Berzsenyi Dániel (1776-1836) 1776. május 7-én született a dunántúli Kemenesalja egyik falucskájában, a Vas megyei Hetyén (ma: Egyházashetye) régi középbirtokos nemesi család egyetlen gyermekeként. Édesapja jogvégzett ember volt, ügyvédi oklevelet szerzett, de leginkább csak gazdálkodott, ügyvédi gyakorlatot nem folytatott, a megyei közgyűléseken sem igen szokott szerepelni.
A világtól félrehúzódó, különc, komorságra hajlamos apa sajátos pedagógiai elveket vallott; úgy vélte, "erôtlen és beteges" fiát nem kell korai szellemi munkával, tanulással gyötörni, elôbb erôsödjék meg a falusi, "a legtermészetesebb szabad élet és szakadatlan gymnastika által" (Döbrentei Gábor Berzsenyi-életrajzában), s csak ezután fogható iskolai stúdiumokra. Mindenesetre Hetyén 1786-ig nem is volt nyilvános iskola, s a fiatal Berzsenyi talán csupán a betűvetést, az olvasást tanulhatta meg apjától. - Késôbb ezt a nevelési módszert ajánlja majd Kazinczynak is: "Kérlek, gyermekeidet gyenge korokban tanulással ne kínozd. Tíz esztendôs korában megtanulja a gyermek azt egy nap, amit hét s nyolc esztendôs korában esztendeig." (1815. március 2.)
A testileg megerôsödött, megizmosodott fiú 1788 ôszén, tehát 13. életévében került a soproni evangélikus líceum elôkészítô osztályába, s kisebb megszakításokkal közel hét esztendôt töltött itt. Túlkorosan, úgy látszik, nehezen alkalmazkodott az iskolai fegyelemhez, igyekezett függetleníteni magát a líceumi rendtôl, s többször is összeütközésbe került az intézet merevnek tartott szokásaival: gyakran elmulasztotta a tanórákat. 1793-ban meg is szökött Sopronból, beállt katonának, de hamarosan a katonaságtól is elmenekült. Középiskolai (a mai gimnáziumnak megfelelô) tanulmányait nem fejezte be, 1795-ben félbeszakította deákpályáját (nem szerzett érettségi bizonyítványt). "1795 júliusában eltávozott: ügyvédbojtár vagy gazda lesz; nem mutatott jó erkölcsöket" - jegyezte fel az anyakönyvben Berzsenyi neve mellé akkori professzora.
A soproni évek mégis mély nyomot hagytak benne. Tudjuk róla, hogy sokat olvasott, kitűnôen elsajátította az akkori iskolák legfôbb tárgyát, a latin nyelvet, s nagyon jól megtanult németül is a német ajkú városban. Versei arról vallanak, hogy igen részletesen ismerte az antik görög-római mitológiát, költô mintaképe pedig a klasszikusok között a csodált Horatius volt.
Apját felháborította fia sok megrovást kiváltó soproni viselkedése, derékba tört iskolai pályafutása, s apa és fiú között a helyzet egyre inkább elmérgesedett. Sopronból nem is haza, Hetyére ment, hanem egy ideig Niklán, nagybátyjánál húzta meg magát.
Nikláról néhány évre visszatért még apjához, de kettejük elhidegült viszonya nemigen oldódott - különösen azután, hogy édesanyja, aki némiképp a villámhárító szerepét töltötte be köztük, 1794 ôszén meghalt. Négy évig azonban kibírták valahogy egymás mellett. Ezekrôl az esztendôkrôl és apjáról így vélekedett késôbb egy Kazinczyhoz írott levelében (1810. szeptember 1.): "Én ôtet nem vádolom, sôt azt vallom, hogy ô tanult, okos és igen jó ember, s minden hibája csak az volt, hogy engem nem ismert, és az én szilajságomat nem mérsékelni, hanem zabolázni akarta. Ebbôl harc lett és örökös idegenség. Az ô háza nékem Munkács volt [hírhedt várbörtön], melyet csakhamar el is hagytam, és anyai jószágomon magamat meghúztam. De a harc az én lelkemet nem csüggesztette, hanem emelte s érlelte."
Gazdálkodó és költô
Várfogságából, az atyai tömlöcbôl úgy szabadult meg, hogy 1799 májusában feleségül vette a vagyonos és nagyon fiatal rokonlányt, Dukai Takács Zsuzsannát. Az ifjú pár Sömjénben telepedett meg pár évre, s Berzsenyi végre a saját ura, önálló és kiváló gazda lett. 1804-ben a kemenesaljai Sömjénrôl a somogyi Niklára (vagy ahogy ô maga írta gyakran: Miklára) költöztek. A gyarapodásban és a vagyongyűjtésben egyetértettek a házasfelek, s az ekkor még csak titokban író költô gazdag nagybirtokosként élte a falun megrekedt földesurak szokványos életét - legalábbis a külsô szemlélô így láthatta. Volt kb. 1200 hold rétje és szántója s vagy 40 hold szôlôje, de ô bort nem, csak vizet ivott. Egy kis önelégült büszkeséggel jellemezte saját anyagi helyzetét Kazinczyhoz írott és elôbb már idézett levelében: "Csakhamar jobb gazda lettem, mint atyám; somogyi jószágomat kiváltván, többet kaptam rétben és szántóföldben ezer holdnál, s úgy szintén egy igen szép szôlôt, mely hat- s hétszáz akó legjobb bort terem. Ezekhez tudván az én életem módjának nagy egyszerűségét, tehát én elég gazdag vagyok. Mindezeken felül pedig szerzettem magamnak egy oly kincset, mely mindezeknél többet ér - a tudományokat és a Te barátságodat..."
Kazinczy Széphalom elnevezésű falucskája igen messze volt Niklától, itt pedig a messze környéken nem akadt senki, akivel bölcs társalgásokat kezdhetett volna a "tudományokról". Pedig már 20 éves kora óta, 1796-tól verseket ír, titokban, mindenki, családja elôl is rejtegetve ôket. Feleségét, gazdálkodó társát nem vonhatta be a maga külön szellemi világába, mert fiatal fejjel "guzsalyra, tôre [tűre] kárhoztatta" a kor elfogadott "férfitörvénye" szerint, meghagyta a maga műveletlenségében. "Ami feleségemet illeti - írta a széphalmi mesternek még csak nem is szégyenkezve (1809. március 12.) középszerű mindenben. 14 esztendôs korában vettem el, együgyűségben találtam, és abból fel sem szabadítottam, mert e részben egy kevéssé napkeletiesen gondolkoztam... Ha módi ruhák helyett jószágot szerzek, nem zúgolódik, hanem a gyertya-vesztegetésért és firkálásért néha nagy panasza van ellenem." - îgy lettek az ô "egyedül való barátai a magánosság és elmélkedés", így vált társtalan, magának élô, befelé forduló és sérülékeny lélekké.
1803-ban Kis János (1770-1846) nemesdömölki (ma: Celldömölk) evangélikus lelkész, a kor egyik jeles költôje, egyébként Berzsenyi egyik gyermekének keresztapja, rajtakapta "firkálásai" közben, fölfedezte benne a költôt. Kissé szégyenlôsen tárta fel keresztkomájának csaknem egy évtizedes titkát: "Már csak nyíltan megvallom komám uramnak, hogy én egy idôtôl fogva versírással bíbelôdöm, nézze által ezeket, s mondja meg, ha mehetek-e valamire." - Kis János három költeményt rögtön el is küldött Kazinczynak (A magyarokhoz; Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás; A reggel), s ô lelkesedett értük. Közben eltelt öt év úgy, hogy a nyilvánosság elôtt nem esett szó a költôrôl.
1808-ban maga jelentkezett Kis Jánosnál (ekkor már soproni lelkész): egy teljes verseskötetet, 77 költeményt küldött neki. (Sajnos, a verseket nem dátumozta, tehát megírásuk pontos idejét nem lehet biztosan megállapítani.) Kis János ezeket átadta Kazinczynak, hogy támogassa nyomtatásban való megjelenésüket. Kazinczy elolvasta ôket, s megírta Berzsenyinek legelsô, lelkesült hangú levelét (1808. október 1.), melyben ilyen dicsérô megállapítások találhatók: "...a te énekeid nem szokott hangicsálás a magyar Helikonon", "nyelved oly szép, oly nemes, hogy azt csudálni fogja a haza" (egyedül a helyesírást és a versszövegek központozását hibáztatta). Természetesen Berzsenyi is válaszolt, ô is elküldte levelét Széphalomra, s ezzel megindult hosszan tartó levelezésük.
A kötet megjelenésére csak évek múlva, 1813-ban kerülhetett sor - részben pesti, székesfehérvári és zágrábi kispapok által gyűjtött pénzen; Berzsenyi maga 100 forinttal járult hozzá a költségekhez. - Nem volt termékeny költô: élete végéig összesen 137 verset írt. - Második kötete 1816 júliusában látott napvilágot: tartalma az elsôhöz képest 10 új verssel gyarapodott.
Niklát, száműzetése helyét csak ritkán hagyta el, nem szívesen mozdult ki otthonról. Pesten - az elsô idôkben - csak két ízben járt 1810 márciusában és 1813 májusának végén. Elsô útja alkalmával találkozott Kazinczy pesti író barátaival - Szemere Pállal, Kölcsey Ferenccel, Vitkovics Mihállyal és Horvát Istvánnal - kölcsönös idegenkedést ébresztve magukban egymás iránt. 1812-ben egy hetet Bécsben töltött; itt lefestette magát: készülô kötete élére készíttetett arcképet.
A gazdálkodó élet sok gondja-baja, családi nehézségek, rokoni perpatvarok és más megpróbáltatások is okai lehettek viszonylagos költôi terméketlenségének (pl. pénzleértékelés 1811-ben; pereskedés a földek miatt rokonaival; 1812-ben háza egy része összedôlt stb.). Bajza Józsefnek (1804-1858) írta 1834-ben: "Igen gyakran elfojtják bennem a gazdasági paraszt veszôdségek az egyébiránt is nagyon szunyáta írásösztönt." Vidéki földesúri életformája és nagyra törô költôi becsvágya tragikus ellentmondásba került egymással.
Mindehhez hozzájárult elszigetelt magánya, búskomorságra hajló kedélye, hipochondriája s ingatag egészségi állapota. 1816-tól majd minden évben van valami baja: "hideglelés, epehideg". Ebben a szerencsétlen testi-lelki állapotban érte Kölcsey kemény, olykor igaztalan recenziója (bírálata), mely a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában jelent meg. A kritikát megalázónak, meg nem érdemeltnek érezte, személyes támadásnak fogta fel, s az a sejtése vált meggyôzôdéssé, hogy Kölcsey elmarasztalásai mögött Kazinczy állhat. Elhidegült tôle, levelezésük három évre teljesen megszakadt.
Berzsenyiben ezután elhallgatott a költô: a hátralévô években igen kevés verset írt, "keblét szomorún bezárta". Legfôbb vágya volt, hogy méltó választ adhasson Kölcseynek: ingerülten készült megtorolni sérelmeit. Legelsô felháborodásában írta ún. antirecenzióját - indulatosan, minden tudományos felkészülés nélkül, hiszen esztétikával mind ez ideig nem foglalkozott. Kiadás végett elküldte ugyan a Tudományos Gyűjteménynek, de nem jelent meg, kéziratát azonban sürgetô kérései ellenére sem kapta soha vissza.
Tudományos munka
A költôi alkotás helyét a következô években a tudományos munkálkodás, az esztétikai-irodalmi tanulmányokban való elmerülés foglalta el, lázas sietséggel igyekezett pótolni műveltségbeli hiányait. A "méltó" válasz - jobb esztétikai tájékozódás után - Észrevételek Kölcsey recensiójára címmel 1825-ben jelent meg a Tudományos Gyűjtemény szeptemberi számában (tehát nyolc évet fordított elkészítésére). Ebben Kölcseynek a klasszicista esztétika alapelveire épített legfôbb kifogásait már a romantika nevében utasította vissza: olyan költô ô, akit nem lehet a "hellenica" (hellenika) szabályai szerint megítélni. (1825-re már Kölcsey is szembefordult korábbi esztétikai-poétikai nézeteivel.)
Életét most már fôként a tudományoknak szentelte, s ezt jelzik egymás után elkészült tanulmányai. A versformákról címűt a Tudományos Gyűjtemény publikálta 1826-ban. - 1829 és 1834 között Kritikai leveleket írt. - 1830-ban nagy megtiszteltetés érte: az Akadémia (Magyar Tudós Társaság - késôbbi neve: Magyar Tudományos Akadémia) filozófiai osztályán elsô vidéki rendes taggá választották. Akadémiai székfoglalója Poetai Harmonistica (harmonisztika) címen jelent meg 1833-ban. Ebben a tanulmányában a romantikával szemben a klasszicizmus esztétikájának tételeit hirdette, a hellenika mellett foglalt állást: a világ legfôbb törvényszerűsége a harmónia. - Ugyancsak 1833-ban írta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című értekezését.
Utolsó éveiben sokat betegeskedett: Balatonfüreden s a budai gyógyfürdôkben kúráltatta magát. Mint akadémikus többször részt vett a Tudós Társaság ülésein, sôt azt is tervezte, hogy a fôvárosba költözik, ebbôl azonban semmi sem lett. - 1836. február 24-én halt meg Niklán. Kölcsey híres engesztelô emlékbeszédét Helmeczy Mihály olvasta fel az Akadémiában.
A klasszicizmus és a romantika határán
Kis János 1803-ban az asztalfiókban rejtegetett versek közül két antik veretű, alkaioszi strófákban írt ódát s egy rímes verset küldött meg Kazinczynak. Ez utóbbinak (A reggel) utolsó két szakasza jól jellemzi a sömjéni (és késôbb a kezdeti niklai) idôszak költôi önszemléletét:
"A nagy lélek önként az aetherben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.
Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Ćlpeseken
A nap felé úszó sasokkal."
Berzsenyi költeményeiben többször is elôforduló látomás ez a költô röptérôl, aki elszakad a kicsinyes napi gondoktól, s a lélekben lobogó égi tűz lángolását kiszabadítja a fojtó porkötélbôl.
