a) Juhász Gyula költői portréja
b) A magány és a világfájdalom Tóth Árpád lírájában
b) A magány és a világfájdalom Tóth Árpád lírájában
Juhász Gyula
A nyugatosok közül Juhász Gyula sorsa volt a legtragikusabb, a legnehezebb. A század elejei nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezető lírikusa, A Holnap lelkes szervezője, Babits fölfedezője, a Négyesy-stílusgyakorlatok titkára, de a Nyugatnak már nem tartozott a szorosan vett élvonalába, s az első évek után verseinek zöme vidéki lapokban jelent meg.
Költészete
Élet és költészet, egyéni sors és lírai témavilág talán egyetlen modern költőnk esetében sem forrott annyira össze, mint Juhász Gyula művészetében. Egész életén át boldogtalan volt, így lett lírájának alaphangja a mélabú, a rezignált bánat, ő maga pedig "a kiapadhatatlan szomorúságok legtisztább hangú költője". Költői stílusát kevésbé hatja át a szimbolizmus, mint a századelő nagy újítóiét: nyelve konkrétabb, reálisabb, egyszerűbb és érthetőbb. Megfigyelhető vonzódása a szonetthez - költeményei általában rövidek és az utolsó sorok mondanivalója jelentősen megemeli az egész verset: szonettjei szinte "kinyílnak" a költemény végén.
Elsősorban az impresszionista hangulatlíra művelője volt. Ritmikájában a hagyományos utakat járta. Parnasszista vonása, hogy mélyen hitt a Szépségben, a Művészetben, melynek elvont világa kárpótolhatta élete sok-sok kudarcáért, s az elveszett Édent jelentette neki. A magyarok közül az azonos betegség miatt is különösen szoros szálak fűzték a tragikus sorsú Gulácsy Lajoshoz. A könyvélmények ösztönzései a világtól elzárt s önmagába mélyedt írónak néha fontosabb verstémákat kínáltak, mint a hétköznapi élet egyhangúsága.
A magyar táj
Juhász Gyula végtelen érzékenységű bánatlírájában is egyéni színt jelentenek a szegedi tájjal összefonódó szimbolikus versei s nagy feszültségű modern népi életképei (pl. Tápai lagzi). Az alföldi vidék egyszerre külső és metaforikus belső táj is, ugyanúgy, mint József Attila nagy gondolati költeményeiben.
Tiszai csönd
A vers egyik korai remeke, melyet A Hét című folyóiratban jelent meg 1910 őszén - ezt az őszt Szegeden töltötte a költő. Itt erősödhetett fel benne az az alapérzés, hogy mégiscsak kívül rekedt az életen, távolra sodródott a lüktető szellemi központtól, Budapesttől.
A vers különös szépsége az érzelmi-hangulati-hanglejtésbeli egységben és összetettségben ragadható meg. Különös gondolattársításokat ébresztő kép (metafora) vezeti be a költeményt: az est, a nagy barna pók egyre sűrűsödő hálójában fennakadtak, mozdulatlanságba dermedtek a tiszai hajók. Mozgás helyett auditív motívumok mélyítik el az este csöndjét, némaságát. Valami különös kettősség járja át a verset a költői képek nyomán. A mozdulatlanság nem csak nyomasztó, a némaság és a sötétség nem félelmetes: hangok muzsikája, színek fátyolos fénye varázsolja ünnepivé, széppé a tájat.
Anna-versek
Költészetének egy jelentős részét az Anna-versek teszik ki. A nagyváradi szőke színésznő pendítette meg Juhász Gyulában a szerelmi líra húrjait. Szerelmének valójában nem is volt élményi alapja, csak a költő emlékeiben légiesült-finomult Anna alakja dallá, halhatatlan Múzsává.
Milyen volt...
A Milyen volt... Juhász legszebb szerelmi költeményei közé tartozik. A Hétben jelent meg 1912-ben. E rövid lírai alkotásban is megcsodálhatjuk költészetének "egyszerűségét". Strófaszerkezete hagyományos, szókészlete is "hétköznapi", de ezek a "dísztelen" szavak a szövegösszefüggésben új életre kelnek, a szinesztéziák hatására köznapi jelentésük feldúsul.
Az egész költeményt a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át. A költő csupán halványodó emlékei között kutat - bánatosan el-elmerengve. A versszakok kezdetén háromszor hangzik el a "Milyen volt..." tétova kérdése, s még ugyanott megszólal a kudarc beismerése is: "nem tudom már". A "de" kötőszó után azonban mindannyiszor felcsattan a feledéssel perbe szálló dacos tiltakozás. A természeti és a szerelmi emlékek kölcsönösen erősítik egymást: a táj olyan szép, mint Anna, s Anna olyan szépséges, mint a táj. Rezignált mélabú remeg a költemény szövegén, de a lemondó bánatot mégis impresszionista ragyogás sugározza be.
