A nyugatosok közül Juhász Gyula (1883-1937) sorsa volt a legtragikusabb, a legnehezebb. - A század eleji nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezetô lírikusa volt, a Holnap-mozgalom lelkes szervezôje, de a Nyugatnak már nem tartozott az élvonalába, s az elsô évek után alig jelentek meg versei a folyóiratban. - Kettétört életének egyik döntô oka lehetett örökös vidéki "száműzetése", az eleven irodalmi központtól való távolsága.
Szegeden született; apja postatiszt volt, s korán meghalt. Az érettségi után a váci piaristák intézetébe került papnövendéknek, de félév múlva otthagyta a rendházat. A budapesti egyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait. Tehetségével, műveltségével kitűnt társai közül, tanárai nagy tudományos karriert jósoltak neki. Itt kötött barátságot Babitscsal és Kosztolányival. Magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett. 1906 ôszén - nagy csalódására - a fôvárostól nagyon távolra, Máramarosszigetre került tanárnak. Majd Léva, Nagyvárad, Szakolca, Makó voltak tanári pályájának következô állomásai. Betegségét, idegbaját egyre súlyosbította a tanári munka robotja s a száműzöttség érzése. A forradalmak évei (1918-19) kiragadták súlyos lelki depressziójából, s hihetetlenül tevékeny közéleti és publicisztikai szerepet töltött be szülôvárosa életében; a Tanácsköztársaság idején elvállalta a szegedi színház vezetését. - Szembefordult a gyôztes ellenforradalommal, ezért megbélyegzett, üldözött lett, tanári nyugdíját is megvonták. Meleg szeretettel karolta fel a fiatal József Attila költôi indulását. - A magány, az elszigeteltség, az egyéni boldogtalanság fokozta súlyos idegbaját.1937-ben - többszöri öngyilkossági kísérlet után - veronállal (altató) megmérgezte magát.
A "jövendô emberekhez"
"A magyar bánat és az emberi részvét költôje vagyok" - mondta magáról 1925-ben. De a bánat mellett megszólalt költészetében az élet csodálata és vágya is. Pesszimizmusa csak a forradalmi idôszakokban oldódott fel átmenetileg, s ekkor új hangú, bizakodó költeményei születtek. Testamentum című verse (Ez az én vérem című 1919-es kötetébôl) a "jövendô emberekhez", a boldogokhoz szól - reménykedve, miután meglátta már "a fölpirkadó napot". A költô összefoglalja addigi költészetének jellegzetes motívumait, hangulatait: a könnyes szomorúságot, a csüggedt bánatot, elhibázott életének fájdalmát, s abban bizakodik, hogy az új kor boldogabb fiai már nem fogják megérteni, miért sírt, "mint az elátkozott".
A vers központi gondolata:
Kívánom és ez testamentumom,
Akarom én, ez így is lesz, tudom :
Hogy meg ne értse többé senkisem,
Miért vérzett el lassan a szívem,
Juhász Gyula költeményei általában rövidek, kompoziciójuk zárt, s az utolsó sor mondanivalója rendszerint megemeli az egész verset. Kedvenc műformája volt a szigorú szabályokhoz kötött szonett; kb. 300 ilyen verset írt. A forradalmak elbukása után a kiábrándult keserűség hangja véglegessé vált lírájában. Ez a tragikus vagy legalábbis rezignált életszemlélet hatja át a nép sorsával való érzelmi azonosulást tükrözô életképeit. Ezek közül az egyik legjelentôsebb remekműve a Tápai lagzi (1923). A címmel ellentétben nem a falusi lakodalom vidám örömét, hejehujázó jókedvét mutatja be. - Disszonáns, nyers, durva hangok uralkodnak az elsô versszakban. "Brummog a bôgô" - ezzel a komorságot sejtetô, alliteráló mondattal kezdôdik a vers, s ez a mondat még kétszer megismétlôdik a strófák elején. A többi is mind ilyen "furcsa hang" : a repedt harang kondulása, a kutyák vonítása, a varjúraj károgása. A groteszk hangutánzó szavak misztikus, babonás hangulatot kölcsönöznek az egész költeménynek.