Tudjuk, csaknem egy évtizedig titokban verselgetett, miközben kitűnô gazda volt. Valóságos kettôs életet élt: munka után, estefelé, ha már "cselédit" (tágabban értelmezett családi környezetét) nyugodni eresztette, egy maga alkotta külön költôi világba húzódott, s a múzsákkal való társalgással próbálta vigasztalni magát élete egyhangúságáért, itt szerette volna gyógyítani sebzett önérzetét. Éjszakai költô volt. Poétai álomvilágában, a képzelôdések országában "egy szebb lelki világ szent óráit" élhette át. Ilyenkor nem volt magányos: a gyertya pislogó lángjai mellett a csodált Horatius ódáit, Gessner (geszner) és Matthisson (matizon) verseit olvasva virrasztott. (Gessner [1730-1788] német nyelven író svájci költô; költészete átmenetet jelent a klasszicizmusból a szentimentalizmusba: ritmikus prózában írt idilljeiben pásztorok és nimfák szerepelnek. - Matthisson [1761-1831] német költô, klasszicizáló érzelmes költemények szerzôje.) Ez volt az ô igazi élete; a nappali, a megszokott afféle nyűgös kötelességként súlyosodott rá. - A falusi földesúri életforma és teremtett költôi ideálvilágának kiáltó ellentéte nemcsak verseiben volt egyik ihletô forrása, hanem egész életének legsúlyosabb, feloldhatatlan problémája is lett, s többek között ez okozhatta költészetének korai kifulladását is.
Horatius költészete s az ún. horatiusi életfilozófia: a végletes érzelmektôl való óvakodás, az "arany középszer" életelvvé emelése, a sztoikusan bölcs megelégedés, belenyugvás a neki rendelt sorsba, az ifjúság örömeinek józan élvezete látszólag meghatározta életét és költészetét. A kortársak egy része és még az élesszemű kritikus, Erdélyi János is fôleg Horatius-másolóként jellemzi ôt. "ž meg lôn igézve Horácz által, mint a mese hôse, ki a varázskörbôl nem szabadulhat." "Berzsenyit éppen csak mint magyar Horáczot szerettük leginkább" - írta 1847-ben a Magyar Szépirodalmi Szemlében. (Erdélyi kritikájában az eredetiség értékelô szempontként, esztétikai értékként való elfogadása félreérthetetlenül romantikus nézôpont.)
Berzsenyi valóban Horatiustól és a magyar Virág Benedektôl kapott klasszicista ösztönzést, de az ókori poéta világszemléletének magára erôltetése nem sikerülhetett: antik versmértékek és formák mögött éppen nem a klasszikus egyensúly, áhított harmónia fedezhetô fel, hanem az utánuk való eredménytelen sóvárgás, rezignált melankólia s örökös nyugtalanság. "E magyar Horatius erôteljes külsôségei alatt egy modern ember sebzett mélasága sajog; titáni műfegyelme alatt emberi önmegtagadás; antik, pogány bölcsessége alatt keresztyén rezignáció borong. Lírájában a megelégedést, a lelki nyugalmat nem a boldog birtokos magasztalja, hanem az utánuk hasztalan epedô" - állapította meg róla Horváth János. Majd végsô összegzésként szűrte le: "A forma antik; a szellem modern visszahatással klasszikus, a nyelvbeli kifejezés félreérthetetlenül, erôteljesen modern: romantikus. Korfordulatban áll, s lélekkel jelzi a változó idôt." (Horváth János: A magyar irodalom fejlôdéstörténete. Akadémiai Kiadó, Bp. 1976. 227., 232. 1.)
A klasszicizmustól a romantika felé közeledését inspirálhatta az említett német költôk tanulmányozása is amellett, hogy a magyar klasszicizmus korában már Bessenyeiék óta kezdtek sarjadozni a romantika elôzményének, a szentimentális érzékenységnek csírái is. "A szentimentalizmus beütése jelentôsen hozzájárult ahhoz, hogy nem vált hívévé a rideg és racionalista klasszicizmusnak, hogy túllépett rajta a romantika felé." (Orosz László: Berzsenyi Dániel. Gondolat, Bp. 1976. 52. 1.)
Két stílusirányzat élt költészetében egyszerre ugyanúgy, mint ahogy megfért egymás mellett - legalábbis egy ideig - a földjéhez rögzült földesúr s a porkötelet lerázó, az aetherben csapongó költô. Ideálvilágát azonban lassan felôrölte a rideg valóság; csalódottság, kiábrándult keserűség, illúzióvesztés lép álmai ligetének helyébe, "s az aranyvilágnak rózsaberkébôl sivatag vadon kél". Barátimhoz című versében már hiábavalónak mondja ezt a szárnyalást, s múlt idôben idézi fel korábbi merész költôi száguldását:
"A szilaj lélek, rekeszét kitörvén,
A nap útján túl magasan csapongott,
S mint az aetherben lakozó rideg sas,
Földre se nézett."
Űdák
A magyarokhoz (I.)
Pályájának korai szakaszában versei világosan elhatárolható két csoportra oszlanak: rímes-hangsúlyos dalformában írt szerelmes versekre és klasszikus mértékre szedett hazafias ódákra. Minden valószínűség szerint idôben nem különíthetôk el ezek egymástól. (Berzsenyi sohasem írt rímes-idômértékes költeményeket: ezt a formát túl cifrának, túldíszítettnek tartotta.)
Az a három darab, melyet Kis János 1803-ban Kazinczyhoz küldött, az óda műfajához sorolható, jóllehet A reggel rímes költemény. Kazinczy az ódaköltô posztját jelölte ki Berzsenyi számára. A Kis Jánoshoz küldött válaszlevélben barátjának lelkére kötötte: "Kérd, hogy az ódák útjáról el ne térjen. Az ôtet egykor a fô polcig vezeti, s literatúránk itt kíván leginkább munkás kezeket, mert Virágon kívül még nincs egy poétánk is, aki a Horátz lantjának méltóságát érzette volna." Kazinczy csodálta az újonnan fölfedezett költôben "a poétai bátor és harsogó ömlödözést" s "az ô szent hazafiságát".
A hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom nagy erôvel jelentkezik irodalmunkban már a Bessenyei fellépésével fémjelzett megújulási szakaszban is, de a nemzeti lét és nemlét hamleti kérdése, a régi dicsôség és a törpe jelen önkínzó szembeállítása, a nemzet pusztulásának víziója, a "nagyszerű" halál réme egész reformkori költészetünknek vissza-visszatérô témája.
A nemzeti eszmélkedés, a függetlenségi gondolat Közép- és Kelet-Európában - errôl már volt szó - az egyes (idegen uralom alatt élô) népek romantikus irodalmának központi magvává, éltetôjévé lett, s ez - a közvélemény szemében -, bizonyos oktató, erkölcsnemesítô társadalmi szerepet rótt a toll mestereire.
Berzsenyi is - Horatius útmutatását elfogadva, a klasszicizmus parancsát is követve - vállalta ezt a küldetést: a nemzet megmentésére mozgósított, a lelkeket kívánta művelni, nemzetének akart szolgálni költészetével, elsôsorban hazafias ódáival.
Ezek közül a legnevezetesebb, a legtöbbször idézett A magyarokhoz (I.) című. Valószínűleg ez egyik legkorábbi, de mindenképpen a leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye: elsô változata - egyes kutatók szerint - 1796 körül keletkezhetett, de a végleges, nyomtatásban is megjelenô szöveg csak 1810-ben készült el.
"Azon szép ódák, melyek után becsültetik Berzsenyi, kétségkívül Horáczra való jobb órák emlékezései" - jegyezte meg 1847-ben Erdélyi János; sôt, a fentebbi verssel kapcsolatban egyenesen azt állította: "E különben remek és csudált óda, szinte csak hímvarrás Horáczéról, melynek címe: Ad Romanos" (A rómaiakhoz; III. könyv VI. carmen). A témát illetôen kaphatott ösztönzést Horatiustól; tôle kölcsönözte az alkaioszi strófát (az ún. római ódák - III. 1-6. - mind alkaioszi versszakokban szólaltak meg), a gyönyörködtetve tanítás kívánalmát, sôt még a nyelvi tömörségre is például szolgálhatott, Berzsenyi verse mégsem másolat csupán, hanem önálló, eredeti alkotás.
A magyarokhoz - a nagy mintakép említett versének egyszövetű, egyetlen szálra fűzött kompozíciójával szemben - izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítô alkotás. A romlott jelen és a hajdani erô, feddhetetlenség kiáltó kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 strófáját, s az egészet áthatja a nemzet jövôjéért érzett önostorozó aggodalom, a szorongó fájdalom. A költemény pátoszát a reménytelenség hevíti, mely nemigen lát semmi reményt a romlás folyamatának megállítására. Az óda kulcsszava az erkölcs: ama régi, múltbeli, "tiszta" és vele szemben a "mostani veszni tért" erkölcs. Ez az oka - a kor felfogása szerint - a nemzet hanyatlásának, sôt menthetetlen pusztulásának. Ez a gondolat évtizedek óta élt, érlelôdött a köztudatban és az irodalomban, s mind ez ideig Berzsenyi tudta hazafias verseiben a leghatásosabban megszólaltatni.
A költemény sodró lendülete váltakozva és egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle idôt, a múltat és a jelent: a múlt dicsô nagyságát, erejét s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét.
Az 1. strófa megszólításában (1. sor) már megjelenik a vers szerkesztô elvét alkotó éles szembeállítás, mely egyúttal erkölcsi ítélet is ("romlásnak indult" - "hajdan erôs"). Az indítás számonkérô, indulatos kérdései a felháborodó megdöbbenés hangján ostorozzák a jelen elfajulását. A vers címzettje: a "magyar"; a magyarság, a nemzet, melyhez egyes szám 2. személyben szól. Ezzel dramatizált monológgá válik a mű (kivéve az utolsó két szakaszt).
A 2. versszak a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt: "vérzivatarok" és testvérviszályok dúlták az országot. Buda vára - itt és a kor több más versében - a nemzeti lét, a függetlenség jelképeként szerepel.
Ezt a várat "szórja" most el (jelen), rombolja le a veszni tért erkölcs s az "undok vipera-fajzatok" (3. sz).
Három szakaszon át (4-6.) ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külsô hatalmak túlerejével, a nemzetet nem "fojthatta meg" a belsô "visszavonás", a testvérháborúk sora sem. (A megszólított a 4. strófában még Buda vára - "Nem ronthatott el tégedet..."; az 5.-ben a vers elején aposztrofált "magyar", tehát a nemzet). A nagyság és erô, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a "régi erkölcs" volt.
A következôkben már négy versszakra tágul a fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek itt olvashatjuk a legbôvebb felsorolását (7-10.) A "lassú halál" okozója a belsô szétzüllés, "a tiszta erkölcs" eltűnése, mely úgy pusztította el valaha Rómát, mint ahogy a benne termô férgek ôrlik meg az "éjszaki szélvészt" kiálló "kevély tölgy" gyökereit. (A képet minden bizonnyal Baróti Szabó Dávid Egy ledôlt diófához című művébôl kölcsönözte.) Ebben a rendkívüli sodrású költeményben ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni. - A romlásba döntô vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása, az idegenmajmolás.
A 11-12. versszakok felkiáltó mondataiban újra a dicsô múlt nagysága zeng - Attila, Ćrpád, Hunyadi János harcait felmutatva. Egyszerre van itt jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség.
Az utolsó két strófában (13-14.) hangváltás következik: a múlt nagy példáinak patetikus felsorolását és a bűnöket szenvedélyesen ostorozó keménységet, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költô lemondó sóhajjal összegezi fájdalmas tapasztalatait: játékszerek vagyunk csupán az örökké változó sors, a "tündér szerencse" kezében; a hajdani nagy és erôs birodalmak példája pedig történelmi szükségszerűséggé emeli a pusztulást. Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi feddésben megbúvó reményt is: hátha a beismerés, a feleszmélés és a vezeklés révén megjavulhatnak az erkölcsök.
Változást tapasztalunk a beszélô és a megszólított viszonyában a 9. strófától kezdve. Eddig a prédikátori korholás egyes szám 2. személyben szólalt meg, a "Mi a magyar most?" feljajdulása után azonban a dialógust a 3. személy megszakítja, majd a többes szám 1. személy válik uralkodóvá. A 12. szakaszban még csak a birtokos személyjelek mutatják ezt, a 13.-ban már igealakok is ("nyögünk"): mindez azt bizonyítja, hogy a költô végül mégis vállalja sorsközösségét az elsiratott nemzettel.
"Mint a többszöri átdolgozás is bizonyítja, Berzsenyi ezt a költeményét legfontosabb költôi megszólalásai egyikének tartotta. Gondolatilag nyilván nem, de érzelmi, indulati tartalmát tekintve tényleg ebben közölte a legfôbbet korával. Eléje vetítette a nemzethalál rémét is, hogy visszarettentsen a pusztulástól, felelôsségérzetet keltsen, áldozatvállalásra, egy nemzet megmentésére mozgósítson." (Orosz László: i.m. 74. 1.)
Ami a verset oly feledhetetlenné teszi, az elsôsorban dübörgô nyelvének romantikája, zengô akusztikája: lépten-nyomon hatalmas erôt sugárzó - Berzsenyi kifejezésével élve - "energiás" szavakra, szókapcsolatokra (fôleg igeneves szerkezetekre) bukkanunk. Ezeknek poétikai alapja a romantikus túlzás (hiperbola), a meglepô szembeállítás, mely újra meg újra váratlan, meghökkentô metaforákat teremt; ilyenek pl.: "vérzivatar"; "vak tűz"; "ádáz ostromokat mosolyogva néz"; "világot ostromló"; "napkeletet leverô hatalom"; "öldöklô század"; "szent rokonvérben feresztô visszavonás tüze"; "nemzeteket tapodó harag" stb.
A magyarokhoz (II.)
Az elôzô költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövôbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át.
