Még most teljes orcáimon
Rózsabimbó fakadoz,
S alabastrom vállaimon
Barna hajfürt ingadoz.
Éden virágzik mellettem,
Szemem rózsán tévedez,
Érzem, örömre születtem,
S íme, szívem epedez.
Vidám szerelmet mosolyog
Még most minden körültem;
Szívem csak örömre dobog:
De ah, még nem örültem!
Mi haszna szívom aetherét
Éltem szép tavaszának?
Nem szívhatom lehelletét
Az öröm balzsamának.
A galamb is csak úgy örül
A kedves kikeletben,
Ha szerelmes párja körül
Búgozhat a ligetben.ą
(1795-1802 között)
EGY SZILAJ LEÁNYKÁHOZ
Miért rettegsz kebelemben,
Miért, félénk leányka?
Mit félsz te, mint a kegyetlen
Vadtól a kis bárányka?
Nem vagyok én ellenséged,
Sem hitszegô csapodár;
Hív lelket adok én néked,
Míg koporsóm bé nem zár.
Tiéd leszek, míg e kedves
Rubintajak csókot kér,
Tiéd, midôn már e kegyes
Szív csak akadozva vér.
Halld, mely édesen csatináz
A völgy zengô csermelye,
A víg madár mint zeng s trilláz,
S mint nyög a filemile!
Majd ha a bús tél közelget,
Ezek mind elnémulnak,
Elrepül a szép kikelet,
S örömeink elmúlnak.
(1795-1802 között)
AZ ELVÁLÁS REMÉNYE
Nem oh! csak nem hat az égig
Beteg szívem nyögése!
Bús fejemen lesz mindvégig
Sorsom kemény végzése.
Látom, hasztalan epedek,
Mint egy bús filemile;
Tied, lelkem, nem lehetek,
Lelkemnek édes fele!
Látom, csak azért forrtanak
Öszve árva szíveink,
Hogy holtig sirdogáljanak
Záporozó szemeink.
Tépd el édes bilincsemet,
Hadd repülhessek tôled!
Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet
Nyöghessem ki körüled.
Nyújtsd ki angyal-karjaidat,
Végy még egyszer öledbe.
Vedd búcsúzó csókjaimat,
Zárj örökre szívedbe.
De bár tôled elszakadok,
S mint ez árva nefelejcs,
Érted, lelkem, elhervadok,
Oh, szívedbôl ki ne ejts!
Hiszen, majd mikor porunkból
Phônixként felkelendünk,
Tiéd leszek, ha sírunkból
Új életre menendünk.
Szánja Vénusz szíveinket,
S majd fényes édenében
Öszveviszi lelkeinket
Hív gerlicék képében.
(1795-1802 között)
ESDEKLő SZERELEM
Ím, a nap leereszkedik
Thétis bíbor keblébe,
S mosolyogva emelkedik
Luna szemérmes képe.
Az esti szellô fuvalma
Édes álmot lengedez,
Az ég békés, s nyugodalma
Hegyet-völgyet béfedez.
De ah, az én siránkozó
Szememre nem hullatja
Balzsamát az illatozó
Esthajnal csillagzatja!
Lehajtom árva fejemet,
De gondjaim felköltik,
S nyughatatlan kebelemet
Fájdalmakkal eltöltik.
Bágyadtságom ha bézárja
Néha fáradt szememet,
Kinyitja könnyeim árja,
S mossa halvány képemet.
Jaj, semmi nem enyhítheti
Sérült szívem sebeit!
Mert a szerelem égeti
Minden titkos ereit.
Csak nálad van gyógyító szer,
Te, ki azt megsebzetted,
Ki a szerelemnek ezer
Tôrét rám lehelletted!
Téged várnak kiterjesztve
Reszketô két kezeim,
Téged az égre függesztve
Sirdogáló szemeim.
Egy tekinteted gyilkosom
S boldogítóm tud lenni,
Szánj meg, kegyes! légy orvosom:
Ne hagyj holtig epedni.
Süllyedek! nyújtsd karjaidat,
Míg el nem fogy életem,
Míg elhervadt ajakimat
Ajakidra tehetem.
(1795-1802 között)
SZERELMES BÁNKŰDÁS
Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükkben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kôszirt epedez,
Megjelensz, ó kegyes lélek,
Epedezô szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.
Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;
Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.
Ha bús völgyek rejtekében
Kínom elôtt bujdosom,
A vadon bús zengésében
Édes neved hangozom;
Ha magányos kamarámban
Keservimmel zárkozom,
Könnyel ázott nyoszolyámban
Utánad óhajtozom.
Minden reggel siralomra
Nyitom fáradt szememet,
Siratlak, ha nyugalomra
Hajtom árva fejemet.
Oh, siratlak, míg könnyeim
Forrása el nem apad,
Míg bé nem húnynak szemeim,
Míg szívem meg nem szakad.
(1795-1802 között)
A CSERMELYHEZ
Oh, csermely, arra térsz, látom,
Csendes görgedezéssel,
Merre az én sóhajtásom
Repül epedezéssel.
Vedd buzogó könnyeimet
Szapora vizeidhez,
S vegyítsd bús nyögéseimet
Lassú csörgéseidhez.
Vidd el szomorgó zúgással
Ama kisded kert felé,
S nyögd ki egy fohászkodással,
Szívem kinek szentelé.
Tán most is ott múlatozik
A rózsák árnyékában,
S rólam nem is gondolkozik
Kevély nyugodalmában.
Tán habjaid mosogatják
A szép tündér lábait,
S nem tudja, mint csókolgatják
Hív könnyeim tagjait.
Mutasd meg halvány képemet
Néki tükröd fényében,
Mutasd meg égô szívemet,
Mint vergôdik vérében.
Mutasd neki, mint hervadok,
Szemem miként sirdogál,
S mondd, hogy érte ellankadok,
Mint egy gyenge virágszál.
Mondd: töltsön kegyes írt sebhedt
Lelkemre hív kezébôl,
Vagy egy szánakozó cseppet
Gördítsen szép szemébôl.
(1795-1802 között)
LILIHEZ
Jer, Lili! nézd, langyos szellôk
Lengetik a ligetet,
S illatozó híves ernyôk
Mérséklik a meleget.
Jer, e szép juharlugosnak
Dôljünk le árnyékára,
S míg a gerlicék búgdosnak,
Vigyázz lantom szavára.
Kedves gyermek! fakadoznak
Kellemeid bimbai,
Pihegnek már s dagadoznak
Melled hattyúhalmai.
Az ifjúság kellemei
Mosolyognak orcádon,
S az életnek örömei
Virítnak zöld pályádon.
Olyan vagy, mint egy szűz rózsa,
Mely még csak tavaszt látott,
Melyet csak harmatgyöngy mosa,
S csak lágy szellôkkel játszott;
Mint egy Zephyr, mely virágos
Ligetek közt lengedez,
Illatokkal él, s balzsamos
Violákon tévedez.
Gyönyörűség és vidámság
Folyja körül ösvényed,
Mert még a szűz ártatlanság
Oltárán ég tömjéned.
De ki ne térj ez ösvénybôl,
Melyen most rózsát szaggatsz;
Űh, vigyázz, mert az örvénybôl
Soha ki nem gázolhatsz.
Ha elveszted az erkölcsnek
Intézô fonalait,
Számtalan veszedelmeknek
Leled labyrinthjait.
El ne hagyd ôrangyalodat,
Hív, szelíd erkölcsödet;
Nyújtsd néki gyenge karodat,
Hadd vezérljen tégedet.
Csak ô menti meg szemedet
Ezer könnyhullatástól,
ő menti meg szépségedet
A kora hervadástól.
ő intézget karjaival
Paphus virulmányain,
S béfedez hív szárnyaival
Az öröm hullámjain.
Űh, ezer örvény és hinár
Fogja pályád majd körül!
De ha ésszel s erkölccsel jár,
Hidd el, egybe sem merül.
Ezek légyenek ôrei,
Kedves gyermek, szívednek!
Így a hiúság tôrei
Meg soha nem ejthetnek.
Ezek ismértetik veled
A sziréni hangokat;
Ezek mutatják meg neked
A gaz csapodárokat.
Szíved kedves rokonfelét
Néked ezek választják,
S földi éltednek édenét
Karjai közt megadják:
Hol szelíd öröm s vidámság
Lelke fog ápolgatni,
S az aranykori boldogság
Angyala csókolgatni:
Addig is, míg homlokodon
Aranyüstök omladoz,
Akkor is, ha majd arcodon
A rózsaláng hervadoz.
(1794-1802 között)
LOLLIHOZ
Lolli! deli kellemiddel
A rózsára homályt vetsz,
S szívégetô szemeiddel
Belém ezer tôrt nevetsz.
Szebb vagy te, mint a szép Hébe
A Dörgô lángölében,
Szebb, mint a szép Erycéne
A kellem bájövében.
Képed szelíd vonásiban
Szerelmek nyíladoznak.
Tested minden mozgásiban
Tündérek mulatoznak.
Szép, mikor édes éneked
Szirénhangja zengedez,
S angyali érzékeny szíved
Harmóniát ömledez.
Szép, mikor pihegô kebled,
Mint egy galamb, epedez,
S lankadó nefelejcs-szemed
Harmatgyöngyöt görgedez.
Szép vagy te, mikor csintalan,
Mint könnyű Zephyr, játszol,
S titkaidról vigyáztalan
Le-lereppen a fátyol.
Szép, mikor a gerjedelem
Andalodásba merít,
Szép, mikor a szűz szemérem
Bíborlángszínbe borít.
De Lolli! a test szépségét,
Hidd el, csak úgy imádom,
Ha a szép lélek épségét
Tiszta kebelbe^ látom;
Ha angyali leplegidben
Angyali szív verdegél,
Nemes tűz ég ereidben,
S lelked a porból kikél.
(1795-1802 között)
FANNIM EMLÉKE
Sírásra vonult képemmel
Hűs öledbe sietek,
Csendes liget! keservimmel
Mert itt magam lehetek.
Te láttad szép örömimet
Fannim forró keblében:
Te rejtsd el bús könnyeimet
Alkonyatod leplében.
Itt, hol hársak árnyékoznak
A setét völgy ölében,
S csörgô vizek omladoznak
A vadrózsák tövében:
Itt nyögtem ki epedezve
Beteg szívem sebeit,
Itt szorítám esedezve
Hozzám gyenge térdeit.
Itten mosolygott szemembe
Szelíden elpirulva.
Itt dűlt égô kebelembe
Édesen elájulva.
A liget zöld sudarai
Halkva körülsusogtak,
A hold játszi sugarai
Könnyeinken ragyogtak.
Minden megszűnt, s az estvének
Nyugalmában hallgatott,
Csak szíveink verésének
Döbögése hallatott.
Csak a szerelmek angyala
Élt s repdezett körültünk,
Csak az öröm szép hajnala
Virradozott felettünk.
Örökké virulj, kedves hely!
Hintsen bé virágival
Minden tavasz s minden reggel
Legfrissebb harmatival.
Gyakran fog bánatos lelkem
Tekörülted lebegni,
Hozzád vonz árva szerelmem
Kínom elkeseregni.
Gyakran éjféli órákon
Látsz te itt sirdogálni,
S nyögdécselô furulyámon
Bús nótát fujdogálni.
(1795-1802 között)
NELLI
Hát a szerelem szent lángja
Csak ily mulandó?
S Nelli is, mint minden lyányka,
Csak változandó?
Hív szeretôt az ég alatt
Ne kérj, kebelem!
Ha a szelíd Nelli csalhat,
Hol a szerelem?
A kép angyalvonásai,
A kegyes szemek
Nem a lélek tolmácsai:
Csak csalfa szerek!
A szerelem esküvését
A hagymáz teszi:
A szív forró döbögését
A vértôl veszi.
Egy pillanat tüneménye
Múló örömünk;
Csalatásunk szüleménye
Játszadoz velünk.
Jaj, de hát én mért epedek?
Lelkem miért ég?
Szünet nélkül mért szeretek,
Ha nincsen hívség?
Kínomat mért nem olthatja
Sem idô, sem ész?
Sôt sebeimet faggatja
Minden orvos kéz.
Éjjelimen ôtet látják
Beteg álmaim,
Nappl ô nevét kiáltják
Sóhajtásaim.
Philoméne panaszai
Nevét zokogják,
A csillagok fénysorai
Nevét rajzolják.
Valamerre járok-kelek,
Üldöz árnyéka,
Meg nem menthet a tengerek
Végsô tájéka.
Van igaz, van hív szeretô,
Érzem keblemben:
Csak te vagy, Nelli, hitszegô!
Csak te kegyetlen!
(1795-1802 között)
VENUSHOZ
Oh, szerelmek szép tündére,
Jövel gerlicéiddel!
Hozz írat szívem sebére,
S könnyeimet szárítsd el!
Ámor tôrei égetnek,
Lobog minden csepp vérem,
Fájdalmaim eltemetnek,
Ha tárgyam el nem érem.
Te intézed a szíveket,
Egymáshoz te forrasztod,
A tüzet jéggé teheted,
A jeget meggyújthatod;
Oh, olvaszd el Nacám szívét,
Szívemhez hadd forradjon;
Mosolyítsd rám szép kék szemét,
Kebledbe hadd ragadjon...
(1795-1802 között)
NACÁMHOZ
Beteg szívem tôrbe esett,
Forrnak minden ereim,
Békességem elenyészett,
Hervadnak kellemeim.
Nem bír magával kebelem,
Sebeimet nem rejthetem,
Hullnak néma könnyeim.
Ne légy kemény, édes Nacám!
Törüld le bús cseppjeit,
S vedd szívedre halvány orcám
Titkos esdekléseit.
Szakaszd le a kinyílt rózsát,
Míg el nem veszti illatját
S fodra bíbor díszeit.
A szerelem az Istenség
Jóltévô lehellete;
Boldog, akiben tisztán ég,
S rokon lelket lelhete,
Kivel magát vegyítheti,
Lelkét lelkébe öntheti:
Éden annak élete.
Jövel, te nékem születtél,
Érzi minden csepp vérem,
Miolta rám tekintettél,
Nyugalmam nem esmérem;
Benned élek, benned halok,
S hogyha tôled elszakadok,
A koporsó lesz bérem.
(Végleges formája 1801 után)
VIGASZTALÁS
Mindég csak sírsz? csak bús siralomra
Nyílnak most is bágyadt szemeid?
Mindég csak e gyászos sírhalomra
Öntözgeted néma könnyeid?
Tudom, legszebb örömid reggelét
E szomorú hant alá zárád;
Tudom, árva szíved kedves felét
Kéri vissza epedô orcád.
Űh, hárítsd el ázott fátyolodat
Bús szemedrôl, kegyes szenvedô!
Nem fedi már szeretett tárgyadat
E porhalom s mohos temetô.
Ott lebeg már az öröm szárnyain,
Hol a békés Léthe csörgedez,
S virágzó zöld pálmák árnyékain
Örök élet lelke lengedez;
Hol a myrtus- s amarantszigetek
Felett arany aether mosolyog,
S illatozó balzsamos ligetek
Közt az élet forrása ragyog;
Ott békesség s isteni nyugalom
Harmatozva száll mindenekre,
Nincs ott bánat, sem gyász, sem sírhalom,
Sem bús fátyol halvány képekre.
Nem szakad el a hív szerelemnek
Ottan többé rózsakötele;
Ott virrad fel a sokat sírt szemnek
Bíborszínben kívánt reggele.
Vár tégedet is e dicsô tájék!
Ezentúl szent hantjait járod;
Vár szeretôd, vár e kedves árnyék,
S nemsokára szívedhez zárod.
Akkor égi csókok törülgetik
Gyöngy orcádról kegyes könnyeid,
S rég ohajtott karok ölelgetik
Rég ohajtott szűz tetemeid...
Ölelkezve fogtok leborulni
Dicsô Atyánk szent zsámolyánál,
S édes örömlángokra buzdulni
Cherubimi harmóniánál.
(1795-1802 között)
A SZERELEM
Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.
India kincsével légyen tömve tárod,
S Caesar dicsôsége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.
De te, édes érzés, egek szent magzatja!
Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
S a halandó porból egy félisten lészen.
Te a szerencsének játékát neveted,
Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;
A nagyság álképét mint bábot elveted,
S nem szab semmi földi erô néked határt.
Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:
Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.
Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak
Nézed, s elenyészik rettenetes váza.
Te a szegénységnek mohos kalyibáját
Márványpalotává tudod változtatni,
S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját
A mennyei nektárillatban usztatni.
Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:
Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!
Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,
S könnyel ázott kendôd légyen szemfödelem.
(1795-1802 között)
A SZERELEMHEZ
Psyche bíbor kebelébôl
Repülj le felém,
Eged fényes aetherébôl
Csöpögtesd belém,
Űh Szerelem! malasztaid
Mennybôl eredt balzsamait.
Hol van lelkem rokonfele?
Jer, jelentsd ki már!
Repülj kebelembe vele,
Szívem alig vár;
Repdez, mint Noé galambja,
De enyhelyét nem láthatja.
Bennem mélyen metszve lelem
Szép ideálját,
Pygmalionként ölelem
Kedves bálványát,
De meg nem lelkesíthetem,
Csak tűnô képét kergetem.
Hozd el, hozd Zephyr-szárnyakon
Már valahára,
Ki ágyamhoz mécset gyújtson
Psyche módjára;
S ha majd a szent forrást issza,
Ismét add ölembe vissza.
(1795-1802 között)
AZ EST
Jer, Daphne! hol e nyers patak
A bércbôl kiforradoz,
S mohosult kôsziklafalak
Közt a völgyre szakadoz;
Hol jegenyék hajladoznak
Égig nyúlt sudárokkal,
S bokros tölgyek árnyékoznak
Terebély zöld ágokkal:
Ott függesszük szemeinket
Az ég dicsô képére,
Ott nyissuk meg szíveinket
A szépnek érzésére.
Nézd, már a nap sugárai
A hegyekbe merülnek,
S Hesper piruló lángjai
Alkonyaton derülnek.
Égi bíbor festengeti
Az aranyos felhôket,
Esti szellôcse lengeti
Az illatos ernyôket.
A setét bükk felett ragyog
A hold csendes fényében,
S rózsabokrok közt mosolyog
A patakok tükrében.
Nézd, minô mennyei szépség
Nyílik meg most elôttünk,
Minô mennyei csendesség
Lelke lebeg körültünk.
Elysium kiessége
Mosolyogva tér hozzánk,
S az istenek békessége
Nyugalmat harmatoz ránk.
Ily szent csendesség ölében
Hallgatott minden, s így állt,
Midôn gyöngyház-szekerében
Anadyoméne szállt.
Cynthia így ragyogtatta
Latmus virulmányait,
Hogy Endymionra rakta
Isteni szűz karjait.
Oh Daphne! a szép lelkeknek
Legkedvesb ünnepe ez,
Hol a forró érzelmeknek
Lángja önként gerjedez.
Hol a szív önként megnyílik
A gyönyörű érzésre,
S Plátó karján emelkedik
Égi lelkesedésre.
Hol lelkünk legszebben derül
Eredeti fényében,
S legtisztább örömbe merül
A természet ölében.
Szíved haszontalan eped
A földi vak lármában,
E szentséget nem lelheted
Semmi tündér hívságban.
Ott a dicsô természetet
Gyarló ecset majmolja:
Itt a csuda szépségeket
Alkotó kéz rajzolja.
Ott a bölcset elkábítja
A balgatag sokaság:
Itt az észt s szívet megnyitja
A józan magányosság.
Ott az érzékeny szeretôt
Csapodár kar öleli,
Nem talál rokon-érezôt,
Nyugodalmát nem leli:
Itt az ég örömét ússza,
Mely úgy buzog keblében,
Mint a kies Arethusa
A hold ezüst fényében.
(1795-1802 között)
AZ ESTHAJNALHOZ
Emeld fel bíbor képedet,
Csendes Esthajnal!
Enyhítsd meg a természetet
Harmatillattal.
Hozd alá a fáradt szemnek
Kívánt álmait,
Fedezd bé a szerelemnek
Édes titkait.
Titkon nyílnak az életnek
Legszebb rózsái,
Mély titokban csörgedeznek
Legszebb órái.
Ah, nékem is van egy titkom
Szívembe rejtve!
Nem szabad azt kimondanom:
El van temetve.
Nem szabad kijelentenem,
Mely boldog vagyok;
S hogy ki az én egyetlenem,
Kiért hervadok.
Csak a néma hold mosolyog
Rám szemérmesen,
Mikor az örömcsepp ragyog
Forró szememen.
(1795-1802 között)
AZ ÖRÖMHEZ
Édes Öröm! oh, tündérek
Mosolygó szűz leánya!
Kacsingatsz, s ha hozzád érek,
Eltűnsz, lelkem bálványa!
Mint egy kacér leánykának,
Nyitva int bájos kebled,
Szerelmem kívánságának
Lángjait úgy ingerled:
S midôn csókolni akarom
Ajakidat, elrejted,
Elvadulsz, s ölelô karom
Közül magad kifejted.
S csak messzünnen kínálkozol,
Ha gerjedelmim sejted:
De közel elkomorodol,
S szeretôdet megejted.
(1795-1802 között)
A REGGEL
Nézd, a napnak derülô sugára
Mint ébreszti a természetet,
Mint önt új bájt a virág fodrára,
S mint zendíti a zöld ligetet.
Nézd, új öröm s újult életerô
Száll hegyekre, száll most völgyekre
Csak az örök homályban heverô
Bagoly siet bús rejtekekre.
Nem mosolyog néki a szép reggel,
Sem az élet harmóniája:
Kedvesb néki a szomorú éjjel,
Mint az egek dicsô pompája.
Így van minden! változhatlan renddel
Ki van szabva éltünk pályája;
Egyik rokon a félistenekkel:
A másiknak por a hazája.
A rablelkek örök setétségben
Bolyongnak a denevérekkel:
Nem nézhetnek a dicsô napfénybe
Örök éjhez szokott szemekkel.
A nagy lélek önként az aetherben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.
Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Álpeseken
A nap felé úszó sasokkal.
(1795-1802 között)
A MAGYAROKHOZ
Romlásnak indult hajdan erôs magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverô hatalma;
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklô
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztô
Visszavonás tüze közt megálltál:
Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva gyôztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termô
Férgek erôs gyökerit megôrlik,
S egy gyenge széltôl földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.
Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverôhelyének;
Eldôdeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet ôrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -
Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midôn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzôje, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!
De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthagó hatalma,
Róma s erôs Babylon leomlott.
(1796-1810 között. Végleges formája 1810-ben)
A FELKÖLT NEMESSÉGHEZ
a szombathelyi táborbanMDKF>
Él még nemzetem istene!
Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!
Állsz még, állsz, szeretett Hazám!
Nem dôlt még alacsony porba nemes fejed!
Méltán búslakodám elôbb,
Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz,
S régen félt veszedelmidet
Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
Hálá! mást mutat e sereg,
Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül.
Nem szállt Trója alá soha
Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély
Zászlóit nem emelte volt
Rettentôbb hadi nép Bécs letörött falán.
Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.
Thétis nagy fia nem maradt
Chironnál, mikoron hadra veté szemét:
Árpád vére se hűlhet el,
Ámbár rég heverész a puha pamlagon.
Nézd: most felköti fegyverét,
Csákóján lobogó kolcsag emelkedik.
Buzdító katonás ruhát
Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.
Majd kardjára felesküszik,
Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika
Búsult tigrise, amidôn
Ordít kölykeiért, s körme viaskodik.
Majd felkelnek alattad is,
Ű József! nagyanyád, Trézia bajnoki,
S bátran mégy, szeretett vezér,
A jég-Álpeseken s Ádria öblein. -
E nép nem gyülevész csoport,
Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze.
Önként áldoz ez életet,
S horgas kardja kövér hantjaiért hasít.
Míg hérói biborsüveg
Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga,
Eszterházy, dicsô magyar!
Míg gyôzô eleid pallosa combodon
Csattog: gyôzni fog a magyar,
S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!
1797
HERCEG ESZTERHÁZY MIKLŰSHOZ
midôn a szombathelyi táborban commandírozá
a nemességetMDKF>
Árpád virágzó magva te, fô magyar!
Eldôdeidnek fegyvere népeket
Gyôzött, s hazánkért számtalanszor
A viadal mezején csatázott.
ők voltak a harc vérzivatarjain
S a béke napján bölcs vezetôk, atyák,
S kormányra termett ôrszemekkel
Szélveszeket zabolázva tartók.
Melly áldozat volt a vezekényi harc!
Bús tisztelettel könnyezi a magyar
Négy bajnok Eszterházy véres
Porba kevert ajakit, halálát.
Láttam tebenned buzgani véreket
S orcádra öntött nemzeti lelköket,
Láttam szemed villámsugárát
S ôsi dicsô vasadat kezedben.
Rémülve megszűnt a fene háború.
Int a kegyetlen tengerek istene
Képével a forró haboknak,
S tűnik az Oceanus dagálya.
Szép a borostyán s gyôzödelemszekér.
Szép a vitéznek sebhelye homlokán.
Félisten, akit nimbuszával
A hatalom s tudomány ragyogtat.
Minden nagy és szép, mellyet az ó világ
És e jelenkor mívei közt csudálsz:
Bajnok, dicsôség, fényes ország
A tudomány gyönyörű gyümölcse.
Ez hozta mennybôl földre az isteni
Szikrát, ez oldott a butaság alól.
A bölcs Athénét s gyôzhetetlen
Róma fejét ez emelte égre.
Hát nemzetednek mért fakad ily soká
A rég ohajtott laurus? Ezer nemes
Vállvetve törtet s gátokat ront;
Ah, de acélhegyek állnak ellen!
Téged, hatalmas Herceg! az istenek
Fô-polcra tettek: véreidet segéld!
Vidd a dicsôség templomához:
S ajtaja zára lehull elôtted.
1797
NAGY LAJOS ÉS HUNYADI MÁTYÁS
Ki vagy te, fényes csillag az ó világ
Sötét ködében? Századok éjjele
Nyugszik terajtad: mégis égô
Arculatod közibénk sugárzik.
Ki vagy te, bajnok s rettenetes király,
Gyémántsisakban, mennyei fény között,
Ki úgy ragyogsz, mint Pharus égô
Lángja az éj sivatag homályán?
Corvin, ki héró atyjai nyomdokin
Árpád szerencsés fegyverivel vivott,
Midôn az országos Dunának
Partjaiból Helikont idézett.
A bölcs s vitéz kar, mint az idôs Halál,
Mindenhatóság fegyverivel csatáz:
őnéki a bércbástya csak por
S rózsalevél Boreas kezében.
Két nagy királyunk nyert koszorús nevet
A régiségben: mindenik a szelíd
Múzsák barátja, s mindeniknek
Múzsa szelíd keze tört borostyánt.
Egy Nagy Lajos bölcs szárnya alatt hazánk
Rómát s Athénét látta felállani,
Atilla roppant városában
Mars, tudomány, hatalom virágzott.
S mikor ragyogtak tornyaid, oh Buda!
Felségesebben, mint mikor a dicsô
Király s Apollo tisztelôje:
Bölcs Hunyadink kezein virágzál?
Mint hajdan a nagy Delius oszlopit,
Delphus csudáit napkelet, alkonyat
Bámulta, s a fáradt zarándok
Ormai közt iszonyodva állt meg:
Sok messzi ország bölcsei, bajnoki
Jöttek hazánknak látni dicsô egét,
Rémülve nézett a világ ránk
S nemzeteket tapodó erônkre.
S egyszerre e nép, mely Hunyadink alatt
A legkevélyebb polcra emelkedett,
A durvaságban veszni tért, s ment
Két megutált cseh király kezébe.
Pallas s Apollo nemzik az istenibb
Bölcset s erôsebb bajnoki lelkeket,
ők nemzik a Mars pallosával
Bírni tudó fejedelmi embert.
A durva nép közt sorvad az emberi
Legszebb tehetség, nem születik soha
Ott Sokrates, s nagy Tulliusnak
Nem szabad ott nemesen buzogni.
Cato temérdek lelke legörbed ott,
Nem áldhat a föld bölcs fejedelmeket,
Nem támad ott Titus s Trajánus:
Durva Nerók vasigája büntet.
(1800-1802 között)
A TIZENNYOLCADIK SZÁZAD
Század hanyatlik. Már küszöbén vagyunk
Bámult korunknak, századok Istene!
Buzgó örömmel feltekintek,
S titkaidat huraim csudálják.
Népek születnek, trónusok omlanak
Lehelleteddel, s a te szemöldöked
Világokat ronthat s teremthet,
A nagy idôk folyamit vezérlvén.
Hány századoknak szélveszes ostromin
Harcolt szerettem nemzetem ekkorig!
Hány száz Charybdis s mennyi örvény
Várta nemes remeked halálát!
Már sírba szállott hajdani nagy nevünk,
Már-már lecsüggött gyôzni szokott karunk,
Mikor hatalmas szárnyaiddal
Béfedezéd lebegô vitorlánk.
Megszántad e nagy bajnoki nemzetet,
Mely annyi harc közt vívta ki hantjait,
S véráldozattal kérte vissza
ősei szent viadalma bérét.
Révpartra hoztad: Trézia karjain
Köztünk Perikles napjai nyíltanak;
Saturnus áldott lelke jött fel,
S vérbe merült mezeinkre szállott.
Dicsô szabadság temploma lett hazánk,
Nem dúltak ádáz pártot ütô hadak,
A szent rokonvér nem kiáltott
A babonák tüze közt az égre.
Áldás virágzott a Duna partjain,
Áldásba^ ferdett a Tisza síkjain,
Áldásba^ a vad Dráva berkin
S Fátra kopár farain lakó nép.
S már most Ferencnek títusi trónusa
Fénylik közöttünk: jer, magyar, e napon
Nyisd meg dicsôült szent királyid
Templomait, s leborulva áldozz.
Nézd, mely hatalmas népeket eltörült
Körülted e nagy s ritka idôszakasz!
Nézd, mely viszontság kénye játszott
A legerôsb szegeletkövekkel.
Téged megôrzött ôseid Istene.
Trajánok s áldott Marcusok álltanak
Kormányodon, kiknek királyi
Homlokokon ragyogott az erkölcs.
Mindenható kar méri ki sorsodat,
Kar, mellyen ég s föld sarkai forganak,
Kar, mely dicsôült ôseidnek
Rettenetes hadait vezette.
Bízzál, s virágzóbb századokat remélj.
Eldôdeidnek szép kora visszatér;
Csak lelkeden tartsd: mennyi sok szent
Vérbe került az igaz dicsôség.
(1800 körül)
GRŰF FESTETICS GYÖRGYHEZ
Festetics! boldog, kit az ég kegyelme
Anyja méhében kijegyez magának,
S a szerencsének ragyogó ölében
Rengeti a sors.
S aki jóltévô kezeit kinyújtván,
Mint egy istenség, valamerre fordul,
Hinti áldását, s kebelében érzi
Tettei bérét.
Akkor írigylem fejedelmi kincsed,
Amidôn áldó kezeid kiszórják,
Akkor, oh, akkor vetekedve törnék
Véled az égre.
Mint te, oly gazdag vagyok én magamnak,
S mint te, oly forrón szeretem hazámat,
Ámde nincs kincsem, s csak ezen betűkben
Ömledez a szív.
(1797 után)
OSZTÁLYRÉSZEM
Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.
Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
A heves ifjút!
Bár nem oly gazdag mezeim határa,
Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissza,
S nem ragyog szentelt ligetek homályin
Tíburi forrás;
Van kies szôlôm, van arany kalásszal
Biztató földem: szeretett Szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtôl
Kérjek-e többet?
Vessen a végzet, valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
Nézek az égre!
Csak te légy vélem, te szelíd Caomena!
Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderült virány lesz
Gyenge dalodra.
Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
Itt hüves ernyôd.
(1799 körül)
HORÁC
Zúg immár Boreas a Kemenes fölött,
Zordon fergetegek rejtik el a napot,
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,
S minden bús telelésre dôlt.
Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel:
Gerjeszd a szenelôt, tölts poharadba bort,
Villogjon fejeden balzsamomos kenet,
Mellyet Bengala napja fôz.
Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd
Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod
Boldog csillaga tündököl.
Holnappal ne törôdj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj.
Míg szólunk, az idô hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak.
(1799 után)
AMATHUS
Mit fôz magában Gallia Sándora
S a zordon észak rettenetes feje?
Mely öblöket zár, merre tart s ront
Anglia nagy koszorúsa, Nelson?
Nem gondom. Így volt, így marad a világ.
Forr, mint az ádáz tengerek, amidôn
A szélveszek bércodvaiknak
Vas kapuit s reteszit leszórván,
A bús haboknak zúgva rohannak, és
A képtelen harc itt hegyeket temet,
Ott új világot hoz fel; - egymást
Váltja örök romolás s teremtés.
Mint a setét völgy csermelye, életem
Elrejtve lappang s halkva csörögdegél
A laurus-erdôk szent homályin,
Illatozó Amathunt ölében.
Nincs itt kegyetlen had s veszedelmes érc,
Melyért halandók véreket ontanák;
Nincs itt gonoszság cimborája,
Sem nyomorult fene nagyravágyás.
Itt Ámor ápol s píeri gyenge szűz
Nektárpohárt nyujt s ambroziás kebelt,
S a lelkes élet játszva felleng
Hesperidék bibor aetherében.
(1799 után)
MAGÁNYOSSÁG
Égi csendesség fedezô homálya
Leng reád, ó szent Egyedülvalóság!
S szívemet békés kebeledbe inti
Mágusi vesszôd.
A világ lármás vigadó-helyérôl,
Mint az elfáradt utazó, pihegve
Térek ernyôdhez, s fejemet lehajtom
Lágy mohaidra.
Itt vagyon bátor menedéklakása
A szabadságnak s nemes érzeménynek:
Itt nem aggathat rabigát reájok
A buta köznép.
Itt fakad laurus-koszorúja minden
Bölcsnek és minden magasabb daloknak,
Itt az ártatlan szerelem s vidámság
Zöld amarantja.
Légy, Magányosság! vezetôm s barátom.
Csendes ernyôdhez sietek nyugodni.
Itt lelem Plátót, Xenophont s Ilissus
Myrtusa berkét.
Téged óhajtlak, ha szemembe^ reszket
Bánatos lelkem kiütô panassza:
Téged a legszebb fiatalka édes
Oldala mellett.
(1799 után)
MAGYARORSZÁG
Itt, hol szôke vizét a Duna rengeti,
Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám!
Ceresnek koszorús homloka illatoz,
S a bôség ragyogó kürtje mosolyg reád.
Termékeny mezeid mennyei harmatok
Mossák, s csűreidért Europa írigyed.
Itt édent mutató sorhegyek oldalin
Bacchus tölt poharat, s néked az isteni
Nektár legnemesebb vedreibôl merít.
Itt Arkádia zöld halmai nyílanak,
Hol Pán legjelesebb barmok után dalol,
Barmok, millyeneket boldog Arábia
Nem látott, sem egyéb nemzet az ég alatt.
Kárpátidnak arany gyomra kevély Perut
Felmúlván, örökös kincseit önti rád.
Minden jót, valamit hint az Olymp ura,
Minden jót, valamit Tellus az emberi
Táplálásra teremt, néked az istenek
Bôv mértékje pazarl büszke határidon.
Boldog népeidet Títusok ôrizik,
Kik mindannyi atyák és kegyes istenek,
S kiknek trónusokon Trézia lelke leng.
Törvényed s koronád Cherubim ôr fedi,
Nem fertôzteti meg durva tyrann keze:
Törvény, nem hatalom kénye uralkodik
Rajtad, s régi dicsô nemzeti díszed áll.
Oh, bár vajha kies gyöngykoszorúd között
Még egy illatozó rózsa fakadna ki:
Szállnának le reád Graecia isteni,
Kik hajdan lehozák Attika földire
A nagy mestereket s bölcs tudományokat.
Akkor csillagokat hatna kevély fejed,
S elbámulna reád a Zenith és Nadir.
(1797-1804 között)
A BALATON
(Matthissonhoz)MDKF>
Jer te, ki a szép genfi tavat s szép genfi virulmányt
Olly eleven színnel festéd, s Eratódnak ölében
A roppant Bernhárd farain múlatni szerettél,
Jer: nézd a Balatont, mikor a nap reggeli lángja
Tükrözetén reszket, s mikor a hold fénye alatt ég;
Nézd a kék hegyeket, mint állnak sorba körülte,
Mellyeken a nektár csorog és az öröm dala harsog.
Itt meredek sziklák tetein sok régi erôs vár
Omladozó falain lebeg a mult hajdani képe,
S elnyeli a döbbent elmét a fényes elôkor;
Itt a századokat látott vadonok feketednek,
Mellyek ezer meg ezer gôbölt kényünkre nevelnek;
A szilaj Arkászok heverészve legeltetik a nyájt,
S a kies estvéken nyögdécsel lassu furullya.
Itt a sárga mezô s kiterült láp terjed elônkbe,
Hol dús búzakalász hullámos tengere játszik,
S a barnult arató víg dal közt hosszu kepét rak.
Nézd, valamerre veted szemeid, szép minden elôtted,
S a koszorús Tellus kosarit mosolyogva üríti;
És valamint boldog Helvetia népe örömmel
Szántja szabad földjét: itt is szabad a magyar és víg;
A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság,
S a gunyhók lakosit szent törvény jobbkeze védi.
(1797-1804 között)
KESZTHELY
Itt, a kék Balaton partja virányain,
Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
Hol dús búzakalász rengedez a mezôn,
S a halmok koszorús oldalain ragyog
A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd;
Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
A csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd
Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
A tér telkeit és a vizenyôs lapályt;
Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken
Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;
Gyakran zengeti itt Árion énekét
A hold fénye alatt gerjedezô vizen.
S nézzétek, hol ama már feketült falak
Látszatnak, menedékváratok ott vagyon!
Ott vár títeket egy bölcs, s kebelébe zár
Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi
Századnak született, s aki virágkorát
Rómának ragyogóbb színre derítené.
(1797-1804 között)
MULANDŰSÁG
Hol a mohos szirt öblébôl
Ezüstforrás ömledez,
S a patakok csörgésétôl
A setét völgy zengedez;
Hol meredek tar kôsziklák
Az egekkel mérkôznek,
S a százados roppant tölgyfák
A felhôkbe verôdnek;
Hol a vadonnak csudái
Pompájokat mutatják,
S a természet nagy scénái
Az érzôt felborzasztják;
Hol a váromladékokon
Az ôszült kor lelke leng,
S a bészakadt sírboltokon
Bús halotti ének zeng;
Itt lakik a képzelôdés,
Képekben elmerülve,
Itt a forró lelkesedés.
Plutarch karjára dűlve.
Itt emeli fel fátyolát
A Visszaemlékezés,
Itt rakja le zöld sátorát
A bölcs Magábatérés:
Itt tévelygek a világi
Lármától különválva,
Képzeletim forrósági
Között magamba szállva.
Amott egy magas szirt fokán
Egy puszta vár dôledez,
Melynek szomorú homlokán
Bús régiség epedez.
Hajdan ez a dicsôségnek
Volt fényes palotája,
S a legerôsb vitézségnek
Gyôzhetetlen hazája;
Hajdan felséges tornyai
A felhôk közt ragyogtak,
S íme, most kevély ormai
Rakásra omladoztak!
Ott az eldôlt sírköveknél,
Hol most lelkek támadnak,
S a mélycsendű éjféleknél
Bús nyögések hallatnak:
Ott nyugosznak a bajnokok
Mélyen a föld gyomrában,
A töredezett oszlopok
Között, örök homályban.
Ama kormos ablakoknál,
Hol most repkény szövôdik,
S a mohosult kôláboknál
Iszolag tekerôdik:
Ott búcsúzott szívszakadva
Az ékes hölgy férjétôl,
Mikor a kürtök riadva
Elszakaszták keblétôl.
Ott nézett le borzadozva
Bajvívó kedvesére,
Ott dűlt ismét lankadozva
A gyôzônek keblére.
Amaz ijesztô boltoknál,
Hol most baglyok huhognak,
S a rémítô nyílásoknál
Száraz kórók suhognak:
Ott hörpölték egymás vérét
A párducos magyarok,
Ott nyerték el a harc bérét
A gyôzhetetlen karok.
Ama bércfalakon álltak
A vár pártás szűzei,
Mikor ellenségbe vágtak
A haza erôsei.
Ama vár roppant kapuján
Zengtek a tárogatók,
Mikor a véres harc után
Megtértek a hódítók.
S ott, hol a gyôzedelmesek
Toborzón vigadoztak,
S az érzékeny szerelmesek
Szívekben olvadoztak,
Most a gyászos romladékon
Bús éjszakák borongnak,
És a borzasztó tájékon
Bágyadt szellôk zokognak. -
Így múlik el a világnak
Minden gyönyörűsége!
Így minden tündér nagyságnak
Veszendô dicsôsége!
Hôsek márvány sarampóit
Az idô eltemeti,
S a fél világ hódítóit
Feledékeny por fedi.
A bölcs, ki ma nagy lélekkel
A naphoz emelkedik,
Holnap gyáva gyermekekkel
Egy sírba ereszkedik!
(Végleges formája 1801 után)
A HALÁL
A gonosznak és gyáva szíveknek
Rettenetes vázkép a halál,
Mint a félénk, kába gyermekeknek
Rémítô az éjjeli homály.
Az erôsek mosolyogva néznek
Porfedelök oszlatójára,
A jámborok békés szívvel dűlnek
A bús cyprus szent árnyékára.
A bölcs nyugodt elmével búcsúzik
E játékszín álorcájától,
Szabad lelke feljebb óhajtozik
E bujdosó csillag hantjától.
Érzi, hogy itt isteni szárnyait
Eléggé nem héjáztathatja;
Érzi, hogy rab, míg testi láncait
Hordozza és le nem rázhatja.
Oh, de mitôl válunk oly nehezen?
Mi tündér báj vonz úgy magához,
Hogy mennyei lelkünk ne siessen
Eredete dicsô honjához?
Nincs itt tiszta öröm bánat nélkül,
A jó rosszal van öszvefonva:
Itt a gazdag nyomva van szükségtül,
S a dicsôség fátyolba vonva.
Mihez ragad szívünk édesebben,
Mint tehozzád, szent gerjedelem?
Mi tölti bé lelkünk^ teljesebben,
Mint te, édes, boldog Szerelem?
Mégis gyakran csak kínzó örömmel
Fojtogatod nyögô kebelünk!
Hol örömmel, hol bús könnyözönnel
Édes kelyhed itatod velünk. -
Csak repülô álomkép s csalódás
A halandó ember élete!
Rövid öröm, hosszú gond s bánkódás
Bús életünk szűk kerülete.
Rabláncok a földi szenvedések,
Melyeket csak a halál szakaszt:
Rózsaszálak a gyönyörűségek,
Melyeket egy ôszi szél hervaszt!
Boldog, ki a reá mért láncokat
Itt nemesen tűrve viseli,
S a hervadó gyenge virágokat
Az erkölcsnek s észnek szenteli!
(1802-1808 között)
A MELANCHOLIA
Te a setét erdôk vadonjain
Szeretsz álmadozni, oh Melancholia!
A puszta vár bús omladékain
Nyögdelô lágy szellô néked harmónia.
A felhôkbe nyúlt gránit ormai
S az elzárt völgy néked legkedvesb nézôhely,
A halvány hold s gót falak kormai
Bájolnak tégedet mágusi erôvel.
A mohosult sírkövekre ledűlsz,
S mély lelkesedéssel emeled hárfádat,
Az ôszült kor képeibe merülsz,
S édesen elsírod bús elégiádat.
A vidámság csak a valóságnak
S szűk jelenvalónak szedheti rózsáit:
De te, karján a szép Álmodásnak,
Éled a jövendôt s a multnak óráit.
Oh, te voltál eddig biztos társam!
Te intéztél engem józan utaidon,
Ha a földi vígságtól megváltam,
Sátorodba intél csendes alkonyidon.
Te vontad bé az ifjú húrjait
Egy csendes búsongás gyászos fátyolával:
Te derítsd fel a férfi gondjait
Magányos örömid szép holdvilágával!
(1802-1808 között)
A MÚZSÁHOZ
Szelíd Múzsa! ki keblemet
Égi lángra gerjeszted,
Felvonsz a porból, s szememet
A nap felé függeszted;
Ki mennyei balzsamiddal
Öntözgeted fejemet,
S örökké zöld pálmáiddal
Feded bé ösvényemet;
Íme, oltárodra nyújtom
E pindusi szálokat,
Tömjénem, myrrhám meggyújtom,
Fogadd el illatjokat!
Te vetted fel karjaidra
Gyenge esztendeimet,
Te osztod fel vállaidra
Még most is terheimet.
Ha a gond jeges kezei
Szívemet elcsüggesztik,
Áon myrtusligetei
Öledben felélesztik.
Ha balsors zivatarjain
Reszketnek kormányaim,
Ilissus virulmányain
Rengetnek szép álmaim.
Az ifjúság örömei
Lassanként elrepülnek,
A szép orca kellemei
Komor ráncokra gyűlnek.
Ami most ifjú szívünknek
Érzeményit bájolja,
Utóbb hideg értelmünknek
Homlokát megráncolja.
Minden gyönyörű Tempéink
Lassanként elhervadnak,
Legforróbb képzeményeink
Egyszerre majd megfagynak:
De te, kegyes Tündér, végig
Ragyogsz bús éjszakánkon,
S a Léthe csendes révéig
Kísérsz setét pályánkon.
Bíbor fátyollal fedezed
Az élet halvány képét,
Rózsaszínekkel hímezed
A sír gyászos környékét.
Oh engedd, hogy napjaimat
Tenéked szentelhessem,
S örömimet, gondjaimat
Kebledbe kiönthessem!
(Végleges formája 1801 után)
TÉTI TAKÁCS JŰZSEFHEZ
Édes éneklô! ligeten, virágon
Andalog Múzsád vegyes illatok közt,
Ámde nem mint egy üresen csapongó
Lepke tavasszal.
Mézet és nektárt szedegetsz te, mint méh,
Minden elrejtett violán s kikircsen;
Halkva döngécselsz, de szelíd hurodról
Aetheri hang foly.
Szívet és elmét magasít Camoenád.
Sokrates karján mosolyogva oktat:
A vidám Erkölcs s vezetô Okosság
Kincseit osztja.
Aki a széppel köti öszve a jót,
Oh Takács! az bölcs, az igaz poéta,
Ez dicsô érdem, s ez az égi bélyeg
A remek elmén.
(1796-1802 között)
VIRÁG BENEDEKHEZ
Éván! merre, hová ragadsz?
Mely szentelt ligetek boltjai fednek el?
Tíbur völgyei rejtnek-é?
Vagy Lesbos kiesült berkeit álmodom?
Pindár, Stesichor isteni
S Alcaeus magasabb lantjai zengnek itt?
Honnom Flaccusa, oh, Virág,
Itt szegdelsz te dicsô delphusi ágakat.
Itt kent fel Polyhymniád,
S eddig nem töretett hellai szirtokon
Nyitsz útat koszorús vezér,
S a Vértest Helicon hangjai töltik el.
Példád élteti mellemet.
Jer, jer, légy kalaúz pályafutásomon!
Fáklyád mennyei lángjai
Mint Pharus lobogó oszlopi, fénylenek.
Jer, jer, karjaidon segélj
Ösvényedre! akármerre vezérlsz, megyek!
(1799 után)
KISFALUDY SÁNDORHOZ
Mi kellemes hang reszket, ezüsthuron
Koncerteket zeng! Aeoli hárfa ez
A Rába partján. Oh, mi tündér!
Álom-e vagy csalatás ragadt el?
Nem, nem csalódtam. Honnom alakjai!
