertekre vézna várrom,
Az ifjuság legenda csak nekem!

Az életemet kérném tôled, ó, Sors,
A szürke hórák mély, holt tengerén
Egy piros alkonyt, mely tűnô, de csókos,
E tájról így, ó, hogy menjek el én?

Az üdv, a rózsa, a boldog majális
Mind, mind igéret, mely nem teljesül,
Könnyezve vár a korai halál is:
A sírok ormán késô a derű!

MÚZSA

A színfalak közé vígan betáncolt,
S megállt egy tarka spanyolfal megett,
S míg viharzott a vidám operett,
Beszéltem néki vágyról és halálról.

Ó, lámpaláztól ragyogó szemek,
Ó, fiatal mámor, ó, arany évek,
Ó, színfalak, ó, festett semmiségek,
Közétek többé már nem tévedek!

Zengô finálé. Bibor s lila ködben,
Míg végsôt vonaglott a vad zene,
Táncolt, mosolygott szôkén és merôen.

Én néztem ôt remegve és remélve,
Ujjongott karja, válla és feje,
Ó, életem gyászos Melpomenéje!

A MUNKÁSNAK

Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül
Meglátod-e, ó, testvér, feléd nyújtott kezem,
Ha ünnepnapomon rímek csellója csendül,
Tudod-e, hogy milyen dal ütemét keresem?

Tudod-e, hogy e selymek, ezüstök, mind e pompa
Mind csak művészkezekkel emelt ravatalok,
Mind sorsomat takarja, mind sorsunkat zokogja,
S egy elveszett éden, mely betűin ragyog.

Éden, amelynek én is, te is, búsan faragva
Vagy vígan fütyürészve, polgárai vagyunk,
De írígy istenek és hódítók haragja
Kizárt belôle minket... Míg fölpirkad napunk,

Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül
Egy új éden kinyíló, távol kertjét lesem,
S ha jobbom, mely feléd nyúl, meglátod e rímektül:
Testvér, e tájon még ma együtt leszel velem!

A BÚCSÚZÁS SZONETTJE

Búcsút veszek ma fájón tôletek,
Nyugodt, ó formák, zárt gyűrűk, szonettek,
Mik rejtve rejtik a szép mérgeket,
Keserveit megölt, megtört szivemnek.

Búcsút veszek ma fájón tôletek,
Szonettek, ötvözöttek és kizengôk,
Nékem ez ékes forma elveszett,
Én eltévedve járok már nagy erdôt,

Hol immár végtelen dallam lebeg,
Mely csillagok felé tör, s mélybe zendül,
S míg egy talányos és új félelemtül

Szivem remeg, a végtelen egek
Szelíden és örökre rámhajolnak,
S én társa lettem a holt csillagoknak.

STANZA A TISZÁNÁL

Elnézem ôt, a régesrégi társat,
Ki mindig szótlan és lomhán halad,
Ó, láttam véle együtt annyi tájat
A fakó, bágyadt honi ég alatt,
És elmaradtak ôk, a messze tájak,
Sok régi szép és kedves elmaradt,
De ô velem van, s vén tükrébe fáradt
Közönnyel nézem árva magamat,
S egy idegen arc néz rám vissza onnan,
Mint bús halott orcája hűs habokban.

KÖSZÖNET A NŐKNEK

Köszönet a nôknek,
Hulló csillagoknak, múló gyönyöröknek!

Köszönet a lánynak,
Egy estére nyíló, hervadó virágnak!

Köszönet a szépnek,
Alkalom és mámor tűnô jegyesének!

Köszönet a jóknak,
Futó pillanatra örömet adóknak!

Köszönet a nôknek,
Aranyért, ezüstért mégis szeretôknek!

Életem szerelme,
Csak neked nincs jussod semmi köszönetre!

A ROHATECI MÁRIÁNÁL

Morva határ és szeptemberi táj,
Oly kékek a hegyek.
Szívemben orgonál ma, ami fáj:
Máriához megyek.

Ó, idegeni, boldog Szűzanya,
Te fekete-fehér,
A születésed napja ez a nap,
S szívem már nem remél.

Idegen tájak gyermeke vagyok,
De hozzád jöttem én,
A glória, mely fejeden ragyog,
Ragyogjon ma felém.

Elhoztam, íme, szűz Virág, neked
E táj virágait,
Kései, ôszi mind, színükveszett,
De szívem is avitt.

S nem kérek én, költô és idegen,
Tôled már földi jót,
Csak engedd, hogy törött tekintetem,
Mely fényeket ivott,

Rajtad legeljen, mint híves patak
Vizén a szarvasok,
S lehessek egykor én, fáradt gyerek,
Vidám és bölcs halott.

A MAGYAR SOROMPÓ

A morva hegyek oly idegenül
És közönyösen várnak,
És úgy fáj némasága az öreg,
Fáradt honi határnak.

A nap morva hegyek vállán pihen,
Nyugatra mosolyog már
A hold, magyar hold, halavány szine
Tarlott határon kószál.

A sorompónál meg kell állani,
És sóhajtani mélyen:
Magyarország! Ó, régi tájaim,
Ó, elhagyott vidékem!

Fakó fáját hazámnak csöndesen
Megölelem szorongva,
S úgy érzem, hogy magányos szivemen
Az életem zokog ma.

S míg a sorompón átzeng üteme
E szent, delejes árnak,
A morva hegyek oly közönyösen
És idegenül várnak...

BABONA

Különös éjszaka,
Az ablakot kitártam.
A hold halvány virág,
Kutya vonít az árnyban.

Hűvös, mély éjszaka,
Halottaim üzennek,
A hold halvány virág,
Kinyíltak mind a kertek.

Talányos éjszaka,
A tavasz nyárba téved,
A hold halvány virág,
A temetôk fehérek.

Halálos éjszaka,
Oly hosszú, rémes árnyam,
A hold most hervad el:
Annát álmomba láttam.

AMOR

Anna, szépséged hív oltározója,
Anna, szived reménytelen hivôje,
Ma újra áldozom, ó, édes ostya,
Kiben keservek mérge él beszôve.

Oltáraid elôtt áll ifjuságom
És végzetem: tekints ez áldozatra,
Ó, Anna, vértanúk végére vágyom,
És üdvözít a vergôdés malasztja.

Minden versemnek ünneplô palástját
Magamra öltvén, aranyos selyemben
Tört szemeim az üdvöt nyílni látják,

S könnyek áldott borát áhítja lelkem,
Szép istennôm, ki híved nem szeretted.
S én bús papod, ki nem hisz már tebenned.

A BAKTER

A kis végváros ôszi éjszakáján
Ó, július víg tája, kék ege!
Egykedvű lágyan végigzendül árván
Az álmos ôr virrasztó éneke.

Féléberen, tűnt ôszök bánatával
Míg hallgatom az ószláv dallamot,
Eszembe jut a nyári róna tája
És fénye, mely bennem végsôt ragyog.

Eszembe jut minden, mi tündököl, ég,
Sok régi vers, sok régi csók, öröm,
Eszembe jut a boldog végtelenség,
A távol élet, a virágözön.

S úgy fáj az éj virrasztó, álmos ôre,
S a szomorú szláv dallam fáj nekem,
Rokon velem, bánatra és közönyre,
És idegen és örök idegen.

1912

MILYEN VOLT

Milyen volt szôkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szôkék a mezôk,
Ha dús kalásszal jô a sárguló nyár,
S e szôkeségben újra érzem ôt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ôsszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme szinére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

CORONATIO

Annának víg bukását, könnyü vesztét
Jelentik gyászos pósták néha nékem,
Hogy elsodorták tôlem ködös esték,
S rózsák között botorkál víg vidéken.

Annának víg bukását nem sirattam,
Mert Annát nékem nem lehet siratni,
Annának én örök száz kincset adtam,
Min nem gyôzhetnek a pokol hatalmi.
Szépség, szűzesség, ifjuság virága,
Mint tépett párta, hullhat föld porába,
Örökkön él én édes, büszke, drága,
Mennyei mély szerelmem ciprusága.

Annának már a koronája készül
Aranyból és gyémántból szűz egekben,
Ő nem szédülhet már le semmi égbül,
Anna örök, mert Annát én szerettem!

TÉLUTÓ

Még benn ülünk. A kandalló varázsa
Melengeti a fázós bánatot,
Bovarynét olvassuk egyre-másra,
Künn zajlanak a víg vadászatok.

Valahol Pesten, messze, operába
Puccini zeng ma, s éber vonatok
Robognak át a gyémánt éjszakába.
Én itt vagyok, és én itt maradok.

Emlékek szônyegén rajzolgatok,
S mint levendula, meghitt, régi bánat
Belengi csöndes, idegen szobámat,

S míg künn a köd száll, és végsôt havaz,
Szívemben Anna fénye fölragyog,
S vígan kinyit a tavalyi tavasz.

RONTÁS

Mióta ô nincs, nincs már nô nekem,
Pedig be szépek vagytok, büszke szépek,
Mint hattyú, kócsag, úgy lebegtek el,
Ti gyönyörű és múló jelenések.

De tôlem fél mind, tôlem messze jár,
Mert szemeimbôl távolok üzennek,
És öreg bánatok boronganak,
Mint oltárkép mélyén a régi szentek.

Mi lehet a tekintetemben, ó, mi?
És mért nem tudok más asszonyt szeretni?
Úgy akarok feledni, élni még,
S ô minden, és a minden semmi, semmi!

PROFÁN LITÁNIA

Tűnt Anna, aranyház,
Te drága csoda,
Elefántcsontmívű
Boldog palota.

Tűnt Anna, te tünde,
Te édeni kert,
Ahonnan örökre
Sors kardja kivert.

Tűnt Anna, mennyország,
Thulén túli táj,
Kire messze, mélyben
Gondolni be fáj!

Mindent, ami kincses,
Úgy hordok eléd,
Úrnôje elé mint
Rabszolga cseléd.

S te fönn, szoborárván
Trónolsz, te örök,
Mint dór templomok ormán
Merev, isteni nôk!

A REMÉNYTELEN

Virágot, szerelmet,
Pénzt és dicsôséget,
Örömet és erôt,
Fiatalos, büszke hitet
Másnak adtál, élet.

Jussomat, az ôsit,
Melyhez jogom tartom,
Odadobtad másnak,
Szép szerencse kegyesének,
Éljen és akarjon!

Senkinek és cenknek
Adtál minden szépet,
Pedig méltó dallal,
Mélyen zengô diadallal
Én díszítlek téged!

Most utolsó gôggel,
Mit el nem vehetnek,
Koszorút, keresztet,
Tűnô, fájó ifjuságot,
Éneket és kedvet

Odadobom mind, mind,
Nesze semmi, fogjad,
S hagyj békét örökre
A távoli számüzöttnek,
A kitagadottnak.

MENNI...

Hotelszobának mélyén elfeküdni,
S érezni: minden messze s veszve rég,
A hideg párnák kriptájába dülni,
S látni: bennünk van mind e messzeség,
A tört tükörbe nézni, s tűrve tűrni,
Hogy arcunk idegen s holt, mint a jég,
Ó, kínok kínja, poklok pokla: élni,
És másnap újra élni, s útra kélni.

SZAKOLCAI EMLÉK

Pösze cseléd, kis tót leányzó
Mint ódon morva oltárképeken
Loholva ment ki a végállomáshoz,
Hogy estvére otthon legyen.

De a vonat ó, sorsunk gyorsasága
Már vígan füttyent és eloldalog,
Ancsa tótul kérdezte: Moravába
Lekéstem már a vonatot?

Belenéztem nedves kökényszemébe,
Mely tágranyílt, és kérôn rám meredt,
És láttam benne nagy, bús messzeséget,
Magát a mély, kék végtelent!

BÉKE

És minden dolgok mélyén béke él,
És minden tájak éjén csend lakik,
S a végtelenség összhangot zenél,
S örök valók csupán mély álmaink.

És minden bánat lassan béke lesz,
És mindenik gyötrôdés gyôzelem,
S a kínok kínja, mely vérig sebez,
Segít túllátni a szűk életen.

Testvéreim: a boldogság örök,
S e tájon mind elmúló, ami jó,
S az élet, a szép, nagy processzió,

Mely indul örvény és sírok fölött
Az égi táj felé tart csendesen,
S egy stációja van: a végtelen.

EMLÉK

A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.

Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él,
Romok is ragyognak
Hűs hold fényinél!

DAL

Már ezután játszom
Virággal és éjjel.
Játszom az utolsó
Csókkal, reménységgel.

Játszom a jövôvel
És a szerelemmel,
Az én eltört, árva,
Furcsa életemmel.

Játszom szép szavakkal,
Leányszívvel, bállal,
Fehér szemfedôvel,
Fekete halállal.

TANÍTÓNŐ A VÉGEKEN...

Egy szürke és hervadt faluba láttam,
A tót hegyek közt árván, csendesen,
Verbéna fonnyadt kicsi ablakában,
Szivében egy távoli szerelem.

A büszke Pestrôl jött a bús határra,
Egy zongora volt minden vágya itt,
Egy álmodozó hangszer a szobába,
Hogy játssza rajta Schumann dalait.

Hogy játssza rajta eljátszott szerelmét
És a szegény, kicsúfolt életét,
S hogy játsszon véle sok bús, boldog emlék...

Elvitt idô, és elvitt messzeség,
De sokszor gondolok rád, karcsu, szôke,
Reménytelen, kedves Hamupipôke!

TISZAI TÁJAK

Tiszai tájak, végtelen vidékek,
Olyan testvér sorsommal a tiétek.

Én is magány és csönd gyermeke lettem,
S fekszem szelíd árván a végtelenben.

És hallgatom a füvek halk növését,
Az esti csöndek mély és bús zenéjét.

És nézem, nézem, hogy az esti felleg
Hogy indul el a hallgatag hegyeknek.

S a fáradt csónak vajon hova ballag,
És törekéke honnan jô a dalnak?

S túl hangokon és gyászos jegenyéken
Bús csillagom hol jár a néma égen?

MAGAMHOZ, NYÁRVÉGI ESTÉN

Nem születtél, látom: lenni legelsônek,
Csillagot mutatni a borús idônek,
Vágy piros virágát büszkén szívre tűzni,
Titkait jövôknek bátran kibetűzni.

Apád is beteg volt, kifáradt keresztény,
Aki sírt a csillag és a féreg vesztén,
Akiben fölös volt a kímélô jóság,
S örökül rád hagyta fájó szíve sorsát.

De azért, én lelkem, még nincs veszve semmi,
Ennyi gyöngeségbôl kell erôre kelni,
Ennyi szomorúság, ami tégedet vert,
Ötvözi ezüstté a költôt, az embert!

Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval,
Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal,
És ha másra hallgat mind a többi ember,
Te beszélj tovább a zengô végtelennel.

MELANKÓLIA

A kicsiny élet mégis szép nagyon,
És akad néha egy kis jó napom.
Egy szivar, melynek szôke füstje fölszáll
Az ôszi égbe, mint a bús ökörnyál.

Egy csésze tea, melynek mámorában
Úgy nézek szét az álmos kis szobában,
Mint a nagy császár a kis szigeten,
Őszirózsával árvult szivemen.

Egy szép levél, melyet a távol élet
Ideküld vígan. Benne egy idézet.
(Ezerkilencszáznyolc! Oly ifju voltam,
S Annának új rímekben udvaroltam!)

Egy régi arckép. Rajta szép ajánlás
Egy szinésznôtôl. Meddô éjszakázás
És vágy és bánat könnye, csókja rajta.
Becézgetem, mint bús babát a dajka.

VÁRAD

Várad: a kicsi magyar élet
Nagy és új küzdôit te adtad,
Költôk és más ifjú merészek
Benned ébredtek és akartak,
Áldott a te száz esti fényed,
És áldott nyugtalan vigalmad.
Pogány örömre emlékezvén,
Megáldalak én, bús keresztény!

Hisz benned lettem én is újjá,
S gyászom palástját porba vetve
Indultam el újult ifjuság
Babéros útján szerelemre.
És áldott legyen ama utcád,
Hol ô lakott, a vágyam lelke,
S áldottak a színházi esték,
Melyek Annát felém vezették.

Várad: szôlôkoszorús ôszöd
Mily tarka pompa tört szememben,
S a Kispipában kék ködök közt,
Hány szürke bánatot feledtem,
Mikor az élet öklelôzött,
S az évek szálltak már felettem,
S én csak daloltam, s késve késtem
Aratni jégvert kis vetésem.

Várad: hol Ady Endre arca
Ragyogott éjszakák homályán,
S új versek csengô, könnyű harca
Vágott rendet a régi gárdán,
S a kávéházi zűrbe, zajba
Tárogatónk zendült, kiáltván:
Hogy akik itt sírnak, loholnak,
Mint váteszeid, tarka Holnap!

Fogadd e dalt, mint vallomását
Magányos, messzi szeretôdnek,
Város, kinek nem látni mását,
Ily újat, vígat és erôset,
S bár poromat hisz visszavárják,
Adom a szent szülötte földnek,
Borús vágyam derűs magasban
Várad felé száll nyughatatlan!

MAGYAR TÁJ, MAGYAR ECSETTEL

Kis sömlyék szélin tehenek legelnek,
Fakó sárgák a lompos alkonyatban,
A szürke fűzfák egyre komorabban
Guggolnak a bús víz holt ága mellett.

Távolba néznek, és a puszta távol
Egy gramofon zenéjét hozza nékik,
Rikácsolón, rekedten iderémlik,
A pocsétában egy vén kácsa gázol.

Az alkonyat, a merengô festô fest:
Violára a lemenô felhôket,
S a szürke fákra vérzô aranyat ken,

Majd minden színét a Tiszának adja,
Ragyog, ragyog a búbánat iszapja.
(Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem.)

ÖRÖK ZENE

Gondolj el nem múló zenékre lelkem,
Szűz csillagokon fönn, az égi kertben.

És éjszakára, melynek tükörében
Elsápad minden árnyék földön, égen.

Ember Fiára, ki lenn járt e tájon,
Hogy minden szív eztán remélve fájjon,
Az ô hajára, mely szôkébb a holdnál,
És a halálra, mely békébe pólyál.

(E verset írtam messze költözôben,
Fekete márvány alján, temetôben.)

MESSZESÉGEK

Messze, messze tôletek,
Szép városok és szép szinésznôk,
Egy költô él, fásult, beteg,
És nincs, nincs, aki szeretné ôt,

Ki mondaná: bús, nagy szemed
Nekem drágább, mint indus ében,
Költôm, én megértettelek,
S egy versed zeng szivembe épen.
Messze, messze tôletek,
Asszonyok, fényesség, vidámság,
Egy költô él, fásult, beteg,
S unottan lejti már halotti táncát,
És alig érzi már az életet.

A VÉGEKEN

1

Vörös függöny mögött a ködös éjbe,
Csak isznak ôk, s a mély pohárba néznek,
Melyben vörös bor csillog tompa fényben,
Bora búnak, vigasznak és veszélynek.

Ez a határ, és itt kell elterülni
A sáros hóban szárnynak és reménynek,
Ez a határ, az élet hegedűi
Itt gyanta híján fásultan zenélnek.

Itt inni kell, itt borban az igazság
És a vigasság, hit, szerencse, álom;
Mind a pohár felé lendíti karját,
Mely telten csillog az üres határon.

Vörös függöny mögött a ködös éjben,
Dagadt szemekkel a pohárba néznek.
Ez a határ, s a csöndben és a télben
Sorompóját lecsapja itt az élet.

2

Ma hull a hó, és álom hull a hóban,
Bólint a láng az üres kaszinóban.

Az öreg doktor német lapba süllyed,
Mint vén kámzsás, nézi a gót betűket.

A szolga fát tesz a beteg parázsra,
Horácius, hol mezeid varázsa?

Itt ólomlábon jár a gond a hóban,
És Amerika rémlik a viskóban.

Amerika, az aranyhímű távol,
Szôve remény és kétség fonalából.

Ma hull a hó, és álom hull a hóban,
Befüggönyözve a világ valóban,

S a függönyön túl zene szűri hangját,
Egy operában ma Puccinit adják.

Nagy operában, bordó és aranyban...

És hull a hó, és hull, hull szakadatlan.

NÉNIA

Könyvekre hajtom le fejem,
Mint fáradt vándor sírhalomra;
Könyvek, ti bölcs és végtelen
Sírok, nem adtok már nekem
Vigasztalást a végtelen napokra.

Élet mély szomja égeti
Pusztába lankadt szívemet,
És messzetűnô évei,
Mint bús echók, úgy zengetik
Feléje a hiú reményeket.

S míg sorsom altatót susog,
S hagyom éjét leszállani,
A ködben rátok gondolok,
Tündöklô jóni oszlopok
És Annának tündöklô vállai!

A BÚNÖS BARÁT

A szöges örveket hiába hordom,
A vér zajog a szöges örv alatt.
Parázs a párnám, égô szén a combom,
Remegve vár egy távoli tavaszt.

Hiába olvasom Kempist könyörgôn,
Öl a betű. Szemem sorvadva lát
Fiatal némbert templomi könyöklôn,
Ki víg és büszke, finom és galád.

Mikor hamut szórt a prior fejemre,
S a rekviemet rekedten rebegte,
Sírtam, de én az életet sirattam,

S érzem, fölöttünk a vak, láthatatlan
Erôk kara kereng kegyetlenül,
S az örök múlás szele hegedül.

SONNET CONSOLANT

Ha suhog is már selyme a nagy estnek,
Ne haljon ki a dal az ereszalján:
Röppenjenek föl a szilaj, a harsány
Rapszódiák helyett ma halk szonettek.

Hideg szonettek, hófehér szonettek,
Mind halkszavú, mind tépett szárnyú, halvány,
De vigasz annak álmok alkonyatján
Aki szeretett, s akit nem szerettek.

S megindul árván, esti áve-szóra,
A hervadt vágyak halk processziója,
Új, ismeretlen szentséget keresve,

A barna lombok ôszi ködben áznak,
Mint tömjén száll a nehéz hervadás-szag,
S halk szonett-kórus cseng belé az estbe.

1913

BÚCSÚ

Ez az én vérem, ó, vegyétek,
Vegyétek tűnô életem.
A tűnô élet örökélet,
Ha vérét és szavát veszem.

Nem a mulandó, tarka szókat,
Mik zengnek utcán és teren,
De a magányba elbuvókat,
Miket láz és örvény terem.
A csodálatos, tiszta szókat,
Mik fél zene, fél rejtelem,
S mik mélyebbek, mint végsô sóhaj
Az elröppenô életen.

VISSZATÉRTEM

Ma visszatértem. Régen vártak ôk már,
A tél ágyában álmodó mezôk,
A koszorús hegyek, a szôke felhôk,
Mint tékozló fiút, kerestek ôk.

Én ázó ôszben és keserű télben
Az alacsony falak közt, éberen,
Rájuk gondoltam fázva és remélve,
Míg sírva égett hamvadó szenem.

Ma visszatértem. Szívemet kitártam,
És késô vággyal átöleltem ôt,
Az ôszök és telek számüzetésén
Esdôn idézett gyönyörű mezôt.

Ólmos napok ónsúlya mind lepergett,
Feküdtem ágyán, s ô egy lett velem.
S a napra gondoltam, ha majd fölöttem
Halkan rügyezve gyöngyvirág terem.

FALUSI ÉJSZAKA

A hideg, szűzi csillagok alatt
Az ember és a ház mind alszanak.

És alszanak a harsány kakasok.
És álmodoznak az üres kasok.

És alszanak a méla tehenek,
És elpihent a köhögôs gyerek.

És alszanak a tehervonatok,
A kocsma is álomba szunnyadott.

És alszik oszlopán Szűz Mária,
S ölén csillagmosollyal egy Fia.

Csak az örökmécs vörös fénye leng,
S a bakter zeng százéves éneket.

Aludj te is, te forró, kába agy,
A hideg, szűzi csillagok alatt

ISTEN HÁTA MÖGÖTT

Oly unt ma a kisváros, oly szűk ma a világ,
Úgy vonnak, úgy üzennek a távol Indiák.

Oly bús a kaszinó, s Gvadányi képe fáj,
Úgy hí, úgy int keletrôl egy naphímezte táj.

Talán Japánba kéne elmenni csendesen,
Ott könnyű a halál, és az élet nesztelen.

Talán az új világban, ôs erdôk szigetén
Feledném, hogy milyen nyűtt az idegem, szegény.

Talán a büszke Berlin zuhatag élete
Lenne e kósza érzés zenekísérete.

Talán az Óceánnak egy pontján él a táj,
Hol kifáradt sirályként némán lehull a vágy.

Vagy a komor középkor tömjéne kell neked,
Szívem, s az égi ostya aranykehely felett?

Vagy nincs a nap alatt már sehol tenyérnyi hely,
Hol végtelenbe indult vágyam te, elpihenj?

Talán az éjbe omlott tájékok lelke hí,
S a kedves cimboráknak elporlott szívei?

A KÖLTŐ SZÓL:

Itt nincs megállás, és nincs koszorú,
Én keresem magam, s nem gyôztem én még,
kevés remény int és szörnyű ború,
S itt nem segít, csak álom és vitézség.

Vívok, vívódom, és e harc örök,
És el nem érem magamat soha,
S a mélybôl mind mélyebb után török,
S versem sora a végtelen sora.
Talán egyhangú és reménytelen,
De nékem életem és végzetem.

SÍRVERS

Utolsó állomás, közömbös, árva község,
Hol fonnyad az öröm, és elhervad a vágy,
Hol lassan omladoz az avatag örökség,
S vak Béla lelke sír mohos torony falán,
Ha egyszer erre jô egy távoli, finom nô,
Kinek szivében a könny harmata remeg,
És lelke bánatos, mint nárcisz, mely siron nô,
(Ó, távoli öröm, ó, messzi szép szemek!)
Majd fogja mondani öreg tetôkre nézve,
Melyek alatt lomhán pereg a holt idô:
E fásult zugban élt fájó vágyak zenésze,
Szivében szent tavasz dalait ôrizô,
Itt élt, sötét szemét e sötét gyászra vetve,
Derűt, Itáliát keresve hasztalan,
Míg elpártolt barát, ifjuság, jószerencse,
És messze élt a nô, ki dalaiba van.
Itt élt, itt álmodott, itt várta kora végét,
S nem látta a világ, mily szörnyü élet ez,
Mert gyásza férfibú, s az örök égi szépség,
A művészet sebet s örvényt mind béfedez.

MINDENKINEK

Ó, emberek, szeretni kell a földet,
S szeretni kell borút és bánatot,
Örülni kell derűnek és esônek,
S dalolni kell, ha minden elhagyott.

Örülni kell a gazdag hervadásnak,
Dalolni kell a téli sírokon,
Szeretni kell a csillagot s az árnyat,
És tudni kell, hogy gyöngy és könny rokon!

Ezt hirdeti ma nektek egy magányos,
Bánatos ember, aki messzi ment,
Ki mosolyogni tud már bánatához,
S vágynak, reménynek rég békét izent.

EGYETLEN ÉS KEGYETLEN...

A napon, a verôfényes napon
Mennek a nôk vígan s álmatagon.

Lebeg a kócsag és virág virit,
A tavasz, a tavasz bontja színeit.

Mily szép e világ, gyönyörű tünemény,
Bús életem, rád tűz e büszke fény.

A napvilág, a boldog nagy világ
Ezer ékét dúsan tündökli rád.

Miért, miért, én még ifjú szivem,
Hogy néked mégis ma nem kell senkisem?

Az élet selymén hímezett csodák,
Nem kellenek az újult violák.

Csak Anna kell, csak Anna, aki nincs,
Egyetlen és kegyetlen drága kincs.

Szegény sorsom nagy diadémje Ő,
Imádandó és énekelendô!

Ki tudja, hol van, hogy ma kit szeret?
Borulj rá mámorral, fiatal kikelet!

GYÁSZINDULÓ

Vigyétek ôt zenével és babérral,
Esett hôs, ó, de harcban elesett.
Küzdött magánnyal, kórral és magával,
De ködön át kereste az eget.

S bár önmagát és éltét nem találta,
Kereste mégis, és keresni szép.
Temessétek mellé kora halála
Borús okát; derékon tört hitét.

Talán kihajt az áldott anyasírból,
Jövôbe nô, piros lesz és meleg,
S kijönnek hozzá az új emberek,

S szívükre tűzve vígan, bízva bízón
Indulnak új harcokra, ifju hévvel,
Vigyétek ôt babérral és zenével.

ANNÁRÓL, MESSZIRŐL

Kis falvakon és nagy pusztákon át
A város küld felém víg harsonát.
Víg harsonát és vad nászindulót.
Ma még, szivem, ma még, elindulok!


1915

DULCINEÁNAK

Most, hogy napom immár leáldozóban,
Hallom, cseléd voltál csak Tobosóban.
Szemre nem ékes és lélekre lenge.
Ó, életem reménytelen szerelme!

Hiába mégis. Szép volt síkra szállva
Rohanni szélmalomra és halálba,
És elpüfölve és a porba rogyva
Hittel fölnézni szűzi csillagokra!

Dulcinea, cseléd, akárki voltál,
Szívemben tisztán tündököl az oltár,
És érted gondolt száz dicsô bolondot
Elmés, nemes, halódó don Quijottod.

ÚJ ANAKREONI DAL

Világok háborúján,
Holott a halál az élet,
Enyészet évadán és
Özön gyász századában,
Én, bús Vitéz utóda,
Szegény, szomorú költô,
Hadd valljam balga hittel
És boldog áhítattal
Az élet vallomását,
Hogy nagy dolog a harc, de
Legszebb virág a béke.
Szelíden és nyugodtan
Jó könyveket lapozni,
Szép képeket csodálni,
Új éneket dudolni,
Tűnt éveket idézni,
Mélázni a mezôben,
S gondolni holmi szépet,
S a bennünk fájva fájó
Ember tragédiáját
Feledni pillanatra,
S csak élni, élni. Ámen.

MINDENKIÉRT

Ki eddig árva egymagamba rogytam
Fenséges és szemérmes bánatomban,
Ma búmat, mint szent zászlót lengetem meg
Testvéreimnek, sok, sok ezredemnek!

Eddig beteg szivemben, mint a poklok,
Egy óriás és titkos kín borongott,
Ma gyászom Fárosz, mely ragyogva ontja
Örök tüzét szemekbe, csillagokba.

Kikért szenvedtem, kiktôl messze éltem,
Megértik végre zengô szenvedésem,
Utolsó vacsorámnak bús borától
Ma egy világnak fájó lelke lángol.

MAGYAR FALU CSÖNDJE

Öreg apók hosszú pipával
Bólintanak a ház elôtt,
Az orgonák lila virága
Esôzi be a temetôt.

A sírok kertje mellett szántás,
Fekete föld, felhôt akar.
A tavaszégen varjú szánt át,
Vén, szürke varjú, gyászmagyar.

A lányok violája fonnyad
A kék Mária-kép elôtt,
Öreg anyók új hírt dohognak,
S járják az ájult temetôt.

A söntés csöndjén, barna árnyban
Iszik két-három nyomorult,
S a bakter a vak éjszakában
Kutyákkal kezd nagy háborút...

ANYÁK

Ők ülnek talpig gyászban a világon,
S virrasztanak, némán virrasztanak,
És sóhajokat hoz nekik a távol,
A mellük és a könnyük elapad.

A csillagokba néznek nyáron, ôsszel,
Télen, tavasszal mindig, mindig ôk;
A föld nekik most tágas temetôkert,
S a vonatok fáradt halottvivôk.

A gyôzelem nekik fekete hintó,
Mely holtakon és bénákon görög,
Múló a mámor és a gyász örök.

Az ég, a kék, derűs ég méla sírbolt
S mint obulusz rég holtak ajkain:
Tört szivükön gubbaszt nagy, néma kín.

HÁBORÚS EMLÉK

Álla felkötve, keze összetéve,
Elpihent némán a halál ölébe.
Nyitott szemében ôszi ég derűje,
Kifáradt testén tépett csukaszürke.
A milliókból egy, kik halni mentek,
A neve senki, akit elfelednek.
Neki nem zengett operák zenéje,
Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,
Nem látta nemes gótika csodáit,
Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.
Szivarja rossz volt, és öröme olcsó,
Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.
Nem is halt hôsi, égzengô rohamban,
Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.
Csak levegôt kért és vizet, vizet még,
S nem látta már a bíbor naplementét,
Mely mint dicsôség, áldás, mint egy ámen,
Föltündökölt büszkén, de neki már nem!