1807-ben keletkezett. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett súlyos osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa. A vers azonban az alkalmi események, ihletforrások fölé nôve minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg.
Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb (mondhatnánk: "klasszicistább"), mint a másiké, terjedelme rövidebb: hat versszak, mely világosan két 3-3 szakaszra tagolódik.
Az elsô egység (1-3. strófa) uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés, a riadalom. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának Horatiuson át Alkaiosztól öröklött képe fejezi ki (az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegetô hullámai között úszik, lebeg). A rémületet felerôsíti a rá következô mitológiai metafora érzékletes és riasztó hatása (Erynnis - a bosszúállás istene - "vérbe mártott tôre").
Az elsô strófában felidézett háborús rémület a következô kettôben az egész világot felfordulással fenyegetô véres zűrzavar látomásába csap át. A sorokat megterhelô (a mai olvasó számára már nehezen azonosítható) földrajzi tulajdonnevek észak és dél, kelet és nyugat szélsô pontjait jelölve - romantikus eltúlzással - az egész földkerekség képzetét keltik fel. Mindebben a legdöntôbb élmény az, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság:
"A népek érckorláti dôlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak."
Ebbôl a megrendítô élménybôl most nem a kétségbeesés és a reményvesztett pesszimizmus fakad, hanem éppen ellenkezôleg - cáfolva minden logikát - az az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott "lebegô hajónk" "állni-tudó" lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk, hazánk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás történelmi szükségszerűségén (4-6. strófa). A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely ôrzi a régi rendet ("Titus": a jó császár fogalma), másrészt a "lélek s szabad nép" erkölcsi-fizikai fölénye, mely képes "csuda dolgokra" is. Ez a költemény is - az elôzôhöz hasonlóan - világtörténelmi példákkal zárul, de az egész vers felfelé ívelô menetét követôen optimista tanulsággal: az ôsi tiszta erkölcsök (az alvó nemzeti lélek felébresztése utal erre) tették naggyá és híressé Rómát, Marathont, Buda várát. Mindezek a példák a hôsi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erôvel s tömeggel szemben.
A versforma itt is az alkaioszi strófaszerkezet, a fennkölt pátosz ebben a költeményben is az "energiás" kifejezések, metaforák bôségébôl fakad. Más azonban a beszélô és a megszólított viszonyának módosulása. Az egyes szám 2. személy használatát (az 5. strófa elejéig) a befejezésben az egyes szám 1. személy váltja fel: "nem félek", "bátran vigyázom". A költô önmagában is lecsendesítve a belsô zaklatottságot immár nyugodtan, bizakodva összegezheti kikezdhetetlen erkölcsi ítéletét.
Reményt, biztatást, a lelkek ébresztését jelentette ez a költemény nemcsak a maga korában, de a késôbbi évtizedekben is. Kodály Zoltán 1936-ban ezért is készíthetett belôle hatásos kórusművet a fasizmus világpusztítása ellen tiltakozva.
A költészet vigasza
Berzsenyi nemcsak azért kapta a magyar Horatius nevet, mert témában, versformában sok ösztönzést kapott és vett át az antik mintaképtôl, hanem azért is, mert megpróbálta magáévá tenni, mintegy magára erôszakolni annak sajátos, kétezer évvel korábbi, a polgárháborúk szörnyűségei közt kialakított életfilozófiáját is. Hogy mennyire reménytelen kísérlet volt ez, már korábban láthattuk. - Ebbôl az életbölcsességbôl mindenekelôtt a megelégedésre, a megelégedettség illúziójára volt legnagyobb szüksége Berzsenyinek, vágyainak, ábrándjainak, törekvéseinek bölcs önkorlátozására, kényszerű adottságainak, megváltoztathatatlan körülményeinek filozofikus tudomásulvételére. Mert akár Sömjént, akár Niklát nézzük, mindkettô mégiscsak poros-sáros, a civilizációtól elzárt, a szellem világától távol esô falucska, "vadon tájék" volt. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség tragikus érzését szerette volna kárpótolni a "megelégedéssel": elfogadni az elfogadhatatlant, belenyugodni a neki rendelt sorsba, "osztályrészébe". Horác című költeményében (1799 után írhatta) ezért a fô hangsúly a pillanatnyi jelen értékeinek fölfedezésére esik. Ilyen sorokat olvashatunk:
"Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld...
...
Holnappal ne törôdj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet élj s örülj."
A romantikus "eredetiség" bűvöletében élô kritikusai fitymálhatták verseit, de hogy milyen merész módon használta a kapott nyersanyagot, arra épp ez a költemény lehet a legjobb példa. Horatius a maga Leuconoéhoz címzett carmenjét bölcs tanácsokkal zárja le, erkölcsi tanulsággal kerekíti ki:
" ... Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap:
élvezd, míg teheted; holnapokat, Leuconoe, ne várj."
(TRENCSÉNYI-WALDAPFEL IMRE FORDîTĆSA)
Berzsenyi a maga művét a két záró hasonlattal a végtelenbe lendíti, nyitottá teszi - felkeltve velük az élet bizonytalanságának, céltalanságának, reménytelenségének stb. fájdalmas képzetét is:
"Míg szólunk, az idô hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak."
Osztályrészem című (1799 körül) elégikus ódájában a "megelégedéssel" viaskodik: az antik költô filozófiájával próbál fölébe emelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésének. Versformája, a szapphói strófaszerkezet azonos a mintaként maga elôtt lebegô horatiusi ódáéval (I. 22.).
Az elsô két versszak hajó-képe szintén Horatiustól való: Licinius Murenához írt parainézise (II. 10.) az emberi életutat a veszélyes tengeri hajózással azonosítja; az okosan kormányzott hajó a középutat választja (az "arany középszert"): kerüli a túlzott óvatosságot, a sziklás-zátonyos part közelségét, de nem is tör vakmerôn a mély tengerre (ez az óda is szapphói strófában íródott).
A Berzsenyi-vers csak utal - már múlt idôben - a "szelek mérgére", az Odüsszeiából ismert tengerörvényre, a "sok ezer veszélyre". Témája a megérkezés, a partra szállás a békés kikötôben. Mindkét strófa elsô sora két-két rövid, véglegességet sugalló, egymással mellérendelô viszonyban álló tömör kijelentô mondat. (Mind a négy ugyanazt a gondolatot variálva a megmásíthatatlanság érzetét kelti.) Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulópontjához érkezett: felnôtté vált (önálló gazda ekkor: akár Sömjénben, akár Niklán írta), a maga ura lett, lezárult egy szakasz életében. Az "elzárt hely" ugyan védettséget jelent, de a biztonság jólesô érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsú rezignált fájdalma, a tündérképekkel, ábrándokkal, álmokkal való leszámolás keserűsége is: a ráeszmélés az idô visszafordíthatatlanságára. A második strófa jövôt jelentô igealakjai ("fel nem oldja", "fogadd") az új életformára való felkészülést jelzi.
A költônek nagyon is szüksége van az önvigasztalásra, s a "boldog megelégedés" illúziójába ringatja magát. Felsorakoztatja hát a jómódú földbirtokosi élet nyomós érveit, a kiegyensúlyozott családi élet boldogságát (3-4.). Mindez azonban egyfajta szembesítéssel történik, olyan összehasonlításban, amelyben saját birtokának gazdagsága, osztályrészéül jutott sorsa mégis szegényesnek, kiábrándítónak hathat akár az ókori irodalomból ismert görög tájak, városok pompázatával, akár Horatius ligetes, szökôkutas tiburi birtokával szemben. (Ezt az értékkülönbséget emeli ki a nyelvi megformálás is: a 3-4. strófa megengedô alárendelô összetett mondat.) - A versszakot lezáró kérdô mondat (valójában erôs állítást tartalmazó felkiáltás) grammatikai-gondolati tartalmával ellentétben éppen a rejtegetett, elfojtani vágyó elégedetlenség megnyilvánulása: a földesúri jólét mellett vagy ellenében valami másra, teljesebbre, értékesebbre való sóvárgást takar.
Az 5. szakaszban nyilvánul meg leginkább az áhított és akart sztoikus nyugalom. A "nehéz szükséget" kizárva (Horatiusnál "a rozzant putri szennye" - Szabó Lôrinc fordítása) bármilyen élethelyzetben (tehát a rosszat, zavarót, kellemetlent is beleértve), jó és balsorsban egyaránt "mindenütt boldog megelégedéssel" néz az égre. Az elôzményeket tekintve éppen nem a dicsekvô, hanem ellenkezôleg, a sorsába beletörôdô filozofikus lélek lemondó gesztussal kísért kijelentése ez, olyan emberé, akit nem rendíthet meg nyugalmában semmiféle sorsfordulat.
A megszorító "csak" módosítószó egyetlen feltételhez köti csupán az imitált "boldog megelégedést", a mindenrôl lemondani tudás képességét, ez pedig a Camoena (kaména) jelenléte, a költészet vigasza (6.). S mintha elszólná magát a költô: az "itt", a korábban még kies szôlô és arany kalászt termô vidék már "vadon tájéknak" mutatja magát, mely csak a Múzsa varázshatalma révén lehet szép, "kiderült virány". A vers horatiusi lezárása (7.) meghatott emelkedettséggel, ôszinte rajongással zengi a költészetnek a legválságosabb helyzetekben is minden bajtól mentesítô csodáját. A költô a Múzsához menekül mint egyetlen oltalomhoz. - Ha minden érték kihull is az emberi életbôl, ha "vadon tájékra" sodor is a sors, a művészet még mindig tartalmassá teheti a létet - errôl is szól a költemény.
"Vajon a boldog megelégedés verse ez? Nem hiszem. Inkább az elfödött, öntudatlan, arany-szavakkal eltakart elégedetlenségé, valamely rejtett tragikumé" - állapítja meg Nemes Nagy Ćgnes is. (Szôke bikkfák. Móra Könyvkiadó, 1988. 38. 1.) - (A Camoenák a görög Múzsáknak megfelelô itáliai istenségek.)
Elégiák
Berzsenyi 1809. május 5-i levelében számolt be elsô ízben betegeskedésérôl Kazinczynak, "nagyfényű barátjának": "Ez a tavasz nékem szomorúan köszöntött bé: egyik nyavalyából a másikba estem. Még eddig a mulandóságnak semmi magvát sem éreztem ereimben; de most érzem egész semmiségemet és csüggedek." - Még csak 33 éves, fiatal ember. Valójában nem is a testi nyavalyák sújtják igazán, évek óta kedélybetegség gyötri, csüggedt és kiábrándult. Hôsi ódáival nem tudta s már nem merte vállalni a politikai költô szerepét: kérdésessé vált számára - valószínűleg - az ôsi, tiszta erkölcs feltámasztásának lehetôsége. Nyomasztólag hathatott rá elszigeteltsége s poétai álomvilágának és a falusi gazda életformájának egyre kínzóbb ellentmondása.
A bágyadás, a reménytelenség eluralkodása kedélyén összefügghet a Niklára való átköltözéssel is. Elégiáit 1804 után írhatta (Berzsenyi nem nevezte ezeket elégiáknak, mert nem disztichonban íródtak). Kb. 8-10 verset sorolhatunk ehhez a műfajhoz, s valamennyinek alaptémája a mulandóság, az idô gyors múlása, minden élô elkerülhetetlen végzete. Elsôsorban nem a halálfélelem rettegése szólal meg költeményeiben, sokkal inkább a lélek kiégettsége, elsivárosodása, az ifjúság elmúltával az öröm és szépség nélküli élet kifosztottsága, egyhangú monotóniája és az egyre elviselhetetlenebbé váló elmagányosodás. Életébôl eltűnnek a magasra röpítô szenvedélyek, érzelmek, köztük a szerelem is. Búcsúzás Kemenes-Aljától című (1804 körül) elégiájában ezt az állapotot rezignált lemondással így fejezi ki:
"Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja."
Elégiái közül az utókor és a rostáló idô az egyik legsikerültebbnek A közelítô tél című versét ítélte (1804-1808 között). Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. - Eredeti címét, az iskolás megfogalmazású Az ôszt Kazinczy változtatta meg: ezzel a statikus állókép helyére a lopva közeledô fenyegetés mozgalmassága került, s így maga a cím is riadalmat sugall.
A vers felépítése könnyen követhetô, logikus gondolatmenetet mutat. Az elsô három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. Ebbôl bontakozik ki a durva ôszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését s a kiábrándító niklai környezetet is. - A leírásban a vizuális élmény mellett a múló idôt auditív eszközökkel is érzékelteti: a strófák "meg-megrendülô r hangjai" a "hervadt levelek zörgésére, zizegésére" emlékeztetnek (Horváth János). Legszebb példája ennek a második sor: "Tarlott bokrai közt sárga levél zörög."
A költôi negatív festés (hat tagadó szó, illetve tagadó ige fordul elô), az ôsznek a tavaszi és nyári vonzó szépségek hiányával való jellemzése kettôs hatást ér el: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erôvel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé nézô emlékezet, a megszépítô idôbeli távolság. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú utalások a niklai ház körüli kertet díszes "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményítik, melyben "Zephyr" lengedezett és "symphonia" szólt. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és a jelen, az élet és a gyász komor, vigasztalan hangulata. Kiürült, eldurvult, sivárrá vált a külsô természet; ezt összegzi a záró sor: "S most minden szomorú s kiholt." (A "hegy" dunántúli szóhasználatban szôlôsdombot jelent.)
Az elsô három szakaszban a természet festésével érzékelteti - látható-hallható formában - az idô kérlelhetetlen múlását. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von el: az idô észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak "jelenés", pillanatig tartó tünemény. Ezt a sokszor és sokak által megénekelt közhelyet a nyelvi-képi megformáltság emeli a feledhetetlenség fokára. A mindennapos metaforából ("az idô elrepül") egy sajátos gondolatváltással lesz "szárnyas idô", s e "tűnô szárny" körül "lebeg minden". Majd az általános pusztulás hatalmas, széles távlatú képi élményét kapcsolja össze a parányival, a földivel, "a kis nefelejcs" enyészetével.