Balzsamlehellô hyblai fürtöket
Hószín kezekkel homlokára!
Kisfaludynk koszorúkra méltó.
Pengesd szerencsés lesbosi lantodat!
Édes keserved mennyei hangzati
Petrarca, Sappho hervadatlan
Érdemeit tereád ruházták.
Oh, hogy mosolygjon rád Amathusia,
S pályádon Eros myrtusi lengjenek!
Oh, énekelj még nemzetednek:
Mézajakad dalait kivánja.
Oh, énekeld még gyenge szerelmidet:
Sírhalmodon majd zöld amaranth fakad,
S hangját kegyessebb zengedéssel
Hamvaidon nyögi Philoméle.
(1801 után)
HORVÁTH ÁDÁMHOZ
Melly a maeoni bölcs lelkét levezetted az Orkus
Tornácába, hogy ott Ithakának lássa királyát,
Lássa, kihozza erôs Achillest és Agamemnont
A feledékeny idôk torkából bajnoki kürttel:
Múzsa! te Horváthot hajdan szárnyadra emelted,
Amikoron Hunyadit lantján hirdette s az Árpád
Vére dicsôségét magyarul harsogta közöttünk.
Oh, te hevítsd lelkét, hangját régolta sohajtjuk.
Vidd el karjaidon lobogó fáklyáddal az elzárt
Régi sötétségnek titkos küszöbére, atyáink
Szentelt hamvaihoz, te fedezd fel elôtte hazánknak
Hajdani héróit, kik bölcs intézetek által
A lebegô kormányt csendes révpartra vezetvén,
Spártai erkölccsel s törvénnyel örökre lerakták
A magyar alkotmány bérctalpait a maradéknak.
S kik, mikor a haragos villongó Visszavonásnak
Lelke kitörte acél závárát a fene hadnak,
Mint hajdan Marathon nagy bajnoki vívtak ezerrel;
S vagy diadalmi öröm közt tértek vissza Budára,
Vagy pedig a haza szent oltárán áldoza vérek.
Mennyi nemes hamvak vagynak még néma homályba
Zárva, kiket méltán lantjára vehetne Homér is!
Múzsa! hevítsd Horváth lelkét, ne felejtse hazáját,
Szent kötelességét, szép híre arany koronáját.
(1802-1808 között)
KISHEZ
Nézd: az igaz virtus feláldozza magát,
S nem kéri senkitôl érdeme jutalmát,
Mert azt magában érzi.
A bajnok mosolygva rohan a halálnak;
Hogy vére gyümölcsöt teremjen honjának,
Éltét örömmel végzi.
A bölcs kebelébôl szívét kiszakasztja,
Néma falak között hervad arculatja,
Fejét mély gond epeszti;
Álmatlan szemei mécsekkel virradnak;
Kizárja örömit a ragyogó napnak:
Az áldást úgy terjeszti.
Barátom! érzed-é? Képed festegetem,
De el nem érheti eléggé ecsetem
Az eredeti szépet.
Bölcselkedô Múzsád, sokratesi lelked
Mennyei kincseit rózsák közé rejted,
Hogy megfoghasd a szívet.
Te Schiller mélységét, Matthisson hímzését
S a tiburi Phoenix magas ömledését
Egy alakban mutatod.
Bájos színnel fested az erkölcs szépségét,
Az álorcás bűnnek felfeded rút képét,
S tôreit elszaggatod.
Az észt az érzéshez remeken csatolod;
A csapongó elmét szeliden oktatod,
Mint fellengjen az égen.
Nagy érdem: de bérét e föld meg nem adja,
Csillagkoronáját csak ott fenn várhatja,
Mnemosyne keblében.
(1802-1808 között)
CYPRISHEZ
Cypris! ledűlök berkeid alkonyin,
S eldanlom elsô ömledezésimet,
Eldanlom, amelyekre engem
A szerelem s epedés tanított.
Lebegj körültem, Mennyei, oh, lebegj!
Varázsövednek bájival ékesíts,
Fedezz fel ambrás lombjaiddal,
S Lolli szelíd keze nyújtsa bérem.
(1802-1810 között)
MELISSZÁHOZ
Más tárogasson maeoni kürtöket
Alcid s Pelídes isteni tettein,
Fellengjen a dircéi harsány
Hattyu szerént az Olymptetôken:
Nyelvünk hazánkból számkivetett vala,
A régi vadság láncaiban nyögött,
A durva ellenség haragja
Néma homály kebelébe zárta.
Sok nagyjainknak balgatag udvarin
Már a magyarnak híre se^ hallatott,
Nem módi, úgymond. Oh, gyalázat!
Oh, vak idôk szomorú gyümölcse!
Ez szülte a sok kárt s nyavalyát reánk,
Ez fojtja bennünk a geniust s erôt,
Ez rontja erkölcsünk, s hazánkhoz
Zárt szeretet kötelit feloldja.
Ezt végre látván a haza bölcsei,
Gátokba zárták a veszedelmes árt,
S ôrangyalunkat visszahozták
A diadalmi kapun Budára.
Nagy rész te munkád, a te eszed s erôd.
Mely példa voltál! Esmeri nemzeted,
Mennyit köszönhet néked e nép,
Nyelv, tudomány, magyar ôsi erkölcs.
Pályánk ohajtott tárgya mosolyg reánk:
Vár a dicsôség trónusa, menj s vezérlj!
A véghetetlen századoknak
Nagy neved érdemit általadtad.
(1802-1808 között)
GÖRÖG DEMETERHEZ
Mennyi országok s koronák reményét
Vetted, oh boldog nevelô, kezedre!
Mennyi népnek nyújt bizodalmat a te
Chíroni lelked!
A nagy álláspont köre nem telik meg
Áldozat nélkül; de ki honja híve,
Mint Görög, mindent mosolyogva áldoz
Honja javának.
Róma undokját s Senecát felejtsd el!
A Nemes legszebb diadalmi bére
Minden ádáznak s alacsony tyránnak
Kénye felett van.
Konnidas márványt nyere Parthenonban.
Adj Trajánt nékünk s kegyes Antoninust,
Véreid hálás kebelébe^ márványt
Nyersz te s örök fényt.
A te munkádnak gyönyörű gyümölcsét
Századok várják, diadalmi paeant
Századok zengnek, s maradékainknak
Áld maradéka.
Hajdan, oh bús sors! nemesült atyáink
Mennyi belsô tűz s fene üldözések
Ostorát nyögték! de az égbe ért már
Ábeli vérök.
Már ma nem félek. Sem idôk zavarja,
Sem gonosz vádak soha fel nem oldják
A magyar szívnek kötelit: királyunk
Ismeri népét!
(1803-1808 között)
GRŰF SZÉCHENYI FERENCHEZ
Astraeánk koszorús papja! Polymniám
Példás érdemidet merje-e zengeni?
Hív Múzsám adaját meg ne utáld, hazánk
őszült Nestora, Széchenyi!
Nem kincs, nem ragyogó polc tüneményei,
Nem mászó csapodár kába reményei
Mozdítják ajakát, mert csak az istenibb
Erkölcs csalja ki énekét.
Fényes birtokaid kénye le nem köti
Munkás életedet: terhek alá veted
Atlas-vállaidat, hogy szemeid hajónk
Kormányára vigyázzanak.
A törvény sivatag rejtekiben lakó
Elméd phárusi láng a szövevény között:
Kôvár s szent menedék minden igaznak és
A bűnnek kegyes ostora.
S hogy mindent megelôzz, a tudományokat
Szárnyaddal takarod, s a haza kincseit
Buzgón gyűjtögeted, s felkel az alkotó
Corvin tára teáltalad.
A polgári töl-ág s delphusi laurusok
Kettôsen fedezik homlokod érdemit.
Méltán áldja nemes lelkedet a magyar,
Mert jó atyja, vezére vagy.
(1802 után)
BARÁTIMHOZ
Én is éreztem, s tüzesen szerettem,
Éltem a föld szép örömit, barátim!
Barna fürtim közt szerelem s vidámság
Myrtusi nyíltak.
Repdezett szívem kies édenében:
Mint ama boldog ligetek lakója,
Már midôn a porkötelet lerázta
Léthe virányin.
A szilaj lélek, rekeszét kitörvén,
A nap útján túl magasan csapongott,
S mint az aetherben lakozó rideg sas,
Földre se nézett.
Mennyi tündér báj s ragyogó kilátás,
Mennyi andalgó öröm és reménység
Rengetett, édes Csalatás! öledben
Mágus erôvel.
Álmaim tűnnek, leesik szememrôl
A csalárd fátyol, s az aranyvilágnak
Rózsaberkébôl sivatag vadon kél
Zordon idôkkel:
Hol csak a külszín fedi a valóság
Puszta országát bibor állepelben;
Ámde a bölcsnek beható szemével
Játszani nem mer.
Látja a Virtust letapodva nyögni,
Látja a Bűnnek koronás hatalmát,
Sokrates méregpoharát s Tibérnek
Trónusa mocskát!
Látja, és keblét szomorún bezárja.
Nem szeret semmit, de nem is gyülölhet;
Szíve óhajt még, de üres vadonban
Hal ki nyögése.
(1804-1808 között)
AZ IFJÚSÁG
Mint az aranykornak boldog századja virágzó
Képe, szelíd tündér Fiatalság! visszanevetsz rám;
Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját,
S szívemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted.
A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak
A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban,
Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly,
Mint a csergedezô Arethusa s tiszta Meander.
Társaid, a mindig nevetô Kedv, Tréfa, Barátság,
Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted,
A szerelem mennyét feltárja Dióne elôtted,
S karjain andalgó örömében renget az égnek.
A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag,
A repülô élet napját felnyitja, bezárja;
Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe^ fereszted,
Elysium myrtusligetévé változik e föld,
Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy elôttünk.
Álmodozó lelkünk nem sejt ily puszta jövendôt,
Melyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek,
S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását,
Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját.
Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson
A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl,
Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon,
Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja,
Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját,
Ússza körül gályád a földet százszor, ezerszer:
Oly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által,
Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin
Andalodó lelked legelôszer kezde hevülni,
S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted.
(1804-1808 között)
BÚCSÚZÁS KEMENES-ALJÁTŰL
Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülôföldem, képedet.
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellô halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.
Ti láttátok az én bölcsômnek ringását
S ácsorgó ajakam elsô mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülô ifjú örömit, gondjait,
Éltem vidám reggelén.
Mélyen illetôdve búcsúzom tôletek;
Elmégyek: de szívem ott marad véletek
A szerelem láncain.
Hímezze bár utam thesszali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsôbb ragyogvány
A szerencse karjain;
Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
Mint Magellán gályái.
Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gígászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja.
Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az elôttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S késôn hullnak könnyeink.
(1804-1808 között)
BÚCSÚZÁS
Elszakadsz tôlem, szeretett barátném!
Hasztalan zárlak kebelembe: eltűnsz,
S mint az álomkép, örömim, reményim
Véled enyésznek.
Én itt, az elzárt béke homályain,
Itt, e romános Tempe vidámjain
Öntöm ki szívem gerjedelmét
Socrat ölébe Anacreonnal.
Ki tudja méltán festeni a huszárt,
S bús arculatját harcai közt, midôn
A megzavart renden keresztül-
Rontja magát dühödô haraggal?
Ki tudja méltán írni az öklelô
Hajdú vivását, amikor a lovast
Dárdája szórja, s mennykövek közt
A meredek falat ostromolja?
Múzsám mosolygóbb tájakon andalog,
A csendes erdô boltjaiban szeret
Víg lantja zengni, s rettegéssel
Néz az erôs hadak istenére.
A csergedô vízpartokon énekel
Vidám enyelgést s gyenge szerelmeket,
S tôled, tetôled, szép Melissza,
Kér koszorút epedô ajakkal.
Édes jutalmam verseimért te légy!
Tűzz egy virágszált barna hajam közé:
Nem kell borostyán, nem kiáltó
Pároszi kô nyugovó poromra.
(1802-1808 között)
CHLOE
Láttam! látta Chloét andalodó szemem!
Ah, mint lenge felém, s mint mosolyodt reám!
Mint a latmuszi szép szenderedô felett
Rezgô Cynthia csillaga!
Tündér ambroziát hinte lehellete,
Mint a hesperi kert mennyei lombjai.
Nincs oly illat egész Tempe virányain,
Sem, Callirhoe, partidon.
Szép, mint a ragyogó nap s feselô virág:
Szép, mint a fiatal Cypria, amidôn
A tenger kiadá isteni kellemit
Ég, föld ünneplése közt.
Oh, ti, lengedezô híves Etéziák,
S rózsás esti szelek gyenge fuvallati,
Jertek gyűlt kebelem lángjait oltani:
Égek! szívem elolvadott!
(1802-1808 között)
CHLOE
Mint egy árva madár, Chloé,
Mellyet fészke helyett néma kalitka zár,
Nyögdécselsz, epedô kegyes!
S vasbékódra szemed gyöngyei hullanak.
Megcsalt a ragyogó hinár:
Süllyedsz, s nincs, ki kezét nyújtsa kezed felé!
Késôn nyílt szemed árjai
Rabságod kötelét meg nem emészthetik!
El kell ásni szerelmedet
Bimbózása elôtt, zsenge csiráiban.
Ah, így játszik az ég velünk!
Szívünk ösztöneit fájdalom oltja el.
Akit lelked epedve kér,
Attól messze szakaszt, hogy soha el ne érd:
Akit félve kerülsz, utálsz,
Annak jégkebelén hervad el életed.
Boldog, boldog az, akinek
Pártáját szerelem myrtusa váltja fel,
S egy kedvelt rokon-érezô,
Egy kedvelt szeretô oldja le szűz övét!
(1802-1808 között)
Fő ÉS SZÍV
Mit? s hát azért epesszem
Éltem tünô tavasszát,
Hogy megvetett az álnok?
Byblis szerént nem olvaszt
Vízzé szerelmem engem:
Nem mossa gyáva könnyel
A férfi arculatját.
Tán hímes Hybla berkén
szál virág mosolyg rám?
Tán Ámor leánynak
Képére nyomta csókját?
Nemcsak Chloé fejérôl
Folynak le barna fürtök,
Nemcsak Chloé szemében
Villognak égi tegzek!
Menj, menj! szabad vagyok már:
Hálá! kinyílt kalitkám!
Hálá! - de jaj, mi fojt el?
Bús könnyeim buzognak,
Jaj, szívemet nem oltja
A fô hideg tanácsa!
Édes Chloém! szeretlek,
Mint méhek a virágot
S mint a folyót az ôzek!
(1802-1808 között)
EGY HÍVTELENHEZ
Mely zöld Tempe fedez, Chloé?
Mely bájos ligetek rejtekiben lebegsz?
Kit lát gyenge öledbe^ most
A szép esttünemény s Délia csillaga?
A mély tengereket hinár,
A jégszívet alakszín fedi álnokul.
Megcsalt engemet is tehá
Kisded mézajakad s kék nefelejcs-szemed!
Megcsalt! s rózsabilincseden
Más boldog csalatott néz mosolyogva rám.
Oh, nem véli, mi tôr lesi
A zengô labyrinth ernyei közt szegényt!
Gallyról gallyra vigan repes
És üdvezli az ég reggeli lángjait.
Majd elhallgat örömszava,
Lépvesszôre ragad, s fészke kalitka lesz;
Vagy vergôdve kitépdeli
Hímzett szárnyait, és nyögve fut énvelem.
(1802-1808 között)
EGY LEÁNYKÁHOZ
Régen sohajt utánad
Szívem, kegyes leányzó!
Régen! de ah, nem érzed
Ámor szelíd hatalmát.
Vígan lebegsz körültem,
S mint a Zephyr tavaszkor
A rózsaillatokkal.
Bájos tekintetidben
Vidám öröm sugárzik,
S mint a nap égi lángja
A bús homályt elosztja:
Tündér szemed mosolygván,
A társaság feléled.
Minden derül tevéled,
Minden: de én, de óh! én
Némán lehajtom elholt
Orcámat, és szorongó
Keblem döbög, szemem sír.
(1802-1808 között)
CENCIMHEZ
Cencim, repül az élet,
Mint egy sebes sohajtás.
Tűnik tavassza s hervad,
Mint gyenge rózsabimbó.
Amely Zephyr kinyitja
Langyos lehelletével,
Az tépi el mosolygó
Díszét kis életének.
Még most mi is virágzunk,
Mint a libáni Tempék,
Szívünk örömre repdez,
Lelkünkben égi láng ég.
Majd eltűnik szerencsés
Éltünk arany tavassza.
E barna fürt lehull majd,
Mely büszke válladon csügg.
Villámkacér szemednek
Fényét homály borítja;
Kebled csudás alakja
S e szép ajak rubintja
A vad halál kezében
Porban heverve sorvad.
Éljünk tehát, s örüljünk;
Mert ah, csak egyszer élünk!
(1802-1808 között)
AZ ÉN KEGYESEM
Az én kegyesem nem nemes,
De deli és szép,
Mint egy Gratia, kellemes.
Szíve tiszta s ép.
Félénk szeme nem mosolyog,
Csak dagadó melle dobog,
Midôn felém lép.
A módit ô nem ismeri,
Sem piperéit,
Ah, mégis oly szépen szedi
Könnyű lepleit!
Barna fürtje sodradéka,
Fátyola csendes árnyéka
Festi kecseit.
Szép, ha képén a szerelem
Rubintja pirul,
Szép, ha könnyét törülgetem,
S vállamra simul;
Szép, ha ölel, fohászkodik,
Színe százfelé változik,
S nyelve elnémul.
(1802-1808 között)
ESZTIHEZ
Szép, szép az élet, Eszti!
A myrtus-illatokban
Ámor s Dióne karján
Be édes élni, Eszti!
Más félje a szerencsét
S a tengerek haragját;
Golkonda drága kincsét
Rakásra gyüjtse öszve,
Villogjon a dicsôség
Polcán Napoleonnal;
Hirdesse gyôzedelmét
Száz diadalmi paeán:
Én véled, édes Esztim,
Véled kívánok élni,
Elrejtve a világtól,
Hol senki nem vigyáz ránk,
Hol semmit én ne látnék,
Csak édes angyalorcád,
Csak téged, édes Eggyem!
Hol mást ne hallanék én,
Csak szád kegyes sugását
S hív szíveink verését.
(1802-1808 között)
A TAVASZ
A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegôn mezônkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.
Alkotó aethert lehel a világra,
Melyre a zárt föld kipihenve ébred;
Számtalan létek lekötött csirái
S magvai kelnek.
Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki.
Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,
A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek
Lejtnek utána.
Én is üdvezlô dalomat kiöntöm,
S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,
Gyenge melledhez: valamint te, oly szép,
S mint mi, mulandó!
(1802-1808 között)
EMMIHEZ
Emmi! nékem sem fedi szívemet jég.
Láng az éneklô, heve forr dalában:
Ömledô bôség, magasabb csapongás
Önti ki lelkét.
Aki vért zengett s haragos Skamandert,
Aki a zordon Rhodopén parancsolt
Kônek és vadnak s Rhadamant kezének:
Hév szeretô volt.
Dirce zengôjét, ki Olympiának
S Peliont égig ragadó gigásznak
Harcait dörgé: szerelem dagasztá
Cypris ölébe^.
S azt, ki ezt mérész utain követte,
S büszke reptével ragyogóbb vidékre
Hívta Rómának koszorús leányit,
Gratia szülte.
A lyrát felkent kezek érdekelték.
Húraim gyengék magas égi hanghoz,
A szelíd Paphus kiesébe^ nyögdel
Lesbosi hárfám.
Jer, vegyülj hozzám epedô szavaddal,
Édes esdeklôm! öröm-ömledéssé
Olvad e bús dal, s koszorúzva dűlök
Gyenge öledbe.
Énekeld Charist velem és Diónét!
Ahol e kettô mosolyogva múlat,
Ott az ég s minden, kegyes Istenével
Harmoniát zeng.
(1802-1811 között)
AZ ELSő SZERELEM
Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a repülô idô,
Sem más lyányka kacér szeme
Fel nem bontja, Dudim! rózsabilincsemet,
Mely még szép fiatal korom
Boldog napja alatt öszveszövött veled!
Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemô szopott,
S ifjú élte virágozott:
Hozzád vissza-ohajt szívem s epedve kér.
A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
Látják hullani könnyemet
A csendes patakok s Délia csillaga.
Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem;
Elgyengülve borulsz reám,
Haldokló ajakam szívja lehelleted,
Szíved verdesi szívemet;
Majd ismét bucsuzó csókjaid éltemet
Oltják, s földre rogyom veled,
Majd eltűnsz, s repülô képed után futok,
Míg lankadva felébredek,
S a forró szerelem könnyei buzganak.
(1802-1808 között)
GLYCERE
Alkonyati homály terjed
A csillagok boltjára,
S pirholagos lánggal gerjed
Az esthajnal sugára.
Szűz Cynthia sárkányait
Fényszekéren vezeti,
S a Balaton hullámjait
Rubintláng festegeti
Örömre int a természet
S éltem tűnô tavasza;
Szerelemre az enyészet
S Philomele panasza:
De én komoly szemet vetek
A hold ezüst képére,
S csak szomorú dalt pengetek
Hesperus intésére,
Túl jár elmém a Badacsony
Kies virulmányain,
Túl a rengeteges Bakony
Setétellô ormain.
Ott, hol zsenge érzéseit
Ifjú szívem gerjeszté,
S az öröm s bánat könnyeit
Legelôször ereszté.
Hol, Glüci! veled karöltve
Néztem az est csillagát,
S lelkem, örömmel megöltve,
Itta Hébe poharát.
(1804-1808 között)
BACCHUSHOZ
A te rettentô karodat Lycurgus
Veszte és Pentheus letörött királyi
Polca s vad Roethus szomorú halála
Hirdeti, Éván!
Hát reám mit sujt haragod, hogy eddig
Édes áldásod megutálva néztem,
S éltetô lángját poharadnak ajkam
Még nem izelte?
Megvetôd lelkét örökös komoly gond,
Néma bágyadtság, megölô hidegség
Gyötri, s e szép föld örömit mogorva
Homloka fojtja.
Ámde, kit Cypris kegyel és Camoena
Lelkesít, nem kér örömet tetôled;
Égi nektárt nyújt Aganippe néki
Ámor ölében.
(1802-1808 között)
A MEGELÉGEDÉS
Nem kér kínai pamlagot,
Sem márványpalotát a Megelégedés.
Többszer múlatoz a szegény
Földmíves küszöbén s durva darócain,
Mint a dáma kigyöngyözött
Keblén s ambroziás mellpatyolatjain.
Csendes szalmafödél alatt
A víg pásztori kor gyermeki közt lakik;
A természet ölébe dôl,
Annak nyújtja kezét s mennyei csókjait.
(1802-1808)
FÉLTÉS
A bézárt Danaét érctorony és acél-
Závárok s iszonyú ôrebek ôrizék.
A pajkos Szerelem mint kacagott ezen!
Mert ô csak mosolyogva gyôz.
Féltô! tompa szemed látta-e míveit?
Állítsd meg, nyomorult, a dagadó Dunát,
Gátold meg Boreas vad dühe harcait
S a villám rohanó tüzét!
A tündér Szerelem béfedi a napot
S Argus száz szemeit! majd lebegô Zephyr,
Majd szélvész s fenevad. Fojtva erôsödik.
Mint a puskapor és harag.
(1802-1808 között)
A JÁMBORSÁG ÉS KÖZÉPSZER
Más az Atrídák ragyogó dagályát
Tarka pórázon mosolyogva nyögje,
S Tantalus-szájjal magas asztaloknál
Üljön epedve.
Oh ti, elrejtett kalyibák lakói,
Régi Jámborság s te, arany Középszer!
Üljetek mellém küszöbömre: vígan
Látlak, ölellek.
Üljetek mellém ösi tűzhelyemre!
S majd Szabínám hív keze-fôzte mellett
Mártsatok vídám ajakat mosolygó
Bükkfa-kupámba.
Aki keblében helyet ád tinéktek,
A szerencsének letapodja kényét;
S szíve épségét soha semmi bájszín
Tôrbe nem ejti.
Nem von az fényes rabigát nyakára,
Sem majomnévért kenyerét nem adja;
Kincseket sem gyűjt, hogy azokra árvák
Könnye kiáltson.
Tiszta lélekkel s megelégedéssel
Látja csűrében keze míve bérét;
S izzadásának gyönyörű gyümölcsét
Éli örömmel.
Nyájas orcával szegi meg falatját
A barátságnak s jövevény szegénynek;
S asztalánál, mint az öreg Philémon,
Égieket lát.
Háza szent templom, maga áldozópap,
És az áldásnak poharát kezében
Istenek töltik kimeríthetetlen
Égi itallal.
(1804-1809 között)
HORATIUSHOZ
Róma fenséges szavu Pindarussza,
Flaccus! eldôlt már az Olympig ötlô
Róma, s a roppant Capitoliumnak
Szent tüze elhúnyt.
Ám te élsz most is! neved és Camoenád
A dicsôségnek tetején ragyognak.
A halandóság köde fel nem érhet
Fényes egedre.
Oh, te buzdítsd fel magas énekeddel
Gyenge Múzsámat! te emeld magadhoz
Lantomat! fűzd rá tüzes ömledésed
Aetheri szárnyát:
Hogy tehozzád felvigyen, és tevéled
Tíburod csendes ligetébe rejtsen,
Hol te oly sok szép örömet találtál
Blandusiádnál.
Ott taníts engem nemes érzeményid
Tiszta forrását huraimra csalni;
Ott taníts: mint kell az idôvel élni,
S bölcsen örülni.
Ott taníts: nyúgodt megelégedéssel
A dicsô virtus menedékölébôl
A vad orkánok s habok üldözését
Nézni mosolyogva.
(1802-1808 között)
A FELKÖLT NEMESSÉGHEZ
Mint majd midôn lángszárnyakon eljövend
A nagy Birónak cherubi angyala,
És kürtje harsány hangja a mély
Sírba leszáll hidegűlt porunkhoz:
Mindenfelé dob s tárogató riad.
Úgy tetszik, elhúnyt párducos ôseink
Támadtanak fel hamvaikból
Véreiket fedezô karokkal.
Toldulva jônek bajnoki népeink:
Erdély kegyetlen székelyi, a fene
Hajdúk az áldott térmezôkben
Megfeketült haragos kunokkal;
Az ütközet közt állni tudó, kemény
Horvátok és vad rácok erôs hada
Táborba szállott, hogy kövesse
A magyarok rohanó lovagját.
Örvendj hazám! nézd: mennyi jeles sereg
Kész érted önként ontani életét.
Oh, bátran örvendj! mert megôrzik
Hantjaidat született vitézid.
Magyar nemes vér bere, jutalma vagy,
Vérzô magyar kar tarta meg eddig is,
Csak hív szülöttid vérpatakja
Áradozand ezután is érted.
Nézd, mint buzognak szép deli ifjaid:
Mindannyi hérót s Marst mutató vitéz
Tüzelg szemökbôl; felkelend még
Báthory, s él Kinizsink ezekben!
Tud gyôzni e nép! Attila magva ez!
Ez dúlta Árpád hajdani harcain
A föld legelsô tartományit,
S láncra füzé sok ezer vitézit.
E nép csatázott nagy Hunyadink alatt,
Mikor kevély Bécs tornya lerontatott,
S roppant Budának gyôzhetetlen
Ormai közt diadalmi kürt szólt.
Hát bölcs királynénk, Trézia! trónusod
Nem a magyar szív vívta ki Pálfyval?
Nem a magyar s Nádasdy kardja
Tette dicsô koronád fejedre?
Hat nagy királyok fegyvere omla rád,
Tűzláng borítá Austria tájait,
S nem volt, ki terhed Herkulesként
Tartsa: egész birodalmad ingott.
S ím, mint midôn bús Aeolus éktelen
Barlangja torkát Kaukazus oldalin
Feltárja, s ádáz szélveszekkel
Fellegeket hasogatva pusztít:
Felkél az ébren szunnyadozó magyar,
S elszórja villámkardja eged ködét;
Megtörte, földhöz verte, mint egy
Bellerophon, hatagyú Chimaerád!
Menj most, vitéz faj! nézd, mikor a vadak
Királya felkél Júba vadonjain,
Szavára megrémül az erdô,
S futnak ezer vadak odvaikba!
1805
AZ ULMAI ÜTKÖZET
Mit hallok! Árpád honja határain
Álgyúk dörögnek! rettenetes veszély
Zúg, mint dagadt felhôk morajja
S Bosporusok zokogó nyögése.
Egy nagy csapással mindeneket levert
A harc s dicsôség kénye, Napoleon,
S mint Júpiter mindent lerontó
Mennyköve, egy riadással elszórt.
Látom hazámnak fegyveres ôreit
Rémült futásban; látom az éktelen
Vert had zavarját tébolyogva,
S Bécs s Pozsony érckapuit vivatlan
Kitárva! Oh sors! oh csuda nap! mi ez?
Nincs hát remény már? - Itt az idô, magyar,
Mely majd szabad lelked nem ismért
Jármot akaszt te szilaj nyakadra!
Nyolc száz repült el már Budavár felett.
Villámok ádáz zápora, vérözön
Toldult s rohant rád számtalanszor:
Ámde te, mint az egekbe ötlô
Kriván, mosolygál a zivatar között.
Rémíthetetlen melled acélfalat
Vont fel körülted, s vakmerôen
A haragos buzogányt ragadván,
Gigászerôvel harcra szegült karod,
Vívtál ezerszer többel ezer csatát:
Menj, most mutasd meg Zrínyi lelkét,
Zrínyi dicsô remekét, halálát!
Mer! a merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait áltüti,
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes utat tusakodva tör s nyit.
(1805. okt. 14. után)
A MAGYAROKHOZ
Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tôre dühös viadalra készti.
Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.
Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dôlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak.
Te Títusoddal hajdani ôseid
Várába gyűltél, hogy lebegô hajónk
A bölcs tanács s kormány figyelmén
Állni-tudó legyen a habok közt.
Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély:
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.
1807
FELSőBÜKI NAGY PÁLHOZ,AZ ORSZÁGGYÚLÉS ALATT
Már midôn a föld letapodva hódol,
S Róma felséges geniussza eltűnt,
Mint egy ôr Cato feded a világot,
S mennyköveket szórsz.
A közembernek neve vész magával.
Kincs, kevély márványpaloták homályba
Dűlnek, elmúlnak, s heverô uroknak
Híre enyészik.
A derék nem fél az idôk mohától,
A koporsóból kitör és eget kér,
Érdemét a jók, nemesek s jövendô
Századok áldják.
Láttalak fényes hadi öltözetben.
Látlak országunk ragyogó gyülésén:
Ott merô Hectort s Kinizsit mutattál,
Itt Cicerónk vagy.
ősz atyáink közt fiatal korodban
Pálmaágakkal koszorús fejedre
A kitündöklô magas elme s lélek
Égi sugárt vont.
Nagy, midôn tündér paripádra szöktél,
Nagy, hazánk kormányvezetô tanácsán:
Itt az érdempolc! ez az égnek MDALútja,
S régi magyar dísz!
1807
GRŰF FESTETICS GYÖRGYHEZ
Örvendj, hazánknak bölcs fia, Festetics!
Gyôztél, leromlott a buta cimbora!
Gyémántpaizsban sérthetetlen
Áll az igaz, valamint egy isten.
A Földnek ádáz kölykei bérceket
Szórtak, de Pallas mennyei fegyvere
S a szent Igazság titkon égô
Mennyköve porba temette ôket.
Örvendj, szerencsénk talpköve szirton áll:
Nyelvünk, atyáink ajka, feloldatott,
Virrad hazánk várt napja, virrad,
S a denevérek elôtte futnak.
Jaj! sem a sérült szerelem nyögése,
Sem kegyességem, sem az ég hatalma
Téged énnékem soha vissza többé,
Vissza nem adnak.
Élj szerencsésen, valamerre fordulsz!
Légyen áldásom veled és vezérljen!
Légyen a Végzés utain szerelmünk
Angyala társad!
Élj szerencsésen, s ne felejts el engem!
Menj az égtartó Pyrenéken által,
Menj az északnak havasin keresztül,
Csak ne felejts el!
Ott is, óh ott is tied e sebes szív,
Mindenütt kísér, veled él, veled hal,
S sárga képemnek halavány vonásin
Festve neved lesz.
(1804-1808 között)
BARÁTOMHOZ
Źme, lassanként lefoly a virágkor,
S gyenge rózsáink vele elvirítnak;
A kies Tempék, Örömek, Szerelmek
Véle enyésznek.
Mely rövid s kedves! valamint az elsô
Éjjelünk, mellyen szeretônk ölében
Életünk legszebb örömébe égve
Kóstola szívünk.
Elrepül tôlünk, soha vissza sem tér!
Sem Galenusnak tudományi titka,
Sem kegyességünk ezer áldozatja
Vissza nem adja.
Minden órádnak leszakaszd virágát,
A jövendônek sivatag homályit
Bízd az Istenség vezetô kezére,
S élj az idôvel!
Elmarad tôlünk szeretett barátnénk,
Itt hagyunk mindent, valamit szerettünk,
Semmi nem kísér szomorú koporsónk
Néma ölébe.
A piros hajnal derülô sugára,
A barátságnak kegyes ápolási,
A legesdeklôbb szerelem siralmi
Fel nem idéznek!
(1804-1808 között)
AZ ÉLET DELE
Felhágsz, éltem napja, eged délpontjára,
Ragyogva omlik rám fényed hév sugára.
S ah, tudom! valamint felért szép delére,
Szintoly gyorsan leszáll nyugovóhelyére
Hanyatló pályád!
Nem volt ekkorig is felhôtlen futásod,
De hamar felderült rövid elhúnyásod.
Csak azért rejtezél néha fellegekben,
Hogy fátyolod alól annál kedvesebben
Mosolyogjon orcád.
Nem adtál szüntelen tüskétlen rózsákat,
Nem lengettél mindég lágy Etéziákat:
De adtál víg elmét, erôt, barátságot,
Angyali érzéssel tölt édes órákot
Cypris ölében.
Mit várjak ezután, nem látom elôre.
Könnyes szemmel nézek a múltra s jövôre:
örömeit sírva emlegetem,
komor képét elôre rettegem
Setét ködében.
(1804-1808 között)
LEVÉLTÖREDÉK BARÁTNÉMHOZ
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm idômet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem?
Tudod, elvesztettem édes enyelgômet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Lefestem szüretem estvéli óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem.
És csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
Leplembe burkolva könyökömre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
Az ôszibogárnak búsongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdezô szárnyai
Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.
Életem képe ez. - Már elestvéledtem,
Béborult az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája
S bús melancholiám szomorgó nótája.
(1804-1808 között)
A KÖZELŹTő TÉL
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
Oh, a szárnyas idô hirtelen elrepül,
S minden míve tünô szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
(1804-1808 között)
FOHÁSZKODÁS
Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érzô lelke ohajtva sejt:
Léted világít, mint az égô
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.
A legmagasbb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
A láthatatlan férgek: a te
Bölcs kezeid remekelt csudái.
Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségbôl, a te szemöldöked
Ronthat s teremthet száz világot,
S a nagy idôk folyamit kiméri.
Téged dicsôit a Zenith és Nadír.
A szélveszek bús harca, az égi láng
Villáma, harmatcsepp, virágszál
Hirdeti nagy kezed alkotásit.
Buzgón leomlom színed elôtt, Dicsô!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
S hozzád közelb járulhat, akkor
Ami után eped, ott eléri.
Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
A jobb s nemesb lelkeknek útján,
Merre erôm s inaim vihetnek.
Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád; ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.
(1802-1808 között.
Végleges forma: 1810-ben)
ÉLETFILOZŰFIA
Én is örömre születtem
Arkádia berkében,
Rózsapárnán szenderegtem
Cypris ambrás ölében.
Az aranyszázad istene
Pásztorai közé kene.
Ah, de mint az aranyvilág,
A rózsakor elrepül!
Olympusra más isten hág,
S Dodona berke dördül.
Elvirít a szép kikelet,
S vele a hesperi liget.
Az enyém is elvirult már!
Pályám vége közelít:
Hol a gigászi Örök vár,
S chaoszába elmerít,
Mint egy cseppet az óceán,
Mint egy sóhajtást az orkán.
Légyen álom, légyen bíró,
Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó
A vadon enyhelyébe.
Mert ha bíró: nem furdal vád,
Mert ha álom: nyugalmat ád.
Ember voltam, csak gyarlóság
Létem fényes bélyege,
Ha virtusom nem hiúság,
Forró vérem melege,
Ha szívem nemesebben vert:
Önmagában méltó bért nyert.
Sírjak-e, hogy életemet
Jól használni nem tudtam,
S legkiesebb ösvényimet
Álmodozva folytattam?
Ha ezt újra elkezdhetném;
Ismét a multat követném.
Az ifjúság örömeit
Lelkesedve öleltem,
De szívem szebb ösztöneit
Soha bé nem tölthettem.
Ithakám partját elértem:
S ah, hazámra nem ismértem!
Úgy éltem, hogy életemet
Visszaélni ne bánnám,
Úgy éltem, hogy életemet
Végezni ne fájlalnám;
Megcsókolgattam rózsáit,
Megizzadtam vaspályáit.
Láttam a mosolygó tavaszt,
Láttam az égetô nyárt,
Láttam minden idôszakaszt
S minden földi láthatárt:
Ha örök idôket élnék,
Ezeknél többet nem érnék.
Tűnô éltem rövidségét
Én tehát nem siratom,
S a jövendô kétes képét
Elôre nem borzadom,
Minden kornak van istene,
Nem zúgolódom ellene,
S kebelemben marasztom.
1811
AZ ÉN MÚZSÁM
Akit Cyprus ölel s delphusi láng hevít,
Nem szállít ki hajót Bengala öblein,
Tajtékos paripát sem zaboláz keze
Harsány trombitaszón a hadi arc elôtt:
Bájoltan heverész ernyeitek között,
Oh, édes Szerelem s píeri gyenge szűz,
S ott énekli vidám lanttal az isteni
Szépet, Jót s Amathus berke virányait.
Hippocrene szelíd völgye homályiban
Leltem gyenge korom kellemes édenét:
Ott leltem gyönyörű elmerülésimet
A szent lelkesedés s képzelet árja közt:
Nem mérkôztem arany lanttal az ó világ
Bámult dallosival: nem ragad énekem
A maeoni madár szárnyain ég felé,
Sem Pindár riadó himnusza repteként
A félisteneket zengeni nem meri.
Mint kis méhe csak itt, a vizerek körül
Döngécsel mezeink zsenge virágain,
Hol néktek, nemesek, ritka Kazinczy s Kis!
Bokrétát szedeget nimbuszitok közé.
Tí két Tyndaridák lettetek a magyar
Pindus fellegi közt, s hajnali csillagok
Hosszú éje után: én Philomélaként
Üdvezlém az arany nap piruló egét.
(1803-1808 között)
ORCZY ÁRNYÉKÁHOZ
Mely méltó koszorút, mely diadalmi bért
Adjon néked örök míveidért hazád?
Oh bajnok s koronás mennyei Lantverô,
Voltaire érdeminek szép köszönet vala
Párizs tapsai közt a fejedelmi csók.
Petrarcát ragyogó gyôzödelem-szekér
Jutalmazta. Kinyílt a Capitolium
Hellas szűzeinek, mint mikor a világ
Hódítói elôtt zengtenek ormai.
Hát néked, ki az ô útjaikon vezetsz
Minket Delphi magasb pálmavirányihoz,
Oly buzgón törekedsz s gátokat ostromolsz,
Hogy fáklyáddal egünk fellegeit higítsd,
És napját az idô lelke szerint emeld -
Néked vajjon ezért lészen-e pályabér?
Vagy tán csak csalatás minden elôtörés?
E nép nem veti el már soha fékjeit,
S vak rögzése örök hályogiban marad?
Hagyján! aki ugy élt, mint te, s ugy énekelt, -
Nem kér lelke hiú gyermeki bábokat;
Önnérzése dicsô Pantheon annak és
A jók szíve alatt fennmaradand neve;
A némult ravatal zárait eltöri,
S a villámvezetô sashoz emelkedik.
Nem halt meg, ki ugy él, mint te, nagy Orczy, nem!
Általküzdi setét Aeacus öbleit;
Mint Alcides, erôs fegyveri közt ledűl,
S a tűzbôl az Olymp lángküszöbére hág.
1809
BARÁTIMHOZ
Már-már félreteszem lesbosi lantomat,
Érzésim felesét s néhai biztosát.
Nem pendíti meg azt már soha semmi tárgy,
Sem nagyság ragyogó nimbusza, sem Chloém
Andalgó szemein gerjedezô hevem.
Forró ömledezés csalta ki hangjait
A víg reggeli kor rózsavirányain.
Hervad már tavaszom, s bimbai hullanak:
A szép álmodozás kedves alakjai,
A tündér Amathus bájai oszlanak
Éltem gondjai közt, a komoly ész elôtt.
Nem kíván koszorús hírt, nevet énekem.
Kész bérem, ha nemes lelkeket érdekel,
És néktek, szeretett nemzetem ékei,
Laurussal fedezett bölcsei! tetszhetik.
Épít, ront az idô lelke, ezer csudát
Szül, s ismét repülô szárnyaival ragad:
A ti érdemetek s mívetek élni fog.
Amíg egy magyar él a Duna partjain.
Alkotmánytok örök talpkövihez teszem
E morzsát, s az idôk harcai közt megáll.
(1808 körül)
A REMETE
Egy ôszült remetét a Tihany oldalán
Ismértem. Sivatag sziklaüregben élt.
Már két századokat hordoza vállain,
S mellén lengedezett hosszu, fejér szakáll.
Gyakran bölcs szavait hallani elmenék
Barlangjába, vidám gyermekidôm alatt.
Sok történeteket hordogatott elô
A bölcs ôsz az idôk régi homályiból.
Egy szép alkonyaton melleje ültetett,
ősz pillái alól könnye kicsordula,
S így kezdé szavait: Látod amott, fiam,
Amint a Balaton habja locsogva küzd
A bérc öbleiben, s rengeteges vadon
Zöld pártája körülfűzte az ormokat?
Ott hajdan ragyogó tornyok, erôs falak
Állottak sudaras sorjegenyék között.
S ím, ott egy feketült klastrom, az ó világ
Buzgósága dicsô temploma s szent helye.
Sok távollakozók s messze zarándokok
Csókolták küszöbét s szentjei zsámolyát,
S a himnuszba vegyült orgona hangjai
Buzgón ömledezék a hegyeket körül.
Hány szív harcola szent boltja homályiban,
Míg eltépte magát ösztöne láncain,
S lángérzése szelíd búslakodásra vált!
Hány szép hervada ott élete hajnalán,
Mint egy gyenge virág a havasok között,
Mely látatlan alak díszeivel kivész!
Ott lankadt, epedett Váradi Lóri is
Érzô lelke tüzes gerjedezésiben.
Nem fojthatta meg azt a feledô idô,
Sem más isteni kéz mennyei balzsama.
Legszebb szűz vala ô Hunnia térein.
Sok fényes lovagok néztek ohajtva rá:
Sok nagy gazdagokat Lórika megvetett,
Mert szívét szeretett Sándora bírta már,
S oldhatlan kötelek közt vele egyesült.
Sándor régi nemes faj, de szegény vala;
Mellyért Lóri kemény atyja csikarva dúlt,
S e klastromba dugá a szeretô leányt.
Kábultan maradott Lóri sokáig itt,
S mint egy álmodozó csendesen elmerült,
Míglen végre beteg szíve felébrede,
S a kétségbeesés tôreivel vivott.
Már négy bús kikelet látta siralmait
S lassanként kihaló kellemit, amidôn
Egy bús óra alatt ajtaja megnyilék,
S a régen-siratott karja közé rogya.
Testek rándulatit festeni nem merem,
Sem tördelt szavokat s ömledezésiket.
A döbbent kebelek nyögve szorultak el,
S bennek minden erô s élet eloltatott.
Míglen végre, sebes könnyeik árjai
Megnyitván lekötött nyelvüket, így zokog
Forró csókjai közt a pihegô leány:
Oh kedves, kit az én lelkem epedve várt
Minden perceneten, s érted imádkozott!
Oh ifjú, kit az én szívem ezer közül
Választott! de az ég szívemet eltöré!
Eljöttél, hogy ezen néma falak között
Esdeklô szeretôd könnyeiben feredj?
Eljöttél, hogy alélt lelkem elôtt kinyisd
Elvesztett örömünk hajdani édenét?
S hogy még egyszer örömkönnybe borult szemét
Lóridnak karodon zárja be a Halál?
SÁNDOR
Nincs szóm, nincsen erôm! végy kebeledbe, végy!
S olvasd e halovány orca vonásain,
Olvasd e szomorún béapadott szemen,
Mint szenvedt nyomorult életem ekkorig.
Bujdostam hegyeken, völgyeken és habon,
Míg felleltelek, oh angyalom, édesem!
Im álttörte acélzáraidat karom.
Jer most, merre karom s a szerelem vezet.
Jer, menjünk oda, hol senki nem ismer, és
Egy csendes kalyibánk, egy nyoszolyánk leszen.
Menjünk! Mint az idô; oh ne habozz! kövess!
LŰRI
Menjünk, nyújtsd karodat! légy vezetôm! megyek
A bús Kaukazuson s tengerek árjain
Lángnak, habnak, ezer fegyverek élinek.
Isten véletek itt, oh szomorú falak,
Itt hagylak! szeretôm karjain elmegyek!
Menjünk a szerelem szárnyain... Oh, de mit,
Mit hallok? elalél lelkem. - Egek, mi ez?
Halld, a lármaharang! nézd! közelítenek
A fáklyák. Ti kemény istenek! - el vagyunk
Árultatva tehát? - Oh, te csalárd öröm!
Eltűnsz, el, valamint egy buborék tehát?
Már hát nem lehetek, kedvesem, a tiéd
E földön! de tiéd lészek az égbe^ majd!
Oh, kedves szeretôm! hogyha szeretsz, ne hagyj
E mélységbe^! ne hagyj! ölj meg ezen helyen;
Ölj meg, hogy kezeden fogyjon el életem.
Hah, jônek! Szeretôm, hív szeretôm, ne hagyj!
Csókolj meg, s vasadat döfd ide, oh, ne szánj!
Döfj, ím itt kebelem. Én örömest halok.
Add meg nékem ezen leggyönyörűbb halált!
Ekkor Sándor elôrántja hegyes vasát,
S a vállára borult szűz kebelébe döf.
Elsóhajtva repül bánatos élete,
S egy bágyadt volt lebegô szava.
SÁNDOR
Hah, menj, menj, te nemes lélek! ez a világ
Nem méltó tereád, menj, követôd leszek.
Hah, már látlak! az ég fényözönén lebegsz,
Intesz, hívsz, mosolyogsz, karjaidat nyitod.
Ű kedves szeretôm, Lóri, te hívsz: megyek.
Ekkor Lóri hideg karja közé borult.
Csókokkal befedé kedvese tagjait,
S mélyen mártja sebes szíve alá vasát,
S forrón öszvevegyült vérök eláradott.
Ott egy nyárfa alatt lett temetôhelyök.
Egy szép gerlicepár jött ki porokból, és
E csendes ligetek sátoriban leszállt.
Gyakran látni setét éjjeleken fejér
Fátyolban lebegô lelköket e helyen:
Gyakran hallani itt lassu melódiát
Éjjel, mint valamely gyenge furullyaszó
Messzünnen kihaló gerlicehangjait.
(1807 körül)
AJÁNLÁS
Mint a világnak hajdani díszei,
Csendes mezôdben rejted el éltedet,
Hogy ott magadnak s nemzetednek
Élj Eratód arany édenében,
s mérész aetheri szárnyakon
Felleng sas elméd Delphi dicsô egén,
A dithyrambok lángkörében
S a Kegyek életadó virányin.
