Ady Endre tájversei

A XX. Századhoz közeledve Magyarország látszólag a fejlett Európa szintjéhez közelít, a főváros csodálatos épületektől pompázik, míg vidéken hallatlan az elmaradottság. A parasztok sorsa keserítő és tömegesen vándorolnak Amerikába. A tudomány, a kultúra, a képzőművészet és az irodalom ebben a korban nagyot fejlődött. 1877. november 22-én született, Érmindszenten a magyarok egyik legnagyobb és legtehetségesebb költője, Ady Endre. Kiskorában is jól fogott az esze, keveset tanult, gyakran elegendő volt a napi tíz perc és mindig jeles eredményeket ért el, csak matekból és németből kapott gyengébb jegyet. Sokat olvasott, Petőfi kötet mindig volt nála. Szülei büszkék voltak fiukra, azt várták el tőle, hogy visszaszerzi a család régi hírnevét, s már látták benne a leendő szolgabírót. A család ezekután úgy döntött, hogy az elsőszülött fiuk jogász lesz és beíratták a debreceni jogakadémiára. Itt az egész magatartásán látszott, hogy nem nagyon szereti, inkább foglalaskodott különböző debreceni lapoknál. Sokszor járta a világot és nagyon szeretett volna külföldön élni, de a szíve mindig visszahúzta Magyarországra. Első kötete 1899-ben jelent meg, Versek címmel és még ezt 11 követi.
Ady az ún. tájverseiben elszakad a feudális, falusi Magyarországtól. Szereti a hazáját, de viszont kritizálja is, bemutatja az ország negatív oldalát is (szegénység, elmaradottság, a kultúra hiánya stb.). A tájverseiben nem a táj szépségét írja le, hanem kifejezi azokkal kapcsolatos érzéseit, és a költészet temetőjének látja Magyarországot.
Az egyik legfontosabb tájverse a A Gare de l’Esten, aminek magyar fordítása A Keleti Pályaudvaron, 1906-ban jelent meg az Új versek című kötetben. Innen indul haza szomorúan, mert el kell hagynia a fejlett Párizst. A mű Párizst állítja szembe Magyarországgal, ahol Párizs egyértelműen pozitívabb, Magyarország daltalan, fagyos lehelet, hullaszag, elátkozott hely, ezzel szemben Párizs: dalol, mámor, csipkés, forró, illatos. Magyarországot a „temető” szóval illeti, otthon már írni sem tud, olyan jól, mint Franciaországban. Ebben megjelenik az Ady verseire jellemző epikus keret, hogy jön valahonnan és megy valahová, meghatározatlan térből és időből meghatározatlan térbe és időbe.
A Hortobágy poétája című vers a művész tragédiájáról szól. A vers szerkezete ellentétekre épül, a kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza. Ady egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról. „Kúnfajta”, tehát magyar, de elüt a többiektől. A vágyai elé akadályok gördülnek, szépet akar („virág nőtt a szívében”), ebben benne van: a halál, bor és a nő. A „piszkos, gatyás, bamba” jelzők fokozásos halmozása erősödő ellenérzést, indulatot érzékeltett. A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, de ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás, a szépség, a dal elveszett a káromkodó, durva műveletlenségben:
„Társakra s a csodára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.”
A magyar ugaron, az Új versek legfontosabb műve. Ez a vers nem tájleírás, a belső látásunkat ragadja meg. A címben szereplő ugar szó, azt a területet fejezi ki, amely nincs megművelve. Feszítő ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj szemben áll a szűzi földdel; a bódító virággal a dudva, a muhar kerül szembe. A képek és jelzők az egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítő kopár valóság, a műveletlen világ leverő élményét fejezi ki. Az 1. és 2. versszakban még az 1. személy, a lírai alany a cselekvő, a 3-4. versszakban az ugar válik cselekvővé:
„Vad indák gyűrűznek körül”
A költő buzdítja az embereket, hogy tegyünk valamit az országé. A költő a virágot keresi, ami már csak a múlt és csak az illata maradt meg. Az utolsó versszakban lévő halmozott alany („A dudva ,a muhar, a gaz”), és a halmozott igék („lehuz, altat, befed”) a vad mező végső győzelmét fejezi ki. A csöndben a szél is kacag ezen a tájon, amivel kifejezi a nagyra törő szándékok, merész álmok bukását.
A Tisza-parton című verse is az Új versek kötetben jelent meg. A műben két létező tájat ellentétben mutatja, az első versszakban a Gangesz partjait hozza ellentétben a Tisza-parttal. Az első szakaszban egy olyan álomvilágot ír le, ahol szeretne élni, a második szakasz a kiábrándító valóságos magyar földet mutatja. Ahol nincs szerelem („vad csók”), ahol az álmokat megölik („álom-bakók”). A művet egy költői kérdéssel fejezi be, „A Tisza-parton mit keresek?”, azért van itt, mert a szíve Magyarországhoz köti, mivel ő is magyar.
A lelkek temetője című verse a magyar földről ír. Temető a föld, a lelkek temetője, ahol a sok, kemény harcok miatt, vér ömlött valaha és ezért méreggé vált. A sok harc, nem élet, az anyák százszor boldogok, hogy vetélnek és nem születnek gyerekek ilyen életre:
„Itt a meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogok a vetéltek.”
A harmadik versszakban kimondja, hogy hány ezren haltak meg itt, ez a föld nem hoz boldogságot senkinek többé, ez a föld átkozott. És hiába jön valaki aki meg akarja változtatni ezt a földet, Magyarország mindig ilyen fog maradni.

Ady Endre – Magyarság versek

A nemzetféltés, a szorongás váltotta ki Adyból a keserű, átkozódó költeményeket, az ún. magyarság verseket, ebben a témában 120 verset írt. Indulásától kezdve nem győzte ismételni, hogy ez a Duna-Tisza térségében lévő nép megérett egy új Mohácsra. Ostorozó verseinek forrása az, hogy a magyarság képtelen következetes, kemény akaratkifejtésre. A hőkölő harcok szánalmas népének tartotta a magyart. Egész életében azt mondogatta magában és verseiben, hogy vajon fenn tud-e maradni a népek közötti versengésben vagy elvérzik a harcban. A leghíresebb népostorozó verse a Nekünk Mohács kell.

A vers az Illés szekerén című kötetben jelent meg 1908-ban. A vers minden strófája ugyanazzal a feltételes móddal kezdődik („Ha van Isten”). Az ismétlések haragot, dühöt közvetítenek. Az első két versszak végén a felszólító mondatokkal kéri a sújtást, a verést a magyar népre, az utolsó sorban azzal érvel, „Mert akkor végünk, végünk”. Az első versszakban Istent kéri, hogy csak legyenek háborúk a magyar földön és őt se sajnálja, mert ő is magyar és nehogy csak ő legyen boldog, ne legyen egy félpercnyi békkességünk, mert így erős összetartozó nép, a magyar. Az első versszakban a nép a verés tárgya, a másodikban már verset író, mert ő is magyarnak született és ő maga is vállalja a csapásokat, a harmadik versszakban pedig már őt is és a népet is összegzin a „minket”, többes szám első személyű tárggyal. Az eltérő hosszúságú, 11 és 7 szótagú sorokat páros rímek fogják össze, rímképlete: aabb.

Ady Endre Léda-Csinszka versek

A XX. Századhoz közeledve Magyarország látszólag a fejlett Európa szintjéhez közelít, a főváros csodálatos épületektől pompázik, míg vidéken hallatlan az elmaradottság. A parasztok sorsa keserítő és tömegesen vándorolnak Amerikába. A tudomány, a kultúra, a képzőművészet és az irodalom ebben a korban nagyot fejlődött. 1877. november 22-én született, Érmindszenten a magyarok egyik legnagyobb és legtehetségesebb költője, Ady Endre. Világjárós típus volt és nagyon szeretett volna külföldön élni, de a szíve mindig visszahúzta Magyarországra. Első kötete 1899-ben jelent meg, Versek címmel és még ezt 11 követi. 1899-ben egy nagyváradi barátja szólt neki, hogy ott nagyobb a fizetés, ezért elutazott hozzá, ahol különféle lapoknál (Szabadság, Nagyváradi Napló) vállalt újságírói állást, itt vált kitűnő újságíróvá. Itt ismerkedett meg egy táncosnővel, akitől elkapott egy nemi betegséget, itt még nemigen törődött az egésszel, csak az első párizsi útján jelentkezetek a komolyabb tünetek.
Párizsban élő magyar asszony, Diósy Ödönné Brüll Adél a Nagyváradi Napló hozzá eljutott számaiban figyelt fel Adyra. Léda asszony művelt, gazdag, nagyváradi zsidó családból származott, férje nagykereskedő. 1903-ban megkereste Ady-t, hogy magával vigye Párizsba. Ady otthagyta az újságot és elkezdett franciául tanulni és elutazott Lédával Franciaországba. Lédával való kapcsolata tele volt vitákkal, ellentmondásokkal. Igazi társat lelt benne, de soha nem lett igazán az övé, mert Léda a pénzt és a hírnevet választotta.
A Héja-nász az avaron című verset 1905-ben írta és az Új versek kötetben jelent meg 1906-ban. Nem boldogságot, búfelejtő idillt sugallnak a jelképek, hanem vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást és gyötrelmes fájdalmat. A szerelmesek szimbóluma a héjapár. Bántó, kellemetlen hanghatások kísérik a szerelmi vágyat: vijjogás, sírás, csattogás. A második strófa bizonyítja, hogy nem csupán két meghatározott ember sajátos kapcsolatáról van szó, hanem szerelmi érzésről általában, mindenfajta szerelem közös sorsáról. A költő leírja, hogy minden kapcsolat egy harc, egy ütközet:
„Dúlnak a csókos ütközetek”
A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba. S ez az út egyre gyorsul, a mozgást jelentő igék cselekvésének fokozásával: útra kelünk - megyünk - szállunk - űzve szállunk. A gyorsuló rohanás vége a megállás „valahol az Őszben”, a lehullás „az őszi avaron”, vagyis a halál, a pusztulás.
Az Örök harc és nász a Vér és arany című kötetben jelent meg 1907-ben. A versszakok elején álló megszólítás, „Én asszonyom” megható gyöngédséget árul el, ezek ellentmondással vannak a „ be jó, ha bántlak”, „be jó, ha rossz vagy” sorokkal. A harmadik versszakot egy költői kérdéssel kezdi:
„Én asszonyom, ugye hogy így lesz?”
A Valaki útrávált belőlünk című verse A magunk szerelme című kötetben jelent meg 1913-ban. Ady unn már mindent (kapcsolatot, világot):
„Unatkozók és halálra-untak”
Ebben az időben már kiégett a szerelmük Lédával és már csak füst van tűz felett, azt mondja, hogy már nem jó ez a kapcsolat már senkinek, mindketten másra vágynak, egy új kapcsolatra:
„Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.”
Hasonlattal kezdi a második és a harmadik versszakot:
„Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak fordított tükör,
Olyan a lelkünk,”