Az 5-6. versszakokban a költô magára, saját életére vonatkoztatja az elôbbi tételt. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjúsága. "A megismételt »Itt hágy« köré egyre fájdalmasabb, sóhajtásból panaszos felkiáltássá növekvô megállapítások sorakoznak." (Orosz László: i.m. 125. 1.) S a közeledô téllel megszakad természet és emberi lét sokszor idézett párhuzama: a gyönyörű kort nem hozhatja vissza már semmiféle kikelet, az embernek nem lehet új tavasza. A lélek kiégettsége, halála miatti panasz sír az elégia lezárásában: az eltűnt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet részese. A "béhunyt szem' nem a halál által lezárt szemhéjat jelenti, hanem az örömök, a szerelmek észrevételének képtelenségét, a szerelmi-érzelmi halált. "A kiégett férfi olyan, mint a behunyt szemmel fekvô halott: nincs barna szemöldök, bűbájos pillantás, amely feltámaszthatná." (Vargha Balázs: Berzsenyi. Gondolat, Bp. 1959. 107.1.) Lolli (az elsô változatban: Barcsi) nem valóságos földi lány, itt pusztán a szerelem jelképeként fordul elô.
Az utolsó két versszaknak az elmúlt ifjúságra vonatkozó természeti képei (koszorú bimbaja, szép tavasz, nektár, zsenge virágok, kikelet) újra meg újra visszautalnak a verset indító három strófa egyes részleteire, tragikusnak érzett veszteségeire, s most a költemény elolvasása után - a záró szakaszok visszasugárzó fényében - döbbenhetünk rá, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás.
Az egyetemes mulandóság megrendültsége, az emberi sors tragikumának fájdalma a vers dallamában, ritmikájában is jól észrevehetô.
Formája az ún. elsô aszklepiadészi versszak, mely áll három kis aszklepiadészi és egy glükoni sorból: - A kis aszklepiadészi sor 12 szótagos ereszkedô lejtésű sorfaj, daktilusok és trocheusok vegyülete, középen (a 6. szótag után) erôs sormetszettel:
h h h r r h h r r h r h (a h és r a szótag hosszára vonatkozik); a glükoni sor ritmusa:
? ? h r r h r h (Az elsô kettô akár hosszú, akár rövid szótag lehet.)
"Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr."
A közelítô tél párja szépségben és helyzetmegkötô varázsos hangulatában a Levéltöredék barátnémhoz (1804-1808 között). Ennek ütemhangsúlyos sorfaja van: a szabad ütemezésű négy ütemű 12-es; strófája négysoros, rímelhelyezése: keresztrím (a b a b).
A címbeli "töredék" utalhat arra, hogy a vers valójában episztolaként indul - megszólítással, az érdeklôdô kérdésre adott válasz látszólagos megtagadásával -, de hamarosan elejti a levél címzettjét, s a költô figyelme önmagára irányul; vonatkozhat melankolikus, letört hangulatára is, mely képtelenné teszi egy episztola szabályos kikerekítésére, befejezésére. A remek elégia a címe ellenére - természetesen - nem töredék, hanem tökéletesen zárt. A költô falusi elvonultságát, lelki társtalanságát, egész életének szomorúságát festi le, ezért létösszegzô versnek is szokás nevezni.
Az elsô versszak még a távol levô barátnô (régiesen: "barátné") kérdését fáradt mélabúval utasítja el, hiszen úgyis ismeri - ôt nélkülözve - társtalan magányát, a további versszakok mégis a megtagadott választ fejtik ki, valójában az elhárított kérdésre felelnek.
A szüret-esti magány a költô életének reálisan bemutatott helyzetképe (2.): "cselédei" (családjának tagjai) már nyugovóra tértek, ô pedig egyedül - mint mindig - a többiekkel lelki közösséget nem találva agg diófája alatt tüzet gerjeszt.
A kanóc ("parázs") pislogó lángjába nézve megindul az ábrándozás folyamata (3-4.): elszakad a környezô világ kiábrándító szürkeségétôl, "s egy szebb lelki világ szent óráit" éli át. Ebben a magányos esti álmodozásban életre kelnek "az emlékezetnek repdezô szárnyain" a múlt, az ifjúság "eltűnt örömei". Kínzó ellentét tárul fel itt is a száműzöttség, a kiábrándító jelen s a színes, az érzelmekben és hajdani "tündérképekben" gazdag (legalábbis ilyennek látott) múlt között - tudatosítva a pótolhatatlan veszteségeket.
A befejezésben, az ötsorosra bôvült strófában (5.) a korábbi reális képsor életsorsát összegezô jelképpé emelkedik: párhuzamot teremtve a 2., a 3. és a 4. versszak képrészletei és a beléjük sűrített szimbolikus tartalom között. îgy lesz a magányos szüreti este az élet estéjévé, az öregedés jelképévé. A kanóc pislogó lángja a hamvadó, kihűlô szerelmet, az ôszibogár búsongó zümmögése pedig melankolikus lírájának "szomorgó nótáját" asszociálja.
Ebben a versben már nincsenek antik utalások, szókészletében sincs semmi keresettség. A jelképes összegezés súlyos mondanivalója, az önábrázolás szándéka szétfeszíti a korábbi strófák négysoros rendszerét, az utolsó sor ráütô ríme hatásos kondulással, ezzel a nyomatékos akusztikai eszközzel érzékelteti az élet és a vers lezártságát.
Episztolák
Berzsenyi 1808-tól verseinek kiadására készülve s a meginduló Kazinczy-levelezés kapcsán lett tevékeny résztvevôje a kibontakozó irodalmi életnek. 1810-tôl többször is megfordult Pesten, megismerkedett Kazinczy ottani íróbarátaival, s mindezek hatására tanulmányozni kezdte, majd teljes egészében magáévá tette a felvilágosodás gondolatrendszerét. Hallatlan lelkierô és erkölcsi bátorság kellett ahhoz, hogy szembeforduljon korábbi - immár maradinak ítélt - nézeteivel. Śjabb költeményei nemcsak költôi világának tágulását jelzik, hanem bizonyos mértékű közeledést is a klasszicista elvekhez, ízléshez. Egyre gyakrabban lesz a művek témája a filozófiai töprengés, a halál utáni lét vagy nemlét kérdése (pl. Életfilozófia, A temetô), s új, bölcselkedô hajlamának s filozófiai fejtegetéseinek leginkább két veretes klasszikus műfaj felel meg: az episztola (költôi levél) és az epigramma. Az elôbbi kötetlen tartalmánál és terjedelménél fogva (a minta ugyancsak Horatius) igen alkalmas a felvilágosodás racionalista elveinek átélt kibontására, az utóbbi pedig tipikusan gondolati költemény lévén egy-egy ítéletalkotás magvas, tömör megfogalmazására.
Episztolái köznapibb témájához igazodik a versforma is: 1815-ben írt ilyen műfajú alkotásai szép lejtésű ötös és hatodfeles jambusokban szólalnak meg. A legfontosabbakban egy-egy kérdéskör, életét izgató és felzaklató nyomasztó gond kapja meg a költôi részletezô kifejtés keretét.
A Dukai Takács Judithoz (a költônô távoli rokona volt) küldött levele mintegy önkínzó cáfolata annak, amit annak idején felesége "együgyűségérôl" és ebben való megtartásáról írt. Megkésett bánattal vetette papírra korábbi véleményének elítélését:
"Hogy a szelíden érzô szép nemet
Letiltva minden fôbb pályáiról,
Guzsalyra, tôre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedô edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze."
A folytatásban arról van szó, hogy éppen a nôket kellene a legmagasabb kultúra szintjére emelni, mivel ôk azok, "kik embert szülnek és nevelnek".
Vitkovics Mihályhoz írt költôi levelének eszmefuttatásai újra fölvetik életének nagy dilemmáját: a felvilágosodott költôhöz méltatlan magányos földesúri lét faluhoz kötöttségét és a "rokon lelkekkel" való tudós érintkezés kiirthatatlan sóvárgását, a városi életforma utáni vágyát.
"Szivemnek ember és rokon kebel kell,
Kivel vegyítse érzeményeit;
Elmémnek elme, mely megértheti,
S melyben sugárit tükröztetheti" - írja elégedetlenül. - Szinte lelkendezve idézi most fel 1813-as pestbudai útjának jeleneteit: a Virág Benedeknél tett látogatást, a Szemere Pállal folytatott tudós beszélgetést s a színházi estét. - Eljutott földesúri önbírálatának arra a fokára, hogy észrevegye: a paraszt "aszott kezébôl lesi sültjét", viszonylagos jómódjának ára mások nyomorúsága és lelki elnyomorodása. Ebben a versben már ott kísért hamarosan derékbetört életének, költôi pályájának tragédiája is: magányos életformáján változtatni képtelen, "s csak álma tündérképét kergeti, mint egy vadonban bujdosó fakír".
Az 1813-as kötetének kiadását anyagilag is támogató pesti kispapok önképzôköréhez, A Pesti Magyar Társasághoz címzett episztolája jut el legmesszebbre a felvilágosodás eszmerendszerének magasztalásában. Az ész isteni mindenhatóságáról himnikus hangon tesz vallomást, s ellenséges indulattal kárhoztatja "a hit vakító szentelt maszlagit":
"Az ész az Isten, mely minket vezet,
Az ô szavára minden meghajul,
Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,
S örök helyébôl a tenger kikél;
Ez alkot minden szépet és dicsôt,
Az egyes embert, mint a milliókat,
Ez áldja s égi boldogságra inti."
A felvilágosodott, széles látókörű költô "a szent emberiség" nevében hirdet világtörténelmi ítéletet Napoleonhoz című (1814) ódai emelkedettségű epigrammájában a császár bukásakor. Napóleonra hárítja a felelôsséget: visszaélt a kor lelkével, a szabadsággal, s az egész emberiség ügyének elárulásával vádolja. Keményen, sallangtalanul koppannak a verssorok végével egybeesô ostorozó mondatok.
Recenzió és Antirecenzió
Az élete bensô válságával küszködô költô számára szinte halálos csapást jelentett Kölcsey tudós bírálata (1817). Bár a recenzens kifinomult ízléssel választotta szét a nagy verseket a gyöngébb alkotásoktól, Berzsenyi az egyes kritikai megjegyzések jogosságát vagy vélt jogosságát megemészteni és elfogadni sohasem tudta, az egészet durva, kíméletlen támadásnak fogta fel. Ma már világosan láthatjuk, hogy voltaképpen a romantikus költô-kritikus, Kölcsey a klasszicista esztétika szigorú elveihez mérte a lényegében szintén romantikus Berzsenyi költészetét.
Kölcsey a következô kritikai észrevételeit hangoztatta: Berzsenyi "soha sem a tárgytól veszen lelkesedést, hanem önmagától, önmagából ömlik ki minden szó, minden gondolat... - az ô fiatal, vidám lelke a görög felé röpdes vissza, phantásiája ideális képekkel foglalatoskodik, annálfogva stylusa virágos, kifejezései exaltáltak..." - "Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtôl üres expressiókra téved el." Kifogásolja "a helyenként becsúszott provincialismusokat" is. Rossz néven vette, hogy egy regét (románcot) aszklepiadészi versekben írt. A legeslegfájóbb, a leginkább lesújtó, megsemmisítô erôvel ható állítás az volt, hogy Berzsenyi költôi géniusza már kimerült, csupán ismétli önmagát: "...némely darabok teljesek lévén ragyogó kitételekkel, csak látszanak valamit jelenteni, de valósággal minden érzeménytôl s minden értelemtôl általában üresek." "...Berzsenyi magát már egészen kimerítettnek lenni látszatik."
Kölcseynek - természetesen - nem mindenben volt igaza, de Berzsenyi lírája valóban elhallgatott, kérdés persze, hogy ennek oka ténylegesen írói vénájának elapadása volt-e. Az elkövetkezô húsz év alatt mindössze tízegynéhány verset írt már csak s néhány kisebb értékű csipkelôdô epigrammát.
A költôi lélek repülését a tudós búvárkodás váltotta fel, s életébôl nyolc évet szánt arra, hogy méltóképpen válaszoljon Kölcseynek. Nagy tanulmánya, az ún. Antirecenzió (Észrevételek Kölcsey recensiójára) 1825-ben jelent meg. Ebben pontról pontra haladva igyekszik cáfolni Kölcsey vádjait, s az ún. egzaltált kifejezéseket, a feleslegvaló s értelemtôl üres expressziókat külön-külön is és nagy elhitetô erôvel megmagyarázza. "A nimbus, lángkör, csillagkorona, Sonnenkrone stb. a romantikában csak az, ami volt a Hellenikában a koszorú, úgy hogy a dithyrámbok lángköre, semmi nem egyéb, mint a dithyrámbok koszorúja. îgy változnak az ideák, s így kell a nyelvnek változnia!... îgy kell a romantikának egész styljáról ítélnünk, mert valamint változnak az ideák, a szerint kellett változni az egész költôi szellemnek és nyelvnek; sôt így kell azoknak változniok minden eredeti költônél, mert minden új világszemlélettel új ideáknak, új szellemnek és nyelvnek harmóniája születik, s ahol ez nem születik, ott eredeti sincs." - Berzsenyi tehát elméletileg is vállalta költészetének romantikus vonásait; lényegében azt szögezte le: ô a modern, ô az új költészet igazi, eredeti alkotója. (Az 1833-ban megjelent Poétai Harmonistica már az Antirecenzióval ellentétben a romantika ellen, a "Hellenika" mellett foglalt állást.)
Kölcsey példamutató erkölcsi nagyságát, jellemének tisztaságát mutatja, hogy megbántott barátját halála után igyekezett kiengesztelni. Megható emlékbeszédét az Akadémia "közűlésében" 1836. szeptember 11-én olvasta fel Helmeczy Mihály (Kölcsey beteg volt, nem mehetett el). A beszéd utolsó mondatai így hangzanak:
"Ćrnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelô szózat! Nem sokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnôk azt? az élet útai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstôl, akar félreértéstôl: de a sírdomb békeség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költô miénk, e nemzeté maradt végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsôséged szent örökség gyanánt birandja."