A lagzi csupán a nehéz munkában eldurvult emberek életének egy állomása, nem derűs ünnep. A bôgô brummogásán túl csak egyetlen tômondat ("asszony lett a lány") utal - már múlt idôben - a házasságra, a nász dísztelen szomorúságára, természetes szükségszerűségére. Aztán rögtön a jövôt villantják fel a következô sorok: a nehéz munkát, a keserves asszonysorsot. A lehangoló téli kép, a mozdulatlan csönd az élet nyomasztó, színtelen egyhangúságát, a vágyak, remények pusztulását sugallja. Különösen sötétté, kietlenné teszi a vers légkörét "az ember medve" metafora, az emberek és a komondorok összekapcsolása. Az emberi lét a vegetatív ösztönélet szintjére süllyedt le : az emberek és az állatok közti különbséget csak a "benn" és a "künn" határozószók jelzik; életmegnyilvánulásaik azonosak: alszanak és morognak. Az utolsó versszak kiteljesíti az eddigi baljós hangulatot, mintha a lagzi halotti torrá alakult volna át. A hold "elhervad", a vôfély utolsó pohara már az élet végét sejteti, s a reménytelen szürke hajnalban valóban megjelenik a halál. A záró sor a kötôszón kívül egyetlen mély magánhangzó rövid és hosszú alakját váltogatja, s külön belsô rímmel emelkedik szinte fenyegetôen a többiek fölé: "És a határban a Halál kaszál. . . " Az elgondolkodtató három pont további gondolattársításokat kényszerít ki az olvasóból. Az egész vers a maga komor, vigasztalan hangulatával a népi sors változatlanságát, végzetesnek látszó voltát hangsúlyozza.
Ezzel a leverô hangulattal szemben viszont életre hívó érzések robbannak ki az ugyancsak 1923-ban írt Uj vallomás című költeményében. Himnikus emelkedettséggel vall a költô a munkás és szenvedô nép
iránti "egyetlen és végsô szerelmérôl".
Erôteljes sorokban hirdeti "az egyetlen hitet" :
Hogy szent az élet és hogy szent az ember,
Ki jövôt épít, mint korállt a tenger,
Ki a sötét odukból fényre vágyva,
Majd gyôzni fog a földön nemsokára!
A költemény két szimmetrikusan felépitett strófából áll, s köztük hatalmas érzelmi ellentét feszül: a szerelem és a gyűlölet. A világot tudatosan egyszerűsíti le "munkás és szenvedô népre" s a "renyhe jólét párnáin henyélô" gazdagokra. Figyeljétek meg a nagyerejű, hosszú mondatok pátoszát kiváltó nyelvi eszközöket, ezek halmozott használatát (ismétlés, fokozás, ellentét stb.)! - A második versszakban a gyűlölet szinte észrevétlenül vált át hitvallásba, s újra csak a záró sorok "emelik meg" a verset. Az Uj vallomásban hiánytalanul hangot kap a Tápai lagzi tragikus veszedelmének leküzdésére alkalmas hit és szellemi erô.