„Ingunk s mint rossz tornyuk”
A szíve üres lett („Nagy termeink üresen kongnak”) és úgy sír, mint a gyerek, ártatlanul, igazán. Ezek után már Lédának sem tud már olyan verset írni, mint régen. Az utolsó versszakban leírja, hogy mindig valami emlékezteti Lédára és nélküle üres az élete.
Az Elbocsátó szépüzenet a Magunk szerelme című kötetben jelent meg 1913-ban. Ebben az időben már megromlott a kapcsolata Lédával, ez a műve a vele való szakítás verse. Ady már korábban is akart szakítani első nagy szerelmével, de a lány nem engedte. A költő leírja, hogy amikor Lédát csókolta, ölelgette valójában másra gondolt:
„Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:”
A harmadik versszakban leírja, hogy Léda inkább a pénzt, a hírnevet, vagyis a férjét választotta az igazi szerelem helyett. Az utolsó előtti versszakban már leírja, hogy soha nem is szerette Lédát, csak egy futó kaland volt, pedig a szíve mást gondolt:
„Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jötömmel lett beteljesedve.”
Kéri a sorsot az utolsó versszakban, hogy ne találkozzon többet Lédával, mert csak addig létezett számára.
A kapcsolatuk elején írta a Lédával a bálban című szerelmes művét, ami a Vér és arany című kötetben jelent meg 1907-ben. Kétféle szerelmi ellentétre épülő költemény, az egyik oldalon ott áll a „víg terem” a maga hangulatával, a másik oldalon megjelenik a boldogtalanság és úrrá lesz a rettenet. Majd a „sikoltó” zene elhalkul és csönd lesz. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok sírva, dideregve rebbenek szét, a fenyegető elmúlás állt eléjük a táncoló halott szerelmesekben. Nincs igazi szerelem, mert a boldogság mögött ott van a boldogtalanság.
Lédával való szakítás első hírére valósággal ostrom alá vették levelekkel, a bele szerelmes nők. Az átlagos levélírók között feltűnt egy fiatal kislány, aki egészen más hangon szólt a költőhöz. Ő voltaképpen Ady távoli rokona volt, a neve Boncza Berta. Erdély nyugati részében él, a festői környezetű Csucsán. A költő 1914-ben látogatta meg először akkorra már fiatal úrnőt. Aggályai is támadtak, hogy okos dolog-e egy majdnem 20 évvel fiatalabb lányba beleszeretni. 1915-ben mégis megtartották az esküvőt és utána a csucsai kastélyban éltek.
A Csinszka versekben már nyoma sincs a Léda versekre jellemző vívódásnak. Ezeket a verseket már hétköznapibb stílusban írta. A leghíresebb Csinszka vers az Őrizem a szemed, ami a Halottak élén című kötetben jelent meg 1918-ban. Ez a vers az öregedő férfi szerelmi vallomása. A versből kitűnik, hogy elsősorban egy társban szeretné megtalálni a vigaszt, Csinszka háttérben marad. Az első szakaszban a nyugalomról beszélnek. Az egymást fogó kéz és az egymásba néző szem képe biztonságérzetett áraszt. A megismételt „vénülő” melléknévben az öregség és a szerelem ellentétének feszültsége húzódik meg. A második szakaszban a kozmikussá váló kép („világok pusztulása”), a sor elején lévő metafora („ősi vad”), a rímek eltűnése a háborús rettenet, a riadalmat közvetíti. A harmadik versszakban megismétli az első strófát, amiért az érzelmi hangulati háttér megváltozott. Ezek a sorok már nemcsak a biztonságérzetet sugall, hanem a kozmikus pusztulás hatására a riadt egymásba kapaszkodást is. Az utolsó szakaszban lévő kérdésekre (miért, meddig) nincs és nem is lehetséges a válasz, a világ és az egyén sorsa egyaránt kiszámíthatatlan. De a boldogság, a szeretett igénye itt is megjelenik:
„Maradok meg még neked
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.”

A Nézz, drágám, kincseimre című versét 1917-ben írta és az 1918-ban megjelent A halottak élén című kötetben jelent meg. A címben Csinszkát szólítja meg. A második versszakban leírja, hogy büszke marad a magyarságra. Azt akarja, hogy szeresse őt akkor is, ha bajban van. A negyedik versszakban mondja, hogy, ha Csinszka nem jött volna életében, talán már meghalt volna és azoknak kellett volna eltemetnie őt akik gúnyolták. Csinszka volt a menedéke neki, szeresse őt míg élni fog. Az utolsó strófában megismétli az első szakasz két sorát, azt akarta, hogy Csinszka fiatalnak lássa őt.
Az utolsó Csinszka vers a De, ha mégis?, ami szintén A halottak élén kötetben jelent meg. A vers műfaja elégia, lírai műfaj, az elmúlás, a boldogság elvesztése, elérhetetlensége jelenik meg benne. Ezekben az években már nagyon beteg volt és érezte életének elmúlását. Csinszkát kéri, hogy ilyen betegen is tartsa meg őt szívében és lelkében. E utolsó szerelmes verséből is kitűnik, hogy szerintem Csinszkában találta meg az igazi szerelmet, nem Lédában.
Adynak nagyon szépek a szerelmes versei, szerintem főleg a Csinszka versek. Úgy gondolom, hogy őt jobban szerette, mint egykor Lédát.