Berzsenyi utolsónak tartott, rendkívül tömör, elég nehezen érthetô versének, A poézis hajdan és most címűnek sokszor idézett "két varázsos hangulatú sora" a végleges lemondást, költészetének végét jelzi:
"A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben."
A világtól félrehúzódó, különc, komorságra hajlamos apa sajátos pedagógiai elveket vallott; úgy vélte, "erôtlen és beteges" fiát nem kell korai szellemi munkával, tanulással gyötörni, elôbb erôsödjék meg a falusi, "a legtermészetesebb szabad élet és szakadatlan gymnastika által" (Döbrentei Gábor Berzsenyi-életrajzában), s csak ezután fogható iskolai stúdiumokra. Mindenesetre Hetyén 1786-ig nem is volt nyilvános iskola, s a fiatal Berzsenyi talán csupán a betűvetést, az olvasást tanulhatta meg apjától. - Késôbb ezt a nevelési módszert ajánlja majd Kazinczynak is: "Kérlek, gyermekeidet gyenge korokban tanulással ne kínozd. Tíz esztendôs korában megtanulja a gyermek azt egy nap, amit hét s nyolc esztendôs korában esztendeig." (1815. március 2.)
A testileg megerôsödött, megizmosodott fiú 1788 ôszén, tehát 13. életévében került a soproni evangélikus líceum elôkészítô osztályába, s kisebb megszakításokkal közel hét esztendôt töltött itt. Túlkorosan, úgy látszik, nehezen alkalmazkodott az iskolai fegyelemhez, igyekezett függetleníteni magát a líceumi rendtôl, s többször is összeütközésbe került az intézet merevnek tartott szokásaival: gyakran elmulasztotta a tanórákat. 1793-ban meg is szökött Sopronból, beállt katonának, de hamarosan a katonaságtól is elmenekült. Középiskolai (a mai gimnáziumnak megfelelô) tanulmányait nem fejezte be, 1795-ben félbeszakította deákpályáját (nem szerzett érettségi bizonyítványt). "1795 júliusában eltávozott: ügyvédbojtár vagy gazda lesz; nem mutatott jó erkölcsöket" - jegyezte fel az anyakönyvben Berzsenyi neve mellé akkori professzora.
A soproni évek mégis mély nyomot hagytak benne. Tudjuk róla, hogy sokat olvasott, kitűnôen elsajátította az akkori iskolák legfôbb tárgyát, a latin nyelvet, s nagyon jól megtanult németül is a német ajkú városban. Versei arról vallanak, hogy igen részletesen ismerte az antik görög-római mitológiát, költô mintaképe pedig a klasszikusok között a csodált Horatius volt.
Apját felháborította fia sok megrovást kiváltó soproni viselkedése, derékba tört iskolai pályafutása, s apa és fiú között a helyzet egyre inkább elmérgesedett. Sopronból nem is haza, Hetyére ment, hanem egy ideig Niklán, nagybátyjánál húzta meg magát.
Nikláról néhány évre visszatért még apjához, de kettejük elhidegült viszonya nemigen oldódott - különösen azután, hogy édesanyja, aki némiképp a villámhárító szerepét töltötte be köztük, 1794 ôszén meghalt. Négy évig azonban kibírták valahogy egymás mellett. Ezekrôl az esztendôkrôl és apjáról így vélekedett késôbb egy Kazinczyhoz írott levelében (1810. szeptember 1.): "Én ôtet nem vádolom, sôt azt vallom, hogy ô tanult, okos és igen jó ember, s minden hibája csak az volt, hogy engem nem ismert, és az én szilajságomat nem mérsékelni, hanem zabolázni akarta. Ebbôl harc lett és örökös idegenség. Az ô háza nékem Munkács volt [hírhedt várbörtön], melyet csakhamar el is hagytam, és anyai jószágomon magamat meghúztam. De a harc az én lelkemet nem csüggesztette, hanem emelte s érlelte."
Gazdálkodó és költô
Várfogságából, az atyai tömlöcbôl úgy szabadult meg, hogy 1799 májusában feleségül vette a vagyonos és nagyon fiatal rokonlányt, Dukai Takács Zsuzsannát. Az ifjú pár Sömjénben telepedett meg pár évre, s Berzsenyi végre a saját ura, önálló és kiváló gazda lett. 1804-ben a kemenesaljai Sömjénrôl a somogyi Niklára (vagy ahogy ô maga írta gyakran: Miklára) költöztek. A gyarapodásban és a vagyongyűjtésben egyetértettek a házasfelek, s az ekkor még csak titokban író költô gazdag nagybirtokosként élte a falun megrekedt földesurak szokványos életét - legalábbis a külsô szemlélô így láthatta. Volt kb. 1200 hold rétje és szántója s vagy 40 hold szôlôje, de ô bort nem, csak vizet ivott. Egy kis önelégült büszkeséggel jellemezte saját anyagi helyzetét Kazinczyhoz írott és elôbb már idézett levelében: "Csakhamar jobb gazda lettem, mint atyám; somogyi jószágomat kiváltván, többet kaptam rétben és szántóföldben ezer holdnál, s úgy szintén egy igen szép szôlôt, mely hat- s hétszáz akó legjobb bort terem. Ezekhez tudván az én életem módjának nagy egyszerűségét, tehát én elég gazdag vagyok. Mindezeken felül pedig szerzettem magamnak egy oly kincset, mely mindezeknél többet ér - a tudományokat és a Te barátságodat..."
Kazinczy Széphalom elnevezésű falucskája igen messze volt Niklától, itt pedig a messze környéken nem akadt senki, akivel bölcs társalgásokat kezdhetett volna a "tudományokról". Pedig már 20 éves kora óta, 1796-tól verseket ír, titokban, mindenki, családja elôl is rejtegetve ôket. Feleségét, gazdálkodó társát nem vonhatta be a maga külön szellemi világába, mert fiatal fejjel "guzsalyra, tôre [tűre] kárhoztatta" a kor elfogadott "férfitörvénye" szerint, meghagyta a maga műveletlenségében. "Ami feleségemet illeti - írta a széphalmi mesternek még csak nem is szégyenkezve (1809. március 12.) középszerű mindenben. 14 esztendôs korában vettem el, együgyűségben találtam, és abból fel sem szabadítottam, mert e részben egy kevéssé napkeletiesen gondolkoztam... Ha módi ruhák helyett jószágot szerzek, nem zúgolódik, hanem a gyertya-vesztegetésért és firkálásért néha nagy panasza van ellenem." - îgy lettek az ô "egyedül való barátai a magánosság és elmélkedés", így vált társtalan, magának élô, befelé forduló és sérülékeny lélekké.
1803-ban Kis János (1770-1846) nemesdömölki (ma: Celldömölk) evangélikus lelkész, a kor egyik jeles költôje, egyébként Berzsenyi egyik gyermekének keresztapja, rajtakapta "firkálásai" közben, fölfedezte benne a költôt. Kissé szégyenlôsen tárta fel keresztkomájának csaknem egy évtizedes titkát: "Már csak nyíltan megvallom komám uramnak, hogy én egy idôtôl fogva versírással bíbelôdöm, nézze által ezeket, s mondja meg, ha mehetek-e valamire." - Kis János három költeményt rögtön el is küldött Kazinczynak (A magyarokhoz; Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás; A reggel), s ô lelkesedett értük. Közben eltelt öt év úgy, hogy a nyilvánosság elôtt nem esett szó a költôrôl.
1808-ban maga jelentkezett Kis Jánosnál (ekkor már soproni lelkész): egy teljes verseskötetet, 77 költeményt küldött neki. (Sajnos, a verseket nem dátumozta, tehát megírásuk pontos idejét nem lehet biztosan megállapítani.) Kis János ezeket átadta Kazinczynak, hogy támogassa nyomtatásban való megjelenésüket. Kazinczy elolvasta ôket, s megírta Berzsenyinek legelsô, lelkesült hangú levelét (1808. október 1.), melyben ilyen dicsérô megállapítások találhatók: "...a te énekeid nem szokott hangicsálás a magyar Helikonon", "nyelved oly szép, oly nemes, hogy azt csudálni fogja a haza" (egyedül a helyesírást és a versszövegek központozását hibáztatta). Természetesen Berzsenyi is válaszolt, ô is elküldte levelét Széphalomra, s ezzel megindult hosszan tartó levelezésük.
A kötet megjelenésére csak évek múlva, 1813-ban kerülhetett sor - részben pesti, székesfehérvári és zágrábi kispapok által gyűjtött pénzen; Berzsenyi maga 100 forinttal járult hozzá a költségekhez. - Nem volt termékeny költô: élete végéig összesen 137 verset írt. - Második kötete 1816 júliusában látott napvilágot: tartalma az elsôhöz képest 10 új verssel gyarapodott.
Niklát, száműzetése helyét csak ritkán hagyta el, nem szívesen mozdult ki otthonról. Pesten - az elsô idôkben - csak két ízben járt 1810 márciusában és 1813 májusának végén. Elsô útja alkalmával találkozott Kazinczy pesti író barátaival - Szemere Pállal, Kölcsey Ferenccel, Vitkovics Mihállyal és Horvát Istvánnal - kölcsönös idegenkedést ébresztve magukban egymás iránt. 1812-ben egy hetet Bécsben töltött; itt lefestette magát: készülô kötete élére készíttetett arcképet.
A gazdálkodó élet sok gondja-baja, családi nehézségek, rokoni perpatvarok és más megpróbáltatások is okai lehettek viszonylagos költôi terméketlenségének (pl. pénzleértékelés 1811-ben; pereskedés a földek miatt rokonaival; 1812-ben háza egy része összedôlt stb.). Bajza Józsefnek (1804-1858) írta 1834-ben: "Igen gyakran elfojtják bennem a gazdasági paraszt veszôdségek az egyébiránt is nagyon szunyáta írásösztönt." Vidéki földesúri életformája és nagyra törô költôi becsvágya tragikus ellentmondásba került egymással.
Mindehhez hozzájárult elszigetelt magánya, búskomorságra hajló kedélye, hipochondriája s ingatag egészségi állapota. 1816-tól majd minden évben van valami baja: "hideglelés, epehideg". Ebben a szerencsétlen testi-lelki állapotban érte Kölcsey kemény, olykor igaztalan recenziója (bírálata), mely a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában jelent meg. A kritikát megalázónak, meg nem érdemeltnek érezte, személyes támadásnak fogta fel, s az a sejtése vált meggyôzôdéssé, hogy Kölcsey elmarasztalásai mögött Kazinczy állhat. Elhidegült tôle, levelezésük három évre teljesen megszakadt.
Berzsenyiben ezután elhallgatott a költô: a hátralévô években igen kevés verset írt, "keblét szomorún bezárta". Legfôbb vágya volt, hogy méltó választ adhasson Kölcseynek: ingerülten készült megtorolni sérelmeit. Legelsô felháborodásában írta ún. antirecenzióját - indulatosan, minden tudományos felkészülés nélkül, hiszen esztétikával mind ez ideig nem foglalkozott. Kiadás végett elküldte ugyan a Tudományos Gyűjteménynek, de nem jelent meg, kéziratát azonban sürgetô kérései ellenére sem kapta soha vissza.
Tudományos munka
A költôi alkotás helyét a következô években a tudományos munkálkodás, az esztétikai-irodalmi tanulmányokban való elmerülés foglalta el, lázas sietséggel igyekezett pótolni műveltségbeli hiányait. A "méltó" válasz - jobb esztétikai tájékozódás után - Észrevételek Kölcsey recensiójára címmel 1825-ben jelent meg a Tudományos Gyűjtemény szeptemberi számában (tehát nyolc évet fordított elkészítésére). Ebben Kölcseynek a klasszicista esztétika alapelveire épített legfôbb kifogásait már a romantika nevében utasította vissza: olyan költô ô, akit nem lehet a "hellenica" (hellenika) szabályai szerint megítélni. (1825-re már Kölcsey is szembefordult korábbi esztétikai-poétikai nézeteivel.)
Életét most már fôként a tudományoknak szentelte, s ezt jelzik egymás után elkészült tanulmányai. A versformákról címűt a Tudományos Gyűjtemény publikálta 1826-ban. - 1829 és 1834 között Kritikai leveleket írt. - 1830-ban nagy megtiszteltetés érte: az Akadémia (Magyar Tudós Társaság - késôbbi neve: Magyar Tudományos Akadémia) filozófiai osztályán elsô vidéki rendes taggá választották. Akadémiai székfoglalója Poetai Harmonistica (harmonisztika) címen jelent meg 1833-ban. Ebben a tanulmányában a romantikával szemben a klasszicizmus esztétikájának tételeit hirdette, a hellenika mellett foglalt állást: a világ legfôbb törvényszerűsége a harmónia. - Ugyancsak 1833-ban írta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című értekezését.
Utolsó éveiben sokat betegeskedett: Balatonfüreden s a budai gyógyfürdôkben kúráltatta magát. Mint akadémikus többször részt vett a Tudós Társaság ülésein, sôt azt is tervezte, hogy a fôvárosba költözik, ebbôl azonban semmi sem lett. - 1836. február 24-én halt meg Niklán. Kölcsey híres engesztelô emlékbeszédét Helmeczy Mihály olvasta fel az Akadémiában.
A klasszicizmus és a romantika határán
Kis János 1803-ban az asztalfiókban rejtegetett versek közül két antik veretű, alkaioszi strófákban írt ódát s egy rímes verset küldött meg Kazinczynak. Ez utóbbinak (A reggel) utolsó két szakasza jól jellemzi a sömjéni (és késôbb a kezdeti niklai) idôszak költôi önszemléletét:
"A nagy lélek önként az aetherben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.
Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Ćlpeseken
A nap felé úszó sasokkal."
Berzsenyi költeményeiben többször is elôforduló látomás ez a költô röptérôl, aki elszakad a kicsinyes napi gondoktól, s a lélekben lobogó égi tűz lángolását kiszabadítja a fojtó porkötélbôl.