Plátói nyelved s lelked idézte le
Hozzánk az ép íz szebb geniusszait;
Nyelved mosolygó Gratiája
Önti belénk Helikon malasztját.
Pólyádba^ paeán rengete tégedet!
Már ott tapodtál sok fene undokat,
Melyek zavarták Pindusunknak
Szent ereit s ege tiszta fényét.
Boldog vagy, Áon szűzei kedvese,
S nagy, mint hazádnak legnemesebb fia!
E kért remek dísz kéri méltán
A Ganyméd poharát az égben.
Te lelkesítéd szunnyadozó erôm,
Kebledbe öntöm zsenge virágimat:
Iktasd dicsôen tört utadra
Nyomdokidon lebegô Camoenám!
1808
A MÚZSÁHOZ
A te ernyôdnek kies alkonyában
Andalog szívem, Helikon leánya!
Álmaim tündér ligetit te hímzed
Bájos ecsettel.
A szökô Hórák mosolyogva lengnek
Büszke hullámin magas énekednek,
S halhatatlanság koszorúi nyílnak
Künnyű nyomokban.
Megszeged reptét az örök tünésnek;
Néma hamvvedrek mohait biborral
Fested, és a bús ravatalba fényes
Életet öntesz.
A derék tôled nyeri szíve bérét.
Hector és Alcíd dalod égi szárnyán
Hágtak a Dörgô palotája ázur-
Bércein által.
A te berkedben szedi laurus-ágát
Théba föntzengô koszorúsa, Pindár
És az ömlô lant fejedelme, Flaccus
S Lesbos alakja.
Mély sugallásod kiemelt magamból,
Sátorod csendes kebelébe intett,
Hol Kazinczydnak keze szent örömmel
Nyújta borostyánt;
S Léthe áradt rám! elenyészik a föld,
Lelkes élettel ragad édenébe
Delius, s mellem magasabb erôkkel
Kezd dagadozni.
1809
A SZONETTHEZ
Cypris rózsa-lehellete,
Nemzett Laura ölén téged, alak Szonett!
Zengvén lelkes ezüstszavad,
Megnyílt a buta kor százados éjjele;
Hellas napja dicsôn derült,
S paeánt ömledezett a Capitolium.
Paeán! újra születsz nekünk
Ott, hol Koosz koszorús húga, az ôsz Tokaj
A Bodrogra könyöklik, és
Eos lángjaival keble bujálkodik.
Hallom Dácia halmain,
Hallom zengeni már aeoli lantodat;
Fürtöd mádi aranygerezd
S tündöklô amazon-párta ölelgeti.
Üdvezllek, Helikon Kegye!
Jer, csókold, koszorúzd a te Kazinczydat!
Pólyád szebb örömébe mártsd
Lelkét, cyprusidat húrjaitól kizárd.
Múlass, zengj, enyelegj vele!
Vaucluse s Laura leend - Széphalom s angyala...
1809
KAZINCZY FERENCNÉHEZ,
Repdezô kényeink rózsát legelésznek
E tündérkert képein;
S ah, ezek a lelkesb csókkal elenyésznek,
Csak árnyékot adnak az ölelô kéznek,
S tűnnek a szem könnyein.
Te, kedves Amazon, Kazinczym szép bére!
Öleled a Múzsákat.
Öleld! a Charisok legszebbik testvére
A Múzsa karján szed a dísz kellemére
Legigézôbb rózsákat:
Rózsákat, melyek nem a Hórák fürtjein
Nyílnak és elhervadnak,
Nem a deli termet múló szépségein,
Hanem a lelkeknek édes kötelein
A Lethéig virítnak.
Teremts Idáliát s Áont Széphalmodon
Égi harmóniával!
Eros amaranthja leng majd homlokodon,
S béfed Áon Kegye virágpályáidon
Elysium bájával.
Vegyítsd Kazinczydnak kevély koronáját
Szelíd myrtus-ágokkal;
Csókold vissza képén tavasza pompáját,
S zendítsd meg körülte az élet lármáját
Szerelmes alakokkal.
Úgy folyjon életed, mint híved éneke,
Édes symphoniákkal:
Takarjon virtusod angyali leplege,
Legyezzen Amathunt ambroziás ege
Nyájas Etéziákkal.
1809
A TUDOMÁNYOK
Midôn e földet elhagyá Saturnus,
S a nagy Minden keblébe rejtezett,
Két égi szűz maradt az embereknél:
A szent Igazság és a szűz Szemérem;
Kik mint az égnek hív küldöttjei,
A jámbor népek kormányit vezették.
Örök békesség és arany szabadság,
Víg ártatlanság s minden égi jók
Lakoztak vélek a boldog világban.
De a halandók csakhamar megúnták
Ezen jóltévô égi védeket;
Mert sokban ellentálltak a nagyoknak,
A büszke nagyravágyás kényeit
S a rút gonoszság titkos céljait,
Mint ôrálló bírák, meggátolák;
Melyért is ôk az emberek közül
Kizáratván, dicsôbb honjokba tértek.
Már így sokkal szebben folyt a világ.
Most a hatalmas már hatalmasabb lett,
A víg vigabbnak érezé magát,
A dús pediglen sokkal gazdagabbnak.
De csak rövid volt e hiú öröm.
A gyenge csakhamar kezdé érzeni
Kevély nyomását a hatalmasoknak;
Az erô nemlétét pótolá ravaszság,
S rettentôvé lett láthatlan keze;
A sok hasznos csekély romlása által
Kiszáradt a bôség s dúskálkodás ere;
Fortély ellen fortély, erôszak ellen erô,
És fegyver ellen fegyver volt szegezve:
S már-már kiveszni tért e balgatag faj.
De megszáná a földet Jupiter.
Menj! így szólítja bölcs lyányát, Minervát,
Menj! s hozz ki táram titkos rejtekébôl
Észt s bölcseséget e vak fajzatoknak.
Nem észt, hanem ravaszságot lopott,
S csak azt adott nekik Japet fia;
S most a Szemérem és a szent Igazság,
Kiket nekik küldék, ím visszatértek.
Készült tehát az Aegis asszonya
A bölcseség dicsô szövétnekével
A földre szállni és az embereknek
A tudományok szent kincsét osztani,
S minthogy saját komolyságát tudá,
S a földi gyarlóságot ismeré:
Az ô ifjabb s vidámabb húgait,
A nyájas Múzsákat küldé elôl,
Hogy készítsék kedves játékjaikkal
A vak, szilaj lelkekhez útjait.
Díszlett e mód. Mert ámbár voltak oly
Múzsák, kik a kedveskedést fölösleg
Úzvén, lettek nagyok kacérjai:
De mások, kik megtartották tovább is
Az ô mennyei ártatlanságjokat,
Az emberekbe szent szikrát leheltek,
Kikben tüstént gyulladt az aetheri rész,
Mely egy rokon kötél az égiekkel;
S hálás kezekkel kezdék elfogadni
Minerva égi áldomásait.
Most láták, hogy dobzódások veszély,
És a pusztítás ádáz balgatagság;
Hogy minden emberek csak egyneműek,
S minden közjó az egyesbôl ered!
Azolta van remény, hogy a halandók
Mennél több fényt nyernek Pallas kezébôl,
Annál forróbban fogják majd ölelni
A szent Igazságot s a hív Szemérmet.
S akkor majd ismét Kronos boldogabb
Századja hozzánk visszatér az égbôl.
1809
HOL VAGY TE, SZÉPHALOM...
Hol vagy te, Széphalom? - Phantasiám bája!
Jer, mutasd meg elmémben,
Mutasd meg a virtust mennyei mátkája
Jutalmazó ölében;
Mutasd meg Kazinczyt s házi isteneit,
Hadd olvassam lelke bérét, örömeit
Sabinája szemében.
Hadd lássam, mint éli Plátónk szebb világát
Áon myrtushalmain,
Mint öleli kedves Eugeniáját
Mint csügg hölgye csókjain;
Mint él Antónia szép házi körében,
Mint búcsúzik, mint megy Kázmér ernyejébe
Schiller s Goethe karjain;
S mint repül majd vissza édes feleihez,
A szelíd gerlice fészke kisdedihez
A szerelem szárnyain.
1809
BARÁTOM, A GONOSZ CAKŰ...
Barátom! a gonosz cakó megcsalt téged,
Hogy várt fiú helyett ismét leányt hozott.
Azért-e, hogy nem lelt a Minden méhében
Oly magvat, mely hozzád méltó lehetne,
- Nem mindenkor lel ám Kazinczyt a cakó! -
Vagy tán azért, hogy még ne légy vágyás nélkül,
Mert aki semmit sem kíván, nem boldog az.
Akármint van, nyugodj s örülj barátoddal!
Mert nékem a cakó ismét fiút hozott,
Ki oly hasonló hozzám, mint magam;
Zömök, szelíd, barna s gödörkés állú,
Hogy nagy poéta lesz, máris jelenti.
Mert mennél éhesb, annál szózatosb,
S mihelyt megtellik, néma, mint a hal.
Miért nem adhatom néked leánykádért!
Hogy ékes versedet megmenthetném vele
S vágyásaid legfôbb pontját bétölthetném! -
Hagyján! Remélj! s versed tedd el jövendôre! -
Ne bántsd! Ily szépet változtatni bűn.
Ha kell, ha nem, kérlek, hadd úgy, amint van,
Tovább fog élni ez minden leányidnál.
1809
GRŰF TÖRÖK SOPHIEHEZ
Széphalomról KázmérbaMDKF>
Aki a Múzsát veszi útitársul,
Mint te, szép vándor, kies annak útja;
A hideg pólus s szomorú sirokkó
Díszt nyer elôtte.
Táncoló Hórák, nevetô Napaeák,
Tegzes istenkék koszorús Kegyekkel,
Szózatos lombok mosolyogva intik
Ott is örömre.
A magányosság rideg alkonyában
Paphius fényes csalatásit éli;
Égi népekkel repes andalogva
Kronos ölébe.
Schillered s Goethéd geniussza lengjen
Véled és fáklyás keze fedje pályád;
Mágiás képek s arany álmodások
Fátyola lepjen.
S mely Zephyr Ámor jegyesét emelte,
Az vigyen téged, felölelve gyengén
Vissza hívedhez bibor illatok közt
Aetheri szárnyán.
1809
KAZINCZY FERENCHEZ
Az a józanság, mely elömli mívedet,
S melytôl te félsz, nekem legszebb poézis.
Mit ér a szép virág gyümölcs nélkül?
Mit a bölcsesség a bezárt ajakban?
S ah, édes az nekem, midôn Kazinczy
Úgy szól, mint egy bölcsnek kell szólni honjához,
Midôn az erkölcs vész, s reánk veszélyt kiált.
Forrón magasztalod Zsibó diszeit,
Hogy a nagyság dicsô példájával
A virtus magvát plántáld szívünkbe.
Majd, mint egy Sokrates, nyájas bölcsességgel,
Majd Flaccus lelkével s élesb kacajával
Dorgálod a vakság romlott korcsait,
Hogy a bolondság álképét levond,
S mint hajdan Rómának vigyázó Censora,
A közromlás ellen fegyvert szegezz.
Lelkedhez illô tárgy a nép erkölcse!
Az erkölcs-alkotó teremt népet,
Az erkölcs minden polgártestnek lelke,
E talpon áll létünk, alkotmányunk,
Ezen függ mind egyes, mind köz-szerencsénk;
Minden népek, kiket csak esmerünk
Most és a múlt kor történeteiben,
Az erkölccsel nôttek s viszont fogytak.
A fényűzés és a bujálkodás
A nagy polgártestben lassú méreg;
De ily csekély népben, mint a magyar,
Nemcsak betegség az, hanem halál.
Más nép erôs temérdekségében,
Ezt a fekvés, amazt kereskedés
Gazdaggá és hatalmassá teszi:
De nékünk részünk mindezekben nincs.
Mi az hát, ami a magyart emelheti?
Valóban nem más, mint az ész s erkölcs:
Csak úgy állhat meg a mi kis testünk,
Ha az lélekkel s erôvel teljes.
A régi jámbor erkölcset megúnták
Más népek is, szintúgy mint a magyar,
De azt azok más jókkal pótolják:
Az ész s a kéz míveltségével,
Mely által ôk a legfôbb polcra hágtak.
De mi, kizárván minden régi díszt:
A spártai lelket s népi bélyegünket,
Melyekkel eddig e marok nép állott,
Mit nyertünk? tán cravátot s gillétet,
S más ily bolondság hitvány bábjait,
Melyekkel rút kacaj tárgyai lettünk?
- - Kérdezd az ily cravátos emberkét:
Ha úgy ohajt franc és anglus lenni,
Miért nem kedveli úgy a tudományokat,
Az elme s a kéz remekjeit,
Miért nem becsűli ô nyelvét és nemzetét
Úgy, mint azok, kiket rabul majmol?
Vagy tudja-é, midôn ezt nem teszi,
Mit és ki ellen vét? - Nem tudja, hidd el,
Mert Werbôcziben arról egy szó sincs,
Más könyv pedig nem kell gavallérnak.
Elég, ha tudja, hány faluja van,
S minden jobbágy helyétôl hány robotja.
- Bétölti udvarát s jószágait
Százféle népek pórszemetjével.
Azt vélnéd, egy világgyôzô király,
Kinek minden nép udvarlókat küld.
Pizseg körülte ánglus, franc, olasz,
Ki mennél csúfosb, annál kedvesebb.
Magyar nem kell, mert a magyar bolond:
Nem tud pumit, szajkót tanítani,
És nem tud lopni, sem pillét vadászni,
S más ily nagy dolgokhoz nem alkalmas.
Kincsét ezen cudarkáknak hányja,
Részént pedig külföldön költi el;
Talán, mondom, hitében áll neki,
Hogy honjának csak egy fillért se adjon.
- De mit nevetjük a fenét testünkben!
Hogy ily kéz dúl a nép verejtékén:
Az ily bolondság ott nem gúnyolást,
Hanem bosszús siralmat érdemel!
A míveletlen föld csak gazt terem;
A lélek is csak úgy emelkedik
A józanság tisztább világához,
Ha a tudományok és isméretek
Tárából gazdag zsákmányt gyűjt magának.
Mit vársz oly agytól, melyben nincs egyéb,
Mint kártya, bor, pagát, szeles dagály?
Ne véld, hogy ez nagy polcának körét
Méltón betöltse; elszédűl azon,
Magán alúl esvén, sárban fertôzik,
Azt a tölt túrja, mely ôtet táplálja,
S az áldás átokká válik kezében.
S nézd a Keszthely s a Cenk bölcs nagyjait,
Kikben Minervánk védjeit csókolja,
Mint ellenkeznek ezzel mindenben;
Mint terjesztnek fényes pályájokon
Áldást, dicsôséget magokra, honjokra!
Tudják, hogy a szent erkölcs törvénye
Nem más, mint önjavok feltétele;
Tudják, mi szolgál honjok javára;
Tudják, hogy a nemzetnek sorsával
Saját hasznok szoros függésben áll;
Tudják, hogy a hiú dagály s pazarlás
Nem fény, hanem ádáz bolondság:
S azon kincs, mely kezekre van bízva,
Nem bábra, nem cudar majmokra kél;
Hanem hazánk kincstárában nôl,
S gazdag kamatját a közjó szedi.
Az ész minden! s ebbôl foly minden jó,
Nincs e nélkül virtus, sem semmi boldogság.
Azért becsűli minden józan nép
Az ész szövétnekét gyújtó Minervát
S annak minden munkás tolmácsait;
Azért formálja a saját nyelvet,
Azért avatja azt Pallas szentségébe:
Mert a nélkül remélni sem meri,
Hogy a józanság istenibb szavát
Az elbutult község megfoghassa.
Csak a magyar szunnyad mély rögzésben,
Midôn minden népek felébrednek
Az égi szent paizs villámjára,
Nem fut versenyt a szent Olympián,
Csak a gyôzôk pálmáit bámulja.
Hányat találsz gazdagjaink között,
Kik áldozó kézzel járulnának
Hermionénk szentelt oltárához?
Hányat találsz, kik édes nyelvünket
Híven kegyelnék és buzgón ápolnák,
Hogy sírja szélin még egyszer szelíd
Szózatját, mint a haldokló hattyú,
Áon forrási közt elkezdené?
Miért? - azért-é, hogy nem érdemli?
Vagy hogy már éltéhez nem bízhatni?
Vakság! magáért nem kell azt becsűlnünk,
Hanem magunkért szükség gyámolnunk;
S ha eltörlôdik e föld színérôl,
Nem más, hanem hagymázunk törli el.
De félre mindezzel! ha Cato villám-
Szózatja s Pharsal vérpatakjai
A római lelket fel nem ébreszték;
Mit vívjak én, csekély, az ár ellen?
Az én szavam ki nem hat völgyembôl
S a dúsokhoz fel nem lövelkedik.
Te, nagyfényű barátom s nagy díszem!
Te szólj, légy oly nagy ember, mint dallos!
neked sajátod a nagyvilág nyelve,
S hol én tanácslok, ott parancsolsz te;
S ha bér helyett gyakran bürök vár is
E földön minden nagyra és bölcsre,
Szólj! és ne csüggedj a jók pályáján!
A virtus, hidd el, nem hiú agyváz,
Hanem boldogságunk védistene,
Mely a méltó bért a jóknak megadja
Még a tömlöcben s a kereszten is.
Te is megkóstolod szent nektárját
Mind itt, mind Orczyd s Rádayd keblén.
1809. dec. 31
GRŰF FESTETICS LÁSZLŰHOZ
Kevély örömmel kérkedik a magyar
A név tölgykoszorúival;
Kevély örömmel látja rajtad
Híres atyád deli lelke mívét,
Nagyságos Ifjú! Bölcs nevelôd keze
Bélyegzi, látjuk, már feselô korod;
S méltó remekkel gazdagítja
Benned örök neve Pantheonját.
Dicsô elôkép várja figyelmedet.
Nagyságra hívnak minden elôjelek,
S nem kétli Pannon, hogy te lész majd
Legnemesebb fia, híve, dísze:
Akár szilaj mén vért s hadi port dagaszt
Alattad a megtört csatarend elôtt,
Akár mosolygó Keszthelyedben
Élj az igaz nagyok enyhelyében.
Megnyílt elôtted fényes Olympiád,
Indulj vezéred zöldkoszorús nyomán,
A nem halandók pályabérét
A haza szent kezibôl kinyerni.
A nagyratermett áldozatokban él.
Felmúlja bézárt léte határait,
A századok bús omladékin
Állva marad, s az örök tünésnek
Fennyen parancsol, s megtöri a halált.
Közlelkeket fojt a buta semmiség
A Tartarus mély tengerébe,
S híröket és nevöket kitörli.
A kincs ha bájol pórcsapodárokat,
Büszkén körülnéz a sybaríta kény.
Mint egy aranyborjút, imádják
A cudarok, de kacagja a Bölcs.
A nagy csak a jók tiszteletére vágy,
Melyet nem a fény bábja szerez, hanem
A virtus, amely nagy nemének
Címjeihez magasítja lelkét.
Ezt áldja méltán, s hirdeti a világ.
Minerva gyémánt aegise béfedi,
Mely Jupiter villáma mérgét,
Mint valamely buta zajt, elosztja.
1809
WESSELÉNYI HAMVAIHOZ
Leomlom én is szent porodon, nemes!
A jókkal együtt könnyeket áldozok,
S hamvvedredet bús cyprusággal
Illeti Melpomeném zokogva.
Nem úgy jelentél meg te hazád egén,
Mint egy szökôfény, mely mosolyog s kivész,
Mint egy szivárvány, tarka párák
Kölcsönözött ragyogásaikkal:
Te, mint az orkán, s mint az olympi láng,
Megráztad a gôztorlatok éjjelét,
S villámszavad megszégyeníté
A gonoszok s cudarok dagályát.
A jók csudáltak, mint az Egész javát
Titkon segítô mennyei tűneményt:
Neved, dicsôült Wesselényi,
Rettenetes vala és imádott.
Ritkán talál itt enyhelyet a derék,
A virtus útját szörnyetegek lesik,
Pályája küzdés; ámde végre
Talpa alá szegi a Chimaerát.
Mint hajdan a szép Aethra jeles fia,
Felbírtad ifjú karral az éktelen
Márványt; s atyáid pallosával
Gyôzödelem vezetett az égbe.
Tekints le hozzánk hôs eleid közül!
Lebegj körülünk, légy szeretett hazád
Védlelke, s oh, add vissza fényes
Díszeidet deli magzatodban.
1810
A balatoni nymphaMDKF>
GRŰF TELEKI LÁSZLŰHOZ
Üdvezllek, nádligetim között,
S vígan nyújtom ezen tölgykoszorút neked.
Vígan zengeti el nádsipom énekét,
S e szent csészevíz áldozik.
Hôsek magva! nemed tiszteli a magyar.
Él még benned ama régi Szilágyi vér,
Mely Pannon letörött trónusa talpkövit
Még egyszer leraká dicsôn
Corvinban, ki hazánk Bellerophonja lett,
S a vakságba merült századok éjjelén
A mennybôl lehozá Delphi szövétnekét,
S meggyújtá Buda ormain.
Ennek fénye fajod nemzeti bélyege.
Ez buzgatta ama fôpapi lantverôt
Pécs szent erdeiben, szent palotáiban,
S ez gerjeszti te melledet.
Minos rejteke volt a te nagy iskolád:
A villám ura ott iktata Parthenon
Felsôbb pitvariba, s béavatott szemed
Függött Palladiumjain.
Láttad Deukaledon fennyen uralkodó
Hullámit s koronás Albion árbocit,
A bölcs nép felemelt lelke csudáit és
A törvény diadalmait.
Lásd e tájakat is, mellyeket e napon
Kormányodra bizott a haza istene;
Nézd a puszta virányt s tunguzi vad lakost
S a szörnyek fene nyomdokit. -
Nem tenger, nem egyéb helyhezet alkotá
A nagy népeket és nagy birodalmakat:
Minden nép, ha javát ismeri, nagy, szabad
S boldog minden idôn s helyen.
A nép, hogyha szabad, s virtusi nincsenek,
Gyermek, mely keziben kést s üszököt visel;
S egy rút törpe, gigászkarddal: az éget, öl,
Ez vázkép, s kacagást okoz.
A fényes Latium s Sparta kevély feje
A virtus meredek bércein ötle fel;
Pallas fegyvere nyit útat oda, s lehull,
Amit nem fedez aegise.
Tedd a durva getát a Tiberishez, és
A hét hegy lakosit Bosporus öblihez:
Barlang lészen amott a Capitolium,
S itt új Róma emelkedik.
Menj! megcsillapodott a zaj elôtted, és
Szendergô suhogás váltja fel a morajt;
Nézd, a kék Badacsony lassu Favont lehell,
S nem küzd a Tihany ôsz foka.
1812
BÁRŰ PRŰNAY SÁNDORHOZ
Mint a szerencsés harcos Olympián,
Kit megtapsol egész Graecia, s Pindarus
Megzeng, magát félistenekhez
Méri, s az ég özönébe^ ferdik:
Mosolygva nézi lelkesedett szemem
A bajnok ragyogó szobrait és halált,
Miolta tôled pályabért nyert,
Oh haza bölcs fia! szűz Camoenám.
Gyôztem! lerázták combaim a fövényt,
Izzadt fürteimen szent olajág lebeg,
Nevem kiküzdém a homályból,
S általadám maradékaimnak.
Hová, hová ránt ömledezô hevem?
Oh, érzem gyönyörű bérem egész becsét,
Érzem, tetôled nyerni laurust
Mely diadal s mi kevély dicsôség!
Tôled, ki a jót tiszteled és nemest,
S általhatsz az igazt-fátyolozó szinen,
Mely annyi visszás képzetekkel
Tölti, zavarja szemünk homályát;
Tôled, ki pályánk tárgyait ismered,
És nagyfényü atyád s híres ipad szerént
Ösztönt, paizst, tôrt nyújtva munkálsz
A haza, nyelv s tudomány ügyében.
Jer, jer, borulj le Pythia zsámolyán,
S honnunk isteninek áldozatot vigyünk!
Te tulkokat, bort, drága myrrhát,
Én amarant-koszorút s virágot.
1812
A TÁNCOK
Nézd a tánc nemeit, mint festik játszi ecsettel
A népek lelkét s nemzetek ízleteit.
A német hármas lépéssel lejtve kering le,
S párját karja közé zárja s lebegve viszi.
Egyszerü a német mindenben, s csendesen örvend,
Egyet ölel mindig, s állhatatos szeretô.
A gallus fellengve szökik, s enyelegve kacsingat,
Párt vált, csalfa kezet majd ide, majd oda nyújt:
Ez heves és virgonc, örömében gyermeki-nyájas,
Kényeiben repdez, s a szerelembe^ kalóz.
A magyar egy Pindár: valamerre ragadja negéde,
Lelkesedett tűzzel nyomja ki indulatit.
Majd lebegô szellô, szerelemre olvad epedve,
S búja hevét kényes mozdulatokba szövi;
Majd maga fellobbanva kiszáll a bajnoki táncra
(Megveti a lyánykát a diadalmi dagály),
S rengeti a földet: Kinizsit látsz véres ajakkal
A testhalmok közt ugrani hôseivel.
Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,
Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt.
Ember az, aki magyar tánchoz jól terme, örüljön!
Férfierô s lelkes szikra feszíti erét.
1811
A BONYHAI GROTTA
Lebegjenek, oh grotta, feletted
Ölelkezve pálmák s myrtusok lombjai,
Hintsenek szent árnyékot körülted,
Hintsenek illatot Ilissus bokrai.
S ha majd csendes mohaidon ledül
A héról leánya magányos óráin,
S a szebb lelkek gondjaiba merül,
Oh, fedezd könnyeit, s száritsd el orcáin.
S midôn karján ĄMelancholiámnaką
Az ének nektáros érzésére hevül,
Légy temploma a szelíd Múzsáknak,
S a szférák zengése ömledezzen körül.
1814
GRŰF BETHLEN ÁDÁMNÉHOZ
Míg nagy véred az ôsz Rajna partján
A magyar villámok csapását vezeti,
S a félvilág óriási harcán
Nagy ôseid nevét dicsôen zengeti...
1814
BÁRŰ WESSELÉNYI MIKLŰS KÉPE
Mint az egekbe merült Aetnának az alja virányos,
S a tetején örökös tűzörvény s aetheri fagy küzd:
Arcaidat derülô tavaszod szép hajnala festi,
Jég fedi homlokodat, s láng csap ki komoly szemeidbôl. -
Erdély: mennyköveid forrnak bent, esküszöm, áldozz!
1814
NAPOLEONHOZ
Nem te valál gyôzô, hanem a kor lelke: szabadság,
Melynek zászlóit hordta dicsô sereged.
A népek fényes csalatásba merülve imádtak,
S a szent emberiség sorsa kezedbe került.
Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted.
S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.
Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag:
Benned az emberiség űgye boszulva vagyon.
1814
A TEMETő
Elrémülve tekint, oh temetô, reád,
A tündér hatalom s a ragyogó dagály.
Látásodra szemek vázai s a világ
Álorcái lehullanak.
Te a durva tyrann bíborit elveted,
Mint a koldus utált élete terheit,
S a szent emberiség jussa szerint nekik
Egy rangot s nyugodalmat adsz.
Akit szíve emészt s elhagya a remény,
Annak még te reményt adsz s magas enyhülést.
Jer, adj nékem is, adj! ím, leereszkedem
Szentelt hantodon, s álmodok.
Mit? s hát kell-e nekem álmodozás, remény?
Agyváz altat-e vagy pólyadal engemet?
Oh, ismérem ezen phantomi lét körét
S nem szédül küszöbén fejem!
Minden szál fü, virág, melyre tekintek itt,
Érzô szív vala, melly ömlede, mint enyim;
Minden porszem ugy élt, úgy szeretett, örült,
Mint e gerjedezô kebel!
Minden kôdarabon, melyre szemem vetem,
A nagy Persepol és Palmyra képe int;
Látom Theba kevély tornyait omlani
S a márvány Babylon falát.
Látom hangyabolyi míveidet, világ!
Mint szórja s temeti a nagy Örök keze,
Látom, hangyasereg! mint tusakodsz s tolongsz
Sírod partjain és porán.
Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok!
S tí, kik nem meritek nézni az elmulást,
És tí porba-nyögôk, jertek ide, s velem
Élni s halni tanuljatok.
1815
BARÁTNÉMHOZ
Tudom, hogy a szív nem vigyáz tanácsra,
Kivált az elsô fájdalom hevén;
Csak könnyek és csak bús nyögések adnak
Szorult kebelnek édes enyhülést.
De hát te meddig sírsz még Dencsidért?
Mikor találsz te már vigasztalást?
Siralmaidban lát a felkelô nap,
Siralmaidban hágy, midôn leszáll,
Siránkozol, ha rózsát nyújt kezedbe,
S ha illatot hint rád a szép tavasz;
Dencsid keserged, amidôn az ôsz
Lehelletével hervad a virány,
S elôtted intve sárga lombja hull.
Nem így, barátném! van itt is határ,
Amellyet általhágni nem szabad.
Szép lélek, amely könnyen kap sebet,
S a fájdalomnak önti könnyeit,
S magát kisírván szenved csendesen;
De kényes, amely sebjét nem felejti,
Sem orvosolni nem bátor s kemény,
Hanem lecsügged s önmagát emészti;
S hiú, ha még mély sebjével dicsekszik,
Ha fájdalomban édeset keres,
S veszett gyönyörré változtatja a kínt.
Táguljon a szív könnyek által, amíg
Feszíti, fojtja a nyers fájdalom.
A férfiszem sem bírja könnyezetlen,
A bölcs is érzi a csapást, midôn
Szerelme édes lánca elszakad;
De már ha elsô kínjait kiforrta,
Az észnek égi balzsamát veszi.
Mi haszna vívjuk a kemény eget
S a bús koporsó gyémántzárait?
Nem hat siralmunk s jajszavunk oda!
Mi haszna sírsz hát, és miért siratjuk
Azt, aki békes révre jut korán,
Ki csak tavassza kellemit szedé
S itt hagyta a tél puszta napjait?
Nem szívja többé Dencsid ajkidon
Az élet elsô gerjedelmeit,
Nem érzi többé csókjaid hevét,
Szíveddel öszve nem döbög szive:
De már nem érzi a fájdalmat is,
E földi élet számtalan veszélyit,
A test fenéit, a lélek dühét
S nem a halálnak irtózásait;
Nem játszik a sors kéje ôvele,
Sem a hatalmas durva büszkesége,
Nem csalja ôtet áruló barát,
Szerelme kínja nem szakítja szívét,
S nem látja a bűn gyôzedelmeit.
Ki tudja éltünk számtalan csapásit
Leírni? Minden óra újakat szül,
Újabb veszélyt hoz minden percenet.
Itt a mosolygás sírással vegyül,
Itt minden édes mérget rejt magába
S gigászi harcot minden nyúgalom.
Oh, hadd nyugodjék magzatod tehát
A boldogoknak csendes enyhelyén,
Túl a veszélyen s földi harcokon,
S fedezze béke kedves hamvait!
Követni fogjuk ôtet nemsokára;
De már követjük és útban vagyunk!
Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk,
Csak egy kevéssé ment elôbbre tôlünk.
(1813-1815 között)
VANDAL BÖLCSESÉG
A vandaloknak ferde bölcsesége
Ismét divatba jô s csudáltatik;
Ezek, hogy a nagy Rómát dôlni látták,
Vesztének abban lelték fô okát:
Hogy ottan írni és olvasni szoktak;
S ez okra nézve ôk a könyveket
Elégeték mint ördögségeket:
S hogy most kiforrta Párizs régi mérgét,
Mi szülte azt más, mint könyvek, tudósok?
Égetni kell hát minden könyveket,
Égetni mindazt, aki gondol és lát!
Oh, vandaloknak sanda bölcsesége!
Méltó, királyi fülbe zengeni.
Tenéked a nagy Róma csüggedése
S Párizsnak ádáz harca eset?
Tenéked alma s makk fán terem?
Hát vandalok közt nincs-e pártütés?
S nem félt-e Caesar a vad Galliától?
Hát a szeraillok öldöklései
És Ázsiának végtelen zavarja,
A Dózsa, Hóra gyilkos pórhada
Mind a tudósok s könyvek mívei?
Hát Prussziának s Bécsnek trónusát
Csak a vak észnek fékje tartja fent?
S azért nem omlik ott királyi vér?
S tán Angliának népe balgatag,
Azért parancsol a föld tengelyének?
Źgy van! ha szél fúj s fergeteg leend,
Ha a búzában konkoly és vadóc van,
Ha nyájainkat métely szállja meg,
S a szürke kanca vemhét elveti,
Azt mind tudósok s könyvek mívelik.
Bölcsen! Dicsôen! Inach és Numa,
Ninus, Zoroaster így okoskodának,
Tehát mi is! - Oh, de nagy hézag ez!
A makkos ember és mi, nagy különbség!
A makkal elmult a szilaj szabadság,
Az ember önként hordja most nyügét,
A békés élet bájit ismeri,
S a marhafékre nincs szüksége többé.
Lám Títus, Aurel s Fridrik nem valának
Sem istenek, sem a nap öccsei;
Imádtatának mégis a világtól;
De a tyrannok, bár istenfiaknak
Neveztetének, bárd alá jutának.
(1813-1815 között)
DUKAI TAKÁCS JUDITHOZ
Hogy a szelíden érzô szép nemet
Letiltva minden fôbb pályáiról,
Guzsalyra, tôre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedô edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.
De hát csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbait
Dajkálva ôrzik forró keblöken,
S véröknek édes nedvibôl itatják;
Kik szebb korunknak édes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ôsz korunkban reszketô fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral
Vezetnek éltünk véghatárihoz,
S ölelve tésznek a halál ölébe,
Míg ott is újra vélünk egyesülnek?
Oh, nagy s dicsô cél van nekik feladva,
S rendeltetésök szebb, mint a miénk!
De mint mehetnek nagy pályájokon
Bevont szemekkel s békós lábakon?
S kivánhatunk-e tôlök oly csudát,
Hogy céljainknak megfeleljenek,
És lelkeinkkel öszvezengjenek,
Ha ôket a vak gyermekségbe zárjuk?
A míveletlen föld csak gazt terem:
A lélek is csak úgy emelkedik
A virtusokhoz égi szárnyakon,
Ha Delphi-isten önt sugárt belé,
Mely úgy kifejti lelkünk díszeit,
Mint éltetô nap a virágkebelt.
Midôn csapongva ömledô dalod
Klavírod érzô hangjain lebeg,
Midôn nyilazva repdez ajkidon
Az ihletett szív s nyílt ész lángigéje,
Mely szívet-elmét egyaránt hevít:
Akkor, barátném, akkor érezem,
Mit veszte a föld durva gyermeke,
Hogy a Teremtô legbecsesb alakját,
Kinek kezébe szívünk adva van,
Játéka, kénye rabjává alázta!
Te megboszúlva méltóságtokat
Kihágsz nemednek szűk korlátiból,
Melyekbe zárva tartja vad nemem;
Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz,
Melyen csak a nagy férfinyomdokok
Vezetnek a szép tiltott táj felé;
Hol a vakító fénybe vont igazság,
Ámbár szemünket kápráztatja is,
De megmutatja a virtusnak útját,
Mely halhatatlan istenekhez int;
S hol a poesis nyájas istenei,
Szemünkhez illô földi öltözetben,
Enyelgve zárnak karjaik közé,
S a symboláknak hímes fátyolában
Öleltetik meg a nagyot s dicsôt,
S belénk mosolygják rózsás szájaikkal
Az égi szikrát s égi tiszta kényt.
Érzed hatalmas ihletésöket,
S hevült kebelt nyitsz szép sugalmaiknak,
S mint a kalitka zárát elhagyó
S ismét szabadban lengô fülmile
Örömre gerjed, s harsány csattogással
Repül az erdôk zöld árnyékiba,
S üdvezli a rég óhajtott galyakról
A tarka völgyet s virradó eget:
Meglelkesedve s égi szárnyra kelve
Lengsz vígan Áon szent virúlatin,
Hol a teremtô Pindár dithyrambja
Harsogva zúg le Pindus ormain,
S a gyönge Sappho esdeklô dala
Nyögdelve reszket gyenge húrjain;
Hol új meg újabb szépségek csudáit
Bájolva látja repdezô szemed,
Hol új meg újabb zengzetű melosz
Lángolva járja által lelkedet
S zengésbe hozza gyenge lantodat.
De, oh leányka! még itt nincs határ!
A képzelôdés szép játékai,
Az érzemények édes ömledési
Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok.
Kettôsen érzed a jót és gonoszt,
S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad.
Nézd a magasban fénylô bölcseséget,
Körülragyogva csillagnimbuszával
Az isteneknek békés sátorában,
Hová nem érhet semmi földi tôr!
Ott, ott tanuld meg a bölcsek nyugalmát
Ismérni, s gyôzni a föld szörnyeit,
Indúlatinknak pusztító dühét
És a szerencse játékit nevetni,
Használni élted szűk kerületét
S bátran letenni a halál kezébe.
Int a dicsô táj. Járd zengô ajakkal.
Vezessen érzô kebled istene.
Ölelje myrtus barna fürtidet.
Az égi Múzsák s Grátiák ölén
Álmodd el élted rózsaálmait,
S védjen Minerva pályád zajjain,
Mint Áriont a tenger istenei,
Midôn zenegve szállt a delfinen.
1815
VITKOVICS MIHÁLYHOZ
Midôn mosolygó bölcseségedet
Belém enyelgi szép epistolád,
Melyet barátunk, Horvát érdemelt,
Melyben Horáccal fested a mezôt
S annak szelíden bájoló nyugalmát,
Vigabban érzek s boldogabb vagyok.
Szebbnek találom puszta lakhelyem,
Kertem virági szebben illatoznak,
Szebben nevetnek szôlôm fürtei,
És kazlaimnak árnya hívesebb:
Igen, de minthogy minden verselôk
Homér atyánktól fogva ekkorig
Falut dicsértek, engedd meg nekem,
Hogy én Budáról s Pestrôl énekeljek.
Midôn Budának roppant bércfokáról
Szédülve Pestnek tornyait tekintem
S a száz hajókat rengetô Dunát,
A nagy Dunának tündér kertjeit
És a habokkal küzdô szép hidat,
Melyen zsibongva egy világ tolong;
Midôn körültem minden él s örül
S újabb meg újabb érzelemre gyújt:
Itt a tanult kéz nagy remekjei,
Ott a dicsô ész alkotásai
Az élet édes bájait mutatják,
S mindazt elôttem testesülve látom,
Amit magamban csak képzelhetek:
Kívánhat-é még többeket szemem?
Hát amidôn majd véled s Helmeczinkkel
Virághoz együtt ballagunk karöltve,
S a bölcs öregtôl új lelket veszünk!
Onnét tehozzád s nyájas asztalodhoz,
Hol a kinyílt szív s józan ész kinál,
S vidám szabadság s tréfa a szakács;
Onnét Palinkhoz, Pécel dallosához
És mindazokhoz, kik barátaink,
S velünk egyenlôn tudnak érzeni.
Hol majd hazánknak ó s új dolgait,
Majd a világnak fôbb történeteit
Száguldjuk által, és mustrára intjük
A föld királyit s büszke nagyjait;
Vagy majd Kopernik égi útjain
Vizsgáljuk e nagy Minden titkait,
És a világok systemáit oldjuk;
Majd a morálnak mély törvényein
Plátónkkal újabb s szebb respublikákat
Alkotva, Solont s a dicsô Lykurgust
Lehozzuk embert boldogítani.
Ha azt megúnjuk, mert mindent megún
Az ember, s édes a változtatás,
Szemünk legelhet Thespis bájvilágán
S a táncolóknak szárnyas rendein,
Szívünk örömre olvadozva repdez
A zengzeteknek szép koncertjein;
S ha kell, közel van kert, szôlô, liget,
Horáccal untig ott kapálhatunk,
S nevetni fognak ott is a bohók.
Mi kell tehát több? Élni és örülni
S használni célunk, nem pedig heverni;
S a bölcs nyugalma háboríthatatlan
A pesti bálban s csörtetés között,
Mint a magányos rejtek árnyain.
Nyugodni, enni, inni és alunni
Lehet mezôn is! oh, de mint örüljek
Fákkal, füvekkel, ökrökkel sokáig?
Csupán szememnek tárgyi mindezek.
Szivemnek ember és rokon kebel kell,
Kivel vegyítse érzeményeit;
Elmémnek elme, mely megértheti,
S melyben sugárit tükröztetheti.
Van itt is ember, mondd, de milyen ember?
Inség, gonoszság néz ki vad szemébôl,
S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz.
Szemét sötétség, vállát terh sanyarja,
S utálja mindazt, aki boldogabb.
S mi szép mulatság: látni izzadását?
Mi szép nekem még: rajta szántanom,
S aszott kezébôl lesni sültemet?
Nem szebb-e Pesten vígan perleni
Werbôczi hajló nyelvén, és merészen
A szent igazság mellett harcra kelni?
Barátom! a bölcs boldog mindenütt,
Az Hortobágyon, az Pesten, Budán,
Mert ô magával hordja kincseit;
De boldogabb ott mégis, hol körülte
A nyájas élet hinti kellemeit,
És szíve, lelke tárgyát lelheti:
Mint hol magába zárva él magának,
S csak álma tündérképét kergeti,
Mint egy vadonban bujdosó fakír.
Rendeltetésünk nem magányos élet
S örök komolyság és elmélkedés,
Hanem barátság és társalkodás.
S nem a világi jókat megtagadni,
De józan ésszel vélek élni tudni
A bölcsességnek titka és jele.
Maradj s perelj te Pesten, s élj vidáman
Barátid édes társaságiban,
S ne kérj az égtôl többet, mint adott,
Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés,
Kevés lesz a föld minden kincse is.
A vízikórság szomját el nem oltja
Minden Dunáknak s tengereknek árja;
S az ép gyomornak egy pohár elég.
Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk,
Ha józan elménk, s testünk nem beteg,
Kivánhatunk-e s lelhetünk-e több jót,
S adhatnak-é mást a királyi kincsek? -
Źgy ír, így érez, így él most barátod,
Ki téged, édes Miskám, megkeres
Az új Zephyrrel s elsô fülmilével,
S veled csevegni és nevetni fog.
1815
A PESTI MAGYAR TÁRSASÁGHOZ
Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicsô ész
Emel ki minket a barmok sorából?
Ki kétli azt, hogy minden érdemünk,
Minden szerencsénk ezzel nô s hanyatlik?
Az ész az Isten, mely minket vezet,
Az ô szavára minden meghajul,
Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,
S örök helyébôl a tenger kikél;
Ez alkot minden szépet és dicsôt,
Az egyes embert, mint a milliókat,
Ez áldja s égi boldogságra inti.
Miért utálja hát szövétnekét
Az ember, és mért nem terjeszti fényét
A vak halandók néma éjjelén?
Aegyptus áldott földje kérkedik
Az ész legelsô nyílt virágival;
De ott fakadtak egyszersmind azokkal
A hit vakító szentelt maszlagi,
Melyek korunkig hintik mérgöket,
S örök zavarba dönték e világot.
Az ég ürébe felható tudós
Az égi zsákmányt barlangokba zárta,
S az embereknek bábot s vázt vetett,
Melyek vakabbá tették a vakot,
És a lenyügzött józan értelem
A szarvas isten áldozatja lett.
Źgy a görög nép s Róma bölcsesége,
Melyet csudálva tisztelünk ma is,
Csak a tudósok székiben lakott:
A nép szemébe nem hatott sugára,
Elôtte el volt rejtve mindenütt,
Míg végre a vad barbarok dühétôl
A föld szinérôl eltörültetett.
Éj födte a föld pusztaságait,
Éj, melybe számos századok merültek.
S ha most azolta kezd is fényleni,
Mely szűk határba önthet áldva éltet,
S az éj csudái mint süvöltnek arra!
S hány népek élnek még ma is körültünk
- Tekintsük által a föld részeit -,
Kik a baromság aklában hevernek,
És semmi isten nem tekint ügyökre!
Ez istenének a barmot hiszi,
Imádja a föld ocsmány férgeit,
S azoknak embervérrel áldozik;
Emez vakító papjának ganéját
Mint szent ereklyét tisztelvén, eszi;
Amott az odvas fákban éhezik
Az embereknek görhes istene,
S a legnagyobb bűnt batkákért lemossa;
Imitt hamúban kotlik a herélt szent,
S bámészkodása istenné teszi;
Itt a mosódás módja szent titok,
S a félvilágot embervérbe mártja,
Mert azt az egyik párt az ujjain,
Másik könyöknél szokta kezdeni,
Melyért is egymást öldözik halomra;
Ott a falukban s várasok piarcin
Jár kóborolva a sok meztelen szent,
Szabad kezekkel élelmet rabol,
S az asszonyokba önti szent dühét,
S a férj, az égnek hálát adva, nézi,
Ha hitvesével szent bujálkodik.
Źgy a világnak legkiesb vidékit
Ádáz bolondság tölti, ostorozza,
S undok zsiványi barlanggá teszi;
Erynnis üszkét hányja városinkra.
Az öldöklô kést egyiránt fereszti
A reszketô ôsz tűztelen szivébe
S az anyja keblén ácsorgó szopóba,
És csontjainkból trónust rak magának,
Melyet dög, inség, sárga félelem
S kínokkal élô bánat fog körül.
Hol van tehát a józan értelem,
Hol a tudósok annyi izzadása?
Remélhetünk-e vajjon jobb világot?
Gyaníthatunk-e olly idôt, mikor
Az ész világa minden népeket
Megjózanít és öszveegyesít,
S kiirt közűlünk minden bűnt s gonoszt?
Reménylek. Amit század nem tehet,
Az ezredek majd megteendik azt.
De hinnem is kell; mert midôn, barátim!
Buzogni látom lelketek hevét,
Mely e nagy ügyre felken títeket,
S e szent szövetség láncába csatol,
Elôre látom: mint terjesztitek
Hazánkban Delphi égi kincseit
S az értelemnek nagy törvényeit;
Elôre látom: mint leheltek éltet
A sziklamellbe és a holt agyagba,
S mint jámborodnak a vadállatok
Elôttetek, s mint omladoz rakásra
Az ész, igazság mennydörgô szavára
A zordon inség óriási tornya,
S mint hullanak le durva láncai.
Fogadjatok hát engem is, barátim!
Szent frígyetekbe; íme, esküszöm,
Hogy áldozatlan kézzel nem jövök:
S ha gerlicéim és virágaim
Kedvelni hajlandók az istenek,
Tömjényitekhez szívesen teszem.
1815
DÖBRENTEI GÁBORHOZ
Ne véld, barátom, hogy nyugalmamat
A sandaságnak gáncsa megzavarja;
Ismérem én azt, s megmosolygni szoktam,
Mint csürhe gyermek kámpolásait,
Midôn legázolt bábjait boszulja.
Nem úgy tanultam Sokrat iskoláját,
Hogy a köz-ember változó eszének
S itéletének rabja lenne Múzsám.
Gúnyolja bízvást mívemet s gyalázza,
Galád szidalma rám homályt nem ejt,
Sôt a bohóktól kárhoztatni: fény.
Azok, kik a szent Catot pökdözék,
S a bölcsek atyját méreggel megölték,
Élnek ma is még, s mérget öntve marják
Mindazt, ki odvok mellett elmegyen.
S csudáljuk-é, hogy ránk morogni mernek?