Ady Endre költészete

1877.nov. 22-én született Érmindszenten
1888-1892. a Nagykároly-i piarista gimnáziumban tanult
1892-1896. Zilahon a református kollégiumban tanult, majd itt érettségizett
1896. a debreceni Jogakadémiára került
1898. A Debreceni Hírlap és a Debrecen címû újság munkatársa
1899. Debrecenben megjelent elsõ kötete Versek címmel
1900. Nagyváradon a Szabadság címû lapnál, majd
1901-1903. a Nagyváradi Napló-nál újságíró
1903. a Még egyszer kötet megjelenése
ismeretség és szerelem Diósi Ödönné Brüll Adéllal, Lédájával
1904. Párizsba került tudósítónak
1905. a Budapesti Napló munkatársa
1906. az Új versek megjelenése
1907. Vér és Arany
1908. Az Illés szekerén
1911. levél Boncza Bertától
1912. szakítás Lédával: Elbocsátó, szép üzenet
1915. feleségül vette Boncza Bertát (Csinszkát); Csucsán laktak
1917. Budapestre költöztek; a költõ súlyos beteg
1918. A halottak élén (utolsó kötete életében)
1919.jan.27. meghalt Budapesten
1923. Az utolsó hajók (posztumusz kötet)
Ady költészete a századvég lírájából nõtt ki. E korszakban sorra jelentek meg a magyar költészetet megújítani szándékozó törekvések, és elsõ köteteiben még Ady is az õ követõjükként indult. A döntõ lépést Ady a harmadik kötetével (az Új Versekkel) tette meg, ekkor került a versvilág középpontjába saját személyisége. versei gazdag, összefüggõ jelképrendszert alkotnak. Lehet külön látomásszerû tájversekrõl, szerelmeskölteményekrõl, magyarság-versekrõl, háborúellenes költészetrõl, létharc-versekrõl stb. beszélni Ady költészetét illetõen, hiszen e nagy témák egy-egy nagy szimbólumcsoport kapcsán jelennek meg, de a részek is csak az egészben kapják meg jelentésüket. Mûveibõl az emberi lélek õsi rétegei (irrealitás, sejtelmesség, az álmok világa) mellett prófétai magatartás, jövõbelátás is kirajzolódik. Költõi nyelve egészen egyéni. Visszanyúlt a kuruc költészetig, Az erdélyi írók hagyományihoz, sõt a Biblia õsi fogalomvilágához is. A versritmust is megújította, az õsi magyar tagoló vers és a jambikus idõmérték különös ötvözetét hozta létre. Költeményeit a köteteken belül összefüggõ ciklusokba rendezte. A Nyugat címû folyóirat vezéralakjaként stílusszintézist teremtett. Költészetében mindvégig meghatározó tényezõ a mítoszteremtõ szimbolizmus, de elsõ korszakában az impresszionizmus és a szecessziós szerepjátszás, a másodikban az expresszionista drámaiság formálja át nyelvét, beszédhelyzeteit, verseit. Ady költõi forradalma a szimbolizmus jegyében fogant. Egyéni mitológiájának középpontjában önmaga állt. A versek történése rendszerint fiktív térben és idõben játszódik. Valamennyi szimbólum a középpontban álló személyiségre utal, már az Új Versekben is. Heroikus önképet teremt szóképeivel, melyek nem egyszerûen metaforák, hanem - összetettségük révén - szimbólumok. Egy-egy ilyen képpel felnagyítja magát, és a képek sejtelmes titokzatossága, "történetisége" miatt egyúttal mitizálja is. A szimbolizmustól a szecesszió nehezen különíthetõ el, számos vonásuk megegyezik. A költõ mûvészi érzékenysége és magatartása kezdetben inkább a szecesszióhoz kapcsolódik. A szecessziós mûvészet nemcsak különös, bizarr, egzotikus és erotikus témáival, virágmintáival, dekoratív vonalaival nyomja rá bélyegét Ady verseire, hanem a személyiség új kultuszával is. A századelõ mûvészetének izmusai közül a mindent egyesíteni akaró stílustörekvés összefoglaló neve a szecesszió. Ady költészetének szecessziós jellegzetességei:
1.Költészete szinte mindig szereplíra.
2.Poézisének alapvetõ gesztusa a szecessziós önfeltárulkozás. Különös egyéniségnek mutatja magát: õszintének és titokzatosnak, érzékinek és mindentudónak, állhatatos bajvívónak és a halál rokonának.
3.A hétköznapi prózai élet elviselhetetlen a szépség embere, a mûvész számára, aki minden idegszálával tiltakozik a szürkeség ellen. A szürkeség Adynál a magyarság elmaradottságát, kultúrálatlanságát is jelenti.
4.Az Ady versektõl elválaszthatatlan a titok, a csoda.
5.A szecesszió kedvelt eleme az erotika, a könny, a halál, a bûn, a csók, melyek együtt fõleg a Léda-versekben fordulnak elõ.
6.A megszépítõ, átesztétizált halál az élet természetes velejárója.
Ady költészetét a felvázolt szecessziós vonások jelenlétét elismerve is alapvetõen szimbolistának kell tartanunk.
A magyar Ugar víziói: Egy újfajta, kritikai jellegû nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított, amelyben egyszerre adott volt a szeretet gyöngéd és a bírálat indulatos érzése ugyanúgy, mint Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty vagy Petõfi verseiben. Harca a szellem harca volt a szellemellenes korlátoltsággal szemben. Ez a keserû, támadó, nemzetostorozó indulat fejezõdött ki az Új Versek legfontosabb, a többit maga köré szervezõ ciklusában, A magyar Ugaron-ban. A költõ szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem "tájleírás", a szimbólumba átváltó metaforák sora nem vizuálisan elképzelhetõ konkrét tájat ábrázol, sokkal inkább belsõ látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítõ, cselekvésre izgató ellentétek találhatók a költeményben. A képek és a jelzõk egyrészt a nagy lehetõségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítõen kopár valóság, az eldurvult, mûveletlen világ leverõ élményét fejezi ki. A megélt ellentétbe ezért nemcsak a tiltakozó keserûség, hanem a kilátástalanság és a reménytelenség érzése vegyül. A versnek lefelé menõ, aláhulló kompozíciója van. Az 1-2. versszakban még az egyes szám elsõ személy, a lírai alany, az ébresztõ, felfedezõ szándék az aktív, a cselekvõ (gázolok, ismerem, lehajlok). Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a virágot számon kérõ hetyke, még magabiztos felkiáltó kérdés is. A 3-4. versszakban már az Ugar válik cselekvõvé: az idarengeteg megmozdul, gyûrûzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgetõ, virágot keresõ s a régmúlt szépségeket idézõ hõs tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyûrûjében. A halmozott alany (a dudva, a muhar, a gaz) s a fokozatos igesor (lehúz, altat, befed - halmozott állítmány) a vad mezõ végsõ gyõzelmét fejezi ki: az Ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én (a költõ, a mûvész) sorsa az aláhullás, a züllés, a közönségességben való elveszés.
A mûvész tragédiájáról szól A Hortobágy poétája (1905) címû költemény is. Az ellentétekre épülõ szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus jelentésû mûvészportré és a durva környezet kontrasztja. A kezdõ ellentét a vers során fokozódva tér vissza, egyre inkább kiteljesedik. A "kúnfajta, nagy szemû legény" a többitõl fajtában, külsõben, lélekben elütõ mûvész: befelé élõ, érzékeny lélek. A mûvész rejtett belsõ életének rajzát felerõsí tik a vissza-vissza térõ számneves túlzások (sok-sok, százszor, ezerszer) s a halmozások. Az elsõ versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás. Tragikussá színezi az ellentétet az önállósult két rímszó, ahol a lélek szavára rímként az állati durvaság válaszol. A mûvészet itt megsemmisül, senki sem tart igényt rá. A "piszkos, gatyás, bamba" jelzõk fokozásos halmozása erõsödõ ellenérzést, indulatot érzékeltet. A szemlélõdõ lírai hõs cselekvõvé válik, ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás. A magyar Ugaron ciklust a kötetben közvetlenül A daloló Páris versei követik: kiélezett kontraszt teremtõdö tt í gy a szellemtelen, mûvészetellenes sivatag és a tünékeny, messzi szépségek álmát megvalósító, daloló Párizs között. Ide menekült költeményiben és a valóságában is: az 1906-os második párizsi utazás - az elsõtõl eltérõen - már nem "tanulmányút" volt, hanem egyértelmûen emigráció. A megérkezés üzenetét hozta haza Páris, az én Bakonyom (1906) címû verse.
Léda-versek: Ady 1903-ban találkozott a nála öt évvel idõsebb, férjes asszonnyal, Adéllal, versei Lédájával. Találkozásuk végzetszerû volt, elválások és egymásra találások sorozata: menekülés az Asszonyhoz és menekülés tõle. E kapcsolatban Ady a szerelem legvadabb és legszelídebb oldalát is megmutatja. S hogy megmutassa a szerelem természetét, Lédát mitikus alakként emeli magához. A Léda-versek gyakori gesztusa a hódolás, a könyörgés, a fenyegetés és a megbánás, de az együttlét öröme hiányzik belõlük. A távolság és a közelség játékától nyeri érzelmi hõfokát és ambivalenciáját a Meg akarlak tartani címû vers. Az "ideális elválás" még felfokozottabban jelenik meg az Áldásadás a vonaton-ban. Jelenidejû idill nincs a Léda-versekben. Ezeket a költeményeket emiatt sem lehet a boldog vagy boldogtalan szerelem hagyományos kategóriáival minõsíteni. Ady szerelmi lírájában az õszinte föltárulkozás, a nõ-férfi viszonyban levõ érzékiség, testiség lefestése is újszerû. A Léda-verseket ezenkívül a szerelmi extázissal összefonódó halálélmény, a nõben megtestesülõ bûn és titok is motiválja. A megbabonázó "gyönyörûséges rossz", a nõ által való elkárhozás, a testi szerelembe való belezuhanás, belehalás ezeknek a költeményeknek az alapélménye (Vad szirtetõn állunk; Héja-nász az avaron; Csókokban élõ csóktalanok). Nagyon bonyolult, ellentmondásos érzelem kap hangot a Léda-versekben. Igy lett Léda Ady számára egyszerre üdvösség és kin, öröm és gyötrelem. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kisérõje lett a hiábavalóság tudata és a halálhangulat. A Lédával a bálban a szerelem két periódusát jeleníti meg. Az elsõ szakasz szecessziós szakasz, bizarrul dús, buja képekkel kezdõdik, a rózsaszín és a fekete színkontrasztja itt jelenik meg elõször. A második strófa érzékletes képpel indul (bús csönd), és közvetve az ember legnagyobb létbeli ellenfelével, az idõvel szembesít: régi rózsakoszorú, ami elhervadt. A rózsaszín-fekete ellentét a két "bálozó halotthoz" kapcsolódva még élesebb. A régi idillt és a mai diszharmóniát jeleníti meg. A tragikum szinte a végletekig fokozódik. Ugyanebben az évben, 1912-ben írta meg elégikus, fájdalmas, igazi búcsúhangulatban a Valaki útravált belõlünk címû versét. Minden férfi nevében, általánosan vall az elválásról, a szakításról Ady Endre. És itt ér véget a kisvárosi flörtnek induló kapcsolat, amely eljutott a teljes szerelemig.
Istenes versei: Ady költészetére 1908-1912 között jellemzõek az ún. istenes versek, Az Illés szekerén, a Szeretném, ha szeretnének, A Minden-Titkok versei és A menekülõ élet köteteiben. A vallás, a Biblia világa, szókincse, nyelvezete, szimbólumai, metaforái azonban jószerivel az egész Ady-lí rát áthatják. Ez a költészet egy õsi gondolkodásmód felé is visszanyúl az idõben. Ady élménykincse éppen ezért nemcsak keresztény jellegû: õsibb, idegenebb, "pogány" vallási képzetek is felidézõdnek benne. A görög mitoló gia, a keleti vallások istenképe is felbukkan verseiben. Az Új versek-ben és a Vér és Arany-ban pogány istenekkel harcol és komázik a lírai én. A humánus, az embersegítõ istenes versek (Ádám, hol vagy; Álmom, az Isten; Szeress engem, Isten; Imádság háború után) mellett az értelmetlen istenkép is feltûnik: a szorongás, félelem, a bizonytalanságba vetett emberi sors költeménye (A nagy Cethalhoz). Minden jelenség összefoglalója, a hideg, a kérlelhetetlen, megismerhetetlen, az emberi sors iránt közönyös Isten. Az istenkép összetett, különös, megfoghatatlan jelenség; a költõ szerint csupán egy a biztos: "Isten van valamiként". Ezt a "van valamiként"-et szándékozik pontosítani a lírikus, sõt vissza akar találni a gyermekkori hithez. A régi emlékek nyomán indul a felnõtt költõ istenkeresése az elsõ istenes versciklus címadó versében, A Sion-hegy alatt címûben is. Ez a mû egy lidérces, rossz álom, melyben Isten elhanyagolt, groteszk külsejû, komikus cselekvésû. a harmadik versszakban megjelenik a szintén magányos, reszketõ kezû, rongyolt lelkû, istenkeresõ lírai én. A történés középpontjába a fázó, riadt, kallódó ember és kallódó isten külön-külön érkezik. a tékozló fiú, az életben kárhozott felnõtt hitehagyottan visszatér, visszatérne az Úrhoz. A hetedik strófában örökre elszakadnak egymástól: a Sion-hegy alatt a megváltás elmarad. A megtérni vágyó lírai én elfeledte a gyermeki hitet, bizalmat és ez nem váltja meg õt. A vers ironikus és patetikus hangnemeket egyesit, különbözõ idõsíkokat elegyit. A költõ számára a halálból is vezet út Istenhez, a felejtésbõl, a hitnélküliségbõl azonban nem. Ady minden ellenére bízni akar a számára rejtélyes, nehezen megfejthetõ Istenben. Teológiájában Isten tagadása és mégis megvallása keveredett: Istenközelség és elhagyatottság, áhítat és megrettenés váltakoznak.
Magyarság-versei: A nemzetféltés, a szorongás váltotta ki Adyból is a keserû, átkozódó, ostorozó költeményeket, az ún. magyarság verseket. Ostorozó, átkozódó verseinek forrása az a nyugtalanító tapasztalat, hogy a magyarság képtelen következetes, kemény akarat kifejtésre, erõfeszítésre. A nyelvileg és kulturálisan elszigetelt magyarság fennmaradása izgatta a népek közötti versengésben. Az akarat hiánya, a tenni nem tudás, a szavakban élõ nagyhangúság, a hencegõ dicsekvés a magyarság sajátos jellemvonásaként jelent meg számára. Legkönyörtelenebb népostorozó verse a Nekünk Mohács kell (1908). Fordított himnusz ez. Ady hite szerint az állandó sorscsapások nélkül elpusztulna a nemzet. A vers nyelvi anyagát az erõs indulat, a vádló keserûség alakítja. Eltérõ hosszúságú 11 és 7 szótagos sorokat fognak össze a páros rímek. Erélyes tiltó és felszólító mondatok izgatott egymásutánjában fejezõdik ki szinonimaszerûen egyazon gondolat: a sujtás, a verés követelése, melynek indoklása eleinte a megvetést hordozó két megállapítás: szolgafajta a magyar s éretlen, akaratgyenge, széthulló, önmagát megszervezni képtelen nép; a vers végén e leghangsúlyosabb helyen szólal meg a békesség elutasításának legdöntõbb s egyben kétségbeesett érve: a nemzeti pusztulás lehetõsége. a nemzetostorozást a költõ egyben önbírálatként formálta meg. Azonosul népével, maga is vállalja a sújtó csapásokat, késõbb pedig már egy eltéphetetlen sorsközösséget hangsúlyoz. A fajok cirkusza (1910) címû versében a tõlünk fejlettebb országoktól való lemaradásunk tragikus szomorúság szólal meg. A költõ a magyarságot képtelennek tartotta a történelemformáló népek sorába való felküzdésre, sorsa ezért a másolás, az epigon lét. Ennek következménye az eltévedés, a reménytelenség, a komor céltalanság. Berzsenyihez, Kölcseyhez és Vörösmartyhoz hasonlóan kétségbeesetten vívódott a nemzethalál gondolatával. Az idõ rostájában (1913) kifejti, hogy a sorsukat alakítani nem tudó népeknek el kell pusztulni. Vállalta magyarságát, népének hibáinak együtt, osztozni akart fajtájának elrendeltetés szerû sorsában, akár a pusztulásban is. Hazájához sorsszerû kötõdésérõl vallott hitének egyik legszebb alkotása A föl-földobott kõ (1909). A hazaszeretet mindig visszahúzó ereje azonosul a költõi képben a gravitációban. A mû két 10 szótagból álló 5-5 osztású, ütemhangsúlyos, rímekkel összefogott és rövidebb, rímtelen hatszótagú sorból áll. Az érzelmek mozgása ellentétes irányúak. A lélek szándéka a menekülés innen, a lenti világból, azonban bús hazaszeretete minduntalan visszahúzza a földre. Ha szomorúan is, de ismét megvallja magyarságát, hazája iránti hûségét, népével való azonosságát. Ady sem a kor által elfogadott nacionalizmust, sem a sovinizmust nem hirdette, a nemzetiséget sorsközösségét hirdette (A magyar jakobinus dala).