MÉG JÖNNI FOG

A magyar ôsz már ott bolyong a tarlón,
Holdunk ezüstje hűvös, mint a dér,
Az ôszi tücsök elmélázva hangol,
S a honi ákác lombja elalél.

Ó, szeptemberi magyar szomorúság,
Véres, dalos te: új szüret fogad.
Lelkünk gerezdje még megtermi búját,
S bánat hangolja még a húrokat.

Hogy végignézek a fonnyadt határon,
Hány magyar rózsa hervadt el a nyáron:
Tűnôdve és bánkódva kérdezem.

Még jönni fogsz tán aranyos batáron,
De milyen áron, ó, de milyen áron,
Piros, boros, utolsó gyôzelem!

CSÖNDES PANASZ

Lehet, amit daloltam, nem marad meg,
Lehet, ha mit vallottam, nem igaz.
Most dalaimtól messze büszke harc zeng,
S szívemtôl távol balzsam és vigasz.

Mégis, ti gôgös gyôzôk, vak merészek,
Engem szegényt, jaj, meg ne vessetek,
Enyém e hit, enyém e könny, ez ének,
S enyémek mind, mit nyertem, a sebek!

Én mindig, mindig árok mélyin éltem,
S fázott a lelkem, és vívott agyam,
S magam küzdöttem én mindig, magam!

Én diadalt nem kaptam, s nem reméltem.
Reménytelen szép volt harcom, szerelmem,
S nem éltem még, mikor halálba mentem.

A MUSZKA

A Kárpátokban ellenünk vezették,
Hozzánk a télen így került Prokop.
Szakálla kender, a szeme tengerkék,
Ó, ez a szem sok szépet álmodott,
Jogról, örömtôl, lányról, mely övé lesz.
De ember tervez, és Atyuska végez.

Most szenet és fát hord az iskolában,
Kis nebulóknak némán melegít,
És él szelíden, bizton, új hazában,
És várja, várja, hogy elengedik,
Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
Ám szenteltessék az Ő akaratja!

Prokop Petôfi nyelvét töri lassan,
S a Volga híján nézi a Marost.
Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
Hogy januárban vérrel áradott.
Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta,
S még mindig, mindig, mindig az a nóta.

Az iskolába jár egy szôke gyermek,
Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
Katonaapja akkor, ott esett el
A becsület kárpáti mezején.
Prokop ez tudja, s nézi lopva, hosszan,
És varjakat lát szállni Mármarosban.

És odamegy halk lassan a gyerekhez,
S megsimogatja lágyan a haját,
Az ujjai oly fázósan remegnek,
És hallja távol haldoklók jaját,
S mintegy magának rebegi szegény:
Bocsáss meg, ó, nem én voltam, nem én!

1916

A GONDOLKODÓ



Boldog szobor, te bronz vagy és öröklét,
Némán borongsz e dúlt világ felett.
Nem érzed a kor súlyát, szörnyü dölyfét,
És hogy halottak már az istenek.

Gondolkodók, bús társaid a földön,
Ma sírva állnak egy nagy sír elôtt,
És eltévedt bárányok, tiszta költôk,
Riadva járják a nagy vérmezôt.

Gondolkodó, mi forrna ércfejedben,
Ha szíved érzô volna, mint övék,
És látnád, hogy a világ mily sötét?

Komor szobor, e bomlott végtelenben
Az öröm már csak antik remekek
Hideg, szűz márvány ajkain remeg.

TESTAMENTUM

Mind elmegyünk. A rózsa és babérág
Mind elvirul, és alszunk szótalan,
És jönnek újabb harcok és poéták,
És aki új, annak igaza van!

A férfi tudja ezt, és nem siratja,
Hogy szép volt régen és fiatalon.
Mint a legyôzött, kardját átadja
Az enyészetnek a Charon-hajón.

Legyen utánam szebb virág az élet,
És síromon viruljon jobb világ,
S amely búcsúztat, a halottas ének,

Ne bántsa a jövô harcok fiát,
Ki ne merengjen, mint én, méla multon,
De fényben és örömben gyôzni tudjon!

ŐRHÁZ

A szôke reggelben ragyog,
Nevetve jelzi: itt vagyok!

Az éjtôl nedves még fala.
Csengôje csengi: trallala.

Küszöbén álmos kis cseléd
Mezítláb áll, s nem néz feléd.

Szemében is még nedves éj,
És semmi, semmi szenvedély.

A föld mögötte barna, dús,
Az égen víg szalonka húz.

Az ôrház nem vár, nem siet,
Nem állomása senkinek.

Harangja berreg: menjetek,
Engedjetek csak, emberek!

Vár Várad, Pest, induljatok,
Vár Párizs és Abádszalók...

Én maradok a homokon,
És alszom, és nem álmodom.

FALUSI ALKONY

A házak és a lelkek csendje jön,
A béke száll nagy, szürke lepedôn.

Bús táj fölött, bárányfelhôk alatt
Ezüstöt önt az estbe a harang.

Ballag a nyáj, elbôdül boldogan,
Már minden lélek s kapu tárva van.

A mezôkrôl az illat lopva jár,
Most legbujább, mert elmúló a nyár.

A padokon pipázás, mély a csend,
A kutak gémje kék magosba leng.

A tetôn a nap arany csókja ég,
Ó, nap, derű, öröm! maradj ma még!

1917

DÖBLINGBEN

Fekete fuvoládon rítt a gyászod,
Szegény, szorongó legnagyobb magyar,
S a hideg párnád forró könnytôl ázott,
S az ágyad zord volt, mint a ravatal.

Epével és ecsettel így itattad
Halálra bágyadt, szomjas lelkedet,
A tested és a véred néki adtad,
Hazádnak, melynek elvégeztetett.

És tavasz jöttén, a nagy sárga házban,
Míg tompa aggyal a szűk udvaron
Az élô holtak jártak esti lázban,

S a denevér s az éji fuvalom
Megcsapta homlokod, te eltűnôdve
Babráltál pisztolyoddal, s vágyón néztél a csôbe.

EPITÁFIUM

Halál évadja egyre tart még,
Virul a hôsi holtak csokra,
Ki gondol egy élô halottra?
Ki most elnémul, odavan rég.

Ó, egyszer én is énekeltem,
S hallgattak is többen dalomra,
Szép bánatoknak bujdosója,
Be rút örvénybe tévelyedtem.
Ó, versek, cifra kis koporsók,
Bennük pihen egy gyászos élet,
Nagy álmok, kedves semmiségek,
De élet volt; és néha boldog.

Volt életem: köszönt a vándor,
Fáradtan a rögökre hullva,
Nyűgös magának vértanúja,
Még van, de kívül a világból.

(MINT HALDOKLŰ AJKÁN...)

Mint haldokló ajkán a tollpehely,
Mely jelzi, hogy nem szállt el még a lélek,
E versek ritmusa is úgy rezeg
Hírt adva arról, hogy még én is élek.

Oly bágyadtan remeg a toll, szegény,
A fájó lélek vergôdik belül,
Merül, merül felejtés tengerén,
A dal elhal, a toll némán elül.

1918

MEGINT A TISZÁNÁL

Egy nyaram elmúlt, fénye elapadt,
És téged, szent folyóm, nem láttalak.

Talán azért is voltam oly beteg,
Mert nem ringattad fáradt képemet.

Hisz habod párna, szôke, lágy selyem,
Melyen hold nyugszik, és álom terem.

Ó, ez a hold és ez az éjszaka,
A csöndesség és békesség maga.

A csöndesség, mely mégis halk zene,
Azúr világok víg üzenete.

S e béke úgy legyinti lelkemet,
Mikéntha gyöngyvirággal verne meg.

Ó, Tisza-parti holdas éj, te mély,
Szívembe csöndet és békét zenélj.

Szôdd át ezüsttel rajta a borút,
Feledjen el világot s háborút!

BÉKE

Lágy lilába öltöztek a fűzfák,
Fák fölött a béke kékje leng,
Enyhe bánat madara repült rám,
S bennem régi vers zenéje zeng.

Messze, mint az álom, él a város,
Itt a Tisza bűvölete már,
Itt meséim erdejében járok,
Itt az idô örök csendje áll.

Itt reménnyé épül annyi emlék,
És emlékké szépül a remény,
Feledünk itt hűtelen szerencsét,
S kikötünk az álmok szigetén.

Itt fölöttem tűnhetnek az évek,
Én túlnézek tűnô éveken.
Szívem árad át e békességbe,
És e békesség a szívemen.

BÚCSÚ

Mielôtt innen végképp elmegyek,
Szeretnék elköszönni, emberek.

Mint rab, akinek int a szabad út,
Búcsút rebeg, mielôtt szabadult.

Mint a madár, kit Dél vár arra túl,
Az eresz alján még egy dalt tanul.

Mit is daloljak, én szegény beteg,
Mit is dadogjak nektek, emberek?

Talán nem is kell még búcsúzni se?
Hisz észre sem vett engem senkise.

Csak egy könny voltam, aki porba hull,
Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul.

Csak egy csók, aki hideg kôre lel,
Csak egy szó, kire visszhang nem felel.

Egy pillangó, ki csillagot keres,
S elgázolja egy durva szekeres.

ÖNARCKÉP

Néhány ránccal több a gond az arcon,
Néhány könnyel több a fény a szemben,
Néhány dallal több a bú az ajkon,
És se dac, se vád a végzet ellen.

Ilyen ez arc, s így néz hűs nyugodtan
A nagy éjbe, mely felé közelget,
Régi társak s álmok várnak ottan,
Többen, mint ahányan itt delelnek.

Régi társak, álmok. Tán a semmi,
Akkor is jobb százszor arra lenni,
Mint lármás vásárodon, valóság.

Áldott semmi, hol nem fáj az agy már,
Hol örökké ünnepel a naptár,
S veszteg alszanak a homokórák.

JÚLIA, BÚS VIRÁG

Ott tévedeztem mélységek felett,
S gyopárt a szirten, téged leltelek.

A sorsom, mint kôszikla, oly kopár,
Virulj szivemben, kedves, bús gyopár.

Ó, régen rózsák buja illatát
Kerestem én rôt éjszakákon át.

Nagy messze rózsák nyíltak kényesen,
És elvirultak mind, de nem nekem.

Ma már tudom, hogy völgyünk siralom
S az ormokon van tiszta nyugalom.

Az ormokon, hol csönd s gyopár terem,
Halotti csönd és égi szerelem.

GABRIELE D^ ANNUNZIÓNAK

A nyár dalol az enyhe zöld alatt.
A Tisza-parton, a kelô napon,
Míg rózsafényben szállnak madarak,
Egy szökôkút zenéjét hallgatom.
Be szép a reggel, ott is, ugye szép?
Tiburi völgyben, Róma szűz egén,
És szép, ha langy illattal a setét,
Mély nyári éj néz száz csillagszemén.
Ó, minden fájó árnyon, gyászon át
Oly diadalmas és oly dús az élet,
Úgy zengeti az örömharsonát,
S te meg akarnád ölni az öcsémet?

De a szökôkút csak dalol, dalol,
Tükrébe fürdik kék menny, zöld pagony,
Versailles se több nékem, túl valahol,
Mint ez a sétány, nyári hajnalon!
Ó, pedig én is, én is fürdetém
Tört lelkemet mindenben, ami szép,
Elrévedeztem Rembrand remekén,
És ittam versek mákonyos izét.
Daloltam én is messze, méla dalt,
Csöndes panaszt arról, mily bús az élet,
És hogy mily szép a bú a nap alatt.
S te meg akarnád ölni az öcsémet?

Ó régi nyár, ó eltűnt szűz derű,
Mi verseket olvastunk estelen.
A versekben száz bűvös hegedű
Sírt epekedve és sejtelmesen.
Az égi sátor künn már csillagos
Kékellô selymét feszítette fenn.
Te tán Párisban a nagy körutakon
Kószáltál és titáni tereken!
Mi téged is idéztünk szellemet
És verseden a lelkünk messze révedt,
Párisba tán, és álmodtunk veled.
S te meg akarnád ölni az öcsémet?

SZERÉNY GŐG

Alázatosan és búsan botorkál
Szegény szolgád, ó, élet, utadon,
De néha, néha énekelni próbál.

A szavadat én hittel hallgatom,
S a porban és a sárban is dalolva
Megyek, megyek az országutakon.

Hiszen halál vár rám, bús vándorodra,
S a temetôkbe többször térek én
És örömestebb, mint a városokba.

De olykor mégis, lelkem rejtekén
Valami büszke sejtés bujtogat,
Valami titkos és bízó remény.

Tán egy dalom, szelíd, mély hódolat
Elôtted szépség és elôtted élet,
Túlzengi majd a Hindenburgokat,

És mégis gyôzök én, ha már nem élek.

TONUZÓBA

Megyek meghalni, párom, jer velem,
A német Isten nem lesz Istenem.

Az öreg Istent hittem eddig én,
Ki mennydörög a magas ég ivén.

Az öreg Istent, akinek szeme
Arany nyilával tűz e földre le.

A német Isten komoly és szelíd,
De vasba önti harcos híveit.

Keresztje kard, oltára félhomály,
Mennykô helyett a sípja orgonál.

A német Isten szôke idegen.
Az öreg Isten jó uram nekem.

Ha magyar földön híve nem marad,
Megyek pihenni magyar föld alatt.

Megyek meghalni, párom, jer velem,
Föld ôsanyánk ölébe csendesen.

VIDÉK

Tűnik, múlik az egy emberöltô,
S én maradok a falusi költô.

Miket szívem gyermetegül áhít,
Nem látom nagy városok csodáit,

Miket minden boldog apacs láthat,
Tünde nôket, fényes operákat.

Mint a bakter kicsi háza mellett,
Szalutálok tűnô életeknek.

Piros zászlót lengetek hiában:
Forradalmas, titkos, régi vágyam.

Körülöttem csönd van s réti rózsák.
Ó, ki tudja, tán ez a boldogság?

S én dalolva fölnézek az égre,
S meghalok, mint isten szegénykéje.

NEGYVENHATOSOK




Szörnyü dicsôségük hadd zengjem, éjszinű fátyolt
Fonva a lantra, melyen bomlanak az idegek.
Álom nélküli és komoran feketéllô éjszaka vadján,
Lelkem pusztáján marsol a hôsi ezer.
Látom ôket a dél kövein menetelni kitartón,
Merre Szabács, Nándor, Valjevo, Nis meredez.
Látom északon is zord messze mezôk sivatagján,
Hol ugató ércek számuma förgetegez.
Látom, amint dalolón nekiszegzi az ezred a mellét,
Hogy fölfogja a vak északi Rém rohamát.
Látom délnyugaton bástyát állítani holtak
Nagy seregébôl, hogy két haza védve legyen.
S látom a messze, szilaj Piavénál emberi hídként
Holtan is ôk födözik a vonuló sereget.
Ó, ti fiúk, barnák, szôkék, ti Szegednek hôsei, árvák,
Hol van a lant, a babér, mely dalol és koszorúz?
Északon és délen, keleten, nyugaton, e világnak
Minden tájékán sírotok áll s nevetek!
Hány hant domborodik, s jelöletlen hány rög enyészik
Szerbia bús terein s merre Galícia van,
Lengyel síkokon és a Doberdón, távol Isonzó
És Piavé mélyén, messze kopár köveken!
Mind csöndben szunnyad, s álmát álmodja a holt ott,
(Elfáradt gyermek mostohaanyja ölén)
Hűs Tisza partjáról, hol a szürke füzes szomorún leng,
Nagy jegenyék dala zsong, szôke akác mosolyog.
Hol Dugonics búsong, Dankó muzsikál, és méla Tömörkény
Darvadozik anyaföld csöndes eressze alatt,
Hol kis házak elôtt, ha vasárnap alkonya barnul,
Ülnek a jó öregek, égnek a makrapipák,
S várnak a szép eladók pötykén kivirulva az ablak
Százszorszépei közt és violái mögött,
S várnak néma, sötét sorban, síró szemmel, feketében,
Fájdalmas szüzek és bánatos édesanyák.
Véres idôk terhét hordozza borongva, lemondva
E sereg, és neki már mit hoz a vak diadal?
Kedveseik vérén váltságot nyert Magyarország,
S szörnyü dicsôségük fénye ragyog Szegeden.

BALALAJKA




Fölzendül szépen, csendesen
A balalajka Szegeden.

A hold ragyog a fák felett,
Mint távol tájról üzenet.

A rabok arcán úgy dereng,
Mint könnyek és mint ékszerek.

A zene száll, a nóta szól,
A holdas éj békét dalol.

E nóta ismerôs nekem,
Szívem dobogja szűntelen.

E zene kedves rokonom,
Bölcsômtôl fogva zokogom.

Mert bú él benne, s vágy remeg,
Felétek, más táj, más egek!

S a nótát aki pengeti,
Szívem ôt régen ismeri.

Egy fának fájó levele,
Öröktôl egy vagyok vele.

Egy föld sápadt virágai,
Élünk virulni, hullani.

Jöttünk e földre sírva mi,
Egy Isten árva fiai!


SALVE




A negyvenkettes mozsarak korában
Negyvenkettes lettél te is, barátom.
Ma ôk dörögnek gôggel e világban,
S rázzák a lelket az Illés-batáron.
Ma csöndes fájón dúdol csak a költô,
Hogy emberölô lett egy emberöltô!

S te csüggedetlen hirdeted az élet
Szent igazát, s hogy a halál mese.
És kijavítod, mit babona vétett,
Vagy balgaság, ó, élet mívese!
És elborulva nézed, mint hű gazda,
Ha szép vetésed rút rontás aratja.

De én tudom, hogy lesz még ünnep egyszer,
Hol Helfferichnél Ehrlich többet ér,
S Pasteur különb, mint száz véres vasember,
Kirôl ezer rom és rokkant regél.
Itt az idô, hol egy lesz csak az ellen:
A butaság! és gyôzni fog a szellem!

Mikor magyarnak lenni annyi lesz majd:
Szabadnak lenni, bölcsnek és igaznak,
Nem nézni le a dolgos idegen fajt,
S ököljogot nem adni ôsi gaznak!
E kort újult lélekkel így köszöntöm:
Éljen a bátor és jó mindörökkön!

MAGYAR NYÁR 1918

Pipacsot éget a kövér határra
A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.

A Tisza szinte forr, mint néma katlan,
Mit izzó part ölelget lankadatlan.

Selyem felhôi sápadt türkisz égnek,
Bolyongó vágyak mély tüzében égnek.

S a végtelen mezôkön szôke fényben
Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.

Fülledt a csönd, mint ha üres a kaptár,
Keleti lustán szunnyad a magyar nyár.

Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma,
És föllángol e táj, e néma, lomha?

Ha megutálva száz here pimaszt már,
Vihart aratva zendül a magyar nyár?

FÉLEGYHÁZÁN 1918 NYARÁN

Vén szélmalom nagy, tépett szárnya áll.
Nem élet ôröl itt, de a halál.

Csak a tücsök szól lomha lomb alól,
És ô is, ô is elmúlást dalol:

Hogy megy a nyár, és jön a téli sár,
Szegény tücsökre akkor majd mi vár?

Az unt uton pipás nyugalmasan
Ballag a polgár, neki dolga van.

Nem sürgôs munka: ballagós dolog.
A tüze pislog, a szava dohog.

Egy költô járt itt, kit vész s láz üzött...
Pipálj csak, polgár, cirpelj csak, tücsök!

IDEGEN ZSOLDOS ÉNEKE

Csak harcolok, nem mondják meg, minek,
Ki tudja, tán az isten hírinek?
Hogy több teremjen trágyás földeken
Szivem vérébôl, ó, de nem nekem!

Csak gyilkolok, de nem tudom, kit is,
Kiontom én a Krisztus vérit is.
Mert ez parancs, bár még emlékezem,
Másként papolta ezt a pap nekem!

Csak szenvedek, de nem látom, miért,
Talán a mások üdvösségiért?
A pokol útja jó szándék, tudom,
Hej, cimborák! menjünk e rossz uton!

Csak meghalok, de nem tudom, hogyan,
Melyik mezôn majd, ó, de boldogan!
Mert egy komám hű, az öreg halál,
Az megsirat, ha engem lekaszál!

ZRÍNYI, A KÖLTŐ

Sötéten csillogó bogyószemed
Mély századok éjébôl rám mered,
Mint keserű vád és komor panasz,
Csüggedt szivem mélyébe villan az!

Tudom, mit kérdez hű és bús szemed,
Mely látott halni, gyôzni eleget,
S jövô kárpitján nézett bizton át,
Fénnyel nyilazva a sűrű homályt.

Ó, mit feleljek, mit mutassak itt?
Avarba hulló hadak halmait,
Közönybe fúló sóhajt és sikolyt,
Bitangul veszve álmot, ami volt?

Én hallgatok, susog a hűs avar,
Jön a nagy ôsz, és hull, hull a magyar.
Jön a nagy ôsz, és hull, hull légiónk.
Ó, bán, aludni s nem álmodni jobb!

RÉGI FALUSI ÁLLOMÁSON

A söntés, mint a kaptár, zsong vasárnap,
Az úri népek várni idejárnak.

A kártya megy, s a füst lilán lebegve,
Mint ôszi köd száll a dohos terembe.

A gyorsvonatra várnak, mely viharral
Robog el itt, és más világba nyargal.

Egy pillanatnyi tündöklés az estben,
Hogy minden vágy utána énekeljen.

Hogy a borokból még több bú ömöljön,
S az unalom még gyilkolóbban öljön,

A krétaarcú, vén postáskisasszony
Beniczkynével még tovább virrasszon,

A szolgabíró még több bankot adjon,
S a társaság a korcsmában virradjon!

VÉRTANÚINK.




A föld alól, a magyar föld alól,
A vértanúk szent lelke földalol:

E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!

Hitel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!

A nap, melyért mi vérbe esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.

Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;

Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövôt teremt:

Szabadság minden népnek, aki él,
S halni tudott egy megváltó hitér,

Egyenlôség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.

Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

Ó, magyarok, ti élô magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog

Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,

Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.

A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.

A föld alól, a magyar föld alól,
A vértanúk szent lelke így dalol.

AZ ELSŐ SZABAD ÉNEK




Egy rab dalai mind ezek a versek,
Ki börtönébôl a jövôbe zengett.

Börtöne volt a régi, rút világ,
Innen röpíté vágyai nyilát.

Körötte bús rabtársai topogtak
Szűk udvarán a szürkülô napoknak.

De néha jött, mint távoli igéret,
Valaki, aki bátran messzenézett.

Valaki, aki a lelkembe látott,
És látta ott az igazabb világot.

Ilyen voltál, te János. Ma neked
Zengem az elsô szabad éneket.

OBSIT

Amerre tart az elfáradt sereg,
Nem dob pereg, de hulló levelek.

A harc az múló, ám a csend örök
A föld alatt és a csillagok fölött.

Ó, jöjjetek, fehér kendôvel int
A régi otthon, a bús és szelid.

S mint rémes álmot ébredô gyerek,
A szívetekbôl kitöröljetek:

Négy év pokolt. Mindent feledni kell,
Az ember többé ilyet nem mivel!

A szuronyokból ásó lesz s kapa,
Öreg bakából édes jó apa.

Halál árkából, mely könnyel tele,
Arany kalászok szôke tengere.

Ölô acélból író, tiszta toll,
Örök életrôl mely himnuszt dalol.

A vén bakancs nem a halálba tart,
De a szabadság szent útjára majd.

A hátizsákkal dobjátok le mind,
A szolgaság és szégyen terheit.

A dalos reménnyel úgy induljatok
A szebb jövôbe, munkás magyarok!

RÉGI VERSEIM ELÉ

Nem bántanak már engem e bánatok,
Nem az voltam én, aki ma már vagyok.

Egy bámuló ôz szeme jobb rokonom,
Mint e tűnôdések eltűnt romokon.

Ma már ölelôbbnek érzem a halált,
Mint rég az életet, amely a sírra várt.

Ma már a halál és élet derüsen
Egymásnak örök örömöt üzen.

Lánc, lánc, örök tánc a gyönyör és a gyász,
Egekben, rögökben csak életre találsz.

Nem él, aki fél, és balga, ki borús,
Minden jó dalolót öröm koszoruz!

1919

FRANCIA KATONÁNAK

Bajtárs, elég volt már a harc,
Te is, tudom jól, mit akarsz!

Azt akarod csak, amit én,
Megélni már a föld szinén.

Ölelni asszonyt, ha lehet,
S ha van, nevelni gyereket.

Piros a hajnal neked is,
Fehér lesz egyszer fejed is.

Zöld néked is a te mezôd,
S neked is adnak temetôt.

S hiába mind a gyôzelem,
Csak idegen az idegen!

Bajtárs, tudod mit, adj kezet:
Legyünk már egyszer emberek!

...IO SONO PITTORE

Mint mesterek a régi reneszanszban,
Mely még szívem honvágyát kelti egyre,
Én is Madonnát festettem magamban,
Hogy ballagtam a bús parnaszi hegyre.

Ruhája égkék, tengerzöld szemében
Ifjú szüzesség boldogsága csillan.
Elôtte gyakran meghajolt a térdem,
A hegyen is ott láttam a magosban.

Csalódtam, ó, de mért errôl beszélni?
Múlt verseim e bánatról dalolnak.
A kép az kész, de hol van ô, az égi?

Az álmaim egy balga álma voltak.
Most képem bal sarkába sírva festek
Koldús barátot, aki hitevesztett.

ÉS MÉGIS...

Dalom halkulva szólt és ringatón,
De mélyén titkosan
Ott zsongott mégis a forradalom.

Zászlóm fehér volt, szűz, szelíd selyem,
De rajta pirosan
Világolt vérem és rejtelmesen.

Szemembôl ôsi tűz ragyog ma is,
S bár könny öntözte meg,
Ragyogni fog mély éjszakába is.

És én tudom, hogy árva temetôn,
Fáradt szivem felett
Lidérc libeg majd, hajnalt keresôn.


A MIZANTRÓP...

Én szeretem a hű teheneket,
Szemükben annyi mélabú eped.

És szeretem a fáradt lovakat,
Mikor a jászolnál boronganak.

És szeretem a víg kakast, ha szól,
Mikor gyöngy szürkül lila ég alól.

És szeretem a tücsköt, monoton
Gyászával nyárutói lombokon.

Csupán az ember, a mohó, a vad,
A gonosz ember ne bántana csak!

A SZEMEIM

Sokat könnyeztek e szegény szemek,
Sirattak örömet és életet,
Miket hiába kerestek.

Sokat vakultak e fájó szemek
Bölcs könyvek öreg lapjai felett,
Mikbôl hiába tanultak.

Sokat tágultak e beteg szemek
A csodák és az örvények felett,
Mikbe szédülni szerettek.

Ma mosolyognak már e vén szemek
Tűnt örömek és tűnt kínok felett,
Miket örökre megáldok!

FOREL ÁGOSTONNAK

Már oszlik, mint sötét köd,
A véres, tompa mámor,
Mely e világra hullott,
S ötödfél szörnyű évig
A tébolyt hozta nékünk!
Már az agyak homályán
Derengni kezd a hajnal,
Egy emberibb jövendô
Kijózanult világa.
A roppant kevesek közt,
Kik tiszta öntudattal
Látták a balga rontást,
Te végig ott maradtál
Jövendô orvosának,
Tanító mesterünknek!
Fogadd üdvözletünket,
Kik téged ünnepelvén
Az Embert ünnepeljük,
Az Embert, aki alkot
Az élet és igazság
Békés, szent műhelyében,
Keresve ismeretlen
Titkát örök erôknek,
Hogy ezután e földön
Ünnep legyen az élet,
És mámor az igazság,
S ember legyen az ember,
Szabad és boldog. Ámen.

DAL

Szabad legyen még ezt dúdolni halkan,
Csöndes panaszt, zúgó világviharban,
A Tisza partján nézni mély vizekre,
És a vizekre hajló fellegekre.

Mint monitor mellett az árva bárka,
Olyan magányos szívem szomorúsága.
A bárka zöld volt, mint a jó reménység,
Most szürke, mint a vénség és a kétség!

Tavaszi szél száll, rügy bimbója pattan,
Valami kászolódik e tavaszban,
Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák,
Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság!

SZEGED

A Tisza-parton halkan ballagok,
És hallgatom, mit sírnak a habok?

E partok méla fordulóinál
Állt egyszer gôgös Attila király.

E tájon, hol a két víz összeér,
Áldozott egykor dús Ajtony vezér.

Ott fönn, ahol most vén harang dalol,
Dugonics András búsult valahol.

Mert búsulásra volt itt mindig ok,
Ugye bajtársak, ugye magyarok?

Itt Tömörkény, ott Gárdonyi lakott,
Petôfi Zoltán erre ballagott.

Megállok felhôs tavaszég alatt,
S míg megy a víz, és az idô szalad,

Érzem, hogy az öreg Tisza felett
Az örök élet csillaga remeg.

TEGNAP, HOLNAP

A végeken, hol a magány zeng
Vihar hárfáján éneket,
Kárpátokon zokogva áment,
Magyarország,
A költôd voltam én neked!

Virrasztottam és elborongtam,
És daloltam száz árva dalt,
Remélve csöndes elbukottan,
Magyarország,
Neked egy végsô diadalt.

Voltam remetéd és szegényed
És száműzötted, messze, én,
Te voltál nékem álom, élet,
Magyarország,
Ha haldokolt minden remény!

Most, én anyám, hogy élsz nyomorban,
Egészen koldús, fél halott,
Soha még így tied nem voltam,
Jövô napjától piros orcád,
Szabad ország,
Én a te költôd maradok!

TESTAMENTUM

Nektek hagyom, ha innen elmegyek
E búcsúzót, jövendô emberek!

Ha emlékeztek, mit daloltam én,
Ne kérdezzétek majd, ki voltam én.

Nem a pacsirta fontos, csak a dal,
Mely a nem múló, szent összhangba hal.

Én botorkáltam, s botlottam sokat,
De nem szűntem dúdolni dalomat.

Szomorú volt a versem, jól tudom,
Csüggedten álltam sokszor féluton.

Én vétkem, én nagy vétkem, érezem,
Hogy nem láthatta könnyemtôl szemem

Sokáig a fölpirkadó napot:
De ti ezen ne csodálkozzatok!

Ha én a gyöngyvirágos hant alatt
Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt,

Kívánom, és ez testamentumom,
Akarom én, ez így is lesz, tudom:

Hogy meg ne értse többé senkisem,
Miért vérzett el lassan a szivem,

Miért volt nékem fájó, ami szép,
S a fiatalság tavaszi izét

Miért érezte fanyarnak a szám,
S az asztal végén, vidám lakomán

Mért sírtam én, mint az elátkozott:
Ne értsétek meg azt, ti boldogok!

TAVASZI ÉJ

Feketefátylas ég alatt
Mezôk és tornyok alszanak.

Alszik Milánó, Moszkva, mind,
A vágyaink és bajaink.

De lenn az áldott föld alatt
A szent csírák nem alszanak.

Az örök erjedô erôk,
Dúsan, vígan gerjednek ôk.

Szívek hamvából ég fele
Nô, nô az Élet gyökere.

Örök törvény parancsa szól,
S egy éj során száz hant alól

A sarj kikél, s minden felett
Arany napunk is fölnevet!

HÚSVÉTRA

Köszönt e vers, te váltig visszatérô
Föltámadás a földi tájakon,
Mezôk smaragdja, nap tüzében égô,
Te zsendülô és zendülô pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élô,
Fogadd könnyektôl harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: gyôzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendô húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

MÁJUSI ÓDA

Ó, emberek, az élet oly rövid,
Az utak végén az örök rög int.

Jó volna egyszer, végre, tudni már,
Hogy szomorú fejünkre itt mi vár?

Isten nevében az ember felett
Száz zsarnok ítélt és kevélykedett.

Jó volna egyszer kipróbálni még
Az Ember jussát, az Ember hitét!

Harangok, ágyúk, szuronyok helyett
Zengjen, ragyogjon már a szeretet!

Határok helyett a határtalan
Jóság, amelynek igazsága van!

Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind,
Szárnyaljanak egekbe álmaink!

Versnek, zenének szárnyán szálljanak
Az Isten szabad sátora alatt.

Vörös májusra vígan zöldelô
Szabad májust hadd hozzon a jövô!

Legyen majális minden napodon,
Ó, Ember, hittel én ezt dalolom.