"Anna örök"
Nagyváradon ismerte meg futólag Sárvári Annát, a váradi színház szôke színésznôjét. Anna alig méltányolta a félszeg, zárkózott költô óvatos közeledését, legfeljebb hiúságának tetszett, hogy hozzá verseket írnak. A fiatal tanár szerelme éppoly viszonzatlan maradt, mint korábbi fellángolásai, s ez a vonzalom is csak a reménytelenséget mélyítette el benne. A legszebb Anna-versek (kb. 70 vers szól róla) akkor születtek, mikor a térbeli és az idôbeli távolság már megszépítette a régi emlékeket. A költemények Annája nem a Váradon megismert színésznô, hanem egy idealizált lény, akit a költô maga teremtett magának az egyre halványuló régi emlékekbôl. A verseiben felmagasztosított Anna szimbólummá vált számára : a nô, a szerelem, az elmúlt ifjúság s az elveszett tavasz jelképévé. Anna istennôvé emelt alakja élete végéig elkísérte. Anna örök című költeménye a kései versek közül való. - Tudatos műgond, szigorúan zárt kompozíció jellemzô a versre. 18 rímtelen, 10 és 11 szótagos jambusi sorból áll. Logikailag - a három idôsíknak megfelelôen - három egyenlô részre tagolódik (6-6-6 sor), s mindegyik szerkezeti egység egy-egy többszörösen összetett mondat: - Az elsô hat sorban a múlt uralkodik : a lírai én a régi emlékek elmosódását, múlttá válását hangsúlyozza, s mintegy föléjük emelkedve, látszólag nyugodtan számba veszi Anna eltűnt szépségeit. Errôl vall a sorok elsô jelentésszintje. Ez a nyugalom, kiegyensúlyozottság azonban csak látszólagos : ennek ellene mond a ritmikai és a mondattani egységek szembenállása. Az elsô mondat-"Az évek jöttek, mentek"- még közömbös kijelentés, de amint Anna emlékeirôl van szó, minden felborul. Az inverzió megváltoztatja a mondatrészek szokásos rendjét: állítmánnyal kezdôdnek ezután a mondatok, s ezek az állítmányok - elmaradtál, elfakult, elmosódott, elsuhant - mind sorvégre esnek, s a folytonos sorátlépések szétzilálják a természetes ritmikai egységet, a verssort. A mondatok a sor közepén zárulnak, a sor végén kezdôdnek, mindegyik sor kettészakad, s ez a tettetett közömbösséget titkolt, de rejthetetlen megrendüléssel, takarni szándékolt izgatottsággal aknázza alá.
A "Ma már. . ." kezdetű szakasz a jelenre vonatkózik. A lélek mintegy legyűrve elôbbi megrendülését, melyeket az emlékek felsorolása váltott ki belôle, nyugodtabb kijelentésekkel bizonygatja a múlt iránti közönyét : a mondatok a sorvégeken fejezôdnek be. S mikor már tökéletessé, elhihetôvé válna a régi emlékekre csak legyintô fölény illúziója, akkor robban ki a "ne hidd" kétszeres tiltakozása. A harmadik szerkezeti egység már véglegesen elsöpri az eddigi erôltetett nyugalmat: az "és" kötôszó állandó ismétlésével összefűzött határozók nagyszámú halmozása (befejezett melléknévi igeneves jelzôkkel) és a jövôre vonatkozó "élsz és uralkodol" igék most már a múlt továbbélését, Anna örökkévalóságát hirdetik. A verset záró imaformula Anna alakját az isteni szféra magasába emeli.
Szegeden született; apja postatiszt volt, s korán meghalt. Az érettségi után a váci piaristák intézetébe került papnövendéknek, de félév múlva otthagyta a rendházat. A budapesti egyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait. Tehetségével, műveltségével kitűnt társai közül, tanárai nagy tudományos karriert jósoltak neki. Itt kötött barátságot Babitscsal és Kosztolányival. Magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett. 1906 ôszén - nagy csalódására - a fôvárostól nagyon távolra, Máramarosszigetre került tanárnak. Majd Léva, Nagyvárad, Szakolca, Makó voltak tanári pályájának következô állomásai. Betegségét, idegbaját egyre súlyosbította a tanári munka robotja s a száműzöttség érzése. A forradalmak évei (1918-19) kiragadták súlyos lelki depressziójából, s hihetetlenül tevékeny közéleti és publicisztikai szerepet töltött be szülôvárosa életében; a Tanácsköztársaság idején elvállalta a szegedi színház vezetését. - Szembefordult a gyôztes ellenforradalommal, ezért megbélyegzett, üldözött lett, tanári nyugdíját is megvonták. Meleg szeretettel karolta fel a fiatal József Attila költôi indulását. - A magány, az elszigeteltség, az egyéni boldogtalanság fokozta súlyos idegbaját.1937-ben - többszöri öngyilkossági kísérlet után - veronállal (altató) megmérgezte magát.
A "jövendô emberekhez"
"A magyar bánat és az emberi részvét költôje vagyok" - mondta magáról 1925-ben. De a bánat mellett megszólalt költészetében az élet csodálata és vágya is. Pesszimizmusa csak a forradalmi idôszakokban oldódott fel átmenetileg, s ekkor új hangú, bizakodó költeményei születtek. Testamentum című verse (Ez az én vérem című 1919-es kötetébôl) a "jövendô emberekhez", a boldogokhoz szól - reménykedve, miután meglátta már "a fölpirkadó napot". A költô összefoglalja addigi költészetének jellegzetes motívumait, hangulatait: a könnyes szomorúságot, a csüggedt bánatot, elhibázott életének fájdalmát, s abban bizakodik, hogy az új kor boldogabb fiai már nem fogják megérteni, miért sírt, "mint az elátkozott".