Tudjuk, csaknem egy évtizedig titokban verselgetett, miközben kitűnô gazda volt. Valóságos kettôs életet élt: munka után, estefelé, ha már "cselédit" (tágabban értelmezett családi környezetét) nyugodni eresztette, egy maga alkotta külön költôi világba húzódott, s a múzsákkal való társalgással próbálta vigasztalni magát élete egyhangúságáért, itt szerette volna gyógyítani sebzett önérzetét. Éjszakai költô volt. Poétai álomvilágában, a képzelôdések országában "egy szebb lelki világ szent óráit" élhette át. Ilyenkor nem volt magányos: a gyertya pislogó lángjai mellett a csodált Horatius ódáit, Gessner (geszner) és Matthisson (matizon) verseit olvasva virrasztott. (Gessner [1730-1788] német nyelven író svájci költô; költészete átmenetet jelent a klasszicizmusból a szentimentalizmusba: ritmikus prózában írt idilljeiben pásztorok és nimfák szerepelnek. - Matthisson [1761-1831] német költô, klasszicizáló érzelmes költemények szerzôje.) Ez volt az ô igazi élete; a nappali, a megszokott afféle nyűgös kötelességként súlyosodott rá. - A falusi földesúri életforma és teremtett költôi ideálvilágának kiáltó ellentéte nemcsak verseiben volt egyik ihletô forrása, hanem egész életének legsúlyosabb, feloldhatatlan problémája is lett, s többek között ez okozhatta költészetének korai kifulladását is.
Horatius költészete s az ún. horatiusi életfilozófia: a végletes érzelmektôl való óvakodás, az "arany középszer" életelvvé emelése, a sztoikusan bölcs megelégedés, belenyugvás a neki rendelt sorsba, az ifjúság örömeinek józan élvezete látszólag meghatározta életét és költészetét. A kortársak egy része és még az élesszemű kritikus, Erdélyi János is fôleg Horatius-másolóként jellemzi ôt. "ž meg lôn igézve Horácz által, mint a mese hôse, ki a varázskörbôl nem szabadulhat." "Berzsenyit éppen csak mint magyar Horáczot szerettük leginkább" - írta 1847-ben a Magyar Szépirodalmi Szemlében. (Erdélyi kritikájában az eredetiség értékelô szempontként, esztétikai értékként való elfogadása félreérthetetlenül romantikus nézôpont.)
Berzsenyi valóban Horatiustól és a magyar Virág Benedektôl kapott klasszicista ösztönzést, de az ókori poéta világszemléletének magára erôltetése nem sikerülhetett: antik versmértékek és formák mögött éppen nem a klasszikus egyensúly, áhított harmónia fedezhetô fel, hanem az utánuk való eredménytelen sóvárgás, rezignált melankólia s örökös nyugtalanság. "E magyar Horatius erôteljes külsôségei alatt egy modern ember sebzett mélasága sajog; titáni műfegyelme alatt emberi önmegtagadás; antik, pogány bölcsessége alatt keresztyén rezignáció borong. Lírájában a megelégedést, a lelki nyugalmat nem a boldog birtokos magasztalja, hanem az utánuk hasztalan epedô" - állapította meg róla Horváth János. Majd végsô összegzésként szűrte le: "A forma antik; a szellem modern visszahatással klasszikus, a nyelvbeli kifejezés félreérthetetlenül, erôteljesen modern: romantikus. Korfordulatban áll, s lélekkel jelzi a változó idôt." (Horváth János: A magyar irodalom fejlôdéstörténete. Akadémiai Kiadó, Bp. 1976. 227., 232. 1.)
A klasszicizmustól a romantika felé közeledését inspirálhatta az említett német költôk tanulmányozása is amellett, hogy a magyar klasszicizmus korában már Bessenyeiék óta kezdtek sarjadozni a romantika elôzményének, a szentimentális érzékenységnek csírái is. "A szentimentalizmus beütése jelentôsen hozzájárult ahhoz, hogy nem vált hívévé a rideg és racionalista klasszicizmusnak, hogy túllépett rajta a romantika felé." (Orosz László: Berzsenyi Dániel. Gondolat, Bp. 1976. 52. 1.)
Két stílusirányzat élt költészetében egyszerre ugyanúgy, mint ahogy megfért egymás mellett - legalábbis egy ideig - a földjéhez rögzült földesúr s a porkötelet lerázó, az aetherben csapongó költô. Ideálvilágát azonban lassan felôrölte a rideg valóság; csalódottság, kiábrándult keserűség, illúzióvesztés lép álmai ligetének helyébe, "s az aranyvilágnak rózsaberkébôl sivatag vadon kél". Barátimhoz című versében már hiábavalónak mondja ezt a szárnyalást, s múlt idôben idézi fel korábbi merész költôi száguldását:
"A szilaj lélek, rekeszét kitörvén,
A nap útján túl magasan csapongott,
S mint az aetherben lakozó rideg sas,
Földre se nézett."
Űdák
A magyarokhoz (I.)
Pályájának korai szakaszában versei világosan elhatárolható két csoportra oszlanak: rímes-hangsúlyos dalformában írt szerelmes versekre és klasszikus mértékre szedett hazafias ódákra. Minden valószínűség szerint idôben nem különíthetôk el ezek egymástól. (Berzsenyi sohasem írt rímes-idômértékes költeményeket: ezt a formát túl cifrának, túldíszítettnek tartotta.)
Az a három darab, melyet Kis János 1803-ban Kazinczyhoz küldött, az óda műfajához sorolható, jóllehet A reggel rímes költemény. Kazinczy az ódaköltô posztját jelölte ki Berzsenyi számára. A Kis Jánoshoz küldött válaszlevélben barátjának lelkére kötötte: "Kérd, hogy az ódák útjáról el ne térjen. Az ôtet egykor a fô polcig vezeti, s literatúránk itt kíván leginkább munkás kezeket, mert Virágon kívül még nincs egy poétánk is, aki a Horátz lantjának méltóságát érzette volna." Kazinczy csodálta az újonnan fölfedezett költôben "a poétai bátor és harsogó ömlödözést" s "az ô szent hazafiságát".
A hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom nagy erôvel jelentkezik irodalmunkban már a Bessenyei fellépésével fémjelzett megújulási szakaszban is, de a nemzeti lét és nemlét hamleti kérdése, a régi dicsôség és a törpe jelen önkínzó szembeállítása, a nemzet pusztulásának víziója, a "nagyszerű" halál réme egész reformkori költészetünknek vissza-visszatérô témája.
A nemzeti eszmélkedés, a függetlenségi gondolat Közép- és Kelet-Európában - errôl már volt szó - az egyes (idegen uralom alatt élô) népek romantikus irodalmának központi magvává, éltetôjévé lett, s ez - a közvélemény szemében -, bizonyos oktató, erkölcsnemesítô társadalmi szerepet rótt a toll mestereire.
Berzsenyi is - Horatius útmutatását elfogadva, a klasszicizmus parancsát is követve - vállalta ezt a küldetést: a nemzet megmentésére mozgósított, a lelkeket kívánta művelni, nemzetének akart szolgálni költészetével, elsôsorban hazafias ódáival.
Ezek közül a legnevezetesebb, a legtöbbször idézett A magyarokhoz (I.) című. Valószínűleg ez egyik legkorábbi, de mindenképpen a leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye: elsô változata - egyes kutatók szerint - 1796 körül keletkezhetett, de a végleges, nyomtatásban is megjelenô szöveg csak 1810-ben készült el.
"Azon szép ódák, melyek után becsültetik Berzsenyi, kétségkívül Horáczra való jobb órák emlékezései" - jegyezte meg 1847-ben Erdélyi János; sôt, a fentebbi verssel kapcsolatban egyenesen azt állította: "E különben remek és csudált óda, szinte csak hímvarrás Horáczéról, melynek címe: Ad Romanos" (A rómaiakhoz; III. könyv VI. carmen). A témát illetôen kaphatott ösztönzést Horatiustól; tôle kölcsönözte az alkaioszi strófát (az ún. római ódák - III. 1-6. - mind alkaioszi versszakokban szólaltak meg), a gyönyörködtetve tanítás kívánalmát, sôt még a nyelvi tömörségre is például szolgálhatott, Berzsenyi verse mégsem másolat csupán, hanem önálló, eredeti alkotás.
A magyarokhoz - a nagy mintakép említett versének egyszövetű, egyetlen szálra fűzött kompozíciójával szemben - izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítô alkotás. A romlott jelen és a hajdani erô, feddhetetlenség kiáltó kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 strófáját, s az egészet áthatja a nemzet jövôjéért érzett önostorozó aggodalom, a szorongó fájdalom. A költemény pátoszát a reménytelenség hevíti, mely nemigen lát semmi reményt a romlás folyamatának megállítására. Az óda kulcsszava az erkölcs: ama régi, múltbeli, "tiszta" és vele szemben a "mostani veszni tért" erkölcs. Ez az oka - a kor felfogása szerint - a nemzet hanyatlásának, sôt menthetetlen pusztulásának. Ez a gondolat évtizedek óta élt, érlelôdött a köztudatban és az irodalomban, s mind ez ideig Berzsenyi tudta hazafias verseiben a leghatásosabban megszólaltatni.
A költemény sodró lendülete váltakozva és egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle idôt, a múltat és a jelent: a múlt dicsô nagyságát, erejét s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét.
Az 1. strófa megszólításában (1. sor) már megjelenik a vers szerkesztô elvét alkotó éles szembeállítás, mely egyúttal erkölcsi ítélet is ("romlásnak indult" - "hajdan erôs"). Az indítás számonkérô, indulatos kérdései a felháborodó megdöbbenés hangján ostorozzák a jelen elfajulását. A vers címzettje: a "magyar"; a magyarság, a nemzet, melyhez egyes szám 2. személyben szól. Ezzel dramatizált monológgá válik a mű (kivéve az utolsó két szakaszt).
A 2. versszak a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt: "vérzivatarok" és testvérviszályok dúlták az országot. Buda vára - itt és a kor több más versében - a nemzeti lét, a függetlenség jelképeként szerepel.
Ezt a várat "szórja" most el (jelen), rombolja le a veszni tért erkölcs s az "undok vipera-fajzatok" (3. sz).
Három szakaszon át (4-6.) ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külsô hatalmak túlerejével, a nemzetet nem "fojthatta meg" a belsô "visszavonás", a testvérháborúk sora sem. (A megszólított a 4. strófában még Buda vára - "Nem ronthatott el tégedet..."; az 5.-ben a vers elején aposztrofált "magyar", tehát a nemzet). A nagyság és erô, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a "régi erkölcs" volt.
A következôkben már négy versszakra tágul a fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek itt olvashatjuk a legbôvebb felsorolását (7-10.) A "lassú halál" okozója a belsô szétzüllés, "a tiszta erkölcs" eltűnése, mely úgy pusztította el valaha Rómát, mint ahogy a benne termô férgek ôrlik meg az "éjszaki szélvészt" kiálló "kevély tölgy" gyökereit. (A képet minden bizonnyal Baróti Szabó Dávid Egy ledôlt diófához című művébôl kölcsönözte.) Ebben a rendkívüli sodrású költeményben ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni. - A romlásba döntô vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása, az idegenmajmolás.
A 11-12. versszakok felkiáltó mondataiban újra a dicsô múlt nagysága zeng - Attila, Ćrpád, Hunyadi János harcait felmutatva. Egyszerre van itt jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség.
Az utolsó két strófában (13-14.) hangváltás következik: a múlt nagy példáinak patetikus felsorolását és a bűnöket szenvedélyesen ostorozó keménységet, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költô lemondó sóhajjal összegezi fájdalmas tapasztalatait: játékszerek vagyunk csupán az örökké változó sors, a "tündér szerencse" kezében; a hajdani nagy és erôs birodalmak példája pedig történelmi szükségszerűséggé emeli a pusztulást. Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi feddésben megbúvó reményt is: hátha a beismerés, a feleszmélés és a vezeklés révén megjavulhatnak az erkölcsök.
Változást tapasztalunk a beszélô és a megszólított viszonyában a 9. strófától kezdve. Eddig a prédikátori korholás egyes szám 2. személyben szólalt meg, a "Mi a magyar most?" feljajdulása után azonban a dialógust a 3. személy megszakítja, majd a többes szám 1. személy válik uralkodóvá. A 12. szakaszban még csak a birtokos személyjelek mutatják ezt, a 13.-ban már igealakok is ("nyögünk"): mindez azt bizonyítja, hogy a költô végül mégis vállalja sorsközösségét az elsiratott nemzettel.
"Mint a többszöri átdolgozás is bizonyítja, Berzsenyi ezt a költeményét legfontosabb költôi megszólalásai egyikének tartotta. Gondolatilag nyilván nem, de érzelmi, indulati tartalmát tekintve tényleg ebben közölte a legfôbbet korával. Eléje vetítette a nemzethalál rémét is, hogy visszarettentsen a pusztulástól, felelôsségérzetet keltsen, áldozatvállalásra, egy nemzet megmentésére mozgósítson." (Orosz László: i.m. 74. 1.)
Ami a verset oly feledhetetlenné teszi, az elsôsorban dübörgô nyelvének romantikája, zengô akusztikája: lépten-nyomon hatalmas erôt sugárzó - Berzsenyi kifejezésével élve - "energiás" szavakra, szókapcsolatokra (fôleg igeneves szerkezetekre) bukkanunk. Ezeknek poétikai alapja a romantikus túlzás (hiperbola), a meglepô szembeállítás, mely újra meg újra váratlan, meghökkentô metaforákat teremt; ilyenek pl.: "vérzivatar"; "vak tűz"; "ádáz ostromokat mosolyogva néz"; "világot ostromló"; "napkeletet leverô hatalom"; "öldöklô század"; "szent rokonvérben feresztô visszavonás tüze"; "nemzeteket tapodó harag" stb.
A magyarokhoz (II.)
Az elôzô költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövôbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át.
1807-ben keletkezett. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett súlyos osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa. A vers azonban az alkalmi események, ihletforrások fölé nôve minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg.
Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb (mondhatnánk: "klasszicistább"), mint a másiké, terjedelme rövidebb: hat versszak, mely világosan két 3-3 szakaszra tagolódik.