Hittel, reménnyel május ünnepén,
Ó, Ember, Testvér, be szeretlek én!

BÉKÉT!

A jobb világról, boldogabb világról
Szavalsz, szavalsz, szent forradalmi mámor.

És egyre szürkébb lesz e szürke élet,
És örömünk, mint vert had, messze széled.

És boldogságunk sápad, mint fogyó hold,
És föld alá megy minden, ami jó volt.

Kivándorolni innen, ó, de merre?
Elmenni, mint a felleg, tengerekre?

Mint a daru, ha ôsz jön, és ha köd jön,
S valami messze, nem járt, tiszta földön,

Az Indiákon vagy a szűzi holdban
Mindent feledni boldog elhagyottan,

Véres kezünket csillagfény hűsébe
Áztatni és zokogni: béke, béke!

SZERELEM?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhôjén, mely ragyog,
És rajta túl derengô csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetôn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

SZŐKE FÉNY

Mélázgatok egy szôke koszorún,
Mert szôke mind, akit fájón szerettem,
A szôkeségük tört át száz borún,
És tündökölt száz éjszakán felettem.

És szôke volt, ki egyszer szeretett,
Mint holdfény átragyog egy ôszi estét
A ködbe temetett tarlók felett.
Ó, holdam lángja: bánatos, nagy emlék!

Csillogjatok csak, szôke koszorúk,
Ma minden színetek, mely rám derengett,
Alázatos halványan elborul
Berenicémnek szôkesége mellett.

FEJFA, 1919

Tavasz van újfent. Ady Endre fölött
Violák, rózsák, nárciszok éke nô,
És forradalmas lelke napján
Érik vetésed, arany jövendô.

Tán jól van így ez. Szent szomorú szive
Termô erônek jobb ma rögök ölén,
Mint megszakadni néma kínban
Gyászmagyarok setesutaságán.

Mert dal, remény mind szörnyű korai volt,
Szép bánatunk, új harcunk errefele,
Korán kezdtünk csatázni, sírni,
És kora sír a legilletôbb itt!
Tavasz van újfent. A bihari hegyek
Nem ekhózzák ma énekedet, Ady,
A Szajna partja erre küldte
Mostoha népeit Afrikábul.

Tavasz van újfent. Ű, legyen is tavasz!
Viruljon asszony, orgona, fény, öröm,
Csak Ady Endre forró szívét
Födi ó, jaj hűs, fekete föld már!

HERMIA

Mi szebb: bokáid karcsú íve tán
Vagy vállaid vonagló vonala,
Ivor fogad az ajkad bíborán
Vagy a szemed, e halvány ibolya?

Mi jobb: ha látlak lassan lejteni
Fénylô szinen, mint hattyút nyári tón,
Vagy erkélyed homályán sejteni
Az árnyadat az éji kárpiton?

S mi édesebb bú: elgondolni fájón,
Hogy nélküled suhant el ifjuságom,
Mely olyan árva és örömtelen volt?

Vagy, hogyha majd a hűs hantokba fekszem,
Örök sötétben is kéklik felettem
Szemed derűje, mint a nyári mennybolt?

SOUVENIR

Ancsára gondolok, a kis cselédre,
Aki Szakolcán robotolt szegényke.
Hajnalra kelt, és éj-nap egyre fáradt,
Alázatos szemében szolgabánat.

Én vele soha, soha nem beszéltem,
Idegen volt a nyelvem és a vérem,
Ő bús kis szűz volt, én szomorú férfi,
A bánatunkat arra ki se kérdi.

De egyszer mégis váratlan titokban
A piruló arcára csókot loptam.
Fölremegett rá kicsi teste, lelke,
Mint Mirjám az angyali üzenetre.

Ki tudja, hol van Ancsa, tán a mennyben,
De néha vágyom rá, hogy megkeressem,
És mondjam néki, nyelvén más világnak,
Madárnak nyelvén és nyelvén virágnak:

Bús, kis cseléd te, szolgáló leányom,
Két ilyen árva, mint mi, nincs e tájon,
Ne szégyeld azt a csókot, benne égett
Egy fájdalmas, nagy, meddô férfiélet!

NÁSZDAL

Örök körökbe írva már a sorsom.
Én túlkerültem már a földi gondon.

A csillagok közt érzem homlokom már,
Nagy életemnek romján áll az oltár.

Az emberekre megbékülve nézek,
Hisz asszonyom van, az örök müvészet!

Szomorú volt az élet, de szép volt,
Vihar borult, de kiderült az égbolt.

Isten, ma téged várlak, ritka vendég,
Oly mély a vágyam, mint a végtelenség.

A MUNKÁSOTTHON HOMLOKÁRA

Ki itt belépsz, templomba lépsz be,
Szentség a munka és erô,
Ez a jövô nagy menedéke,
Embert egekbe emelô,
A munka a rend és a béke,
Az életünknek lelke ô.
Csak az bitang és az hazátlan,
Ki here módra él magában!

Ki itt belépsz, jövôbe lépsz be,
Mely millióknak ád jogot
Vérért, verítékért cserébe,
Hogy legyenek mind boldogok!
Hogy a gyalázott Ember képe
Ragyogjon, mint a nap lobog!
S a munka ne legyen robot csak,
De himnusza a dolgozóknak!

Ki itt belépsz, hozd el magaddal
Piros zászlónak a reményt,
Ki itt kimégysz, vidd diadallal
A mély hitet, vidd szerteszét!
Dolgozni föl mind, lankadatlan,
Amíg az élet fénye ég!
Hirdessük: itt nem boldogul más,
Csak aki alkot, aki munkás!

TÁPÉN

Egy szôke ákác árnyán áll a lóca,
Onnan tekintek a világba most,
Delet mutat az álmatag napóra,
Az ég tündöklô, és a táj halott.

Most alszanak a kazlak kertek alján,
És alszanak a kertek boldogan,
S a békák némák most a tócsa partján,
És alszik az idô, mely gyászt fogan.

És alszik bennem a remény, az emlék,
Egy szôke felleg áll fejem felett.
Körötte bánatos kék végtelenség,
Ó, szôke felleg, csöndes üzenet!

Mit árnyékolod be az égi kéket,
Mit árnyékolod be a lelkemet?
Üzennek már a fájó messzeségek,
Nyomor, panasz, gyász vár már rám. Megyek!

DÓZSA FEJE

Fehér gyolcsban, setét éjben
Ezerötszáz tizennégyben
A kakas épp harmadszor szólt,
Dózsa feje Szegeden volt.

Pálfi bíró fölemelte,
Hajnal elôtt sírba tette,
Lenn a sírban, némán, mélyen,
Alszik a fej vaksötétben.

Pálfi bíró Piros lánya
Hófehér lôn nemsokára,
Mint viola rózsa mellett,
Hervad ô is Dózsa mellett.

Zsarátnok lesz, ami tűz volt,
Síri virág, aki szűz volt,
Koponyák és szivek porán
Új dalba fog új csalogány.

Hej, a sírok egyre nônek
Szônyegén a temetônek,
Elhervadnak mind a rózsák
Őskertedben, Magyarország.

Ó, de néha éjten-éjjel,
Mikor csak a kakas éber,
Kigyúl egy láng, mint az ôrszem,
A szegedi temetôben.

Nézi más láng lobogását,
Földi tüzek égi mását,
Vár egy napot fölkelôben,
Régi magyar temetôben!

AZ ÉLŐ HALOTTAK HÁZA

Én látom ôket, s nem felejtem ôket,
Ha ezer évig élek sem, soha,
Ó, szomorúbb volt, mint száz temetôkert,
Az a fehér és csöndes palota.

Az ablakon vasrácsok, holt virágok,
A kertbôl karbol és jód illata,
Élô halál hevert kemény vaságyon,
És felüvöltött késô éjszaka.

Az egyiket, jaj, a nyavalya törte,
A másik úgy tördelte a kezét,
Elkárhozottak sírnak így örökre
A szurkos éjben, mely égô setét.

Fehérkék csíkos köntösükbe jártak,
A legtöbb némán, mint komor barát,
Mint hallgatag mementók, síri árnyak,
Lemosva sorsuk vérét és sarát.

A szemeik kiégett fáklyafénye,
Kilobbanó lidérce rám vetett
Egekbe ordító panasz helyébe
Örökre fájó, holt tekintetet.

Én láttam ôket, nem felejtem ôket,
S tudom, tudom jól, hogy ki bűne ez!
És hogy miért lett földünk temetôkert,
S szivünk halálos gyászos és sebes.

Tudom, tudom jól. El volt rejtve mélyen,
De az itélet trombitálni fog.
Már látom a jelet a hajnalégen,
Piros pecséttel nyílik a Titok!

AZ ÉN MAGÁNYOM

A föld királyai elôtt kevélyen
És magasan fönn hordom a fejem,
Egy istenem van: a lelkembe mélyen,
És magamat csak hozzá emelem.

Szolgáljatok ti mulandó uraknak,
Az öröm asztalánál üljetek,
Nem e világból van az én hatalmam,
És gyönyöröm, ha a szivem beteg.

Egy nagy, magányos élet tiszta gôgjét,
Mint koronát, úgy hordja homlokom,
Tekintetem a végsô ormokon.

De minden harcok minden elesôjét
Megbékülô szivemhez emelem,
A szenvedô mind egytestvér velem!

KÖLTŐK, BARÁTIM...

Költôk, barátim, merre, merre éltek,
Szeretném megszorítni kezetek,
A régi, régi, szép napokra kérlek,
Csak legalább egy sort üzenjetek!
Együtt indultunk a költôi hegyre,
Lelkes, bolondos és dalos csapat,
Énekre hangolt bú és balszerencse,
És mentünk felhôk, csillagok alatt.

Jó Kosztolányi, a kedves Szabadkán,
A kertben, egykor, ó, emlékszel-e,
Piros borok közt és zöld lombok alján,
Hallgattuk, mit zeng a tücsökzene.
A magyar ég oly szelíden borult ránk,
Mint édesanya arca altatón,
S elringatott a magyar szomorúság,
Mint ladikot a hullám tiszta tón.

Babits Mihály, a Vitéz utca sarkán
Hiába nézek én egy ablakot,
Te messze mentél, és ideges, halvány
Arcodnak fénye rám rég nem ragyog.
Ama fekete, fekete világról
Mikor hallgattam furcsa éneked,
Nem gondoltam, hogy a jövônkbe látott
Nagy, sötét és álmodó szemed.

Kedves Karinthy, mért nem jôsz le hozzám,
Nevettetôn, hogy könnyezzek bele?
Ady Endre a távol azúrország
Hol vár reánk? Én is siessek-e?
Talán egy-két verses bút elsírok még,
Reménytelen egy-két nôt szeretek,
Talán megérem, hogy lesz itt honom még,
Költôk, barátim, ó, feleljetek!

TOVÁBB...

És tôled is búcsúzom, asszonyom, már,
Ki nem voltál egy percig is enyém,
Csak voltál bálvány, balga hitnek oltár,
És voltál álom, és voltál remény.

Reád hímeztem vágyaim virágát,
Mely nem hervad e földön már soha,
Rád ívelt versem, e csüggedt szivárvány,
Te lettél asszonyoknak asszonya.

Megyek, magányos bolygó esti csöndben,
Örök derűben a csillagkörön,
És mélyben, éjben elmarad mögöttem
A múló asszony és múló öröm!

SÍRVERS

Itt nyugszom én könyvek között
Álomtalan és csóktalan.
Menj vándor, az öröm örök,
Csak én éltem haszontalan.
Menj vándor, csókolj és ölelj,
Magát kínálja az erény,
Bolond, ki ideált keres.
Ilyen bolond lehettem én!

A VÉN CIGÁNYNAK...

Hol az az ünnep? Én már nem remélem,
Talán meglátja késô unoka,
A föld alatt csírázik csak reményem,
És ünnepem itt fönn nem lesz soha.

Fáj veszni látnom annyi büszke álmot,
De ez a fájás is tilos nekem,
És panaszos nekik dalos magányom,
Idegen lettem itthon, idegen.

Kis, hangos senkik túlrikoltanak tán?
Halkan zokog a fáradt fájdalom
Enyém egy árva, hontalan magyarság
És emberség. De ezt már nem hagyom!

SZEPTEMBER ARANYA

Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,
Elmúlt epedve nyaram,
A hold bôség-szarujában
Szeptember aranya van.

Ez a nyár volt a legszebb,
Mert legszomorúbb nekem.
Elmúlt. Most eldalolom majd
Szeptember éjjeleken.

Mert ez az én sorsom, üdvöm,
Tűnôben szép a nyaram,
Mikor a holdon, a szôkén,
Szeptember aranya van.

IFJÚSÁG

Ti vagytok az enyémek: fiatalság.
A dalomat én nektek dalolom.
Felétek fordítom reményem arcát,
Elétek lengetem a lobogóm.

A rút, a rossz véneknek ellenében
Hozzátok pártol csüggedô hitem,
S a hajnalló jövô piros ködében
A koszorúm mind hozzátok viszem.

Szeressetek fiúk, hű fiatalság
Engem, kinek tavasza elfagyott,
Ki holt kikelet betege vagyok!

Sírom fölött hadd hallok rajta-rajtát,
Mely diadalra viszi lobogóm,
Melynek diadaláról álmodom!

ÉNEK

Az alkony oson már
Fák lombja alól.
A nyár hegedűjén
Ősz bánata szól.
Fák lombja alól
Táncolva az ôsz jön,
S a rôt koszorút
Megrázza a törzsön.

Táncolva az ôsz jön,
S mint felleg a hegyre,
Vállamra borulnak
Az ôsz meg az este.
Az ôsz meg az este.

BETEGEN

Hátat fordítva a világnak
Fekszem, s elnézem a falat,
Nem bántanak az emberárnyak,
És nem fájnak a sugarak.

Valami örvény nyílik lassan,
Mit Pascal látott, aki hitt.
Öröm nem várt rám a magasban,
Nézzük bízvást mélységeit.

Valami dal szól, messze, tiszta,
Nyugalmas, mint az orgona;
A por hadd hulljon porba vissza,
S a dal hadd szárnyaljon tova!

AZ OKTÓBERI FORRADALOMHOZ




Fáradtan és csalódva százszor,
S száműzve bús fiatalon
A szabad élet asztalától,
Köszöntelek,
Forradalom!

Síromban véltelek megérni,
S alig mert halkuló dalom
Mint éji szellemet idézni,
Föligézni,
Forradalom!

Megáldom rózsás lobogódat,
Mint messiást bús Simeon,
A vérem tán színébe olvad,
De láttalak,
Forradalom!

Tán holnap otthagysz eltiportan,
Mint láncfüvet domboldalon,
Én láttalak robogni, jól van,
Gyôzô szekér,
Forradalom!

ÖNARCKÉP

Mit néznek ôk, a csüggeteg szemek?
Talán egy antik domb szüreti táncát,
Hol körbe-körbe tombol a vidámság,
S részeg faun a zöldbe hempereg?

Mit néznek ôk, a fáradt fényivók?
Talán egy árva zárda félhomályát,
Hol Máriát köszöntik méla mályvák,
S az örökmécstôl sápad mély titok?

Mit néznek ôk, az éber álmodók?
A virradó napot, hol táborok
Robognak a jövôbe, új titánok?

Vagy túl az árny és csillag éji titkán,
Az Ismeretlen Istent keresik tán,
Ki bús mámorral mintáz új világot?

SZEGÉNY KATONA

Tizennégy ôszén árokban hevert,
A háborúnak vérpiros sarában,
Fázott, ázott és éhezett
Szegény hazátlan.

Tizenöt ôszén kórházban feküdt,
Bíbor sebekkel égô szörnyü lázban,
A férges ágyon egyedül,
Szegény hazátlan.

Tizenhat ôszén új árokba hullt,
Mint ôszirózsa temetô porában,
Fölötte varjak hada húz,
Szegény hazátlan!

Tizenhét ôszén fogságba került,
És bandukolt rab légiók sorában,
Idegenek közt egyedül,
Szegény hazátlan.

Tizennyolc ôszén forradalmi szél
Hazasodorta, és ô büszke lázban
Érezte, most a nép itél,
S ô nem hazátlan!

Tizenkilenc ôszén börtönben ült,
Fagyos szelek fütyültek a világban.
Fölötte zúg ítéletül,
Hogy ô hazátlan!

EGYNÉMELYEKRŐL

Ó, emberek seprűje és ocsúja,
Ó, hályogos és tályogos nevek,
Meddô örömmel és mihaszna búval
Kik csak kötôdnek és lézengenek.

Nem néznek ôk soha az égi kékre,
S a földi zöld nekik legelni jó,
A harc nekik csak konc, vásár a béke,
Barbár a bátor, a művész zsidó.

A földön, mint az almon elhevernek,
Kérôdzeni szalmáján múlt ügyeknek,
És mint a taglót, várják a halált.

Gyöngék a rosszra, mert gyöngék a jóra,
A vágyuk, mint az elkopott csoroszlya,
Úgy szánt a földön, hol csak gazt talált.

ŐSZIRÓZSA

Forradalom fehér virága,
Őszirózsa,
Kigyujtod arcomat pirosra,
Nem a szégyen,
De büszkeség bíbor tüzében!

Forradalom fehér virága,
Sír virága,
Föltámadást hoztál e tájra,
Szívünk dobbant
Szabadon a forradalomban.

Forradalom fehér virága,
Síri rózsa,
Leteszünk egy nagy koporsóra,
Hol négy század
Bakóját födi mély gyalázat.

Forradalom fehér virága,
Sír virága,
Virulj e csüggedô világba,
Annyi hanton,
Elföldelt gaz, bitor hatalmon.

Forradalom fehér virága,
Sápadt rózsa,
Letéphet rabló kéz orozva,
Te kivárod,
Míg elsápad mind renegátod!

Forradalom fehér virága,
Drága emlék,
Eszembe jut szép ôszi estéd,
Mindenszentek,
És vértanúk porán kereslek...

Forradalom fehér virága,
Őszirózsa,
Szirmod hű emlék könnye mossa,
Magyar ôszön,
Szabad rögön virulj örökkön!

BOLDOG HALOTTAK

Kövéren áznak a komor barázdák,
A hantokon a záporszem kopog,
A fakeresztek gyökerét kivájják
A nagy esôk, borús vakondokok.

A bronz rozsdállik, és mállik a márvány,
Hulló levél zúg, ôszi förgeteg,
Tenger vizet hány a csatornasárkány,
A korhadt fejfa sárba hempereg.

A varjak fázós ázottan kerengnek,
A süppedt sírok, mint dôlt búzarendek,
Miket rohadni hágy a háborús gyász.

De lenn, fekete éjben, földi mélyben
Örök nyugodtan és örök fehéren
Pihen a pandúr és a lesipuskás.

FALUSI LAKODALOM

Nyárfák ezüstjén hold ezüstje reszket,
Piros borok a fehér asztalon.
A hegedűknek a tücskök felelnek
Hivatlanul a szôke asztagon.

A mókás vôfély verset mond a nászról,
Violát, rózsát, mindent összeszed,
És csillagot, szerelmet, cifraságot.
Kalácsot kér a majszoló gyerek.

Az ágyasházban tornyot rak az anyjuk,
Kakukkos óra éjfelet kakukkol,
A szútól halkan megroppan a bútor.

S míg künn az udvaron garázda dal zúg,
Üreg alatt gunnyaszt, mint néma bú,
Egy fonnyadt menyasszonyi koszorú.

VÍZIMALOM

Tápé alatt halkan
Forog a malom,
Körülötte csönd van,
Csönd és nyugalom.
Unalom, nyugalom,
Álmodik a viz,
Mely messze hegyekbôl
Tengerekbe visz.

Sziget alatt régen
Szép ifjúkorom
Láttam ilyen malmot
Szelíd alkonyon.
Ki tudja, kinek jár,
Forog-e ma már,
Gondolatom arra
Gond-ôrleni jár.

Sziget alatt régen
Ó, holt magyarok
Amaz Arany János
Oda ballagott.
Énekelt is róla,
Mikor este lett,
Margit szigetén már
Borús éneket.

Forogj, malom, ôrölj,
Ringass, Tisza-viz,
Minden utunk vége
A semmibe visz.
Megôröl a gond, gyász,
A bú, unalom.
De a dal tovább száll.
És jár a malom.

PROLÓGUS A MUNKÁS ESZPERANTÓESTÉLYÉRE

Testvéreim egy jobb jövô hitében,
Amelynek bíbor hajnala hasad,
Köszöntelek magyar tél bús ködében,
Mint e jövôért küzdô társakat.

Gyász, üldözés, balsors és meg nem értés
Hiába zúdul ránk, az Eszme él,
Nem tántorít sem önkény, sem kisértés,
Szivünk erôsen és bizton remél.

Az Ember a mi egyetlen reményünk,
Az Ember, aki a sorssal dacol,
Ki szent, örök jogát kivívja végül,
És föltámad zár, börtön, sír alól.

Az Emberért megyünk mi küzdelembe,
A fegyverünk: tudás és szeretet;
Akarjuk és kiküzdjük, hogy derengjen
A boldog béke már a föld felett.

Hazugság és gonoszság el ne tépje
A Szent-szövetség drága levelét,
Mit Ember köt Emberrel frigyre lépve,
Hogy bilincs hulljon, s tűnjön a Setét!

Testvéreim, az eltiport magyarság
És elárult Emberség vár ma ránk,
Legyen a föld mindenkinek menyország,
S népek hazáján boldog föld hazánk!

1920

SÓHAJ

Meg akarjátok ölni a pacsirtát,
Harsány dalost, mert pirkadást dalol,
Hisz könnyüket már a mezôk kisírták,
S a Nap, a Nap kél már a hant alól.

És mit bántjátok a szomorú hattyut,
Ki fölriadt a fekete tavon,
S énekbe kezd, mely oly édesbúsan szól,
Hogy kéjesen borzong a fájdalom?

És mit akartok a fáradt dalostól,
Ki bús robotban vigaszt énekel,
És áhítattal az ünnepre gondol,
Mely jönni fog még, ó, mert jönni kell!

TAVASZ EZ IS...

Tavasz ez is, tavasz.
Az égen szôke fény ég,
A földön barna hantok,
A nôkön lenge illat,
A fákon szürke barkák.
Tavasz ez is, tavasz.
Valami mégis elment,
És nem jön vissza többé,
Valami mégis elszállt,
És soha nem találom,
Valami mégis elmúlt,
És nem tudom a sírját...
Egy húr a hegedűmön,
Boldogan bánatos hang,
Elpattant.
De az ég még azúros,
De a föld ibolyás még,
De a nôk még suhannak.
Tavasz ez is, tavasz...

EZ A FÖLD...

Koldus vagy, és paraszt vagy: itt maradsz.
E föld örökre altatón maraszt,
E föld, amelybôl nincsen egy rögöd,
Csak gúny és vád, örökös örököd.

Itt bujdokoltál hosszú éveken
Nehéz robotban, messze végeken,
Tanítva és tanulva éjt, napot,
Megsüvegelve urat és papot.

És álmodoztál Párizsról, a vak
Végvári éjben, ôszi ég alatt,
És Pestig sem jutottál el, szegény,
Fáradt, kopott, dalos vándorlegény.

Már itt maradsz e földön, föld alatt,
Még könnyed és pár versed megmaradt,
Ha sanda szem rád görbén néz talán,
Megbékél pár szív a szived dalán.

ÁPRILIS BOLONDJA

Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez,
S brekeg a vízben száz bús hegedűs.

A Tisza partján ringatott a bölcsôm,
Holdtölte volt tavaszi anda hold ,
S a szôke fényben az éjet betöltôn
A vizek népe mind nászdalt dalolt.

Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép, és gyönyörbe olvad,
És sírvavigad, mint a honi ének.

Mások világgá zengô zongoráját
Én nem irígylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó, magyar, ki neked élek!

KÖNYVEM ELÉ

A szomorúság meg ne csaljon,
Mi verseim mélyén sajog,
Túl bánaton és forradalmon,
Rám már az örök nap ragyog.

Csak az fáj és bánt, hogy e napnak
Sugara sokra nem derül,
Csak az búsít, hogy e magasban
Sokszor maradtam egyedül.

ELÉGIA

A régi Anna jár ma
Emlékek pitvarába,
A régi Anna szépül
Múlt májusok ködébül.

Nem fáj már szôkesége,
Azt mondom néki: Béke!
Szép volt a kín, az álom,
De nem lett ô halálom!

Emlék lett, édes, ékes,
Refrén örök zenéhez,
Mely földi vágyaimbul
Szűz csillagokba indul...

EGY TATÁR KÖLTŐNEK

Tatár testvér, köszöntelek én
Európa vérzô keletén.

Áfiumnak a dal és a bor
Nálam is elkelt valamikor.

Ma már mindegy, rajtam nem segit
Régi mámor, mely örvénybe vitt.

Már imetten nézem a napot,
Mely ébredve bíborlik amott:

Fut az éj, és hull a denevér,
Jaj már annak, kinek keze vér.

Most itél a turáni Nagy Úr,
Régi mámor mind kijózanul.

Lesznek új nép, új föld, új egek,
A jövônek hadd énekelek.

A jövônek, mely tatárt, magyart,
Népek nyáját egy akolba hajt.

A jövônek, melynek bíboros
Új borától lelkem mámoros!

A MUNKA

Én ôt dicsérem csak, az élet anyját,
Kitôl jövendô gyôzelmünk ered,
A munkát dalolom, ki a szabadság
Útjára visz gyász és romok felett.

A gyárkémény harsogja diadalmát
S a zengô sínen kattogó vonat.
A béke ô, a haladás, igazság,
Mely leigázza a villámokat.

Nagy városokban, végtelen mezôkön
A dala zeng, és zúgni fog örökkön,
Míg minden bálvány porba omol itt.

Én ôt dicsérem csak, az élet anyját,
Kinek nôvére Szépség és Szabadság,
S kinek világa most hajnalodik.

HEGEDÚSZÓ

Sötét a bánya, és rideg a gyár,
Dohos a műhely, és szűkek az utcák,
Hol a munkának népe hazajár,
Mikor megvívta napi háborúját.

Ez utcák mélyén, ha az este jô,
Megzendül néha fáradtan, leverten
Valami régi, rokkant hegedű,
És új erôre kap az esti csendben.
És dala száll, száll, és már égre zeng,
És vele zengenek a néma házak,
És a szívek is vele zengenek,
És már fölenged a sok méla bánat,
És ünnepi öröm gyúl, mint az alkony
Bíbor palástja, és vigasz dereng.

Ily hegedű az én versem a balsors
S robot gyászában, szegény emberek!
A remény húrján csendül rajta ének,
És ahogy száll, száll, magam is remélek
Valami szebb, jobb, igazabb világot,
Pedig sötét van, és úgy sújt az átok.

FIATAL SZÍNÉSZNŐ

Mint karcsú pálma áll a tünde színen,
És mosolyog és sír, oly kedves ô,
És vágyakat költ a poétaszívben,
A szerepében mindig szeretô.

Az ajkán ott susog Júlia vágya,
És ott zokog Cordélia baja,
A költészet és élet bűve, bája,
És mint sötét selyem, ragyog haja.

Ifjú színésznô, versek hegedűje,
Még benned él a művészet derűje,
És a siker még jegyesed neked.

Élj és ragyogj, hódítva sziveket,
De ne feledd, hogy múló mind az álom,
S legszebb szerep, ha hű kar áldva átfon!

ÖRÖK BÚCSÚ

Még néha jön, hogy újra fáj a múltak
Eltünt szerelme, túl e tájakon,
Hová szelíd gôgömmel elvonultam,
A néma röggel s hűs éggel rokon.
Még néha jön, hogy tűnt nevek zenéje
Szívembe sír, és vérem újra gyúl,
S a messze ködbe és a távol éjbe
Sóhajtok, mint a fa, ha lombja hull.

De már nyugodt ütemre ver a szivem,
Ütemre, melyben szférák dala zsong,
És én tudom, nincs mit keresni itten
Halott apát és hűtelen rokont.
Örök testvérek, csillagok, ti hívón
Reám sugárzók, intetek, megyek,
S mint öngyilkos, aki megáll a hídon,
Reménytelen még visszarévedek.

ARANKREONI DAL

November hűs derűje
Még néha tündököl ránk,
S az ôszi hold ezüstjén
A régi nyár bucsúzik.
Késô szüret se hív már,
S korán köszönt az alkony,
S a dérvert ôszirózsák
Halálosan fehérek.
Sebaj, ha jô az estve,
Az álmok visszatérnek,
És kísérteti búsan
Zenél a szél a parton,
A parton, mely mienk még.
(A másik is mienk lesz,
Hol a szelíd halál vár
Magányos ciprusával
És néma kôkereszttel.)
Addig, bús cimboráim,
Tűnt esték mámorától
Szelíden ittasuljunk,
Míg a mély Léthe árja
Még messze zúg az éjben.

ÉNEK ARANY JÁNOSRÓL

Mintha pásztortűz ég ôszi éjszakákon,
Arany János lelke úgy lobog e tájon,
Úgy melegít fénye,
Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
Bizakodva nézzük e síri világot,
Virrasztva, remélve.

Messzirôl lobogva tenger pusztaságon
Átragyog Arany ma e borús homályon,
És jövônkbe csillan:
A magyarok jövôbe, mely, mint Betlehemben
Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
Mai álmainkban.

Hullatja levelét az idôk vén fája,
De örök virágzón áll, s néz a világra
Arany fája lombja,
Magyar televényben gyökerezve mélyen,
Kevély koronája fölzendül a vészben
Égig magasodva.

Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
És még a mienk Ő,
S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
A magyar Jövendô!

Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,
A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,
Énekeljünk ottan.
Arany lelke szóljon húsvéti harangszó
Dicsôséget zengô, diadalt viharzót,
Új magyar dalokban!

FEJFÁMRA...

Szegény magyar volt,
Költô volt, senki,
Nem tudott élni,
Csak énekelni.
Nem volt rossz, sem jó,
Csak ember, fáradt,
Várt, várt, és nem lelt
Soha csodákat.
Mély szürkeségben
Színeket látott,
Magyar volt, költô:
Átkozott, áldott!

MOZIBAN

A tarka népek közt jó ülni csöndben,
S a tarka képeket elnézni jó,
Száguldani a múltban és jövôben,
És látni, hogy gyűl s vész a millió.
Szegény apacs hogy ugrál háztetôkön,
S dúsgazdag úr a yachton hogy lakik,
Mulatni a sok póruljárt ripôkön,
Míg annyi híres zene hallatik.
És jó csodálni oly sok nagy szerelmet
És kis kalandot, mig a félhomály
Beföd száz gondot lágyan, mint a selymek,
És eltakar sok csókot a sovár,
Irigy szemektôl, és oly bús dolog
Magányosan ballagni haza végre
A szürkeségbe és a kicsiségbe,
Mint börtönükbe a kalandorok!

ÖRÖK HARC

A láva fenn forrong az éjben,
Komor sötéten kavarog,
Világ kohója rejti mélyen,
Nem látják csillogó napok.

De forr, de küzd, de várja sorsát,
De tisztul és szent tűzben ég.
Fölötte kék derűs menyország,
S egyszer felküldi a setét!

Mert küldetése, hogy kijöjjön
A fényre, hegyre, égre fel,
Áradjon a nagy, dús tetôkön,
Míg a föld méhe énekel.

És termékeny lesz majd nyomában
Az ôstalaj, a bús mezô,
Új életet fogan a láva,
Virágot nyit a tűzesô.

S a mélyben új harc kalapácsát
Zengetik üllôn új erôk:
Az Élet zúgó, örök árján
Elôre, föl, bátrak, merôk!

GAZDAG SZEGÉNYSÉG

Mindent elosztok köztetek, szegények,
Tiétek mind ez élet és e lélek.

Mindent csak néktek, szívvel és egészen,
Tiétek álmom, vágyam és reményem.

Tiétek a hitem, hogy jó az ember,
És a reményem, hogy jobb is lesz egyszer.

Tiétek a szerelmem, bús, halálos,
Mert értetek vért és igéket áldoz.

Tiétek voltam, amikor fogantam
Tisztes szegénység szent ölén. A dallam,
Mely bennem legelôször égre tört fel,
Együtt sírt és vágyott a szenvedôkkel.

Mindent elosztok köztetek, szegények,
És egy dicsô remény pusztáin élek:

Hogy a jövendô igazabb és szebb lesz,
Méltó dalomhoz és méltó hitemhez!