Gyűlöljük-é, hogy nem barátaink,
Kik önmagoknak ellenségeik,
S az istenekkel perbeszállni készek?
Vagy tán az orvos hagymázos betegjét
Üldözze azért, ha tôle öklözést kap?
Nem, mert az ember nem véthet, ha józan,
Minden gonoszság hagymázból ered.
Elôbb lehetne a lángból víz és jég
S az égi fénybôl vastag éjszaka,
Mint a valódi bölcsbôl rút gonosz.
Az isteneknek egyik legnagyobb
Csudájok az, hogy szintúgy lelkeink,
Mint arcainknak számtalan vonási
A milliók közt másokat ne leljék.
Miért utálnánk hát ezt és amazt,
Hogy teste-lelke hozzánk nem rokon?
Hiszen magától egyikünk se^ van.
Nézd, a tövis szúr, és csíp a csalán,
S a gyenge rózsa illatot lehel.
Az emberekben végtelen különbség
S megérthetetlen visszás értelem van.
Ez a hiú fényt s rangokat vadássza,
Kucorgva koldul s pénzen vesz tehert;
Emez dühödve pusztít, öl, rabol,
Az átok és jaj himnusz vad fülének,
S bünében virtust s érdemet keres!
Amaz magától s mástól megtagadva
Kuporja a pénzt, s hasznát nem veszi,
Mint a perúi rab, mindég aranyt ás,
S aranyja halmán izzad, éhezik;
S im ez becsülni a pénzt rútnak érzi,
Pazérlja, s fogytán a fejébe lô.
Źgy a tudósok tarka serge is
Bizarr agyakkal rakva, tömve van.
Az egyik a szent régiség barátja,
S utálja mindazt, ami új s nem ó:
A Himfy verse néki konyhadal,
Akárki mit mond, mert cadentiás.
A másik újat s csak honit szeret,
Kitiltja Hellász nyájas isteneit,
S igaz keresztyén verseket kohol.
Van, aki minden új szót megkacag,
Ha azt tudóstól hallja s nem fonóktól,
Mert néki a nyelv csak fonóba^ készül,
S ahhoz és nem ért.
Van, aki mindég új szót fúr, farag,
A leghelyesbet százfelé csigázza,
S abból viaszként majd istent csinál,
Majd tücsköt, s azzal mint naggyal dicsekszik.
Van, aki mint egy szemtelen kofa,
Rohadt gyümölcsét lármásan dicséri,
S az átmenôk közt majd ezt, majd amazt
Betyár gunyokkal megtámadni kész,
És a becsűlet úgy hozván magával,
Üstökre, pofra kél akárkivel.
Elég. Az ember ahány, annyiféle,
S változhatatlan fôbb vonásiban.
Ki gondolja mindazt egy kaptára vonni?
Bárányt, oroszlánt egy rekeszbe zárni?
S ki gondja minden agynak tetszeni?
Elég, ha néktek tetszhetem, barátim!
Elég, ha célom s szívem tisztaságát
A józanabb rész érti és becsűli;
A részegekre nem figyelmezek,
S letettem ámbár lantomat kezembôl,
Hogy kedvesimnek adjam éltemet,
S nyaram kalásszal biztató szakát
Telemre gyűjtve éldegéljem el;
De oh, nem élet a múzsátlan élet!
Maradjon a föld! minden kincse gôz.
Sietve térek vissza istenimhez,
Kik ifjúságom zöld virúlatin
Keblökbe zártak nektáros kezekkel,
S kik bár nem adnak kincset és hatalmat,
De megtanítnak vígan élni, halni
S nevetni a föld balgatagjait.
Nevesd te is, jer, ôket; s vívj dicsôen
Az éj süvöltô, vak hydráival!
Paizst s aranytôrt nyújt Apoll neked,
S veled buzogva felkél Wesselényid,
A szörny-ölôknek szörny-ölô fia:
Lehull elôtte majd egünk köde,
S paeánt riadnak Erdély bércei,
És én utánok zengetem dalom.
1815
HELMECZI MIHÁLYHOZ
Mit írjak, édes Helmeczim, neked?
Nemes tüzedrôl énekeljek-é,
Vagy ifjuságod ért gyümölcsirôl
S baráti szíved érzeményirôl? -
Ha én terólad gondolkodni kezdek,
Csak egyet érzek, egyet gondolok,
Csak azt, barátom! hogy téged szeretlek;
Csak azt: hogy édes és szelíd barátság
Még akkor is, ha csak képét öleljük
Annak, kit óhajt szívünk messzirôl.
Źm, gyüjteménykém vedd baráti keggyel,
Érezze ismét gyámoló kezed:
S láttasd világgal, mint már láttatád.
Kevés virággal szerzi meg Camoenám. -
Oh! Elvadulnak a komoly szemektôl
Áon mosolygó gyenge szűzei,
Mint a szerelmek édes istenei.
Te még virágzol. Dôlj szép karjaikra!
S az égi nektárt idd rózsás ajakkal.
(1815 körül)
BARÁTIMHOZ
Engem is üldöz az ég, a fátum, vagy görög Áté,
Amint azt nevezé egy ízbe^ Kazinczy szonettje.
Üldöz s faggata már pólyámban, faggat örökre,
Mint minden jámbor költôket s büszke genieket.
Mert én nem tudom azt, hogy az Átét gyártja a költô,
Vagy pedig a költôt gyártja - s bárdjával - az Áté?
De az igaz, hogy ezek nem ritkán esmerik egymást.
Mégis azonba^ nehéz ôket öszverimezni!
Ámde akármint van; nekem immár mérge nem árthat.
Mint egy vad karaib bajnok harsogja halottas
Énekit a kínzók keze közt mosolyogva, boszontva:
Durva csapási alatt énekre fakadva boszontom.
(Lelkem örök hideg így, de nyugodt, mint néma koporsóm,
Melybe se bú, se öröm nem reszketi szívemet által.)
Títeket elrezzent vázképe, barátim, ölembül!
Árthat-e még valamit? Van-e még több hátra, barátim?
Veszthet-e még valamit szívem, vagy nyerhet-e többé?
(1817 elôtt)
HIMNUSZ KESZTHELY ISTENEIHEZ
Ki zengi e nagy század erôseit
S omló trónusait? ki Agamemnonát
Korunknak s Aulis áldozatját
S Iphigenia szemérmes arcát?
Feldúlt világunk üszkeit, a Tridens
S villám ostromait, a lerogyott gigászt,
A megrepesztett Kalpe szirtját
Pindari láng-ajak ömledezze;
Ti, oh szelídebb égiek: akiket
Keszthely béavatott szent palotáiba,
Ti, éltetô Ceres s dicsôebb
Lelket adó Helikon leányi!
Vidám avénám títeket énekel.
A szebb emberiség bennetek él s tenyész,
Ti adtok annak testi-lelki
Jobb eledelt s magas égi éltet.
Ceres! te hívtad erdeibôl elôl
A vadságba merült emberi nemzetet,
A makk s gyökér helyett az édes
Búzakalászt neki megmutattad.
A társas élet szent szövedékeit,
Az erkölcsi világ új elementumit
Te fűzted egy nagy kapcsolatba
Célra vivô örök ösztöninkkel.
Munkált az ember, s tárgyaihoz jutott:
Bátorságba^ szedé míve gyümölcseit,
Vígan, nyugodtan éle csendes
Sátoriban az arany világnak.
De még lefojtva szunnyada kebliben
A szebb aetheri rész: Múzsa! te illetéd
Nektáros ujjal égi lantod,
S zengzete gyúlt erein keresztül.
Zúgván felébredt a lekötött erô,
S mint új lény, leveté állati nyűgeit,
S a még nem ismért lelki élet
Képei közt lebegett örömmel.
Fôbb létre lobbant lelke feloldozá
A szép, jó s az igaz mennyei csírjait;
Zengtél! s körülte új világ nyilt
S Elysion, szomorú vadonján.
Zengtél! s szivének húrjait illetéd:
Forró melle dagadt, homloka virrada,
Elméje szárnyalt, s a tudásnak
Békerülé sivatag határit.
Zengtél! s dalodra Théba felépüle,
S a boldog görög ég csillaga feltüne.
Te zengsz, ha Rómát a kerek föld
Rettegi, és te, ha azt lerontja;
Te zengsz, ha Franklin lelke, merész keze
Villámot leragad s sceptrumokat leránt,
Ha Newton és Kant a Teremtô
Titkait oldja, s világot alkot.
Kronos leánya! Delphi nagy Istene!
Tí munkátok azon titkos örök kötél,
Mely a halandó port s az Istent
Egy csuda mívbe csatolva tartja.
Oh, lakjatok hát e kies ég alatt,
Bájoljátok ide Enna virányait
És a virágzó Attikának
Hajdani szép ideit s Saturnust,
Hogy vérrel ázott századaink nyomán
A szent pálma arany bimbai nyíljanak,
S e kis magyar Weimar ölébôl
Lássa hazánk kiderülni napját.
Oh, látja! a ím a harc deli nemzete,
Mely még csak hadi zajt esmere és halált,
Lerakja harsogó acélit
Színed elôtt, ragyogó Napisten!
Lerakja s áldoz, s mint mikor a Bakonyt
Messzünnen riadó mennykövek és szelek
Csattogva rázzák, zeng fölötte
Tegzed aranynyila és az Aegis.
1817. febr. 12.
FELSÉGES KIRÁLYUNKNAK
Keszthely mosolygó völgyei, bércei!
Caesárunk közelít, hintsetek illatot;
Simulj tükörré, büszke Zengô,
S tükreidet biborozza Phoebus!
S ti, csendes ernyôk pásztori! gyújtsatok
Tömjént hölgyeitek s gyermekitek között
Annak, ki gunyhótok paizzsa
S emberi jussaitoknak ôre;
S ki, mint dicsô nap fergetegink után,
Áldást szórva, körüljárja hazánk egét,
S amit levert a hosszu szélvész,
Újra felélteti égi tűzzel.
Örülj te is hát, Festetics, és pazarlj!
Mútasd: mint szereti a magyar a királyt;
Mútasd: hogy annak szíve, kincse
A haza s atyja kezébe^ vagynak.
Mútasd: hogy a szent honszeretet heve
S a jobbágyi szelíd tisztelet egybefér;
Mútasd: hogy e két virtus együtt
Tesz fejedelmeket és nagy embert.
1817
FELŹRÁS
Elszórta Filepnek rémítô flottáit,
Mint a világrázó Gallia dandárit
Az Úr lehellete.
Te zivatarid közt nôttél, mint Nagyanyád,
Mert égi nimbusszal fedezte koronád
A nép szeretete.
Te zivatarid közt nôttél, mint Tréziánk,
Mert védangyalod volt, mint most Karolinánk:
A nép szeretete.
(1818)
ELÉGIA
Keszthelyi partnak evez ladikom, mosolyognak elômbe
A szeretett tájék öblei s árbocai.
Nyugszik az ég, lebegô zephyrek ringatva vezetnek,
Csak kebelem zajlik, hányja halála jegét:
Hányja, midôn lehajult fôvel révedre kiszállok,
S nyomdokidon, nagy Holt, nyögve elôre megyek.
Minden mozdulatom közelebb visz szent tetemidhez,
S míveiden lebegô árnyad elômbe tünik,
Látlak, mint öleléd kegyes arccal, nyájas örömmel,
Akiket a szeretet nyílt kapuidba hoza;
Látlak, mint fogadád, szent csókkal megkoronázva
A piruló Múzsa gyermeki áldozatit.
Mint Görögországnak nagy démona gyermekalakban,
Gyermeki játékban alkota embereket,
Úgy te is ôsz fôvel közibénk enyelegve vegyültél,
S játszva nyitál pályát isteni célod elôtt.
Míg mások honnunk javait vesztünkre kiszórják,
S a nemzet lelkét s életerét kiölik:
Te közibénk jöttél, s valamerre kifordula arcád,
Áldást hinte reánk, s életet önte belénk.
Mint egy hôsi Pelops, oltárt, pályákat emeltél
A görög ég, helikon hajdani isteninek.
Ünnepeket, muzsikát, táncot, játékokat adván,
A nagyot a széppel kedvesen összekötéd.
A zengôt koszorú emelé és gazdag ajándék,
Minden ideg kifeszült, s büszke futásnak eredt.
Źgy alkotta örök remekét amaz égi Lykurgos,
Amikor összeszedé Ilion énekeit;
Spárta szilaj lelkét, énekre tanítva, emelte,
S a dalok isteninek áldoza harcaiban;
Źgy született Hellász, így szülte az élisi pálma
A csuda helleneket s Pindaros énekeit.
Źgy született Korybant-zengzetben az égiek atyja,
Źgy hordott eledelt nékie méhe, galamb.
A buta nép e zajt látá s Amalthea tölgyét,
Látni a mennyrázót nem vala néki szeme.
Ámde ki fennjáró elmédnek látta arányit,
Nyájas alakjaiban látta nagy istenidet. -
Elfolya szép élted, s veled a szép gondolat eltűnt;
Mint ama gyenge virág, napja lehúnyta után.
Eltűntél, de ha majd palotád márványi lehullnak,
S romjaiból valaha baglyok üvöltnek alá,
Mint a büszke Csobánc szomorú düledékin az útas
A múlt bajnoki kor képzeletébe^ mereng:
Źgy merül el majdan magasabb rémletben a nézô,
Hamvaidon hálát, könnyeket adva, velem.
(1819-1823)
FELSőBÜKI NAGY BENEDEKHEZ
Oh te, ki mind névvel, mind testi s lelki kegyekkel
Áldott és vagy, deli ifjú, mint ki Athéne
Díszei közt paizsán viselé a mennyköves Ámort,
S mint ama nagy rokonod, ki javunkért megvet aranyfényt:
Hozzád szól Múzsám. Illesd ôt lángajakiddal,
Hogy hozzád bájló nyelveddel szólni tanuljon,
Nyelveddel, melyrôl diadal zeng, s mennykövez Ámor.
Menj, nagy pályádon fénnyel, hatalommal övedzve,
Mert az erény hatalom nélkül csak gyámtalan árva;
Öltöztesd fényben, hogy az álnok bukjon elôtte.
Źgy fogsz lenni hazád s fejedelmed híve, szabad bölcs.
Menj, de mutasd, hogy bölcs Montesquieu látta szivedben
Trézia bajnokait, mikoron koszorúzta dicsôen,
Kik hont és koronát egy szívvel védni tanultak.
Férfiakat nemzô Pannon szüle téged örömmel.
Törpét törpíthet, de nagyobbá tesz nagyot a polc,
Mely gyávát szédít, de mezítláb hág oda Cato.
Légy te Aristippus: bírj fényt, de ne bírjon az álfény.
Szentegyházzá lesz tündér palotája elôtted,
Mint szentegyház lôn kalibám, mikor abba beléptél,
S váteszi lélekkel láttam már büszke jövendôd^.
1821
A KÖLTő ÉS A SORS
Honnét van, hogy az ég, a fátum vagy görög Áte
Majd minden jámbor költôt és büszke genieket
Annyira üldöz most, hogy azok majd mind siralommal
Töltik el a Helikont, s civakodnak fátumaikkal?
Én nem tudhatom azt; s hogy az Átét gyártja-e költô,
Vagy pedig a költôt gyártná bárdjával az Áte,
Azt se tudom; de igaz, hogy azok jól esmerik egymást:
Mégis azonba^ nehéz ôket jól összeegyezni!
Ámde akármint van, zugolódnunk ellene nem kell,
Sôt mint a karaib bajnok harsogja halottas
Énekit a kínzók keze közt mosolyogva, boszontva,
Gyáva csapási alatt víg dalra fakasztva köszöntsük!
Zengj, mosolyogj neki, majd víg lantod táncra ragadja,
Mint Orpheus hajdan vadakat, fát, Thrácia bércét.
(1817 után)
A FÜREDI KÚTHOZ
Japet fiának sassa dulá vesém,
S a mennybôl lehozott szikra emésztve ölt.
Midôn, dicsô forrás, sebimre
Aeglei balzsamot áldva öntél.
Mint aki a szent Léthe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
S újjászületve nyílt karokkal
Elysion rokon árnyihoz lép:
Źgy adta vissza életadó ered,
Oh, kútfô, nekem az életet és reményt.
Źgy ébredék fel, s így ölelt meg
Partidon új öröm, új rokon kéz.
Itt leltem a jó Vajkit, az édes ôszt,
Itt a téli szelíd énekelôt, ki már
A boldogult lelkek körében
Issza az ég örömit, jutalmát;
Kikhez vegyülve hársaid ernyein
A bús felleg alul hajnali pírjait
Az élet újra rám mosolygá,
S hol kebelem hideg éje virrad.
Itt leltem a széplelkü nemes magyart,
Pázmándit s szeretett szíve kegyes felét.
Ki vélem együtt cseppeidben
Enyhületet keresett magának.
Enyhítsd meg ezt is, a kora szenvedôt!
Márványoszlopidat felkoszorúzom ím,
Enyhítsd meg ezt is, mert ha szenved,
Nem leszek én is egész kigyógyult.
(1821 után)
A POÉTA
Mint majd ha lelkünk Léthe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
S újjászületve, nyílt karokkal
Elysion rokon árnyihoz leng:
Źgy, aki Kastal vedreibôl merít,
Új, tündéri világ bája ragadja el;
Magát felejtvén, élve meghal -
S egy melegebb nap alatt lel éltet.
Ott gerjed abban a csuda lángerô,
Onnét hinti alá égi virágait;
Ne nyúlj azokhoz durva kézzel:
Megfagy az égi-hideg kezekben!
1825
SZILÁGYI 1458-BAN
ĄLedűlt Hunyaddal a haza védfala!ą
Źgy zeng hôsei közt a diadalmas ôsz,
Körültüzelgve bús szemekkel
A had erôs fiain, Szilágyi.
ĄLedűlt, s az undok cimbora, láncait
Elszaggatva, kitör szent düledékein,
S habzó agyarral tölti újra
Béhegedett sebeinkre mérgét.
A tiszta ifjak lelke gyanútalan
Hódolt a gonoszok csalfa siralminak,
Kik mind Hunyadnak, mind hazánknak
Békepohárba halált adának.
Ezt nyerte a nagy hôs atya, virtusán:
Megkímélte magas szívvel irígyeit,
Öngyermekébe döfte tôrét,
S a cudarok diadalt kacagnak.
Ezt nyerte a mi balga hitünk, midôn
Oly körmökre bizánk a haza zálogit,
Melyekre honunk vére csorgott,
S hív Hunyadink vasa bélyeget vert.
A cselt utáló így veti gyilkosa
Hálójába magát: így fedi tornyait
Földünkön a bűn, míg Molochnak
Áldozik a nemes önmagával.
A virtus a jók horga, ha céltalan.
Féltünk rossz rokonik véribe^ fürdeni,
S a jóknak ártánk: az kegyetlen,
Aki szelíd, mikor ölni szentség.
A százfejű szörny új fejeket terem,
Posványával együtt vesztheti Hercules,
A gaz lenyesve még bujább lesz;
Irtani kell gyökerestül a bűnt.
Źgy adta vissza Sylla az életet
Rómának, s igy adom vissza hazámnak én.
Vértorral alkot új világot
Sylla-Szilágyi haragja: jertek!ą
1825
WESSELÉNYI, A NÁDOR, MURÁNYNÁL
Mely édes andal int, Murány, feléd,
Midôn tetôdre felvetem szemem!
A várvivásnak jöttem nézni tervét
S kimérni a tűz égi útjait,
És íme, mint egy elbájolt lovag,
Andalgva nézem a tündéri várt,
Andalgva látom ékes asszonyát.
Kit már feledni véltem évek óta,
Elômbe tűnni látom újolag;
Látom, miként ôt láttam egykoron
A bajnok-ifjak büszke tánckörében
Lebegni pártás fôvel a delit,
A nyílni kezdôt angyal-kellemében.
Döbbenve váltam tôle és szorongva:
De megpillantván újra kardomat,
A hôsi szellem újra megragadt,
S vitt a dicsôség fényes útjain,
Vitt élni-halni bajnokok sorában.
És íme, már most, mint dicsô vezér,
Elôtted állok, oh magas Murány,
Letörni ormod büszke tornyait,
Rabláncra fűzni ékes asszonyod
S rabláncra véle a pártos magyart.
(Meg-megállva s gondolkodva járdal)
Rabláncra téged, lelkes árva hölgy,
Rabláncra téged, édes árva hon!
(Gondolkodik)
Mi ez? mi új zaj dúlongat szivemben?
Oh érzem, a tiszt s a szív harca ez:
A szív fog, érzem, gyôzni tisztemen,
Kirántja gyôzô kardomat kezembôl,
És életemnek új irányt mutat.
(1825 körül)
VŹG CHLOE
ĄHúnyik a nap, pirul az ég,
Intesz, édes enyhelyem!
Megyek, megyek, ah, elég rég
Vonza feléd kebelem.
Te vagy az én kis világom,
Virágim szép ligete!
Gyermeki víg munkásságom
S elmém elsô képzete.
Hozzád jövök, ha szívemet
Aggodalom terheli,
Hozzád, ha rám öröm nevet,
S kezem lantját emeli.
Szép alakid szemlélete
Új világba andalít,
Nyílt kelyheid lehellete
Illatözönbe merít.
Itt élnek eltűnt rémeim
Gyermeki jelképekben,
S kedves titkos két betűim
A mindig zöld szívekben.
A bús ciprus árnyékában
Az urnák s nefelejcsek,
A két hív szivek láncában
A viola-bilincsek.
Źgy alkota ifjú lelkem
Egy szebb virányt magának,
Hol égi gyönyör s szerelem
Szebb rózsái nyílának.
De csakhamar felriadtak
Rémledezô szemeim,
S karom között eloszlottak
Tündér álomképeim.
Űh, mint sírtam, barátnéim,
A szerelem könnyeit!
Mint ittátok, virágaim,
Szívem égô cseppeit!
Hervadtatok, hervadtam én,
Míg rabláncom szaggatám,
Míg a csalfa, büszke remény
Bábjait elhányhatám.
Űh, nem jó halandó szemnek
Az eget megmutatni,
S a lepkeszárnyú gyermeknek
Égi szárnyakat adni.
Nehéz a mennyet elhagyni,
Pedig le kell hullanunk!
Jobb a hív földön maradni,
S rózsákat itt szaggatnunk.
Nem álmodni, hanem élni
Illik e szép világon:
Méh-ajakkal mézet lelni
Lehet minden virágon.
Egyik hervad, másik nyílik,
Mindenik csak tünemény;
Annak nyílik a legszebbik,
Aki szabad s víg, mint én.
Szabad pedig kiki lehet,
Míg fejét, - de hol vagyok?
Lilim még istenné tehet,
Legyen, legyen, hallgatok.ą
1825
ÚJ GÖRÖGORSZÁG
A Múzsák s Charisok szép honját éjszaka fedte,
S templomi néma halál szomorú hajlékai lettek,
Büszke tatár lovagok patkói tüzelgtek az elszórt
Spárta, Athéne dicsô körein már századok óta.
A földnek legszebb, legemeltebb népe bilincsben
Izzada, Solonnak szent hamvain égre sohajtva.
Mint mikor a vasból ordítva kiront az oroszlán,
S Núbia erdeirôl iszonyún emlékezik és dúl:
Źgy riad álmából az eloltott hajdani Hellász,
És Mahomet hadait tengerbe meríti örökre.
S íme, az ég kinyilék! százévek-fedte porából
Felkele phoenixként maradékit védni Lykurgos,
S elszórt hamvaiból Marathon nagy bajnoki váltak.
Menjetek, oh Múzsák s Charisok, koszorúzva elejbek,
Hajdani napjaiban néktek tömjéneze Hellász.
(1827 körül)
ANGLIA
Ész, pénz ád mindent, de csak együtt osztanak áldást.
Nép esze a törvény, mely nélkül pénze veszélyt hoz.
Míg törvényidnek hódolni fog, angol! a pénzed,
Addig hódol a pénz neked és pénzednek a tenger.
1828
HEKTOR BÚCSÚZÁSA
ANDROMACHE
Elmégy, Hektor, tôlem hát örökre
Oda, hol már Achilles fegyvere
Patroklusnak áldozik vérrel?
Ki fogja majd kisdedünk tanítni
Istent félni és dárdát hajítni,
Ha téged a bús Orkus elnyel?
HEKTOR
Drága hölgyem, parancsolj könnyeidnek,
Tisztem, tüzem engem harcba visznek,
Ezen karok ôrzik Pergamust;
Tiértetek, hazánk isteniért
Bátran vívok, hôsien ontok vért.
S nem rettegem a setét orkust.
ANDROMACHE
Nem hallgatom többé kardod hangját,
Itt hever majd, rozsda rágja vasát,
S Priám bajnok nemzete kivész.
Oda mégy, hol nap többé nem ragyog.
A Kocytus bús vadonban jajog,
S szerelmed a Léthében enyész.
HEKTOR
Minden vágyam, minden érzeményem
A Léthe szent árjába merítem,
De hív szerelmemet nem.
Halld! az ádáz dúlja már a falat,
Fűzd rám kardom, szüntesd fájdalmadat,
Hektor hal meg, de szerelme nem.
(1817 körül)
A NÉMET ÉS A MAGYAR ŹZLÉS
Vízbül sert pancsol, borbul puncsot s aszu bort fôz,
Ökrébül disznót, a lóbul rest tehenet tesz,
Férfi köténybe^ gyarat, kötöget, fonogat, tyukot ültet,
A felesége kaszál, sapkába^, kalapba^ tobákol:
A német mindent mesterkél, pancsol, el is ront;
A magyar ellenben Természet gyermeke mindég,
S éppen azért szebb, jobb minden marhája, vagyonja.
A német hasznot les mindig. Szépre nem űgyel,
Nézd bár condráját talpátul fogva tetôig,
Mégis azonba^, ha szép akarolkoz lenni, mivé lesz!
Hány csecse bokrétát tűz, s mint üti félre kalapját!
Tarka piros pántlik repdesnek elôtte-utána.
A magyar a szépet nézi, s jól tudja, mi a szép,
Nézd bár condráját talpátul fogva tetôig:
Látol-e rajta, ha még gyerek is, nem férfihoz illôt?
S kérded-e még, Liebel, tôlem, mért büszke, szabad, vad?
(1817 után)
EGY PHILOLOGUSHOZ
A Tisza és Duna már Ádámtúl fogva vegyülnek,
S öszveölelkezvén úgy válnak nagy Pelagusszá.
S te azokat papirosgáttal választod el, úgy-e?
Öszverohannak azok, gátat s gátlót lesodorva.
(1817 után)
A MAGYAR
Századokig küzdött ösi szent törvényei mellett,
Századokig nyugszik szép diadalma után.
Nagy volt a harcban, de nyugalma se rontja le lelkét,
Mert a természet önt bele férfierôt.
(1817 után)
HERDER
Hát az eposz mellett nyom téged, Herder, az álom?
ĄNormánnak rakiát töltsetek és aszubort.ą
(1817 után)
A SZONETT
Csengôkkel tele van füle, orra, kalapja, bokája,
S mely csuda: a táncost kötelén a pózna vezérli!
(1817 után)
PLATON
Mennyi vajúdással nyítod, Lucina, ki méhét!
Nem csuda, így születik mindenkor minden idétlen.
(1817 után)
SCHILLER
A legfôbbre akarsz törekedni hatalmas erôddel?
A legszélsôbbet ne tekintsed azonba^ tetônek,
Mert tetejére, középpontjára középut emelhet.
(1825 körül)
A KRITIKA
A kritikának egész szép tárgya, barátim, a műv,
Nem pedig a művész. A kettôt összezavarni
Rút lelkek szokták: s a rútból felhat-e szép s jó?
(1817-1825 között)
KÖLCSEY
Kölcsey, megmérted lattal, póznával, icével
Lelkemet, és keskeny űrbe, idôbe dugád.
Ah, de segélj rajtam, ketrecben kotlani készül!
ĄTollat az orrába!ą - Zápokat adjon, ugy-e?
(1817 után)
AZ IFJÚSÁGHOZ
Elröpültél már szeretett ifjúság!
Eljön a sok baj, és jô a sok aggság.
A vidám orcát halovány hidegség
Váltja fel gyorsan, s követ a betegség.
(1820 után)
A GENIALIS NÉP
Éveket átvirraszt a művész, mégse talál célt:
A genialis nép álmaiban kitanul.
Amit tegnap alig hallott, azt már ma tanítja:
Oh, mely kurta belűk e genialis urak!
1829
GRŰF MAILÁTH JÁNOSHOZ
Mailáth! poétád éneke leng feléd,
Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait
A Kárpátok közt zúgva szórja,
Tört jeget és köveket sodorván;
Csak mint az alkony enyhületén kalász-
Párnáján pihenô lyányka szelíd dala
Üdvezli a várt est nyugalmát
S a hegyek ormai közt mosolygó
Holdat, midôn már csend fedi a mezôt,
S a pásztorkalibák gôze a völgybe szállt.
Mailáth! poétád napja húnyik,
S nem ragadoz dala árja többé.
Tündér tükörben nyílt nekem a világ.
S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén
Életre gyúlni látsza honnom,
S annak ivá kebelem sugalmát.
Mellembe, mint egy Ilion éneke
Zengett a haza szent lángja; Olympia
Istenfiakkal küzdve tűnt fel
Isteni bájba merült szememnek.
Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom
Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang,
Nem, mely tudatlan gyermek ajkán
Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg.
S ha szépnek érzed férfias énekim,
Benned vagynak azok, benned a honni szív,
Melyet magasztalsz, benned a hív
Honszeretet daliás erénye.
Menj, énekeld hát e magas égi lényt!
Ezt harsogta örök Pindaros és Horác,
Ez isteníté a világnak
Hajdani váteszit és erôsit;
S ez nyit nekünk, ím, élisi pályatért
Rákos hôs mezején. Hallom a pályazajt
S a pályazajban Széchenyink hôs
Hágdozatit, lova könnyü gyôztét.
Oh, énekeld ôt, a diadal fiát!
Erurus-szülte pején mint viva, nyerve díjt;
[Mint áldozá fel ezreit, hogy
Ész müvein kecsesülne nyelvünk,]
Mely újra szülje a lerogyott magyart
S Pannon férfidiszét. Engem a villitánc
Int már; de honnom új virultán
Vert dalodat porom érzi majdan.
1830
EMLÉKKÖNYVBE
Virulj Bódé szép völgyében,
Tartsd szívedet tisztán, épen,
Ép szívben virul az Éden.
1831
EMLÉKKÖNYVBE
Szeretet, Barátság, mint minden, mulandó,
De emlékezete, öröme állandó.
(1831 körül)
A POÉZIS HAJDAN ÉS MOST
Halljuk, miket mond a lekötött kalóz:
Tündér változatok műhelye a világ,
Mint a poézis bájalakja:
Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,
Melyek mosolygó jelcime lett a szép,
Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén
Folytassa titkon a teremtés
Műve örök folyamát gyönyörrel.
Ennek teremtô ihlete alkotá
Hellász rózsakorán a vidor életet,
Midôn mosolygó égieknek
Innepein lebegett az ének,
A szépet érzô emberek ajkain
Szívbôl szívbe gyönyört zengve s vidám erényt,
Midôn a nyájas áldozóknak
Nyájas örömbe^ jelent meg a menny;
Oh, a poézis rózsaszin ujjai
Fonják azt az öröm gyenge virágiból:
Örömre intve csalta össze
A vadonok ridegült lakóit. -
Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.
Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt
A szép ifju világ bájira inteni:
Halottas ének zúg felette.
Mint mikor Afrika sámielje
A port az éggel összezavarva dúl,
Forró porvihara fojtja az életet. -
Oh, a halandó lyányka szíve
Emberi szép kebelén viruljon.
Mint a mosolygó Hellenisé, midôn
A félisteneket szülte szerelmiben;
Gyönyörre nyílt szív nyíladozza
A szeretet csuda két virágit:
A szent poézist és a dicsô erényt,
Mellyek hajdan öröm ünnepivé kenék
A nagy görög nép boldog éltét,
S létrehozák örök ídeálit.
(Valószínűleg utolsó költeménye)
I. KORÁBBI KIDOLGOZÁSOK
A MAGYAROKHOZ (I.)
Romlásra indult hajdan erôs magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorozó kezeit hazádon?
Sok századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, számkivetett ösi
Erkölcsöd átka s mostani veszni tért
Romlott fajultság, s nemsokára
Ércfalain viperák süvöltnek.
Nem ronthatott el tégedet, oh magyar!
A vad tatár kán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverô hatalma.
Nem vert le téged Zápolya öldöklô
Századja s Bethlen vérbe merült kora,
Rákóczi vérengzô haragján
S rettenetes tüze közt megálltál.
Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött, vezérlett fergetegid között:
Birkózva gyôztél, Herculesként
Achaji kard rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt,
S mint egy kevély bikk, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem ront, benne termô
Férgek erôs gyökerit megôrlik.
Bátran merül most a buja ifjuság
Undok bűnében, s úszva folárkodik,
Még gyenge a szűz, s már kacéros
Gerjedezô tüzeit kinálja.
A férfi - ó bűn! - már ma kereskedik
Szép párja testével, maga alkuszik
Gazdag folárral, s gyenge társát
Fajtalanul teregetni hagyja.
Vallástalanság rút szüleményei,
Erkölcstelenség s minden utálatos
Fertelmek áradnak hazánkra,
Régi nemes magyarok porára!
Fegyverre termett szép, deli ifjuság
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
Nem tud nyeregben, nem tud ugró
Gyors paripán leragadva szökni.
Ű, más magyar kard mennyköve villogott
Atilla dícsô harcai közt, midôn
A félvilággal szembe szállott
Nemzeteket tapadó haragja!
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzôje, Árpád a Duna partjain,
Ű, más magyar kard verte vissza
Hunyadival Mahomet hatalmát!
Akkor vitéz hírt s bajnoki érdemet
Szerzett az ifjú Pélides útjain,
Most íme - oh, szégyen, mivé lett -
Módi majom, gunyolásra méltó.
Átok reátok, Harpya fajzati!
Erkölcseinket vesztegetô fenék!
Fessen le hív Gvadányi tolla,
Nemzetemet csufoló bolond korcs!
De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk változandó,
Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.
Felforgat a nagy századok éjjele
Mindent, leomlott a magos Ilion,
S a büszke Karthago hatalma,
Mint az erôs Babylon, leromlott.
Volt olly idô már, melybe^ nemes hazánk
Fénylô dicsôség polca felett virult,
Jön olly idô még, melybe^ gyászos
Hamvaiból gyülevész kavarc kél.
(1796-1802 között)
A MAGYAROKHOZ (II.)
Romlásnak indult hajdan erôs magyar,
Nem látod: Árpád vére miként fajul,
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorozó kezeit hazádon?
Sok századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, számkivetett ösi
Erkölcsöd átka s mostani veszni tért
Romlott fajultság, s nemsokára
Ércfalain viperák süvöltnek.
Nem ronthatott el tégedet, ó magyar,
A vad tatár chán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverô hatalma.
Nem vert le téged Zápolya öldöklô
Századja s Bethlen vérbe merült kora,
Rákóczi vérengzô haragján
S rettenetes tüze közt megálltál.
Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött, vezérelt fergetegid között,
Birkózva gyôztél, Herkulesként
Áchaji kard rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt,
S mint egy kevély bükk, mellyet az északi
Szélvész le nem dönt, benne termô
Férgek erôs gyökereit megôrlik,
S egy gyenge széltôl földre teríttetik!
Źgy minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész:
Róma ledűl s rabigába görbed.
Mi a magyar most? Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája földúlt védfalából
Rak palotát heverô helyének.
Eldôdeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet ôrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya!
Vallástalanság rút szüleményei,
Erkölcstelenség s minden utálatos
Fertelmek áradnak hazánkra,
Régi nemes magyarok porára.
Fegyverre termett, szép, deli ifjuság
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
Nem tud nyeregben, nem tud ugró
Gyors paripán leragadva szökni.
Ű, más magyar kar mennyköve villogott
Attila dícsô harcai közt, midôn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapadó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzôje, Árpád a Duna parjain,
Ű, más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mohamet hatalmát!
Akkor vitéz hírt s bajnoki érdemet
Szerzett az ifjú Pélides útjain,
Most, íme, ó szégyen, mivé lett,
Módi-majom, gunyolásra méltó.
Átok reátok, Harpia fajzati,
Erkölcseinket vesztegetô fenék!
Fessen le hív Gvadányi tolla,
Nemzetemet csufoló, bolond korcs!
De jaj, csak így jár minden az ég alatt,
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk változandó,
Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.
Felforgat a nagy századok éjjele
Mindent, leomlott a hires Ilion,
A büszke Carthago hatalma,
Róma s erôs Babylon leomlott.
Volt olly idô már, melybe^ nemes hazánk
Fénylô dicsôség polca fölött virult:
Jön olly idô még, melybe^ gyászos
Hamvaiból gyülevész kavarc kél.
(1808 elôtt)
A MAGYAROKHOZ (III.)
Delicta maiorum immeritus luesRomane!
Romlásra indult hajdan erôs magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak.
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsed, undok vípera fajzatok
Dúlják fel a várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet, oh magyar!
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverô hatalma.
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklô
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe ferösztô
Visszavonás tüze közt megálltál.
Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött, vezérelt förgetegid között,
Birkózva gyôztél, s Herkulesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Mint a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termô
Férgek erôs gyökerit megôrlik,
S egy gyenge széltôl földre teríttetik,
Źgy minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész,
Róma ledűl s rabigába görbed.
Vallástalanság rút szüleményei,
Erkölcstelenség, minden utálatos
Förtelmek áradnak hazánkra,
Régi nemes magyarok porára.
Fegyverre termett szép deli ifjuság
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
Nem tud nyeregben, nem tud ádáz
Táltosokon leragadva szökni.
Eldôdeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet ôrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya.
Oh, más magyar kar mennyköve villogott
Attila véres harcai közt, midôn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Atlassa, Árpád, a Duna partjain,
Oh, más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!
Akkor vitéz hírt, férfias érdemet
Szerzett az ifju Hercules útjain,
Mast íme - oh, szégyen, mivé lett -
Módi majom, gunyolásra méltó.
Átok reátok, Harpia fajzati,
Erkölcsinket vesztegetô fenék!
Fessen le hív Gvadányi tolla,
Nemzetemet gunyoló bolond korcs!
De jaj, csak így jár minden az ég alatt.
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk változandó,
Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent, leromlott a hires Ilion,
A büszke Karthago hatalma,
Róma s erôs Babylon leomlott.
Volt olly idô már, melybe^ nemes hazánk
A legmagassabb polcra emelkedett,
Jön olly idô, amelyben elszórt
Hamvaiból gyülevész kavarc kél.
(1808-ban kialakult szöveg)
GRŰF MAILÁTH JÁNOSHOZ
Mailáth! poétád éneke leng feléd,
Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait
A Kárpátok közt zúgva szórja,
Tört jeget és köveket sodorván;
Csak mint az alkony enyhületén kalász-
Párnáján pihenô lyányka szelíd dala
Üdvezli a várt est nyugalmát
S a hegyek ormai közt mosolygó
Holdat, midôn már csend fedi a mezôt,
S a pásztorkalibák gôze a völgybe szállt.
Mailáth! poétád napja húnyik,
S nem ragadoz dala árja többé
Sem gyenge Lolli égnyilatú ölén,
Sem bájolva csudált nemzete hajdanán,
Nem hôs atyáink büszke rogytán,
S dűlve megállni feszült erényin.
Tündér tükörben nyílt nekem a világ.
Mint egy Pygmalion szobra, karom hevén
Életre gyúlni látsza honnom,
S annak ivá kebelem sugalmát.
Annak szerelme lángjai zengeték
Lelkem zengedezô memnoni oszlopát,
S azok lobognak húraimról
Honszeretô kebeleddel össze.
Most már telemnek bús szele fujdogál,
S tôled nyert koszorúm bimbait elszedi;
Eltűnt világom omladékin
A hideg ész mutatá ki pályám.
Földhez gyalúdva szántogatok, vetek,
S kunyhóm szűk teremit télre tatargatom,
Hogy a hülékeny nedvü dallost
Vad Boreas dere födve lelje.
Vagy néha, hogyha gondaim engedik,
Mi szép, mi jó, azt fejtve tanulgatom;
Lekötve nyomván játszi Proteust:
Emberi színt mutat és jövendöl.
Te zengj, mosolygó Gratia kedvese!
Nagy fényű eleid nagy neve nagyra int,
Int Pindarus szép régi tárgya:
Źm lovak és lovagok robognak,
Istenfiakként nyitva Olympiát
Rákos szent mezején! Hallom a pályazajt
S a pályazajban Széchenyink dús
Áldozatit s lova könnyü gyôztét.
Oh, énekeld ôt, a diadal fiát!
Eurus-szülte lován mint viva, nyerve díjt,
Sándorral, a hirhedt lovaggal,
Kezdve, teremtve dicsô utat s célt,
Mely újra szülje a magyar izmait
S Pannon férfidiszét. Engem a villitánc
Int már; de honnom új virultán
Vert dalodat porom érzi majdan.
(1830 elôtt)
II. BERZSENYINEK TULAJDONŹTOTT IFJÚKORI ZSENGÉK A NIKLAI HAGYATÉKBŰL
Nem dúlatnak már mezeink
Téli fergetegektôl,
Vidulnak már érzékeink
A derülô egektôl.
Tavasz zsenge virágai
Édes illatot hintnek,
Híves völgyek árnyékai
Víg enyhülésre intnek.
Minden új élet kiált
Az egész természetben,
A mosolygó öröm leszállt
A rózsás kikeletben.
Rét, liget, erdô virágzik
A zöldellô vidéken,
Gyenge Zephyr lengve játszik
A viruló Tempéken.
Üdvez légy, kies kikelet,
Ki zöld koszorús fôvel
Biztatod a munkáskezet
Termékeny jövendôvel!
Ki a dicsô természetet
Legszebb színben rajzolod,
Ki az érzékeny lelkeket
Egészen megbájolod.
S kiben a szép ifjúságnak
[Érzem] kedves idejét,
Azt az emberi boldogság
Tágos arany mezejét,
Melyben rózsát is fűzhetünk
Virágzó homlokunkra,
Vígan el is készülhetünk
Következô nyarunkra.
2
Egy érzô tekintettel
Gyötrô kétségem vedd el!
Tedd édesebbé ezeket
A most kínos bilincseket.
Hidd el, Angyal, míg élek,
Sajátod lesz e lélek.
S csak bús sírom árka lészen,
Ami tôled elveszen.
Űh látom, kegyes, indulsz,
Bár szemérmesen pirulsz.
Bár elfordítod orcádat,
De nem űzöd el szolgádat.
Bár reszketô ajakad
Rebegése fentakad,
De andalgó gyengülésed
Felfedezi hevülésed.
Űh, ti boldog angyalok,
Már sorotokba vagyok,
Elértem boldogságomat,
Visszaadta egy csókomat!
3
S hát csak megvetsz, kegyetlen,
Kôszívű, érzéketlen!
Haszontalan nyögdécselek,
Nálad enyhülést nem lelek.
Elfordítod orcádat,
Megölöd hív szolgádat.
Szívem tömjénét megveted,
Kínlódásimat neveted,
S bár akármint esdeklem,
Érckebled nem érdeklem,
Karjaim közül elszaladsz,
S egy vigasztaló szót nem adsz.
Menj el, menj el, ha nem szánsz,
De tudom, hogy még megbánsz,
Kalickádba visszatennél,
S hozzám érzékenyebb lennél.
A TAVASZ
Tavasz zsenge virágai
Édes illatot hintnek,
Híves völgyek árnyékai
Víg enyhülésre intnek.
Minden új életet kiált
Az egész természetben,
A mosolygó öröm leszállt
A rózsás kikeletben
Rét, liget, erdô virágzik
A zöldelô vidéken,
Gyenge Zephyr lengve játszik
A viruló Tempéken,
Üdvöz légy, kies Kikelet!
Ki zöld koszorús fôvel
Biztatod a munkás kezet
Termékeny jövendôvel.
III.
BERZSENYI NÉPDALGYÚJTEMÉNYE
1
KANÁSZDAL (B. CŹMEZÉSE)
Megesmered a kanászt
Bocskora szíjáról,
A zsíros bô gatyáról,
Zsíros szűrujjáról.
Megesmered a kanászt
Magas csákójáról,
Gombra kötött hajáról,
Fényes baltájáról.
2
BUJDOSŰDAL (B. CŹMEZÉSE)
Bort iszik a szegény legény,
Mikor útra indul szegény.
S ha olyan is, mint a napfény,
Mégis csak egy szegény legény.
Minden kincse csak baltája
S vigasztaló furuglája.
Tüskebokor a párnája,
S a madár is kiált rája.
Visszatekint hazafelé,
Szeretôje háza felé,
Füstjét látja, de csak alig -
Hogy az égen sötétedik.
Szeretômet most kötözik,
Talán örökre elviszik.
Bárcsak addig el ne vinnék,
Míg én vele beszélhetnék!
Be sokszor kértelek jóra,
De nem hajultál a szómra.
Űh! a csárda igen csalárd,
Sok szegény legénynek megárt.
Áristom fala, likadj ki!
Én galambom, ott repülj ki!
Jobb volna neked, ideki,
Szeretôddel beszélgetni.
4
Bizony azt csudálom,
Meg nem hal bújába^,
Ki a szeretôjét
Sokáig nem látja.
Lám én az enyímet
Mindennap is látom,
Mégis az én szívem
Majd meghal bújában.
Ej! ki szépet szeret,
Szenved az eleget,
Hideget, meleget,
Rágalmazó nyelvet.
Sírjon az én szemem,
Sírjon mind a kettô.
Sír is mind a kettô,
Mint a sebes esô.
Vagy enyimmé teszlek,
Vagy meghalok érted,
Vagy piros véremmel
Földet festek érted...
Vérem a véreddel
Egy patakba folyjon,
Testem a testeddel
Egy sírba nyugodjon.
Porrá lett szívünkbôl
Egy virágszál keljen,
Melynek levelein
Nevünk írva legyen...
5
Szürke csikóm, nyereg rajta,
Galambomhoz megyek rajta.
Megnyomintom az oldalát,
Megeresztem zaboláját.
Úgyis tudja már az utat,
Hogy szeretôm felé mutat.
Ott talál szénát, abrakot,
Magam pedig gyöngy alakot.
Nyisd ki babám a kapudat,
Hadd kötöm bé a lovamat.
Adj paripámnak abrakot,
Nekem pedig egy pár csókot.
Abrak kell a paripának,
Csók szeretôd ajakának.
6
Meg is házasodtam már,
Feleségem sincsen.
A gyermek megszületett már,
Pedig apja sincsen.
Komát kéne hivatni,
Jó emberem nincsen.
Meg kellene keresztelni,
Jaj, de itt pap nincsen.
Bort kellene hozatni,
De pincémbe^ nincsen.
Kocsmáról kén hozatni,
Jaj, de pénzem nincsen.
Hitelbe kéne kérni,
De hitelem nincsen.
Jaj Istenem! mit csináljak,
Mikor semmim sincsen?
7
Sz... a, k... a katonája!
Be szépen áll a ruhája!
Se országa, se hazája,
Mégis piros az orcája.
Sz... a, k... a katonája!
Be sok csókot raktam rája.
S mennél többet raktam rája,
Annál inkább illett rája!
Ej! a magyar gyöngy termetű,
Olyan, mint az arany betű,
De a német rút termetű,
Olyan, mint a ruhatetű.
8
Katonának kápolnája a pince,
Imádságos könyvecskéje az icce.
Kocsmárosné arra való, hogy töltsön,
Katonának vagyon pénze, hadd költsön.