ADY ENDRE (1877-1919) TÁRSADALOMBíRÁLATA ÉS HAZASZERETETE

A Tisza-parton (1906)
Az orosz polgári forradalom felhívja a költõ figyelmét, hogy Magyarországon is változások kellenének. Politikai, gazdasági változások, mert országunk elmaradt. A vershelyzetbõl kiderül, hogy Ady Magyarországról ír. A Tisza-part Magyarország jelképe. A Tisza = jelen, Kelet, Mo. Gangesz = múlt, Nyugat, India kultusza, művelõdés. (Szembeállítás.) A sivatag szó a jelenlegi Magyarország helyzetét jelképezi. A sivatag terméketlen, kopár terület, de valaha termõ lehetett vagy azzá változtatható. A "durva kezek"-kel utal a politikai, hatalmi viszonyokra, amelyek gátolják a fejlõdést, a jelen ezért kilátástalan.
A magyar ugaron
Az ugar a magyar elmaradottságot jelentõ jelkép. A versben a kacagó szél a változásokat hirdetõ forradalom, vagy a költõ dühe, hogy a magyar ember hagyja magát ilyen körülmények közé süllyeszteni, és képes így élni. A mozgalmasságot jelképezi a "gázolok" szó: a költõ megpróbál változtatni a helyzeten. "Lehajolok": nem érzi magát kívülállónak, felülrõl LEhajol, kívülállóként segít. "Lesem": azt nézi, hogyan tudna segíteni szeretett Magyarországának.
Adyt hazafiatlannak titulálták, de költészetét végigkísérve látható, hogy milyen féltõ aggodalom élt benne szeretett hazája sorsa iránt. Ez megfigyelhetõ a FÖLSZÁLLOTT A PÁVA-ban is, amelyben a vármegyeház az úri Mo-t, a páva a forradalmi megújulást fejezi ki. Ebben a versben a forradalom eljövetelérõl ír, de nem derül ki, hogy ki vezesse azt. Az 1905-ös forradalomra való tekintettel demokratikus népforradalomra gondol. Ennek vezetõ erejét a parasztságban látja, errõl tanúskodik A GRóFI SZÉRÜN és a DÓZSA GYÖRGY UNOKÁJA című verse is. Korán felfedezi azonban, hogy a parasztság nem alkalmas erõ egy forradalom vezetésére, mert a valaha egységes osztály rétegekre bomlott. Ady kiutat keres a feudális magyar válságból. Változásra, forradalomra vágyik, felfedi a társadalom gondjait, de a jövõrõl nincsenek elképzelései. A parasztságban csalódnia kell. A költõ elõtt megoldatlan problémák halmaza áll, amelyek megjelenítésére a szimbólumot alkalmazza. Ady korszerűen értelmezi a hazafiságot, õ is szakít a korábban általános nemzeti dicsekvéssel, önelégültséggel. Ady hazafisága kínlódó, öngyötrõ érzés, ostorozó nemzetféltés. A költõ arra törekszik, hogy felmérje helyzetünket, lehetõségeinket Európában, s megfelelõ nemzeti tudatot alakítson ki. Így magyarság-verseiben is állandó kettõsséget érzünk. Magyarság-versei önismeretre, nemzeti válságérzék kifejlesztésére ösztökélnek (és a valóságos gondok megoldására).
Föl-földobott kõ (1909)
A költõ külföldi tartózkodásai, Párizs-járásai adják a vers alapmotívumát. Egyfelõl az elvágyódást, a menekülést, másfelõl a honvágyat, a szüntelen hazatérést rajzolja le a költõ. A "föl-földobott kõ"-metaforában a kérlelhetetlen természeti törvény, a nehézkedési erõ egyértelműségével fogalmazza meg idetartozását. A "Te orcádra ütök" kifejezésben egyszerre érzékelteti a kõ visszacsapódását a földre (s így képletesen a hazatérést), de Ady ostorozó szándékát is. A szeretet és a gyűlölet kettõssége ez, de gyűlölete is a felfokozott aggodalomból fakadó haragos indulat.
Nekünk Mohács kell
Ebben a versében annak ad hangot, hogy "nekünk Mohács kell", mert csak a fenyegetettség emeli ki tunya mozdulatlanságából és vezeti a haladás útjára Magyarországot.
A magyar jakobinusok dala
Ebben a versben az önismeretre nevelõ hazafiság szólal meg. A címben máris jelzi, hogy a költõ számára a haza szeretete nem választható el a haladás képviseletétõl. Adynak azt a meggyõzõdését sugallja, hogy a megoldatlan társadalmi kérdések elõbb-utóbb nemzeti katasztrófához vezetnek. A változás igénye üvölt a versbõl, s ennek a változtatásnak a feltételét a duna-menti népek egymásra találásában jelöli meg a költõ. Az elnyomott népek erõinek összefogására hívja fel a figyelmet. A reménykedést érzékeltetik a nyelvi eszközök is. Hazaszeretete és társadalombírálata a háborúellenes verseiben is megtalálható.

Ady Endre Háborús költészete

A XX. Századhoz közeledve Magyarország látszólag a fejlett Európa szintjéhez közelít, a főváros csodálatos épületektől pompázik, míg vidéken hallatlan az elmaradottság. A parasztok sorsa keserítő és tömegesen vándorolnak Amerikába. A tudomány, a kultúra, a képzőművészet és az irodalom ebben a korban nagyot fejlődött. 1877. november 22-én született, Érmindszenten a magyarok egyik legnagyobb és legtehetségesebb költője, Ady Endre. Kiskorában is jól fogott az esze, keveset tanult, gyakran elegendő volt a napi tíz perc és mindig jeles eredményeket ért el, csak matekból és németből kapott gyengébb jegyet. Sokat olvasott, Petőfi kötet mindig volt nála. 1915-ban összeházasodott Csinszkával és elköltözött Pestről a csucsai várba. Egészsége rohamosan romlott, de lelkileg valósággal összezúzta a háború, a hegyen lévő várból látta a frontra induló katonavonatokat. Nagyon aggódott Erdélyért, siratta a magyarságot és az eltévedt emberiséget.
Tiltakozott a háborúért, ezt a verseiben is leírja, ezért nem engedik kiadni a legújabb kötetét. Gyűlölte a vérrontást, az emberi javak pusztítását, különösen fájt neki, hogy a félrevezetett magyarokat idegen érdekekért, a bajban levő városért küzd a halállal. Eddigi költészetében a tegnapot ostorozta, de a háború miatt megváltozott, most már a jövő egy háborús, érzéketlen világ és már csak a múlt számít.
1914-ben írta a Mag hó alatt című költeménye, ami A halottak élén című kötetben jelent meg. Nagyon gyötört, egyrészt, mert beteg, másrészt pedig, hogy nem akarja a háborút. Az első versszakban a múlt háborúira emlékezik. A második versszakban leírja, hogy az embereknek egy új világ kell. Mindenki azt mondja, hogy az a jó magyar aki harcol, ezért lefénylet Ady magyarsága. Az ötödik versszakban leírja, hogy a háború nem élet és Ady is várja a tél utáni tavaszt, mint a mag a hó alatt.
Az Ember az embertelenségben című versét 1916 szeptemberében írja, A halottak élén című kötetben jelent meg 1918-ban. Ez a vers a költői és emberi helytállás bizonyítéka. A versben metonímia egész sora megtalálható, ami egy szókép, mely két fogalom vagy jelenség közti térbeli, időbeli vagy anyagbeli érintkezésen, vagy okozati kapcsolatokon alapul. pl:
„Szivemet a puskatus húzta”
A második versszakban az idő is összezavarodik, ami a bizonytalanságot fejezi ki:
„Hajnal van-e, vagy pokol éjfél:”
Ebben a kétségbeejtő helyzetben a vers lírai főhőse elvesztette életlehetőségeit. Önmagáról halottként beszél, de ezzel a halotti cselekvéstelenséggel szegül szembe. A negyedik versszakban leírja, hogy végignézte a bejövő romákat a „tetőn”, vagyis a magas dombon lévő csucsai kastélyból. Meg kell őrizni a múltat a jövőnek, ezért ezek a sorok egy hivatást is ad a költőnek, hogy élnie kell. A költemény záró soraiban újra felidéződik a háború iszonyata és igenis embernek kell maradni az embertelenségben.
A Krónikás ének 1918-ból című verse A halottak élén című kötetben jelent meg 1918-ban. Műfaja krónikás ének, amely történeti témájú mű, mely az eseményeket időrendben követi. Az első versszakban a világháborúról ír, az emberek egymás ellen háborúznak és a bűnösök mellett a jók is szenvednek. Ezen időszak alatt az emberek elveszítik hitüket mindenben és ekkor nincs igazság, hogy meghalnak a szeretteink. A sok harc csak a romboláshoz vezet, megsérül a szív, a családi összetartás („tűzhely”) és az emberi agyak megörülnek. Az emberek már nem lelkesülnek, mert idegen országban kell harcolni idegen városért és javakért. Az ötödik versszakban zűrzavar van a jelenben, a tolvajoknak, gyilkosoknak a jó a többi ember csak menekül. Az emberek nem tudnak gondolkodni, háború idején azt is megteszik, amit békében tilos. Azok akik nem akarnak ölni, félnek, hogy végül nekik is kell. A hetedik versszakban elmondja, hogy az anyáknak nincs kedve gyereket szülni, mert már a fiataloknak is harcba kell menniük és a család összetartása megromlik. („Bús kedvű anyák keservesen szülnek,
Labdázó fiúk halálba merülnek,”)
Ilyenkor mindent kitörölnek az emberek emlékezetükből, csak ölnek és nem gondolkodnak. A kilencedik versszakban viszont fordul a kocka most már Ady attól fél, hogy béke lesz, mert úgyis az állatok szintjére süllyednek, hiszen majd úgy is lesz még harc. Emberi hullák vannak mindenüt, „De az emberek meg nem csömörülnek.”