1921

MORUS TAMÁS

A földi bíró elvégezte dolgát:
Halálítélet, rajta a pecsét,
Hadd lássa város, és hadd hallja ország,
Hogy úr az úr, és vesszen a cseléd!

Isten kegyelmébôl országolónak
Szeszélye törvény és önkénye szent,
És aki nem hajt térdet, arra holnap
Pallost emelnek, és aztán mehet!

De hova megy? Morus Tamás szelíden
Csak mosolyog. Ő tudja már, hova!
Hisz régen áll és vár az ô hona!

A messze ország, hol diadalívben
A Gondolat ragyog, és nincs hija
A boldogságnak: vár Utópia!

APÁMRA GONDOLOK

Apámra gondolok, ki távirász volt,
És Morse és Hughes gépén zenélt,
Figyelte búsan a zengô világot,
S fölfogta száz, ezer izenetét.

Finom és keskeny ujján, mint a szikrák,
Szállt sóhaj, üdv, vágy, álom és panasz,
És lázak is cikáztak, mint a villám,
És tűnt a nyár, ôsz, a tél és tavasz.

És ô virrasztott szürke éjszakákon
A gépek mellett, miknek lelke fáj,
És szálltak hírek tengeren, határon,
De ô szegény, nem tudta, mire vár?

Korai sírján a rögökre hullok,
És hallgatom, az új fű mit izen,
Az áldott csíra, a szent napra búvó,
Mely tavaszt hirdet, de már neki nem!

A MÁRCIUSI LÁZ

Virágos hant és véres rög felett
Már bontja zászlaját a kikelet.
Végig cikáz
A termô, zengô márciusi láz.

Folyó megárad, megborzong a rét,
Ezer követ száll, ujjong szerteszét,
Vígan cikáz
A nyíló, bízó márciusi láz.

Ó templomok tornyán a csókja ég,
Vén börtönök odvára tűz a fény,
Büszkén cikáz
A boldog, bátor márciusi láz.

A vér és könny termékeny földje már
Új csókra és új ölelésre vár:
Végig cikáz
A lelkeken a márciusi láz!

HISZEK

Az új hit papja, énekelek én,
Jertek, szegények, itt van a remény.

E koldus földön, vér és könny között
Gazdag hitünkkel várjuk a jövôt.

A rongyaink zászlója fölragyog,
Rátűznek vígan felkelô napok.

A nyomorunk zsoltára messze zeng,
Ma még panasz, de holnap gyôzelem!

Az új hit papja, várom az Urat:
Jöjj el, világotbíró Öntudat!

BERZSENYI

A tikkatag magyar nyár napja barnul
Bús homlokán és bágyatag szemén,
Konok szivében csöndes zivatar dúl,
Elverve dús vetése: a remény!

Pipája füstöl, és haragja lángol,
Eszébe jut bírája: Kölcsey,
S felködlenek a római világbul
Komor lemondás zordon hôsei.

S boldog Horácra gondol, aki bölcsen
Borral, leánnyal megelégedett,
S kevély nyakán dagadnak kék erek.

Ki itt a költô és magyar, ha ô nem?
S míg döngô lépte mély homokba fúl,
A szilvafán egy vén harkály gyalul.

KÖZÉPKOR

A vár úrnôje sólymát nézi hosszan,
Szegény vadorzó reszket a tilosban.

A vén toronyból kong a bús harangszó,
A vén barát kezében cseng a kancsó.

A jó vitézek indulnak keletre,
Fölperzselt házra tűz a naplemente.

A pince mélyén óborok hevernek,
A börtön éjén gubbaszt száz eretnek.

Tavaszi szél kel lágyan, mint az álom,
És jobbágyokat himbál a faágon.

A GYŐZTESEKNEK

Égô napon, örök robotba hajtva,
A gúlát rakja millió cseléd,
A dalt fáradtan dudorássza ajka,
És nem takarja rongya sem sebét.

A gúla épül, vér és könny tapasztja,
Szörnyű, nagy emlék, mely az égbe ér,
S az éjszakában és a sivatagban
Rab milliók sorsáról hírt regél.

Bús milliókról, akik halni mennek,
Hogy messze, késô, boldog nemzeteknek
Látvány legyen a gôgös piramis.

Ó, fáraók, vigyázzatok, a szolga
Egy nap a gúlát a pokolba hordja,
S megérzi már, hogy ember maga is!

SZIKRATÁVIRAT

Testvérek! Emberek!
Közös veszélyben fogjatok kezet!

Bajtársak! Szenvedôk!
Boruljatok le a Jóság elôtt!

Bukottak! Gyôztesek!
Az Igazságban egyesüljetek!

Hívôk! Kételkedôk!
Az Ember vérzik: Szeressétek ôt!

Harcosok! Álmodók!
Mindnyájatokban egy bús szív dobog!

Testvérek! Emberek!
Ne öljetek már! Ölelkezzetek!

EPILÓGUS

Még egy ujjongó éneket próbálnék,
Mielôtt végképp elföd a nagy árnyék,
Egy dalt még, melyben ott zengene minden,
Mi szép volt, nagy volt én tűnt éveimben.

Egy dalt akarnék, melyben tiszta, bátor
Hangon, szegény haldokló gladiátor,
Elzengeném a Sorsnak, hogy ki voltam
Baljós csillag homályán, eltiportan.

Egy dalt szeretnék, melyben megköszönném,
Hogy elsöpörsz bár, ôsi, büszke törvény,
Hogy összetörsz bár, Peer Gyntjét a vágynak,
S idô elôtt vetsz hűvös síri ágyat:

De mámort adtál, de éneket adtál,
De tavaszom volt, szebb minden nyaraknál,
Volt egy Anyám és egy Annám, s kerestem
Valami szép összhangot életemben:

Ezt nem találtam, gyáván és erôtlen,
Világok harcán pajzsom összetörtem.
Kik bízva, gyôzve tovább énekeltek,
Egy sóhajt küldjetek az elesettnek!

MAGYAR ÁFIUM

Elfekszem néha kéjes kényelemmel
Ős ázsiai honvágy szônyegén,
Mély szomorúság áfiuma renget,
Ráhímezem párnámra: Nincs remény.

A házi áldásom fáradt lemondás,
A köldökömet nézem bűvölôn,
Míg gongütés közt kallódnak az órák,
S a bú dohányát árván füstölöm.

Eszembe jutsz vén ôsöm, Gyula táltos,
Fehér lovak szügyébe kést döfô.
Én a magam szivét tépem, s az álmos
Ködök közt várom: lesz-e itt jövô?

TÖMÖRKÉNY ASZTALÁNÁL

Iszom a borom, írom a dalom,
Új tavaszon a régi asztalon.

Egy halhatatlan cimbora van itt,
Koccint velem, és gondol valamit.

Betyár az élet, és drága a bor,
A tavasz is más volt valamikor.

A régi nóta, Dankó dala peng,
A cimbalom, mint sírhalom zizeg.

Az alkonyati tűznek láza ég
A vén Tiszán, mely nem árad ma még.

Mert a vizecske se a régi most,
A másik partján se a régi poszt.

Hej, Pista bátyám, jobb a föld alatt,
De még kiisszuk ezt a poharat.

A siller csillog, mint a vak remény,
Kicsit fanyar, mint ez a költemény.

BARTÓK BÉLÁNAK

Erdély erdôi zúgnak,
Ezüst és arany erdôk,
Borongó, barna felhôk,
Hárfái Nemerének,
Sirámos dajkaének
A dalaidban.

Tiszai tájak sírnak,
Panasza jegenyéknek,
Halottas ôszi rétek,
Zúgó, fekete nyárfák,
Magányosak és árvák
A muzsikádban.

És fölérez és fölzeng
Az áhítatos, ôs, szent,
Az ázsiai, mély, nagy,
Szilajbús, boldog méla,
Pogány és büszke lélek,
A régi, régi éden
A zenédben!

1922

AZ IVÓ

Kivert a végzet. Ideballagok
Mellétek, boros, piros asztalok.

Élet szegénylegénye, bús betyár,
Itt rám felejtés édes mérge vár.

Sötét az élet, de piros a bor,
Boros bíborban az öröm dalol.

Fekete éjben, lelkem éjjelén,
Ez öröm lángját élesztgetem én.

Tudom, hogy éget és eléget ez,
De egyszer így is, úgy is vége lesz.

Ó, addig forrjon, mint a must, szivem,
Édes vadul és édes szeliden.

Villogjon billikomom fenekén
A rubin vágy és a smaragd remény!

A borban régi ôszök fénye ég,
Szüreti tűznek önti melegét.

És néha mézes, mint a régi csók,
És fanyar, mint a tűnt illúziók.

És keserű, mint sorsunk, a cudar,
És néha furcsa vágyakat sugall:

Szeretni újra, élni újra még,
És ekkor érzem, hogy már itt a vég.

Meghalni százszor, szépen, így lehet,
S köszönteni a hűtlen életet,

A hűtlen asszonyt, mindent, ami szép
És kárhozat és üdv és semmiség!

FOHÁSZKODÁS

Annák, szerelmek, elbocsátom ôket,
Mint ôszi lomb a szálló levelet.
Szôkén keringve hulljanak az ôskert
Örök rögére, holt álmok felett.

Ragyogjanak, míg tudnak, a tünô fény
Húnyó világán, vágyam lángja az,
Múlt ifjuságom gazdag temetôjén,
Míg jô a tél, mely dúdol és havaz.

Én addig állok álmom omladékán,
Magányom dombján, s nézem hallgatag,
Hogy a napóra árnya mint halad.

Forgó szerencsék és forgó planéták
Táncolnak ott fenn, és elmúlnak itt lenn,
De élsz és vársz örök szerelmem, Isten!

ANCSA ÉL

Ancsa, a régi cseléd,
Be sokszor eszembe jut újra,
Idézem méla szemét,
Ó, szôke haja koszorúja!
Ő volt a vad idegenben
Én árva, szomorú párom,
Nevem se tudta a kedves,
S nem sejtette, merre világom?

Nem tudta, hogy egy ország
Bánata vert a szivemben,
S az árva emberiség
Szerelme volt a szerelmem.

Hogy messze idôn, teren át
És gyűlölségen és átkon,
Haragon, háborukon
És túl síron, túl a halálon,

Ancsa, én nem múlok el,
És ô is, a szôke, a balga,
Tót temetônek ölén
Kikél, és fölnevet e dalba!

GULÁCSY LAJOSNAK

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó,
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szivedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg,
És az agyadhoz, mely ó, drága serleg!
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naív, bús
Juhászkolomp a végtelen teren,
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?

Ó, értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idô lejár.
Csak enni, nôszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség, és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor elôször
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelôttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok,
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva-fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír, és bánata mosoly,
Önarcképem! mondottad, és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel, Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal,
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük, és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, mely letünt.

A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nô vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat idôt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nô, robot és a seft vár,
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és idôn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölô bút,
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nôn csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény, s te nem tudod. Szelíden
És finoman hisz művész vagy, Lajos
Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó, csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tôled nem kiván
Már e plánéta semmit, és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

MADÁCH SZTREGOVÁN

... Vihar után, örök borúban,
Nem is lesz több fény soha tán
Ül térdig porban és hamúban,
Egyetlen társa a magány.
Magyar magány, világmagány, haj,
Igen bolondul forrt a must,
Véres szüret után nagy árnyak.
Kísértetek. Bort, famulus!

Bort, famulus. Bitang az eszme,
Fejedre nônek a gazok,
Kik indultak veled repesve
Köszönteni az új napot!
Vörös vagy zöld: rongy lesz a zászló,
Az Igazság bukik vele,
És arra jó, hogy számadáskor
Bunkó legyen törött nyele!

Bort, famulus! Voltak bolondok,
Kik halni tudtak ostobán,
De az okos gaz úgy tolongott,
Hogy révbe ért késôn, korán.
Bort, famulus! Vivát az ember,
Ki egyre küzd, mindig veszít,
És éljen Éva is, a némber,
Bár forró jege nem hevít.

Mély börtönömben megtanultam,
Hogy mennyit ér a szűk világ,
Nem szebb jövendô forr a mustban,
Csak fejfájós mámor. Vivát!
Be van fejezve már a művem,
Tapsoljon néki, aki tud.
Sokat hevültem, míg lehültem,
Bort, famulus! Nincs más kiút!

GYÓNÁS

Magyarság, fajtám, lettem volna én is
Bátor Botondod, bárdos és csatás,
Bizánc portáját vágtam volna én is,
Szerettelek, tán jobban soha más.

Szenvedtem érted és vérzettem érted
Belül, a seb fájóbb, ha vér se jô,
De jaj, már engem elfáradt legénynek
Szült bús anyánk, a magyar ôserô!

Én már megálltam, és csak alkonyatkor
Imádtam bíborában a napot,
Mely tán utolszor áldozik amott:

De bűnben, gyászban mégis csak fiad volt,
Apátlan árvád, aki most neked
Nem adhat mást, mint csüggedt éneket!

PETŐFI-CENTENÁRIUM

Nevét idézik, de a szellemét nem.
Az él, és gyújt szivekben, észrevétlen,
Mint a futó tűz korhadó avarban,
Terjed titokban, és nô láthatatlan,

Míg égbe nem csap, éjbe nem világol,
És pirkad tôle közel és a távol,
Hűs csillagok sápadnak rôt hevétôl,
És bíbor pernyék hullanak az égbôl,

És futva futnak dúvadak riadtan:
Petôfi lángol a világviharban,
Elég babona, máglya, bamba gazság,
És napod virrad, szent Világszabadság!

HANNELE KÖLTŐJÉNEK

Köszöntünk téged, a nagy Németország
Nagy éneklôjét, a jót és nemest,
Bár rablók néped javait orozzák,
Nem érhetik el a te kincsedet.

A legyôzöttnek üdv: mert gyôzedelmes
Igéit testté váltják az idôk,
Lebuknak csillagok és fejedelmek,
És színed is megújul, ôsi föld,

De szent örökség és örök dicsôség,
Mit költôk adnak, s elmúlások ôszét
Túlélik ôk, s jövôbe zengenek,

És gyôzni fognak a szegény Takácsok,
Bitót az önkény mindhiába ácsolt,
S az árva Hannele mind menybe megy!

KRISZTUS A VARGÁVAL

Mikor szamárnak hátán a szent városba tartott,
Az üzletek bezárva, virágosak a parkok
Ott állt Ahasvér varga a nép elsô sorába,
És tele tüdejébôl rikoltozott: Hozsánna!

Mikor vörös gúnyában a nép elé vezették,
A virgácsok bíborral borították a testét
Ahasvér varga ott állt, és mint a bôsz szelindek
A csôcselékkel együtt ordítozott: Feszítsd meg!

Mikor a föld megingott, az ég kárpitja megnyilt,
A százados megbánta az Ember Fia vesztit,
Ahasvér varga ott állt sápadt a Nap, a Hold,
És mellét verve bôgte. Ez Isten Fia volt!

Mikor, nagy néha, árván, e rossz világba téved
Valaki, aki bátor, igaz, jó, és az élet
Hozsánnával, kereszttel és pardonnal fogadja,
Butaság, mindig ott vagy, mint Krisztussal a varga!

1923

DÚDOLGATOK

Vándorlegény a téli ködben,
Mert köd elôttem, köd mögöttem
Az ország útján baktatok tova,
Az Isten tudja meddig és hova?

Az Isten, az még nem hagyott el,
Hitem egészen nem fogyott el,
De jaj, reménység nincs már rég velem,
S kifosztott még a régi szerelem.

Dúdolgatok, de csak magamnak,
S nótáim, mint pápista varjak,
Szállanak élet és halál felett,
Fekete varjak, szürke fellegek.

Vándorlegény a téli ködben,
Sok csárda alszik már mögöttem,
Egy útonálló majd csak rámtalál,
Öreg zsivány, vén cimborám, Halál!

ADY-MÉCSES

A sírod körül gubbasztunk sötéten,
Virrasztunk a vak éjben, s hallgatunk,
Kísértenek az új és régi rémek,
És némaságunk legméltóbb dalunk.

Csak verseid suttogjuk néha fájva,
Hogy érezzük, volt egyszer élet itt,
És higgyük, hogy nem sírtál tán hiába,
Hogy valahára megvirrad megint!

AZ ISTEN MALMAI

Az Isten malmai
Őrölnek csendesen,
Zeng, zúg a végtelenség,
Halál és Szerelem,
Földön hadak robognak,
Kométák az egen,
A plánták egyre nônek,
S hervadnak rendesen,
A néma temetôkben
Ragyogva s jeltelen
A sírok sokasodnak,
Tavasz lesz egyre fenn,
Gyümölcsei az ôsznek
Rothadnak redvesen,
Annát tegnap szerettem,
S felejtem szüntelen,
Nem vérzik már piroslón,
Fehér bimbó sebem,
Magam is rögbe térek,
Belôlem fű terem,
Felôlem soha többé
Nem fogtok hallani,
Őrölnek csendesen tovább
Az Isten malmai!

MAGYAR MEZÍTLÁBAS

Egy szabad még: a sóhajtás,
Szomorú sor, ugye pajtás?
Régi zászlónk rongyos, sáros,
Rajtunk tenger komiszáros.

Régi csárdánk csupa rom már,
Más határban jó Fakónk már,
Magunk ülünk fázva, fájva,
A magyar siralomházba.

Borunk fogytán, dalunk fogytán,
Régi kedvünk mese volt tán,
Régi hírünk szélbe szórva,
Idegen szérűn polyva.

Hej, kenyeres, ha még egyszer
Föltámadnánk napkelettel,
És halálos, hôsi tettel
Sírba dôlnénk becsülettel!

A TÁPAI KRISZTUS

Az ország útján függ, s a földre néz,
Arcán szelíd mosoly a szenvedés.

A falu népét nézi csöndesen,
Amint ballagva munkából megyen.

Az ôsi népet, mely az ôsi föld
Zsellére csak, és várja az idôt,

Mikor saját portáján úr leszen,
Mikor az élet néki is terem.

A magyar Krisztus, a falusi szent
Hiszen nekik is megváltást izent.

Olyan testvéri áldással tekint
Feléjük, és biztatja híveit.

Feje fölött a nyárfa is magyar,
A fecske is, és egy a zivatar,

Mely ôt paskolja, s a falut veri,
És folyton buzgó öt szent sebei

Nem a magyarság sorsát hirdetik?
És ki segít már, ha ô sem segit?

TESTAMENTOM

Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,
Könnyek vizét és a Tisza vizét,
Költôk dalát és esték bánatát:
Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkit se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném, hogy kék-e még az ég,
És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,
Világ árváját sorsa veri még?
Van-e még könny a nefelejcs szemén?
Szeretnék néha visszajönni még!
És nézni fájón, Léván, Szigeten,
Szakolcán és Makón a hold alatt,
Vén hárs alatt az ifjú szerelem
Még mindig boldog-e és balgatag?

És nézni: édesanya alszik-e,
S álmában megcsókolni a szivét,
S érezni, most is rám gondol szive:
Szeretnék néha visszajönni még!

ÖNARCKÉP, 1923

Tavaszon, nyáron, ôszön és telen túl,
Már mosolyogva nézem az eget,
Melyen a régi vészek dühe nem dúl,
És ezer fénye hívón integet.

Derűs, szelíd és örök magyar ég ez,
Nem ér idáig rom és hervadás,
Idôtlen emlék és jövô remény ez,
Fordulj felé csak, csüggedt csillagász!

Lenn kavarog még a por és az átok,
Véres szüret volt, és a vad vadászok
Még mindig egymást lesik, kergetik,

Én nézem, hogy az ôsi, égi puszták
Pásztortüzeiket biztatva gyújtják,
És várom, amíg megvirrad megint.

KÉRDÉSEK

Az éveket, a messze, messze szálló
Szép éveket, Uram, ki hozza vissza?
Vagy várja ôket örök kikelet?

Szerelmemet, a messze, messze illant
Szűz csodaszarvast, Uram, hol lelem meg?
Vagy várja ôt is egy örök csalit?

A bánatot, a messze, messze elment
Szent felleget, Uram, hol látom újra?
Vagy várja ôt is örök üdv ege?

Az életet, a messze, messze tévedt
Víg életet, Uram, még megtalálom?
Vagy tán a Fájdalom csak az örök?

ÉNEK KŐRÖSI CSOMÁRÓL

Székely hegyekbôl messze Ázsiába,
Az ôshazába vándorolt ki ô,
Feje felett a vén, szent Himalája,
Tán öregebb, mint maga az Idô.
Ott rótta a betűket, és kereste
Puszták homokján vérei nyomát,
Meglátogatta ínség, balszerencse,
De ô csak várt, és vándorolt tovább.
A régi hon új fényre földerült már,
De ô nem tudta, ô a múltba ment,
A hegyre tartott, hol örök derű vár,
És egyre telt, csak telt a pergament.
Az indiai herceg lôn a társa,
A szent királyfi, a nagy nyugalom,
Úgy nézett vissza a letűnt világra,
Mint ôsszel a tavaszra a falomb.
És ahogy egyre gyűltek ráncra ráncok
És gyászra gyászok, ô békélve már
A homokórát nézte, mely az átok
Percét számlálja, míg minden lejár.
Az ôshazát nem lelte, és az újat
Nem látta többé, nincs már vigasza.
Öreg magyar, örök magyar, ki tudja,
Nem egy hazánk van-e: örök haza?

ÁRVASÁGOM

A tót faluban, ahol egyszer éltem,
Ha élet az, hogy napra nap megyen,
Az ablakomból a kis közre néztem,
Hol tehenek ballagtak estelen.

A tót pásztor egy furcsa furulyát fútt,
Mely bánatosabb volt, mint életem,
A tehenek keresték már a vályút,
Hol esti csönd és békesség terem.

Egy mindig elmaradt a csorda mellett,
Magányosan jött, mint a mélabú,
Megállt az ablakomnál s betekintett,
Kérdezte: ki e rokon bánatú?

Szemében oly testvéri fájdalom volt,
Néma panasz és szótlan gyötrelem,
S kolompja oly mélyen borongva bongott,
Mint pusztai honvágytól énekem...

EPITÁFIUM

Nem jártam én Párizst soha,
És Velencében nem szerettem,
Magyar tájak pora, moha
Temetett el szép lassan engem.

Nem láttak márvány paloták,
És nem hódoltak úri népek,
Szűkös sikátorok során
Hirdettem hittel én a szépet!

A jegenyék testvére, én,
Zokogtam a magyar viharba,
S a hant alá úgy térek én,
Mint a mag, mely kihajt tavaszra!

ŐSZI STANZÁK

E bárányfelhôk a lágy esti égen,
E boldogan és búsan lebegôk,
E szelíd nyájak örök, messzi réten,
Oly ismerôsök, oly kedvesek ôk.
Szakolca dombján ôket néztem egyszer,
Mikor szerencse s Anna elhagyott,
Őket vigyáztam, és ôket szerettem,
Ők voltak akkor a hű bánatok!
Mi fáj ma úgy, mint soha, soha régen,
Mi bánt ma úgy e fázós, ôszi éjen?
Tudom, tudom: ôk mind a régiek még,
De ifjúságom már csak kósza emlék.

E telihold fényében földerengô
Csöndes kis utcát, ó, be ismerem,
Emlék kísér itt, múltakból kizengô
Sok régi emlék ballagdál velem.
Egy csók zokog, egy dal sír, egy búcsú szól,
És nem tudok megválni tôle még,
Egy verset próbálok dúdolni újból,
És keresem elfáradt ütemét.
Hajam derére tűz a hold ezüstje,
Bágyadtan száll egy kémény szôke füstje:
Tudom, tudom, a varjak mind belepték
Múlt ifjúságom tarlott téli kertjét.

ANNÁNAK

Az ôsz teríti dús, rôt szônyegét
A nyár halott vállára csöndesen.
Én kedvesem, én hűtlen kedvesem,
Te hallod-e a hervadás neszét?

Hajadnak bársonyát zilálja-e
Az elmúlásnak dúdoló szele,
És a halál hűvös lehellete
Az ajkad bíborát csókolja-e?

Vagy rajtad nem fog a szörnyű varázs,
Mely minden szépség átka erre lenn,
S megvéd minden rontástól énekem,
Ez örök vágyból szôtt tündérpalást?

SZIGETI EMLÉK

Az ifjúságból
Két gyönyörű zöld szem ragyog,
Mint a reménység,
Mely régesrégen elhagyott.

Nem énekeltem
E két szép szemrôl éneket,
De tiszta fényük
Titkon sokszor melengetett.

Mint jelzôlámpák,
Jövôbe hívtak boldogan,
De én megálltam,
És élet és üdv elrohan.

Majd lenn a sírban,
Tudom, e két zöld fény lobog,
Az ifjúságból
Föltündöklô szemaforok!

ÚJ VALLOMÁS

Minden szerelmet, amely bennem égett,
Mint égi tűz és kárhozati láng,
Melytôl kigyúltak bennem messze fények,
S ragyogtak földi fároszok gyanánt,
Minden szerelmet most rád pazarolva
Szeretlek nép, munkás és szenvedô,
Te vagy reményem óriási tornya,
Mely mélységekbôl az egekbe nô.
Te vagy egyetlen és végsô szerelmem,
Minden nyaramnál forróbb hevületben
Ölel dalom, és csókol énekem,
Anyám te vagy, s te vagy a gyermekem!

Minden gyűlölség, amely bennem égett,
Mint ifjú vadság és mint férfi gôg,
Mely boldogított, mint a drága mérgek
A mámoros ivót, halált hivôt,
Minden gyűlölség szálljon most felétek,
Kik a szabad jövendôt félitek,
Kik renyhe jólét párnáin henyéltek,
S tagadjátok az egyetlen hitet:
Hogy szent az élet, és hogy szent az ember,
Ki jövôt épít, mint korállt a tenger,
Ki a sötét odúkból fényre vágyva,
Majd gyôzni fog a földön nemsokára!

TÁPAI LAGZI

Brummog a bôgô, jaj, be furcsa hang,
Beléjekondul a repedt harang,
Kutyák vonítanak a holdra fel,
A túlsó parton varjúraj felel.

Brummog a bôgô, asszony lett a lány,
Az élet itt nem móka s nem talány,
A bort megisszák, asszonyt megverik,
És izzadnak reggeltôl estelig.

De télen, télen a világ megáll,
És végtelen nagy esték csöndje vár,
Az ember medve, alszik és morog.
Benn emberek és künn komondorok.

Brummog a bôgô, elhervad a hold,
Fenékig issza a vôfély a bort,
Már szürkül lassan a ködös határ,
És a határban a Halál kaszál...

SZABADKAI EMLÉK

A szép, bús Szegeden születtem,
De a dajkám dala felettem
Szabadkán hangzott hajdanán.
Szabadka, víg, dalos tanyám,
Gondolsz-e néha a szegény
Két kis gyermekre, aki felnôtt,
És nézi, nézi még a felhôt,
Mely felôled jön, és feléd megy.
A két költôre, aki téged
Örökre emleget, szeret,
És rímbe rótta rég neved?

1924

TUTAJOK A TISZÁN...

A némán ballagó vizen
Tutajok úsznak szeliden.
Nekem mindegyik izenet,
Mely megállítja szivemet.

Máramaros, a régi, szép,
Melynek vidoran zöld vizét
Bámultam bús fiatalon,
Izen nekem a tutajon.

A messze zengô vén hegyek
S a vén sasok a bérc felett,
A fiatal Tisza s Sziget
S egy fehér kendô integet.

Egy fehér kendô: szerelem,
Maholnap szemfedôm nekem,
Alatta álmom folytatom
Az alvilági tutajon...

LÁZÁR AZ ÉGBEN

Bíbor és bársony köntös lesz ezután az éked.
Köszönöm, megszoktam már a darócot, mely éget.

Arany és ezüst tálból fogsz enni csarnokomban.
Köszönöm, megszoktam már a csontokat a porban.

Tömjén és mirrha s ámbra fog illatozni néked.
Köszönöm, a bús erdôk gyantája volt az élet.

Az angyalok danáját hallod majd mindörökkön.
Köszönöm, az anyámét hallom, ringatva bölcsôm!

Ábrahám kebelében az üdvök üdve vár rád.
Köszönöm, engedjétek tovább is élni Lázárt!

MAGYAR TÉL

A kicsi kocsma ablaka világos,
Fehérvirágos, mint a temetô,
Hol a nap éppen vérködösen áldoz,
S a hold sápadt sarlója egyre nô.
Az este jô, és a fehér keresztek
Nagy békessége integet felénk,
Szelíd magánya a mély, ôsi kertnek,
Hol megpihen majd minden nemzedék.

A tünde ég pásztortüzei lassan
Kigyúlnak rendre, és az ég alatt,
A temetôben és a kocsmazajban,
Egy néma angyal halkan áthalad.

A szárnyakat hallják egy pillanatra
A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,
A Bodri szűköl, a havat kaparja,
S a kakukkóra megáll hirtelen.

Babona, bánat, borok és botorság,
Mind összekapnak, és a kocsma zúg,
Fölzengenek az átkok és a nóták,
És döngetik a temetôkaput!

MIT AKARTAM?

Kifelé ballag már a vén diák
Az életbôl, és a melódiák
Gyéren zendülnek ajkán s csendesen,
De azért még pár nóta megterem.

De azért én panasszal nem vagyok,
Az Isten napja néha rám ragyog,
A csillagok a régi szelidek,
S hozzám hajolnak lassan a szivek.

Mást nem akartam, Isten a tanúm,
Elhallgat immár a vád és a gúny,
Mivel az értetlenség illetett,
Mert úgy szerettem a szegényeket.

Magyar szegénység hű költôje, én,
Kitartok véled, régi jó remény,
Hogy a jövendô csak nekünk terem,
S hogy e jövôt építi énekem!

Magyar szegénység: véget ér e tél,
Lesz még itt szôlô, és lesz lágy kenyér,
Az igazság lesz úr e föld felett,
És az se fáj, hogy én már nem leszek!

TAVASZVÁRÁS

A déli szélben lehunyom szemem,
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín;
És kikeletben járnak álmaim.
A hó alól már dobban boldogan
A föld nagy szíve, s csöndesen fogan
A csíra, melybôl új élet terem,
S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,
De tavaszosok már a csillagok,
S az éjszakában zizzenô neszek,
Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szivét,
Az égre nézek, kémlelem szinét,
Ég, föld között angyali üzenet
Hirdeti a jövendô életet.

Mert boldog ige ez, és szent igaz,
És örök törvény és áldott vigasz,
Hogy gyôz az élet, duzzad és dagad,
S elönti mind az ócska gátakat!

GANDHI

Szent Ázsiában él egy férfi, hallod,
Helóta nép sok kis helóta nagyja?
Egy férfi, aki tudja, mit akar,
És azt akarja, amit nemzete!
Egy férfi, aki bír lemondani,
És cselekedni hitvallón, ha kell!
Egy férfi, aki nem ágál s beszél,
De példaképpen él, és köntösét
És gondolatját egyként osztja meg
Fajának minden sarjával. E férfit
Dalolom én ma nektek, daltalan
És hittelen kufárok, konclesôk!
E férfi, aki hozzám közelebb van,
És rokonabb velem, mint a ti hitvány
És hangos pereputtyotok a fórum
Nagy cirkuszának bíborszônyegén.
Alvó világunk ébredô szive,
Rab gondolatnak fölszabadítója,
Vesztett hazának honszerzôje, téged,
Kis országom, vert fajtám, szolganépem
Nevében várva és akarva egy jobb
És igazabb kort, énekellek, én, én,
Szent Ázsiának árva számüzöttje.

A SZERI PUSZTÁN

Be szörnyű csönd ül e vén táj felett:
Halálos csönded, elhagyott Kelet.

A sátorok elmúltak, és a rom
Oly néma, mint kôvé vált fájdalom.

A felleg, amely ballag az egen,
Ezer év gyászát hordja vemhesen.

A varjú, mely rebbenve száll tova,
Tán érzi, minek áll ma itt tora?

A nap vezéri sátora, az ég,
Arany bíborral, régi volna még,

S a csillagok, az örök ôrszemek,
Az ôsi vigyázással fénylenek.

S a szél a régi dalt dúdolja csak,
S a jegenyék a vártán állanak,

De jaj, hol van ma ama hét vezér,
Hol egy is, egy csak, aki nem beszél.

De vérét a serlegbe önti, és
A néppel együtt gyôzni, veszni kész.