Tóth Árpád
A Nyugat nagy nemzedékének tagjai közül Tóth Árpád életműve a legegységesebb. A súlyos tüdőbetegség és a szegénység rabságában élt, s ez rányomta bélyegét csaknem egész lírai termésére. "A betegség kiemelte őt világunkból" - ezért tudott megmaradni "tiszta költőnek".
Költészete
Költészetének alaphangja a bágyadt, tehetetlen lemondás. Az élet minden durva érintésére rezignált mélabúval válaszolt, s versei jórészt személyes érdekű vallomások, elégiák. Ennek a panaszos hangnak felelnek meg a "végtelenbe folyó, jajongó sorok" (Karinthy), amelyek valamiféle dúdolgató jelleget adnak költeményeinek. Művészetére az impresszionizmus nyomta rá a bélyegét. Versei gazdagok képekben, hasonlatokban, jelzőkben. Kedveltek számára az olyan jelzők, mint a bús, setét, furcsa, beteg, bágyadt, lomha, stb. "Ha volt valaha ötvösművésze a magyar versnek, ő az" - írta róla Babits Mihály.
Rímes, furcsa játék
Ilyen míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvöző elégikus dala a Rímes, furcsa játék, Tóth Árpád legbravúrosabb formamutatványainak egyike. A rímek szikrázó játéka a szöveg legfeltűnőbb formai jegye, ez teszi "torz kedvvel kevert" zenévé a költeményt. A tiszta rímek (pl. mi kába - hiába; dal duhajjá - vad csuhajjá) mellett előfordulnak szándékoltan tompa összekondulások is (pl. kastély - estély; zajló - pejló). A Rímes, furcsa játék nem csupán "játék", hanem megrendítő szerelmi vallomás is: a koldus költő "csak ilyen borús zenéket" nyújthat át kedvesének. A költemény nagy távolságokat fog át: a főúri kastélyok fényes világát, az antik görög-római városokat, Svájc hegyeit, egzotikus tájakat, de épp a rímek játékával ki is csúfolja a szegény ember vágyainak képtelenségét. A "Meghalni volna jó ma..." rebegő, mindenbe beletörődő sóhaja zárja a költeményt.
Fájdalmas én-lírái közé soroljuk még a Meddő órán című versét, amely arcképként a költő végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az élet egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A külvilág durva bántásaira a túlérzékeny költő csak szenvedéssel tudott válaszolni. Az első világháború külső és belső pusztításai között írta meg Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményét. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló "hószín szárnyu Béke" reménytelenségével tiltakozik a háborús vérontás ellen.
A 20-as években mellőzöttsége, anyagi létbizonytalansága felerősítette költészetében a fájdalmas én-lírát, de már nemcsak saját egyedüllétét fogalmazta meg, hanem az egymástól elszigetelődött, elidegenedett emberek kozmikus méretű magányát is. Ennek a témának első megszólaltatója a magyar lírában Vajda János volt (Az üstökös).
Lélektől lélekig
Lélektől lélekig című elégiája egyetlen kép kibontása. A színképelemzés tudományos igazságától jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai fejezik ki: az egyes emberek között is "roppant, jeges űr lakik".
Körúti hajnal
Az impresszionista költészet egyik mintadarabja a Körúti hajnal. A francia impresszionista festőket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, amikor minden súlytalanabbnak, lebegőbbnek tűnik. A Körúti hajnal a pesti táj ébredésének hangulatát ragadja meg: a még derengő, színeket kioltó szürkeséget (1.), az első fény felragyogását (2-4.), majd a nappali élet kijózanító valóságát.
Az első versszak a közömbös színtelenség, szürkeség képzetét, hangulatát árasztja. Az itt előforduló képek (pl. az utca "vad kővidék", lomha vicék) kedvetlen rossz érzést keltenek. Hirtelen változik meg az utca képe: a nagyvárosi környezetben, két tűzfal között megjelenik a "Végtelen Fény", a hajnali égbolt első sugárcsóvája. A stílust ünnepivé avatja a ritkán használt "zsarát" szó és a régiesnek ható "milliom karát" választékossága. A hajnali fény bűvöletét fokozza az áhítatos csend is. Ragyogni kezdenek a színek: a zöld, a fehér, a lila, s ezek (az impresszionista szinesztéziás érzékelésnek megfelelően) zenei motívumokkal olvadnak össze. Mindez csak egy pillanatig tart: kellemetlen hangok szüntetik meg az áhítatos csendet: gyársziréna "búg", a villamos "jajdulva" csikorog a síneken. Végképp elmúlt a hajnali percek mámora: újra fájni kezd az élet. A költemény utolsó motívumában ("a Nap még mint dobott \ Arany csókot egy munkáslány kezére...") a költőnek a városi szegényekkel való együttérző részvéte szólal meg.
Megjegyzés küldése