(1828)
Rózsabimbó fakadoz,
S alabastrom vállaimon
Barna hajfürt ingadoz.
Éden virágzik mellettem,
Szemem rózsán tévedez,
Érzem, örömre születtem,
S íme, szívem epedez.
Vidám szerelmet mosolyog
Még most minden körültem;
Szívem csak örömre dobog:
De ah, még nem örültem!
Mi haszna szívom aetherét
Éltem szép tavaszának?
Nem szívhatom lehelletét
Az öröm balzsamának.
A galamb is csak úgy örül
A kedves kikeletben,
Ha szerelmes párja körül
Búgozhat a ligetben.ą
(1795-1802 között)
EGY SZILAJ LEÁNYKÁHOZ
Miért rettegsz kebelemben,
Miért, félénk leányka?
Mit félsz te, mint a kegyetlen
Vadtól a kis bárányka?
Nem vagyok én ellenséged,
Sem hitszegô csapodár;
Hív lelket adok én néked,
Míg koporsóm bé nem zár.
Tiéd leszek, míg e kedves
Rubintajak csókot kér,
Tiéd, midôn már e kegyes
Szív csak akadozva vér.
Halld, mely édesen csatináz
A völgy zengô csermelye,
A víg madár mint zeng s trilláz,
S mint nyög a filemile!
Majd ha a bús tél közelget,
Ezek mind elnémulnak,
Elrepül a szép kikelet,
S örömeink elmúlnak.
(1795-1802 között)
AZ ELVÁLÁS REMÉNYE
Nem oh! csak nem hat az égig
Beteg szívem nyögése!
Bús fejemen lesz mindvégig
Sorsom kemény végzése.
Látom, hasztalan epedek,
Mint egy bús filemile;
Tied, lelkem, nem lehetek,
Lelkemnek édes fele!
Látom, csak azért forrtanak
Öszve árva szíveink,
Hogy holtig sirdogáljanak
Záporozó szemeink.
Tépd el édes bilincsemet,
Hadd repülhessek tôled!
Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet
Nyöghessem ki körüled.
Nyújtsd ki angyal-karjaidat,
Végy még egyszer öledbe.
Vedd búcsúzó csókjaimat,
Zárj örökre szívedbe.
De bár tôled elszakadok,
S mint ez árva nefelejcs,
Érted, lelkem, elhervadok,
Oh, szívedbôl ki ne ejts!
Hiszen, majd mikor porunkból
Phônixként felkelendünk,
Tiéd leszek, ha sírunkból
Új életre menendünk.
Szánja Vénusz szíveinket,
S majd fényes édenében
Öszveviszi lelkeinket
Hív gerlicék képében.
(1795-1802 között)
ESDEKLő SZERELEM
Ím, a nap leereszkedik
Thétis bíbor keblébe,
S mosolyogva emelkedik
Luna szemérmes képe.
Az esti szellô fuvalma
Édes álmot lengedez,
Az ég békés, s nyugodalma
Hegyet-völgyet béfedez.
De ah, az én siránkozó
Szememre nem hullatja
Balzsamát az illatozó
Esthajnal csillagzatja!
Lehajtom árva fejemet,
De gondjaim felköltik,
S nyughatatlan kebelemet
Fájdalmakkal eltöltik.
Bágyadtságom ha bézárja
Néha fáradt szememet,
Kinyitja könnyeim árja,
S mossa halvány képemet.
Jaj, semmi nem enyhítheti
Sérült szívem sebeit!
Mert a szerelem égeti
Minden titkos ereit.
Csak nálad van gyógyító szer,
Te, ki azt megsebzetted,
Ki a szerelemnek ezer
Tôrét rám lehelletted!
Téged várnak kiterjesztve
Reszketô két kezeim,
Téged az égre függesztve
Sirdogáló szemeim.
Egy tekinteted gyilkosom
S boldogítóm tud lenni,
Szánj meg, kegyes! légy orvosom:
Ne hagyj holtig epedni.
Süllyedek! nyújtsd karjaidat,
Míg el nem fogy életem,
Míg elhervadt ajakimat
Ajakidra tehetem.
(1795-1802 között)
SZERELMES BÁNKŰDÁS
Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükkben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kôszirt epedez,
Megjelensz, ó kegyes lélek,
Epedezô szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.
Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;
Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.
Ha bús völgyek rejtekében
Kínom elôtt bujdosom,
A vadon bús zengésében
Édes neved hangozom;
Ha magányos kamarámban
Keservimmel zárkozom,
Könnyel ázott nyoszolyámban
Utánad óhajtozom.
Minden reggel siralomra
Nyitom fáradt szememet,
Siratlak, ha nyugalomra
Hajtom árva fejemet.
Oh, siratlak, míg könnyeim
Forrása el nem apad,
Míg bé nem húnynak szemeim,
Míg szívem meg nem szakad.
(1795-1802 között)
A CSERMELYHEZ
Oh, csermely, arra térsz, látom,
Csendes görgedezéssel,
Merre az én sóhajtásom
Repül epedezéssel.
Vedd buzogó könnyeimet
Szapora vizeidhez,
S vegyítsd bús nyögéseimet
Lassú csörgéseidhez.
Vidd el szomorgó zúgással
Ama kisded kert felé,
S nyögd ki egy fohászkodással,
Szívem kinek szentelé.
Tán most is ott múlatozik
A rózsák árnyékában,
S rólam nem is gondolkozik
Kevély nyugodalmában.
Tán habjaid mosogatják
A szép tündér lábait,
S nem tudja, mint csókolgatják
Hív könnyeim tagjait.
Mutasd meg halvány képemet
Néki tükröd fényében,
Mutasd meg égô szívemet,
Mint vergôdik vérében.
Mutasd neki, mint hervadok,
Szemem miként sirdogál,
S mondd, hogy érte ellankadok,
Mint egy gyenge virágszál.
Mondd: töltsön kegyes írt sebhedt
Lelkemre hív kezébôl,
Vagy egy szánakozó cseppet
Gördítsen szép szemébôl.
(1795-1802 között)
LILIHEZ
Jer, Lili! nézd, langyos szellôk
Lengetik a ligetet,
S illatozó híves ernyôk
Mérséklik a meleget.
Jer, e szép juharlugosnak
Dôljünk le árnyékára,
S míg a gerlicék búgdosnak,
Vigyázz lantom szavára.
Kedves gyermek! fakadoznak
Kellemeid bimbai,
Pihegnek már s dagadoznak
Melled hattyúhalmai.
Az ifjúság kellemei
Mosolyognak orcádon,
S az életnek örömei
Virítnak zöld pályádon.
Olyan vagy, mint egy szűz rózsa,
Mely még csak tavaszt látott,
Melyet csak harmatgyöngy mosa,
S csak lágy szellôkkel játszott;
Mint egy Zephyr, mely virágos
Ligetek közt lengedez,
Illatokkal él, s balzsamos
Violákon tévedez.
Gyönyörűség és vidámság
Folyja körül ösvényed,
Mert még a szűz ártatlanság
Oltárán ég tömjéned.
De ki ne térj ez ösvénybôl,
Melyen most rózsát szaggatsz;
Űh, vigyázz, mert az örvénybôl
Soha ki nem gázolhatsz.
Ha elveszted az erkölcsnek
Intézô fonalait,
Számtalan veszedelmeknek
Leled labyrinthjait.
El ne hagyd ôrangyalodat,
Hív, szelíd erkölcsödet;
Nyújtsd néki gyenge karodat,
Hadd vezérljen tégedet.
Csak ô menti meg szemedet
Ezer könnyhullatástól,
ő menti meg szépségedet
A kora hervadástól.
ő intézget karjaival
Paphus virulmányain,
S béfedez hív szárnyaival
Az öröm hullámjain.
Űh, ezer örvény és hinár
Fogja pályád majd körül!
De ha ésszel s erkölccsel jár,
Hidd el, egybe sem merül.
Ezek légyenek ôrei,
Kedves gyermek, szívednek!
Így a hiúság tôrei
Meg soha nem ejthetnek.
Ezek ismértetik veled
A sziréni hangokat;
Ezek mutatják meg neked
A gaz csapodárokat.
Szíved kedves rokonfelét
Néked ezek választják,
S földi éltednek édenét
Karjai közt megadják:
Hol szelíd öröm s vidámság
Lelke fog ápolgatni,
S az aranykori boldogság
Angyala csókolgatni:
Addig is, míg homlokodon
Aranyüstök omladoz,
Akkor is, ha majd arcodon
A rózsaláng hervadoz.
(1794-1802 között)
LOLLIHOZ
Lolli! deli kellemiddel
A rózsára homályt vetsz,
S szívégetô szemeiddel
Belém ezer tôrt nevetsz.
Szebb vagy te, mint a szép Hébe
A Dörgô lángölében,
Szebb, mint a szép Erycéne
A kellem bájövében.
Képed szelíd vonásiban
Szerelmek nyíladoznak.
Tested minden mozgásiban
Tündérek mulatoznak.
Szép, mikor édes éneked
Szirénhangja zengedez,
S angyali érzékeny szíved
Harmóniát ömledez.
Szép, mikor pihegô kebled,
Mint egy galamb, epedez,
S lankadó nefelejcs-szemed
Harmatgyöngyöt görgedez.
Szép vagy te, mikor csintalan,
Mint könnyű Zephyr, játszol,
S titkaidról vigyáztalan
Le-lereppen a fátyol.
Szép, mikor a gerjedelem
Andalodásba merít,
Szép, mikor a szűz szemérem
Bíborlángszínbe borít.
De Lolli! a test szépségét,
Hidd el, csak úgy imádom,
Ha a szép lélek épségét
Tiszta kebelbe^ látom;
Ha angyali leplegidben
Angyali szív verdegél,
Nemes tűz ég ereidben,
S lelked a porból kikél.
(1795-1802 között)
FANNIM EMLÉKE
Sírásra vonult képemmel
Hűs öledbe sietek,
Csendes liget! keservimmel
Mert itt magam lehetek.
Te láttad szép örömimet
Fannim forró keblében:
Te rejtsd el bús könnyeimet
Alkonyatod leplében.
Itt, hol hársak árnyékoznak
A setét völgy ölében,
S csörgô vizek omladoznak
A vadrózsák tövében:
Itt nyögtem ki epedezve
Beteg szívem sebeit,
Itt szorítám esedezve
Hozzám gyenge térdeit.
Itten mosolygott szemembe
Szelíden elpirulva.
Itt dűlt égô kebelembe
Édesen elájulva.
A liget zöld sudarai
Halkva körülsusogtak,
A hold játszi sugarai
Könnyeinken ragyogtak.
Minden megszűnt, s az estvének
Nyugalmában hallgatott,
Csak szíveink verésének
Döbögése hallatott.
Csak a szerelmek angyala
Élt s repdezett körültünk,
Csak az öröm szép hajnala
Virradozott felettünk.
Örökké virulj, kedves hely!
Hintsen bé virágival
Minden tavasz s minden reggel
Legfrissebb harmatival.
Gyakran fog bánatos lelkem
Tekörülted lebegni,
Hozzád vonz árva szerelmem
Kínom elkeseregni.
Gyakran éjféli órákon
Látsz te itt sirdogálni,
S nyögdécselô furulyámon
Bús nótát fujdogálni.
(1795-1802 között)
NELLI
Hát a szerelem szent lángja
Csak ily mulandó?
S Nelli is, mint minden lyányka,
Csak változandó?
Hív szeretôt az ég alatt
Ne kérj, kebelem!
Ha a szelíd Nelli csalhat,
Hol a szerelem?
A kép angyalvonásai,
A kegyes szemek
Nem a lélek tolmácsai:
Csak csalfa szerek!
A szerelem esküvését
A hagymáz teszi:
A szív forró döbögését
A vértôl veszi.
Egy pillanat tüneménye
Múló örömünk;
Csalatásunk szüleménye
Játszadoz velünk.
Jaj, de hát én mért epedek?
Lelkem miért ég?
Szünet nélkül mért szeretek,
Ha nincsen hívség?
Kínomat mért nem olthatja
Sem idô, sem ész?
Sôt sebeimet faggatja
Minden orvos kéz.
Éjjelimen ôtet látják
Beteg álmaim,
Nappl ô nevét kiáltják
Sóhajtásaim.
Philoméne panaszai
Nevét zokogják,
A csillagok fénysorai
Nevét rajzolják.
Valamerre járok-kelek,
Üldöz árnyéka,
Meg nem menthet a tengerek
Végsô tájéka.
Van igaz, van hív szeretô,
Érzem keblemben:
Csak te vagy, Nelli, hitszegô!
Csak te kegyetlen!
(1795-1802 között)
VENUSHOZ
Oh, szerelmek szép tündére,
Jövel gerlicéiddel!
Hozz írat szívem sebére,
S könnyeimet szárítsd el!
Ámor tôrei égetnek,
Lobog minden csepp vérem,
Fájdalmaim eltemetnek,
Ha tárgyam el nem érem.
Te intézed a szíveket,
Egymáshoz te forrasztod,
A tüzet jéggé teheted,
A jeget meggyújthatod;
Oh, olvaszd el Nacám szívét,
Szívemhez hadd forradjon;
Mosolyítsd rám szép kék szemét,
Kebledbe hadd ragadjon...
(1795-1802 között)
NACÁMHOZ
Beteg szívem tôrbe esett,
Forrnak minden ereim,
Békességem elenyészett,
Hervadnak kellemeim.
Nem bír magával kebelem,
Sebeimet nem rejthetem,
Hullnak néma könnyeim.
Ne légy kemény, édes Nacám!
Törüld le bús cseppjeit,
S vedd szívedre halvány orcám
Titkos esdekléseit.
Szakaszd le a kinyílt rózsát,
Míg el nem veszti illatját
S fodra bíbor díszeit.
A szerelem az Istenség
Jóltévô lehellete;
Boldog, akiben tisztán ég,
S rokon lelket lelhete,
Kivel magát vegyítheti,
Lelkét lelkébe öntheti:
Éden annak élete.
Jövel, te nékem születtél,
Érzi minden csepp vérem,
Miolta rám tekintettél,
Nyugalmam nem esmérem;
Benned élek, benned halok,
S hogyha tôled elszakadok,
A koporsó lesz bérem.
(Végleges formája 1801 után)
VIGASZTALÁS
Mindég csak sírsz? csak bús siralomra
Nyílnak most is bágyadt szemeid?
Mindég csak e gyászos sírhalomra
Öntözgeted néma könnyeid?
Tudom, legszebb örömid reggelét
E szomorú hant alá zárád;
Tudom, árva szíved kedves felét
Kéri vissza epedô orcád.
Űh, hárítsd el ázott fátyolodat
Bús szemedrôl, kegyes szenvedô!
Nem fedi már szeretett tárgyadat
E porhalom s mohos temetô.
Ott lebeg már az öröm szárnyain,
Hol a békés Léthe csörgedez,
S virágzó zöld pálmák árnyékain
Örök élet lelke lengedez;
Hol a myrtus- s amarantszigetek
Felett arany aether mosolyog,
S illatozó balzsamos ligetek
Közt az élet forrása ragyog;
Ott békesség s isteni nyugalom
Harmatozva száll mindenekre,
Nincs ott bánat, sem gyász, sem sírhalom,
Sem bús fátyol halvány képekre.
Nem szakad el a hív szerelemnek
Ottan többé rózsakötele;
Ott virrad fel a sokat sírt szemnek
Bíborszínben kívánt reggele.
Vár tégedet is e dicsô tájék!
Ezentúl szent hantjait járod;
Vár szeretôd, vár e kedves árnyék,
S nemsokára szívedhez zárod.
Akkor égi csókok törülgetik
Gyöngy orcádról kegyes könnyeid,
S rég ohajtott karok ölelgetik
Rég ohajtott szűz tetemeid...
Ölelkezve fogtok leborulni
Dicsô Atyánk szent zsámolyánál,
S édes örömlángokra buzdulni
Cherubimi harmóniánál.
(1795-1802 között)
A SZERELEM
Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.
India kincsével légyen tömve tárod,
S Caesar dicsôsége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.
De te, édes érzés, egek szent magzatja!
Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
S a halandó porból egy félisten lészen.
Te a szerencsének játékát neveted,
Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;
A nagyság álképét mint bábot elveted,
S nem szab semmi földi erô néked határt.
Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:
Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.
Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak
Nézed, s elenyészik rettenetes váza.
Te a szegénységnek mohos kalyibáját
Márványpalotává tudod változtatni,
S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját
A mennyei nektárillatban usztatni.
Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:
Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!
Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,
S könnyel ázott kendôd légyen szemfödelem.
(1795-1802 között)
A SZERELEMHEZ
Psyche bíbor kebelébôl
Repülj le felém,
Eged fényes aetherébôl
Csöpögtesd belém,
Űh Szerelem! malasztaid
Mennybôl eredt balzsamait.
Hol van lelkem rokonfele?
Jer, jelentsd ki már!
Repülj kebelembe vele,
Szívem alig vár;
Repdez, mint Noé galambja,
De enyhelyét nem láthatja.
Bennem mélyen metszve lelem
Szép ideálját,
Pygmalionként ölelem
Kedves bálványát,
De meg nem lelkesíthetem,
Csak tűnô képét kergetem.
Hozd el, hozd Zephyr-szárnyakon
Már valahára,
Ki ágyamhoz mécset gyújtson
Psyche módjára;
S ha majd a szent forrást issza,
Ismét add ölembe vissza.
(1795-1802 között)
AZ EST
Jer, Daphne! hol e nyers patak
A bércbôl kiforradoz,
S mohosult kôsziklafalak
Közt a völgyre szakadoz;
Hol jegenyék hajladoznak
Égig nyúlt sudárokkal,
S bokros tölgyek árnyékoznak
Terebély zöld ágokkal:
Ott függesszük szemeinket
Az ég dicsô képére,
Ott nyissuk meg szíveinket
A szépnek érzésére.
Nézd, már a nap sugárai
A hegyekbe merülnek,
S Hesper piruló lángjai
Alkonyaton derülnek.
Égi bíbor festengeti
Az aranyos felhôket,
Esti szellôcse lengeti
Az illatos ernyôket.
A setét bükk felett ragyog
A hold csendes fényében,
S rózsabokrok közt mosolyog
A patakok tükrében.
Nézd, minô mennyei szépség
Nyílik meg most elôttünk,
Minô mennyei csendesség
Lelke lebeg körültünk.
Elysium kiessége
Mosolyogva tér hozzánk,
S az istenek békessége
Nyugalmat harmatoz ránk.
Ily szent csendesség ölében
Hallgatott minden, s így állt,
Midôn gyöngyház-szekerében
Anadyoméne szállt.
Cynthia így ragyogtatta
Latmus virulmányait,
Hogy Endymionra rakta
Isteni szűz karjait.
Oh Daphne! a szép lelkeknek
Legkedvesb ünnepe ez,
Hol a forró érzelmeknek
Lángja önként gerjedez.
Hol a szív önként megnyílik
A gyönyörű érzésre,
S Plátó karján emelkedik
Égi lelkesedésre.
Hol lelkünk legszebben derül
Eredeti fényében,
S legtisztább örömbe merül
A természet ölében.
Szíved haszontalan eped
A földi vak lármában,
E szentséget nem lelheted
Semmi tündér hívságban.
Ott a dicsô természetet
Gyarló ecset majmolja:
Itt a csuda szépségeket
Alkotó kéz rajzolja.
Ott a bölcset elkábítja
A balgatag sokaság:
Itt az észt s szívet megnyitja
A józan magányosság.
Ott az érzékeny szeretôt
Csapodár kar öleli,
Nem talál rokon-érezôt,
Nyugodalmát nem leli:
Itt az ég örömét ússza,
Mely úgy buzog keblében,
Mint a kies Arethusa
A hold ezüst fényében.
(1795-1802 között)
AZ ESTHAJNALHOZ
Emeld fel bíbor képedet,
Csendes Esthajnal!
Enyhítsd meg a természetet
Harmatillattal.
Hozd alá a fáradt szemnek
Kívánt álmait,
Fedezd bé a szerelemnek
Édes titkait.
Titkon nyílnak az életnek
Legszebb rózsái,
Mély titokban csörgedeznek
Legszebb órái.
Ah, nékem is van egy titkom
Szívembe rejtve!
Nem szabad azt kimondanom:
El van temetve.
Nem szabad kijelentenem,
Mely boldog vagyok;
S hogy ki az én egyetlenem,
Kiért hervadok.
Csak a néma hold mosolyog
Rám szemérmesen,
Mikor az örömcsepp ragyog
Forró szememen.
(1795-1802 között)
AZ ÖRÖMHEZ
Édes Öröm! oh, tündérek
Mosolygó szűz leánya!
Kacsingatsz, s ha hozzád érek,
Eltűnsz, lelkem bálványa!
Mint egy kacér leánykának,
Nyitva int bájos kebled,
Szerelmem kívánságának
Lángjait úgy ingerled:
S midôn csókolni akarom
Ajakidat, elrejted,
Elvadulsz, s ölelô karom
Közül magad kifejted.
S csak messzünnen kínálkozol,
Ha gerjedelmim sejted:
De közel elkomorodol,
S szeretôdet megejted.
(1795-1802 között)
A REGGEL
Nézd, a napnak derülô sugára
Mint ébreszti a természetet,
Mint önt új bájt a virág fodrára,
S mint zendíti a zöld ligetet.
Nézd, új öröm s újult életerô
Száll hegyekre, száll most völgyekre
Csak az örök homályban heverô
Bagoly siet bús rejtekekre.
Nem mosolyog néki a szép reggel,
Sem az élet harmóniája:
Kedvesb néki a szomorú éjjel,
Mint az egek dicsô pompája.
Így van minden! változhatlan renddel
Ki van szabva éltünk pályája;
Egyik rokon a félistenekkel:
A másiknak por a hazája.
A rablelkek örök setétségben
Bolyongnak a denevérekkel:
Nem nézhetnek a dicsô napfénybe
Örök éjhez szokott szemekkel.
A nagy lélek önként az aetherben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.
Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Álpeseken
A nap felé úszó sasokkal.
(1795-1802 között)
A MAGYAROKHOZ
Romlásnak indult hajdan erôs magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverô hatalma;
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklô
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztô
Visszavonás tüze közt megálltál:
Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva gyôztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termô
Férgek erôs gyökerit megôrlik,
S egy gyenge széltôl földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.
Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverôhelyének;
Eldôdeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet ôrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -
Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midôn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzôje, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!
De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthagó hatalma,
Róma s erôs Babylon leomlott.
(1796-1810 között. Végleges formája 1810-ben)
A FELKÖLT NEMESSÉGHEZ
a szombathelyi táborbanMDKF>
Él még nemzetem istene!
Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!
Állsz még, állsz, szeretett Hazám!
Nem dôlt még alacsony porba nemes fejed!
Méltán búslakodám elôbb,
Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz,
S régen félt veszedelmidet
Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
Hálá! mást mutat e sereg,
Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül.
Nem szállt Trója alá soha
Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély
Zászlóit nem emelte volt
Rettentôbb hadi nép Bécs letörött falán.
Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.
Thétis nagy fia nem maradt
Chironnál, mikoron hadra veté szemét:
Árpád vére se hűlhet el,
Ámbár rég heverész a puha pamlagon.
Nézd: most felköti fegyverét,
Csákóján lobogó kolcsag emelkedik.
Buzdító katonás ruhát
Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.
Majd kardjára felesküszik,
Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika
Búsult tigrise, amidôn
Ordít kölykeiért, s körme viaskodik.
Majd felkelnek alattad is,
Ű József! nagyanyád, Trézia bajnoki,
S bátran mégy, szeretett vezér,
A jég-Álpeseken s Ádria öblein. -
E nép nem gyülevész csoport,
Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze.
Önként áldoz ez életet,
S horgas kardja kövér hantjaiért hasít.
Míg hérói biborsüveg
Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga,
Eszterházy, dicsô magyar!
Míg gyôzô eleid pallosa combodon
Csattog: gyôzni fog a magyar,
S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!
1797
HERCEG ESZTERHÁZY MIKLŰSHOZ
midôn a szombathelyi táborban commandírozá
a nemességetMDKF>
Árpád virágzó magva te, fô magyar!
Eldôdeidnek fegyvere népeket
Gyôzött, s hazánkért számtalanszor
A viadal mezején csatázott.
ők voltak a harc vérzivatarjain
S a béke napján bölcs vezetôk, atyák,
S kormányra termett ôrszemekkel
Szélveszeket zabolázva tartók.
Melly áldozat volt a vezekényi harc!
Bús tisztelettel könnyezi a magyar
Négy bajnok Eszterházy véres
Porba kevert ajakit, halálát.
Láttam tebenned buzgani véreket
S orcádra öntött nemzeti lelköket,
Láttam szemed villámsugárát
S ôsi dicsô vasadat kezedben.
Rémülve megszűnt a fene háború.
Int a kegyetlen tengerek istene
Képével a forró haboknak,
S tűnik az Oceanus dagálya.
Szép a borostyán s gyôzödelemszekér.
Szép a vitéznek sebhelye homlokán.
Félisten, akit nimbuszával
A hatalom s tudomány ragyogtat.
Minden nagy és szép, mellyet az ó világ
És e jelenkor mívei közt csudálsz:
Bajnok, dicsôség, fényes ország
A tudomány gyönyörű gyümölcse.
Ez hozta mennybôl földre az isteni
Szikrát, ez oldott a butaság alól.
A bölcs Athénét s gyôzhetetlen
Róma fejét ez emelte égre.
Hát nemzetednek mért fakad ily soká
A rég ohajtott laurus? Ezer nemes
Vállvetve törtet s gátokat ront;
Ah, de acélhegyek állnak ellen!
Téged, hatalmas Herceg! az istenek
Fô-polcra tettek: véreidet segéld!
Vidd a dicsôség templomához:
S ajtaja zára lehull elôtted.
1797
NAGY LAJOS ÉS HUNYADI MÁTYÁS
Ki vagy te, fényes csillag az ó világ
Sötét ködében? Századok éjjele
Nyugszik terajtad: mégis égô
Arculatod közibénk sugárzik.
Ki vagy te, bajnok s rettenetes király,
Gyémántsisakban, mennyei fény között,
Ki úgy ragyogsz, mint Pharus égô
Lángja az éj sivatag homályán?
Corvin, ki héró atyjai nyomdokin
Árpád szerencsés fegyverivel vivott,
Midôn az országos Dunának
Partjaiból Helikont idézett.
A bölcs s vitéz kar, mint az idôs Halál,
Mindenhatóság fegyverivel csatáz:
őnéki a bércbástya csak por
S rózsalevél Boreas kezében.
Két nagy királyunk nyert koszorús nevet
A régiségben: mindenik a szelíd
Múzsák barátja, s mindeniknek
Múzsa szelíd keze tört borostyánt.
Egy Nagy Lajos bölcs szárnya alatt hazánk
Rómát s Athénét látta felállani,
Atilla roppant városában
Mars, tudomány, hatalom virágzott.
S mikor ragyogtak tornyaid, oh Buda!
Felségesebben, mint mikor a dicsô
Király s Apollo tisztelôje:
Bölcs Hunyadink kezein virágzál?
Mint hajdan a nagy Delius oszlopit,
Delphus csudáit napkelet, alkonyat
Bámulta, s a fáradt zarándok
Ormai közt iszonyodva állt meg:
Sok messzi ország bölcsei, bajnoki
Jöttek hazánknak látni dicsô egét,
Rémülve nézett a világ ránk
S nemzeteket tapodó erônkre.
S egyszerre e nép, mely Hunyadink alatt
A legkevélyebb polcra emelkedett,
A durvaságban veszni tért, s ment
Két megutált cseh király kezébe.
Pallas s Apollo nemzik az istenibb
Bölcset s erôsebb bajnoki lelkeket,
ők nemzik a Mars pallosával
Bírni tudó fejedelmi embert.
A durva nép közt sorvad az emberi
Legszebb tehetség, nem születik soha
Ott Sokrates, s nagy Tulliusnak
Nem szabad ott nemesen buzogni.
Cato temérdek lelke legörbed ott,
Nem áldhat a föld bölcs fejedelmeket,
Nem támad ott Titus s Trajánus:
Durva Nerók vasigája büntet.
(1800-1802 között)
A TIZENNYOLCADIK SZÁZAD
Század hanyatlik. Már küszöbén vagyunk
Bámult korunknak, századok Istene!
Buzgó örömmel feltekintek,
S titkaidat huraim csudálják.
Népek születnek, trónusok omlanak
Lehelleteddel, s a te szemöldöked
Világokat ronthat s teremthet,
A nagy idôk folyamit vezérlvén.
Hány századoknak szélveszes ostromin
Harcolt szerettem nemzetem ekkorig!
Hány száz Charybdis s mennyi örvény
Várta nemes remeked halálát!
Már sírba szállott hajdani nagy nevünk,
Már-már lecsüggött gyôzni szokott karunk,
Mikor hatalmas szárnyaiddal
Béfedezéd lebegô vitorlánk.
Megszántad e nagy bajnoki nemzetet,
Mely annyi harc közt vívta ki hantjait,
S véráldozattal kérte vissza
ősei szent viadalma bérét.
Révpartra hoztad: Trézia karjain
Köztünk Perikles napjai nyíltanak;
Saturnus áldott lelke jött fel,
S vérbe merült mezeinkre szállott.
Dicsô szabadság temploma lett hazánk,
Nem dúltak ádáz pártot ütô hadak,
A szent rokonvér nem kiáltott
A babonák tüze közt az égre.
Áldás virágzott a Duna partjain,
Áldásba^ ferdett a Tisza síkjain,
Áldásba^ a vad Dráva berkin
S Fátra kopár farain lakó nép.
S már most Ferencnek títusi trónusa
Fénylik közöttünk: jer, magyar, e napon
Nyisd meg dicsôült szent királyid
Templomait, s leborulva áldozz.
Nézd, mely hatalmas népeket eltörült
Körülted e nagy s ritka idôszakasz!
Nézd, mely viszontság kénye játszott
A legerôsb szegeletkövekkel.
Téged megôrzött ôseid Istene.
Trajánok s áldott Marcusok álltanak
Kormányodon, kiknek királyi
Homlokokon ragyogott az erkölcs.
Mindenható kar méri ki sorsodat,
Kar, mellyen ég s föld sarkai forganak,
Kar, mely dicsôült ôseidnek
Rettenetes hadait vezette.
Bízzál, s virágzóbb századokat remélj.
Eldôdeidnek szép kora visszatér;
Csak lelkeden tartsd: mennyi sok szent
Vérbe került az igaz dicsôség.
(1800 körül)
GRŰF FESTETICS GYÖRGYHEZ
Festetics! boldog, kit az ég kegyelme
Anyja méhében kijegyez magának,
S a szerencsének ragyogó ölében
Rengeti a sors.
S aki jóltévô kezeit kinyújtván,
Mint egy istenség, valamerre fordul,
Hinti áldását, s kebelében érzi
Tettei bérét.
Akkor írigylem fejedelmi kincsed,
Amidôn áldó kezeid kiszórják,
Akkor, oh, akkor vetekedve törnék
Véled az égre.
Mint te, oly gazdag vagyok én magamnak,
S mint te, oly forrón szeretem hazámat,
Ámde nincs kincsem, s csak ezen betűkben
Ömledez a szív.
(1797 után)
OSZTÁLYRÉSZEM
Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.
Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
A heves ifjút!
Bár nem oly gazdag mezeim határa,
Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissza,
S nem ragyog szentelt ligetek homályin
Tíburi forrás;
Van kies szôlôm, van arany kalásszal
Biztató földem: szeretett Szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtôl
Kérjek-e többet?
Vessen a végzet, valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
Nézek az égre!
Csak te légy vélem, te szelíd Caomena!
Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderült virány lesz
Gyenge dalodra.
Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
Itt hüves ernyôd.
(1799 körül)
HORÁC
Zúg immár Boreas a Kemenes fölött,
Zordon fergetegek rejtik el a napot,
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,
S minden bús telelésre dôlt.
Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel:
Gerjeszd a szenelôt, tölts poharadba bort,
Villogjon fejeden balzsamomos kenet,
Mellyet Bengala napja fôz.
Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd
Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod
Boldog csillaga tündököl.
Holnappal ne törôdj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj.
Míg szólunk, az idô hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak.
(1799 után)
AMATHUS
Mit fôz magában Gallia Sándora
S a zordon észak rettenetes feje?
Mely öblöket zár, merre tart s ront
Anglia nagy koszorúsa, Nelson?
Nem gondom. Így volt, így marad a világ.
Forr, mint az ádáz tengerek, amidôn
A szélveszek bércodvaiknak
Vas kapuit s reteszit leszórván,
A bús haboknak zúgva rohannak, és
A képtelen harc itt hegyeket temet,
Ott új világot hoz fel; - egymást
Váltja örök romolás s teremtés.
Mint a setét völgy csermelye, életem
Elrejtve lappang s halkva csörögdegél
A laurus-erdôk szent homályin,
Illatozó Amathunt ölében.
Nincs itt kegyetlen had s veszedelmes érc,
Melyért halandók véreket ontanák;
Nincs itt gonoszság cimborája,
Sem nyomorult fene nagyravágyás.
Itt Ámor ápol s píeri gyenge szűz
Nektárpohárt nyujt s ambroziás kebelt,
S a lelkes élet játszva felleng
Hesperidék bibor aetherében.
(1799 után)
MAGÁNYOSSÁG
Égi csendesség fedezô homálya
Leng reád, ó szent Egyedülvalóság!
S szívemet békés kebeledbe inti
Mágusi vesszôd.
A világ lármás vigadó-helyérôl,
Mint az elfáradt utazó, pihegve
Térek ernyôdhez, s fejemet lehajtom
Lágy mohaidra.
Itt vagyon bátor menedéklakása
A szabadságnak s nemes érzeménynek:
Itt nem aggathat rabigát reájok
A buta köznép.
Itt fakad laurus-koszorúja minden
Bölcsnek és minden magasabb daloknak,
Itt az ártatlan szerelem s vidámság
Zöld amarantja.
Légy, Magányosság! vezetôm s barátom.
Csendes ernyôdhez sietek nyugodni.
Itt lelem Plátót, Xenophont s Ilissus
Myrtusa berkét.
Téged óhajtlak, ha szemembe^ reszket
Bánatos lelkem kiütô panassza:
Téged a legszebb fiatalka édes
Oldala mellett.
(1799 után)
MAGYARORSZÁG
Itt, hol szôke vizét a Duna rengeti,
Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám!
Ceresnek koszorús homloka illatoz,
S a bôség ragyogó kürtje mosolyg reád.
Termékeny mezeid mennyei harmatok
Mossák, s csűreidért Europa írigyed.
Itt édent mutató sorhegyek oldalin
Bacchus tölt poharat, s néked az isteni
Nektár legnemesebb vedreibôl merít.
Itt Arkádia zöld halmai nyílanak,
Hol Pán legjelesebb barmok után dalol,
Barmok, millyeneket boldog Arábia
Nem látott, sem egyéb nemzet az ég alatt.
Kárpátidnak arany gyomra kevély Perut
Felmúlván, örökös kincseit önti rád.
Minden jót, valamit hint az Olymp ura,
Minden jót, valamit Tellus az emberi
Táplálásra teremt, néked az istenek
Bôv mértékje pazarl büszke határidon.
Boldog népeidet Títusok ôrizik,
Kik mindannyi atyák és kegyes istenek,
S kiknek trónusokon Trézia lelke leng.
Törvényed s koronád Cherubim ôr fedi,
Nem fertôzteti meg durva tyrann keze:
Törvény, nem hatalom kénye uralkodik
Rajtad, s régi dicsô nemzeti díszed áll.
Oh, bár vajha kies gyöngykoszorúd között
Még egy illatozó rózsa fakadna ki:
Szállnának le reád Graecia isteni,
Kik hajdan lehozák Attika földire
A nagy mestereket s bölcs tudományokat.
Akkor csillagokat hatna kevély fejed,
S elbámulna reád a Zenith és Nadir.
(1797-1804 között)
A BALATON
(Matthissonhoz)MDKF>
Jer te, ki a szép genfi tavat s szép genfi virulmányt
Olly eleven színnel festéd, s Eratódnak ölében
A roppant Bernhárd farain múlatni szerettél,
Jer: nézd a Balatont, mikor a nap reggeli lángja
Tükrözetén reszket, s mikor a hold fénye alatt ég;
Nézd a kék hegyeket, mint állnak sorba körülte,
Mellyeken a nektár csorog és az öröm dala harsog.
Itt meredek sziklák tetein sok régi erôs vár
Omladozó falain lebeg a mult hajdani képe,
S elnyeli a döbbent elmét a fényes elôkor;
Itt a századokat látott vadonok feketednek,
Mellyek ezer meg ezer gôbölt kényünkre nevelnek;
A szilaj Arkászok heverészve legeltetik a nyájt,
S a kies estvéken nyögdécsel lassu furullya.
Itt a sárga mezô s kiterült láp terjed elônkbe,
Hol dús búzakalász hullámos tengere játszik,
S a barnult arató víg dal közt hosszu kepét rak.
Nézd, valamerre veted szemeid, szép minden elôtted,
S a koszorús Tellus kosarit mosolyogva üríti;
És valamint boldog Helvetia népe örömmel
Szántja szabad földjét: itt is szabad a magyar és víg;
A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság,
S a gunyhók lakosit szent törvény jobbkeze védi.
(1797-1804 között)
KESZTHELY
Itt, a kék Balaton partja virányain,
Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
Hol dús búzakalász rengedez a mezôn,
S a halmok koszorús oldalain ragyog
A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd;
Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
A csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd
Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
A tér telkeit és a vizenyôs lapályt;
Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken
Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;
Gyakran zengeti itt Árion énekét
A hold fénye alatt gerjedezô vizen.
S nézzétek, hol ama már feketült falak
Látszatnak, menedékváratok ott vagyon!
Ott vár títeket egy bölcs, s kebelébe zár
Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi
Századnak született, s aki virágkorát
Rómának ragyogóbb színre derítené.
(1797-1804 között)
MULANDŰSÁG
Hol a mohos szirt öblébôl
Ezüstforrás ömledez,
S a patakok csörgésétôl
A setét völgy zengedez;
Hol meredek tar kôsziklák
Az egekkel mérkôznek,
S a százados roppant tölgyfák
A felhôkbe verôdnek;
Hol a vadonnak csudái
Pompájokat mutatják,
S a természet nagy scénái
Az érzôt felborzasztják;
Hol a váromladékokon
Az ôszült kor lelke leng,
S a bészakadt sírboltokon
Bús halotti ének zeng;
Itt lakik a képzelôdés,
Képekben elmerülve,
Itt a forró lelkesedés.
Plutarch karjára dűlve.
Itt emeli fel fátyolát
A Visszaemlékezés,
Itt rakja le zöld sátorát
A bölcs Magábatérés:
Itt tévelygek a világi
Lármától különválva,
Képzeletim forrósági
Között magamba szállva.
Amott egy magas szirt fokán
Egy puszta vár dôledez,
Melynek szomorú homlokán
Bús régiség epedez.
Hajdan ez a dicsôségnek
Volt fényes palotája,
S a legerôsb vitézségnek
Gyôzhetetlen hazája;
Hajdan felséges tornyai
A felhôk közt ragyogtak,
S íme, most kevély ormai
Rakásra omladoztak!
Ott az eldôlt sírköveknél,
Hol most lelkek támadnak,
S a mélycsendű éjféleknél
Bús nyögések hallatnak:
Ott nyugosznak a bajnokok
Mélyen a föld gyomrában,
A töredezett oszlopok
Között, örök homályban.
Ama kormos ablakoknál,
Hol most repkény szövôdik,
S a mohosult kôláboknál
Iszolag tekerôdik:
Ott búcsúzott szívszakadva
Az ékes hölgy férjétôl,
Mikor a kürtök riadva
Elszakaszták keblétôl.
Ott nézett le borzadozva
Bajvívó kedvesére,
Ott dűlt ismét lankadozva
A gyôzônek keblére.
Amaz ijesztô boltoknál,
Hol most baglyok huhognak,
S a rémítô nyílásoknál
Száraz kórók suhognak:
Ott hörpölték egymás vérét
A párducos magyarok,
Ott nyerték el a harc bérét
A gyôzhetetlen karok.
Ama bércfalakon álltak
A vár pártás szűzei,
Mikor ellenségbe vágtak
A haza erôsei.
Ama vár roppant kapuján
Zengtek a tárogatók,
Mikor a véres harc után
Megtértek a hódítók.
S ott, hol a gyôzedelmesek
Toborzón vigadoztak,
S az érzékeny szerelmesek
Szívekben olvadoztak,
Most a gyászos romladékon
Bús éjszakák borongnak,
És a borzasztó tájékon
Bágyadt szellôk zokognak. -
Így múlik el a világnak
Minden gyönyörűsége!
Így minden tündér nagyságnak
Veszendô dicsôsége!
Hôsek márvány sarampóit
Az idô eltemeti,
S a fél világ hódítóit
Feledékeny por fedi.
A bölcs, ki ma nagy lélekkel
A naphoz emelkedik,
Holnap gyáva gyermekekkel
Egy sírba ereszkedik!
(Végleges formája 1801 után)
A HALÁL
A gonosznak és gyáva szíveknek
Rettenetes vázkép a halál,
Mint a félénk, kába gyermekeknek
Rémítô az éjjeli homály.
Az erôsek mosolyogva néznek
Porfedelök oszlatójára,
A jámborok békés szívvel dűlnek
A bús cyprus szent árnyékára.
A bölcs nyugodt elmével búcsúzik
E játékszín álorcájától,
Szabad lelke feljebb óhajtozik
E bujdosó csillag hantjától.
Érzi, hogy itt isteni szárnyait
Eléggé nem héjáztathatja;
Érzi, hogy rab, míg testi láncait
Hordozza és le nem rázhatja.
Oh, de mitôl válunk oly nehezen?
Mi tündér báj vonz úgy magához,
Hogy mennyei lelkünk ne siessen
Eredete dicsô honjához?
Nincs itt tiszta öröm bánat nélkül,
A jó rosszal van öszvefonva:
Itt a gazdag nyomva van szükségtül,
S a dicsôség fátyolba vonva.
Mihez ragad szívünk édesebben,
Mint tehozzád, szent gerjedelem?
Mi tölti bé lelkünk^ teljesebben,
Mint te, édes, boldog Szerelem?
Mégis gyakran csak kínzó örömmel
Fojtogatod nyögô kebelünk!
Hol örömmel, hol bús könnyözönnel
Édes kelyhed itatod velünk. -
Csak repülô álomkép s csalódás
A halandó ember élete!
Rövid öröm, hosszú gond s bánkódás
Bús életünk szűk kerülete.
Rabláncok a földi szenvedések,
Melyeket csak a halál szakaszt:
Rózsaszálak a gyönyörűségek,
Melyeket egy ôszi szél hervaszt!
Boldog, ki a reá mért láncokat
Itt nemesen tűrve viseli,
S a hervadó gyenge virágokat
Az erkölcsnek s észnek szenteli!
(1802-1808 között)
A MELANCHOLIA
Te a setét erdôk vadonjain
Szeretsz álmadozni, oh Melancholia!
A puszta vár bús omladékain
Nyögdelô lágy szellô néked harmónia.
A felhôkbe nyúlt gránit ormai
S az elzárt völgy néked legkedvesb nézôhely,
A halvány hold s gót falak kormai
Bájolnak tégedet mágusi erôvel.
A mohosult sírkövekre ledűlsz,
S mély lelkesedéssel emeled hárfádat,
Az ôszült kor képeibe merülsz,
S édesen elsírod bús elégiádat.
A vidámság csak a valóságnak
S szűk jelenvalónak szedheti rózsáit:
De te, karján a szép Álmodásnak,
Éled a jövendôt s a multnak óráit.
Oh, te voltál eddig biztos társam!
Te intéztél engem józan utaidon,
Ha a földi vígságtól megváltam,
Sátorodba intél csendes alkonyidon.
Te vontad bé az ifjú húrjait
Egy csendes búsongás gyászos fátyolával:
Te derítsd fel a férfi gondjait
Magányos örömid szép holdvilágával!
(1802-1808 között)
A MÚZSÁHOZ
Szelíd Múzsa! ki keblemet
Égi lángra gerjeszted,
Felvonsz a porból, s szememet
A nap felé függeszted;
Ki mennyei balzsamiddal
Öntözgeted fejemet,
S örökké zöld pálmáiddal
Feded bé ösvényemet;
Íme, oltárodra nyújtom
E pindusi szálokat,
Tömjénem, myrrhám meggyújtom,
Fogadd el illatjokat!
Te vetted fel karjaidra
Gyenge esztendeimet,
Te osztod fel vállaidra
Még most is terheimet.
Ha a gond jeges kezei
Szívemet elcsüggesztik,
Áon myrtusligetei
Öledben felélesztik.
Ha balsors zivatarjain
Reszketnek kormányaim,
Ilissus virulmányain
Rengetnek szép álmaim.
Az ifjúság örömei
Lassanként elrepülnek,
A szép orca kellemei
Komor ráncokra gyűlnek.
Ami most ifjú szívünknek
Érzeményit bájolja,
Utóbb hideg értelmünknek
Homlokát megráncolja.
Minden gyönyörű Tempéink
Lassanként elhervadnak,
Legforróbb képzeményeink
Egyszerre majd megfagynak:
De te, kegyes Tündér, végig
Ragyogsz bús éjszakánkon,
S a Léthe csendes révéig
Kísérsz setét pályánkon.
Bíbor fátyollal fedezed
Az élet halvány képét,
Rózsaszínekkel hímezed
A sír gyászos környékét.
Oh engedd, hogy napjaimat
Tenéked szentelhessem,
S örömimet, gondjaimat
Kebledbe kiönthessem!
(Végleges formája 1801 után)
TÉTI TAKÁCS JŰZSEFHEZ
Édes éneklô! ligeten, virágon
Andalog Múzsád vegyes illatok közt,
Ámde nem mint egy üresen csapongó
Lepke tavasszal.
Mézet és nektárt szedegetsz te, mint méh,
Minden elrejtett violán s kikircsen;
Halkva döngécselsz, de szelíd hurodról
Aetheri hang foly.
Szívet és elmét magasít Camoenád.
Sokrates karján mosolyogva oktat:
A vidám Erkölcs s vezetô Okosság
Kincseit osztja.
Aki a széppel köti öszve a jót,
Oh Takács! az bölcs, az igaz poéta,
Ez dicsô érdem, s ez az égi bélyeg
A remek elmén.
(1796-1802 között)
VIRÁG BENEDEKHEZ
Éván! merre, hová ragadsz?
Mely szentelt ligetek boltjai fednek el?
Tíbur völgyei rejtnek-é?
Vagy Lesbos kiesült berkeit álmodom?
Pindár, Stesichor isteni
S Alcaeus magasabb lantjai zengnek itt?
Honnom Flaccusa, oh, Virág,
Itt szegdelsz te dicsô delphusi ágakat.
Itt kent fel Polyhymniád,
S eddig nem töretett hellai szirtokon
Nyitsz útat koszorús vezér,
S a Vértest Helicon hangjai töltik el.
Példád élteti mellemet.
Jer, jer, légy kalaúz pályafutásomon!
Fáklyád mennyei lángjai
Mint Pharus lobogó oszlopi, fénylenek.
Jer, jer, karjaidon segélj
Ösvényedre! akármerre vezérlsz, megyek!
(1799 után)
KISFALUDY SÁNDORHOZ
Mi kellemes hang reszket, ezüsthuron
Koncerteket zeng! Aeoli hárfa ez
A Rába partján. Oh, mi tündér!
Álom-e vagy csalatás ragadt el?
Nem, nem csalódtam. Honnom alakjai!