És hol a nép, amelytôl fél Nyugat?
A szeri pusztán kósza eb ugat.

Bagoly huhog a bús rom rejtekén,
Ó, szeri eskü: hadd idézlek én!

RÉGI OPERETT

A zenekarban bujkál, mint az erdôn
A kis madár, egy pajzán, buja dallam,
A hegedűk is fölsírnak merengôn,
S egy szôke tündér mosolyog a karban.

A félhomályos nézôtér zugában
Elálmodozva nézek föl a fénybe,
A gyönyörű és talmi ragyogásra,
S eszembe jut múltam szép szôkesége.

Míg gyöngyöznek a trillák és a lallák,
Föltámad bennem a tűnt fiatalság,
Mikor még szín volt és fény volt az élet.

S hogy tapsviharba hal a boldog ének,
Szemem lehunyva én Őt újra látom,
Ki életem volt egykor és halálom.

ÖNARCKÉP

Ez elfáradt fej mélyen meghajol már
A sors elôtt, mert mindig jó a sors,
Ezt vallja Zrínyi, és így zsong a zsoltár,
Szívem, te lázadó vagy, s most lakolsz!

De a világi urak és hatalmak
Nem látták soha görnyedten e fôt,
Mely könnyes szemmel és dalos ajakkal
Hódol virágok s ôzikék elôtt.

E szemek lassan, lassan ködbe veszve
Sejtik csupán a földi tájakat,
De fényt ad nékik minden égi eszme.

S amíg gyászt látnak csak a nap alatt,
Az égre néznek, és már úgy ragyog
Sötét tüzük, mint hulló csillagok!

RABSÁG

E föld nekem csak tömlöcöm,
És végzetem vad porkoláb,
És túl e szűk és zord körön
Szeretnék szállni már tovább!

Oly végtelen dús a világ,
Testvéreim, szűz csillagok,
Megannyi mennyei virág,
Oly bús vagyok miattatok!

A tömlöc mélyén nyugtalan,
Ha néha elszunnyad szemem,
Szabadnak érzem már magam
Közöttetek, ott messze, fenn!

Egy másik életem örök
Zenéje zeng szivembe már,
S várom, hogy e kopott, törött
Órán kis végzetem lejár.

Csak egy fáj, hogy ha majd hazám
Szabad egében szállhatok,
Tovább zokogtok a bezárt
Cellákban, emberek, rabok!

MÁJUS

Vén harcos, én, ma békét hirdetek,
Virággal verve meg a sziveket.

Egy új kiáltványt írok, s érezem,
Hogy ez az ige egyszer tett leszen:

Ember, légy végre ember újra már,
Ne ordas farkas és halálmadár!

Nem bús robot, de boldog munka kell,
Melynél a szív bízó taktusra ver.

Új szent szövetség kösse össze mind
Embertestvérek jó reményeit!

Ez áldott föld ne temetô legyen,
De kert, amely több jóságot terem!

Ember, magyar, ma még élô halott,
Legyen majális minden egy napod!

Vén harcos, én, ma békét hirdetek:
Legyen szerelmünk már a szeretet!

ÚJ KURUCNÓTA

Tyukodi pajtásom,
Kutya világ járja,
Magyar urak lakomáját
Folytatja a kánya.

Rongyos a dolmányunk,
Idegené házunk,
Folt hátán folt mente, csizma,
De azért pipázunk.

De azért az ôsi
Rebellis hitünket
Nem tagadjuk, bár az ellen
Száz pandurja büntet!

De azért kitartunk,
Verekedve váltig,
Édesanyánk, Magyarország,
Fölvidulásáig!

ESTI FÉNYEK

A tavaszesti égen fölragyognak
A barna felhôk közt víg csillagok:
Zord életem estéjén fölcsillan ma
A vágyam még,
A vágyam, mely már rég elhamvadott.

A tavaszesti rónán messze égnek,
A barna árnyban víg pásztortüzek:
Bús álmaim estéjén szôkeséged
Föltündökölt.
Föltündökölt, s jó éjszakát üzent.

HAJNALBAN A NAPHOZ

Én most szeretlek, mikor még az éjjel
Vert seregének árnya fut tova,
S csak a magányos és bús jegenyének
Szűz homlokán ég fényed mosolya.

Én most szeretlek, mikor szent keletnek
Mély tengerén ring arcod, az örök,
És sugaraid álmodón remegnek
A paloták és kalyibák fölött.

Még vár a hajnal, de az éj halott már,
Trillák csattognak lombon, bokron át,
Oly dús az ég keletre, mint az oltár,
Mely várja a nagy, ôsi áldozást.

Majd jön a nappal, a vásár, a hajsza,
Fölkél vackáról ember és barom.
Én most szeretlek, és neved e dalban
Ezer madárral hadd magasztalom!

KÁROLYI LAJOSHOZ

Az életünk rövid, de a művészet
Örökebb, mint a földek és egek,
Mi elmegyünk, de a jövô ködébe
Lelkünk világa fényeket vetett.
A mi országunk nem való közétek,
Ti balga dúsak, kontár emberek,
És mégis mi vagyunk az igazi élet,
Az ôsi és új, s bár a szép ma vétek,
Bennünk van csak bocsánat bűnötökre:
Mi múló üdvöt váltottunk örökre!

A RAB TITÁN




A sziklán fekszik gúzsbakötve, némán,
Mert az egekbôl tüzeket lopott,
A máját tépi kondor keselyűhad,
Sötét, mint sorsa, és gyors, mint a végzet.

Magányossága zordon vánkosán
Ő egy dicsô holnapról álmodik,
És néma, mint az éj és mint a sír,
Melybôl hajnal lesz és föltámadás.
Nem érzi már az évülô sebet,
Nem látja már az örvényt és a felhôt,
De éjjel, nappal, fényben és borúban
Hallgatja édes, bánatos gyönyörrel,
Amint a tenger végtelen mezôin
A szürke és ezüst habok taréján
Ős Okeános ifju lányai
Szélcsöndben és viharban ôt zokogják,
És arany, ezüst és érc hangjukon mind,
Mind énekelnek, róla énekelnek.

ARANY JÁNOSHOZ

Falusi csöndben, termékeny magányban
Megint utódod lettem, nagy elôd,
A nyugalomban gazdag aratás van,
És én megállok csűreid elôtt:

Te vagy a költô most nekem, ki messze
Viharban jártam, hol jég s vér esett.
És elpártolt a hűtelen szerencse,
Hogy káromolnom kelle az eget.

Ma visszatértem álmok falujába,
Hol ákác bólog, és szunnyad a zaj,
És elcsitul a balga macskajaj.

Magyar vagyok. Szegény költôje árva
Derék fajtámnak, s ez ma több nekem,
Mint világhír és világszerelem.

BUDAPEST

Valami furcsa füst lebeg fölötted,
Mint áldozati füst, amely lecsap,
Sötétre mosva falakat, tetôket,
Míg annyi ember topog, szürke rab.

Itt annyi veréb páváskodva rebben,
És annyi síber kúszik, mint zsivány,
És annyi színész ágál nappal, este,
S gurul arannyal bélelt sok silány.

Bús Babilon, azért mégis szeretlek,
Mert véreim sorvadnak sírva benned,
Gôgös szegények, árva magyarok.

Mint kis cseléd a rikító körúton,
Éhes diák a cifra úri zsúron,
Magam is benned oly kopott vagyok!

SZAKÁLLSZÁRÍTÓ

Az öreg gazda ül a ház elôtt,
És nézi, hogy a nap mint áldozik.
Pipál, nem moccan. Az idô is áll
Egy pillantásra, ha meglátja ôt.
Az évek hóval födik el fejét,
És barázdákkal barna homlokát.
Ő csak pipál, nem moccan. Tehenek
Tarka csapata baktat az uton.
Elbôdül egy, talán a fűre gondol,
Mely benne már tej, kisdedek bora.
A másik mélabúsan visszanéz
A rétre, hol ma boldogan delelt.
A sárga, fehér, fekete sereg
Szép lassan, lassan eltűnik a zöld
És barna kiskapukban. Az öreg
Tovább pipál, nem moccan, és a nap
Már bíbort szô a lila föllegekbe.
Elnézem vaksi, ideges szememmel
Ez öreget, e tiszta, mély nyugalmat,
Melynek napáldozatja csupa csönd
És béke. Pipafüstje égbe száll,
És gondolatja már a föld alatt jár.

ALFÖLDI UTCA

Poros magyar nyár napja ver
Szôke akácot, árva nyárfát,
Köröskörül fény, csönd delel,
S árokban szunnyadnak a kácsák.
Az élet alszik, nem dalol,
Távírópózna égbe bámul,
Sürgôs hír száguld valahol,
De itt nem tudnak a világrul.

Minek is arról tudni most,
Veszett fejszének a nyelérôl,
Mikor pazarlón úgy zuhog
Az arany nyíl a szürke égbôl?


MAGYAR IDILL

Alkonyodik. Aranyos köd
Száll a földre. Szól a pásztor
Méla tülke. A lugasban
Oly sötét lesz a borostyán,
És az égen szende búsan
Indul a hol kék mezôkre.
A napverte ablakokban
A muskátli újraéled,
És a kertben harmatot sír
A verbéna. A csicsergô
Fecske mind ereszre röppen.
És a nap szelíd halállal
Elköszön a barna tájtól.
Esteledik. Most az élet
Mélyebb, s tágabb a világ is.
Messze gyárnak búg a kurtje,
És munkások andalognak
Hazafelé hűs homályban.
Homlokomon csókod érzem,
Drága vendég, boldog ihlet,
És fölnézek áhítattal,
Mint a gyermek, mint a táltos,
Ázsiából ôsi pásztor,
Kerek égnek földerengô
Elsô, halvány csillagára.

MUNKÁSOK A HÍDON

Kelenföld táján a hídon a zengô
Hajnalba vágtat a vad gyorsvonat,
A füstje száll, mint kóbor földi felhô,
De én meglátom a munkásokat,
Akik a hídon a dologtevésben
Egy percre komoran megállanak,
A kalapács az izmos barna kézben
Lehanyatlik, s ahogy fölkél a nap,

Dús, bíbor fényét homlokukra fonja,
És bronz karjukra hull kacagva csókja.
A támadó láng így ünnepli ôket,

S míg a vonat tovább rohan a napba,
És száll a földre víg szikrák salakja,
Utánuk lengetem még keszkenômet!

VOJTINA ÚJ ARS POÉTIKÁJAA FIATAL KÖLTŐKHÖZ

Öcséim, ó, mert vagytok többen is,
Sôt többen tán, mint kéne, ifjú bátrak,
Kik új dalokkal s hittel téreit
Betöltitek most a szűk Hunniának,
Hozzátok száll ma ez új intelem,
Tanács vagy kérés és kritika is tán,
Mert szó nélkül már még se nézhetem,
Hogy némelyek mit mívelnek a lírán.
Ne fájjon ez azoknak, kik igaz
Lélekkel, bár forrongva, síkra lépnek,
A fiatalságot nem éri az
Én gáncsom, csak mi benne régi vétek.
Mivel magam is voltam fiatal,
Mi több: ma is vallom, hogy az vagyok,
S tôlem ma távolabb a diadal,
Mint egykoron: felénk új nap ragyog
Új holnapnak ködébôl: ez a nap
Egy más világot fog találni már,
S jaj annak, aki kábán ez alatt
Csak múltat jajgat, s nem tud várni már.
De mégis, vannak dolgok földön, égen,
Melyek maradnak mindig, az utód
Hiába pártol el tôlük, cserében
Papírt kap aranyért csak, mai mód.
Mert, hogy dologra térjek, én öcséim,
(Kik közt nem egyet én vezettem a
Parnassz hegyére), nem elég igérni,
De adni is kell néha, pláne ma!
Úgy értem ezt, hogy szép, szép az irányzat,
Mely egyenes és végtelenbe mén,
A hitteljes művészet és hadászat,
De mégis, mégis fô a költemény.
Mit bánom én, hogy mit vallasz Uradnak
És Istenednek, és hogy mit tagadsz,
Hogy mit gondolsz a költésrôl magadban
És társaságban, nem bánt már a harc,
Mit izmusok szélmalma s nyája ellen
És mellett vívnak ifjak és nagyok,
Már én a költôt várom mind a versben,
S ha nincsen benne, hoppon maradok.
Valaki légy, ha kollektív dalolsz bár,
És ne akarj te lenni valaki.
Mit bánom én, gyep vagy aszfalt az oltár,
Hol leborulsz, magadról vallani!
Mert csak magadról vallasz, bármit is mondj,
S ha minden második szód végtelen,
De érdekelsz, te tündöklô kicsiny pont,
Ha önfényed ragyog szemben velem.
S hiába minden mélység és ködösség,
Harmónia, ha szó marad a szó,
S hiába mondod az emberre: fönség,
Ha senki vagy, szavakra utazó.
A falu tornya, mely csöndes nyugodtan
Mereng a zsuptetôk fölött, bizony
Különb szívemnek, mint a cifra torta,
Mely habból ábráz téged, kölni dóm!
Világpolgár légy (és ebben Aranynál
Tovább megyek, bár ô arany marad),
De ez az érzés nem a hontalanság,
S becsülve mást, vedd észre a magyart!
Mert szép az export és expressio is,
(Noha magam nem élek már vele),
De a poézis mégis csak poézis,
S gyökér nélkül nincs fának levele.
Magyar légy, és ne mondd, de ezt mutassa
A versed színe, íze és szaga,
Amint magyar volt és költô Balassa,
Bár idegenhez gyakran járt maga.
Magyar légy, mint a római palástban
Dörgô Petur volt a zordon Berzsenyi,
S homéri és virgili versfolyásban
Vörösmartynk Dunánkat zengeti.
Petôfi is, akár respublikáról,
Akár juhászról énekel, magyar,
S Arany, idézve ötszáz velszi bárdot,
Egy örök magyar bánatot takar!
De ad vocem: magyarság és Petôfi,
Nem tetszik nékem a könnyű magyar,
A csupa rózsám, tubicám s a többi,
Ki mindenáron egyszerűt akar,
De úgy akarja, hogy lóláb a szándék,
S kilóg a tudva hanyag rím alól.
Petôfi egy volt, Istentôl ajándék,
S nem új Petôfi, ki ma úgy dalol.
Mert nem lehet, hogy az Otthonban éljen
Feketekávén s pletykán a magyar,
És ott merengjen zöldellô vetésen,
Amíg mellette bakkozik a kar.
És nem lehet, mit most sokan kivánnak,
A kultúrát a porba dönteni,
Vajúdik és szül még e szörnyű század,
De nem halódik, ami isteni.
Delendam esse censeo: kiáltod,
És eltörölnéd, mert nem ismered.
Minek kultúra? Úgyis kannibálok
Vagyunk, legyünk hát: ez önismeret!
Arany gazdája verte így vetését,
Én már, lehet, konzervatív vagyok,
De megtartom, mit bízván és remélvén
Reánk testáltak bölcsek és nagyok!
Van itt elég baj, bú, gond, céda gazság,
Van itt elég gyom és rom, dög, szemét.
A kultúránk, mi egyedül maradt rád
Vigasztalásul, koldus nemzedék!
Csákányt az ôs hazugságok falára,
De az örök szépség legyen tabu,
Az érckolosszus is ledôl, hiába,
De Hamlet él, míg él a mélabú.
Csak verselô írónak szól e versem,
S csupán költônek, annak, aki vall,
Mert hozzád közöm Isten látja lelkem
Nincs semmi, tisztes drámai ipar.
Darabcsinálók, tantiémvadászok,
Kiknek hazája széles e világ,
Kiket a művelt csôcselék sóvárog
Tapsolva kéjjel talmi holmiját.
Költô vagyok s magyar: nem érdem ez, de
Szent kötelesség és szent fájdalom.
Hívô reménnyel, küzdve, énekelve
Balsorsomat örömmel vállalom.

VÖRÖSMARTY

Elnézlek sokszor a magány s az álom
Csöndes ködfátyolán át, est ha száll,
Hogy a vidék porában, sírba vágyó
Szívedbe vág a nagyszerű halál.

Északnak rémes árnyait idézed,
S a dunántúli borba könny vegyül,
Távol arany ködében kelevézek
Csillognak, és virrasztasz egyedül.

A harc elült. A daliák elestek,
Vagy várja ôket külföld, honi rejtek,
S hiába húzza már a vén cigány,

Üres a csárda, a csiger silány,
A tündér vágyak puszta temetôjén
Csak hantokat melenget a verôfény.

A FEKETE MÁRIA

Ősi templom árnyas szögletében
Századoknak füstje és pora
Lassan lepte be, s ô mély sötéten
Néz jövôbe hét tôrrel szivében:
Magyarok Asszonya.

Háború és béke váltakoztak,
És jött és ment nemzetek sora,
Nyarak búzát, telek havat hoztak,
Ő csak nézett, a Fiát karolva:
Magyarok Asszonya.

Hű zarándok messze, messze tájról,
A lábain országút pora,
Vigaszt várva hozzájött, s a távol
Múltakból gyászt s jó reményt világol
Magyarok Asszonya.

S jöttem én is, e szomorú öltô
Bús magyarja, hű zarándoka,
Mit adhatnék, csüggedt, árva költô:
E dalt hozom, mint könnyét a felhô,
Te feketén is vigaszt derengô
Magyarok Asszonya!

BETEG KUTYA

Úgy néz reád, mint szótlan fájdalom,
És vánszorog a ragyogó napon.

Szemébôl csöndes panasz sír feléd,
Keresi részvéted tekintetét.

Tebenned bízik, úrban a hivô,
És kínjait eléd teríti ô.

A mindenség poklában didereg,
Oly nyomorult, akár az emberek.

A megváltó halált nem ismeri,
Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.

Csak nyöszörög, sírása könnytelen,
S az égre szűköl árván, csöndesen.

Testvéred ô is és osztályosod,
A nap alatt egy a ti sorsotok,

Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,
Ártatlan ô, szegény és védtelen.

Mégis embernek ember gyilkosa,
És a kutyától nem tanul soha!

HONVÁGY

Ó, gyermekek, kik játszotok a porban,
Be jó is lenne szállani közétek,
Leheveredni önfeledt mosollyal,
S építeni a várat föl az égnek.

Mert oly közel az ég még a gyerekhez,
És olyan távol ez a véres élet,
S a játék oly szent, mint a nagy gyereknek,
A poétának a komoly művészet.

Elnézem ôket, és honvágyat érzek,
S az emberek közt egy fájó igézet
Bénítja lelkem: nem való nekem még

E nagy piac, e hangos, durva vásár,
S amíg köröttem a sok nyegle ágál,
Játékaimhoz csöndben visszamennék.

TÚNŐDÉS

Érezted-e, ha csókoltál szerelmes
És boldog éjjel, hogy e percben éppen
Hány ajkat csókol a halál kegyelmes
Kegyetlen ajka, mely rád vár az éjben?

Érezted-e, ha mámor tarka fátyla
Borult szemedre, hogy e pillanatban
Hány kiégett szem néz az éjszakában,
És hány revolver hűs ravasza csattan?

Érezted-e, ha ujjongó tüdôvel
Bolyongtál erdôn, hogy míg száll ez óra,
Hány rab s beteg kér sírva és hörögve
Megváltást, amely késik ezrek óta?

S érezted-e, ha megalázva, fázva,
Kószáltál, vert eb, s vártad a halált már,
Hány csók csattan, kehely cseng, s a világnak
Hány hitvány dús parancsol, mint a császár?

TÁJKÉP

A méla piktor, az ôsz festi már
A lombokat a sárguló pagonyban,
Egy-egy levél dús színfolt messzi száll
Ava ölében elpihenni nyomban.

A méla piktor bús nótát fütyül,
És néha megborzong e tarka csendben,
Palettáján a szín lassan ürül.
A képe kész: kék és arany keretben.

A méla piktor elborongva dúdol,
A hangja fátyolos az ôsi bútól,
Mit ezer évek hervadása koptat,

Az öreg tél, a zord kritikus eljô,
S fehérre fest minden színt, és derengô
Felhôk mögé takarja el a holdat.

FORRADALMI NAPTÁR




Gyümölcs havában dal zendült vidéken,
S Párizsba indult, boldog gyôztesen
Az új világnak indulója. Éjben
Fogant, s a fény felé szállt reggelen.
Ó, ez a dal: bilincsek törnek össze,
S kardok villannak benne, pörg a dob,
Ujjongva zendül távoli jövôbe,
És megremegnek tôle századok!

Halál és élet éneke ez ének,
Vér és tűz mámorán gyúlt e zene:
A forradalom víg üzenete.

Bôsz dallamára ezrek sírba térnek,
De ritmusára marsol és csatáz
A százszor szent Szabadság s Haladás!


1925

JAPÁNOSAN

Az ôszben mindig ott van a tavaszból
Egy lomb, egy dallam, egy csillag, s nekem
Borús vágyamban, mely feléd barangol,
Még integet az elsô szerelem.
*
Örök tájfun dúl sorsom óceánján,
Vágyak hajóit elsüllyesztve mind,
Én nézem e dúlást dalolva, árván,
S szemed kékjébôl üdvök ege int.
*
A kert mélyében alszanak szelíden
A bús virágok. Hűs éjszaka van.
Szerelmünk napja tűntén árva szívem
Így álmodik felôled hasztalan.
*
Egy pók szô hálót gondosan az éjben,
Két jázminág közt a mély csendbe szô.
Szívem s szíved közt a gyorslábú évek
Így szônek szálat, s kész a szemfedô.

ÁMEN

Majd elmúlok szelíden, mint egy álom,
És följárok bús téli éjszakákon.
A magyar bánat szenderét virrasztom,
S kopogtatok a túlvilági ajtón.

A magyar Istent kérem csöndesen meg,
Hogy irgalmazzon árva nemzetemnek,
S véremnek bíborából lesz kelendô
Az új hajnal, a boldogabb jövendô.

EMLÉK

Egy nyári éjre emlékszel-e még?
Mint csillag fénye a lelkemben ég.

Egy nyári csókra még emlékszel-e?
A télben is melenget melege.

Egy nyári éj volt, és egy nyári csók.
Édes valóság és boldog titok.

Vagy mese volt csak, álom? Nem tudom.
Már ballagok a temetô uton.

Mese volt, álom, káprázat? Lehet!
Megszépítette bús életemet!

AZT ÁLMODTAM...

Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földrôl
Az ember, és a föld csak élt tovább.
Tavasszal kicsíráztak a göröngyök,
És kivirítottak a violák.
A madarak vígabban énekeltek,
És gondtalanul járt a szende ôz,
A gólyák télre ismét útra keltek,
És százszor szebben múlt a csendes ôsz.
A börtönök küszöbét dudva verte,
Kivirágzottak az utcakövek,
Illat tömjéne szállt áldón az estbe,
S örökre elhervadt a gyűlölet.

VÉRMEZŐ

Májusban, fényben, boldog virulásban
Oly szépek itt a paloták, a fák,
A kis kocsmáknak zöldernyôs magánya,
A sárga villamos, játszó babák.

A katonák, kik új dalt dudorásznak,
A munkások, kik fütyörésznek itt,
A város és május tündéri násza,
S a nap, a nap mely fénylik és hevit.

A vér, a vér rég fölszáradt a földön,
A jaj, a jaj rég menybe ment szegény,
S a vértanú por, hamu, költemény.

Mégis, valami itt borong örökkön
A fényben, égen, földön, a tavaszban:
Magyar gyász, titkos, átkos, halhatatlan!

KÖSZÖNÖM...

Köszönöm néked, Ismeretlen,
Hogy engedtél itt énekelnem,
Néznem világod víg csodáit,
Bár oly rövid a mulatás itt,
Hogy láttam hajnalt hasadóban,
Fehér hattyút fekete tóban.
Piros rózsákat, zöld mezôket,
S mikor virul a temetôkert,
Hogy hallgattam szél orgonáját,
Mikor megzendülnek a nyárfák,
Békák koncertjét a Tiszában,
És hogy nem éltem itt hiában,
Mert néhány szív hajolt dalomra,
Mint cipruság a sírhalomra.

SORSOM

Magyar vagyok, de nem kiáltom,
Mit is keresnék e világon,
Ahol nem értik énekem meg,
S lennék eltévedt, árva gyermek?

Ember vagyok, borús, keresztény,
Ki régi eszmék naplementén
Várom a fölkelô napot, bár
Tudom, hogy nékem nem ragyog már.

DÓZSA UTÁN

Fekete éj bakacsinja
Ráborul a rónaságra,
Mint a kopó, jár vadászni
Szapolyai katonája.

Eltiport tűz hamva mellett
Révedünk a kerek égre,
Őszi szél fú a subánkba,
Hallgatás a nóta vége.

Nagy uraknak vára fénylik,
Nagy kutyáknak szava hangos,
Kicsi kunyhók csöndje rémes,
Véres farsang tora van most.

Suba alatt összenéznek
Bús legények, de nem szólnak.
Káromkodás lenne úgyis,
Várni kell, mit hoz a holnap!

Varjú károg a határban,
Kopácsolnak még az ácsok.
Fekete éj bakacsinja,
Bíbor lesz majd a palástod!

A DEZENTOR

Vörös a hold, ôszi égen,
Bujdosom a bús fenyéren,
Kopasz pusztán, tarlott nádon,
Egyedül az égvilágon.

Messze, távol ágyú dörög,
Jön a tatár, jön a török,
Idegenek légiója,
Életemet Isten óvja.

De az élet így is élet,
Messze még a végitélet,
Addig várok jó reménybe,
Földi csárda víg szegénye.

Meleg vállak hava villan
Bujdokoló álmaimban,
Mint villan a puska csôje,
Hogy pajtásomat lelôje.

KRÚDY GYULÁNAK

Gordonkahangján sírvavigadásnak
Mesélsz nekünk igaz magyar mesét,
Hogy megszépül szavadra mind a bánat,
S tündéri távlat lesz a messzeség.

Mágus szemeddel múltból feligézed
Az elporlott víg gavallérokat,
És mosolyognak újra régi szépek,
Kiket már csöndes, vén ôskert fogad.

A te szavadra, édesbús szavadra
Sírjából támad a vörös apát,
És fölharsog holt magyarok haragja,
És újra zúg az ôsi, szittya vád.

Te símogatod hangod bársonyával
Megint életre Zoltánkát, szegény,
És Júliát, selyemben és topánban

S magyar múltunk sok bús kísértetét.

Mesélj, mesélj, durúzsolj és dörömbölj,
Magyar szemöldökfánál magasabb,
Mesédre hadd csituljon és örüljön
A magyar árva, aki csonka, rab.

Gordonkahangján sírvavigadásnak
Csak mondj tovább igaz magyar mesét,
Így vége lesz tán majd az éjszakának,
S hajnalra pirkad majd e szürkeség!

EGY VILÁGHÍRESNEK

Bűvész hazája széles e világ,
Ezért kelendô a komédiád,
Mert léha tréfa és mihaszna játék
Bomlott idegnek mindenütt ajándék.

Nem irigyellek. Csak robogj te gyorsan
Reklámbatáron, boldog autóban,
Én az utadból bizton félreállok,
S gyalog megyek bár, mégis égbe szállok.

Amit elértél, arra sose vágyom,
Inkább heverjek a smaragd gyepágyon,
Mint tövisein tűnô sikereknek,
Melyekrôl hírek és pletykák brekegnek.

Ó, mit tudod te, hogy mi sír titokban
A jegenyékben és az alkonyokban,
A hegedűkben és a tört szivekben,
S mi készülôdik egy új fergetegben?

Ó, mit tudod te, embernek, magyarnak
Mi fáj ma mélyen, és a szent viharnak
Mit rejt a méhe, mely egünkre jön még,
S veszett világot vígan összedönt még?

Én e viharnak húrját hangolom már,
S hiszem, hogy boldog himnusz lesz a zsoltár,
Mely most Babilon baljós vize mellett
Magányosan az Istennek felelget!

IMÁDSÁG A GYÚLÖLKÖDŐKÉRT

Én Jézusom, te nem gyűlölted ôket,
A gyűlölôket és a köpködôket.

Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.

Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
És hogy fölöttünk csak az Úr ítélhet.

Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.

A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.

Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.

A gyilkos ember hangját, aki részeg,
S a szeretet szavát feszítené meg.

Én Jézusom, most is csak szánd meg ôket,
A gyűlölôket és a köpködôket.

Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.

AZ ALSÓVÁROSI TEMETŐBEN

Dózsa fejét itt adták át a földnek,
Mikor megjárta már a zord bitót.
De hallgat róla most a csöndes ôskert.
Magyar titok. De még beszélni fog!

MAGYAR PALÁNTA

Sokáig voltam, ezredig talán,
Talán tovább is, mag a föld alatt,
Örök rögökben, fekete rögökben,
Véres rögökben érô gondolat.

Nagy szenvedések és mély szenvedélyek
Esôje öntözött dúsgazdagon,
Fölöttem harcmezôk, vészek, bukások,

S én szunnyadoztam a bús parlagon.

Mikor a napra fölbújtam, fölöttem
Épp akkor elborult a magyar ég,
S én várok, ezredek türelme bennem,
Hogy kiderül fölöttem újra még.

VIDÉK

A széles utcák alkonyi porában
A csorda ballag hangtalan haza,
S a vén torony erkélyén egymagában
Dalol a kürtös. Égbe száll szava.

Alkony porában, nagy magyar magányban
Így áll a költô sorsa magasán,
S az alkonyatnak egyre nô az árnya,
És egyre bánatosabb a magány.

MAGYAR VIDÉKI LÉLEK

Egy idegen jön néha Budapestre,
És elhalad a paloták alatt,
Melyekben nincsen Isten, ige, eszme,
Csak kéj, csak kín, csak pompa és salak.
Az idegent nem ismerik a város
Hivalkodói, rangja, bankja nincs,
Nem ért csúszáshoz és kapaszkodáshoz,
Mégis övé e tájon mind a kincs.

Jöttét nem jelzi reklám és staféta,
Csak néhány ének, mély bú, szent öröm,
És ismerôse mindenik planéta
A végtelen, örök csillagkörön.
Megsimogatja ôt a szél s verôfény,
És a galambok kedves húgai,
Magyarság nászán mindig ô a vôfély,
Torán zokognak az ô dalai.

Egy idegen jön néha Budapestre,
De néked, nép, föld, édes hű fiad,
S hogy átoson e városon a lelke,
A mélyben, éjben holmi zaj riad:

Az ôsi föld reng tarka váz alatt tán,
Az ôsi lélek érzi rokonát,
S egy új tavasznak borzongása búg már
A magyar lelken, magyar tájon át.

A GYERMEKET, HA ALSZIK...

A gyermeket, ha alszik, simogasd meg
Egy gondolatban, mint bársony virágot,
Mely szirmait bezárta. Boldog éden
Ringatja most szeliden messze, messze
A nap zajától és a föld porától.
Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen,
Melyet kerubok ôriznek dalolva,
S lábujjhegyen a smaragd rétre indul,
Arany mezôre és ezüst patakra.
Már mosolyog. Már visszatért megint
Oda, ahonnan eljött, s földre tévedt.
Elôbbi életének társai,
Kis szöszke angyalok közt hancúroz most,
Szivárványszín labdákkal kergetôznek,
És jázminokkal verik arcul egymást,
Örök narancsot esznek, s nem mulandó
Babákat ajnároznak égi hintán.
Most elhervad a mosoly ajka szélén,
S búsan gügyög: kis társai szaladnak,
S ô fölbukott az ébredés göröngyén,
És földet ért ismét. Már sír az édes.

ARANY ESTÉJE

Öreg, magyar szivéhez oly közel volt
Október ôsze Margit szigetén,
Szemérmes fényű, fátylas, enyhe mennybolt,
Melyen a felhô kedves jövevény.
Körülötte az élet dele forr, zúg,
És robognak a ringó gépkocsik,
Ő lógó fejjel más világba fordul,
És egy boldog májusról álmodik.

Elnézem én gyöngéden és irígyen,
Az élete és padja oly kemény,
De ô most végtelen puhán, szelíden
Bizton pihen az Isten tenyerén.

ANNA ÖRÖK

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimbôl lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod, és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,
Ne hidd, szivem, hogy ez hiába volt,
És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendômben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben,
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

HALADÉK

Menekülünk a láthatatlan
És ismeretlen rém elôl,
Ki ránk les százezer alakban,
És egyszer mégiscsak megöl.