Az elsô egység (1-3. strófa) uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés, a riadalom. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának Horatiuson át Alkaiosztól öröklött képe fejezi ki (az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegetô hullámai között úszik, lebeg). A rémületet felerôsíti a rá következô mitológiai metafora érzékletes és riasztó hatása (Erynnis - a bosszúállás istene - "vérbe mártott tôre").
Az elsô strófában felidézett háborús rémület a következô kettôben az egész világot felfordulással fenyegetô véres zűrzavar látomásába csap át. A sorokat megterhelô (a mai olvasó számára már nehezen azonosítható) földrajzi tulajdonnevek észak és dél, kelet és nyugat szélsô pontjait jelölve - romantikus eltúlzással - az egész földkerekség képzetét keltik fel. Mindebben a legdöntôbb élmény az, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság:
"A népek érckorláti dôlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak."
Ebbôl a megrendítô élménybôl most nem a kétségbeesés és a reményvesztett pesszimizmus fakad, hanem éppen ellenkezôleg - cáfolva minden logikát - az az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott "lebegô hajónk" "állni-tudó" lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk, hazánk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás történelmi szükségszerűségén (4-6. strófa). A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely ôrzi a régi rendet ("Titus": a jó császár fogalma), másrészt a "lélek s szabad nép" erkölcsi-fizikai fölénye, mely képes "csuda dolgokra" is. Ez a költemény is - az elôzôhöz hasonlóan - világtörténelmi példákkal zárul, de az egész vers felfelé ívelô menetét követôen optimista tanulsággal: az ôsi tiszta erkölcsök (az alvó nemzeti lélek felébresztése utal erre) tették naggyá és híressé Rómát, Marathont, Buda várát. Mindezek a példák a hôsi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erôvel s tömeggel szemben.
A versforma itt is az alkaioszi strófaszerkezet, a fennkölt pátosz ebben a költeményben is az "energiás" kifejezések, metaforák bôségébôl fakad. Más azonban a beszélô és a megszólított viszonyának módosulása. Az egyes szám 2. személy használatát (az 5. strófa elejéig) a befejezésben az egyes szám 1. személy váltja fel: "nem félek", "bátran vigyázom". A költô önmagában is lecsendesítve a belsô zaklatottságot immár nyugodtan, bizakodva összegezheti kikezdhetetlen erkölcsi ítéletét.
Reményt, biztatást, a lelkek ébresztését jelentette ez a költemény nemcsak a maga korában, de a késôbbi évtizedekben is. Kodály Zoltán 1936-ban ezért is készíthetett belôle hatásos kórusművet a fasizmus világpusztítása ellen tiltakozva.
A költészet vigasza
Berzsenyi nemcsak azért kapta a magyar Horatius nevet, mert témában, versformában sok ösztönzést kapott és vett át az antik mintaképtôl, hanem azért is, mert megpróbálta magáévá tenni, mintegy magára erôszakolni annak sajátos, kétezer évvel korábbi, a polgárháborúk szörnyűségei közt kialakított életfilozófiáját is. Hogy mennyire reménytelen kísérlet volt ez, már korábban láthattuk. - Ebbôl az életbölcsességbôl mindenekelôtt a megelégedésre, a megelégedettség illúziójára volt legnagyobb szüksége Berzsenyinek, vágyainak, ábrándjainak, törekvéseinek bölcs önkorlátozására, kényszerű adottságainak, megváltoztathatatlan körülményeinek filozofikus tudomásulvételére. Mert akár Sömjént, akár Niklát nézzük, mindkettô mégiscsak poros-sáros, a civilizációtól elzárt, a szellem világától távol esô falucska, "vadon tájék" volt. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség tragikus érzését szerette volna kárpótolni a "megelégedéssel": elfogadni az elfogadhatatlant, belenyugodni a neki rendelt sorsba, "osztályrészébe". Horác című költeményében (1799 után írhatta) ezért a fô hangsúly a pillanatnyi jelen értékeinek fölfedezésére esik. Ilyen sorokat olvashatunk:
"Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld...
...
Holnappal ne törôdj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet élj s örülj."
A romantikus "eredetiség" bűvöletében élô kritikusai fitymálhatták verseit, de hogy milyen merész módon használta a kapott nyersanyagot, arra épp ez a költemény lehet a legjobb példa. Horatius a maga Leuconoéhoz címzett carmenjét bölcs tanácsokkal zárja le, erkölcsi tanulsággal kerekíti ki:
" ... Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap:
élvezd, míg teheted; holnapokat, Leuconoe, ne várj."
(TRENCSÉNYI-WALDAPFEL IMRE FORDîTĆSA)
Berzsenyi a maga művét a két záró hasonlattal a végtelenbe lendíti, nyitottá teszi - felkeltve velük az élet bizonytalanságának, céltalanságának, reménytelenségének stb. fájdalmas képzetét is:
"Míg szólunk, az idô hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak."
Osztályrészem című (1799 körül) elégikus ódájában a "megelégedéssel" viaskodik: az antik költô filozófiájával próbál fölébe emelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésének. Versformája, a szapphói strófaszerkezet azonos a mintaként maga elôtt lebegô horatiusi ódáéval (I. 22.).
Az elsô két versszak hajó-képe szintén Horatiustól való: Licinius Murenához írt parainézise (II. 10.) az emberi életutat a veszélyes tengeri hajózással azonosítja; az okosan kormányzott hajó a középutat választja (az "arany középszert"): kerüli a túlzott óvatosságot, a sziklás-zátonyos part közelségét, de nem is tör vakmerôn a mély tengerre (ez az óda is szapphói strófában íródott).
A Berzsenyi-vers csak utal - már múlt idôben - a "szelek mérgére", az Odüsszeiából ismert tengerörvényre, a "sok ezer veszélyre". Témája a megérkezés, a partra szállás a békés kikötôben. Mindkét strófa elsô sora két-két rövid, véglegességet sugalló, egymással mellérendelô viszonyban álló tömör kijelentô mondat. (Mind a négy ugyanazt a gondolatot variálva a megmásíthatatlanság érzetét kelti.) Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulópontjához érkezett: felnôtté vált (önálló gazda ekkor: akár Sömjénben, akár Niklán írta), a maga ura lett, lezárult egy szakasz életében. Az "elzárt hely" ugyan védettséget jelent, de a biztonság jólesô érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsú rezignált fájdalma, a tündérképekkel, ábrándokkal, álmokkal való leszámolás keserűsége is: a ráeszmélés az idô visszafordíthatatlanságára. A második strófa jövôt jelentô igealakjai ("fel nem oldja", "fogadd") az új életformára való felkészülést jelzi.
A költônek nagyon is szüksége van az önvigasztalásra, s a "boldog megelégedés" illúziójába ringatja magát. Felsorakoztatja hát a jómódú földbirtokosi élet nyomós érveit, a kiegyensúlyozott családi élet boldogságát (3-4.). Mindez azonban egyfajta szembesítéssel történik, olyan összehasonlításban, amelyben saját birtokának gazdagsága, osztályrészéül jutott sorsa mégis szegényesnek, kiábrándítónak hathat akár az ókori irodalomból ismert görög tájak, városok pompázatával, akár Horatius ligetes, szökôkutas tiburi birtokával szemben. (Ezt az értékkülönbséget emeli ki a nyelvi megformálás is: a 3-4. strófa megengedô alárendelô összetett mondat.) - A versszakot lezáró kérdô mondat (valójában erôs állítást tartalmazó felkiáltás) grammatikai-gondolati tartalmával ellentétben éppen a rejtegetett, elfojtani vágyó elégedetlenség megnyilvánulása: a földesúri jólét mellett vagy ellenében valami másra, teljesebbre, értékesebbre való sóvárgást takar.
Az 5. szakaszban nyilvánul meg leginkább az áhított és akart sztoikus nyugalom. A "nehéz szükséget" kizárva (Horatiusnál "a rozzant putri szennye" - Szabó Lôrinc fordítása) bármilyen élethelyzetben (tehát a rosszat, zavarót, kellemetlent is beleértve), jó és balsorsban egyaránt "mindenütt boldog megelégedéssel" néz az égre. Az elôzményeket tekintve éppen nem a dicsekvô, hanem ellenkezôleg, a sorsába beletörôdô filozofikus lélek lemondó gesztussal kísért kijelentése ez, olyan emberé, akit nem rendíthet meg nyugalmában semmiféle sorsfordulat.
A megszorító "csak" módosítószó egyetlen feltételhez köti csupán az imitált "boldog megelégedést", a mindenrôl lemondani tudás képességét, ez pedig a Camoena (kaména) jelenléte, a költészet vigasza (6.). S mintha elszólná magát a költô: az "itt", a korábban még kies szôlô és arany kalászt termô vidék már "vadon tájéknak" mutatja magát, mely csak a Múzsa varázshatalma révén lehet szép, "kiderült virány". A vers horatiusi lezárása (7.) meghatott emelkedettséggel, ôszinte rajongással zengi a költészetnek a legválságosabb helyzetekben is minden bajtól mentesítô csodáját. A költô a Múzsához menekül mint egyetlen oltalomhoz. - Ha minden érték kihull is az emberi életbôl, ha "vadon tájékra" sodor is a sors, a művészet még mindig tartalmassá teheti a létet - errôl is szól a költemény.
"Vajon a boldog megelégedés verse ez? Nem hiszem. Inkább az elfödött, öntudatlan, arany-szavakkal eltakart elégedetlenségé, valamely rejtett tragikumé" - állapítja meg Nemes Nagy Ćgnes is. (Szôke bikkfák. Móra Könyvkiadó, 1988. 38. 1.) - (A Camoenák a görög Múzsáknak megfelelô itáliai istenségek.)
Elégiák
Berzsenyi 1809. május 5-i levelében számolt be elsô ízben betegeskedésérôl Kazinczynak, "nagyfényű barátjának": "Ez a tavasz nékem szomorúan köszöntött bé: egyik nyavalyából a másikba estem. Még eddig a mulandóságnak semmi magvát sem éreztem ereimben; de most érzem egész semmiségemet és csüggedek." - Még csak 33 éves, fiatal ember. Valójában nem is a testi nyavalyák sújtják igazán, évek óta kedélybetegség gyötri, csüggedt és kiábrándult. Hôsi ódáival nem tudta s már nem merte vállalni a politikai költô szerepét: kérdésessé vált számára - valószínűleg - az ôsi, tiszta erkölcs feltámasztásának lehetôsége. Nyomasztólag hathatott rá elszigeteltsége s poétai álomvilágának és a falusi gazda életformájának egyre kínzóbb ellentmondása.
A bágyadás, a reménytelenség eluralkodása kedélyén összefügghet a Niklára való átköltözéssel is. Elégiáit 1804 után írhatta (Berzsenyi nem nevezte ezeket elégiáknak, mert nem disztichonban íródtak). Kb. 8-10 verset sorolhatunk ehhez a műfajhoz, s valamennyinek alaptémája a mulandóság, az idô gyors múlása, minden élô elkerülhetetlen végzete. Elsôsorban nem a halálfélelem rettegése szólal meg költeményeiben, sokkal inkább a lélek kiégettsége, elsivárosodása, az ifjúság elmúltával az öröm és szépség nélküli élet kifosztottsága, egyhangú monotóniája és az egyre elviselhetetlenebbé váló elmagányosodás. Életébôl eltűnnek a magasra röpítô szenvedélyek, érzelmek, köztük a szerelem is. Búcsúzás Kemenes-Aljától című (1804 körül) elégiájában ezt az állapotot rezignált lemondással így fejezi ki:
"Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja."
Elégiái közül az utókor és a rostáló idô az egyik legsikerültebbnek A közelítô tél című versét ítélte (1804-1808 között). Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. - Eredeti címét, az iskolás megfogalmazású Az ôszt Kazinczy változtatta meg: ezzel a statikus állókép helyére a lopva közeledô fenyegetés mozgalmassága került, s így maga a cím is riadalmat sugall.
A vers felépítése könnyen követhetô, logikus gondolatmenetet mutat. Az elsô három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. Ebbôl bontakozik ki a durva ôszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését s a kiábrándító niklai környezetet is. - A leírásban a vizuális élmény mellett a múló idôt auditív eszközökkel is érzékelteti: a strófák "meg-megrendülô r hangjai" a "hervadt levelek zörgésére, zizegésére" emlékeztetnek (Horváth János). Legszebb példája ennek a második sor: "Tarlott bokrai közt sárga levél zörög."
A költôi negatív festés (hat tagadó szó, illetve tagadó ige fordul elô), az ôsznek a tavaszi és nyári vonzó szépségek hiányával való jellemzése kettôs hatást ér el: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erôvel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé nézô emlékezet, a megszépítô idôbeli távolság. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú utalások a niklai ház körüli kertet díszes "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményítik, melyben "Zephyr" lengedezett és "symphonia" szólt. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és a jelen, az élet és a gyász komor, vigasztalan hangulata. Kiürült, eldurvult, sivárrá vált a külsô természet; ezt összegzi a záró sor: "S most minden szomorú s kiholt." (A "hegy" dunántúli szóhasználatban szôlôsdombot jelent.)
Az elsô három szakaszban a természet festésével érzékelteti - látható-hallható formában - az idô kérlelhetetlen múlását. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von el: az idô észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak "jelenés", pillanatig tartó tünemény. Ezt a sokszor és sokak által megénekelt közhelyet a nyelvi-képi megformáltság emeli a feledhetetlenség fokára. A mindennapos metaforából ("az idô elrepül") egy sajátos gondolatváltással lesz "szárnyas idô", s e "tűnô szárny" körül "lebeg minden". Majd az általános pusztulás hatalmas, széles távlatú képi élményét kapcsolja össze a parányival, a földivel, "a kis nefelejcs" enyészetével.