Balzsamlehellô hyblai fürtöket
Hószín kezekkel homlokára!
Kisfaludynk koszorúkra méltó.
Pengesd szerencsés lesbosi lantodat!
Édes keserved mennyei hangzati
Petrarca, Sappho hervadatlan
Érdemeit tereád ruházták.
Oh, hogy mosolygjon rád Amathusia,
S pályádon Eros myrtusi lengjenek!
Oh, énekelj még nemzetednek:
Mézajakad dalait kivánja.
Oh, énekeld még gyenge szerelmidet:
Sírhalmodon majd zöld amaranth fakad,
S hangját kegyessebb zengedéssel
Hamvaidon nyögi Philoméle.
(1801 után)
HORVÁTH ÁDÁMHOZ
Melly a maeoni bölcs lelkét levezetted az Orkus
Tornácába, hogy ott Ithakának lássa királyát,
Lássa, kihozza erôs Achillest és Agamemnont
A feledékeny idôk torkából bajnoki kürttel:
Múzsa! te Horváthot hajdan szárnyadra emelted,
Amikoron Hunyadit lantján hirdette s az Árpád
Vére dicsôségét magyarul harsogta közöttünk.
Oh, te hevítsd lelkét, hangját régolta sohajtjuk.
Vidd el karjaidon lobogó fáklyáddal az elzárt
Régi sötétségnek titkos küszöbére, atyáink
Szentelt hamvaihoz, te fedezd fel elôtte hazánknak
Hajdani héróit, kik bölcs intézetek által
A lebegô kormányt csendes révpartra vezetvén,
Spártai erkölccsel s törvénnyel örökre lerakták
A magyar alkotmány bérctalpait a maradéknak.
S kik, mikor a haragos villongó Visszavonásnak
Lelke kitörte acél závárát a fene hadnak,
Mint hajdan Marathon nagy bajnoki vívtak ezerrel;
S vagy diadalmi öröm közt tértek vissza Budára,
Vagy pedig a haza szent oltárán áldoza vérek.
Mennyi nemes hamvak vagynak még néma homályba
Zárva, kiket méltán lantjára vehetne Homér is!
Múzsa! hevítsd Horváth lelkét, ne felejtse hazáját,
Szent kötelességét, szép híre arany koronáját.
(1802-1808 között)
KISHEZ
Nézd: az igaz virtus feláldozza magát,
S nem kéri senkitôl érdeme jutalmát,
Mert azt magában érzi.
A bajnok mosolygva rohan a halálnak;
Hogy vére gyümölcsöt teremjen honjának,
Éltét örömmel végzi.
A bölcs kebelébôl szívét kiszakasztja,
Néma falak között hervad arculatja,
Fejét mély gond epeszti;
Álmatlan szemei mécsekkel virradnak;
Kizárja örömit a ragyogó napnak:
Az áldást úgy terjeszti.
Barátom! érzed-é? Képed festegetem,
De el nem érheti eléggé ecsetem
Az eredeti szépet.
Bölcselkedô Múzsád, sokratesi lelked
Mennyei kincseit rózsák közé rejted,
Hogy megfoghasd a szívet.
Te Schiller mélységét, Matthisson hímzését
S a tiburi Phoenix magas ömledését
Egy alakban mutatod.
Bájos színnel fested az erkölcs szépségét,
Az álorcás bűnnek felfeded rút képét,
S tôreit elszaggatod.
Az észt az érzéshez remeken csatolod;
A csapongó elmét szeliden oktatod,
Mint fellengjen az égen.
Nagy érdem: de bérét e föld meg nem adja,
Csillagkoronáját csak ott fenn várhatja,
Mnemosyne keblében.
(1802-1808 között)
CYPRISHEZ
Cypris! ledűlök berkeid alkonyin,
S eldanlom elsô ömledezésimet,
Eldanlom, amelyekre engem
A szerelem s epedés tanított.
Lebegj körültem, Mennyei, oh, lebegj!
Varázsövednek bájival ékesíts,
Fedezz fel ambrás lombjaiddal,
S Lolli szelíd keze nyújtsa bérem.
(1802-1810 között)
MELISSZÁHOZ
Más tárogasson maeoni kürtöket
Alcid s Pelídes isteni tettein,
Fellengjen a dircéi harsány
Hattyu szerént az Olymptetôken:
Nyelvünk hazánkból számkivetett vala,
A régi vadság láncaiban nyögött,
A durva ellenség haragja
Néma homály kebelébe zárta.
Sok nagyjainknak balgatag udvarin
Már a magyarnak híre se^ hallatott,
Nem módi, úgymond. Oh, gyalázat!
Oh, vak idôk szomorú gyümölcse!
Ez szülte a sok kárt s nyavalyát reánk,
Ez fojtja bennünk a geniust s erôt,
Ez rontja erkölcsünk, s hazánkhoz
Zárt szeretet kötelit feloldja.
Ezt végre látván a haza bölcsei,
Gátokba zárták a veszedelmes árt,
S ôrangyalunkat visszahozták
A diadalmi kapun Budára.
Nagy rész te munkád, a te eszed s erôd.
Mely példa voltál! Esmeri nemzeted,
Mennyit köszönhet néked e nép,
Nyelv, tudomány, magyar ôsi erkölcs.
Pályánk ohajtott tárgya mosolyg reánk:
Vár a dicsôség trónusa, menj s vezérlj!
A véghetetlen századoknak
Nagy neved érdemit általadtad.
(1802-1808 között)
GÖRÖG DEMETERHEZ
Mennyi országok s koronák reményét
Vetted, oh boldog nevelô, kezedre!
Mennyi népnek nyújt bizodalmat a te
Chíroni lelked!
A nagy álláspont köre nem telik meg
Áldozat nélkül; de ki honja híve,
Mint Görög, mindent mosolyogva áldoz
Honja javának.
Róma undokját s Senecát felejtsd el!
A Nemes legszebb diadalmi bére
Minden ádáznak s alacsony tyránnak
Kénye felett van.
Konnidas márványt nyere Parthenonban.
Adj Trajánt nékünk s kegyes Antoninust,
Véreid hálás kebelébe^ márványt
Nyersz te s örök fényt.
A te munkádnak gyönyörű gyümölcsét
Századok várják, diadalmi paeant
Századok zengnek, s maradékainknak
Áld maradéka.
Hajdan, oh bús sors! nemesült atyáink
Mennyi belsô tűz s fene üldözések
Ostorát nyögték! de az égbe ért már
Ábeli vérök.
Már ma nem félek. Sem idôk zavarja,
Sem gonosz vádak soha fel nem oldják
A magyar szívnek kötelit: királyunk
Ismeri népét!
(1803-1808 között)
GRŰF SZÉCHENYI FERENCHEZ
Astraeánk koszorús papja! Polymniám
Példás érdemidet merje-e zengeni?
Hív Múzsám adaját meg ne utáld, hazánk
őszült Nestora, Széchenyi!
Nem kincs, nem ragyogó polc tüneményei,
Nem mászó csapodár kába reményei
Mozdítják ajakát, mert csak az istenibb
Erkölcs csalja ki énekét.
Fényes birtokaid kénye le nem köti
Munkás életedet: terhek alá veted
Atlas-vállaidat, hogy szemeid hajónk
Kormányára vigyázzanak.
A törvény sivatag rejtekiben lakó
Elméd phárusi láng a szövevény között:
Kôvár s szent menedék minden igaznak és
A bűnnek kegyes ostora.
S hogy mindent megelôzz, a tudományokat
Szárnyaddal takarod, s a haza kincseit
Buzgón gyűjtögeted, s felkel az alkotó
Corvin tára teáltalad.
A polgári töl-ág s delphusi laurusok
Kettôsen fedezik homlokod érdemit.
Méltán áldja nemes lelkedet a magyar,
Mert jó atyja, vezére vagy.
(1802 után)
BARÁTIMHOZ
Én is éreztem, s tüzesen szerettem,
Éltem a föld szép örömit, barátim!
Barna fürtim közt szerelem s vidámság
Myrtusi nyíltak.
Repdezett szívem kies édenében:
Mint ama boldog ligetek lakója,
Már midôn a porkötelet lerázta
Léthe virányin.
A szilaj lélek, rekeszét kitörvén,
A nap útján túl magasan csapongott,
S mint az aetherben lakozó rideg sas,
Földre se nézett.
Mennyi tündér báj s ragyogó kilátás,
Mennyi andalgó öröm és reménység
Rengetett, édes Csalatás! öledben
Mágus erôvel.
Álmaim tűnnek, leesik szememrôl
A csalárd fátyol, s az aranyvilágnak
Rózsaberkébôl sivatag vadon kél
Zordon idôkkel:
Hol csak a külszín fedi a valóság
Puszta országát bibor állepelben;
Ámde a bölcsnek beható szemével
Játszani nem mer.
Látja a Virtust letapodva nyögni,
Látja a Bűnnek koronás hatalmát,
Sokrates méregpoharát s Tibérnek
Trónusa mocskát!
Látja, és keblét szomorún bezárja.
Nem szeret semmit, de nem is gyülölhet;
Szíve óhajt még, de üres vadonban
Hal ki nyögése.
(1804-1808 között)
AZ IFJÚSÁG
Mint az aranykornak boldog századja virágzó
Képe, szelíd tündér Fiatalság! visszanevetsz rám;
Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját,
S szívemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted.
A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak
A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban,
Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly,
Mint a csergedezô Arethusa s tiszta Meander.
Társaid, a mindig nevetô Kedv, Tréfa, Barátság,
Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted,
A szerelem mennyét feltárja Dióne elôtted,
S karjain andalgó örömében renget az égnek.
A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag,
A repülô élet napját felnyitja, bezárja;
Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe^ fereszted,
Elysium myrtusligetévé változik e föld,
Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy elôttünk.
Álmodozó lelkünk nem sejt ily puszta jövendôt,
Melyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek,
S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását,
Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját.
Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson
A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl,
Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon,
Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja,
Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját,
Ússza körül gályád a földet százszor, ezerszer:
Oly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által,
Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin
Andalodó lelked legelôszer kezde hevülni,
S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted.
(1804-1808 között)
BÚCSÚZÁS KEMENES-ALJÁTŰL
Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülôföldem, képedet.
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellô halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.
Ti láttátok az én bölcsômnek ringását
S ácsorgó ajakam elsô mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülô ifjú örömit, gondjait,
Éltem vidám reggelén.
Mélyen illetôdve búcsúzom tôletek;
Elmégyek: de szívem ott marad véletek
A szerelem láncain.
Hímezze bár utam thesszali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsôbb ragyogvány
A szerencse karjain;
Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
Mint Magellán gályái.
Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gígászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja.
Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az elôttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S késôn hullnak könnyeink.
(1804-1808 között)
BÚCSÚZÁS
Elszakadsz tôlem, szeretett barátném!
Hasztalan zárlak kebelembe: eltűnsz,
S mint az álomkép, örömim, reményim
Véled enyésznek.
Én itt, az elzárt béke homályain,
Itt, e romános Tempe vidámjain
Öntöm ki szívem gerjedelmét
Socrat ölébe Anacreonnal.
Ki tudja méltán festeni a huszárt,
S bús arculatját harcai közt, midôn
A megzavart renden keresztül-
Rontja magát dühödô haraggal?
Ki tudja méltán írni az öklelô
Hajdú vivását, amikor a lovast
Dárdája szórja, s mennykövek közt
A meredek falat ostromolja?
Múzsám mosolygóbb tájakon andalog,
A csendes erdô boltjaiban szeret
Víg lantja zengni, s rettegéssel
Néz az erôs hadak istenére.
A csergedô vízpartokon énekel
Vidám enyelgést s gyenge szerelmeket,
S tôled, tetôled, szép Melissza,
Kér koszorút epedô ajakkal.
Édes jutalmam verseimért te légy!
Tűzz egy virágszált barna hajam közé:
Nem kell borostyán, nem kiáltó
Pároszi kô nyugovó poromra.
(1802-1808 között)
CHLOE
Láttam! látta Chloét andalodó szemem!
Ah, mint lenge felém, s mint mosolyodt reám!
Mint a latmuszi szép szenderedô felett
Rezgô Cynthia csillaga!
Tündér ambroziát hinte lehellete,
Mint a hesperi kert mennyei lombjai.
Nincs oly illat egész Tempe virányain,
Sem, Callirhoe, partidon.
Szép, mint a ragyogó nap s feselô virág:
Szép, mint a fiatal Cypria, amidôn
A tenger kiadá isteni kellemit
Ég, föld ünneplése közt.
Oh, ti, lengedezô híves Etéziák,
S rózsás esti szelek gyenge fuvallati,
Jertek gyűlt kebelem lángjait oltani:
Égek! szívem elolvadott!
(1802-1808 között)
CHLOE
Mint egy árva madár, Chloé,
Mellyet fészke helyett néma kalitka zár,
Nyögdécselsz, epedô kegyes!
S vasbékódra szemed gyöngyei hullanak.
Megcsalt a ragyogó hinár:
Süllyedsz, s nincs, ki kezét nyújtsa kezed felé!
Késôn nyílt szemed árjai
Rabságod kötelét meg nem emészthetik!
El kell ásni szerelmedet
Bimbózása elôtt, zsenge csiráiban.
Ah, így játszik az ég velünk!
Szívünk ösztöneit fájdalom oltja el.
Akit lelked epedve kér,
Attól messze szakaszt, hogy soha el ne érd:
Akit félve kerülsz, utálsz,
Annak jégkebelén hervad el életed.
Boldog, boldog az, akinek
Pártáját szerelem myrtusa váltja fel,
S egy kedvelt rokon-érezô,
Egy kedvelt szeretô oldja le szűz övét!
(1802-1808 között)
Fő ÉS SZÍV
Mit? s hát azért epesszem
Éltem tünô tavasszát,
Hogy megvetett az álnok?
Byblis szerént nem olvaszt
Vízzé szerelmem engem:
Nem mossa gyáva könnyel
A férfi arculatját.
Tán hímes Hybla berkén
szál virág mosolyg rám?
Tán Ámor leánynak
Képére nyomta csókját?
Nemcsak Chloé fejérôl
Folynak le barna fürtök,
Nemcsak Chloé szemében
Villognak égi tegzek!
Menj, menj! szabad vagyok már:
Hálá! kinyílt kalitkám!
Hálá! - de jaj, mi fojt el?
Bús könnyeim buzognak,
Jaj, szívemet nem oltja
A fô hideg tanácsa!
Édes Chloém! szeretlek,
Mint méhek a virágot
S mint a folyót az ôzek!
(1802-1808 között)
EGY HÍVTELENHEZ
Mely zöld Tempe fedez, Chloé?
Mely bájos ligetek rejtekiben lebegsz?
Kit lát gyenge öledbe^ most
A szép esttünemény s Délia csillaga?
A mély tengereket hinár,
A jégszívet alakszín fedi álnokul.
Megcsalt engemet is tehá
Kisded mézajakad s kék nefelejcs-szemed!
Megcsalt! s rózsabilincseden
Más boldog csalatott néz mosolyogva rám.
Oh, nem véli, mi tôr lesi
A zengô labyrinth ernyei közt szegényt!
Gallyról gallyra vigan repes
És üdvezli az ég reggeli lángjait.
Majd elhallgat örömszava,
Lépvesszôre ragad, s fészke kalitka lesz;
Vagy vergôdve kitépdeli
Hímzett szárnyait, és nyögve fut énvelem.
(1802-1808 között)
EGY LEÁNYKÁHOZ
Régen sohajt utánad
Szívem, kegyes leányzó!
Régen! de ah, nem érzed
Ámor szelíd hatalmát.
Vígan lebegsz körültem,
S mint a Zephyr tavaszkor
A rózsaillatokkal.
Bájos tekintetidben
Vidám öröm sugárzik,
S mint a nap égi lángja
A bús homályt elosztja:
Tündér szemed mosolygván,
A társaság feléled.
Minden derül tevéled,
Minden: de én, de óh! én
Némán lehajtom elholt
Orcámat, és szorongó
Keblem döbög, szemem sír.
(1802-1808 között)
CENCIMHEZ
Cencim, repül az élet,
Mint egy sebes sohajtás.
Tűnik tavassza s hervad,
Mint gyenge rózsabimbó.
Amely Zephyr kinyitja
Langyos lehelletével,
Az tépi el mosolygó
Díszét kis életének.
Még most mi is virágzunk,
Mint a libáni Tempék,
Szívünk örömre repdez,
Lelkünkben égi láng ég.
Majd eltűnik szerencsés
Éltünk arany tavassza.
E barna fürt lehull majd,
Mely büszke válladon csügg.
Villámkacér szemednek
Fényét homály borítja;
Kebled csudás alakja
S e szép ajak rubintja
A vad halál kezében
Porban heverve sorvad.
Éljünk tehát, s örüljünk;
Mert ah, csak egyszer élünk!
(1802-1808 között)
AZ ÉN KEGYESEM
Az én kegyesem nem nemes,
De deli és szép,
Mint egy Gratia, kellemes.
Szíve tiszta s ép.
Félénk szeme nem mosolyog,
Csak dagadó melle dobog,
Midôn felém lép.
A módit ô nem ismeri,
Sem piperéit,
Ah, mégis oly szépen szedi
Könnyű lepleit!
Barna fürtje sodradéka,
Fátyola csendes árnyéka
Festi kecseit.
Szép, ha képén a szerelem
Rubintja pirul,
Szép, ha könnyét törülgetem,
S vállamra simul;
Szép, ha ölel, fohászkodik,
Színe százfelé változik,
S nyelve elnémul.
(1802-1808 között)
ESZTIHEZ
Szép, szép az élet, Eszti!
A myrtus-illatokban
Ámor s Dióne karján
Be édes élni, Eszti!
Más félje a szerencsét
S a tengerek haragját;
Golkonda drága kincsét
Rakásra gyüjtse öszve,
Villogjon a dicsôség
Polcán Napoleonnal;
Hirdesse gyôzedelmét
Száz diadalmi paeán:
Én véled, édes Esztim,
Véled kívánok élni,
Elrejtve a világtól,
Hol senki nem vigyáz ránk,
Hol semmit én ne látnék,
Csak édes angyalorcád,
Csak téged, édes Eggyem!
Hol mást ne hallanék én,
Csak szád kegyes sugását
S hív szíveink verését.
(1802-1808 között)
A TAVASZ
A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegôn mezônkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.
Alkotó aethert lehel a világra,
Melyre a zárt föld kipihenve ébred;
Számtalan létek lekötött csirái
S magvai kelnek.
Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki.
Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,
A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek
Lejtnek utána.
Én is üdvezlô dalomat kiöntöm,
S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,
Gyenge melledhez: valamint te, oly szép,
S mint mi, mulandó!
(1802-1808 között)
EMMIHEZ
Emmi! nékem sem fedi szívemet jég.
Láng az éneklô, heve forr dalában:
Ömledô bôség, magasabb csapongás
Önti ki lelkét.
Aki vért zengett s haragos Skamandert,
Aki a zordon Rhodopén parancsolt
Kônek és vadnak s Rhadamant kezének:
Hév szeretô volt.
Dirce zengôjét, ki Olympiának
S Peliont égig ragadó gigásznak
Harcait dörgé: szerelem dagasztá
Cypris ölébe^.
S azt, ki ezt mérész utain követte,
S büszke reptével ragyogóbb vidékre
Hívta Rómának koszorús leányit,
Gratia szülte.
A lyrát felkent kezek érdekelték.
Húraim gyengék magas égi hanghoz,
A szelíd Paphus kiesébe^ nyögdel
Lesbosi hárfám.
Jer, vegyülj hozzám epedô szavaddal,
Édes esdeklôm! öröm-ömledéssé
Olvad e bús dal, s koszorúzva dűlök
Gyenge öledbe.
Énekeld Charist velem és Diónét!
Ahol e kettô mosolyogva múlat,
Ott az ég s minden, kegyes Istenével
Harmoniát zeng.
(1802-1811 között)
AZ ELSő SZERELEM
Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a repülô idô,
Sem más lyányka kacér szeme
Fel nem bontja, Dudim! rózsabilincsemet,
Mely még szép fiatal korom
Boldog napja alatt öszveszövött veled!
Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemô szopott,
S ifjú élte virágozott:
Hozzád vissza-ohajt szívem s epedve kér.
A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
Látják hullani könnyemet
A csendes patakok s Délia csillaga.
Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem;
Elgyengülve borulsz reám,
Haldokló ajakam szívja lehelleted,
Szíved verdesi szívemet;
Majd ismét bucsuzó csókjaid éltemet
Oltják, s földre rogyom veled,
Majd eltűnsz, s repülô képed után futok,
Míg lankadva felébredek,
S a forró szerelem könnyei buzganak.
(1802-1808 között)
GLYCERE
Alkonyati homály terjed
A csillagok boltjára,
S pirholagos lánggal gerjed
Az esthajnal sugára.
Szűz Cynthia sárkányait
Fényszekéren vezeti,
S a Balaton hullámjait
Rubintláng festegeti
Örömre int a természet
S éltem tűnô tavasza;
Szerelemre az enyészet
S Philomele panasza:
De én komoly szemet vetek
A hold ezüst képére,
S csak szomorú dalt pengetek
Hesperus intésére,
Túl jár elmém a Badacsony
Kies virulmányain,
Túl a rengeteges Bakony
Setétellô ormain.
Ott, hol zsenge érzéseit
Ifjú szívem gerjeszté,
S az öröm s bánat könnyeit
Legelôször ereszté.
Hol, Glüci! veled karöltve
Néztem az est csillagát,
S lelkem, örömmel megöltve,
Itta Hébe poharát.
(1804-1808 között)
BACCHUSHOZ
A te rettentô karodat Lycurgus
Veszte és Pentheus letörött királyi
Polca s vad Roethus szomorú halála
Hirdeti, Éván!
Hát reám mit sujt haragod, hogy eddig
Édes áldásod megutálva néztem,
S éltetô lángját poharadnak ajkam
Még nem izelte?
Megvetôd lelkét örökös komoly gond,
Néma bágyadtság, megölô hidegség
Gyötri, s e szép föld örömit mogorva
Homloka fojtja.
Ámde, kit Cypris kegyel és Camoena
Lelkesít, nem kér örömet tetôled;
Égi nektárt nyújt Aganippe néki
Ámor ölében.
(1802-1808 között)
A MEGELÉGEDÉS
Nem kér kínai pamlagot,
Sem márványpalotát a Megelégedés.
Többszer múlatoz a szegény
Földmíves küszöbén s durva darócain,
Mint a dáma kigyöngyözött
Keblén s ambroziás mellpatyolatjain.
Csendes szalmafödél alatt
A víg pásztori kor gyermeki közt lakik;
A természet ölébe dôl,
Annak nyújtja kezét s mennyei csókjait.
(1802-1808)
FÉLTÉS
A bézárt Danaét érctorony és acél-
Závárok s iszonyú ôrebek ôrizék.
A pajkos Szerelem mint kacagott ezen!
Mert ô csak mosolyogva gyôz.
Féltô! tompa szemed látta-e míveit?
Állítsd meg, nyomorult, a dagadó Dunát,
Gátold meg Boreas vad dühe harcait
S a villám rohanó tüzét!
A tündér Szerelem béfedi a napot
S Argus száz szemeit! majd lebegô Zephyr,
Majd szélvész s fenevad. Fojtva erôsödik.
Mint a puskapor és harag.
(1802-1808 között)
A JÁMBORSÁG ÉS KÖZÉPSZER
Más az Atrídák ragyogó dagályát
Tarka pórázon mosolyogva nyögje,
S Tantalus-szájjal magas asztaloknál
Üljön epedve.
Oh ti, elrejtett kalyibák lakói,
Régi Jámborság s te, arany Középszer!
Üljetek mellém küszöbömre: vígan
Látlak, ölellek.
Üljetek mellém ösi tűzhelyemre!
S majd Szabínám hív keze-fôzte mellett
Mártsatok vídám ajakat mosolygó
Bükkfa-kupámba.
Aki keblében helyet ád tinéktek,
A szerencsének letapodja kényét;
S szíve épségét soha semmi bájszín
Tôrbe nem ejti.
Nem von az fényes rabigát nyakára,
Sem majomnévért kenyerét nem adja;
Kincseket sem gyűjt, hogy azokra árvák
Könnye kiáltson.
Tiszta lélekkel s megelégedéssel
Látja csűrében keze míve bérét;
S izzadásának gyönyörű gyümölcsét
Éli örömmel.
Nyájas orcával szegi meg falatját
A barátságnak s jövevény szegénynek;
S asztalánál, mint az öreg Philémon,
Égieket lát.
Háza szent templom, maga áldozópap,
És az áldásnak poharát kezében
Istenek töltik kimeríthetetlen
Égi itallal.
(1804-1809 között)
HORATIUSHOZ
Róma fenséges szavu Pindarussza,
Flaccus! eldôlt már az Olympig ötlô
Róma, s a roppant Capitoliumnak
Szent tüze elhúnyt.
Ám te élsz most is! neved és Camoenád
A dicsôségnek tetején ragyognak.
A halandóság köde fel nem érhet
Fényes egedre.
Oh, te buzdítsd fel magas énekeddel
Gyenge Múzsámat! te emeld magadhoz
Lantomat! fűzd rá tüzes ömledésed
Aetheri szárnyát:
Hogy tehozzád felvigyen, és tevéled
Tíburod csendes ligetébe rejtsen,
Hol te oly sok szép örömet találtál
Blandusiádnál.
Ott taníts engem nemes érzeményid
Tiszta forrását huraimra csalni;
Ott taníts: mint kell az idôvel élni,
S bölcsen örülni.
Ott taníts: nyúgodt megelégedéssel
A dicsô virtus menedékölébôl
A vad orkánok s habok üldözését
Nézni mosolyogva.
(1802-1808 között)
A FELKÖLT NEMESSÉGHEZ
Mint majd midôn lángszárnyakon eljövend
A nagy Birónak cherubi angyala,
És kürtje harsány hangja a mély
Sírba leszáll hidegűlt porunkhoz:
Mindenfelé dob s tárogató riad.
Úgy tetszik, elhúnyt párducos ôseink
Támadtanak fel hamvaikból
Véreiket fedezô karokkal.
Toldulva jônek bajnoki népeink:
Erdély kegyetlen székelyi, a fene
Hajdúk az áldott térmezôkben
Megfeketült haragos kunokkal;
Az ütközet közt állni tudó, kemény
Horvátok és vad rácok erôs hada
Táborba szállott, hogy kövesse
A magyarok rohanó lovagját.
Örvendj hazám! nézd: mennyi jeles sereg
Kész érted önként ontani életét.
Oh, bátran örvendj! mert megôrzik
Hantjaidat született vitézid.
Magyar nemes vér bere, jutalma vagy,
Vérzô magyar kar tarta meg eddig is,
Csak hív szülöttid vérpatakja
Áradozand ezután is érted.
Nézd, mint buzognak szép deli ifjaid:
Mindannyi hérót s Marst mutató vitéz
Tüzelg szemökbôl; felkelend még
Báthory, s él Kinizsink ezekben!
Tud gyôzni e nép! Attila magva ez!
Ez dúlta Árpád hajdani harcain
A föld legelsô tartományit,
S láncra füzé sok ezer vitézit.
E nép csatázott nagy Hunyadink alatt,
Mikor kevély Bécs tornya lerontatott,
S roppant Budának gyôzhetetlen
Ormai közt diadalmi kürt szólt.
Hát bölcs királynénk, Trézia! trónusod
Nem a magyar szív vívta ki Pálfyval?
Nem a magyar s Nádasdy kardja
Tette dicsô koronád fejedre?
Hat nagy királyok fegyvere omla rád,
Tűzláng borítá Austria tájait,
S nem volt, ki terhed Herkulesként
Tartsa: egész birodalmad ingott.
S ím, mint midôn bús Aeolus éktelen
Barlangja torkát Kaukazus oldalin
Feltárja, s ádáz szélveszekkel
Fellegeket hasogatva pusztít:
Felkél az ébren szunnyadozó magyar,
S elszórja villámkardja eged ködét;
Megtörte, földhöz verte, mint egy
Bellerophon, hatagyú Chimaerád!
Menj most, vitéz faj! nézd, mikor a vadak
Királya felkél Júba vadonjain,
Szavára megrémül az erdô,
S futnak ezer vadak odvaikba!
1805
AZ ULMAI ÜTKÖZET
Mit hallok! Árpád honja határain
Álgyúk dörögnek! rettenetes veszély
Zúg, mint dagadt felhôk morajja
S Bosporusok zokogó nyögése.
Egy nagy csapással mindeneket levert
A harc s dicsôség kénye, Napoleon,
S mint Júpiter mindent lerontó
Mennyköve, egy riadással elszórt.
Látom hazámnak fegyveres ôreit
Rémült futásban; látom az éktelen
Vert had zavarját tébolyogva,
S Bécs s Pozsony érckapuit vivatlan
Kitárva! Oh sors! oh csuda nap! mi ez?
Nincs hát remény már? - Itt az idô, magyar,
Mely majd szabad lelked nem ismért
Jármot akaszt te szilaj nyakadra!
Nyolc száz repült el már Budavár felett.
Villámok ádáz zápora, vérözön
Toldult s rohant rád számtalanszor:
Ámde te, mint az egekbe ötlô
Kriván, mosolygál a zivatar között.
Rémíthetetlen melled acélfalat
Vont fel körülted, s vakmerôen
A haragos buzogányt ragadván,
Gigászerôvel harcra szegült karod,
Vívtál ezerszer többel ezer csatát:
Menj, most mutasd meg Zrínyi lelkét,
Zrínyi dicsô remekét, halálát!
Mer! a merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait áltüti,
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes utat tusakodva tör s nyit.
(1805. okt. 14. után)
A MAGYAROKHOZ
Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tôre dühös viadalra készti.
Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.
Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dôlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak.
Te Títusoddal hajdani ôseid
Várába gyűltél, hogy lebegô hajónk
A bölcs tanács s kormány figyelmén
Állni-tudó legyen a habok közt.
Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély:
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.
1807
FELSőBÜKI NAGY PÁLHOZ,AZ ORSZÁGGYÚLÉS ALATT
Már midôn a föld letapodva hódol,
S Róma felséges geniussza eltűnt,
Mint egy ôr Cato feded a világot,
S mennyköveket szórsz.
A közembernek neve vész magával.
Kincs, kevély márványpaloták homályba
Dűlnek, elmúlnak, s heverô uroknak
Híre enyészik.
A derék nem fél az idôk mohától,
A koporsóból kitör és eget kér,
Érdemét a jók, nemesek s jövendô
Századok áldják.
Láttalak fényes hadi öltözetben.
Látlak országunk ragyogó gyülésén:
Ott merô Hectort s Kinizsit mutattál,
Itt Cicerónk vagy.
ősz atyáink közt fiatal korodban
Pálmaágakkal koszorús fejedre
A kitündöklô magas elme s lélek
Égi sugárt vont.
Nagy, midôn tündér paripádra szöktél,
Nagy, hazánk kormányvezetô tanácsán:
Itt az érdempolc! ez az égnek MDALútja,
S régi magyar dísz!
1807
GRŰF FESTETICS GYÖRGYHEZ
Örvendj, hazánknak bölcs fia, Festetics!
Gyôztél, leromlott a buta cimbora!
Gyémántpaizsban sérthetetlen
Áll az igaz, valamint egy isten.
A Földnek ádáz kölykei bérceket
Szórtak, de Pallas mennyei fegyvere
S a szent Igazság titkon égô
Mennyköve porba temette ôket.
Örvendj, szerencsénk talpköve szirton áll:
Nyelvünk, atyáink ajka, feloldatott,
Virrad hazánk várt napja, virrad,
S a denevérek elôtte futnak.
Jaj! sem a sérült szerelem nyögése,
Sem kegyességem, sem az ég hatalma
Téged énnékem soha vissza többé,
Vissza nem adnak.
Élj szerencsésen, valamerre fordulsz!
Légyen áldásom veled és vezérljen!
Légyen a Végzés utain szerelmünk
Angyala társad!
Élj szerencsésen, s ne felejts el engem!
Menj az égtartó Pyrenéken által,
Menj az északnak havasin keresztül,
Csak ne felejts el!
Ott is, óh ott is tied e sebes szív,
Mindenütt kísér, veled él, veled hal,
S sárga képemnek halavány vonásin
Festve neved lesz.
(1804-1808 között)
BARÁTOMHOZ
Źme, lassanként lefoly a virágkor,
S gyenge rózsáink vele elvirítnak;
A kies Tempék, Örömek, Szerelmek
Véle enyésznek.
Mely rövid s kedves! valamint az elsô
Éjjelünk, mellyen szeretônk ölében
Életünk legszebb örömébe égve
Kóstola szívünk.
Elrepül tôlünk, soha vissza sem tér!
Sem Galenusnak tudományi titka,
Sem kegyességünk ezer áldozatja
Vissza nem adja.
Minden órádnak leszakaszd virágát,
A jövendônek sivatag homályit
Bízd az Istenség vezetô kezére,
S élj az idôvel!
Elmarad tôlünk szeretett barátnénk,
Itt hagyunk mindent, valamit szerettünk,
Semmi nem kísér szomorú koporsónk
Néma ölébe.
A piros hajnal derülô sugára,
A barátságnak kegyes ápolási,
A legesdeklôbb szerelem siralmi
Fel nem idéznek!
(1804-1808 között)
AZ ÉLET DELE
Felhágsz, éltem napja, eged délpontjára,
Ragyogva omlik rám fényed hév sugára.
S ah, tudom! valamint felért szép delére,
Szintoly gyorsan leszáll nyugovóhelyére
Hanyatló pályád!
Nem volt ekkorig is felhôtlen futásod,
De hamar felderült rövid elhúnyásod.
Csak azért rejtezél néha fellegekben,
Hogy fátyolod alól annál kedvesebben
Mosolyogjon orcád.
Nem adtál szüntelen tüskétlen rózsákat,
Nem lengettél mindég lágy Etéziákat:
De adtál víg elmét, erôt, barátságot,
Angyali érzéssel tölt édes órákot
Cypris ölében.
Mit várjak ezután, nem látom elôre.
Könnyes szemmel nézek a múltra s jövôre:
örömeit sírva emlegetem,
komor képét elôre rettegem
Setét ködében.
(1804-1808 között)
LEVÉLTÖREDÉK BARÁTNÉMHOZ
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm idômet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem?
Tudod, elvesztettem édes enyelgômet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Lefestem szüretem estvéli óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem.
És csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
Leplembe burkolva könyökömre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
Az ôszibogárnak búsongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdezô szárnyai
Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.
Életem képe ez. - Már elestvéledtem,
Béborult az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája
S bús melancholiám szomorgó nótája.
(1804-1808 között)
A KÖZELŹTő TÉL
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
Oh, a szárnyas idô hirtelen elrepül,
S minden míve tünô szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
(1804-1808 között)
FOHÁSZKODÁS
Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érzô lelke ohajtva sejt:
Léted világít, mint az égô
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.
A legmagasbb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
A láthatatlan férgek: a te
Bölcs kezeid remekelt csudái.
Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségbôl, a te szemöldöked
Ronthat s teremthet száz világot,
S a nagy idôk folyamit kiméri.
Téged dicsôit a Zenith és Nadír.
A szélveszek bús harca, az égi láng
Villáma, harmatcsepp, virágszál
Hirdeti nagy kezed alkotásit.
Buzgón leomlom színed elôtt, Dicsô!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
S hozzád közelb járulhat, akkor
Ami után eped, ott eléri.
Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
A jobb s nemesb lelkeknek útján,
Merre erôm s inaim vihetnek.
Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád; ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.
(1802-1808 között.
Végleges forma: 1810-ben)
ÉLETFILOZŰFIA
Én is örömre születtem
Arkádia berkében,
Rózsapárnán szenderegtem
Cypris ambrás ölében.
Az aranyszázad istene
Pásztorai közé kene.
Ah, de mint az aranyvilág,
A rózsakor elrepül!
Olympusra más isten hág,
S Dodona berke dördül.
Elvirít a szép kikelet,
S vele a hesperi liget.
Az enyém is elvirult már!
Pályám vége közelít:
Hol a gigászi Örök vár,
S chaoszába elmerít,
Mint egy cseppet az óceán,
Mint egy sóhajtást az orkán.
Légyen álom, légyen bíró,
Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó
A vadon enyhelyébe.
Mert ha bíró: nem furdal vád,
Mert ha álom: nyugalmat ád.
Ember voltam, csak gyarlóság
Létem fényes bélyege,
Ha virtusom nem hiúság,
Forró vérem melege,
Ha szívem nemesebben vert:
Önmagában méltó bért nyert.
Sírjak-e, hogy életemet
Jól használni nem tudtam,
S legkiesebb ösvényimet
Álmodozva folytattam?
Ha ezt újra elkezdhetném;
Ismét a multat követném.
Az ifjúság örömeit
Lelkesedve öleltem,
De szívem szebb ösztöneit
Soha bé nem tölthettem.
Ithakám partját elértem:
S ah, hazámra nem ismértem!
Úgy éltem, hogy életemet
Visszaélni ne bánnám,
Úgy éltem, hogy életemet
Végezni ne fájlalnám;
Megcsókolgattam rózsáit,
Megizzadtam vaspályáit.
Láttam a mosolygó tavaszt,
Láttam az égetô nyárt,
Láttam minden idôszakaszt
S minden földi láthatárt:
Ha örök idôket élnék,
Ezeknél többet nem érnék.
Tűnô éltem rövidségét
Én tehát nem siratom,
S a jövendô kétes képét
Elôre nem borzadom,
Minden kornak van istene,
Nem zúgolódom ellene,
S kebelemben marasztom.
1811
AZ ÉN MÚZSÁM
Akit Cyprus ölel s delphusi láng hevít,
Nem szállít ki hajót Bengala öblein,
Tajtékos paripát sem zaboláz keze
Harsány trombitaszón a hadi arc elôtt:
Bájoltan heverész ernyeitek között,
Oh, édes Szerelem s píeri gyenge szűz,
S ott énekli vidám lanttal az isteni
Szépet, Jót s Amathus berke virányait.
Hippocrene szelíd völgye homályiban
Leltem gyenge korom kellemes édenét:
Ott leltem gyönyörű elmerülésimet
A szent lelkesedés s képzelet árja közt:
Nem mérkôztem arany lanttal az ó világ
Bámult dallosival: nem ragad énekem
A maeoni madár szárnyain ég felé,
Sem Pindár riadó himnusza repteként
A félisteneket zengeni nem meri.
Mint kis méhe csak itt, a vizerek körül
Döngécsel mezeink zsenge virágain,
Hol néktek, nemesek, ritka Kazinczy s Kis!
Bokrétát szedeget nimbuszitok közé.
Tí két Tyndaridák lettetek a magyar
Pindus fellegi közt, s hajnali csillagok
Hosszú éje után: én Philomélaként
Üdvezlém az arany nap piruló egét.
(1803-1808 között)
ORCZY ÁRNYÉKÁHOZ
Mely méltó koszorút, mely diadalmi bért
Adjon néked örök míveidért hazád?
Oh bajnok s koronás mennyei Lantverô,
Voltaire érdeminek szép köszönet vala
Párizs tapsai közt a fejedelmi csók.
Petrarcát ragyogó gyôzödelem-szekér
Jutalmazta. Kinyílt a Capitolium
Hellas szűzeinek, mint mikor a világ
Hódítói elôtt zengtenek ormai.
Hát néked, ki az ô útjaikon vezetsz
Minket Delphi magasb pálmavirányihoz,
Oly buzgón törekedsz s gátokat ostromolsz,
Hogy fáklyáddal egünk fellegeit higítsd,
És napját az idô lelke szerint emeld -
Néked vajjon ezért lészen-e pályabér?
Vagy tán csak csalatás minden elôtörés?
E nép nem veti el már soha fékjeit,
S vak rögzése örök hályogiban marad?
Hagyján! aki ugy élt, mint te, s ugy énekelt, -
Nem kér lelke hiú gyermeki bábokat;
Önnérzése dicsô Pantheon annak és
A jók szíve alatt fennmaradand neve;
A némult ravatal zárait eltöri,
S a villámvezetô sashoz emelkedik.
Nem halt meg, ki ugy él, mint te, nagy Orczy, nem!
Általküzdi setét Aeacus öbleit;
Mint Alcides, erôs fegyveri közt ledűl,
S a tűzbôl az Olymp lángküszöbére hág.
1809
BARÁTIMHOZ
Már-már félreteszem lesbosi lantomat,
Érzésim felesét s néhai biztosát.
Nem pendíti meg azt már soha semmi tárgy,
Sem nagyság ragyogó nimbusza, sem Chloém
Andalgó szemein gerjedezô hevem.
Forró ömledezés csalta ki hangjait
A víg reggeli kor rózsavirányain.
Hervad már tavaszom, s bimbai hullanak:
A szép álmodozás kedves alakjai,
A tündér Amathus bájai oszlanak
Éltem gondjai közt, a komoly ész elôtt.
Nem kíván koszorús hírt, nevet énekem.
Kész bérem, ha nemes lelkeket érdekel,
És néktek, szeretett nemzetem ékei,
Laurussal fedezett bölcsei! tetszhetik.
Épít, ront az idô lelke, ezer csudát
Szül, s ismét repülô szárnyaival ragad:
A ti érdemetek s mívetek élni fog.
Amíg egy magyar él a Duna partjain.
Alkotmánytok örök talpkövihez teszem
E morzsát, s az idôk harcai közt megáll.
(1808 körül)
A REMETE
Egy ôszült remetét a Tihany oldalán
Ismértem. Sivatag sziklaüregben élt.
Már két századokat hordoza vállain,
S mellén lengedezett hosszu, fejér szakáll.
Gyakran bölcs szavait hallani elmenék
Barlangjába, vidám gyermekidôm alatt.
Sok történeteket hordogatott elô
A bölcs ôsz az idôk régi homályiból.
Egy szép alkonyaton melleje ültetett,
ősz pillái alól könnye kicsordula,
S így kezdé szavait: Látod amott, fiam,
Amint a Balaton habja locsogva küzd
A bérc öbleiben, s rengeteges vadon
Zöld pártája körülfűzte az ormokat?
Ott hajdan ragyogó tornyok, erôs falak
Állottak sudaras sorjegenyék között.
S ím, ott egy feketült klastrom, az ó világ
Buzgósága dicsô temploma s szent helye.
Sok távollakozók s messze zarándokok
Csókolták küszöbét s szentjei zsámolyát,
S a himnuszba vegyült orgona hangjai
Buzgón ömledezék a hegyeket körül.
Hány szív harcola szent boltja homályiban,
Míg eltépte magát ösztöne láncain,
S lángérzése szelíd búslakodásra vált!
Hány szép hervada ott élete hajnalán,
Mint egy gyenge virág a havasok között,
Mely látatlan alak díszeivel kivész!
Ott lankadt, epedett Váradi Lóri is
Érzô lelke tüzes gerjedezésiben.
Nem fojthatta meg azt a feledô idô,
Sem más isteni kéz mennyei balzsama.
Legszebb szűz vala ô Hunnia térein.
Sok fényes lovagok néztek ohajtva rá:
Sok nagy gazdagokat Lórika megvetett,
Mert szívét szeretett Sándora bírta már,
S oldhatlan kötelek közt vele egyesült.
Sándor régi nemes faj, de szegény vala;
Mellyért Lóri kemény atyja csikarva dúlt,
S e klastromba dugá a szeretô leányt.
Kábultan maradott Lóri sokáig itt,
S mint egy álmodozó csendesen elmerült,
Míglen végre beteg szíve felébrede,
S a kétségbeesés tôreivel vivott.
Már négy bús kikelet látta siralmait
S lassanként kihaló kellemit, amidôn
Egy bús óra alatt ajtaja megnyilék,
S a régen-siratott karja közé rogya.
Testek rándulatit festeni nem merem,
Sem tördelt szavokat s ömledezésiket.
A döbbent kebelek nyögve szorultak el,
S bennek minden erô s élet eloltatott.
Míglen végre, sebes könnyeik árjai
Megnyitván lekötött nyelvüket, így zokog
Forró csókjai közt a pihegô leány:
Oh kedves, kit az én lelkem epedve várt
Minden perceneten, s érted imádkozott!
Oh ifjú, kit az én szívem ezer közül
Választott! de az ég szívemet eltöré!
Eljöttél, hogy ezen néma falak között
Esdeklô szeretôd könnyeiben feredj?
Eljöttél, hogy alélt lelkem elôtt kinyisd
Elvesztett örömünk hajdani édenét?
S hogy még egyszer örömkönnybe borult szemét
Lóridnak karodon zárja be a Halál?
SÁNDOR
Nincs szóm, nincsen erôm! végy kebeledbe, végy!
S olvasd e halovány orca vonásain,
Olvasd e szomorún béapadott szemen,
Mint szenvedt nyomorult életem ekkorig.
Bujdostam hegyeken, völgyeken és habon,
Míg felleltelek, oh angyalom, édesem!
Im álttörte acélzáraidat karom.
Jer most, merre karom s a szerelem vezet.
Jer, menjünk oda, hol senki nem ismer, és
Egy csendes kalyibánk, egy nyoszolyánk leszen.
Menjünk! Mint az idô; oh ne habozz! kövess!
LŰRI
Menjünk, nyújtsd karodat! légy vezetôm! megyek
A bús Kaukazuson s tengerek árjain
Lángnak, habnak, ezer fegyverek élinek.
Isten véletek itt, oh szomorú falak,
Itt hagylak! szeretôm karjain elmegyek!
Menjünk a szerelem szárnyain... Oh, de mit,
Mit hallok? elalél lelkem. - Egek, mi ez?
Halld, a lármaharang! nézd! közelítenek
A fáklyák. Ti kemény istenek! - el vagyunk
Árultatva tehát? - Oh, te csalárd öröm!
Eltűnsz, el, valamint egy buborék tehát?
Már hát nem lehetek, kedvesem, a tiéd
E földön! de tiéd lészek az égbe^ majd!
Oh, kedves szeretôm! hogyha szeretsz, ne hagyj
E mélységbe^! ne hagyj! ölj meg ezen helyen;
Ölj meg, hogy kezeden fogyjon el életem.
Hah, jônek! Szeretôm, hív szeretôm, ne hagyj!
Csókolj meg, s vasadat döfd ide, oh, ne szánj!
Döfj, ím itt kebelem. Én örömest halok.
Add meg nékem ezen leggyönyörűbb halált!
Ekkor Sándor elôrántja hegyes vasát,
S a vállára borult szűz kebelébe döf.
Elsóhajtva repül bánatos élete,
S egy bágyadt volt lebegô szava.
SÁNDOR
Hah, menj, menj, te nemes lélek! ez a világ
Nem méltó tereád, menj, követôd leszek.
Hah, már látlak! az ég fényözönén lebegsz,
Intesz, hívsz, mosolyogsz, karjaidat nyitod.
Ű kedves szeretôm, Lóri, te hívsz: megyek.
Ekkor Lóri hideg karja közé borult.
Csókokkal befedé kedvese tagjait,
S mélyen mártja sebes szíve alá vasát,
S forrón öszvevegyült vérök eláradott.
Ott egy nyárfa alatt lett temetôhelyök.
Egy szép gerlicepár jött ki porokból, és
E csendes ligetek sátoriban leszállt.
Gyakran látni setét éjjeleken fejér
Fátyolban lebegô lelköket e helyen:
Gyakran hallani itt lassu melódiát
Éjjel, mint valamely gyenge furullyaszó
Messzünnen kihaló gerlicehangjait.
(1807 körül)
AJÁNLÁS
Mint a világnak hajdani díszei,
Csendes mezôdben rejted el éltedet,
Hogy ott magadnak s nemzetednek
Élj Eratód arany édenében,
s mérész aetheri szárnyakon
Felleng sas elméd Delphi dicsô egén,
A dithyrambok lángkörében
S a Kegyek életadó virányin.