Ki ránk vár fényben és ködökben,
Alattomos gyilkos, konok,
Minden bukásban és örömben
Ő közeleg, az átkozott.

Megengedi, hogy dalba fogjunk,
Hogy csókoljunk egy tünde nôt,
Elnézzük, percek üdve hogy fut,
És mint nônek a temetôk.

Megengedi, hogy meneküljünk
Mámorba, ködbe, bús vakon,
Hogy végre lássuk: itt a vesztünk,
S érezzük: nincsen irgalom!

NE BÁNTSÁTOK A LOMBOKAT

Ne bántsátok a lombokat:
Susogta George Sand a halál elôtt.
Nem értették meg, én megértem ôt.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd nôjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esôben,
Hadd ringassák a békés fészkeket,
Küldjék magasba a rigók dalát.
Hadd boruljanak össze boldogan,
Ha alattuk a szerelem tanyázik,
És hadd terítsenek álompalástot
Az életrôl elfáradt vándorokra.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd játsszanak alattuk gyermekek,
Akik az elsô lépést most teszik,
Tipegve ismeretlen cél felé
És hadd pihenjenek meg a halottak
Zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
Ne bántsátok a lombokat, ti élôk!

ESTE AZ ALFÖLDÖN

Az alkony kéken hamvadó ködében
Most térnek nyugovóra mind a házak,
A csöndbe bámulnak komoly fehéren,
S tetôiket lehúzza az alázat.

Az ablakok kis, vaksi fénnyel égnek,
Öreg parasztok néznek így az éjbe,
És lecsukódnak jó korán e fények,
S virraszt tovább az udvar jegenyéje.

Mint régi csôsz, dúdolgat egymagában,
S a csillagokba nyujtózik didergôn,
Alatta boldogabb a tyúkok álma,
S ha elszundít, hát ô is egy az erdôn.

Az országút elindul bandukolva
Az éjszakában, tornyokat keresve,
Fáradt utast és aranypénzt a porba,
S egyszer csak eltűnik a végtelenbe.

VIDÉKI REJTEKBEN

Csönd és magány révében hallgatom,
Miket susog a hírek rádiója,
Szelíd akácra nyílik ablakom,
Az utcán egy talicska megy kocogva.
Az asztalon virág és könyv terem,
És néha vers. A messze, végtelen
Tenger búg így az álmatag csigában.
Künn a veszély most harsog. Szörnyű áram
Kereng a földön, amely reng, vajúdik.
Az ember vívja véres háborúit,
S a véren át a jövendôbe törtet,
S míg a világ kapui egyre döngnek,
Csönd és magány révében hallgatom,
Miket susog az alkony és a lomb,
Mint szökevény harcos, kit mindhiába
Szólongat e század vad trombitája.

1927

SOHA

Költô vagyok csak, semmi más,
Levél, ki elszakadt a fáról,
Repíti vágy és álmodás,
Hajnalba hull az éjszakából.

És néha föl az égre száll,
És néha visszahull a sárba,
És néha egy bokrot talál,
De soha sincsen nyugovása.

FORGÁCSILLAT

Az asztalosműhely elôtt
Megállok én pár pillanatra,
S a gyaluforgács jószagát
Hosszan, mélyen szívom magamba.

Műhelyben voltam gyermek én,
A munkát játszva itt tanultam,
S a gyaluforgács jószaga
Köszön felém, s idézi múltam.

Ez volt a tömjénem bizony,
S néztem, mint rég az égi gyermek,
Hogyan faragja nagyapám
Öreg betűit egy keresztnek.

KAISERGRUFT

Itt nyugszanak örökre egymagukban,
Várják az angyalt, aki trombitál,
A nép tovább él, és hódít a munka,
De nem kel fel a császár és király!

A régi város új idôkbe indul,
És új zászlókat lenget új tavasz,
Ők nem mozdulnak többé sírjaikbul,
Melyet a bús enyészet behavaz.

Mily kis helyen megfér a nagy dicsôség,
A hatalom, ha gazdája nem él,
És nem kell néki semmi pompa, ôrség,
Mely más erônek más nótát zenél.

Halott cézárok: én megyek a napra,
Szabad jövôbe, mely nekünk ragyog,
Élô tömegben boldogan haladva,
Mert rabok voltunk, s nem leszünk rabok!

CIGÁNYNŐK

Nagyon szerettem ôket kiskoromban,
Ha a sarokban titkosan susogva
Kártyát vetettek a buzgó cselédnek,
Ki nékem az új nótákat dudolta.

Bámultam ôket, ahogy naptól égett
Barna arcukkal, tarkabarka rongyban
Ballagtak, és nézték báván a várost,
S szemük parázslott boldog izgalomban.

Szerettem ôket izzó, édes órán,
Mint karcsú párduc, nyúltak el zihálva,
S én lázasan, fájón öleltem ôket,
És emlékeztem forró Ázsiára.

A SZABAD JÖVŐ LOVAGJAI

Szent György lovag a sárkányt gyôzte le,
A sárkánynak volt tizenkét feje,
A sárkány, mely bennünket porba fú,
Ezerfejű és millió karú.

Dalokkal ôt hiába altatod,
Dologgal ôt hiába áltatod,
Ő mindig többet követel: szived,
Agyad, véred, mind, mind hozzáviszed!

Szent György lovagja a jövônek az,
Ki nemcsak vallja, hogy vesszen e gaz,
De harcol is kitartón ellene,
Mert küldi az Igazság szelleme!

Áldott, akit nem bódít e fene
Baziliszkusznak bűvölô szeme,
Ki tudja, hogy ôs ellensége ez,
S feléje eszmét és erôt szegez.

Igazságdárdák, vígan szálljatok,
Vén szörny szivébe eltaláljatok,
Romlott szivébe, amely szívtelen:
A kegyetlennek nincsen kegyelem!

MÉG MARADOK!

Fiatalok, még itt vagyok.
Az éveimnek száma sok,
A gyászaimnak sora nagy,
És megôszített kora fagy.

Tán nem is voltam fiatal,
És nem jött soha diadal,
Halálos volt a szerelem,
Utódom sem lesz már nekem.

És mégis, mégis jó dolog,
Hogy élek, és hogy dúdolok,
Magányos lelkem égre néz,
És megszépül a szenvedés.

Az égen örök csillagok,
Fényesek és fiatalok,
A földön is ifjú szemek:
Még egy ideig nem megyek.

VIDÉKI NAPRAFORGÓ

Öreg kert mélyén láttam ôt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan,
S ô csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan,
És mindig naptalan maradt.

Így néztem ôt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert elôtt.
Vén kert elôtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem ôt...

UNALOM

Ezen a fáradt délutánon
A koravén ôsz bandukolt át
A vasárnapi pesti utcán,
Mely kongott a nagy unalomtól.
Egy kopár bérház kapujában
Ki itt belépsz, hagyj föl reménnyel!
Egy vén anyóka ült a padkán
Kísértetes magányosan
És végtelen egykedvűséggel.
Benéztem szürke két szemébe,
Mint a kutakba néz az ember,
S úgy éreztem, hogy e szemek
Nem láttak soha, soha napfényt,
Nem láttak soha, soha kertet,
Nem láttak soha, soha májust,
S üres és dermedt tükreikben
Az élet szörnyű semmisége
Úgy tükrözik, mint ólmos égnek
Siralmas ôszi rongyai
A halott Brügge csatornáiban.

CEGLÉDI PARKBAN

Az arany ôsz bűvölten mosolyog.
A szobor elôtt ifjak a padon,
Egy lány meg egy fiú, egymásra dôlve
A napon szenderegnek édesen.
A lány hajának bronza csillog, élô,
Bús ragyogással, és az ôszi nap
Csókolja ôket záporozva most.
E délután a nyarat hozza vissza,
És elveszett tavaszom tüzeit.
Lábujjhegyen megyek elôttük el,
Mint tolvaj, aki kincseket lesett.
Megsimogatom fél tekintetemmel
Az álmatag lányt és boldog fiút,
S szeretném megállítni a napot,
Hogy diadallal süssön még reájuk
Soká, soká. De mindjárt este lesz.

ADYRA GONDOLOK

Adyval vitézkedtem egykor én még,
És virrasztottam Adyval sokat,
Fiatalságunk csókos, boros éjén,
És most idézi ôt az alkonyat:
Ó, hova lett a régi, furcsa mámor,
És mire ment a régi viadal?
Egy hant mered rám: itt pihen a bátor
Isten vitéze, és sír az avar.
Igaz, a dal szól, és száll egy világnak,
Megérti lassan kelet és nyugat,
Megdöngeti az új botondi bánat,
És betöri az aranykapukat.
De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap,
És merre van a végsô diadal,
S akit imádtunk átkozódva, ó, jaj,
Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?


ADY ENDRE KÖSZÖNTÉSE

A novemberi köd és gyász felett
Ma dúsan és derűsen megjelent.

Ragyog a híre és a homloka,
Ily fiatal még nem volt ô soha.

Jött, mint akit ezer év óta vár
Álmodva és vágyódva ez a táj.

Ezer hajlék int biztatón neki:
Ifjú hívek ujjongó szivei.

És jöttire a Nagyerdô dalol,
És a nagytemplom vén harangja szól.

Bocskai némán süveget emel,
Száz prédikátor lelke énekel.

S szeretne a keblére omlani
A bánatos elôd, Csokonai.

A kollégiomban az ó falak
Igéitôl vígan visszhangzanak.

S ô megy dalosan és virágosan,
Mint a tavasz, a téren átsuhan.

S a maradandóságnak városán
Úrrá lesz egy varázsos látomány:

Valaki elment mint szegény cigány,
S megérkezett mint fönség és király,

Kit nem detronizálhat, nem, soha,
Az eljövendô századok sora,

Ki a halottak élén gyôztesen
Uralkodik a tűnô életen,

Remény borát és vigasz kenyerét
Minden magyarnak osztja szerteszét.

Mint az ítélet s mint a diadal:
Megjött Ady, az új és a magyar!

1928

GALILEI

A börtön éjszakája várt reá,
S a vakság éjszakája, és e két éj
Fekete mélyén semmi fény, öröm már.
És mégis, ott is, lelkének szeme
A végtelenség pályáit kereste,
És mégis, akkor is fönn járt a Holdban,
Melynek magányos ormait elôször
Ő pillantotta meg a földiek közt,
És a Jupiter holdjait kutatta,
És a Saturnus gyűrűjét vigyázta,
S míg poroszlói a sötét sikátor
Egyhangú köveit rótták unottan,
Ő a szabad és boldog végtelennek
Örök ösvényein járt, egyedül
A magasságok mélységes mezôin.
Kopogtatott a titkok kapuin,
A hétpecsétes zárakat letörte,
S érezte, hogy a rabság és a vakság
Szűkös, bús börtönébe lakatolva
Száguld a csillagok között az ember
Isten felé, a megváltó jövôbe.
Mégis mozog a föld! ujjongta ekkor.

MÁJUS ÜNNEPE

A hatalom kiadta a parancsot:
Ne legyen ünnep május elsején!
Zászló ne lengjen, és ének ne zengjen,
Csak robotoljon csöndben a remény!

És jött a május. Ezer orgonának
Lila bugája búgott, a napon
Minden bokor virágba öltözött föl,
És a paréj is megnôtt szabadon.

Mint gyôzedelmi zászló, égbe lendült
A jegenye, s ezer pacsirtadal
Hirdette boldogan és büszkeséggel,
Hogy itt a május és a diadal!

A nap bíborban hunyt el, a vizekben
Millió élet nászdalt remegett,
Míg a világ világ, még soha senki
Nem készített ennél szebb ünnepet!

MUNKÁSGYERMEKHIMNUSZ

Elôre, föl, fiúk, leányok,
Mienk a föld, miénk az ég,
Nekünk teremnek a virágok,
És minket vár a messzeség!
Induljunk vígan és remélve
A boldog, szép jövô elébe,
Mienk a hely a nap alatt,
Míg szívünk bátor és szabad!

Elôre, föl, és kéz a kézben
Táncoljunk, míg csak zeng a dal,
Mienk az erdôk és a rétek,
Ujjongjon mind, ki fiatal!
Öröm zászlóját hadd emelje
A lelkünk, boldogan repesve,
Remény zenéjét hadd lobogja
A szívünk, egy érzésbe forrva!

Elôre, föl, mienk az élet
A széles földnek kerekén,
Szemünkben csillog az igéret,
És bennünk ring a jóremény!
Fiúk, leányok, lépjetek be
A vidám és békés seregbe,
Mely rózsáidat hinti szét,
Barátság és testvériség!

HAVIBOLDOGASSZONY

Az öreg templom füvellô tövében
A nyári éjben ott hevernek ôk,
Parasztok, barnák, csöndes és komoly nép,
Mint hajdan ôseik, a besenyôk.

A vén zsolozsmát egykedvűn morogják,
Az anda hold hint rájuk teritôt,
A közel temetô mellett a kósza
Komondorok jelentik az idôt.

A szent szobor lábánál gyertyafényben
Bozontos ôsz, szakállasan, sunyin,
Boszorkányos szemmel vigyázza ôket
Az imádságos magyar Rasputin.

Éjfél után már imbolyog a gyertya.
Szekérvárában szundít a sereg,
Fekete Mária palástja rajtuk,
És ajkuk bűvös igéket remeg.

Már alszanak, már messze, messze mentek,
És míg a Göncöl szekere görög,
Ők ázsiai rónákon robognak,
Emese álma ez: mély és örök.

A ROSSZ LEÁNY

A faluból jött, hol szántás, vetés van,
És aratás meg cséplés. Nyugalom.
Hol arany nap van, és fekete éj van,
Boldog békében él ember, barom.
Most villamos csilingel a fülébe,
És autóknak szirénája búg,
És fizetés itt minden nóta vége,
És csak hajnalban fekszik itt a tyúk,
De hajnal után álom száll szemére,
És visszaviszi ôt a régi rétre,
S a kósza szél szivébe hinti szét
Kaszálók szénájának parfümét!

SZENT SZEGÉNYSÉG

Úgy hordozom a szegénység gubáját,
Mint valami dús királyi palástot,
Nyugalmas és hatalmas büszkeséggel,
Mint aki titkos, új kincsekkel áldott.

A kurtakocsmák söntését az éjben
Úgy megterítem hittel és malaszttal,
És mámoros jóságom italától
Magas jókedvre derül minden asztal.

A koldusoknak pazar kézzel osztok
Vigasztalást és áldást nyakra-fôre,
Hogy szentmise lesz a boros felejtés,
Hogy az Úr vére lesz a könnyű lôre.

FALU

Egy autón porzunk el szédülettel
Az álmából riadt falun keresztül.
Libák gágognak ránk a pocsolyából,
S öreg apók pipálnak az ereszrül.

Még integet a faluvégi nyárfa,
Még leng a pornak szürke keszkenôje,
Még utólér a konduló harangszó,
De mi törünk már vágtatón elôre.

Faluból jött a lelkem, s most csodálja
E nagy világot, mely teljes csodákkal,
Magas tetôkkel, karcsú asszonyokkal,
Kék zubbonyokkal, távol kék virággal.

Új szédületek autója, lelkem,
A végtelenben semmibe viharzó,
Magányos órán néha hívogat még
Egy rég elzengett, falusi harangszó...

TOROZÁS

Alsóváros ôskertje mellett
Az árok partja rejt talán,
Ottan pihen véres fejed,
Szörnyű halálra égetett
Dózsa György, dicsô ôsapám.

Alsóváros ôskertje táján,
A boszorkányok szigetén
Lidércesek néha az éjek,
És oly haloványak a fények,
Mint a szivemben a remény.

Véres fejünk lehullt a porba,
Rózsás hitünk, mint tört kereszt,
Alsóváros ôskertje fáj,
Jeltelen temetô e táj:
Mindenszentekkor zengem ezt!

A SZÍNÉSZNŐ

Nekem a végzetem volt a színésznô,
Ki ifjuságomban játszott velem,
Játszott halált és életet, s azóta
Kisér e bús és csalfa szerelem.

A múltak süllyesztôjébôl gyakorta
Fölbukkan, s szôkén mosolyog felém,
Rég elzengett zenékre ring alakja,
Mely egykor üdvösség volt és remény.

Daloknak anyja, kínoknak szülôje,
Sokat kószáltam véle Váradon,
Övé volt koldús bérem, dús babérom,
Az imádságom és a sóhajom.

Miatta félek szép szemekbe nézni,
Miatta lettem agg és zord legény.
Miatta lennék ismét balga költô,
Ha egyszer én még újrakezdeném!

BETLEHEM

A kocsma ajtaját kitárják,
S hozzák subában a telet,
Az istállóban ott a jászol,
A jászolban a Szeretet.

A gyémánt csillag áll fölöttük
Füstös lármában szeliden,
Nyájas barmok között az almon
Az Ácsnak Gyermeke pihen.

Kántálnak a három királyok,
S velük a jámbor pásztorok,
S söntés mélyén egy elázott,
Elbúsult zsöllér tántorog.

Könnyes szeme bámulja báván
A betlehemi csillagot,
A jó reményt, mit körülállnak
Szegények, árvák, magyarok!

1929

NÉHA ÉJJEL

Éjszaka néha fölréved az ember.
Az ember, aki nemsoká öreg lesz,
S míg el nem nyomja újra lassú szender,
A gondolata motoszkálva tesz-vesz.

S mint hirtelenül villant gyufafénynél
Egy tájat lát, mely a szűz hóba csillan,
Két fiatal lányt csengô szánka mélyén,
S köztük magát, megittasodva, ifjan.

Oly lehetetlen távoli e táj már,
Oly hihetetlen fiatal ez emlék,
Csak jobban érzed most, ami reád vár,
Jönni feléd a romlás fejedelmét.

Fejed befúrod a párnádba fájón,
Rövid fohászt sóhajtasz fázva, félve,
S a táj, a lányok, ifjúság a hóban,
Aléltan hullanak az örök éjbe.

A SZÉPSÉG BETEGE

Már fáj nekem a szépség. Belefáradt
Borús lelkem a ragyogó világba.
Idegesít a harsány tüzű tájak,
Szerelmi lázak kába muzsikája.
Elég volt ez a bűvölet. A szépség
Beteggé tette szívemet nagyon.
Jöjj, tompa kín, kopár bú, lomha kétség,
Világokat felhôzô unalom!

Magányos szenvedésem odujába,
Mint sebzett medve, behúzom magam,
S tavaszig ott maradok hangtalan.

A szép szó pusztába kiált hiába,
Károg a varjú, vijjog a vihar:
Betakarózom vad dalaival.

MINT A HAJÓTÖRÖTT

Mint a hajótörött palackját,
Úgy dobom el e verset én,
Fölírva életem kudarcát
Reménytelenség szigetén.
Vándor, ha eljut a kezedbe
E pár sor, gondolj szánva rám,
Kit elhagyott a jószerencse,
És nem lelt fényt az éjszakán.
Csak tengek-lengek, mint a kóró,
Magányosan és hasztalan,
Vak és siket nekem a sorsom,
Minden poggyászom odavan.
Kitárom a világviharnak
Vacogó, tépett lelkemet,
És várom az örök hatalmat,
Amely kegyképpen eltemet.

AZ ELBORULT MAGYAR

A házba, ahol az élô halottak
A sápadt kertben sétálnak, dalolnak,
És sír, aki víg nótát énekel:
Egy öreg bérest hoztak egyszer el.
Megült komolyan, némán egy padon,
Mint ezeréves árva fájdalom.
Egy ciprus árnyán nézte az eget,
Míg lassan minden besötétedett.
S fölötte állt egy felhô a magasban,
Fekete zászló, gyôztes, halhatatlan.

SZAKOLCA

Emlékek alkonyi arany porán át,
Hogy megszépültél, csöndes, kis falucska,
Úgy éltem benned, jól rejtôzve, árván,
Mint remete, kit táplál mélabúja.
Mint ôszirózsa, nyílt a szomorúság,
Mint viola, úgy virított a bánat,
És a magány és sóvárgás belengte,
Mint enyhe tömjén, mindig a szobámat.
S ha kútra mentek esténkint a lányok,
A vágyaim a távolokba mentek,
Csak álmaid maradtak. Halványan
Meglátogatnak, mint kísértetek,
És mire ébredsz, járnak más határban,
S te újra csonka, béna vagy, beteg.
A gyermekség foszlányai lebegnek
Körötted, mint ökörnyál a mezôn.

A TISZÁHOZ

Te vagy szivemnek legrégibb szerelme,
Szép, szôke tündér, édesbús Tiszánk,
Hányszor álltam partodnál énekelve,
Míg benned ringott a magyar világ,
A csillogó ég és a szôke fűzfák,
A fűzfán varjú, felleg az egen.
Nem hiányzik-e néked egy letűnt láng,
Egy kihunyt nap, az én tekintetem?

BÚCSÚ

Mily szépen alkonyul a végtelenség.
Az égen bíbor és fekete zászlók
Vonulnak ünnepélyes komolyan
A napnak legutolsó sugarában.
Rôt paripákon komor óriások
Ügetnek ismeretlen táj felé,
Tavaszi égi háború után.
Zenék és sírások törnek feléjük
Az elboruló földrôl, s ôk vonulnak
Némán, kevélyen, magasan, dicsôn.
Busulva ciprus és babér között,
Szeretnék tovaszállani velük.
Minden nyomoron, kínon túl. De engem
A porba vert a sors. Az égi zászlók
Tovább lobognak, és az óriások
Tovább robognak, és sírom fölött
Oly szépen alkonyul a végtelenség.

UTOLSÓ VERS

A régi holdat látom még az égen,
De már nem látom régi magamat,
Az egész idegen végtelenségben
Szegény valóm oly magára maradt.

Hiába keresek egy társat erre,
Hiába keres engem valaki,
Mint a hajó, amely a nyílt tengerre
Kifutott, s nem tud révbe tartani.

EPITÁFIUM

Az ismeretlen szenvedésnek
Legyôzött katonája pihen itt,
Kevés lesz néki az öröklét,
Hogy elfeledje gyötrôdéseit.
Az életét ô elhibázta,
S levezekelte csöndesen.
Mint jegyesét, várta halálát,
És elpusztult reménytelen.
*
Mint a kagylóban távoli és tompa
Zúgással sír a tenger, az örök,
A lelkemben is halkan haldokolva
Fölbúgnak messzi, régi örömök.
Oly titokzatos, idegen a hangjuk,
Oly mélybôl jönnek, mint egy tűnt világ.
Így a rögökkel dobált síri hant zúg,
S így suttognak a temetôi fák.

ÉLŐ HALOTTAK

A kertben járnak, és körben topognak,
Mint kihalt bolygók, összevissza mind,
Tekintetükben rég lement napoknak
Halvány visszfénye imbolyogva int.

Nem ismerik egymást, csak néha kérnek
Egy kis tüzet, és mennek már tova.
Az unalomnak és a feledésnek
Szitál lelkükbe szürke zápora.

És vannak, akik vígan kurjongatnak,
S nótát harsognak, s torkukon a hang
Olyan, akár a félrevert harang.

És vannak, akik az örök enyészet
Szemébe néznek, és várják a véget,
Akiknek fáj, hogy ôk még ittmaradtak.

BAUDELAIRE HALÁLA

Még élt. A nyelv tökéletes művésze
Már dadogott csupán és hebegett,
Ki igéit örök márványba véste,
Nem lelte a szót, az értelmeset.

A színek és fények törött szemében
Fakón ködlöttek, és az illatok
Elvesztek, mint Ádám mögött az éden.
Még élt, és búsabb volt, mint egy halott.

Derengett néha elcsitult agyában
Egy rím, egy csók, egy elmúlt kikelet.
Még vonaglottak a nyűtt idegek.

És este jöttén, olykor a magányban
Bámulta a felhôket messze, fenn,
Hogy tünnek el a kihúnyó egen.

NÉMA JAJSZÓ

Ó, boldog az, ki idejében elmegy,
Mikor remény ég még a homlokán,
És úgy néz végig napjai során,
Mint arcélén egy gyôzelmes seregnek.

De jaj annak, ki él még, s már halott,
Elôtte semmi, és mögötte minden,
Keze remegve babrál egy kilincsen,
Amely kinyitna egy vakablakot.

Barátaim, ne nézzetek ma engem,
Ki az üres és süket végtelenben
A semmit várva vergôdöm magam.

Imádság, átok, minden hasztalan,
A jóság és a szépség sírva néznek,
Hisz nemrégen még a szivemben éltek.

SZIMPOZION

Valahol lenni kell egy lakomának,
Hová hivatalos, kit idelenn
Halálba űzött az éhség, a bánat,
A reménytelen szerelem.

Valahol lenni kell egy palotának,
Hová bejáratos, kit idelenn
Minden örömbôl és fénybôl kizártak,
S elhullt a rögös útfelen.

Valahol lenni kell egy orgonának,
Melyen majd egyszer befejezhetem
A dallamot, mely itt halálba bágyadt,
S amely az életem nekem!

1930

TÓTH ÁRPÁD SÍRJÁNÁL

Halotti koszorú helyett
Kivittem hozzád szivemet,
Költô és testvér, bús, szelid,
Lelkembe zsongtak rímeid.

Úgy éltél ott, ez estelen,
Köd volt, november, rejtelem,
Nevedben nem múló varázs,
A síron túl föltámadás.

Boldog poéta, mondtam ott,
Halálig elkisért dalod,
Egy rím csókjával ajkadon
Szunnyadtál el egy hajnalon.

Igaz, szenvedtél szüntelen,
De minden kín és küzdelem
Örök formát lelt, s életed
Zenéje együtt szűnt veled.

ELÉGIA

Sírt keresek most a temetôben,
Hol egy öreg cimbora pihent meg,
Kivel régi, boldogabb idôkben
Gyakran jártuk ezt az ôsi kertet.

Május volt a földön és szivünkben,
Dúdolt bennünk könnyű, enyhe mámor,
Muzsikált a szentek hegedűje
Eljövendô szebb és jobb világról.

Úgy ujjongott lelkünkben az élet,
Sírok ormán az egekbe rontott,
Vágyaink a kikeleti fényben
Kigyulladtak, mint a csipkebokrok.

Most ô némán fekszik, karba kézzel,
S várja, hogy majd én is idetérek,
Míg fejemre ráhajol az éjjel,
S szállanak a szürke denevérek.

A RÉM

Bennem jár, hallom, mint kopog
Álomtalan, vak éjeken,
Kopog, dobog, indul, megáll,
És jár tovább hűségesen.

Figyeli néha, alszom-e?
Figyelem néha: alszik ô?
Fölöttünk ápolónk virraszt,
A végtelen és bús Idô.

Hiába várok, nem pihen,
Kopog, dobog, jár-kél a Rém,
S álmomban is hallom, amint
Föl és le jön-megy feketén.

Már néha azt hiszem: no most
Vállamra teszi ujjait.
De nem. Megint indul, megáll,
Megáll és indul. Árnya int...

GERHART HAUPTMANNHOZ

Köszönt az elnyomott és megalázott
Népmillióknak szenvedése, vágya,
A gondokat szövô szegény takácsok
Siráma s Hannelék hallelujája.

Köszönt e fájó és fáradt világnak
Könnyes szerelme és siró reménye,
Téged, kinek szavára szép a bánat,
És álomcsillag gyúl az éjsötétbe:

Apostol és próféta vagy ma, költô,
A vérzô és vívódó emberöltô
Rád néz, csalódva harcban, gyűlöletben,

Jövô kárpitja intésedre lebben,
És álmaid, a tiszták és a mélyek,
Valóra válnak még, s örökre élnek!


1932

HAMU

Nagyon megszürkült bennem a világ,
És benne nagyon megszürkültem én.
Elnémultak a szelíd áriák,
Elapadott forrásuk, a remény,
Tán csak magam hallom még néha ôket,
Mint aki rossz álomból fölfigyel,
A dolgok tôlem rendre elköszönnek,
És nem tudok felelni semmivel.

Lassan hamvaz a köd, hull a homály,
És elfakul borult tekintetem,
A lelkemen száz temetôi árny,
Idegen a világ, s én idegen.
Mosolyra és derűre félve nézek,
Mint tűrt koldus az utak szögletén,
És oly halványak bennem az emlékek,
Mint a fogyó hold a kút fenekén.

Elalvó mécses jeltelen síron,
Így darvadozom életem felett,
Már hallgatagon vár a nagy titok,
És az élet lassanként elfeled.
Feledjen és lobogjon, tündököljön,
Övé az ország, hatalom, jövô.
Enyém a bánat most és mindörökkön,
Enyém a temetô és szemfödô.

A KÖLTŐNEK




Magány, szegénység szôrköntöse fed,
De te vagy az Úr papja, ne feledd!

A te igéidre épülnek falak,
És ódon tornyok porba omlanak.

Írígység, átok kövét rád vetik,
De meg fog majd követni mindenik.

Mert a jövendô trónja rád marad,
Romok fölött és szivárvány alatt.

Koldusszegényen, bármily egyedül,
Szivedben mégis Dávid hegedül,

Ceciliának orgonája búg,
Benned dalolnak minden vértanúk.

Benned zenélnek minden csillagok,
Szemedben Isten visszfénye ragyog.

Magány, szegénység szôrköntöse fed,
De hordozod az örök életet!

1933

EGY KEDVES VIGASZTALÓNAK

Szépen süt a nap, mondják. Ő, igen,
A sírokra is szépen süt a nap,
Apám sírjára is, ki itthagyott
Fiatalon, egy nagy szomorúsággal,
Amely egyetlen örökségem. Ó,
Szépen süt a nap, örüljön neki
Minden diktátor s féreg, aki él,
És tud örülni. Bocsánat, de én
Már nem tudok, csak engedelmesen
Elismerem, ha mondják biztatón,
Hogy szépen süt a nap. Jó emberek,
Én úgy szeretném, ha a szeretet,
A boldogság, a béke fénye égne
Mindenki lelkében, de valami
Nagy hiba történt itt, az örömet
Igen hibásan osztották, s ezért
A költô hiába fellebbez, hiába
Imádkozik, avagy káromkodik,
Nem tudja álmait beváltani,
Mint a bankokban szoktak valutákat,
Hogy jóvátegye a nagy, nagy hibát.
Sokszor úgy érzem, az egész teremtés
Egy óriás gyászindulót dalol,
S hiába zengenek víg gramofónok,
E rejtelmes zene sokkal erôsebb,
S ha mind elhallgat, ô tovább dalol!

ÖNARCKÉP


Elveszett

Oly szépen indult minden, drága testvér,
Emlékszel a kis Vincentre, aki
Az Isten egész kertjét le akarta
Festeni. Olyan égô színeket
És fényeket látott, hogy Tizián
Elbújhatott volna mellette. Mint
Ádám, aki elôször látta meg
E csodás festményét az Ismeretlen
Nagy Alkotónak, úgy bámultam én
E szép világot. Egy kicsit bolondnak
Tartottak ezért ôk, a többi ember,
Akik bizony a nekik célszerű
Dolgok után törtetnek, és reám
Azt mondották: Jobb volna valami
Okos dologba fogni. No, de engem
Elhibázott az Ismeretlen Mester,
És most egy kertben, amelyet talán
A paradicsom ellentéteként
Teremtett, bűnhödöm nagy vétkemért,
Mert egyszerűen gazdagítni vágytam
A világot és embert, s úgy szerettem
Az életet, ahogy a gyermekek.
Mindig is nagy gyermek maradtam én,
Testvér, hiszen tudod, mert te szerettél
S értettél engemet, elnézted azt,
Hogy boldoggá akartam tenni itt
Mindenkit, aki él, míg tönkrementem.
A legcsodálatosabb fényeket
Akartam festeni, és elborult
Egész világom. No, de én hiszem,
Hogy valahol egyszer majd az leszek,
Aki akartam lenni. Egyelôre
Elszenvedem az életet. Csak azt mind
Sajnálom, amit megfesthettem volna:
A képeket. Egy egész végtelent!

PANASZ

Dísztelen ének ez, mint a kopár halom,
Hol névtelen halott virrasztja a telet,
Mint csörrenô haraszt a régi temetôn,
Melynek lakói már rég nem kísértenek.

Dísztelen ének ez, mint a hamuszínű
Alkonyi fellegek november elején,
Mint ódon omladék, melyben egymaga ül
A csöndes feledés, mint egykor a remény.

Dísztelen ének ez, halottas, elhaló,
Magát siratja itt magában valaki.
Mint a nappali hold, oly szürkén bágyadó,
Mint hulló levelek halk koppanásai.