Rendszerezd Ady verseit verstípusok, korszakok, témák, esztétikai értékek alapján

Ady: Nyugat vezéregyénisége; mindennapi magyarságtudathoz járult hozzá; értelmiségi, költő és publicista; témák: elidegenedés a történelemtől, magyar reménytelenség, eszmény és valóság, férfi-nő kapcsolatok, modern istenhit
portré: folyamatosan ars poétikus, szimpla költő-mivoltát tagadja; szerénytelen, energikus, dacos, őszinte; romantikus küldetéstudat, mégis-morál

verstípusok:
első szakasza::
-látomásszerű tájvers: rendhagyóak, a táj nem eszményi, hanem pokoli: a magyarság elátkozottságának jelképe
A magyar ugaron: nem szimpla tájvers: szecessziós játék; formai fegyelmezettség, nemzetostorozó indulat, teremtő fantázia; szecessziós képzőművészeti szimbólum: virág; ügyes, pozitív befejezés
-Léda-szecessziós hangulatvers: Lédával bonyolult kapcsolata volt, eleinte szerelem, majd személyiségbeli ellentétek előjöttek, marták egymást
Lédával a bálban: hangulatiság nagyon fontos: katartikus, plasztikus jelzők, dekadencia, pillanatnyi időbeliség, szimbolista-szecessziós nyelvi remeklés
-létharc-vers: élet teljességéért folytatott kozmikus közdelem valamely gonosz hatalommal, mitológiai figurával
Harc a nagyúrral: titokzatos, homályos, követhetetlen dikciók; harc a pénzért, az aranyért a disznófejű nagyúrral
-istenes vers: vágyott a hitre, rátalált Istenre, aki a nehéz pillanatokban meglátogatja
Hiszek hitetlenül Istenben: belső feszültség, megszállott Isten-keresés, nem Isten a fontos, hanem saját lelki teljessége, szükséglete
-magyarság-versek (és kuruc versek): egynek érzi, azonosítja magát a magyarsággal, minden bűne, ballépése az ő ballépése is és viszont; elátkozott, tragikus, megváltásra reménytelen népnek látja, de kötődik hozzá, küldetés-tudata van
Nekünk Mohács kell: fordított himnusz: Istenhez fordul, de büntetést kér; ostorozó indulat, heves nyelvezet, azonosulás
-„forradalmi” versek: Illés szekerén kötetben vannak a fontosak; nemcsak társadalmi esemény, hanem kozmikusabb: az élet megújulását jelenti, összefonódik ez a kettő; szereptudat, (a nagy forradalmárok utódjának tartja magát); általánosításokra épít; publicisztikában is meghatározó volt
A tűz csiholója: nem konkrét, nem adys vers; töredezett nyelvezet, inverz mondatok; filozofikus gondolatmenet; utalások, célzások; tűz: mitológiai kellék
második szakasza: kevesebb személyiségkultusz, mélyebb témák, letisztultság, gondolatiság, archaikus nyelvezet, töredezettebb mondatok, összetettebb szimbólumok
-háborús versek: kétségbeesett, tragikus világkép; prófétai hangnem; fontos versek: Halottak élén kötetben vannak, pl. Az eltévedt lovas
-Csinszka-versek: nincs gyötrelem, vívódás, csak a társ, csendes otthon keresése (pl. Nézz, drágám, kincseimre)

ADY ENDRE (1877 - 1919) ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

1877. november 22-én született a Szilágy megyei Érdmindszenten. Apja, Ady Lőrinc, földön gazdálkodó "hétszilvafás" nemes. Anyja Pásztor Mária.
Nagykárolyban a katolikus piarista gimnáziumban kezdte tanulmányait. A négy felső osztályt Zilahon, a kálvinista gimnáziumban járta. Jól tanult. Szülei jogásznak szánták, de újságíró lett. Első kötete Debrecenben jelent meg Versek címmel (1899).
1900 elején Nagyváradra került újságírónak, itt 1903 őszéig maradt. Harcos cikkeire mindenki felfigyelt. Második kötete, a Még egyszer is itt jelent meg 1903-ban. Ezen a nyáron ismerkedett meg Nagyváradon Diósi Ödönné Brüll Adéllal, egy párizsi kereskedő feleségével. Szenvedélyes szerelemmel ajándékozta meg, ő nyitott számára utat Párizsba is.
1904 elején ment először Párizsba, s egy évet töltött ott. Ezután még hétszer jut el a francia fővárosba 1911-ig. Párizsi élményei meghatározták világnézeti-emberi fejlődését.
1906-ban jelent meg az első "igazi" Ady-kötet, az Új versek, s ettől kezdve 1914-ig évenként (egy év kivételével) láttak napvilágot verseskötetei. Ady is bohém, éjszakai művészéletet élt. Otthona nem volt, szállodákban lakott.
Egészségét hamar megtámadta a gyógyíthatatlan betegség, a szifilisz, amely tömegbetegség volt ekkor.
Az utolsó versgyűjtemény 1918-ban jelent meg A halottak élén címmel. Posztumusz kötete, Az utolsó hajók, csak 1923-ban hagyta el a sajtót.
1911 őszén kapta az első levelet egy svájci intézeti kislánytól, Boncza Bertától, Csinszkától. 1915 márciusában vette feleségül. A háború idején hosszabb időt töltött Csucsán, a Boncza család kastélyában. Fizikailag teljesen leromlott állapotban érte meg az őszirózsás forradalmat. 1919. január 27-én halt meg Budapesten.

A XX. SZÁZAD KÖLTŐJE

A kezdő lírikus még a századvégi költészet talaján indult el, de később elsajátította a modern, polgári, nagyvárosi lírának jellemzőit. Felszabadítóan hatottak rá Baudelaire, Verlaine, Rimbaud versei. A valósághoz való erőteljes kötődése folytán meglehetősen átalakult művészete: az ún. modernizmus nem a menekülésnek, a valóságtól való elzárkózásnak, hanem éppen a valósággal való szembeszegülésnek lett az eszköze - mint általában a kelet-európai költészetben.
1906 februárjában jelent meg Ady első feltűnést keltő verseskötete, az Új versek. Ezekben talált önmagára, ezzel kezdődik a sajátos világképének kibontakozása, mely első ízben fejezte ki a XX. századi ember problémáit. Ady költészete a legegyetemesebb, a legellentmondásosabb. Ez az ellentmondás nem következetlenség, hanem az ember belső küzdelmeiből, lelki vívódásaiból fakadt. Ady az imperializmus korának költője volt. Ő élte át elsőként Magyarországon elsőként mindazt, amit a XX. század, mint választási alternatívát az emberiség elé tárt. De szembenézve a katasztrófák rémével, verseiből nem tűnt el a hit: ott élt a remény is. Ez a XX. századiság költészetének legnagyobb újdonsága és vonzereje: benne századunk gyötrődő, új világot teremtő, gondolkodó emberének sorsa, lelki drámája tükröződött.

"PEREMVIDÉKI" LÁTÁSMÓD

Ady messzebbre látott, mint a kortárs nyugat-európai művészek. A XX. század kibontakozó szellemi életének az a jellegzetessége, hogy megnőtt az ún. peremvidékek szerepe. A világ szépségét ismerő s a fejlődés nyomorát átélő művészek egyszerre látták a magaslatot és mélységet, fokozottabban érthették meg a kort. A XX. századi szellemi fejlődésben számos oltás, az akkori Európa legelmaradottabb országaiból, a cári Oroszországból, az Osztrák-Magyar Monarchiából s Spanyolországból jött. Onnét, ahol érintkezett egymással civilizáció és elmaradottság.
Ez a peremvidéki látásmód, a párizsi egy év tapasztalata, az 1905-ös moszkvai fegyveres felkelés hatása s az 1905-1906-os magyar belpolitikai válság élménye, az elnyomott erők radikalizálódása segítette a költőt önmagára találásában, új típusú költészetének megteremtésében.

A KÜLDETÉSES KÖLTŐ

Az Új versek programadó előhangja a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én ... kezdetű költemény. A Párizsból hazatérő költő forró lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése.

Góg és Magóg fia vagyok én ...

Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: a kezdő sorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, a mű egészének tragikus-elszánt kettőssége van. A kijelentő mondatok (1-2., 5-6. sor) szimbólumai szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést, az ősi múlt vállalását s egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova félelmében a hazatalálás, a hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül a messiási küldetéstudat, a bezártság feltörésének bizonytalan reménysége is.
Góg és Magóg neve többször előfordul a Bibliában: mindkettő az istenellenes, Izraelt próbára tevő pogányság jelképe, de hatalmukat, népüket Isten el fogja pusztítani. Anonymus a Gesta Hungarorumban a magyarok őseivel azonosította Góg és Magóg népét. Ady egyik cikkében még ki is egészítette ezt: "Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de Góg és Magóg népe legalább döngethette ezt az érckaput. A mi népünk ezt sem teheti." Az eredeti bibliai történetre így újabb jelentésréteg halmozódott.
Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal (Kárpátokkal?) körülzárt, az élettől elrekesztett "keleti" magyarsággal azonos, s a lírai alany hangsúlyozza népével való közösségét. Kívülről döngeti a kaput, ezért kíván nyugatról betörni új időknek új dalaival. A jelképek mélyén népe megszabadításának, új kultúrával való megváltásának reménye is ott lappang.
Szembekerül az első két versszakban a "hiába" és a "mégis": a vállalkozás reménytelensége, a szembeszegülés daca. Ellentétben áll a cselekedni vágyó "én" s a cselekvést megakadályozható "ti" is.
Az ellentétek lendítik a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólumok révén még inkább elmélyül. A "ti" tartalma körvonalazódik: a ti a jelen minden haladást gátoló törvényes hatalma.
Ezzel a hatalommal száll szembe a lírai én elszántsága. A negyedik versszakban a "de" után háromszor hangzik fel a "mégis", megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi elhallgattatni magát. A vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan csendül meg az utolsó sorban a remény: mégis győztes, új és magyar lesz.
A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő "új" nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A költő a nemzeti múlt mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal. Az "új" szó a korabeli hatalommal vitatkozik, mely hazug. Kulcsszóként négyszer fordul elő a "mégis".