Az 5-6. versszakokban a költô magára, saját életére vonatkoztatja az elôbbi tételt. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjúsága. "A megismételt »Itt hágy« köré egyre fájdalmasabb, sóhajtásból panaszos felkiáltássá növekvô megállapítások sorakoznak." (Orosz László: i.m. 125. 1.) S a közeledô téllel megszakad természet és emberi lét sokszor idézett párhuzama: a gyönyörű kort nem hozhatja vissza már semmiféle kikelet, az embernek nem lehet új tavasza. A lélek kiégettsége, halála miatti panasz sír az elégia lezárásában: az eltűnt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet részese. A "béhunyt szem' nem a halál által lezárt szemhéjat jelenti, hanem az örömök, a szerelmek észrevételének képtelenségét, a szerelmi-érzelmi halált. "A kiégett férfi olyan, mint a behunyt szemmel fekvô halott: nincs barna szemöldök, bűbájos pillantás, amely feltámaszthatná." (Vargha Balázs: Berzsenyi. Gondolat, Bp. 1959. 107.1.) Lolli (az elsô változatban: Barcsi) nem valóságos földi lány, itt pusztán a szerelem jelképeként fordul elô.
Az utolsó két versszaknak az elmúlt ifjúságra vonatkozó természeti képei (koszorú bimbaja, szép tavasz, nektár, zsenge virágok, kikelet) újra meg újra visszautalnak a verset indító három strófa egyes részleteire, tragikusnak érzett veszteségeire, s most a költemény elolvasása után - a záró szakaszok visszasugárzó fényében - döbbenhetünk rá, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás.
Az egyetemes mulandóság megrendültsége, az emberi sors tragikumának fájdalma a vers dallamában, ritmikájában is jól észrevehetô.
Formája az ún. elsô aszklepiadészi versszak, mely áll három kis aszklepiadészi és egy glükoni sorból: - A kis aszklepiadészi sor 12 szótagos ereszkedô lejtésű sorfaj, daktilusok és trocheusok vegyülete, középen (a 6. szótag után) erôs sormetszettel:
h h h r r h h r r h r h (a h és r a szótag hosszára vonatkozik); a glükoni sor ritmusa:
? ? h r r h r h (Az elsô kettô akár hosszú, akár rövid szótag lehet.)
"Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr."
A közelítô tél párja szépségben és helyzetmegkötô varázsos hangulatában a Levéltöredék barátnémhoz (1804-1808 között). Ennek ütemhangsúlyos sorfaja van: a szabad ütemezésű négy ütemű 12-es; strófája négysoros, rímelhelyezése: keresztrím (a b a b).
A címbeli "töredék" utalhat arra, hogy a vers valójában episztolaként indul - megszólítással, az érdeklôdô kérdésre adott válasz látszólagos megtagadásával -, de hamarosan elejti a levél címzettjét, s a költô figyelme önmagára irányul; vonatkozhat melankolikus, letört hangulatára is, mely képtelenné teszi egy episztola szabályos kikerekítésére, befejezésére. A remek elégia a címe ellenére - természetesen - nem töredék, hanem tökéletesen zárt. A költô falusi elvonultságát, lelki társtalanságát, egész életének szomorúságát festi le, ezért létösszegzô versnek is szokás nevezni.
Az elsô versszak még a távol levô barátnô (régiesen: "barátné") kérdését fáradt mélabúval utasítja el, hiszen úgyis ismeri - ôt nélkülözve - társtalan magányát, a további versszakok mégis a megtagadott választ fejtik ki, valójában az elhárított kérdésre felelnek.
A szüret-esti magány a költô életének reálisan bemutatott helyzetképe (2.): "cselédei" (családjának tagjai) már nyugovóra tértek, ô pedig egyedül - mint mindig - a többiekkel lelki közösséget nem találva agg diófája alatt tüzet gerjeszt.
A kanóc ("parázs") pislogó lángjába nézve megindul az ábrándozás folyamata (3-4.): elszakad a környezô világ kiábrándító szürkeségétôl, "s egy szebb lelki világ szent óráit" éli át. Ebben a magányos esti álmodozásban életre kelnek "az emlékezetnek repdezô szárnyain" a múlt, az ifjúság "eltűnt örömei". Kínzó ellentét tárul fel itt is a száműzöttség, a kiábrándító jelen s a színes, az érzelmekben és hajdani "tündérképekben" gazdag (legalábbis ilyennek látott) múlt között - tudatosítva a pótolhatatlan veszteségeket.
A befejezésben, az ötsorosra bôvült strófában (5.) a korábbi reális képsor életsorsát összegezô jelképpé emelkedik: párhuzamot teremtve a 2., a 3. és a 4. versszak képrészletei és a beléjük sűrített szimbolikus tartalom között. îgy lesz a magányos szüreti este az élet estéjévé, az öregedés jelképévé. A kanóc pislogó lángja a hamvadó, kihűlô szerelmet, az ôszibogár búsongó zümmögése pedig melankolikus lírájának "szomorgó nótáját" asszociálja.
Ebben a versben már nincsenek antik utalások, szókészletében sincs semmi keresettség. A jelképes összegezés súlyos mondanivalója, az önábrázolás szándéka szétfeszíti a korábbi strófák négysoros rendszerét, az utolsó sor ráütô ríme hatásos kondulással, ezzel a nyomatékos akusztikai eszközzel érzékelteti az élet és a vers lezártságát.
Episztolák
Berzsenyi 1808-tól verseinek kiadására készülve s a meginduló Kazinczy-levelezés kapcsán lett tevékeny résztvevôje a kibontakozó irodalmi életnek. 1810-tôl többször is megfordult Pesten, megismerkedett Kazinczy ottani íróbarátaival, s mindezek hatására tanulmányozni kezdte, majd teljes egészében magáévá tette a felvilágosodás gondolatrendszerét. Hallatlan lelkierô és erkölcsi bátorság kellett ahhoz, hogy szembeforduljon korábbi - immár maradinak ítélt - nézeteivel. Śjabb költeményei nemcsak költôi világának tágulását jelzik, hanem bizonyos mértékű közeledést is a klasszicista elvekhez, ízléshez. Egyre gyakrabban lesz a művek témája a filozófiai töprengés, a halál utáni lét vagy nemlét kérdése (pl. Életfilozófia, A temetô), s új, bölcselkedô hajlamának s filozófiai fejtegetéseinek leginkább két veretes klasszikus műfaj felel meg: az episztola (költôi levél) és az epigramma. Az elôbbi kötetlen tartalmánál és terjedelménél fogva (a minta ugyancsak Horatius) igen alkalmas a felvilágosodás racionalista elveinek átélt kibontására, az utóbbi pedig tipikusan gondolati költemény lévén egy-egy ítéletalkotás magvas, tömör megfogalmazására.
Episztolái köznapibb témájához igazodik a versforma is: 1815-ben írt ilyen műfajú alkotásai szép lejtésű ötös és hatodfeles jambusokban szólalnak meg. A legfontosabbakban egy-egy kérdéskör, életét izgató és felzaklató nyomasztó gond kapja meg a költôi részletezô kifejtés keretét.
A Dukai Takács Judithoz (a költônô távoli rokona volt) küldött levele mintegy önkínzó cáfolata annak, amit annak idején felesége "együgyűségérôl" és ebben való megtartásáról írt. Megkésett bánattal vetette papírra korábbi véleményének elítélését:
"Hogy a szelíden érzô szép nemet
Letiltva minden fôbb pályáiról,
Guzsalyra, tôre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedô edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze."
A folytatásban arról van szó, hogy éppen a nôket kellene a legmagasabb kultúra szintjére emelni, mivel ôk azok, "kik embert szülnek és nevelnek".
Vitkovics Mihályhoz írt költôi levelének eszmefuttatásai újra fölvetik életének nagy dilemmáját: a felvilágosodott költôhöz méltatlan magányos földesúri lét faluhoz kötöttségét és a "rokon lelkekkel" való tudós érintkezés kiirthatatlan sóvárgását, a városi életforma utáni vágyát.
"Szivemnek ember és rokon kebel kell,
Kivel vegyítse érzeményeit;
Elmémnek elme, mely megértheti,
S melyben sugárit tükröztetheti" - írja elégedetlenül. - Szinte lelkendezve idézi most fel 1813-as pestbudai útjának jeleneteit: a Virág Benedeknél tett látogatást, a Szemere Pállal folytatott tudós beszélgetést s a színházi estét. - Eljutott földesúri önbírálatának arra a fokára, hogy észrevegye: a paraszt "aszott kezébôl lesi sültjét", viszonylagos jómódjának ára mások nyomorúsága és lelki elnyomorodása. Ebben a versben már ott kísért hamarosan derékbetört életének, költôi pályájának tragédiája is: magányos életformáján változtatni képtelen, "s csak álma tündérképét kergeti, mint egy vadonban bujdosó fakír".
Az 1813-as kötetének kiadását anyagilag is támogató pesti kispapok önképzôköréhez, A Pesti Magyar Társasághoz címzett episztolája jut el legmesszebbre a felvilágosodás eszmerendszerének magasztalásában. Az ész isteni mindenhatóságáról himnikus hangon tesz vallomást, s ellenséges indulattal kárhoztatja "a hit vakító szentelt maszlagit":
"Az ész az Isten, mely minket vezet,
Az ô szavára minden meghajul,
Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,
S örök helyébôl a tenger kikél;
Ez alkot minden szépet és dicsôt,
Az egyes embert, mint a milliókat,
Ez áldja s égi boldogságra inti."
A felvilágosodott, széles látókörű költô "a szent emberiség" nevében hirdet világtörténelmi ítéletet Napoleonhoz című (1814) ódai emelkedettségű epigrammájában a császár bukásakor. Napóleonra hárítja a felelôsséget: visszaélt a kor lelkével, a szabadsággal, s az egész emberiség ügyének elárulásával vádolja. Keményen, sallangtalanul koppannak a verssorok végével egybeesô ostorozó mondatok.
Recenzió és Antirecenzió
Az élete bensô válságával küszködô költô számára szinte halálos csapást jelentett Kölcsey tudós bírálata (1817). Bár a recenzens kifinomult ízléssel választotta szét a nagy verseket a gyöngébb alkotásoktól, Berzsenyi az egyes kritikai megjegyzések jogosságát vagy vélt jogosságát megemészteni és elfogadni sohasem tudta, az egészet durva, kíméletlen támadásnak fogta fel. Ma már világosan láthatjuk, hogy voltaképpen a romantikus költô-kritikus, Kölcsey a klasszicista esztétika szigorú elveihez mérte a lényegében szintén romantikus Berzsenyi költészetét.
Kölcsey a következô kritikai észrevételeit hangoztatta: Berzsenyi "soha sem a tárgytól veszen lelkesedést, hanem önmagától, önmagából ömlik ki minden szó, minden gondolat... - az ô fiatal, vidám lelke a görög felé röpdes vissza, phantásiája ideális képekkel foglalatoskodik, annálfogva stylusa virágos, kifejezései exaltáltak..." - "Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtôl üres expressiókra téved el." Kifogásolja "a helyenként becsúszott provincialismusokat" is. Rossz néven vette, hogy egy regét (románcot) aszklepiadészi versekben írt. A legeslegfájóbb, a leginkább lesújtó, megsemmisítô erôvel ható állítás az volt, hogy Berzsenyi költôi géniusza már kimerült, csupán ismétli önmagát: "...némely darabok teljesek lévén ragyogó kitételekkel, csak látszanak valamit jelenteni, de valósággal minden érzeménytôl s minden értelemtôl általában üresek." "...Berzsenyi magát már egészen kimerítettnek lenni látszatik."
Kölcseynek - természetesen - nem mindenben volt igaza, de Berzsenyi lírája valóban elhallgatott, kérdés persze, hogy ennek oka ténylegesen írói vénájának elapadása volt-e. Az elkövetkezô húsz év alatt mindössze tízegynéhány verset írt már csak s néhány kisebb értékű csipkelôdô epigrammát.
A költôi lélek repülését a tudós búvárkodás váltotta fel, s életébôl nyolc évet szánt arra, hogy méltóképpen válaszoljon Kölcseynek. Nagy tanulmánya, az ún. Antirecenzió (Észrevételek Kölcsey recensiójára) 1825-ben jelent meg. Ebben pontról pontra haladva igyekszik cáfolni Kölcsey vádjait, s az ún. egzaltált kifejezéseket, a feleslegvaló s értelemtôl üres expressziókat külön-külön is és nagy elhitetô erôvel megmagyarázza. "A nimbus, lángkör, csillagkorona, Sonnenkrone stb. a romantikában csak az, ami volt a Hellenikában a koszorú, úgy hogy a dithyrámbok lángköre, semmi nem egyéb, mint a dithyrámbok koszorúja. îgy változnak az ideák, s így kell a nyelvnek változnia!... îgy kell a romantikának egész styljáról ítélnünk, mert valamint változnak az ideák, a szerint kellett változni az egész költôi szellemnek és nyelvnek; sôt így kell azoknak változniok minden eredeti költônél, mert minden új világszemlélettel új ideáknak, új szellemnek és nyelvnek harmóniája születik, s ahol ez nem születik, ott eredeti sincs." - Berzsenyi tehát elméletileg is vállalta költészetének romantikus vonásait; lényegében azt szögezte le: ô a modern, ô az új költészet igazi, eredeti alkotója. (Az 1833-ban megjelent Poétai Harmonistica már az Antirecenzióval ellentétben a romantika ellen, a "Hellenika" mellett foglalt állást.)
Kölcsey példamutató erkölcsi nagyságát, jellemének tisztaságát mutatja, hogy megbántott barátját halála után igyekezett kiengesztelni. Megható emlékbeszédét az Akadémia "közűlésében" 1836. szeptember 11-én olvasta fel Helmeczy Mihály (Kölcsey beteg volt, nem mehetett el). A beszéd utolsó mondatai így hangzanak:
"Ćrnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelô szózat! Nem sokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnôk azt? az élet útai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstôl, akar félreértéstôl: de a sírdomb békeség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költô miénk, e nemzeté maradt végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsôséged szent örökség gyanánt birandja."
Berzsenyi utolsónak tartott, rendkívül tömör, elég nehezen érthetô versének, A poézis hajdan és most címűnek sokszor idézett "két varázsos hangulatú sora" a végleges lemondást, költészetének végét jelzi:
"A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben."
Megjegyzés küldése