Dísztelen ének ez, a semmiségbe megy,
Mint a füst. Néma vád, vigasztalan panasz,
Nem fogják érteni a boldog emberek,
De mindegy neki már, örökre mindegy az.

A börtön mélyibôl lehet szabadulás,
A halál éjibôl föltámadás lehet,
De, én lelkem, szegény, a lassú pusztulás
Rabja, halottja, te, ki ad békét neked?

A költô mondja a dísztelen éneket,
Költô, elátkozott, költô, elkárhozott,
Már régen daltalan, régen reménytelen,
Beteg madár, aki álmában felzokog.

1934

EGY HANGSZER VOLTAM...

Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok.
De fölöttem égnek a csillagok.

MÓRA FERENCNEK

Mint akit a sors ittfelejtett,
Úgy járom én a furcsa kertet,
Amely életnek hivatik,
Keresek benne valakit,
Aki szemének bársonyával
És hangja meleg aranyával,
Mint rég, megint elandalit.

Mi nem búcsúztunk el soha,
Két meghitt, régi cimbora,
Ki együtt harcolt, álmodott,
Kiket, mint mindent álmodót,
Sokszor fölébresztett az élet,
Mikor vetésük semmivé lett.

De valahol, túl földi gondon,
Van egy sarok, hol meghuzódom,
S megint találkozom veled.
S ha mosolyogva kérdezed,
Mi újság? Én azt felelem:
A nap alatt nincs semmi sem.

Mint a szivarod füstje, tűnik
Az élet, és mint a betűid,
Oly rejtelmesek útjai,
Míg újra látunk valakit,
Aki szemének bársonyával
És hangja meleg aranyával,
Mint rég, megint elandalit.

VÁCI SZEPTEMBER 1899

A klastromablakból kinéz az ôszbe
Egy égôszemű kispap. A Naszály
Búsan pipál, az esti félhomály
Ölén levelek hullanak csörögve.

Az asztalon a Szentek Élete,
Fametszetekkel, mély csend a szobában,
A szél künn az elmúlást intonálja,
Az udvaron sétál egy remete.

Szüretre érnek a szôlôhegyek,
Halálpillék a feszületre szállnak,
Az égi nyájak nyirkos gyapja kondor.

A kispap lelke messze ôgyeleg,
Várják pásztortüzes tiszai tájak,
És ô egy halk Verlaine-versre gondol.

NIETZSCHE

Mindig magányosabb lett
És mindig vakmerôbb,
Míg végül sírva térdelt
A gyôztes sors elôtt.

És hallgatott az éjben,
Mely körülvette ôt,
Míg mosolyogva állt meg
Az elmúlás elôtt.

MIKES

Erdélyt siratta, és az égre gondolt,
Nyájas panaszt, jámbor vigaszt koholt,
Nagy fejedelme már régen halott volt,
És gúnyája és kedve is kopott.

Mint rege rémlett már a tűnt dicsôség,
Kuruc harcok rézdobja hallgatott,
Tárogatóknak fája eltörött rég,
Rög és virág lett a sok hôs halott!

Ő írt magának éjnek évadán,
Gubbasztott híven csöndes bánatán,
A mulandóság ült szemben vele.

S míg egyre-másra gyűlt a levele,
Erdélyt siratta, és az égre gondolt,
A halottak közt maga is halott volt.

KAZINCZY

A szent elôd ô, a fennkölt magyarság
Apostola, ki tömlöc éjjelén,
Mint hálóját a pók, szövé a nagyság
Ábrándjait, s éltette hô remény.

Hét esztendô váltotta sorra egymást,
S ô bizton hitte a föltámadást,
A szép és új igékre lelkesen várt,
Mint az, ki a megnyílt egekbe lát.

Mert porkolábja a boldog vigasz volt,
Hogy majd a nemzet szebb lesz és dicsôbb,
Hogy kopogtatnak az újult idôk.

Mert kilátása a gazdag tavasz volt,
Hol is a honi nyelv ezer virága
Pompázva tárja ékeit világra.

MINT AZ ALVAJÁRÓ

Minden örömömben volt valami fájó,
Minden bánatomban volt valami édes,
Mint az alvajáró,
Mindig közel voltam holmi meredélyhez.

Életemben mindig volt valami álom,
S a halálközelség borzongatta lelkem,
Mint az alvajáró,
Mindig az elmúlás peremére mentem.

VENIT SUMMA DIES...

Eljön mindenkinek a pillanat,
Mikor egészen egyedül marad,
Mikor mellette senki, semmi más,
És nem segít se átok, sem sirás.

Az élet távol, a halál közel,
Bűnt, balgaságot semmi sem föd el,
Mikor az ember az Írás szerint
Megméretik és megítéltetik.

Eltűnnek a boldog káprázatok,
Minden, mi az életnek színt adott.
Kialszik a remények csillaga,
S a lélek van a pusztában maga.

SZAVAK

Szavak, csodálatos szavak.
Békítenek, lázítanak.

Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint kísértetek.

Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.

Világot jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.

Dalolnak és dadognak ôk.
Gügyögnek, mint a szeretôk.

Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.
Öreg karosszék lett a réve néki,
Békés, dalos rév, hol ütemre megy
A búcsúzó idô, mely visszakéri
Az életet, mely hajszálon remeg.

S elszunnyadóban, hűvös délutánon,
Míg gémberedô ujja a gitáron,
Elébe toppan Toldi és Piroska:

Hunyt ifjúsága és hantolt szerelme,
Az édes és bús vágyak zöngedelme,
S lassan lejár a hamvas homokóra

AZ ISMERETLENHEZ

Én néha már találkoztam veled.
Nem ott, ahol nevedben énekelnek
És átkozódnak, nem a bús dicsôség
Száz csarnokában, ahol én, eretnek,
Félek farizeus tekintetektôl.
De láttalak már haldokló nyulacska
Bocsánatkérô pillantása mélyén,
És láttalak már kolduló öregnek
Tekintetén, ki ódon bérkaszárnya
Mély udvarában, mint valami kútban,
Kintorna mellett az eget kutatta.
És láttalak beteg babák szemében,
Melyek, mint eltört menybolt kékje, fájtak,
És láttalak egy revolvergolyóban,
Mely jobb volt hozzám mégis, mint az élet.
Mert akkor is téged kerestelek!

MÓRICZ ZSIGMONDNAK

Minden szavadban a termô magyar nyár
Aranya csillog s magyar ôsz bora,
Mit férfiszívvel és elmével adtál,
Oly fejedelmi magyar lakoma.

A századok rád vártak, és te jöttél
Döngô léptekkel, izmos és derűs,
Maga a nagyság, a jóság, a bôség,
Hogy homlokunkról száz felhôt elűzz!

És jöttél, hogy a kárvalló szegénység
Ezer bajának örök hangot adj,
Hogy parlagán viruljon tiszta szépség,
S látásra nyíljon itt a szív, az agy!

Ha megdobott kövével az irigység,
Ha megcsúfolt sarával a galád,
Lelked tovább tetézte drága kincsét,
S tovább pörölted néped igazát.

Nemes vad voltál hínár-rengetegben,
Hol mindig áll a hajtás, csapda int,
Hol az igaz magyarság mindig ellen,
S elvérzenek legméltóbb álmaink.

De a magyar nyár termô kedve nem hül,
A magyar ôsznek forr még új bora,
És én hiszem, hogy gyôzelmedre csendül
Minden pohár e tájon, cimbora!

VALLOMÁS

A szôke szépeket szerettem egykor,
De jaj, idôm már alkonyatra tart,
És régen volt, hogy boldog kikelet volt,
Most már magamban járom az avart.

Úgy nézek szôke szépek víg szemébe,
Mint hogyha jó kis húgom volna mind,
S a hűtelen egyetlenért cserébe
Megáldom szívük ifju álmait.

A DOLGOZÓKHOZ

Kômívesek, kik hordjátok a téglát,
Hogy égbe törjön torony és tetô,
Ugye, tudjátok, hogy szent a verejték,
Hogy minden nagyság abból eredô?

Lakatosok, kik zárakat csináltok,
Melyek megôrzik a kincseket,
Ugye, tudjátok, hogy a nyitja hol van
Annak, hogy ínség és nyomor lehet?

Asztalosok, kik fúrtok és faragtok,
Hogy asztal, ágy és koporsó legyen,
Mikor készíttek már egy nagy koporsót,
Melyben a szolgaság lesz a tetem?

Vasutasok, kik lámpákkal jeleztek,
És sípoltok, ha indul a vonat,
Tudjátok-e, hogy egy új állomás vár,
Hol mást nem látni, mint munkásokat?

VIRÁGOS BARIKÁDON

A régi május elsô hajnalán,
Mikor szemembôl elszállott az álom,
S a napnak elsô aranyára lestem,
Távol zenék ujjongó harsogásán
Álmodtam ébren a szabad jövôrôl,
S az ablakot széttárva messze néztem,
S az ünneplô népekhez szólni vágytam,
Hirdetni az ember-testvériséget!

Azóta sok május jött, véres és
Virágos és fagyos és közönyös.
De egyszer még szeretnék egy zenét,
Egy tömeget, ünneplôn és dalolva,
Szeretnék egy virágos barikádon
Gyôzelmes és derűs szemekbe nézni,
Egy vértelen és könnytelen tavasszal
Ölelni át a milliók szivét,
Hogy égig dobbanjon meg az enyém,
s elégjen egy virágos barikádon!

NÉHANAPJÁN

Szerény voltam világéletemben,
Mindenben az egyszerűt kerestem,
Muzsikában mezei tilinkót,
Borban is csak a homoki vinkót.
Úri néppel nemigen kezeltem,
Kiskocsmában mulatott a lelkem,
Nagyvárosnak nem lettem lakója,
Hegyek alján jobb nekem a róna.
De azért van bennem büszkeség is,
S néha szűk még a csillagos ég is,
S úgy nézek rá gôgös hatalomra,
Mint Mózesre az Úr csipkebokra.

EMBERI HITVALLÁS

Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú, magányos
Galileai férfi, ki harminchárom évvel
Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus,
S szelíd szava erôsebb, mint minden büszke kétely.

Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát,
Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot,
Hiszem, ha sohasem jô, mit hirdetett, az Ország,
Hogy az az Út, Igazság, melyen ô égbe tartott.

Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak
S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe
Szelídebb népek állnak, s rózsásabb lesz a holnap,
És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.

Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét,
És nem lehet henyélni bíborban és selyemben,
S a paloták alatt nem támolyog az éhség,
S ebek harmincadán nem tengôdik a Szellem.

Szeretem e világnak minden gyönyörűségét
És minden bánatát, a napot és esôt,
A márciusi zsongást, a decemberi békét,
A kelô csillagot és a lepihenôt.

Szeretem kisfiúk és lányok forradalmát
Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek
Bús topogásait, sírok örök nyugalmát,
Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.

1926

KATONA JÓZSEF SÍRJÁN

Ó, legszentebb hant Alföldünk szivében,
Gyász és dicsôség orma, kunhalom,
Világító torony a magyar éjben,
Hol megváltássá lesz a fájdalom!

Itt álmodik a nyugtalan magyarság
Örök kérdôje: élet vagy halál?
Itt fekszik ô, ki megharcolta harcát,
De békességet sohasem talál.

Minden magyar tusában újra vérzik,
Minden magyar bukásban rémlik ô.
Fölötte nem megy el a vén idô:

E földön még az ô vetése érik,
S velünk lesz ô, magányos halhatatlan,
Az aratásban és a diadalban!

KONCERT

Szemem lehunyva hallgatom,
És föligézem arcodat.
Te ringatózol a dalon,
Te rengeted a húrokat,
Téged dicsérnek a vonók,
És áldanak a trombiták,
Csellókban a vágyam zokog,
Dobokban a szívem kiált.
Fülem befogva hallgatom,
Hogy harsonáz a szerelem,
Hogy dübörög e hatalom
Idôkön át és tereken:
Hogy rázza emléklombjait,
Hogy tépi életsudarát,
Ó, Anna, lelkem dalait
Neved hogy viharozza át!

NYUGASZTALÓ

Már rég nem gondolok felôled,
A szerelem ma temetôkert,
Már nem járom a temetôket.

Már rég nem énekelek néked,
Az énekek nagy messzeségek,
Már nem látom a messzeséget.

Már üldögélek földi porban,
Gyönyörködöm alkonybiborban
S álmot lelek homoki borban.

MARTINOVICSÉK

A szolgaföldben nem nyughatnak ôk, nem,
Följárnának a magyar temetôben.
Nem is merik ma eltemetni ôket,
És nincs számukra még e tájon ôskert.

Maradjanak is itt egy ideig,
Mig szolgaságunk éje letelik,
Maradjanak, virrasszanak a csontok,
Míg bennünket gyötörnek szolgagondok.

Maradjanak: a kiégett szemek
Sok úri bűnre hadd tekintsenek,
Hadd legyenek bírák most, kiket egyszer
Halálba küldött egy gaz, régi rendszer!

Majd lesz még egyszer május e világon,
S nagy temetés egy víg föltámadáson.
Szabad népeknek boldog milliója
Kísérje ôket egy új Panteonba!

AZ ISMERETLEN KATONA

Én nem ünneplem ôt, én gyászolom,
Fekete posztós dob nélkül, magamban,
De milliók nevében, akik élnek,
És föltámadnak majd egy szép napon
A sírból, mit ma országnak neveznek.

Én nem ünneplem ôt, én átkozom
Vezéreit, kik vérmezôre vitték
Fiatal testét, ifjú álmait,
Szabad jövôjét, boldog büszkeségét,
Idegen célért, idegen pokolba.

Én nem ünneplem ôt, én siratom
A vértanút, ki mások vakhitéért
Az Antikrisztus lovasát követve,
Az embertelen, gyilkos kötelesség
Parancsszavára az árokba fordult.

Én nem ünneplem ôt, én jól tudom,
Hogy mily barlangban fôzték azt a mákonyt,
Melytôl bódultan tántorgott a nép,
És innen és túl vér a vérre támadt,
És innen és túl a halál tanyázott.

Én nem ünneplem ôt, Johann Kovács,
Schmidt, Smith, Forgeron és Forgiarini
S a többi mind, elnémult ajkaikkal
Az égbe és szívünkbe azt kiáltják:
Elég legyen a meddô pusztulásból,
És vesszenek a rombolásra bújtók!

Én nem ünneplem ôt, a sírokon,
Melyek a földet dúsabban borítják,
Mint a vetés, nem taposok gazul,
Halálukért hirdetve új halált,
De vallom és hiszem, hogy szent az élet,
Szent, szent, százszor szent. Ámen.
Úgy legyen!

EGY HÁZ

Eltűnik egy ház. Alacsony tetôvel
Nem ostromolta gôggel az eget.
Míg állt, nem tűnt fel senkinek e tájon,
Öreg anyó volt, élt már eleget.
De nekem a szívembe vág a csákány,
Mely falait lebontja, mert nekem
E ház volt gyermekségem, ifjuságom,
E szürke ház volt színdús életem.

Ez alacsony tetôk alatt magasba,
Ó, hányszor lendült homlokom, dalom,
Hány álom ringatott alvón, imetten,
És háború zúgott s forradalom.
Itt éltem én, a gyermek, ki öreg volt,
És aki mindig nagy gyermek maradt,
Itt sírtam én, mint ifjú, ki sosem volt
Fiatal, s várt egy végsô diadalt.
És innen néztem a szabad jövôbe
Mint férfi, mikor nô, sors elhagyott,
S a boldogtalan tegnapért cserébe
Köszöntöttem a szabad holnapot.

Itt virrasztottam álmaim fölött én,
Mint kapitány a süllyedô hajón,
A földet kémlelôn, mely ott dereng már
Egy új hajnalban. És majd hallgatom,
Hogy cseng a csákány, görnyed a gerenda,
Hogy dolgozik, ront, bont a faltörô.
Hogy épül álmon, harcon és kudarcon,
Egy élet romjain túl a jövô!

TÁPAI NÓTA

A tápai templom öregebb apádnál,
Vénebb a kriptában pihenô apátnál,
De az Isten régibb, mint a régi oltár,
Idôsebb ô minden kô-kövön templomnál.

A tápai lányok mennek a misére,
A tápai vének várnak az igére,
A földek esôre, a kaszák a nyárra,
Nincstelen szegények egy nagy aratásra.

ISTEN KEZÉBEN

A júniusi napnak záporában,
Mely aranyat nyilaz álmatagon,
Lyukas nadrágban és kehes kabátban
Öreg csavargó alszik a padon.


SORS

Sors, nem vitázom én
Veled, hiszen hiába,
Megyek, szegénylegény,
Az éjszakába.

Köszönöm a napot,
Az álmot és a kedvet,
És minden bánatot
Elfelejtek.

Kaptam sok szépet, és
Valamit én is adtam,
Megyek, szegénylegény,
Egymagamban.

MICHELANGELO

Töprengett, ôsz szakállát tépte, várta
Az órát, melyben majd életre kel
A gondolat, mit hordozott magában,
Ez a nehéz és görnyesztô teher.

Mindig elégedetlen volt a művel,
Mely elmaradt nagy álmai mögött,
A szépség sokszor zordon ködbe tűnt el,
Az álom, amit ébren üldözött.

A kétségben, vénségben, bús dühében
Az urbinói ifjú járt eszében,
Ki játszva és dúdolva alkotott.

Ő látta Rafaelt, a boldogot,
Ki régen elment, és mégis nyomában
Ma is derűs és békés ragyogás van.

ZSOLOZSMA

Máriát dicsérik a hívek,
A kis templomból szól az ének,
Mária, a mi menedékünk,
Szárnyal a könyörgés az égnek.

Keresztényeknek segítsége,
Szomorúak vigasztalója.
S mintha az édesanyám hangja
A többi közül kizokogna.

HARANGJÁTÉK

A pillanat,
Mint temetôben a gyík, úgy szalad.

A percek,
Mint sivatagban a homok, peregnek.

Az órák,
Mint vándorok, az utat egyre róják.

A napok
Mennek, mint körmenetben a papok.

Az élet
Elmúlik, mint felhôi a nagy égnek.

Az örökkévalóság
Hullatja szirmait, miként a rózsák.

De gyakran
Ott van a tovatűnô pillanatban.

ÉS MÉGIS...

Ó, mint repül az ember.
Ikarusz óta hogy megnôtt a szárnya.
Lenéz bízó szemekkel
Világrészekre és az óceánra.

Eltörpül a magasság,
És elenyésznek mind a messzeségek,
Az ember diadalmát
Harsogják gyôztes szárnyakon a gépek.

Köszöntelek, ti bátrak,
Ti boldogok, kik az egekbe törnek,
Kik vígan nekivágnak
Ős rejtelemnek és titkos jövônek.

Sírok fölött kerengve
Az elmúlás szelében szép az élet.
Ezt hirdeti elesve
Egy repülô, aki örvénybe tévedt.

ZENE

Az ember, amíg fiatal, erôs,
Úgy véli, hogy egész nap zenekar
Van a szívében, körtük és dobok,
Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák,
És mind az élet örömét, a szépség,
A jóság és igazság himnuszát
Ujjongják viharozva és vidáman.
Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
Lassacskán szépen elhallgatnak, és
Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
Nem veszi észre, hogy fekete posztó
Jön a dobokra, és hogy elrekednek
A trombiták, s a száguldó ütem
Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon
Magában áll az utolsó zenész,
S tört hangszerén egy hang sír elhalón,
Mintegy segítségért kiáltva égre,
Majd csak susog, és elnémul örökre
A bánat.

REMETESÉG

A szakolcai dombokon
Fiatal voltam egykoron.
Oly édes volt a bánatom,
Hogy dallá csordult ajkamon.

Olyan egyedül éltem én,
Hogy egész világ volt enyém,
Egész világ szép temetô,
És benne álom, mese, nô.

Ha jött a téli alkonyat,
S elmosta mind a dombokat,
Úgy borult árvasága rám,
Mint remetére a magány.

ÉNEK BUKOSZA TANÁCS IGNÁCRÓL

Kecskedudás volt, vén magyar szatír,
Felôle hét határban vert a hír.

Lagzin, toron csak fújta egyaránt,
Túlharsogta az életet, halált.

Betyárok, csárdák eltűntek tova,
Ő itt maradt, s nem fáradt el soha.

A városba ment néha, s a cigányt
Leintette: magának muzsikált.

Oly gôggel nézett a kocsmába szét,
Mint egy Homér. Mögötte volt a nép,

A múlt, a puszták, egy magyar világ,
Ujjongva sírtak a melódiák.

ÉLET

Elnéztem sokszor a vásári zajban
A tarka körhintát, amint forog,
Legények, lányok milyen komoly arccal
Utaztak rajta, boldog vándorok.

Keservesen szólt a sípláda, ócska,
Únt dallamot kavarva, és kopott
A sok faló, és ásított a gazda,
A hajtót fárasztotta a robot.

De a nép tódult, és tartott a játék,
Csak mindig mások ültek a lovon,
S ha jött az este, s elterült az árnyék,

Sötéten és üresen állt a sátor,
Mint aki félve kérdezi magától,
Hová repült ujjongó mámorom.

FÁK

Oly mozdulatlanul nyugodtak
A kerti fák az ôszi fényben.
Talán a nyárról álmodoznak,
Csak egy levél hull néha szépen.

Az élet csöndje ez a béke,
A nyugalom e nagy tenyészet,
Örök erôk szent szövedéke,
Lehullt levél, én, elenyészek.

Avar leszek majd az avarban,
Míg fölöttem a fiatal fák
A lombjaikat diadallal
Az örök égnek fölmutatják.
Ragyogva várnak messze körutak,
Kongó terek, zengô szökôkutak.
Ott tündököl száz arany kirakat
Egekbe nézô erkélyek alatt.

S a kirakatok alatt Anna jár,
Ó, boldog, fényes, selymes Anna-bál.
Fiatal arcán új tavasz ragyog,
Mely engemet örökre elhagyott.

Fiatal teste vígan megfeszül,
Akit imádtam reménytelenül,
Fiatal ajkán új mosoly nevet:
Felétek új, boldog sihederek!

VÉGTELENSÉG VERSE

Kis életemmel szemben, kék szemével
Nyugodtan néz a mély, nagy végtelenség,
Ragyog, ragyog, és mosolyogva néz le
Elcsukló sírást, elfutó szerencsét.
Én itt ülök, és írok a magányban,
A gyertya fogy, az örök fény közelgett,
Mint siralomház árnyán ül az árva,
Szegény rab, s örvény párkányán a gyermek,
Ó, végtelenség, szép, mély végtelenség,
Szemedbe néznék, s lehunyom szemem.
S alélva, mint álmában gügyögô fény,
Neved szólítom bús szerelmesen.

ROBOGVA JÖN...

Robogva jön, mint gyorsvonat az éjben,
Harmincadik évem.

Hoz-e hitet, dalt, aranyat vagy asszonyt,
Aki itt marasszon?

Hoz-e gyôzelmet, hoz-e végre békét,
Csöndes ôszök ékét?

Lehet-e egyszer boldogan szétnézni,
Tűnt tavaszt idézni?

Pipázni vígan, bátran verekedni,
Vagy vár már a semmi?

Elvisz-e délre, vagy elvisz örökre
A fekete rögbe?

Robogva jön, mint gyorsvonat az éjben,
Harmincadik évem...

FALUSI HOLD

Tar ágak közt a falusi egen
Napeste jöttén a hold megjelen.

Újult karéja tündökölni kezd,
S megszépül a szegény falusi est.

Alacsony homlokú házak fölött
Virraszt varázsa, a bús és örök.

S hogy nô az árny és húga, a magány,
Mindig dúsabbá nô az éj falán.

Vékony karéja folyton fényesebb,
Már glória lesz holt tetôk felett.

Ő a szerelmem, vágyam csillaga,
Az életem, az álmom ô maga.

Szép tünde csillag tar ágak között,
Ott tündökölsz már kedvesem fölött:

Ki dús haját, mely fényeddel rokon,
Most bontja ki a messzi balkonon.

BUJDOSÓ BALASSI

Mily messzi, messzi vagy már,
Hazám, Annám, víg ifjuságom,
Reményem, életem.
Messzebb, mint az égi hold
S éji álom!

Mily szörnyű, szörnyű erre
Hazám határát sírva nézni.
Örömöt és életet,
Mint hantolt kísértetet
Fölidézni!

Be könnyű, könnyű lesz majd
Fehér zászlóval visszatérni.
Piros sebbel, jaj, mi szép
Zöld fűre hullni, mint halott
És férfi.

ANCSA SZOLGÁLÓ

A kis végváros vendéglôje mélyén
A söntés rejtekén élt Ancsa lelkem,
S csodálkozott boros, bús éjek éjén,
Ha az urak mulattak ott a csendben.

A fásult jegyzô s zordon szolgabíró
Szilaj nótákra zendített keményen,
És Ancsa hallgatott
Szelíd szláv dallamokkal a szivében.

Oly kender volt a kócos haja néki,
És oly kökény félôs kék szemepárja,
Lelkében messze fenyvesek meséi,
Alacsony viskók rontó babonája.
Egy-két vad vendég megölelte néha,
S idegen szókat suttogott fülébe,
És Ancsa hallgatott,
És megriadva zajlott lomha vére.

És egyszer eltűnt áldott szégyenével.
Tavaszodott, a Morva zúgva áradt.
A Morva jó ágy, falujába ér el,
Hol most pattognak a fiatal ágak.
Mert ôsi sors ez: hogy duzzad tavasszal
A Morva, és rügyez az ifju plánta...
És akkor este lett,
S a söntés Ancsát többé nem találta.

SZÉP CSÖNDESEN

Mindig hangfogóval, lassan muzsikáltam.
Kevély kurjantással
Jobban gyôzték kicsinyebbek nálam.

Én mindig a csöndes, holdas égre néztem,
S talán egy-két szelíd
Búslakodót így is megigéztem.

Mások csárdást húztak hangos életbálban.
Én egy-két szegénynek
A végeken vigaszt muzsikáltam.

Egyszer úgyis vége a zenének, táncnak,
S a kevély kurjantók
Velem együtt sírba botorkálnak.

GLÓRIA

A hangod selyme egyszer elfakul,
Hajad aranya koporsóba hull.

Gyönyörű tested, e meleg szobor,
Hűvös rögök ölébe szétomol.

Jöhet idô, hogy élsz még és szeretsz,
S az én szívemben tél és este lesz.

Magányos este, fázós és beteg,
Már nem akarlak, és nem értelek.

Mi voltál? Játék. Eltörtél szegény.
A harc is elmúlt, és már nincs remény.

És mégis, mégis. Rímek, ritmusok
Szent tengerén elsüllyedt májusok

Gyönyöre zeng, és kínja ring tova,
A dalom él, és vége nincs soha!

TRECENTO

Vörös fáklyák lobogtak,
Mint üstökösfarok,
S fényes máglyák omoltak,
S harsogtak harcdalok,
S véres karddal robogtak
Vészes arkangyalok,
S konok daccal zokogtak
Eretnek kardalok,
S vetéseken tiportak
Kegyetlenül s balog
Az ércpáncélba horpadt
Érclelkű lovagok.
De jött Ferenc szelíden,
Szemében kék virág,
Lelkében boldog Isten,
Szivében új világ,
És énekelt imígyen
Profán litániát:
Szép húgaim, galambok,
Nôvéreim, ti fák,
Testvéreim, ti barmok,
Legyetek jók ti hát!

1914

SEBESÜLT MUNKÁSA RÓKUSBAN

Fekszik. Süketebb, mint Beethoven,
És szétroncsolt, mint egy titán.
Hörgése zord, halálos ómen,
Lelke túl az óperencián.

Mint omlott tárna éjjelébôl
Távol robaj, száll sóhaja.
(Holnapután kétölnyi mély föld
Ölén virul tovább haja.)

Testvérem ô, könnyezve nézem,
És fogom forró pulzusát.
Még reggel hetykén fütyörészett,
S tôled volt lázas: ifjuság!

JÚLIA

Fekete hídján a halálnak
Fehér szűz jött az életembe.
Júlia
Békéje, láza és szerelme.

Már vártak a sötét göröngyök,
Komoly tuják s a barna sírkert.
Júlia
Fölém hajolt, s életre intett.

Örök álom helyett valóság,
Köszönöm, hogy kezed nem enged,
S visszaad
Életnek, vágynak, gyötrelemnek!

LOBOGÓ

Mint jó harcos az utolsó rohamban,
Meglengetem még egyszer lobogódat,
Tűnt ifjúság, ez alkonyati dalban.

Lobogj, lobogj, és csókold meg a napfényt,
Mely a tetôket mostan aranyozza,
Mint öreg harcos vén mellét a tallér.

Lobogj, lobogj, nemrég még harcok éke,
Tépett lobogó, vesztes ifjúságom,
És lengj be vígan majd a barna éjbe!

Reád hímezte boldog, büszke lelkem
Arany fonállal az örök dicsôség
Fantomjait, s ha alszik elesetten,

Takard el az ifjaktól balga hôsét.

SZERETEM AZ ÉLETET...

Mint szomorú barát a feszülethez,
Úgy imádkoztam hozzád, messze élet,
Mint áhitatos, szűzies szerelmes,
Kinek a vágy fáj, s a csók íze vétek.

És káromoltalak sebzett ajakkal,
Mint elkergetett szeretôd, ki fájón,
Borával és vérével, a szilajjal,
Itatja búját a tűnt ifjuságon.

Most is szeretlek, ó, de úgy szeretlek,
Mint anyja meleg, hű ölét a gyermek,
És mint a hűs tejet a szenvedô.

Szeretlek, mint a csöndes temetôkert
Lágy dombjait, hol vágyaink ledôlnek,
S a ciprus és a csönd az égbe nô.

OLVADÁSKOR




Jön a tavasz már. A magyar tavasz.
A hallgató hó olvadásba fog.
A vén magyar nap áldott hôt nyilaz.
A Tisza indul, most vigyázzatok!
A Tisza indul. Téli bánatok
Terhétôl részeg, s árad dél fele.
Vigyázzatok, medrében háborog
Szláv és magyar keservek serege.

ARCKÉP

Művész, így fesd a képem: a homlok nagy, derűs.
Görög derű ez, melyben a tiszta gondolat
A boldog esti órán, magányos hegedűs,
Plátói vággyal játszik örök ábrándokat.

A szem sötét és fénylô. Keresztény dómokon
Az üvegablakoknak ilyen sötét a fénye,
Mikor künn a világ esôs, ködös, komor,
És benn az oltárképek mind talpig feketébe.

És a kezem szelíden, fáradtan, üresen
Csüggedjen le a földre, mint szomorúfűz ága,
Amelynek a tavasz fáj s a sírok barnasága.

S a háttérben a szürke uralkodó legyen,
És ne feledd az arcról a vénítô redôket,
Ó, mert kín, gond, gyász sem felejté vésni ôket!

VÉRES ŐSZ

Ó, hol a régi, régi csöndes ôsz,
Az édes bánat, mely mélán esôz,
S mint finom köd szitál szivünk felett,
Mely hervad, mint a bíbor levelek?

És hol a régi, régi alkonyat,
Mikor hiába fájó álmokat
Lelkünk, e halkan zengô zeneszer,
Dallamba tördelt, mely nem veszhet el.

Szavak pompája, gyémánt és arany,
Én gazdagságom, ó, be oda van!
Vér és tűz büszke bíbor tengerén
Papírhajómmal mit keressek én?

A táj szerepe a lírában Juhász Gyula: Milyen volt..

A táj szerepe Petőfi költészetében: Petőfi költészetének kiemelkedő darabjai a tájversek. Ilyen vers például Az alföld és A Tisza. Különös jellemzőjük, hogy Petőfi a térbeli leírás módszerét alkalmazza. Az alföld nagy távolságból indul, az eredeti felülnézettől egyre jobban eltávolodva egyre kisebb tájegységeket jelenít meg, egészen az apró növényekig hatol, majd újra eltávolodik. Így a tájleírás többletjelentést kap a verszárlatban
E versek szerepe a szülőföld szeretetének ábrázolása, és a szabadság jelképének megjelenítése az alföld képében.

A táj szerepe Juhász Gyula költészetében: Juhász Gyula tájverseinek fő témája a Tisza és Szeged. Ilyen vers például a Tiszai Csönd, vagy a Szeged. Ezekben a versekben a költő impresszionista elemekkel érzékelteti a táj szépségét. A Tiszai Csönd című versben a táj elemei ellentétpárokban jelennek meg. Pl. a következő két sor
„Hálót fon az est, a nagy, barna pók
Ezüstösek a tiszai hajók.”