ÚJ VERSDALLAM, ÚJ RITMIKA

Az Ady sorok általában nem kényszeríthetők a hagyományos és szabályos sorfajokba. Sorai legtöbbször "szabálytalan sorok". Ha tiszta, megszokott ritmusú költeményeket ír, akkor annak "mondanivalója" van (pl. a kuruc versekben). Versei többnyire a szimultán ritmust valósítják meg, melyben a hangsúlynak uralkodó szerepe van, de nem zárja ki az időmértékes lüktetést sem.
Művészi eredetiségének bizonyítéka a később keletkezett Hunn, új legenda.
A költemény egy Hatvany-levélre küldött felelet, s egyben Ady önértékelésének kifejezője.
A Magunk szerelme c. kötet (1913) után levél-vita bontakozott ki Hatvany és Ady között. Hatvany (1880 - 1961), aki Ady csodálói közé tartozott, az újabb versekben a "koncentrációt" hiányolta, s példaképként Arany, Goethe műgondját ajánlotta Adynak.
A Hunn, új legendában a példaképek másolását utasította vissza gőggel, s költészetének eredetiségét hangsúlyozta. A jó tanácsokat elvető, a maga értékében nem kételkedő költői öntudat a vers legfőbb mondanivalója.
Költészete mélyen gyökerezik a magyar múltban.

A magyar Ugar (1906)

Ady fejlődésének kezdeti szakaszában messze szakadt a feudális Magyarországtól, ennek szűkkörű provincializmusától. Az Új versek előhangja lázadást fejezett ki. Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított.
Ennek a bíráló élű patriotizmusnak a jegyében bontakozott ki 1905 után Ady forradalmisága. De a hazai munkásmozgalom gyengesége folytán hiányoztak a cselekvésnek irányt szabni tudó társadalmi erők: nem tudott a társadalmi cselekvés számára programot találni ez a forradalmiság.
Ennek a forradalmiságnak jellegzetes motívuma a magyar Ugar képe. Ady köteteinek verseit témakörök szerint ciklusba osztotta, akárcsak Baudelaire. Az Új versek a többit maga köré szervező ciklusa A magyar Ugaron.
Ez a vers nem "tájleírás", a szimbólumba átváltó metaforák sora belső látásunkat ragadja meg. Feszítő ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj szemben áll a szűzi földdel; a bódító virággal a dudva, a muhar kerül szembe. A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság élményét fejezik ki. Az ellentétbe nemcsak a tiltakozó keserűség, hanem a kilátástalanság érzése vegyül.
A versnek lefelé menő, aláhulló kompozíciója van.
Az első-második versszakban egyes számú első személy, a lírai alany, a felfedező szándék az aktív. Ezt jelzi a hetyke, még magabiztos felkiáltó kérdés is.
A harmadik-negyedik versszakban az Ugar válik cselekvővé: az indarengeteg gyűrűzni kezd. A hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A halmozott alany (a dudva, a muhar, a gaz) s a fokozásos igesor (lehúz, altat, befed) a vad mező győzelmét fejezi ki. A művész sorsa az aláhullás, a közönségességben való elveszés. A kacagó szél irónikusan kíséri a szándékok elbukását. Az elvetélt lehetőségek hazája maradt a magyar föld.
Nem politikai költemények ezek, bár Ady mindegyikben ugyanazt az érzelmi forradalmiságot fogalmazza meg: a keserűséget s a dühöt. A művész magatartást jelöl.


A Hortobágy poétája (1906)

A művész tragédiájáról szól e költemény is. Ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus művész-portré s a durva környezet kontrasztja. A kezdő ellentét fokozódva tér vissza, kiteljesedik. A többitől fajtában elütő művész befelé élő érzékeny lélek. Finom lelki rezdülések kínozzák, a természet szépségei bűvölik a költőt. Mindezek megtermékenyítik a lelkét, "virág" nő a szívében.
Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás. A taszító érzelmi töltésű "csorda" szó hangalakjával is s az irónikusan emlegetett Hortobágy sejteti a vállalkozás lehetetlenségét: itt nincs szükség ilyen emberre. A csorda csak állati vegetációra képes. Tragikussá színezi az ellentétet az önállósult két rímszó: lelkét - lelegelték: a lélek szavára az állati durvaság válaszol. A művészet itt megsemmisül.
A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik: ez a cselekvés azonban a környezethez való hasonulás: a szépség, a dal elveszett a műveletlenségben. A poétasors itt az elnémulás.

A Tisza-parton (1906)

Ez a műve is az Új versek c. kötet A magyar Ugaron c. ciklusában található. Az egyes versek jelképei feltűnnek a kötet más költeményeiben is. Hatalmas jelképháló fűzi össze a verseket, mely tovább alakulhat, bővülhet.
A cím és a legelső sor megteremti a belső feszültséget, melynek további működése hozza létre a költeményt. A két pólus - a Tisza-part és a Gangesz partja - között ellentét mélyül el. Az első sorra az utolsó válaszol, s az első jelentésszinten felfogott térbeli távolság két különböző világnak ellentmondásává szélesedik. Bár ritmikailag az első és az utolsó sor azonos megoldású, a mondatrészek sorrendje a keresztbe szerkesztéssel a belső vitát hangsúlyozza:

Jöttem a Gangesz partjairól
állítmány helyhatározó (Honnan?)
A Tisza-parton mit keresek?
helyhatározó (Hol?) állítmány

A Gangesz partja is több jelentésű jelkép. Az első szakasz választékos, légies szavaival jelenthet valami távoli otthont, a költészet őshazáját. Egy olyan álomvilágot sugall, amelytől elszakadt a lírai én, s ahová visszavágyódik.
Az álomvilággal szemben a második szakasz a kiábrándító valót "mutatja be". Megváltozik a vers ritmikája: az időmértékes lebegést a soronként háromszor felcsattanó hangsúly váltja fel. A szerkezetileg teljes mondatok helyett, mondatértékű szavak, szókapcsolatok halmozása áll. Gyakoriak itt a nyers vulgarizmusok. A két versszak szembenállása értékrendszerek közötti ütközést is jelent. Tudatosodott újra a magyar Ugar szellemi sivársága. Érthetővé válik a lírai hős bizonytalanságot kifejező kérdése: "A Tisza-parton mit keresek?"

AZ OTTHONTALANSÁG

Adyt meg nem értés vette körül. Helyzetét az otthontalanság jellemezte, a társadalmi értelemben vett otthontalanság, s ennek volt külső képe az életrajzi hontalanság is. Egyszerre élt benne a demokratikus szembeszegülés és a fáradt szomorúság, a lemondó reménytelenség.
Ennek az életérzésnek jellegzetes költeménye A magyar Messiások

A magyar Messiások

A nyolc soros versből árad a fájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt az elbukást fokozza a kétszer előforduló ezerszer számhatározó túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; elmélyíti a reménytelenséget és a céltalanságot: a megváltódást hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat. A szomorúság mélyén fölfedezhető a konok mégis-morál: a bukások ellenére újra meg újra is vállalják küldetésüket.
Ellentétektől áthatott volt ekkor költészete. Ez az időszak, az Új versek és a Vér és Arany (1907) kötetek korszaka jelentette Ady modernista-szimbolista periódusát.
Az otthontalanság érzésével 1906. június 17-én indult másodszor Párizsba, de ez a második nem "tanulmányút" volt, hanem menekülés. A megérkezés üzenetét hozta haza Páris, az én Bakonyom c. verse.

Harc a Nagyúrral (1907)

A kapitalizmus világában mindenható hatalommá vált a pénz, az "arany": az élet minden szépsége felé csak rajta keresztül vezetett az út.
A költő vállalni merte az élet szeretetét, az élet élvezését. Gőggel vállalta az elzüllés kihívó, provokáló dacát. Merte hirdetni Vér és Arany c. kötetének cikluscímében: "Mi urunk: a Pénz".
Sodró, lázas feszültség lüktet a költeményben. A gyors cselekvés, a szaggatott előadás, a drámai párbeszédszerű monológ, a tragédiát sejtető befejezés a ballada műfajához közelíti. Uralkodó stíluselem a versben a felzaklató ismétlések nagy száma.
Az 1. versszakban hat szó és egy egész sor ismétlődik, a félelem, a riadság. A vibráló nyugtalanságot erősítik a félrímekre ráütő rímek az ötödik sorokban. A kiszolgáltatott lírai hős lelki rettegését tükrözi a "megölt" szó háromszori előfordulása, a lihegő mondatok rövidsége. Az embert elpusztítani akaró hatalom a költő látomásában érzéketlen, mozdulatlan, vigyorgó szörnnyé vált, disznófejű Nagyúrrá. Ott munkál a szembeszegülő harc vállalása: kétszer hangzik el a "ha hagyom" feltételes mondat.
Harca kiélezett határhelyzetben folyik: "a zúgó Élet partján", az élet és halál mezsdjéjén; alkonyatkor: a nappal és az éj válaszvonalán. A lírai hős feltárja és felajánlja neki tehetségét, majd könyörgésbe vált át. Az ijesztő rém kéjes remegéssel, megalázó remegéssel "válaszol".
Négy strófán keresztül (4-7.) a lírai én drámai monológja hangzik: vágyódó, érző ember rimánkodik, érvel az aranyért. Megszólal a hívó messzeség, mámorító boldogságot rejtő teljes élet. A végtelen tenger csodáit csak az érzékeny ember képes átértékelni, reá vár minden. Az emberi értékekkel áll szemben a sertéstestű szörny.
Nem vezet eredményre az embert embertelenné tevő megalázkodás.
A 9-10. strófa a költemény drámai csúcspontja. A könyörgés vad küzdelembe csap át: a reménytelen kétségbeesés harcba száll a süket közönnyel. A mitikussá növesztett összecsapás ("rengett a part") is hiábavaló. Felhangzik a reményvesztés szava: "Mindhiába": legyőzhetetlen a Nagyúr. A küzdelem tovább folyik az emberség nem adja fel a harcot, az örökké tartó csatában ott van a mégis-morál szépsége és daca.
A Harc a Nagyúrral tehát nem csupán életérzést, belenyugvó lemondást szólaltat meg, hanem a vele való szembeszállást is.

LÉDA

Lázadás volt Ady Léda iránti szerelme. Nyíltan vállalta a megbotránkozást kiváltó, megbélyegzett, "házasságtörő" kapcsolatot. Benne rajlett ebben a szerelemben a menekülés vágya, az egyéni megváltódás óhaja. Ez az újszerű érzés agy titokzatos, álmodott tájra való érkezést, a boldogságot ígérte. Az egyéni megváltódás azonban nem sikerülhetett. Léda is, Ady is túl sokat, mindent várt ettől a felfokozott érzéstől. Ilyen lobogással csak álmodni lehet. Diszharmónikussá változtatta az ünnepi érzést, s napirenden voltak a súrlódások. Így lett Léda Ady számára egyszerre üdvösség és kín, öröm és gyötrelem. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kísérője lett a hiábavalóság tudata s a halál hangulat. Megjelent az együttérző részvét is: a közös emberi szenvedés elviselésére lett óvó menedék a szerelem.
Sok szálból összeszőtt, ellentmondásos érzelem kap hangot a Léda-versekben. A diszharmónikus szerelem fő motívumai jelennek meg a Héja-nász az avaron c. költeményben.