Plátói nyelved s lelked idézte le
Hozzánk az ép íz szebb geniusszait;
Nyelved mosolygó Gratiája
Önti belénk Helikon malasztját.
Pólyádba^ paeán rengete tégedet!
Már ott tapodtál sok fene undokat,
Melyek zavarták Pindusunknak
Szent ereit s ege tiszta fényét.
Boldog vagy, Áon szűzei kedvese,
S nagy, mint hazádnak legnemesebb fia!
E kért remek dísz kéri méltán
A Ganyméd poharát az égben.
Te lelkesítéd szunnyadozó erôm,
Kebledbe öntöm zsenge virágimat:
Iktasd dicsôen tört utadra
Nyomdokidon lebegô Camoenám!
1808
A MÚZSÁHOZ
A te ernyôdnek kies alkonyában
Andalog szívem, Helikon leánya!
Álmaim tündér ligetit te hímzed
Bájos ecsettel.
A szökô Hórák mosolyogva lengnek
Büszke hullámin magas énekednek,
S halhatatlanság koszorúi nyílnak
Künnyű nyomokban.
Megszeged reptét az örök tünésnek;
Néma hamvvedrek mohait biborral
Fested, és a bús ravatalba fényes
Életet öntesz.
A derék tôled nyeri szíve bérét.
Hector és Alcíd dalod égi szárnyán
Hágtak a Dörgô palotája ázur-
Bércein által.
A te berkedben szedi laurus-ágát
Théba föntzengô koszorúsa, Pindár
És az ömlô lant fejedelme, Flaccus
S Lesbos alakja.
Mély sugallásod kiemelt magamból,
Sátorod csendes kebelébe intett,
Hol Kazinczydnak keze szent örömmel
Nyújta borostyánt;
S Léthe áradt rám! elenyészik a föld,
Lelkes élettel ragad édenébe
Delius, s mellem magasabb erôkkel
Kezd dagadozni.
1809
A SZONETTHEZ
Cypris rózsa-lehellete,
Nemzett Laura ölén téged, alak Szonett!
Zengvén lelkes ezüstszavad,
Megnyílt a buta kor százados éjjele;
Hellas napja dicsôn derült,
S paeánt ömledezett a Capitolium.
Paeán! újra születsz nekünk
Ott, hol Koosz koszorús húga, az ôsz Tokaj
A Bodrogra könyöklik, és
Eos lángjaival keble bujálkodik.
Hallom Dácia halmain,
Hallom zengeni már aeoli lantodat;
Fürtöd mádi aranygerezd
S tündöklô amazon-párta ölelgeti.
Üdvezllek, Helikon Kegye!
Jer, csókold, koszorúzd a te Kazinczydat!
Pólyád szebb örömébe mártsd
Lelkét, cyprusidat húrjaitól kizárd.
Múlass, zengj, enyelegj vele!
Vaucluse s Laura leend - Széphalom s angyala...
1809
KAZINCZY FERENCNÉHEZ,
Repdezô kényeink rózsát legelésznek
E tündérkert képein;
S ah, ezek a lelkesb csókkal elenyésznek,
Csak árnyékot adnak az ölelô kéznek,
S tűnnek a szem könnyein.
Te, kedves Amazon, Kazinczym szép bére!
Öleled a Múzsákat.
Öleld! a Charisok legszebbik testvére
A Múzsa karján szed a dísz kellemére
Legigézôbb rózsákat:
Rózsákat, melyek nem a Hórák fürtjein
Nyílnak és elhervadnak,
Nem a deli termet múló szépségein,
Hanem a lelkeknek édes kötelein
A Lethéig virítnak.
Teremts Idáliát s Áont Széphalmodon
Égi harmóniával!
Eros amaranthja leng majd homlokodon,
S béfed Áon Kegye virágpályáidon
Elysium bájával.
Vegyítsd Kazinczydnak kevély koronáját
Szelíd myrtus-ágokkal;
Csókold vissza képén tavasza pompáját,
S zendítsd meg körülte az élet lármáját
Szerelmes alakokkal.
Úgy folyjon életed, mint híved éneke,
Édes symphoniákkal:
Takarjon virtusod angyali leplege,
Legyezzen Amathunt ambroziás ege
Nyájas Etéziákkal.
1809
A TUDOMÁNYOK
Midôn e földet elhagyá Saturnus,
S a nagy Minden keblébe rejtezett,
Két égi szűz maradt az embereknél:
A szent Igazság és a szűz Szemérem;
Kik mint az égnek hív küldöttjei,
A jámbor népek kormányit vezették.
Örök békesség és arany szabadság,
Víg ártatlanság s minden égi jók
Lakoztak vélek a boldog világban.
De a halandók csakhamar megúnták
Ezen jóltévô égi védeket;
Mert sokban ellentálltak a nagyoknak,
A büszke nagyravágyás kényeit
S a rút gonoszság titkos céljait,
Mint ôrálló bírák, meggátolák;
Melyért is ôk az emberek közül
Kizáratván, dicsôbb honjokba tértek.
Már így sokkal szebben folyt a világ.
Most a hatalmas már hatalmasabb lett,
A víg vigabbnak érezé magát,
A dús pediglen sokkal gazdagabbnak.
De csak rövid volt e hiú öröm.
A gyenge csakhamar kezdé érzeni
Kevély nyomását a hatalmasoknak;
Az erô nemlétét pótolá ravaszság,
S rettentôvé lett láthatlan keze;
A sok hasznos csekély romlása által
Kiszáradt a bôség s dúskálkodás ere;
Fortély ellen fortély, erôszak ellen erô,
És fegyver ellen fegyver volt szegezve:
S már-már kiveszni tért e balgatag faj.
De megszáná a földet Jupiter.
Menj! így szólítja bölcs lyányát, Minervát,
Menj! s hozz ki táram titkos rejtekébôl
Észt s bölcseséget e vak fajzatoknak.
Nem észt, hanem ravaszságot lopott,
S csak azt adott nekik Japet fia;
S most a Szemérem és a szent Igazság,
Kiket nekik küldék, ím visszatértek.
Készült tehát az Aegis asszonya
A bölcseség dicsô szövétnekével
A földre szállni és az embereknek
A tudományok szent kincsét osztani,
S minthogy saját komolyságát tudá,
S a földi gyarlóságot ismeré:
Az ô ifjabb s vidámabb húgait,
A nyájas Múzsákat küldé elôl,
Hogy készítsék kedves játékjaikkal
A vak, szilaj lelkekhez útjait.
Díszlett e mód. Mert ámbár voltak oly
Múzsák, kik a kedveskedést fölösleg
Úzvén, lettek nagyok kacérjai:
De mások, kik megtartották tovább is
Az ô mennyei ártatlanságjokat,
Az emberekbe szent szikrát leheltek,
Kikben tüstént gyulladt az aetheri rész,
Mely egy rokon kötél az égiekkel;
S hálás kezekkel kezdék elfogadni
Minerva égi áldomásait.
Most láták, hogy dobzódások veszély,
És a pusztítás ádáz balgatagság;
Hogy minden emberek csak egyneműek,
S minden közjó az egyesbôl ered!
Azolta van remény, hogy a halandók
Mennél több fényt nyernek Pallas kezébôl,
Annál forróbban fogják majd ölelni
A szent Igazságot s a hív Szemérmet.
S akkor majd ismét Kronos boldogabb
Századja hozzánk visszatér az égbôl.
1809
HOL VAGY TE, SZÉPHALOM...
Hol vagy te, Széphalom? - Phantasiám bája!
Jer, mutasd meg elmémben,
Mutasd meg a virtust mennyei mátkája
Jutalmazó ölében;
Mutasd meg Kazinczyt s házi isteneit,
Hadd olvassam lelke bérét, örömeit
Sabinája szemében.
Hadd lássam, mint éli Plátónk szebb világát
Áon myrtushalmain,
Mint öleli kedves Eugeniáját
Mint csügg hölgye csókjain;
Mint él Antónia szép házi körében,
Mint búcsúzik, mint megy Kázmér ernyejébe
Schiller s Goethe karjain;
S mint repül majd vissza édes feleihez,
A szelíd gerlice fészke kisdedihez
A szerelem szárnyain.
1809
BARÁTOM, A GONOSZ CAKŰ...
Barátom! a gonosz cakó megcsalt téged,
Hogy várt fiú helyett ismét leányt hozott.
Azért-e, hogy nem lelt a Minden méhében
Oly magvat, mely hozzád méltó lehetne,
- Nem mindenkor lel ám Kazinczyt a cakó! -
Vagy tán azért, hogy még ne légy vágyás nélkül,
Mert aki semmit sem kíván, nem boldog az.
Akármint van, nyugodj s örülj barátoddal!
Mert nékem a cakó ismét fiút hozott,
Ki oly hasonló hozzám, mint magam;
Zömök, szelíd, barna s gödörkés állú,
Hogy nagy poéta lesz, máris jelenti.
Mert mennél éhesb, annál szózatosb,
S mihelyt megtellik, néma, mint a hal.
Miért nem adhatom néked leánykádért!
Hogy ékes versedet megmenthetném vele
S vágyásaid legfôbb pontját bétölthetném! -
Hagyján! Remélj! s versed tedd el jövendôre! -
Ne bántsd! Ily szépet változtatni bűn.
Ha kell, ha nem, kérlek, hadd úgy, amint van,
Tovább fog élni ez minden leányidnál.
1809
GRŰF TÖRÖK SOPHIEHEZ
Széphalomról KázmérbaMDKF>
Aki a Múzsát veszi útitársul,
Mint te, szép vándor, kies annak útja;
A hideg pólus s szomorú sirokkó
Díszt nyer elôtte.
Táncoló Hórák, nevetô Napaeák,
Tegzes istenkék koszorús Kegyekkel,
Szózatos lombok mosolyogva intik
Ott is örömre.
A magányosság rideg alkonyában
Paphius fényes csalatásit éli;
Égi népekkel repes andalogva
Kronos ölébe.
Schillered s Goethéd geniussza lengjen
Véled és fáklyás keze fedje pályád;
Mágiás képek s arany álmodások
Fátyola lepjen.
S mely Zephyr Ámor jegyesét emelte,
Az vigyen téged, felölelve gyengén
Vissza hívedhez bibor illatok közt
Aetheri szárnyán.
1809
KAZINCZY FERENCHEZ
Az a józanság, mely elömli mívedet,
S melytôl te félsz, nekem legszebb poézis.
Mit ér a szép virág gyümölcs nélkül?
Mit a bölcsesség a bezárt ajakban?
S ah, édes az nekem, midôn Kazinczy
Úgy szól, mint egy bölcsnek kell szólni honjához,
Midôn az erkölcs vész, s reánk veszélyt kiált.
Forrón magasztalod Zsibó diszeit,
Hogy a nagyság dicsô példájával
A virtus magvát plántáld szívünkbe.
Majd, mint egy Sokrates, nyájas bölcsességgel,
Majd Flaccus lelkével s élesb kacajával
Dorgálod a vakság romlott korcsait,
Hogy a bolondság álképét levond,
S mint hajdan Rómának vigyázó Censora,
A közromlás ellen fegyvert szegezz.
Lelkedhez illô tárgy a nép erkölcse!
Az erkölcs-alkotó teremt népet,
Az erkölcs minden polgártestnek lelke,
E talpon áll létünk, alkotmányunk,
Ezen függ mind egyes, mind köz-szerencsénk;
Minden népek, kiket csak esmerünk
Most és a múlt kor történeteiben,
Az erkölccsel nôttek s viszont fogytak.
A fényűzés és a bujálkodás
A nagy polgártestben lassú méreg;
De ily csekély népben, mint a magyar,
Nemcsak betegség az, hanem halál.
Más nép erôs temérdekségében,
Ezt a fekvés, amazt kereskedés
Gazdaggá és hatalmassá teszi:
De nékünk részünk mindezekben nincs.
Mi az hát, ami a magyart emelheti?
Valóban nem más, mint az ész s erkölcs:
Csak úgy állhat meg a mi kis testünk,
Ha az lélekkel s erôvel teljes.
A régi jámbor erkölcset megúnták
Más népek is, szintúgy mint a magyar,
De azt azok más jókkal pótolják:
Az ész s a kéz míveltségével,
Mely által ôk a legfôbb polcra hágtak.
De mi, kizárván minden régi díszt:
A spártai lelket s népi bélyegünket,
Melyekkel eddig e marok nép állott,
Mit nyertünk? tán cravátot s gillétet,
S más ily bolondság hitvány bábjait,
Melyekkel rút kacaj tárgyai lettünk?
- - Kérdezd az ily cravátos emberkét:
Ha úgy ohajt franc és anglus lenni,
Miért nem kedveli úgy a tudományokat,
Az elme s a kéz remekjeit,
Miért nem becsűli ô nyelvét és nemzetét
Úgy, mint azok, kiket rabul majmol?
Vagy tudja-é, midôn ezt nem teszi,
Mit és ki ellen vét? - Nem tudja, hidd el,
Mert Werbôcziben arról egy szó sincs,
Más könyv pedig nem kell gavallérnak.
Elég, ha tudja, hány faluja van,
S minden jobbágy helyétôl hány robotja.
- Bétölti udvarát s jószágait
Százféle népek pórszemetjével.
Azt vélnéd, egy világgyôzô király,
Kinek minden nép udvarlókat küld.
Pizseg körülte ánglus, franc, olasz,
Ki mennél csúfosb, annál kedvesebb.
Magyar nem kell, mert a magyar bolond:
Nem tud pumit, szajkót tanítani,
És nem tud lopni, sem pillét vadászni,
S más ily nagy dolgokhoz nem alkalmas.
Kincsét ezen cudarkáknak hányja,
Részént pedig külföldön költi el;
Talán, mondom, hitében áll neki,
Hogy honjának csak egy fillért se adjon.
- De mit nevetjük a fenét testünkben!
Hogy ily kéz dúl a nép verejtékén:
Az ily bolondság ott nem gúnyolást,
Hanem bosszús siralmat érdemel!
A míveletlen föld csak gazt terem;
A lélek is csak úgy emelkedik
A józanság tisztább világához,
Ha a tudományok és isméretek
Tárából gazdag zsákmányt gyűjt magának.
Mit vársz oly agytól, melyben nincs egyéb,
Mint kártya, bor, pagát, szeles dagály?
Ne véld, hogy ez nagy polcának körét
Méltón betöltse; elszédűl azon,
Magán alúl esvén, sárban fertôzik,
Azt a tölt túrja, mely ôtet táplálja,
S az áldás átokká válik kezében.
S nézd a Keszthely s a Cenk bölcs nagyjait,
Kikben Minervánk védjeit csókolja,
Mint ellenkeznek ezzel mindenben;
Mint terjesztnek fényes pályájokon
Áldást, dicsôséget magokra, honjokra!
Tudják, hogy a szent erkölcs törvénye
Nem más, mint önjavok feltétele;
Tudják, mi szolgál honjok javára;
Tudják, hogy a nemzetnek sorsával
Saját hasznok szoros függésben áll;
Tudják, hogy a hiú dagály s pazarlás
Nem fény, hanem ádáz bolondság:
S azon kincs, mely kezekre van bízva,
Nem bábra, nem cudar majmokra kél;
Hanem hazánk kincstárában nôl,
S gazdag kamatját a közjó szedi.
Az ész minden! s ebbôl foly minden jó,
Nincs e nélkül virtus, sem semmi boldogság.
Azért becsűli minden józan nép
Az ész szövétnekét gyújtó Minervát
S annak minden munkás tolmácsait;
Azért formálja a saját nyelvet,
Azért avatja azt Pallas szentségébe:
Mert a nélkül remélni sem meri,
Hogy a józanság istenibb szavát
Az elbutult község megfoghassa.
Csak a magyar szunnyad mély rögzésben,
Midôn minden népek felébrednek
Az égi szent paizs villámjára,
Nem fut versenyt a szent Olympián,
Csak a gyôzôk pálmáit bámulja.
Hányat találsz gazdagjaink között,
Kik áldozó kézzel járulnának
Hermionénk szentelt oltárához?
Hányat találsz, kik édes nyelvünket
Híven kegyelnék és buzgón ápolnák,
Hogy sírja szélin még egyszer szelíd
Szózatját, mint a haldokló hattyú,
Áon forrási közt elkezdené?
Miért? - azért-é, hogy nem érdemli?
Vagy hogy már éltéhez nem bízhatni?
Vakság! magáért nem kell azt becsűlnünk,
Hanem magunkért szükség gyámolnunk;
S ha eltörlôdik e föld színérôl,
Nem más, hanem hagymázunk törli el.
De félre mindezzel! ha Cato villám-
Szózatja s Pharsal vérpatakjai
A római lelket fel nem ébreszték;
Mit vívjak én, csekély, az ár ellen?
Az én szavam ki nem hat völgyembôl
S a dúsokhoz fel nem lövelkedik.
Te, nagyfényű barátom s nagy díszem!
Te szólj, légy oly nagy ember, mint dallos!
neked sajátod a nagyvilág nyelve,
S hol én tanácslok, ott parancsolsz te;
S ha bér helyett gyakran bürök vár is
E földön minden nagyra és bölcsre,
Szólj! és ne csüggedj a jók pályáján!
A virtus, hidd el, nem hiú agyváz,
Hanem boldogságunk védistene,
Mely a méltó bért a jóknak megadja
Még a tömlöcben s a kereszten is.
Te is megkóstolod szent nektárját
Mind itt, mind Orczyd s Rádayd keblén.
1809. dec. 31
GRŰF FESTETICS LÁSZLŰHOZ
Kevély örömmel kérkedik a magyar
A név tölgykoszorúival;
Kevély örömmel látja rajtad
Híres atyád deli lelke mívét,
Nagyságos Ifjú! Bölcs nevelôd keze
Bélyegzi, látjuk, már feselô korod;
S méltó remekkel gazdagítja
Benned örök neve Pantheonját.
Dicsô elôkép várja figyelmedet.
Nagyságra hívnak minden elôjelek,
S nem kétli Pannon, hogy te lész majd
Legnemesebb fia, híve, dísze:
Akár szilaj mén vért s hadi port dagaszt
Alattad a megtört csatarend elôtt,
Akár mosolygó Keszthelyedben
Élj az igaz nagyok enyhelyében.
Megnyílt elôtted fényes Olympiád,
Indulj vezéred zöldkoszorús nyomán,
A nem halandók pályabérét
A haza szent kezibôl kinyerni.
A nagyratermett áldozatokban él.
Felmúlja bézárt léte határait,
A századok bús omladékin
Állva marad, s az örök tünésnek
Fennyen parancsol, s megtöri a halált.
Közlelkeket fojt a buta semmiség
A Tartarus mély tengerébe,
S híröket és nevöket kitörli.
A kincs ha bájol pórcsapodárokat,
Büszkén körülnéz a sybaríta kény.
Mint egy aranyborjút, imádják
A cudarok, de kacagja a Bölcs.
A nagy csak a jók tiszteletére vágy,
Melyet nem a fény bábja szerez, hanem
A virtus, amely nagy nemének
Címjeihez magasítja lelkét.
Ezt áldja méltán, s hirdeti a világ.
Minerva gyémánt aegise béfedi,
Mely Jupiter villáma mérgét,
Mint valamely buta zajt, elosztja.
1809
WESSELÉNYI HAMVAIHOZ
Leomlom én is szent porodon, nemes!
A jókkal együtt könnyeket áldozok,
S hamvvedredet bús cyprusággal
Illeti Melpomeném zokogva.
Nem úgy jelentél meg te hazád egén,
Mint egy szökôfény, mely mosolyog s kivész,
Mint egy szivárvány, tarka párák
Kölcsönözött ragyogásaikkal:
Te, mint az orkán, s mint az olympi láng,
Megráztad a gôztorlatok éjjelét,
S villámszavad megszégyeníté
A gonoszok s cudarok dagályát.
A jók csudáltak, mint az Egész javát
Titkon segítô mennyei tűneményt:
Neved, dicsôült Wesselényi,
Rettenetes vala és imádott.
Ritkán talál itt enyhelyet a derék,
A virtus útját szörnyetegek lesik,
Pályája küzdés; ámde végre
Talpa alá szegi a Chimaerát.
Mint hajdan a szép Aethra jeles fia,
Felbírtad ifjú karral az éktelen
Márványt; s atyáid pallosával
Gyôzödelem vezetett az égbe.
Tekints le hozzánk hôs eleid közül!
Lebegj körülünk, légy szeretett hazád
Védlelke, s oh, add vissza fényes
Díszeidet deli magzatodban.
1810
A balatoni nymphaMDKF>
GRŰF TELEKI LÁSZLŰHOZ
Üdvezllek, nádligetim között,
S vígan nyújtom ezen tölgykoszorút neked.
Vígan zengeti el nádsipom énekét,
S e szent csészevíz áldozik.
Hôsek magva! nemed tiszteli a magyar.
Él még benned ama régi Szilágyi vér,
Mely Pannon letörött trónusa talpkövit
Még egyszer leraká dicsôn
Corvinban, ki hazánk Bellerophonja lett,
S a vakságba merült századok éjjelén
A mennybôl lehozá Delphi szövétnekét,
S meggyújtá Buda ormain.
Ennek fénye fajod nemzeti bélyege.
Ez buzgatta ama fôpapi lantverôt
Pécs szent erdeiben, szent palotáiban,
S ez gerjeszti te melledet.
Minos rejteke volt a te nagy iskolád:
A villám ura ott iktata Parthenon
Felsôbb pitvariba, s béavatott szemed
Függött Palladiumjain.
Láttad Deukaledon fennyen uralkodó
Hullámit s koronás Albion árbocit,
A bölcs nép felemelt lelke csudáit és
A törvény diadalmait.
Lásd e tájakat is, mellyeket e napon
Kormányodra bizott a haza istene;
Nézd a puszta virányt s tunguzi vad lakost
S a szörnyek fene nyomdokit. -
Nem tenger, nem egyéb helyhezet alkotá
A nagy népeket és nagy birodalmakat:
Minden nép, ha javát ismeri, nagy, szabad
S boldog minden idôn s helyen.
A nép, hogyha szabad, s virtusi nincsenek,
Gyermek, mely keziben kést s üszököt visel;
S egy rút törpe, gigászkarddal: az éget, öl,
Ez vázkép, s kacagást okoz.
A fényes Latium s Sparta kevély feje
A virtus meredek bércein ötle fel;
Pallas fegyvere nyit útat oda, s lehull,
Amit nem fedez aegise.
Tedd a durva getát a Tiberishez, és
A hét hegy lakosit Bosporus öblihez:
Barlang lészen amott a Capitolium,
S itt új Róma emelkedik.
Menj! megcsillapodott a zaj elôtted, és
Szendergô suhogás váltja fel a morajt;
Nézd, a kék Badacsony lassu Favont lehell,
S nem küzd a Tihany ôsz foka.
1812
BÁRŰ PRŰNAY SÁNDORHOZ
Mint a szerencsés harcos Olympián,
Kit megtapsol egész Graecia, s Pindarus
Megzeng, magát félistenekhez
Méri, s az ég özönébe^ ferdik:
Mosolygva nézi lelkesedett szemem
A bajnok ragyogó szobrait és halált,
Miolta tôled pályabért nyert,
Oh haza bölcs fia! szűz Camoenám.
Gyôztem! lerázták combaim a fövényt,
Izzadt fürteimen szent olajág lebeg,
Nevem kiküzdém a homályból,
S általadám maradékaimnak.
Hová, hová ránt ömledezô hevem?
Oh, érzem gyönyörű bérem egész becsét,
Érzem, tetôled nyerni laurust
Mely diadal s mi kevély dicsôség!
Tôled, ki a jót tiszteled és nemest,
S általhatsz az igazt-fátyolozó szinen,
Mely annyi visszás képzetekkel
Tölti, zavarja szemünk homályát;
Tôled, ki pályánk tárgyait ismered,
És nagyfényü atyád s híres ipad szerént
Ösztönt, paizst, tôrt nyújtva munkálsz
A haza, nyelv s tudomány ügyében.
Jer, jer, borulj le Pythia zsámolyán,
S honnunk isteninek áldozatot vigyünk!
Te tulkokat, bort, drága myrrhát,
Én amarant-koszorút s virágot.
1812
A TÁNCOK
Nézd a tánc nemeit, mint festik játszi ecsettel
A népek lelkét s nemzetek ízleteit.
A német hármas lépéssel lejtve kering le,
S párját karja közé zárja s lebegve viszi.
Egyszerü a német mindenben, s csendesen örvend,
Egyet ölel mindig, s állhatatos szeretô.
A gallus fellengve szökik, s enyelegve kacsingat,
Párt vált, csalfa kezet majd ide, majd oda nyújt:
Ez heves és virgonc, örömében gyermeki-nyájas,
Kényeiben repdez, s a szerelembe^ kalóz.
A magyar egy Pindár: valamerre ragadja negéde,
Lelkesedett tűzzel nyomja ki indulatit.
Majd lebegô szellô, szerelemre olvad epedve,
S búja hevét kényes mozdulatokba szövi;
Majd maga fellobbanva kiszáll a bajnoki táncra
(Megveti a lyánykát a diadalmi dagály),
S rengeti a földet: Kinizsit látsz véres ajakkal
A testhalmok közt ugrani hôseivel.
Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,
Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt.
Ember az, aki magyar tánchoz jól terme, örüljön!
Férfierô s lelkes szikra feszíti erét.
1811
A BONYHAI GROTTA
Lebegjenek, oh grotta, feletted
Ölelkezve pálmák s myrtusok lombjai,
Hintsenek szent árnyékot körülted,
Hintsenek illatot Ilissus bokrai.
S ha majd csendes mohaidon ledül
A héról leánya magányos óráin,
S a szebb lelkek gondjaiba merül,
Oh, fedezd könnyeit, s száritsd el orcáin.
S midôn karján ĄMelancholiámnaką
Az ének nektáros érzésére hevül,
Légy temploma a szelíd Múzsáknak,
S a szférák zengése ömledezzen körül.
1814
GRŰF BETHLEN ÁDÁMNÉHOZ
Míg nagy véred az ôsz Rajna partján
A magyar villámok csapását vezeti,
S a félvilág óriási harcán
Nagy ôseid nevét dicsôen zengeti...
1814
BÁRŰ WESSELÉNYI MIKLŰS KÉPE
Mint az egekbe merült Aetnának az alja virányos,
S a tetején örökös tűzörvény s aetheri fagy küzd:
Arcaidat derülô tavaszod szép hajnala festi,
Jég fedi homlokodat, s láng csap ki komoly szemeidbôl. -
Erdély: mennyköveid forrnak bent, esküszöm, áldozz!
1814
NAPOLEONHOZ
Nem te valál gyôzô, hanem a kor lelke: szabadság,
Melynek zászlóit hordta dicsô sereged.
A népek fényes csalatásba merülve imádtak,
S a szent emberiség sorsa kezedbe került.
Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted.
S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.
Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag:
Benned az emberiség űgye boszulva vagyon.
1814
A TEMETő
Elrémülve tekint, oh temetô, reád,
A tündér hatalom s a ragyogó dagály.
Látásodra szemek vázai s a világ
Álorcái lehullanak.
Te a durva tyrann bíborit elveted,
Mint a koldus utált élete terheit,
S a szent emberiség jussa szerint nekik
Egy rangot s nyugodalmat adsz.
Akit szíve emészt s elhagya a remény,
Annak még te reményt adsz s magas enyhülést.
Jer, adj nékem is, adj! ím, leereszkedem
Szentelt hantodon, s álmodok.
Mit? s hát kell-e nekem álmodozás, remény?
Agyváz altat-e vagy pólyadal engemet?
Oh, ismérem ezen phantomi lét körét
S nem szédül küszöbén fejem!
Minden szál fü, virág, melyre tekintek itt,
Érzô szív vala, melly ömlede, mint enyim;
Minden porszem ugy élt, úgy szeretett, örült,
Mint e gerjedezô kebel!
Minden kôdarabon, melyre szemem vetem,
A nagy Persepol és Palmyra képe int;
Látom Theba kevély tornyait omlani
S a márvány Babylon falát.
Látom hangyabolyi míveidet, világ!
Mint szórja s temeti a nagy Örök keze,
Látom, hangyasereg! mint tusakodsz s tolongsz
Sírod partjain és porán.
Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok!
S tí, kik nem meritek nézni az elmulást,
És tí porba-nyögôk, jertek ide, s velem
Élni s halni tanuljatok.
1815
BARÁTNÉMHOZ
Tudom, hogy a szív nem vigyáz tanácsra,
Kivált az elsô fájdalom hevén;
Csak könnyek és csak bús nyögések adnak
Szorult kebelnek édes enyhülést.
De hát te meddig sírsz még Dencsidért?
Mikor találsz te már vigasztalást?
Siralmaidban lát a felkelô nap,
Siralmaidban hágy, midôn leszáll,
Siránkozol, ha rózsát nyújt kezedbe,
S ha illatot hint rád a szép tavasz;
Dencsid keserged, amidôn az ôsz
Lehelletével hervad a virány,
S elôtted intve sárga lombja hull.
Nem így, barátném! van itt is határ,
Amellyet általhágni nem szabad.
Szép lélek, amely könnyen kap sebet,
S a fájdalomnak önti könnyeit,
S magát kisírván szenved csendesen;
De kényes, amely sebjét nem felejti,
Sem orvosolni nem bátor s kemény,
Hanem lecsügged s önmagát emészti;
S hiú, ha még mély sebjével dicsekszik,
Ha fájdalomban édeset keres,
S veszett gyönyörré változtatja a kínt.
Táguljon a szív könnyek által, amíg
Feszíti, fojtja a nyers fájdalom.
A férfiszem sem bírja könnyezetlen,
A bölcs is érzi a csapást, midôn
Szerelme édes lánca elszakad;
De már ha elsô kínjait kiforrta,
Az észnek égi balzsamát veszi.
Mi haszna vívjuk a kemény eget
S a bús koporsó gyémántzárait?
Nem hat siralmunk s jajszavunk oda!
Mi haszna sírsz hát, és miért siratjuk
Azt, aki békes révre jut korán,
Ki csak tavassza kellemit szedé
S itt hagyta a tél puszta napjait?
Nem szívja többé Dencsid ajkidon
Az élet elsô gerjedelmeit,
Nem érzi többé csókjaid hevét,
Szíveddel öszve nem döbög szive:
De már nem érzi a fájdalmat is,
E földi élet számtalan veszélyit,
A test fenéit, a lélek dühét
S nem a halálnak irtózásait;
Nem játszik a sors kéje ôvele,
Sem a hatalmas durva büszkesége,
Nem csalja ôtet áruló barát,
Szerelme kínja nem szakítja szívét,
S nem látja a bűn gyôzedelmeit.
Ki tudja éltünk számtalan csapásit
Leírni? Minden óra újakat szül,
Újabb veszélyt hoz minden percenet.
Itt a mosolygás sírással vegyül,
Itt minden édes mérget rejt magába
S gigászi harcot minden nyúgalom.
Oh, hadd nyugodjék magzatod tehát
A boldogoknak csendes enyhelyén,
Túl a veszélyen s földi harcokon,
S fedezze béke kedves hamvait!
Követni fogjuk ôtet nemsokára;
De már követjük és útban vagyunk!
Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk,
Csak egy kevéssé ment elôbbre tôlünk.
(1813-1815 között)
VANDAL BÖLCSESÉG
A vandaloknak ferde bölcsesége
Ismét divatba jô s csudáltatik;
Ezek, hogy a nagy Rómát dôlni látták,
Vesztének abban lelték fô okát:
Hogy ottan írni és olvasni szoktak;
S ez okra nézve ôk a könyveket
Elégeték mint ördögségeket:
S hogy most kiforrta Párizs régi mérgét,
Mi szülte azt más, mint könyvek, tudósok?
Égetni kell hát minden könyveket,
Égetni mindazt, aki gondol és lát!
Oh, vandaloknak sanda bölcsesége!
Méltó, királyi fülbe zengeni.
Tenéked a nagy Róma csüggedése
S Párizsnak ádáz harca eset?
Tenéked alma s makk fán terem?
Hát vandalok közt nincs-e pártütés?
S nem félt-e Caesar a vad Galliától?
Hát a szeraillok öldöklései
És Ázsiának végtelen zavarja,
A Dózsa, Hóra gyilkos pórhada
Mind a tudósok s könyvek mívei?
Hát Prussziának s Bécsnek trónusát
Csak a vak észnek fékje tartja fent?
S azért nem omlik ott királyi vér?
S tán Angliának népe balgatag,
Azért parancsol a föld tengelyének?
Źgy van! ha szél fúj s fergeteg leend,
Ha a búzában konkoly és vadóc van,
Ha nyájainkat métely szállja meg,
S a szürke kanca vemhét elveti,
Azt mind tudósok s könyvek mívelik.
Bölcsen! Dicsôen! Inach és Numa,
Ninus, Zoroaster így okoskodának,
Tehát mi is! - Oh, de nagy hézag ez!
A makkos ember és mi, nagy különbség!
A makkal elmult a szilaj szabadság,
Az ember önként hordja most nyügét,
A békés élet bájit ismeri,
S a marhafékre nincs szüksége többé.
Lám Títus, Aurel s Fridrik nem valának
Sem istenek, sem a nap öccsei;
Imádtatának mégis a világtól;
De a tyrannok, bár istenfiaknak
Neveztetének, bárd alá jutának.
(1813-1815 között)
DUKAI TAKÁCS JUDITHOZ
Hogy a szelíden érzô szép nemet
Letiltva minden fôbb pályáiról,
Guzsalyra, tôre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedô edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.
De hát csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbait
Dajkálva ôrzik forró keblöken,
S véröknek édes nedvibôl itatják;
Kik szebb korunknak édes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ôsz korunkban reszketô fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral
Vezetnek éltünk véghatárihoz,
S ölelve tésznek a halál ölébe,
Míg ott is újra vélünk egyesülnek?
Oh, nagy s dicsô cél van nekik feladva,
S rendeltetésök szebb, mint a miénk!
De mint mehetnek nagy pályájokon
Bevont szemekkel s békós lábakon?
S kivánhatunk-e tôlök oly csudát,
Hogy céljainknak megfeleljenek,
És lelkeinkkel öszvezengjenek,
Ha ôket a vak gyermekségbe zárjuk?
A míveletlen föld csak gazt terem:
A lélek is csak úgy emelkedik
A virtusokhoz égi szárnyakon,
Ha Delphi-isten önt sugárt belé,
Mely úgy kifejti lelkünk díszeit,
Mint éltetô nap a virágkebelt.
Midôn csapongva ömledô dalod
Klavírod érzô hangjain lebeg,
Midôn nyilazva repdez ajkidon
Az ihletett szív s nyílt ész lángigéje,
Mely szívet-elmét egyaránt hevít:
Akkor, barátném, akkor érezem,
Mit veszte a föld durva gyermeke,
Hogy a Teremtô legbecsesb alakját,
Kinek kezébe szívünk adva van,
Játéka, kénye rabjává alázta!
Te megboszúlva méltóságtokat
Kihágsz nemednek szűk korlátiból,
Melyekbe zárva tartja vad nemem;
Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz,
Melyen csak a nagy férfinyomdokok
Vezetnek a szép tiltott táj felé;
Hol a vakító fénybe vont igazság,
Ámbár szemünket kápráztatja is,
De megmutatja a virtusnak útját,
Mely halhatatlan istenekhez int;
S hol a poesis nyájas istenei,
Szemünkhez illô földi öltözetben,
Enyelgve zárnak karjaik közé,
S a symboláknak hímes fátyolában
Öleltetik meg a nagyot s dicsôt,
S belénk mosolygják rózsás szájaikkal
Az égi szikrát s égi tiszta kényt.
Érzed hatalmas ihletésöket,
S hevült kebelt nyitsz szép sugalmaiknak,
S mint a kalitka zárát elhagyó
S ismét szabadban lengô fülmile
Örömre gerjed, s harsány csattogással
Repül az erdôk zöld árnyékiba,
S üdvezli a rég óhajtott galyakról
A tarka völgyet s virradó eget:
Meglelkesedve s égi szárnyra kelve
Lengsz vígan Áon szent virúlatin,
Hol a teremtô Pindár dithyrambja
Harsogva zúg le Pindus ormain,
S a gyönge Sappho esdeklô dala
Nyögdelve reszket gyenge húrjain;
Hol új meg újabb szépségek csudáit
Bájolva látja repdezô szemed,
Hol új meg újabb zengzetű melosz
Lángolva járja által lelkedet
S zengésbe hozza gyenge lantodat.
De, oh leányka! még itt nincs határ!
A képzelôdés szép játékai,
Az érzemények édes ömledési
Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok.
Kettôsen érzed a jót és gonoszt,
S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad.
Nézd a magasban fénylô bölcseséget,
Körülragyogva csillagnimbuszával
Az isteneknek békés sátorában,
Hová nem érhet semmi földi tôr!
Ott, ott tanuld meg a bölcsek nyugalmát
Ismérni, s gyôzni a föld szörnyeit,
Indúlatinknak pusztító dühét
És a szerencse játékit nevetni,
Használni élted szűk kerületét
S bátran letenni a halál kezébe.
Int a dicsô táj. Járd zengô ajakkal.
Vezessen érzô kebled istene.
Ölelje myrtus barna fürtidet.
Az égi Múzsák s Grátiák ölén
Álmodd el élted rózsaálmait,
S védjen Minerva pályád zajjain,
Mint Áriont a tenger istenei,
Midôn zenegve szállt a delfinen.
1815
VITKOVICS MIHÁLYHOZ
Midôn mosolygó bölcseségedet
Belém enyelgi szép epistolád,
Melyet barátunk, Horvát érdemelt,
Melyben Horáccal fested a mezôt
S annak szelíden bájoló nyugalmát,
Vigabban érzek s boldogabb vagyok.
Szebbnek találom puszta lakhelyem,
Kertem virági szebben illatoznak,
Szebben nevetnek szôlôm fürtei,
És kazlaimnak árnya hívesebb:
Igen, de minthogy minden verselôk
Homér atyánktól fogva ekkorig
Falut dicsértek, engedd meg nekem,
Hogy én Budáról s Pestrôl énekeljek.
Midôn Budának roppant bércfokáról
Szédülve Pestnek tornyait tekintem
S a száz hajókat rengetô Dunát,
A nagy Dunának tündér kertjeit
És a habokkal küzdô szép hidat,
Melyen zsibongva egy világ tolong;
Midôn körültem minden él s örül
S újabb meg újabb érzelemre gyújt:
Itt a tanult kéz nagy remekjei,
Ott a dicsô ész alkotásai
Az élet édes bájait mutatják,
S mindazt elôttem testesülve látom,
Amit magamban csak képzelhetek:
Kívánhat-é még többeket szemem?
Hát amidôn majd véled s Helmeczinkkel
Virághoz együtt ballagunk karöltve,
S a bölcs öregtôl új lelket veszünk!
Onnét tehozzád s nyájas asztalodhoz,
Hol a kinyílt szív s józan ész kinál,
S vidám szabadság s tréfa a szakács;
Onnét Palinkhoz, Pécel dallosához
És mindazokhoz, kik barátaink,
S velünk egyenlôn tudnak érzeni.
Hol majd hazánknak ó s új dolgait,
Majd a világnak fôbb történeteit
Száguldjuk által, és mustrára intjük
A föld királyit s büszke nagyjait;
Vagy majd Kopernik égi útjain
Vizsgáljuk e nagy Minden titkait,
És a világok systemáit oldjuk;
Majd a morálnak mély törvényein
Plátónkkal újabb s szebb respublikákat
Alkotva, Solont s a dicsô Lykurgust
Lehozzuk embert boldogítani.
Ha azt megúnjuk, mert mindent megún
Az ember, s édes a változtatás,
Szemünk legelhet Thespis bájvilágán
S a táncolóknak szárnyas rendein,
Szívünk örömre olvadozva repdez
A zengzeteknek szép koncertjein;
S ha kell, közel van kert, szôlô, liget,
Horáccal untig ott kapálhatunk,
S nevetni fognak ott is a bohók.
Mi kell tehát több? Élni és örülni
S használni célunk, nem pedig heverni;
S a bölcs nyugalma háboríthatatlan
A pesti bálban s csörtetés között,
Mint a magányos rejtek árnyain.
Nyugodni, enni, inni és alunni
Lehet mezôn is! oh, de mint örüljek
Fákkal, füvekkel, ökrökkel sokáig?
Csupán szememnek tárgyi mindezek.
Szivemnek ember és rokon kebel kell,
Kivel vegyítse érzeményeit;
Elmémnek elme, mely megértheti,
S melyben sugárit tükröztetheti.
Van itt is ember, mondd, de milyen ember?
Inség, gonoszság néz ki vad szemébôl,
S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz.
Szemét sötétség, vállát terh sanyarja,
S utálja mindazt, aki boldogabb.
S mi szép mulatság: látni izzadását?
Mi szép nekem még: rajta szántanom,
S aszott kezébôl lesni sültemet?
Nem szebb-e Pesten vígan perleni
Werbôczi hajló nyelvén, és merészen
A szent igazság mellett harcra kelni?
Barátom! a bölcs boldog mindenütt,
Az Hortobágyon, az Pesten, Budán,
Mert ô magával hordja kincseit;
De boldogabb ott mégis, hol körülte
A nyájas élet hinti kellemeit,
És szíve, lelke tárgyát lelheti:
Mint hol magába zárva él magának,
S csak álma tündérképét kergeti,
Mint egy vadonban bujdosó fakír.
Rendeltetésünk nem magányos élet
S örök komolyság és elmélkedés,
Hanem barátság és társalkodás.
S nem a világi jókat megtagadni,
De józan ésszel vélek élni tudni
A bölcsességnek titka és jele.
Maradj s perelj te Pesten, s élj vidáman
Barátid édes társaságiban,
S ne kérj az égtôl többet, mint adott,
Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés,
Kevés lesz a föld minden kincse is.
A vízikórság szomját el nem oltja
Minden Dunáknak s tengereknek árja;
S az ép gyomornak egy pohár elég.
Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk,
Ha józan elménk, s testünk nem beteg,
Kivánhatunk-e s lelhetünk-e több jót,
S adhatnak-é mást a királyi kincsek? -
Źgy ír, így érez, így él most barátod,
Ki téged, édes Miskám, megkeres
Az új Zephyrrel s elsô fülmilével,
S veled csevegni és nevetni fog.
1815
A PESTI MAGYAR TÁRSASÁGHOZ
Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicsô ész
Emel ki minket a barmok sorából?
Ki kétli azt, hogy minden érdemünk,
Minden szerencsénk ezzel nô s hanyatlik?
Az ész az Isten, mely minket vezet,
Az ô szavára minden meghajul,
Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,
S örök helyébôl a tenger kikél;
Ez alkot minden szépet és dicsôt,
Az egyes embert, mint a milliókat,
Ez áldja s égi boldogságra inti.
Miért utálja hát szövétnekét
Az ember, és mért nem terjeszti fényét
A vak halandók néma éjjelén?
Aegyptus áldott földje kérkedik
Az ész legelsô nyílt virágival;
De ott fakadtak egyszersmind azokkal
A hit vakító szentelt maszlagi,
Melyek korunkig hintik mérgöket,
S örök zavarba dönték e világot.
Az ég ürébe felható tudós
Az égi zsákmányt barlangokba zárta,
S az embereknek bábot s vázt vetett,
Melyek vakabbá tették a vakot,
És a lenyügzött józan értelem
A szarvas isten áldozatja lett.
Źgy a görög nép s Róma bölcsesége,
Melyet csudálva tisztelünk ma is,
Csak a tudósok székiben lakott:
A nép szemébe nem hatott sugára,
Elôtte el volt rejtve mindenütt,
Míg végre a vad barbarok dühétôl
A föld szinérôl eltörültetett.
Éj födte a föld pusztaságait,
Éj, melybe számos századok merültek.
S ha most azolta kezd is fényleni,
Mely szűk határba önthet áldva éltet,
S az éj csudái mint süvöltnek arra!
S hány népek élnek még ma is körültünk
- Tekintsük által a föld részeit -,
Kik a baromság aklában hevernek,
És semmi isten nem tekint ügyökre!
Ez istenének a barmot hiszi,
Imádja a föld ocsmány férgeit,
S azoknak embervérrel áldozik;
Emez vakító papjának ganéját
Mint szent ereklyét tisztelvén, eszi;
Amott az odvas fákban éhezik
Az embereknek görhes istene,
S a legnagyobb bűnt batkákért lemossa;
Imitt hamúban kotlik a herélt szent,
S bámészkodása istenné teszi;
Itt a mosódás módja szent titok,
S a félvilágot embervérbe mártja,
Mert azt az egyik párt az ujjain,
Másik könyöknél szokta kezdeni,
Melyért is egymást öldözik halomra;
Ott a falukban s várasok piarcin
Jár kóborolva a sok meztelen szent,
Szabad kezekkel élelmet rabol,
S az asszonyokba önti szent dühét,
S a férj, az égnek hálát adva, nézi,
Ha hitvesével szent bujálkodik.
Źgy a világnak legkiesb vidékit
Ádáz bolondság tölti, ostorozza,
S undok zsiványi barlanggá teszi;
Erynnis üszkét hányja városinkra.
Az öldöklô kést egyiránt fereszti
A reszketô ôsz tűztelen szivébe
S az anyja keblén ácsorgó szopóba,
És csontjainkból trónust rak magának,
Melyet dög, inség, sárga félelem
S kínokkal élô bánat fog körül.
Hol van tehát a józan értelem,
Hol a tudósok annyi izzadása?
Remélhetünk-e vajjon jobb világot?
Gyaníthatunk-e olly idôt, mikor
Az ész világa minden népeket
Megjózanít és öszveegyesít,
S kiirt közűlünk minden bűnt s gonoszt?
Reménylek. Amit század nem tehet,
Az ezredek majd megteendik azt.
De hinnem is kell; mert midôn, barátim!
Buzogni látom lelketek hevét,
Mely e nagy ügyre felken títeket,
S e szent szövetség láncába csatol,
Elôre látom: mint terjesztitek
Hazánkban Delphi égi kincseit
S az értelemnek nagy törvényeit;
Elôre látom: mint leheltek éltet
A sziklamellbe és a holt agyagba,
S mint jámborodnak a vadállatok
Elôttetek, s mint omladoz rakásra
Az ész, igazság mennydörgô szavára
A zordon inség óriási tornya,
S mint hullanak le durva láncai.
Fogadjatok hát engem is, barátim!
Szent frígyetekbe; íme, esküszöm,
Hogy áldozatlan kézzel nem jövök:
S ha gerlicéim és virágaim
Kedvelni hajlandók az istenek,
Tömjényitekhez szívesen teszem.
1815
DÖBRENTEI GÁBORHOZ
Ne véld, barátom, hogy nyugalmamat
A sandaságnak gáncsa megzavarja;
Ismérem én azt, s megmosolygni szoktam,
Mint csürhe gyermek kámpolásait,
Midôn legázolt bábjait boszulja.
Nem úgy tanultam Sokrat iskoláját,
Hogy a köz-ember változó eszének
S itéletének rabja lenne Múzsám.
Gúnyolja bízvást mívemet s gyalázza,
Galád szidalma rám homályt nem ejt,
Sôt a bohóktól kárhoztatni: fény.
Azok, kik a szent Catot pökdözék,
S a bölcsek atyját méreggel megölték,
Élnek ma is még, s mérget öntve marják
Mindazt, ki odvok mellett elmegyen.
S csudáljuk-é, hogy ránk morogni mernek?