Az ég és a föld ellentétét fejezik ki. A vers képek helyett apró benyomásokat, fényeket, színeket ábrázol. A táj – ellentétben Petőfi tájverseivel – végig többletjelentést hordoz, s nem csak a verszárlatban. Pl. a Tiszai Csönd minden képe a magányt fejezi ki. A csönd, a sötét este, az álló hajók mind az elhagyatottság kifejező eszközei.
A versek szerepe a költő belső érzéseinek megjelenítése.

A Milyen volt… című vers bemutatása:

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek
A szeptemberi bágyadt búcsúzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

A vers Juhász Gyula Annáról szóló verseinek egyike. Lírai mű, a tájleírás nagy szerepet kap az érzések kifejezésében.

A vers jambikus lejtésű, három négysoros strófából áll, amelyekben a verssorok keresztrímesek. A három strófa azonos szerkezetű, ismétlések jellemzőek: A versszakok kezdő kérdése „Milyen volt” ismétlődik, majd az erre válaszoló tagadás „Nem tudom”, és a tagadó kifejtés „De…”, s az ezután következő természeti képet tartalmazó strófazáró rész befejezi a gondolatot. A leírásban első a felidézés, aztán a tagadás, majd újra közelítés következik, végül a költő eltávolít. A finom érzések megjelenítésével úgy érezzük, az, amire a költő vágyódik, valóban nagyon távol van.

A tájelemek szerepe a műben: A természet és a táj képei idézik föl az elveszett kedves alakját. A táj megjelenítésének hatása ringató, bizonytalan, mégis az állandóságot érezteti. A költő érezteti, hogy sosem felejti el Annát.

A vers hátterében a természet körforgását idézi: az első versszak a nyarat, a második az őszt, a harmadik a tavaszt. A kimaradó tél csak sűríti a verset. Nincs szükség arra, hogy a telet beleírja a költő, hiszen mindenki a tavasz is sugallja a tél létét.

A természeti képek az idő múlását is megállítják, helyére a körforgás képzetét állítják, és a nőalakot legintenzívebben megjelenítő harmadik versszakban egy rímhiba is van, éppen abban a sorban, amelyben Anna neve is van.

Így a vers azt is sugallja, hogy lesz még újra nyár, hogy a természet felidézi a múltat

A Nyugat első nemzedékéből - Juhász Gyula és Tóth Árpád

a) Juhász Gyula költői portréja
b) A magány és a világfájdalom Tóth Árpád lírájában

Juhász Gyula
A nyugatosok közül Juhász Gyula sorsa volt a legtragikusabb, a legnehezebb. A század elejei nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezető lírikusa, A Holnap lelkes szervezője, Babits fölfedezője, a Négyesy-stílusgyakorlatok titkára, de a Nyugatnak már nem tartozott a szorosan vett élvonalába, s az első évek után verseinek zöme vidéki lapokban jelent meg.

Költészete
Élet és költészet, egyéni sors és lírai témavilág talán egyetlen modern költőnk esetében sem forrott annyira össze, mint Juhász Gyula művészetében. Egész életén át boldogtalan volt, így lett lírájának alaphangja a mélabú, a rezignált bánat, ő maga pedig "a kiapadhatatlan szomorúságok legtisztább hangú költője". Költői stílusát kevésbé hatja át a szimbolizmus, mint a századelő nagy újítóiét: nyelve konkrétabb, reálisabb, egyszerűbb és érthetőbb. Megfigyelhető vonzódása a szonetthez - költeményei általában rövidek és az utolsó sorok mondanivalója jelentősen megemeli az egész verset: szonettjei szinte "kinyílnak" a költemény végén.

Elsősorban az impresszionista hangulatlíra művelője volt. Ritmikájában a hagyományos utakat járta. Parnasszista vonása, hogy mélyen hitt a Szépségben, a Művészetben, melynek elvont világa kárpótolhatta élete sok-sok kudarcáért, s az elveszett Édent jelentette neki. A magyarok közül az azonos betegség miatt is különösen szoros szálak fűzték a tragikus sorsú Gulácsy Lajoshoz. A könyvélmények ösztönzései a világtól elzárt s önmagába mélyedt írónak néha fontosabb verstémákat kínáltak, mint a hétköznapi élet egyhangúsága.

A magyar táj
Juhász Gyula végtelen érzékenységű bánatlírájában is egyéni színt jelentenek a szegedi tájjal összefonódó szimbolikus versei s nagy feszültségű modern népi életképei (pl. Tápai lagzi). Az alföldi vidék egyszerre külső és metaforikus belső táj is, ugyanúgy, mint József Attila nagy gondolati költeményeiben.

Tiszai csönd
A vers egyik korai remeke, melyet A Hét című folyóiratban jelent meg 1910 őszén - ezt az őszt Szegeden töltötte a költő. Itt erősödhetett fel benne az az alapérzés, hogy mégiscsak kívül rekedt az életen, távolra sodródott a lüktető szellemi központtól, Budapesttől.

A vers különös szépsége az érzelmi-hangulati-hanglejtésbeli egységben és összetettségben ragadható meg. Különös gondolattársításokat ébresztő kép (metafora) vezeti be a költeményt: az est, a nagy barna pók egyre sűrűsödő hálójában fennakadtak, mozdulatlanságba dermedtek a tiszai hajók. Mozgás helyett auditív motívumok mélyítik el az este csöndjét, némaságát. Valami különös kettősség járja át a verset a költői képek nyomán. A mozdulatlanság nem csak nyomasztó, a némaság és a sötétség nem félelmetes: hangok muzsikája, színek fátyolos fénye varázsolja ünnepivé, széppé a tájat.


Anna-versek
Költészetének egy jelentős részét az Anna-versek teszik ki. A nagyváradi szőke színésznő pendítette meg Juhász Gyulában a szerelmi líra húrjait. Szerelmének valójában nem is volt élményi alapja, csak a költő emlékeiben légiesült-finomult Anna alakja dallá, halhatatlan Múzsává.

Milyen volt...
A Milyen volt... Juhász legszebb szerelmi költeményei közé tartozik. A Hétben jelent meg 1912-ben. E rövid lírai alkotásban is megcsodálhatjuk költészetének "egyszerűségét". Strófaszerkezete hagyományos, szókészlete is "hétköznapi", de ezek a "dísztelen" szavak a szövegösszefüggésben új életre kelnek, a szinesztéziák hatására köznapi jelentésük feldúsul.

Az egész költeményt a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át. A költő csupán halványodó emlékei között kutat - bánatosan el-elmerengve. A versszakok kezdetén háromszor hangzik el a "Milyen volt..." tétova kérdése, s még ugyanott megszólal a kudarc beismerése is: "nem tudom már". A "de" kötőszó után azonban mindannyiszor felcsattan a feledéssel perbe szálló dacos tiltakozás. A természeti és a szerelmi emlékek kölcsönösen erősítik egymást: a táj olyan szép, mint Anna, s Anna olyan szépséges, mint a táj. Rezignált mélabú remeg a költemény szövegén, de a lemondó bánatot mégis impresszionista ragyogás sugározza be.

Tóth Árpád
A Nyugat nagy nemzedékének tagjai közül Tóth Árpád életműve a legegységesebb. A súlyos tüdőbetegség és a szegénység rabságában élt, s ez rányomta bélyegét csaknem egész lírai termésére. "A betegség kiemelte őt világunkból" - ezért tudott megmaradni "tiszta költőnek".

Költészete
Költészetének alaphangja a bágyadt, tehetetlen lemondás. Az élet minden durva érintésére rezignált mélabúval válaszolt, s versei jórészt személyes érdekű vallomások, elégiák. Ennek a panaszos hangnak felelnek meg a "végtelenbe folyó, jajongó sorok" (Karinthy), amelyek valamiféle dúdolgató jelleget adnak költeményeinek. Művészetére az impresszionizmus nyomta rá a bélyegét. Versei gazdagok képekben, hasonlatokban, jelzőkben. Kedveltek számára az olyan jelzők, mint a bús, setét, furcsa, beteg, bágyadt, lomha, stb. "Ha volt valaha ötvösművésze a magyar versnek, ő az" - írta róla Babits Mihály.

Rímes, furcsa játék
Ilyen míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvöző elégikus dala a Rímes, furcsa játék, Tóth Árpád legbravúrosabb formamutatványainak egyike. A rímek szikrázó játéka a szöveg legfeltűnőbb formai jegye, ez teszi "torz kedvvel kevert" zenévé a költeményt. A tiszta rímek (pl. mi kába - hiába; dal duhajjá - vad csuhajjá) mellett előfordulnak szándékoltan tompa összekondulások is (pl. kastély - estély; zajló - pejló). A Rímes, furcsa játék nem csupán "játék", hanem megrendítő szerelmi vallomás is: a koldus költő "csak ilyen borús zenéket" nyújthat át kedvesének. A költemény nagy távolságokat fog át: a főúri kastélyok fényes világát, az antik görög-római városokat, Svájc hegyeit, egzotikus tájakat, de épp a rímek játékával ki is csúfolja a szegény ember vágyainak képtelenségét. A "Meghalni volna jó ma..." rebegő, mindenbe beletörődő sóhaja zárja a költeményt.

Fájdalmas én-lírái közé soroljuk még a Meddő órán című versét, amely arcképként a költő végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az élet egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A külvilág durva bántásaira a túlérzékeny költő csak szenvedéssel tudott válaszolni. Az első világháború külső és belső pusztításai között írta meg Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményét. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló "hószín szárnyu Béke" reménytelenségével tiltakozik a háborús vérontás ellen.

A 20-as években mellőzöttsége, anyagi létbizonytalansága felerősítette költészetében a fájdalmas én-lírát, de már nemcsak saját egyedüllétét fogalmazta meg, hanem az egymástól elszigetelődött, elidegenedett emberek kozmikus méretű magányát is. Ennek a témának első megszólaltatója a magyar lírában Vajda János volt (Az üstökös).

Lélektől lélekig
Lélektől lélekig című elégiája egyetlen kép kibontása. A színképelemzés tudományos igazságától jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai fejezik ki: az egyes emberek között is "roppant, jeges űr lakik".

Körúti hajnal
Az impresszionista költészet egyik mintadarabja a Körúti hajnal. A francia impresszionista festőket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, amikor minden súlytalanabbnak, lebegőbbnek tűnik. A Körúti hajnal a pesti táj ébredésének hangulatát ragadja meg: a még derengő, színeket kioltó szürkeséget (1.), az első fény felragyogását (2-4.), majd a nappali élet kijózanító valóságát.

Az első versszak a közömbös színtelenség, szürkeség képzetét, hangulatát árasztja. Az itt előforduló képek (pl. az utca "vad kővidék", lomha vicék) kedvetlen rossz érzést keltenek. Hirtelen változik meg az utca képe: a nagyvárosi környezetben, két tűzfal között megjelenik a "Végtelen Fény", a hajnali égbolt első sugárcsóvája. A stílust ünnepivé avatja a ritkán használt "zsarát" szó és a régiesnek ható "milliom karát" választékossága. A hajnali fény bűvöletét fokozza az áhítatos csend is. Ragyogni kezdenek a színek: a zöld, a fehér, a lila, s ezek (az impresszionista szinesztéziás érzékelésnek megfelelően) zenei motívumokkal olvadnak össze. Mindez csak egy pillanatig tart: kellemetlen hangok szüntetik meg az áhítatos csendet: gyársziréna "búg", a villamos "jajdulva" csikorog a síneken. Végképp elmúlt a hajnali percek mámora: újra fájni kezd az élet. A költemény utolsó motívumában ("a Nap még mint dobott \ Arany csókot egy munkáslány kezére...") a költőnek a városi szegényekkel való együttérző részvéte szólal meg.

JUHÁSZ GYULA (1883 – 1937)

1883. április 4-én született Szegeden. Édesapja meghalt gerincvelő-sorvadásba, e szörnyű örökletes betegség réme állandó fenyegetésként nehezedett Juhász Gyula életére. Már fiatalon, diákkorában is búskomorságra hajló, labilis idegzetű, nagyon magányos lélek volt. Gimnáziumi tanulmányait a szegedi piarista gimnáziumba végezte. Majd a váci piarista gimnáziumba ment, ahol igen nehéz hónapokat töltött el. 1902 őszén a budapesti egyetem bölcsészkarára iratkozott magyar-latin szakos hallgatóként, ezek az évek voltak számára a legkiegyensúlyozottabbak. 1906-ban a máramarosszigeti gimnáziumban kapott tanári állást. Következő évben átkerült Lévára. A Holnap antológia, a "magyar Fleurs du mal" megszervezése körül buzgólkodott, részt vett a Holnap Társaság megalapításában, bekapcsolódott a Szigligeti Színház életébe, mely két darabját is színre vitte. Ekkor megjelent életében Sárvári Anna. 1911 őszén Szakolcára kapott kinevezést - itt születtek az Anna-versek. Önéletrajzi élményeit dolgozta fel az Orbán lelke című kisregénybe. A regény hőse Orbán Gergely, aki a hozzá méltatlan körülmények közül az öngyilkosságba menekülne, de nincs hozzá elég bátorsága. Csak szenvedni tud, s az a meggyőződés alakul ki benne, "hogy a szenvedés az egyetlen forma, amellyel a sors és az emberek mostohasága és ostobasága ellen" védekezhet. Hiába sóvárog valami elérhetetlen után, az íróasztalán tornyosuló százhúsz darab magyar és latin dolgozat ráébreszti a komor valóságra.

Innen Makóra az állami főgimnáziumba megy tanítónak. 1914. március 6-án váratlanul Pestre utazik, ahol a szállodában mellbe lövi magát, de a Rókus Kórház orvosainak gondos ápolása megmentette. A kórházban megismerkedett Eörsi Júlia írónővel, aki viszonozta a szerelmet és ápolta. Eörsi Juhász Gyulához fűződő emlékeit 1957-ben Tiéd a sírig című művében örökítette meg. 1915-ben jelent meg a második verseskötete. Majd több verseskötete hagyta el a nyomdát (Késő szüret, Nefelejcs, Ez az én vérem, Testamentom). 1929 januárban 4000 pengős Baumgartner-díjat kapott. 1937. április 6-án nagy mennyiségű veronált szedett be és meghalt.

Kötetei:
Juhász Gyula versei 1907
Új versek 1915
Késő szüret 1918
Ez az én vérem 1919
Nefelejcs 1920 – 1921
Testamentom 1925
Hárfa és holmi 1929
Fiatalok, még itt vagyok 1935
Kosztolányi:" valami anadalító magyarság bujdosik e sorok között"
Schöpflin Aladár: "Természetes levegője a halk busongás. A cselekvés motívuma hiányzik verseiből"

KÖLTŐI VILÁGA
1. Juhász Gyula a Nyugat első költőnemzedékének egyik legnagyobb ígéreteként indult. (Pl. az első Baumgarten-díjasok egyika.) Az életmű ismeretében azonban csak egyik jelentős tagja.
2. Élete Szegedhez kötődik, de mint tanár dolgozott Nagyváradon is. Ide nemcsak a Holnap c. antológia köti, de itt ismerkedik meg Sárvári Anna színésznővel, élete nagy, reménytelen szeremével.
Szerelmi lírájának termése hozzá szól (Anna örök, Profán litánia, Milyen volt).
3. Magányosan élt, betegsége egyre súlyosbodott. Többszöri sikertelen kísérlet után végül az öngyilkosságba menekül.
4. Élete és költészete szorosan összeforrt:
társtalansága, magánya, tragikus betegsége rányomta bélyegét verseire.
Lírájának alaphangja: a mélabú, a rezignáltság.
Bánatlírájának kiemelkedő darabjai a szegedi tájat festő versei. Ezek egyszerre ábrázolják a külső és a metaforikus, belső tájat. A költő a maga érzésvilágát rávetíti a tájra. Ennek a sajátos tájlírának kiemelkedő darabja a Tiszai csönd.
5. Jellegzetes hangulati lírát teremtett. Főként az impresszionizmus hatott rá, Verlaine zeneisége.
6. Szinte parnasszista módon hitt a szépségben, művészetben. Ez a szépség kárpótolta kudarcaiért.
Lírai élményei olykor 1-1 műalkotáshoz v. azok alkotóihoz kapcsolódnak. A sorsazonosság tette rokonná a festővel, Gulácsy Lajossal (Gulácsy).
7. Az emberi szenvedés átérzése, megértése jellemezte. Ez jelentkezik a nép sorsával való azonosulást tükröző életképeiben (Tápai lagzi).
8. Stílusát a szimbolizmus kevéssé hatja át. Nyelve: konkrétabb, egyszerű. Fokozott műgond, kompozíciós zártság jellemzi. (Pl. vonzódik a szonetthez.)
Ritmikájában a hagyományosabb utat járta.

TISZAI CSÖND
1. Egyik korai verse (1910. A Hét című lapban jelent meg).
2. Hangulatlírájának kiemelkedő darabja, impresszionista vers. A költő hangulata rávetül a tájra.
3. Alapélménye egy ellentét:
- a magány, társtalanság, a kívülrekedtség,
- illetve a társakra találás vágya,
melyek az elvágyódás, illetve a révbe érés, megpihenés ellentétes érzését hívják elő.
4. A vers vezérmotívuma egy ősi irodalmi toposz  a hajó .
Asszociációs köre igen gazdag: utazás, életút, révbe érés, nyugtalanság, elvágyódás.
Juhász Gyula azonosul vele  erre utal a 6. vsz. T/1. személye (kikötöttünk).
A versben ez a motívum teljesedik ki. (Impresszionista vonás - egy motívum fel- felbukkanása, ill. kiteljesedése  Ravel: Bolero.)
A vibrálást fejezi ki, hogy a "hajó" hol felbukkan, hol eltűnik:
a páratlan versszakokban: konkrétan jelen van,
a párosokban: csak az utalás szintjén.
5. Esti helyzetképpel indít:
- ez est metaforája - puhán, bársonyosan fonja be a természetet;
- majd belép a hajó-motívum;
- és a 2. versszaktól kezdve hol a látvány , hol a hangok dominálnak;
- szinte semmi mozgás nincs, viszont a térbeliség is hullámzik: fent/lent váltakozik.
kicsi és nagy ugyanígy.
6. Az éj egyfelől: félelmetes sötét, neszeivel, magányával;
másfelől: meg is nyugtat.
7. A kettősségeket erősíti a befejezés: Ma nem üzennek ... de: ott van emellett a holnap reménye.
8. Stíluseszközei: metaforák, alliteráció, ismétlések, páratlan zeneiség (hallgatják halkan a harmonikát).

ANNA-VERSEK
Költészetének egy jelentős részét az Anna-versek teszik ki (kb. 70 darab). A szerelem története: Nagyvárad, színésznő, futó találkozás - de J GY részéről örök, viszonzatlan szerelem. Anna alakját idealizálta, eszményképpé növesztette  erre utal, hogy az Anna-versek zömét nem megismerkedésükkor, hanem később, 1911 után írta.
Milyen volt ..
- 1912-ben jelent meg A Hétben - ekkor Szakolcán él és tanít;
- itt írta a legtöbb Anna-verset, szám szerint húszat;
- hangulatvers:
- három évszakot idéz meg - hiányzik a tél
alaphangjára a nosztalgia, a múltra való vágyódó emlékezés jellemző.
A versszakok felépítése megegyezik:
- 3-szor hangzik fel: "Milyen volt..." tétova kérdése (anafora),
- majd szinte bűnbánó hangon mondja: "...nem tudom már."
- ám a 2. soroktól fordulat következik be: "de..."
- hiszen mégis mindenről és minden időben Anna jut eszébe a természetben bármit látva 
- 1.vsz.: sárguló kalászú búza  Anna szőkesége (arany, sárga);
- 2. vsz.: az őszi bágyadt kék ég  Anna kék szeme (kék, szürke);
- 3. vsz.: sosogó selymű zöld rét  Anna hangja (zöld) + a hallás és a tapintás is belép.
- a megszemélyesítések a párhuzam megvonását segítik,
- az emlékezés mégis egyre gyengébb - elhalványul az idő folyamán:
 újra érzem (1.vsz.),
 visszarévedek (2. vsz.)
 úgy érzem ... elbizonytalanodás.
- az évszakok fontos szerepet töltenek be: a tél kivételével mindhárom megvan: a visszaemlékezés Annára a "költő tele", mely után soha nincs tavasz.

Anna örök (1926)
- végérvényesen lezárja az Anna-szerelmet;
- minél távolabb van térben és időben Anna, annál szebb versek születnek Juhász Gyula tollán;
- a versben megörökített Anna már nem a Váradon megismert színésznő, hanem egy idealizált lény, szimbólum: az elmúlt ifjúság, a szerelem, a nő maga - hasonlít, Vajda Ginájához;
- kései verse. Nagy műgond, szigorú kompozíció jellemzi.
- Kompozíció: a 18 sor 3x6 sorra bomlik - 1-1 idősíknak felel meg.
- 1-6.: a múlt:
a régi emlékek elmosódása, múlttá válása;
mintegy föléjük kerekedve nyugodtan veszi számba Anna eltűnt szépségét;
az erő, a kiegyensúlyozottság azonban csak látszólagos 
inverzió, sorátlépések, a sor közepén záruló mondatok, az el igekötő halmozása.
- 7-12. sor: Ma már... - jelen.
a Ma már háromszor hangzik fel;
fegyelmezett mondatok bizonygatják a múlt iránti közönyt -
s mikor már ez elhihetővé válna, akkor köv. az Ó, de mégis - fordulat, a ne hidd - kétszer.
- 13-18.:
Anna jelenléte az apróságokban, de folyton ott van a mindennapokban, és mindent elsöpör.
Kötőszóhalmozás, határozók halmozása, gondolatpárhuzamok,

Zsoltáros forma:
- maga a 3. szerk. rész, a zsoltáros hang, a záró sorok - Anna örökkévaló - az egek magasságába emelkedik.

Juhász Gyula

A nyugatosok közül Juhász Gyula (1883-1937) sorsa volt a legtragikusabb, a legnehezebb. - A század eleji nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezetô lírikusa volt, a Holnap-mozgalom lelkes szervezôje, de a Nyugatnak már nem tartozott az élvonalába, s az elsô évek után alig jelentek meg versei a folyóiratban. - Kettétört életének egyik döntô oka lehetett örökös vidéki "száműzetése", az eleven irodalmi központtól való távolsága.

Szegeden született; apja postatiszt volt, s korán meghalt. Az érettségi után a váci piaristák intézetébe került papnövendéknek, de félév múlva otthagyta a rendházat. A budapesti egyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait. Tehetségével, műveltségével kitűnt társai közül, tanárai nagy tudományos karriert jósoltak neki. Itt kötött barátságot Babitscsal és Kosztolányival. Magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett. 1906 ôszén - nagy csalódására - a fôvárostól nagyon távolra, Máramarosszigetre került tanárnak. Majd Léva, Nagyvárad, Szakolca, Makó voltak tanári pályájának következô állomásai. Betegségét, idegbaját egyre súlyosbította a tanári munka robotja s a száműzöttség érzése. A forradalmak évei (1918-19) kiragadták súlyos lelki depressziójából, s hihetetlenül tevékeny közéleti és publicisztikai szerepet töltött be szülôvárosa életében; a Tanácsköztársaság idején elvállalta a szegedi színház vezetését. - Szembefordult a gyôztes ellenforradalommal, ezért megbélyegzett, üldözött lett, tanári nyugdíját is megvonták. Meleg szeretettel karolta fel a fiatal József Attila költôi indulását. - A magány, az elszigeteltség, az egyéni boldogtalanság fokozta súlyos idegbaját.1937-ben - többszöri öngyilkossági kísérlet után - veronállal (altató) megmérgezte magát.

A "jövendô emberekhez"

"A magyar bánat és az emberi részvét költôje vagyok" - mondta magáról 1925-ben. De a bánat mellett megszólalt költészetében az élet csodálata és vágya is. Pesszimizmusa csak a forradalmi idôszakokban oldódott fel átmenetileg, s ekkor új hangú, bizakodó költeményei születtek. Testamentum című verse (Ez az én vérem című 1919-es kötetébôl) a "jövendô emberekhez", a boldogokhoz szól - reménykedve, miután meglátta már "a fölpirkadó napot". A költô összefoglalja addigi költészetének jellegzetes motívumait, hangulatait: a könnyes szomorúságot, a csüggedt bánatot, elhibázott életének fájdalmát, s abban bizakodik, hogy az új kor boldogabb fiai már nem fogják megérteni, miért sírt, "mint az elátkozott".

A vers központi gondolata:
Kívánom és ez testamentumom,
Akarom én, ez így is lesz, tudom :
Hogy meg ne értse többé senkisem,
Miért vérzett el lassan a szívem,

Juhász Gyula költeményei általában rövidek, kompoziciójuk zárt, s az utolsó sor mondanivalója rendszerint megemeli az egész verset. Kedvenc műformája volt a szigorú szabályokhoz kötött szonett; kb. 300 ilyen verset írt. A forradalmak elbukása után a kiábrándult keserűség hangja véglegessé vált lírájában. Ez a tragikus vagy legalábbis rezignált életszemlélet hatja át a nép sorsával való érzelmi azonosulást tükrözô életképeit. Ezek közül az egyik legjelentôsebb remekműve a Tápai lagzi (1923). A címmel ellentétben nem a falusi lakodalom vidám örömét, hejehujázó jókedvét mutatja be. - Disszonáns, nyers, durva hangok uralkodnak az elsô versszakban. "Brummog a bôgô" - ezzel a komorságot sejtetô, alliteráló mondattal kezdôdik a vers, s ez a mondat még kétszer megismétlôdik a strófák elején. A többi is mind ilyen "furcsa hang" : a repedt harang kondulása, a kutyák vonítása, a varjúraj károgása. A groteszk hangutánzó szavak misztikus, babonás hangulatot kölcsönöznek az egész költeménynek.

A lagzi csupán a nehéz munkában eldurvult emberek életének egy állomása, nem derűs ünnep. A bôgô brummogásán túl csak egyetlen tômondat ("asszony lett a lány") utal - már múlt idôben - a házasságra, a nász dísztelen szomorúságára, természetes szükségszerűségére. Aztán rögtön a jövôt villantják fel a következô sorok: a nehéz munkát, a keserves asszonysorsot. A lehangoló téli kép, a mozdulatlan csönd az élet nyomasztó, színtelen egyhangúságát, a vágyak, remények pusztulását sugallja. Különösen sötétté, kietlenné teszi a vers légkörét "az ember medve" metafora, az emberek és a komondorok összekapcsolása. Az emberi lét a vegetatív ösztönélet szintjére süllyedt le : az emberek és az állatok közti különbséget csak a "benn" és a "künn" határozószók jelzik; életmegnyilvánulásaik azonosak: alszanak és morognak. Az utolsó versszak kiteljesíti az eddigi baljós hangulatot, mintha a lagzi halotti torrá alakult volna át. A hold "elhervad", a vôfély utolsó pohara már az élet végét sejteti, s a reménytelen szürke hajnalban valóban megjelenik a halál. A záró sor a kötôszón kívül egyetlen mély magánhangzó rövid és hosszú alakját váltogatja, s külön belsô rímmel emelkedik szinte fenyegetôen a többiek fölé: "És a határban a Halál kaszál. . . " Az elgondolkodtató három pont további gondolattársításokat kényszerít ki az olvasóból. Az egész vers a maga komor, vigasztalan hangulatával a népi sors változatlanságát, végzetesnek látszó voltát hangsúlyozza.

Ezzel a leverô hangulattal szemben viszont életre hívó érzések robbannak ki az ugyancsak 1923-ban írt Uj vallomás című költeményében. Himnikus emelkedettséggel vall a költô a munkás és szenvedô nép
iránti "egyetlen és végsô szerelmérôl".

Erôteljes sorokban hirdeti "az egyetlen hitet" :
Hogy szent az élet és hogy szent az ember,
Ki jövôt épít, mint korállt a tenger,
Ki a sötét odukból fényre vágyva,
Majd gyôzni fog a földön nemsokára!

A költemény két szimmetrikusan felépitett strófából áll, s köztük hatalmas érzelmi ellentét feszül: a szerelem és a gyűlölet. A világot tudatosan egyszerűsíti le "munkás és szenvedô népre" s a "renyhe jólét párnáin henyélô" gazdagokra. Figyeljétek meg a nagyerejű, hosszú mondatok pátoszát kiváltó nyelvi eszközöket, ezek halmozott használatát (ismétlés, fokozás, ellentét stb.)! - A második versszakban a gyűlölet szinte észrevétlenül vált át hitvallásba, s újra csak a záró sorok "emelik meg" a verset. Az Uj vallomásban hiánytalanul hangot kap a Tápai lagzi tragikus veszedelmének leküzdésére alkalmas hit és szellemi erô.

"Anna örök"
Nagyváradon ismerte meg futólag Sárvári Annát, a váradi színház szôke színésznôjét. Anna alig méltányolta a félszeg, zárkózott költô óvatos közeledését, legfeljebb hiúságának tetszett, hogy hozzá verseket írnak. A fiatal tanár szerelme éppoly viszonzatlan maradt, mint korábbi fellángolásai, s ez a vonzalom is csak a reménytelenséget mélyítette el benne. A legszebb Anna-versek (kb. 70 vers szól róla) akkor születtek, mikor a térbeli és az idôbeli távolság már megszépítette a régi emlékeket. A költemények Annája nem a Váradon megismert színésznô, hanem egy idealizált lény, akit a költô maga teremtett magának az egyre halványuló régi emlékekbôl. A verseiben felmagasztosított Anna szimbólummá vált számára : a nô, a szerelem, az elmúlt ifjúság s az elveszett tavasz jelképévé. Anna istennôvé emelt alakja élete végéig elkísérte. Anna örök című költeménye a kései versek közül való. - Tudatos műgond, szigorúan zárt kompozíció jellemzô a versre. 18 rímtelen, 10 és 11 szótagos jambusi sorból áll. Logikailag - a három idôsíknak megfelelôen - három egyenlô részre tagolódik (6-6-6 sor), s mindegyik szerkezeti egység egy-egy többszörösen összetett mondat: - Az elsô hat sorban a múlt uralkodik : a lírai én a régi emlékek elmosódását, múlttá válását hangsúlyozza, s mintegy föléjük emelkedve, látszólag nyugodtan számba veszi Anna eltűnt szépségeit. Errôl vall a sorok elsô jelentésszintje. Ez a nyugalom, kiegyensúlyozottság azonban csak látszólagos : ennek ellene mond a ritmikai és a mondattani egységek szembenállása. Az elsô mondat-"Az évek jöttek, mentek"- még közömbös kijelentés, de amint Anna emlékeirôl van szó, minden felborul. Az inverzió megváltoztatja a mondatrészek szokásos rendjét: állítmánnyal kezdôdnek ezután a mondatok, s ezek az állítmányok - elmaradtál, elfakult, elmosódott, elsuhant - mind sorvégre esnek, s a folytonos sorátlépések szétzilálják a természetes ritmikai egységet, a verssort. A mondatok a sor közepén zárulnak, a sor végén kezdôdnek, mindegyik sor kettészakad, s ez a tettetett közömbösséget titkolt, de rejthetetlen megrendüléssel, takarni szándékolt izgatottsággal aknázza alá.

A "Ma már. . ." kezdetű szakasz a jelenre vonatkózik. A lélek mintegy legyűrve elôbbi megrendülését, melyeket az emlékek felsorolása váltott ki belôle, nyugodtabb kijelentésekkel bizonygatja a múlt iránti közönyét : a mondatok a sorvégeken fejezôdnek be. S mikor már tökéletessé, elhihetôvé válna a régi emlékekre csak legyintô fölény illúziója, akkor robban ki a "ne hidd" kétszeres tiltakozása. A harmadik szerkezeti egység már véglegesen elsöpri az eddigi erôltetett nyugalmat: az "és" kötôszó állandó ismétlésével összefűzött határozók nagyszámú halmozása (befejezett melléknévi igeneves jelzôkkel) és a jövôre vonatkozó "élsz és uralkodol" igék most már a múlt továbbélését, Anna örökkévalóságát hirdetik. A verset záró imaformula Anna alakját az isteni szféra magasába emeli.