Héja-nász az avaron

Nem boldogságot sugallnak a költemény jelképei, hanem vergődő nyugtalanságot, gyötrelmes fájdalmat. A szerelmesek szimbóluma a héjapár; a nász: dúló csókos ütközet, egymás húsába tépés. Kellemetlen hanghatások kísérik a szerelmi vágyat: vijjogás, sírás, csattogás. A második strófa bizonyítja, hogy nem csupán két meghatározott ember sajátos kapcsolatáról van szó, hanem szerelmi érzésről általában, minden fajta szerelem közös sorsáról. Ezt a diszharmónikus érzést tükrözi a külső forma is: a strófák páros rímű sorait egy-egy visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi.
A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba. S ez az út egyre gyorsul; a mozgást jelentő igék cselekvésének fokozása: útra kelünk - megyünk - szállunk - űzve szállunk. A gyorsuló rohanás vége a megállás "valahol az Őszben", a lehullás "az őszi avaron", vagyis a halál, a pusztulás. Céltalanná, hiábavalóvá bált tehát a korábbi mozgás: a héjanász élettelen avaron ér véget. Jelen van a költeményben a céltalanság, hiábavalóság megsejtésével szemben az emberség, a jóság fájdalmat oldó érzése is.
Baljós szomorú hangulat uralkodik Lédával a bálban c. versben is.

Lédával a bálban

Sejtelmes vízió. Kétféle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon a "víg terem" a maga harmóniájával, tavaszi-nyári színeivel és hangulatával, a szerelemnek még örülni tudó, gyanútlan mátkapárjaival. Szemben megjelenik a boldogtalanság, "egy fekete pár", s úrrá lesz a rettenet. A "sikoltó" zene "elhal", csönd és némaság kíséri a halál-arcú idegeneket. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok sírva, dideregve rebbenek szét: a fenyegető elmúlás állt eléjük a táncoló halott szerelmesekben. A vers azt érzékelteti: nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött ott lappang könyörtelenül a boldogtalanság.
Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágya és a teljes eggyé válás lehetetlensége jelenik meg a Léda -versek csaknem mindegyikében. Az Örök harc és nász is a "várlak, kívánlak" s az "űzlek, gyűlöllek" paradoxonát mélyíti el.
A Léda-regénynek végül is az Elbocsátó, szép üzenet (1912) vetett véget.

A halál rokona ciklus (1907)

A halál, a halálvágy, a francia szimbolizmus s a századvégi magyar líra e jellegzetes témája korán megjelent Ady költészetében is, s a Vér és Arany kötetben már önálló ciklust is kapott. A versekben is fel-feltűnt ez a motívum. A Léda-versek állandó kísérője lett a halál.
A kor általános felfogása szerint az érzékeny lelkű, túlfinomult idegzetű "művész" megkülönböztető jegye lett a betegség, s az új, szokatlan értékeket a "sejtő, beteg és finom" dalok jelentették. A csúf élettel szemben megszépült a halál, s a menekülni vágyó lélek menedéke, otthona lett.
A tehetetlenség-érzés, s a testi betegség riadalma is gyakran úrrá lett a költőn, s ilyen hangulataiban a halál gondolata. De rendszerint nem mint ijesztő rém jelent meg, hanem mint jó barát. Olykor víg volt a Halál, "boldog tenger kedves hajósa", aki felé reménykedve kiáltott az élet örömeit veszni érző lélek. A Halál rokona c. vers strófáiban is makacsul ismétlődik a "szerelem" szó, mintha valami szerelmi vallomás lenne. Visszájára fordult az élet megszokott értékrendje, a szent Halál szemszögéből az tűnt fel szépnek, ami a közfelfogásban szánandó, ijesztő és szomorú. Az azonos felépítésű versszakokban a Halál rokona a távozóknak, az elmenőknek, a hervadóknak vall szerelmet, olyan dolgoknak, amelyeket vonz az elmúlás. Széppé és szentté vált a Halál, poéták, betegek menedékévé. Csendes szomorúság uralkodik a versen. A hangulatot erősítik az elfulladó, elbukó, rímmel kiemelt félsorok is az egyes strófák végén.
"Dekadensnek" nevezik ezt a fajta csalódott, nem az életet, hanem az elmúlást dicsérő életérzést. De nem állandó, végleges állapot volt ez számára, hanem az utat kereső, az élet értelmét kutató ember vívódásának egyik megnyilvánulása, többször visszatérő hangulata.

A NYUGAT ÉS A HOLNAP

Az első két igazi Ady-kötet hírnevet hozott a költőnek. Az 1908. január 1-én megindult új folyóirat, a Nyugat szerkesztői is (Ignotus, Fenyő Miksa, Osvát Ernő, Hatvany Lajos) Adyra számítottak, s ő lett a lap vezéregyénisége. A Nyugat már címében is jelezte törekvéseit: példaképe a nyugat-európai országok irodalma volt, s fórumot kívánt biztosítani a magyar íróknak, akik bátrabban merték megszólaltatni saját mondanivalójukat. Az új folyóirat nagyszerű írógárdát tömörített maga és Ady Endre köré, s ezáltal a XX. század legjelentősebb irodalmi orgánuma lett. Szerkesztőjének, Osvát Ernőnek (1877 - 1929) köszönhető, hogy szóhoz jutott benne mindenki, aki tehetségesnek bizonyult. A Nyugatnak nem volt egységes arculata, inkább a tagadás fogta össze: szembefordultak az elszürkült irodalommal. 1908. szeptemberében megjelent Nagyváradon Ady verseivel az élén A Holnap, a modern magyar költők antológiája is.

A "KÉTMEGGYŐZŐDÉSŰ" FORRADALMÁR

Együtt, most már táborba gyűlve léptek a nyilvánosság elé az új életérzést hozó alkotók, s erre felfigyelt a konzervatív tábor is. 1908-tól kezdve kritikai hadjárat indult meg a nyugatosok és a holnaposok ellen. Az üldözött, megrágalmazott költő egyre szorítóbbnak érezte magányát. Anyagi gondok is gyötörték. Újra meg újra menekült Nyugatra. De Párizs sem volt már menedék számára. A daloló Párizsban felfigyelt a daltalan nyomorra, észrevette az árnyakat is. Adyban már felmerültek a kételyek: kiábrándultan kezdte nézni a fejlett polgári társadalmat. Cikkeiben az antifeudális indulatokhoz antikapitalista dühök is társultak.
Új élményi tették "kétmeggyőződésű emberré": kívánta a feudális ország polgári demokratikus átalakítását, de ki is ábrándult a célból. A kapitalizmus visszásságai miatt elfordult a nyugati mintától, s a forradalmi proletariátushoz kapcsolódott. A polgári átalakulás céljai sem voltak már lelkesítőek; ami itthon újdonságnak számított, másutt már megunt ócskaság volt (A fajok cirkuszában c. verse).
A kétmeggyőződésű forradalmár egyszerre harcolt a feudális maradványok s a tőke uralma ellen.


ISTENES VERSEK

Ady életét és költészetét 1908 után is mély válságok, súlyos ellentmondások jellemezték. Az évenként megjelenő verseskötetek folytatták azokat a témaköröket, melyek az Új versekben és a Vér és Aranyban megszólaltak: az egyes ciklusokban feltűntek a magyarság sorskérdései, a szerelem, a pénz, a halál motívumai. Mélyülő szomorúsággal fejeződött ki csaknem minden kötetben a magárahagyottság, az elszigeteltség, a közösségből való kizártság tragikus élménye, az idegenség.
Az elviselhetetlenné váló otthontalanság feloldásának vágyából fakadt Ady költészetében az istenkeresés témája. Ekkor már hosszabb időt töltött Érdmindszenten, s betegsége is súlyosabbra fordult. Az otthoni vallásos környezetben felmerültek gyermekkori élményei, emlékei, s a halál tudata is kínozta. A tépett lelkű, meghasonlott ember belső békére, nyugalomra vágyott.
Az istenes verseket Az Illés szekerén c. kötetben rendezte először önálló ciklusba. Adynál az isten-fogalom is szimbólum. S istene is annyiféle, ahány versben megjelenik, sőt egyetlen versben is többféle alakot ölthet. Az első istenes ciklusban a magányosan vívott harcaiban megfáradt és elárvult lélek fordult mindenből kiábrándultan istenhez: a Semmivel, a Nihillel szemben ő jelentette az egyetlen biztos fogódzót.
Az első ciklusnak címet adó szép költeménye A Sion-hegy alatt.

A Sion-hegy alatt

A "régi ifjúság" emlékei kelnek életre a versben, s mosódnak össze a "rongyolt lelkű" férfi reménytelen istenkeresésével. Gyermeki képzeletében a harangzúgás hívó szava felidézte a Biblia Urát, s töredezett emlékeiben azonosul a jeruzsálemi Sion-hegy a Mózes történetében szereplő Sínai-heggyel.
Az ember belső riadalma rávetítődik az Úrra is, s furcsa, különös képsorban jelenik meg az isten. Borzolt, fehér szakállú, bús és kopott öregúr. A képek lidérces,. kísérteties hangulatot árasztanak.
A lírai alanyra a bizonytalan, tétova keresés jellemző: gyermeki emlékei nyomán tapogatózva keres valakit, akitől kinyilatkoztatást, biztos eligazítást vár. Hiába találkoznak a Sion-hegy alatt: az "életben kárhozott", halottan visszatérő hős nem tudja a "szép öreg Úr" nevét, nem tárhatja fel a szívét, nem panaszolhatja el gyötrelmes kételyeit. Az Úr csak szomorúan néz rá, de a néma kérdezőnek nem válaszolhat. Várt, aztán felszaladt a Sion-hegyre, eltűnt örökre. A kétkedő és sóvárgó lélek nem kapott semmiféle hitet, s elhagyottan ül "sírván a Sion-hegy alatt".
Tragikus volt Ady vallásossága, nem talált benne megnyugvást és békét, nem találta meg sorsa értelmét a kereső, a nihilizmust elvető XX. századi ember.
A bánatos, szomorú hangulatot nem oldja a vers zenéje sem: csak távolról csendül össze egy-egy rím az 5 soros strófákban.