A vers központi gondolata:
Kívánom és ez testamentumom,
Akarom én, ez így is lesz, tudom :
Hogy meg ne értse többé senkisem,
Miért vérzett el lassan a szívem,
Juhász Gyula költeményei általában rövidek, kompoziciójuk zárt, s az utolsó sor mondanivalója rendszerint megemeli az egész verset. Kedvenc műformája volt a szigorú szabályokhoz kötött szonett; kb. 300 ilyen verset írt. A forradalmak elbukása után a kiábrándult keserűség hangja véglegessé vált lírájában. Ez a tragikus vagy legalábbis rezignált életszemlélet hatja át a nép sorsával való érzelmi azonosulást tükrözô életképeit. Ezek közül az egyik legjelentôsebb remekműve a Tápai lagzi (1923). A címmel ellentétben nem a falusi lakodalom vidám örömét, hejehujázó jókedvét mutatja be. - Disszonáns, nyers, durva hangok uralkodnak az elsô versszakban. "Brummog a bôgô" - ezzel a komorságot sejtetô, alliteráló mondattal kezdôdik a vers, s ez a mondat még kétszer megismétlôdik a strófák elején. A többi is mind ilyen "furcsa hang" : a repedt harang kondulása, a kutyák vonítása, a varjúraj károgása. A groteszk hangutánzó szavak misztikus, babonás hangulatot kölcsönöznek az egész költeménynek.
A lagzi csupán a nehéz munkában eldurvult emberek életének egy állomása, nem derűs ünnep. A bôgô brummogásán túl csak egyetlen tômondat ("asszony lett a lány") utal - már múlt idôben - a házasságra, a nász dísztelen szomorúságára, természetes szükségszerűségére. Aztán rögtön a jövôt villantják fel a következô sorok: a nehéz munkát, a keserves asszonysorsot. A lehangoló téli kép, a mozdulatlan csönd az élet nyomasztó, színtelen egyhangúságát, a vágyak, remények pusztulását sugallja. Különösen sötétté, kietlenné teszi a vers légkörét "az ember medve" metafora, az emberek és a komondorok összekapcsolása. Az emberi lét a vegetatív ösztönélet szintjére süllyedt le : az emberek és az állatok közti különbséget csak a "benn" és a "künn" határozószók jelzik; életmegnyilvánulásaik azonosak: alszanak és morognak. Az utolsó versszak kiteljesíti az eddigi baljós hangulatot, mintha a lagzi halotti torrá alakult volna át. A hold "elhervad", a vôfély utolsó pohara már az élet végét sejteti, s a reménytelen szürke hajnalban valóban megjelenik a halál. A záró sor a kötôszón kívül egyetlen mély magánhangzó rövid és hosszú alakját váltogatja, s külön belsô rímmel emelkedik szinte fenyegetôen a többiek fölé: "És a határban a Halál kaszál. . . " Az elgondolkodtató három pont további gondolattársításokat kényszerít ki az olvasóból. Az egész vers a maga komor, vigasztalan hangulatával a népi sors változatlanságát, végzetesnek látszó voltát hangsúlyozza.
Ezzel a leverô hangulattal szemben viszont életre hívó érzések robbannak ki az ugyancsak 1923-ban írt Uj vallomás című költeményében. Himnikus emelkedettséggel vall a költô a munkás és szenvedô nép
iránti "egyetlen és végsô szerelmérôl".
Erôteljes sorokban hirdeti "az egyetlen hitet" :
Hogy szent az élet és hogy szent az ember,
Ki jövôt épít, mint korállt a tenger,
Ki a sötét odukból fényre vágyva,
Majd gyôzni fog a földön nemsokára!