Gyűlöljük-é, hogy nem barátaink,
Kik önmagoknak ellenségeik,
S az istenekkel perbeszállni készek?
Vagy tán az orvos hagymázos betegjét
Üldözze azért, ha tôle öklözést kap?
Nem, mert az ember nem véthet, ha józan,
Minden gonoszság hagymázból ered.
Elôbb lehetne a lángból víz és jég
S az égi fénybôl vastag éjszaka,
Mint a valódi bölcsbôl rút gonosz.
Az isteneknek egyik legnagyobb
Csudájok az, hogy szintúgy lelkeink,
Mint arcainknak számtalan vonási
A milliók közt másokat ne leljék.
Miért utálnánk hát ezt és amazt,
Hogy teste-lelke hozzánk nem rokon?
Hiszen magától egyikünk se^ van.
Nézd, a tövis szúr, és csíp a csalán,
S a gyenge rózsa illatot lehel.
Az emberekben végtelen különbség
S megérthetetlen visszás értelem van.
Ez a hiú fényt s rangokat vadássza,
Kucorgva koldul s pénzen vesz tehert;
Emez dühödve pusztít, öl, rabol,
Az átok és jaj himnusz vad fülének,
S bünében virtust s érdemet keres!
Amaz magától s mástól megtagadva
Kuporja a pénzt, s hasznát nem veszi,
Mint a perúi rab, mindég aranyt ás,
S aranyja halmán izzad, éhezik;
S im ez becsülni a pénzt rútnak érzi,
Pazérlja, s fogytán a fejébe lô.
Źgy a tudósok tarka serge is
Bizarr agyakkal rakva, tömve van.
Az egyik a szent régiség barátja,
S utálja mindazt, ami új s nem ó:
A Himfy verse néki konyhadal,
Akárki mit mond, mert cadentiás.
A másik újat s csak honit szeret,
Kitiltja Hellász nyájas isteneit,
S igaz keresztyén verseket kohol.
Van, aki minden új szót megkacag,
Ha azt tudóstól hallja s nem fonóktól,
Mert néki a nyelv csak fonóba^ készül,
S ahhoz és nem ért.
Van, aki mindég új szót fúr, farag,
A leghelyesbet százfelé csigázza,
S abból viaszként majd istent csinál,
Majd tücsköt, s azzal mint naggyal dicsekszik.
Van, aki mint egy szemtelen kofa,
Rohadt gyümölcsét lármásan dicséri,
S az átmenôk közt majd ezt, majd amazt
Betyár gunyokkal megtámadni kész,
És a becsűlet úgy hozván magával,
Üstökre, pofra kél akárkivel.
Elég. Az ember ahány, annyiféle,
S változhatatlan fôbb vonásiban.
Ki gondolja mindazt egy kaptára vonni?
Bárányt, oroszlánt egy rekeszbe zárni?
S ki gondja minden agynak tetszeni?
Elég, ha néktek tetszhetem, barátim!
Elég, ha célom s szívem tisztaságát
A józanabb rész érti és becsűli;
A részegekre nem figyelmezek,
S letettem ámbár lantomat kezembôl,
Hogy kedvesimnek adjam éltemet,
S nyaram kalásszal biztató szakát
Telemre gyűjtve éldegéljem el;
De oh, nem élet a múzsátlan élet!
Maradjon a föld! minden kincse gôz.
Sietve térek vissza istenimhez,
Kik ifjúságom zöld virúlatin
Keblökbe zártak nektáros kezekkel,
S kik bár nem adnak kincset és hatalmat,
De megtanítnak vígan élni, halni
S nevetni a föld balgatagjait.
Nevesd te is, jer, ôket; s vívj dicsôen
Az éj süvöltô, vak hydráival!
Paizst s aranytôrt nyújt Apoll neked,
S veled buzogva felkél Wesselényid,
A szörny-ölôknek szörny-ölô fia:
Lehull elôtte majd egünk köde,
S paeánt riadnak Erdély bércei,
És én utánok zengetem dalom.
1815
HELMECZI MIHÁLYHOZ
Mit írjak, édes Helmeczim, neked?
Nemes tüzedrôl énekeljek-é,
Vagy ifjuságod ért gyümölcsirôl
S baráti szíved érzeményirôl? -
Ha én terólad gondolkodni kezdek,
Csak egyet érzek, egyet gondolok,
Csak azt, barátom! hogy téged szeretlek;
Csak azt: hogy édes és szelíd barátság
Még akkor is, ha csak képét öleljük
Annak, kit óhajt szívünk messzirôl.
Źm, gyüjteménykém vedd baráti keggyel,
Érezze ismét gyámoló kezed:
S láttasd világgal, mint már láttatád.
Kevés virággal szerzi meg Camoenám. -
Oh! Elvadulnak a komoly szemektôl
Áon mosolygó gyenge szűzei,
Mint a szerelmek édes istenei.
Te még virágzol. Dôlj szép karjaikra!
S az égi nektárt idd rózsás ajakkal.
(1815 körül)
BARÁTIMHOZ
Engem is üldöz az ég, a fátum, vagy görög Áté,
Amint azt nevezé egy ízbe^ Kazinczy szonettje.
Üldöz s faggata már pólyámban, faggat örökre,
Mint minden jámbor költôket s büszke genieket.
Mert én nem tudom azt, hogy az Átét gyártja a költô,
Vagy pedig a költôt gyártja - s bárdjával - az Áté?
De az igaz, hogy ezek nem ritkán esmerik egymást.
Mégis azonba^ nehéz ôket öszverimezni!
Ámde akármint van; nekem immár mérge nem árthat.
Mint egy vad karaib bajnok harsogja halottas
Énekit a kínzók keze közt mosolyogva, boszontva:
Durva csapási alatt énekre fakadva boszontom.
(Lelkem örök hideg így, de nyugodt, mint néma koporsóm,
Melybe se bú, se öröm nem reszketi szívemet által.)
Títeket elrezzent vázképe, barátim, ölembül!
Árthat-e még valamit? Van-e még több hátra, barátim?
Veszthet-e még valamit szívem, vagy nyerhet-e többé?
(1817 elôtt)
HIMNUSZ KESZTHELY ISTENEIHEZ
Ki zengi e nagy század erôseit
S omló trónusait? ki Agamemnonát
Korunknak s Aulis áldozatját
S Iphigenia szemérmes arcát?
Feldúlt világunk üszkeit, a Tridens
S villám ostromait, a lerogyott gigászt,
A megrepesztett Kalpe szirtját
Pindari láng-ajak ömledezze;
Ti, oh szelídebb égiek: akiket
Keszthely béavatott szent palotáiba,
Ti, éltetô Ceres s dicsôebb
Lelket adó Helikon leányi!
Vidám avénám títeket énekel.
A szebb emberiség bennetek él s tenyész,
Ti adtok annak testi-lelki
Jobb eledelt s magas égi éltet.
Ceres! te hívtad erdeibôl elôl
A vadságba merült emberi nemzetet,
A makk s gyökér helyett az édes
Búzakalászt neki megmutattad.
A társas élet szent szövedékeit,
Az erkölcsi világ új elementumit
Te fűzted egy nagy kapcsolatba
Célra vivô örök ösztöninkkel.
Munkált az ember, s tárgyaihoz jutott:
Bátorságba^ szedé míve gyümölcseit,
Vígan, nyugodtan éle csendes
Sátoriban az arany világnak.
De még lefojtva szunnyada kebliben
A szebb aetheri rész: Múzsa! te illetéd
Nektáros ujjal égi lantod,
S zengzete gyúlt erein keresztül.
Zúgván felébredt a lekötött erô,
S mint új lény, leveté állati nyűgeit,
S a még nem ismért lelki élet
Képei közt lebegett örömmel.
Fôbb létre lobbant lelke feloldozá
A szép, jó s az igaz mennyei csírjait;
Zengtél! s körülte új világ nyilt
S Elysion, szomorú vadonján.
Zengtél! s szivének húrjait illetéd:
Forró melle dagadt, homloka virrada,
Elméje szárnyalt, s a tudásnak
Békerülé sivatag határit.
Zengtél! s dalodra Théba felépüle,
S a boldog görög ég csillaga feltüne.
Te zengsz, ha Rómát a kerek föld
Rettegi, és te, ha azt lerontja;
Te zengsz, ha Franklin lelke, merész keze
Villámot leragad s sceptrumokat leránt,
Ha Newton és Kant a Teremtô
Titkait oldja, s világot alkot.
Kronos leánya! Delphi nagy Istene!
Tí munkátok azon titkos örök kötél,
Mely a halandó port s az Istent
Egy csuda mívbe csatolva tartja.
Oh, lakjatok hát e kies ég alatt,
Bájoljátok ide Enna virányait
És a virágzó Attikának
Hajdani szép ideit s Saturnust,
Hogy vérrel ázott századaink nyomán
A szent pálma arany bimbai nyíljanak,
S e kis magyar Weimar ölébôl
Lássa hazánk kiderülni napját.
Oh, látja! a ím a harc deli nemzete,
Mely még csak hadi zajt esmere és halált,
Lerakja harsogó acélit
Színed elôtt, ragyogó Napisten!
Lerakja s áldoz, s mint mikor a Bakonyt
Messzünnen riadó mennykövek és szelek
Csattogva rázzák, zeng fölötte
Tegzed aranynyila és az Aegis.
1817. febr. 12.
FELSÉGES KIRÁLYUNKNAK
Keszthely mosolygó völgyei, bércei!
Caesárunk közelít, hintsetek illatot;
Simulj tükörré, büszke Zengô,
S tükreidet biborozza Phoebus!
S ti, csendes ernyôk pásztori! gyújtsatok
Tömjént hölgyeitek s gyermekitek között
Annak, ki gunyhótok paizzsa
S emberi jussaitoknak ôre;
S ki, mint dicsô nap fergetegink után,
Áldást szórva, körüljárja hazánk egét,
S amit levert a hosszu szélvész,
Újra felélteti égi tűzzel.
Örülj te is hát, Festetics, és pazarlj!
Mútasd: mint szereti a magyar a királyt;
Mútasd: hogy annak szíve, kincse
A haza s atyja kezébe^ vagynak.
Mútasd: hogy a szent honszeretet heve
S a jobbágyi szelíd tisztelet egybefér;
Mútasd: hogy e két virtus együtt
Tesz fejedelmeket és nagy embert.
1817
FELŹRÁS
Elszórta Filepnek rémítô flottáit,
Mint a világrázó Gallia dandárit
Az Úr lehellete.
Te zivatarid közt nôttél, mint Nagyanyád,
Mert égi nimbusszal fedezte koronád
A nép szeretete.
Te zivatarid közt nôttél, mint Tréziánk,
Mert védangyalod volt, mint most Karolinánk:
A nép szeretete.
(1818)
ELÉGIA
Keszthelyi partnak evez ladikom, mosolyognak elômbe
A szeretett tájék öblei s árbocai.
Nyugszik az ég, lebegô zephyrek ringatva vezetnek,
Csak kebelem zajlik, hányja halála jegét:
Hányja, midôn lehajult fôvel révedre kiszállok,
S nyomdokidon, nagy Holt, nyögve elôre megyek.
Minden mozdulatom közelebb visz szent tetemidhez,
S míveiden lebegô árnyad elômbe tünik,
Látlak, mint öleléd kegyes arccal, nyájas örömmel,
Akiket a szeretet nyílt kapuidba hoza;
Látlak, mint fogadád, szent csókkal megkoronázva
A piruló Múzsa gyermeki áldozatit.
Mint Görögországnak nagy démona gyermekalakban,
Gyermeki játékban alkota embereket,
Úgy te is ôsz fôvel közibénk enyelegve vegyültél,
S játszva nyitál pályát isteni célod elôtt.
Míg mások honnunk javait vesztünkre kiszórják,
S a nemzet lelkét s életerét kiölik:
Te közibénk jöttél, s valamerre kifordula arcád,
Áldást hinte reánk, s életet önte belénk.
Mint egy hôsi Pelops, oltárt, pályákat emeltél
A görög ég, helikon hajdani isteninek.
Ünnepeket, muzsikát, táncot, játékokat adván,
A nagyot a széppel kedvesen összekötéd.
A zengôt koszorú emelé és gazdag ajándék,
Minden ideg kifeszült, s büszke futásnak eredt.
Źgy alkotta örök remekét amaz égi Lykurgos,
Amikor összeszedé Ilion énekeit;
Spárta szilaj lelkét, énekre tanítva, emelte,
S a dalok isteninek áldoza harcaiban;
Źgy született Hellász, így szülte az élisi pálma
A csuda helleneket s Pindaros énekeit.
Źgy született Korybant-zengzetben az égiek atyja,
Źgy hordott eledelt nékie méhe, galamb.
A buta nép e zajt látá s Amalthea tölgyét,
Látni a mennyrázót nem vala néki szeme.
Ámde ki fennjáró elmédnek látta arányit,
Nyájas alakjaiban látta nagy istenidet. -
Elfolya szép élted, s veled a szép gondolat eltűnt;
Mint ama gyenge virág, napja lehúnyta után.
Eltűntél, de ha majd palotád márványi lehullnak,
S romjaiból valaha baglyok üvöltnek alá,
Mint a büszke Csobánc szomorú düledékin az útas
A múlt bajnoki kor képzeletébe^ mereng:
Źgy merül el majdan magasabb rémletben a nézô,
Hamvaidon hálát, könnyeket adva, velem.
(1819-1823)
FELSőBÜKI NAGY BENEDEKHEZ
Oh te, ki mind névvel, mind testi s lelki kegyekkel
Áldott és vagy, deli ifjú, mint ki Athéne
Díszei közt paizsán viselé a mennyköves Ámort,
S mint ama nagy rokonod, ki javunkért megvet aranyfényt:
Hozzád szól Múzsám. Illesd ôt lángajakiddal,
Hogy hozzád bájló nyelveddel szólni tanuljon,
Nyelveddel, melyrôl diadal zeng, s mennykövez Ámor.
Menj, nagy pályádon fénnyel, hatalommal övedzve,
Mert az erény hatalom nélkül csak gyámtalan árva;
Öltöztesd fényben, hogy az álnok bukjon elôtte.
Źgy fogsz lenni hazád s fejedelmed híve, szabad bölcs.
Menj, de mutasd, hogy bölcs Montesquieu látta szivedben
Trézia bajnokait, mikoron koszorúzta dicsôen,
Kik hont és koronát egy szívvel védni tanultak.
Férfiakat nemzô Pannon szüle téged örömmel.
Törpét törpíthet, de nagyobbá tesz nagyot a polc,
Mely gyávát szédít, de mezítláb hág oda Cato.
Légy te Aristippus: bírj fényt, de ne bírjon az álfény.
Szentegyházzá lesz tündér palotája elôtted,
Mint szentegyház lôn kalibám, mikor abba beléptél,
S váteszi lélekkel láttam már büszke jövendôd^.
1821
A KÖLTő ÉS A SORS
Honnét van, hogy az ég, a fátum vagy görög Áte
Majd minden jámbor költôt és büszke genieket
Annyira üldöz most, hogy azok majd mind siralommal
Töltik el a Helikont, s civakodnak fátumaikkal?
Én nem tudhatom azt; s hogy az Átét gyártja-e költô,
Vagy pedig a költôt gyártná bárdjával az Áte,
Azt se tudom; de igaz, hogy azok jól esmerik egymást:
Mégis azonba^ nehéz ôket jól összeegyezni!
Ámde akármint van, zugolódnunk ellene nem kell,
Sôt mint a karaib bajnok harsogja halottas
Énekit a kínzók keze közt mosolyogva, boszontva,
Gyáva csapási alatt víg dalra fakasztva köszöntsük!
Zengj, mosolyogj neki, majd víg lantod táncra ragadja,
Mint Orpheus hajdan vadakat, fát, Thrácia bércét.
(1817 után)
A FÜREDI KÚTHOZ
Japet fiának sassa dulá vesém,
S a mennybôl lehozott szikra emésztve ölt.
Midôn, dicsô forrás, sebimre
Aeglei balzsamot áldva öntél.
Mint aki a szent Léthe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
S újjászületve nyílt karokkal
Elysion rokon árnyihoz lép:
Źgy adta vissza életadó ered,
Oh, kútfô, nekem az életet és reményt.
Źgy ébredék fel, s így ölelt meg
Partidon új öröm, új rokon kéz.
Itt leltem a jó Vajkit, az édes ôszt,
Itt a téli szelíd énekelôt, ki már
A boldogult lelkek körében
Issza az ég örömit, jutalmát;
Kikhez vegyülve hársaid ernyein
A bús felleg alul hajnali pírjait
Az élet újra rám mosolygá,
S hol kebelem hideg éje virrad.
Itt leltem a széplelkü nemes magyart,
Pázmándit s szeretett szíve kegyes felét.
Ki vélem együtt cseppeidben
Enyhületet keresett magának.
Enyhítsd meg ezt is, a kora szenvedôt!
Márványoszlopidat felkoszorúzom ím,
Enyhítsd meg ezt is, mert ha szenved,
Nem leszek én is egész kigyógyult.
(1821 után)
A POÉTA
Mint majd ha lelkünk Léthe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
S újjászületve, nyílt karokkal
Elysion rokon árnyihoz leng:
Źgy, aki Kastal vedreibôl merít,
Új, tündéri világ bája ragadja el;
Magát felejtvén, élve meghal -
S egy melegebb nap alatt lel éltet.
Ott gerjed abban a csuda lángerô,
Onnét hinti alá égi virágait;
Ne nyúlj azokhoz durva kézzel:
Megfagy az égi-hideg kezekben!
1825
SZILÁGYI 1458-BAN
ĄLedűlt Hunyaddal a haza védfala!ą
Źgy zeng hôsei közt a diadalmas ôsz,
Körültüzelgve bús szemekkel
A had erôs fiain, Szilágyi.
ĄLedűlt, s az undok cimbora, láncait
Elszaggatva, kitör szent düledékein,
S habzó agyarral tölti újra
Béhegedett sebeinkre mérgét.
A tiszta ifjak lelke gyanútalan
Hódolt a gonoszok csalfa siralminak,
Kik mind Hunyadnak, mind hazánknak
Békepohárba halált adának.
Ezt nyerte a nagy hôs atya, virtusán:
Megkímélte magas szívvel irígyeit,
Öngyermekébe döfte tôrét,
S a cudarok diadalt kacagnak.
Ezt nyerte a mi balga hitünk, midôn
Oly körmökre bizánk a haza zálogit,
Melyekre honunk vére csorgott,
S hív Hunyadink vasa bélyeget vert.
A cselt utáló így veti gyilkosa
Hálójába magát: így fedi tornyait
Földünkön a bűn, míg Molochnak
Áldozik a nemes önmagával.
A virtus a jók horga, ha céltalan.
Féltünk rossz rokonik véribe^ fürdeni,
S a jóknak ártánk: az kegyetlen,
Aki szelíd, mikor ölni szentség.
A százfejű szörny új fejeket terem,
Posványával együtt vesztheti Hercules,
A gaz lenyesve még bujább lesz;
Irtani kell gyökerestül a bűnt.
Źgy adta vissza Sylla az életet
Rómának, s igy adom vissza hazámnak én.
Vértorral alkot új világot
Sylla-Szilágyi haragja: jertek!ą
1825
WESSELÉNYI, A NÁDOR, MURÁNYNÁL
Mely édes andal int, Murány, feléd,
Midôn tetôdre felvetem szemem!
A várvivásnak jöttem nézni tervét
S kimérni a tűz égi útjait,
És íme, mint egy elbájolt lovag,
Andalgva nézem a tündéri várt,
Andalgva látom ékes asszonyát.
Kit már feledni véltem évek óta,
Elômbe tűnni látom újolag;
Látom, miként ôt láttam egykoron
A bajnok-ifjak büszke tánckörében
Lebegni pártás fôvel a delit,
A nyílni kezdôt angyal-kellemében.
Döbbenve váltam tôle és szorongva:
De megpillantván újra kardomat,
A hôsi szellem újra megragadt,
S vitt a dicsôség fényes útjain,
Vitt élni-halni bajnokok sorában.
És íme, már most, mint dicsô vezér,
Elôtted állok, oh magas Murány,
Letörni ormod büszke tornyait,
Rabláncra fűzni ékes asszonyod
S rabláncra véle a pártos magyart.
(Meg-megállva s gondolkodva járdal)
Rabláncra téged, lelkes árva hölgy,
Rabláncra téged, édes árva hon!
(Gondolkodik)
Mi ez? mi új zaj dúlongat szivemben?
Oh érzem, a tiszt s a szív harca ez:
A szív fog, érzem, gyôzni tisztemen,
Kirántja gyôzô kardomat kezembôl,
És életemnek új irányt mutat.
(1825 körül)
VŹG CHLOE
ĄHúnyik a nap, pirul az ég,
Intesz, édes enyhelyem!
Megyek, megyek, ah, elég rég
Vonza feléd kebelem.
Te vagy az én kis világom,
Virágim szép ligete!
Gyermeki víg munkásságom
S elmém elsô képzete.
Hozzád jövök, ha szívemet
Aggodalom terheli,
Hozzád, ha rám öröm nevet,
S kezem lantját emeli.
Szép alakid szemlélete
Új világba andalít,
Nyílt kelyheid lehellete
Illatözönbe merít.
Itt élnek eltűnt rémeim
Gyermeki jelképekben,
S kedves titkos két betűim
A mindig zöld szívekben.
A bús ciprus árnyékában
Az urnák s nefelejcsek,
A két hív szivek láncában
A viola-bilincsek.
Źgy alkota ifjú lelkem
Egy szebb virányt magának,
Hol égi gyönyör s szerelem
Szebb rózsái nyílának.
De csakhamar felriadtak
Rémledezô szemeim,
S karom között eloszlottak
Tündér álomképeim.
Űh, mint sírtam, barátnéim,
A szerelem könnyeit!
Mint ittátok, virágaim,
Szívem égô cseppeit!
Hervadtatok, hervadtam én,
Míg rabláncom szaggatám,
Míg a csalfa, büszke remény
Bábjait elhányhatám.
Űh, nem jó halandó szemnek
Az eget megmutatni,
S a lepkeszárnyú gyermeknek
Égi szárnyakat adni.
Nehéz a mennyet elhagyni,
Pedig le kell hullanunk!
Jobb a hív földön maradni,
S rózsákat itt szaggatnunk.
Nem álmodni, hanem élni
Illik e szép világon:
Méh-ajakkal mézet lelni
Lehet minden virágon.
Egyik hervad, másik nyílik,
Mindenik csak tünemény;
Annak nyílik a legszebbik,
Aki szabad s víg, mint én.
Szabad pedig kiki lehet,
Míg fejét, - de hol vagyok?
Lilim még istenné tehet,
Legyen, legyen, hallgatok.ą
1825
ÚJ GÖRÖGORSZÁG
A Múzsák s Charisok szép honját éjszaka fedte,
S templomi néma halál szomorú hajlékai lettek,
Büszke tatár lovagok patkói tüzelgtek az elszórt
Spárta, Athéne dicsô körein már századok óta.
A földnek legszebb, legemeltebb népe bilincsben
Izzada, Solonnak szent hamvain égre sohajtva.
Mint mikor a vasból ordítva kiront az oroszlán,
S Núbia erdeirôl iszonyún emlékezik és dúl:
Źgy riad álmából az eloltott hajdani Hellász,
És Mahomet hadait tengerbe meríti örökre.
S íme, az ég kinyilék! százévek-fedte porából
Felkele phoenixként maradékit védni Lykurgos,
S elszórt hamvaiból Marathon nagy bajnoki váltak.
Menjetek, oh Múzsák s Charisok, koszorúzva elejbek,
Hajdani napjaiban néktek tömjéneze Hellász.
(1827 körül)
ANGLIA
Ész, pénz ád mindent, de csak együtt osztanak áldást.
Nép esze a törvény, mely nélkül pénze veszélyt hoz.
Míg törvényidnek hódolni fog, angol! a pénzed,
Addig hódol a pénz neked és pénzednek a tenger.
1828
HEKTOR BÚCSÚZÁSA
ANDROMACHE
Elmégy, Hektor, tôlem hát örökre
Oda, hol már Achilles fegyvere
Patroklusnak áldozik vérrel?
Ki fogja majd kisdedünk tanítni
Istent félni és dárdát hajítni,
Ha téged a bús Orkus elnyel?
HEKTOR
Drága hölgyem, parancsolj könnyeidnek,
Tisztem, tüzem engem harcba visznek,
Ezen karok ôrzik Pergamust;
Tiértetek, hazánk isteniért
Bátran vívok, hôsien ontok vért.
S nem rettegem a setét orkust.
ANDROMACHE
Nem hallgatom többé kardod hangját,
Itt hever majd, rozsda rágja vasát,
S Priám bajnok nemzete kivész.
Oda mégy, hol nap többé nem ragyog.
A Kocytus bús vadonban jajog,
S szerelmed a Léthében enyész.
HEKTOR
Minden vágyam, minden érzeményem
A Léthe szent árjába merítem,
De hív szerelmemet nem.
Halld! az ádáz dúlja már a falat,
Fűzd rám kardom, szüntesd fájdalmadat,
Hektor hal meg, de szerelme nem.
(1817 körül)
A NÉMET ÉS A MAGYAR ŹZLÉS
Vízbül sert pancsol, borbul puncsot s aszu bort fôz,
Ökrébül disznót, a lóbul rest tehenet tesz,
Férfi köténybe^ gyarat, kötöget, fonogat, tyukot ültet,
A felesége kaszál, sapkába^, kalapba^ tobákol:
A német mindent mesterkél, pancsol, el is ront;
A magyar ellenben Természet gyermeke mindég,
S éppen azért szebb, jobb minden marhája, vagyonja.
A német hasznot les mindig. Szépre nem űgyel,
Nézd bár condráját talpátul fogva tetôig,
Mégis azonba^, ha szép akarolkoz lenni, mivé lesz!
Hány csecse bokrétát tűz, s mint üti félre kalapját!
Tarka piros pántlik repdesnek elôtte-utána.
A magyar a szépet nézi, s jól tudja, mi a szép,
Nézd bár condráját talpátul fogva tetôig:
Látol-e rajta, ha még gyerek is, nem férfihoz illôt?
S kérded-e még, Liebel, tôlem, mért büszke, szabad, vad?
(1817 után)
EGY PHILOLOGUSHOZ
A Tisza és Duna már Ádámtúl fogva vegyülnek,
S öszveölelkezvén úgy válnak nagy Pelagusszá.
S te azokat papirosgáttal választod el, úgy-e?
Öszverohannak azok, gátat s gátlót lesodorva.
(1817 után)
A MAGYAR
Századokig küzdött ösi szent törvényei mellett,
Századokig nyugszik szép diadalma után.
Nagy volt a harcban, de nyugalma se rontja le lelkét,
Mert a természet önt bele férfierôt.
(1817 után)
HERDER
Hát az eposz mellett nyom téged, Herder, az álom?
ĄNormánnak rakiát töltsetek és aszubort.ą
(1817 után)
A SZONETT
Csengôkkel tele van füle, orra, kalapja, bokája,
S mely csuda: a táncost kötelén a pózna vezérli!
(1817 után)
PLATON
Mennyi vajúdással nyítod, Lucina, ki méhét!
Nem csuda, így születik mindenkor minden idétlen.
(1817 után)
SCHILLER
A legfôbbre akarsz törekedni hatalmas erôddel?
A legszélsôbbet ne tekintsed azonba^ tetônek,
Mert tetejére, középpontjára középut emelhet.
(1825 körül)
A KRITIKA
A kritikának egész szép tárgya, barátim, a műv,
Nem pedig a művész. A kettôt összezavarni
Rút lelkek szokták: s a rútból felhat-e szép s jó?
(1817-1825 között)
KÖLCSEY
Kölcsey, megmérted lattal, póznával, icével
Lelkemet, és keskeny űrbe, idôbe dugád.
Ah, de segélj rajtam, ketrecben kotlani készül!
ĄTollat az orrába!ą - Zápokat adjon, ugy-e?
(1817 után)
AZ IFJÚSÁGHOZ
Elröpültél már szeretett ifjúság!
Eljön a sok baj, és jô a sok aggság.
A vidám orcát halovány hidegség
Váltja fel gyorsan, s követ a betegség.
(1820 után)
A GENIALIS NÉP
Éveket átvirraszt a művész, mégse talál célt:
A genialis nép álmaiban kitanul.
Amit tegnap alig hallott, azt már ma tanítja:
Oh, mely kurta belűk e genialis urak!
1829
GRŰF MAILÁTH JÁNOSHOZ
Mailáth! poétád éneke leng feléd,
Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait
A Kárpátok közt zúgva szórja,
Tört jeget és köveket sodorván;
Csak mint az alkony enyhületén kalász-
Párnáján pihenô lyányka szelíd dala
Üdvezli a várt est nyugalmát
S a hegyek ormai közt mosolygó
Holdat, midôn már csend fedi a mezôt,
S a pásztorkalibák gôze a völgybe szállt.
Mailáth! poétád napja húnyik,
S nem ragadoz dala árja többé.
Tündér tükörben nyílt nekem a világ.
S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén
Életre gyúlni látsza honnom,
S annak ivá kebelem sugalmát.
Mellembe, mint egy Ilion éneke
Zengett a haza szent lángja; Olympia
Istenfiakkal küzdve tűnt fel
Isteni bájba merült szememnek.
Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom
Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang,
Nem, mely tudatlan gyermek ajkán
Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg.
S ha szépnek érzed férfias énekim,
Benned vagynak azok, benned a honni szív,
Melyet magasztalsz, benned a hív
Honszeretet daliás erénye.
Menj, énekeld hát e magas égi lényt!
Ezt harsogta örök Pindaros és Horác,
Ez isteníté a világnak
Hajdani váteszit és erôsit;
S ez nyit nekünk, ím, élisi pályatért
Rákos hôs mezején. Hallom a pályazajt
S a pályazajban Széchenyink hôs
Hágdozatit, lova könnyü gyôztét.
Oh, énekeld ôt, a diadal fiát!
Erurus-szülte pején mint viva, nyerve díjt;
[Mint áldozá fel ezreit, hogy
Ész müvein kecsesülne nyelvünk,]
Mely újra szülje a lerogyott magyart
S Pannon férfidiszét. Engem a villitánc
Int már; de honnom új virultán
Vert dalodat porom érzi majdan.
1830
EMLÉKKÖNYVBE
Virulj Bódé szép völgyében,
Tartsd szívedet tisztán, épen,
Ép szívben virul az Éden.
1831
EMLÉKKÖNYVBE
Szeretet, Barátság, mint minden, mulandó,
De emlékezete, öröme állandó.
(1831 körül)
A POÉZIS HAJDAN ÉS MOST
Halljuk, miket mond a lekötött kalóz:
Tündér változatok műhelye a világ,
Mint a poézis bájalakja:
Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,
Melyek mosolygó jelcime lett a szép,
Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén
Folytassa titkon a teremtés
Műve örök folyamát gyönyörrel.
Ennek teremtô ihlete alkotá
Hellász rózsakorán a vidor életet,
Midôn mosolygó égieknek
Innepein lebegett az ének,
A szépet érzô emberek ajkain
Szívbôl szívbe gyönyört zengve s vidám erényt,
Midôn a nyájas áldozóknak
Nyájas örömbe^ jelent meg a menny;
Oh, a poézis rózsaszin ujjai
Fonják azt az öröm gyenge virágiból:
Örömre intve csalta össze
A vadonok ridegült lakóit. -
Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.
Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt
A szép ifju világ bájira inteni:
Halottas ének zúg felette.
Mint mikor Afrika sámielje
A port az éggel összezavarva dúl,
Forró porvihara fojtja az életet. -
Oh, a halandó lyányka szíve
Emberi szép kebelén viruljon.
Mint a mosolygó Hellenisé, midôn
A félisteneket szülte szerelmiben;
Gyönyörre nyílt szív nyíladozza
A szeretet csuda két virágit:
A szent poézist és a dicsô erényt,
Mellyek hajdan öröm ünnepivé kenék
A nagy görög nép boldog éltét,
S létrehozák örök ídeálit.
(Valószínűleg utolsó költeménye)
I. KORÁBBI KIDOLGOZÁSOK
A MAGYAROKHOZ (I.)
Romlásra indult hajdan erôs magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorozó kezeit hazádon?
Sok századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, számkivetett ösi
Erkölcsöd átka s mostani veszni tért
Romlott fajultság, s nemsokára
Ércfalain viperák süvöltnek.
Nem ronthatott el tégedet, oh magyar!
A vad tatár kán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverô hatalma.
Nem vert le téged Zápolya öldöklô
Századja s Bethlen vérbe merült kora,
Rákóczi vérengzô haragján
S rettenetes tüze közt megálltál.
Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött, vezérlett fergetegid között:
Birkózva gyôztél, Herculesként
Achaji kard rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt,
S mint egy kevély bikk, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem ront, benne termô
Férgek erôs gyökerit megôrlik.
Bátran merül most a buja ifjuság
Undok bűnében, s úszva folárkodik,
Még gyenge a szűz, s már kacéros
Gerjedezô tüzeit kinálja.
A férfi - ó bűn! - már ma kereskedik
Szép párja testével, maga alkuszik
Gazdag folárral, s gyenge társát
Fajtalanul teregetni hagyja.
Vallástalanság rút szüleményei,
Erkölcstelenség s minden utálatos
Fertelmek áradnak hazánkra,
Régi nemes magyarok porára!
Fegyverre termett szép, deli ifjuság
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
Nem tud nyeregben, nem tud ugró
Gyors paripán leragadva szökni.
Ű, más magyar kard mennyköve villogott
Atilla dícsô harcai közt, midôn
A félvilággal szembe szállott
Nemzeteket tapadó haragja!
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzôje, Árpád a Duna partjain,
Ű, más magyar kard verte vissza
Hunyadival Mahomet hatalmát!
Akkor vitéz hírt s bajnoki érdemet
Szerzett az ifjú Pélides útjain,
Most íme - oh, szégyen, mivé lett -
Módi majom, gunyolásra méltó.
Átok reátok, Harpya fajzati!
Erkölcseinket vesztegetô fenék!
Fessen le hív Gvadányi tolla,
Nemzetemet csufoló bolond korcs!
De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk változandó,
Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.
Felforgat a nagy századok éjjele
Mindent, leomlott a magos Ilion,
S a büszke Karthago hatalma,
Mint az erôs Babylon, leromlott.
Volt olly idô már, melybe^ nemes hazánk
Fénylô dicsôség polca felett virult,
Jön olly idô még, melybe^ gyászos
Hamvaiból gyülevész kavarc kél.
(1796-1802 között)
A MAGYAROKHOZ (II.)
Romlásnak indult hajdan erôs magyar,
Nem látod: Árpád vére miként fajul,
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorozó kezeit hazádon?
Sok századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, számkivetett ösi
Erkölcsöd átka s mostani veszni tért
Romlott fajultság, s nemsokára
Ércfalain viperák süvöltnek.
Nem ronthatott el tégedet, ó magyar,
A vad tatár chán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverô hatalma.
Nem vert le téged Zápolya öldöklô
Századja s Bethlen vérbe merült kora,
Rákóczi vérengzô haragján
S rettenetes tüze közt megálltál.
Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött, vezérelt fergetegid között,
Birkózva gyôztél, Herkulesként
Áchaji kard rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt,
S mint egy kevély bükk, mellyet az északi
Szélvész le nem dönt, benne termô
Férgek erôs gyökereit megôrlik,
S egy gyenge széltôl földre teríttetik!
Źgy minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész:
Róma ledűl s rabigába görbed.
Mi a magyar most? Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája földúlt védfalából
Rak palotát heverô helyének.
Eldôdeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet ôrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya!
Vallástalanság rút szüleményei,
Erkölcstelenség s minden utálatos
Fertelmek áradnak hazánkra,
Régi nemes magyarok porára.
Fegyverre termett, szép, deli ifjuság
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
Nem tud nyeregben, nem tud ugró
Gyors paripán leragadva szökni.
Ű, más magyar kar mennyköve villogott
Attila dícsô harcai közt, midôn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapadó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzôje, Árpád a Duna parjain,
Ű, más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mohamet hatalmát!
Akkor vitéz hírt s bajnoki érdemet
Szerzett az ifjú Pélides útjain,
Most, íme, ó szégyen, mivé lett,
Módi-majom, gunyolásra méltó.
Átok reátok, Harpia fajzati,
Erkölcseinket vesztegetô fenék!
Fessen le hív Gvadányi tolla,
Nemzetemet csufoló, bolond korcs!
De jaj, csak így jár minden az ég alatt,
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk változandó,
Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.
Felforgat a nagy századok éjjele
Mindent, leomlott a hires Ilion,
A büszke Carthago hatalma,
Róma s erôs Babylon leomlott.
Volt olly idô már, melybe^ nemes hazánk
Fénylô dicsôség polca fölött virult:
Jön olly idô még, melybe^ gyászos
Hamvaiból gyülevész kavarc kél.
(1808 elôtt)
A MAGYAROKHOZ (III.)
Delicta maiorum immeritus luesRomane!
Romlásra indult hajdan erôs magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak.
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsed, undok vípera fajzatok
Dúlják fel a várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet, oh magyar!
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverô hatalma.
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklô
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe ferösztô
Visszavonás tüze közt megálltál.
Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött, vezérelt förgetegid között,
Birkózva gyôztél, s Herkulesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Mint a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termô
Férgek erôs gyökerit megôrlik,
S egy gyenge széltôl földre teríttetik,
Źgy minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész,
Róma ledűl s rabigába görbed.
Vallástalanság rút szüleményei,
Erkölcstelenség, minden utálatos
Förtelmek áradnak hazánkra,
Régi nemes magyarok porára.
Fegyverre termett szép deli ifjuság
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
Nem tud nyeregben, nem tud ádáz
Táltosokon leragadva szökni.
Eldôdeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet ôrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya.
Oh, más magyar kar mennyköve villogott
Attila véres harcai közt, midôn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Atlassa, Árpád, a Duna partjain,
Oh, más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!
Akkor vitéz hírt, férfias érdemet
Szerzett az ifju Hercules útjain,
Mast íme - oh, szégyen, mivé lett -
Módi majom, gunyolásra méltó.
Átok reátok, Harpia fajzati,
Erkölcsinket vesztegetô fenék!
Fessen le hív Gvadányi tolla,
Nemzetemet gunyoló bolond korcs!
De jaj, csak így jár minden az ég alatt.
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk változandó,
Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent, leromlott a hires Ilion,
A büszke Karthago hatalma,
Róma s erôs Babylon leomlott.
Volt olly idô már, melybe^ nemes hazánk
A legmagassabb polcra emelkedett,
Jön olly idô, amelyben elszórt
Hamvaiból gyülevész kavarc kél.
(1808-ban kialakult szöveg)
GRŰF MAILÁTH JÁNOSHOZ
Mailáth! poétád éneke leng feléd,
Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait
A Kárpátok közt zúgva szórja,
Tört jeget és köveket sodorván;
Csak mint az alkony enyhületén kalász-
Párnáján pihenô lyányka szelíd dala
Üdvezli a várt est nyugalmát
S a hegyek ormai közt mosolygó
Holdat, midôn már csend fedi a mezôt,
S a pásztorkalibák gôze a völgybe szállt.
Mailáth! poétád napja húnyik,
S nem ragadoz dala árja többé
Sem gyenge Lolli égnyilatú ölén,
Sem bájolva csudált nemzete hajdanán,
Nem hôs atyáink büszke rogytán,
S dűlve megállni feszült erényin.
Tündér tükörben nyílt nekem a világ.
Mint egy Pygmalion szobra, karom hevén
Életre gyúlni látsza honnom,
S annak ivá kebelem sugalmát.
Annak szerelme lángjai zengeték
Lelkem zengedezô memnoni oszlopát,
S azok lobognak húraimról
Honszeretô kebeleddel össze.
Most már telemnek bús szele fujdogál,
S tôled nyert koszorúm bimbait elszedi;
Eltűnt világom omladékin
A hideg ész mutatá ki pályám.
Földhez gyalúdva szántogatok, vetek,
S kunyhóm szűk teremit télre tatargatom,
Hogy a hülékeny nedvü dallost
Vad Boreas dere födve lelje.
Vagy néha, hogyha gondaim engedik,
Mi szép, mi jó, azt fejtve tanulgatom;
Lekötve nyomván játszi Proteust:
Emberi színt mutat és jövendöl.
Te zengj, mosolygó Gratia kedvese!
Nagy fényű eleid nagy neve nagyra int,
Int Pindarus szép régi tárgya:
Źm lovak és lovagok robognak,
Istenfiakként nyitva Olympiát
Rákos szent mezején! Hallom a pályazajt
S a pályazajban Széchenyink dús
Áldozatit s lova könnyü gyôztét.
Oh, énekeld ôt, a diadal fiát!
Eurus-szülte lován mint viva, nyerve díjt,
Sándorral, a hirhedt lovaggal,
Kezdve, teremtve dicsô utat s célt,
Mely újra szülje a magyar izmait
S Pannon férfidiszét. Engem a villitánc
Int már; de honnom új virultán
Vert dalodat porom érzi majdan.
(1830 elôtt)
II. BERZSENYINEK TULAJDONŹTOTT IFJÚKORI ZSENGÉK A NIKLAI HAGYATÉKBŰL
Nem dúlatnak már mezeink
Téli fergetegektôl,
Vidulnak már érzékeink
A derülô egektôl.
Tavasz zsenge virágai
Édes illatot hintnek,
Híves völgyek árnyékai
Víg enyhülésre intnek.
Minden új élet kiált
Az egész természetben,
A mosolygó öröm leszállt
A rózsás kikeletben.
Rét, liget, erdô virágzik
A zöldellô vidéken,
Gyenge Zephyr lengve játszik
A viruló Tempéken.
Üdvez légy, kies kikelet,
Ki zöld koszorús fôvel
Biztatod a munkáskezet
Termékeny jövendôvel!
Ki a dicsô természetet
Legszebb színben rajzolod,
Ki az érzékeny lelkeket
Egészen megbájolod.
S kiben a szép ifjúságnak
[Érzem] kedves idejét,
Azt az emberi boldogság
Tágos arany mezejét,
Melyben rózsát is fűzhetünk
Virágzó homlokunkra,
Vígan el is készülhetünk
Következô nyarunkra.
2
Egy érzô tekintettel
Gyötrô kétségem vedd el!
Tedd édesebbé ezeket
A most kínos bilincseket.
Hidd el, Angyal, míg élek,
Sajátod lesz e lélek.
S csak bús sírom árka lészen,
Ami tôled elveszen.
Űh látom, kegyes, indulsz,
Bár szemérmesen pirulsz.
Bár elfordítod orcádat,
De nem űzöd el szolgádat.
Bár reszketô ajakad
Rebegése fentakad,
De andalgó gyengülésed
Felfedezi hevülésed.
Űh, ti boldog angyalok,
Már sorotokba vagyok,
Elértem boldogságomat,
Visszaadta egy csókomat!
3
S hát csak megvetsz, kegyetlen,
Kôszívű, érzéketlen!
Haszontalan nyögdécselek,
Nálad enyhülést nem lelek.
Elfordítod orcádat,
Megölöd hív szolgádat.
Szívem tömjénét megveted,
Kínlódásimat neveted,
S bár akármint esdeklem,
Érckebled nem érdeklem,
Karjaim közül elszaladsz,
S egy vigasztaló szót nem adsz.
Menj el, menj el, ha nem szánsz,
De tudom, hogy még megbánsz,
Kalickádba visszatennél,
S hozzám érzékenyebb lennél.
A TAVASZ
Tavasz zsenge virágai
Édes illatot hintnek,
Híves völgyek árnyékai
Víg enyhülésre intnek.
Minden új életet kiált
Az egész természetben,
A mosolygó öröm leszállt
A rózsás kikeletben
Rét, liget, erdô virágzik
A zöldelô vidéken,
Gyenge Zephyr lengve játszik
A viruló Tempéken,
Üdvöz légy, kies Kikelet!
Ki zöld koszorús fôvel
Biztatod a munkás kezet
Termékeny jövendôvel.
III.
BERZSENYI NÉPDALGYÚJTEMÉNYE
1
KANÁSZDAL (B. CŹMEZÉSE)
Megesmered a kanászt
Bocskora szíjáról,
A zsíros bô gatyáról,
Zsíros szűrujjáról.
Megesmered a kanászt
Magas csákójáról,
Gombra kötött hajáról,
Fényes baltájáról.
2
BUJDOSŰDAL (B. CŹMEZÉSE)
Bort iszik a szegény legény,
Mikor útra indul szegény.
S ha olyan is, mint a napfény,
Mégis csak egy szegény legény.
Minden kincse csak baltája
S vigasztaló furuglája.
Tüskebokor a párnája,
S a madár is kiált rája.
Visszatekint hazafelé,
Szeretôje háza felé,
Füstjét látja, de csak alig -
Hogy az égen sötétedik.
Szeretômet most kötözik,
Talán örökre elviszik.
Bárcsak addig el ne vinnék,
Míg én vele beszélhetnék!
Be sokszor kértelek jóra,
De nem hajultál a szómra.
Űh! a csárda igen csalárd,
Sok szegény legénynek megárt.
Áristom fala, likadj ki!
Én galambom, ott repülj ki!
Jobb volna neked, ideki,
Szeretôddel beszélgetni.
4
Bizony azt csudálom,
Meg nem hal bújába^,
Ki a szeretôjét
Sokáig nem látja.
Lám én az enyímet
Mindennap is látom,
Mégis az én szívem
Majd meghal bújában.
Ej! ki szépet szeret,
Szenved az eleget,
Hideget, meleget,
Rágalmazó nyelvet.
Sírjon az én szemem,
Sírjon mind a kettô.
Sír is mind a kettô,
Mint a sebes esô.
Vagy enyimmé teszlek,
Vagy meghalok érted,
Vagy piros véremmel
Földet festek érted...
Vérem a véreddel
Egy patakba folyjon,
Testem a testeddel
Egy sírba nyugodjon.
Porrá lett szívünkbôl
Egy virágszál keljen,
Melynek levelein
Nevünk írva legyen...
5
Szürke csikóm, nyereg rajta,
Galambomhoz megyek rajta.
Megnyomintom az oldalát,
Megeresztem zaboláját.
Úgyis tudja már az utat,
Hogy szeretôm felé mutat.
Ott talál szénát, abrakot,
Magam pedig gyöngy alakot.
Nyisd ki babám a kapudat,
Hadd kötöm bé a lovamat.
Adj paripámnak abrakot,
Nekem pedig egy pár csókot.
Abrak kell a paripának,
Csók szeretôd ajakának.
6
Meg is házasodtam már,
Feleségem sincsen.
A gyermek megszületett már,
Pedig apja sincsen.
Komát kéne hivatni,
Jó emberem nincsen.
Meg kellene keresztelni,
Jaj, de itt pap nincsen.
Bort kellene hozatni,
De pincémbe^ nincsen.
Kocsmáról kén hozatni,
Jaj, de pénzem nincsen.
Hitelbe kéne kérni,
De hitelem nincsen.
Jaj Istenem! mit csináljak,
Mikor semmim sincsen?
7
Sz... a, k... a katonája!
Be szépen áll a ruhája!
Se országa, se hazája,
Mégis piros az orcája.
Sz... a, k... a katonája!
Be sok csókot raktam rája.
S mennél többet raktam rája,
Annál inkább illett rája!
Ej! a magyar gyöngy termetű,
Olyan, mint az arany betű,
De a német rút termetű,
Olyan, mint a ruhatetű.
8
Katonának kápolnája a pince,
Imádságos könyvecskéje az icce.
Kocsmárosné arra való, hogy töltsön,
Katonának vagyon pénze, hadd költsön.
(1828)