A költemény két szimmetrikusan felépitett strófából áll, s köztük hatalmas érzelmi ellentét feszül: a szerelem és a gyűlölet. A világot tudatosan egyszerűsíti le "munkás és szenvedô népre" s a "renyhe jólét párnáin henyélô" gazdagokra. Figyeljétek meg a nagyerejű, hosszú mondatok pátoszát kiváltó nyelvi eszközöket, ezek halmozott használatát (ismétlés, fokozás, ellentét stb.)! - A második versszakban a gyűlölet szinte észrevétlenül vált át hitvallásba, s újra csak a záró sorok "emelik meg" a verset. Az Uj vallomásban hiánytalanul hangot kap a Tápai lagzi tragikus veszedelmének leküzdésére alkalmas hit és szellemi erô.
"Anna örök"
Nagyváradon ismerte meg futólag Sárvári Annát, a váradi színház szôke színésznôjét. Anna alig méltányolta a félszeg, zárkózott költô óvatos közeledését, legfeljebb hiúságának tetszett, hogy hozzá verseket írnak. A fiatal tanár szerelme éppoly viszonzatlan maradt, mint korábbi fellángolásai, s ez a vonzalom is csak a reménytelenséget mélyítette el benne. A legszebb Anna-versek (kb. 70 vers szól róla) akkor születtek, mikor a térbeli és az idôbeli távolság már megszépítette a régi emlékeket. A költemények Annája nem a Váradon megismert színésznô, hanem egy idealizált lény, akit a költô maga teremtett magának az egyre halványuló régi emlékekbôl. A verseiben felmagasztosított Anna szimbólummá vált számára : a nô, a szerelem, az elmúlt ifjúság s az elveszett tavasz jelképévé. Anna istennôvé emelt alakja élete végéig elkísérte. Anna örök című költeménye a kései versek közül való. - Tudatos műgond, szigorúan zárt kompozíció jellemzô a versre. 18 rímtelen, 10 és 11 szótagos jambusi sorból áll. Logikailag - a három idôsíknak megfelelôen - három egyenlô részre tagolódik (6-6-6 sor), s mindegyik szerkezeti egység egy-egy többszörösen összetett mondat: - Az elsô hat sorban a múlt uralkodik : a lírai én a régi emlékek elmosódását, múlttá válását hangsúlyozza, s mintegy föléjük emelkedve, látszólag nyugodtan számba veszi Anna eltűnt szépségeit. Errôl vall a sorok elsô jelentésszintje. Ez a nyugalom, kiegyensúlyozottság azonban csak látszólagos : ennek ellene mond a ritmikai és a mondattani egységek szembenállása. Az elsô mondat-"Az évek jöttek, mentek"- még közömbös kijelentés, de amint Anna emlékeirôl van szó, minden felborul. Az inverzió megváltoztatja a mondatrészek szokásos rendjét: állítmánnyal kezdôdnek ezután a mondatok, s ezek az állítmányok - elmaradtál, elfakult, elmosódott, elsuhant - mind sorvégre esnek, s a folytonos sorátlépések szétzilálják a természetes ritmikai egységet, a verssort. A mondatok a sor közepén zárulnak, a sor végén kezdôdnek, mindegyik sor kettészakad, s ez a tettetett közömbösséget titkolt, de rejthetetlen megrendüléssel, takarni szándékolt izgatottsággal aknázza alá.
A "Ma már. . ." kezdetű szakasz a jelenre vonatkózik. A lélek mintegy legyűrve elôbbi megrendülését, melyeket az emlékek felsorolása váltott ki belôle, nyugodtabb kijelentésekkel bizonygatja a múlt iránti közönyét : a mondatok a sorvégeken fejezôdnek be. S mikor már tökéletessé, elhihetôvé válna a régi emlékekre csak legyintô fölény illúziója, akkor robban ki a "ne hidd" kétszeres tiltakozása. A harmadik szerkezeti egység már véglegesen elsöpri az eddigi erôltetett nyugalmat: az "és" kötôszó állandó ismétlésével összefűzött határozók nagyszámú halmozása (befejezett melléknévi igeneves jelzôkkel) és a jövôre vonatkozó "élsz és uralkodol" igék most már a múlt továbbélését, Anna örökkévalóságát hirdetik. A verset záró imaformula Anna alakját az isteni szféra magasába emeli.
Megjegyzés küldése