AZ 1912-ES FORRADALMI HULLÁM

1912-ben Ady költészetét új forradalmi hullám járta át. A munkásság mozgalmai reménykeltően megélénkültek. 1912. május 23-án a budapesti munkások százezres tömeg tüntetett az úri Magyarország s annak vezére Tisza István ellen.
Költeményeiből eltűnt a kétely, magányossága feloldódott. A "ti" és az "én" különállását a "mi", a néptömegekkel való azonosulás váltotta fel. Reménykedően hirdette "a magunk szerelmét": a hitet az emberben, a jövőben. Az élet értelmét vélte megtalálni a közösségért való harcban, az emberiség történelmi önmegvalósításáért vívott küzdelemben. Új forradalmi versei A Magunk szerelme c. kötet (1913) Szent Lélek karavánja c. ciklusában jelentek meg.

Új tavaszi seregszemle

A Galilei-kör 1912. március 15-i ünnepségére elküldött verse minden eddiginél bizakodóbb. Ujjongás, remény, diadalmámor ömlik végiga strófákon, a világ megújulását,v megváltását hirdeti a hozsannázó hit. Az új idők új dalainak robogó serege hatására most már másképpen látja mindenki a világot. Ebben a lázas, ünnepi ódában a múlt, mint legyőzött akadály jelenik meg, mely többé nem vethet gátat a "boldog változásnak", s csak a jövőről, az örök tavaszról, az örök forradalomról van már szó. A hit, feltételekhez nem kötött bizakodás hatja át a ciklus többi versét is.

Ének aratás előtt

A vers első két strófája hiányos mondatok egymásutánjával, zaklatott halmozásaival érzékelteti a még visszaszorított, de bármelyik pillanatban kirobbanni kész forradalmi indulatokat. A versszakok utolsó sorai (4.,8.) kerekednek teljes szerkezetű, határozott tőmondatokká; ezek egymás szinonimái. A 8. sor hátravetett értelmezői a közelgő megoldást, az ünnepi reményt sugallják.
A harmadik strófa két mozzanatos igéje a sorok elején (indul, pattan) s a néma mozdulatlanságot kifejező két ige az utolsó sorok végén (összebújnak, meglapul) tovább fokozza a belső ellentétet, ideges feszültséget. A negyedik versszak már felszabadultabb, a feszültséget s a várakozás fojtott csendjét feloldva egyértelműen a jövő biztos diadalát, ünnepi örömét hirdeti. A forradalmi készülődés képeit a falu világából veszi, az aratási ünnepre készülő "dühösök szent szektája" pedig Dózsa György népét idézi. A forradalmat az egész nép felkeléseként várja a költő.
Fölmerül ebben a költeményben a "csönd" motívuma, verseiben minduntalan visszatér: a "tisztes ,nagy csönd", a még váró, egyelőre mozdulatlan népi haragos indulat a "nagy gőgökkel" kerül szembe, s ez a "csönd" fog mindent megváltani.

Rohanunk a forradalomba

A "véres csütörtök" eltiprása mér inkább kiélezte a forradalmi helyzetet. Elszántsága, a népbe vetett hite csak megerősödött. Rohanunk a forradalomba c. művének mondanivalója az új, győztes forradalom bizonyossága s az, hogy a véres megtorlás ellenére minden készen áll az újrakezdésre. "S ha most támadunk, le nem vernek" - kiáltotta a néppel azonosult költő többes szám első személyben. A döbbent csönd új földrengést ígér. A hosszú vers végén összegződik a részletekből levonható tanulság:

"Csönd van, mintha nem is rezzennénk
S rohanunk a forradalomba."

A bujdosó kuruc

1912-ben úgy látszott, az otthontalan ember végre otthonra lelt, egyéni és kollektív vágyak egymásra találtak. A forradalmi optimizmust azonban a történelem nem igazolta: Európa és a magyarság a háború rémsége felé rohant.
"Kuruc verseiben" a magányos, elárvult forradalmár keserűsége, a kiábrándulás szólalt meg. Egybemosódott ezekben a tragikus múlt és a tragikus jelen: a bujdosó kurucok sorsában saját üldözöttségét, kirekesztettségét sírta el, de kifejeződött bennük az elszántság, a túlerővel szemben vívott reménytelen harc, a helytállás kötelezettsége is.

Sípja régi babonának (alcíme: Bujdosó magyar énekli)

A vers helyzetdal: a költő egy elbujdosni készülő, hazáját örökre elhagyó kuruc szegénylegény sorsába képzeli magát. A vesztett ügy katonája zokogja el a maga bánatát, népe iránt érzett átkozódó szeretetét.
Az egész költemény az indulás, az eltávozás pillanatának hangulatát ragadja meg. Groteszknek hat az első strófa helyzetképe: a vásár kavargó, zajos forgatagában a menő félben lévő kuruc magányosan, halkan siratja "bort nyakalva" önmagát és a magyar népet. A kilátástalanság lesz úrrá: céltalanul indul "bús világgá". Ezt az érzést próbálja tompítani, borba fojtani - hiába.
A 2, versszak fokozza a hazától, a néptől való elszakadás fájdalmát. A bor mámora nem adott enyhülést. A fülébe sípoló nóta egyszerre fejezi ki a nép és a lírai hős kétségbeesését.
Ez a tehetetlen kétségbeesés csap át (3. vsz.) keserű átkozódásba, a szabadságra érdemtelen, gyáva, lankadt nép ostorozásába. A ragaszkodó szeretetet túlzó vádaskodás váltja fel, s ez oldja a lélekben az elszakadás, a hazátlanná válás kínját, s igazolja, megerősíti a veszett néptől, veszett földtől való menekülés szándékának véglegességét.
A vers mondanivalója a menekülés, a hátat fordítás a hazának. Ez azonban csak a vers egyik jelentésrétege. Ennek ellene mond a költemény zenéje, a ritmusban magbúvó szerelmes vallomás. Régi népies sorfajból, felező nyolcasokból építi fel - félrímekkel - Ady a hatsoros strófákat.Valamennyi sor tökéletesen hibátlan csengésű: a sormetszet, az ütemhatár egyetlen esetben sem esik szó belsejébe. Ez a tiszta és ősi magyaros forma hívet tükrözi a népével és hagyományaival szorosan összefonódó költő szemléletét. A ritmus élénk lüktetését fokozzák az első két strófában sűrűn felhangzó alliterációk. Az elszakadni nem tudásról közöl rejtett üzenetet az issza-vissza rímpár is. Egy közismert népdal rímeit használja itt Ady: "Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza." Az eltávozással szemben az ellentétes irányú mozgást, a visszatérést hangsúlyozza a vers dallama: a lélek visszavágyik a veszett nép veszett földjére.
A háború felé haladó történelem érlelte meg a költőben a nemzethalál hatalmasra növesztett kozmikus vízióját. A költő próféták új szavával hirdeti, hogy el kell pusztulniuk azoknak a népeknek, melyek nem képesek sorsukat alakítani. Maga is vállalja népének elkerülhetetlen sorsát, a pusztulást.

A eltévedt lovas

1914. júliusában tört ki az első világháború, múlttá vált a forradalmi harcok biztató világa. A félrevezetett tömegek éljenezték a háborút. Még az ész emberei közül is néhányan "sután megszédültek". Az európai szociáldemokrata munkáspártok vezetői is az imperialista háborúba lépő országok burzsoáziáját támogatták.
Ady szembefordult az öldökléssel, s emiatt hazaárulónak kiáltották ki. Elnémították, négy éven át nem jelenhetett meg könyve, pedig három kötetnyi verse volt készen. Ezekből válogatta ki az 1918 augusztusában megjelent A halottak élén költeményeit. Ezért is tömörebb ez kötet a korábbiaknál.
Az első pillanattól kezdve tisztában volt a háború embertelen jellegével, s nemcsak a magyarság, hanem az egész emberiség sorsát látta veszélyeztetve. Észrevette az embertelen vadságot.


Emlékezés egy nyár-éjszakára

Döbbent rémületet fejez ki a vers. Az az éjszaka, amelyre Ady emlékezik, a háború kitörésének júliusi éjszakája. A nyár-éjszakában egy lidércnyomásos álom rémült látomásai kavarognak, az iszonyat teszi különössé.
A vers a világ végét, az utolsó ítéletet hirdető "dühödt angyal" bibliai képével indul, felborul az élet eddigi szokásos értékrendje: minden a visszájára fordult. A refrénszerűen visszatérő sor - "Különös-Különös nyár-éjszaka volt" - egyre ijesztőbbé válik, az az iszonyúság, mely "a lelkekre kaján örömmel ráhajolt". Az emberiség jövőjét a reménytelen kilátástalanság teszi kétségessé. A lírai én bénán, élő-halottan, tehetetlenül csak emlékezni tud - Isten-váróan, csupán valami megváltásban bizakodva.
A rémület feldúlja a verset is, a megszokott ritmikai kötöttséget, s a sorok szabadvers-szerűen követik egymást. A "dobolt" hívó szóra válaszoló mély "o" hangot tartalmazó rímek fáradt monotóniát visznek a költemény hangzásába.

Az eltévedt lovas

Az emberiség történelmi eltévedését, útvesztését jelenítette mag Ady a költeményében. 1914. november közepén jelent meg a Nyugatban. A gondolkodó embereket megrettentette az évekig elhúzódó öldöklés lehetősége.
A cím és a vers egésze világosan arról vall, hogy a háború az emberiség történelmi méretű katasztrófája, végzetes eltévelyedése: az eltévedt lovas sötétben, fény nélkül "új hináru útnak" vág neki, s ezen az úton lesben áll s ráront az emberellenes vadság. Az előadásmód jelzésekre szorítkozott csupán, s ez a szándékolt művészi homály a legkülönfélébb értelmezésekre adott lehetőséget.
A költemény hősének, az eltévedt, hajdani lovasnak a "képe" csupán akusztikai elemek hatására idéződik fel: csak hallani a vak ügetést, s később sem tudunk meg többet róla. S ahol csak hang van, s hiányzik a látvány, ott elővarázsolódik a kísértetiesség. Vizuálisan is megjelenik a versben az a színtér, ami a félelemmel és szorongással teli táj, mely egyben az emberi létezés időtlen tája is.
A hajdani lovasra az örök ügetés jellemző, s egyszerre él a múltban s a jelenben. A jövő azonban teljesen eltűnik a versből: a lovas útja éppen az eltévedés miatt céltalan, kilátástalan.
A vak ügetésre volt erdők és ónádasok "láncolt lelkei riadoznak". Előbújnak, "kielevenednek" az ős sűrűből a régi babonás mesék rémei, a süket ködben hallani a negatív csengésű régi, tompa nótát. Emberellenes szörnyek veszik körül az útnak induló lovast, a küzdő, sorsa értelmét kereső embert.
A háború iszonyata azonban újra az ember nélküli, az emberellenes ősvilágot, annak rémeit támasztja fel. A múlt századok ködébe bújt ismét az egész tájék. S itt, fények nélküli, menthetetlen pusztulást sejtető hínáros utakon üget tovább az eltévedt lovas, S a "köd-bozótból kirohan" a megtestesült dehumanizált vadság: "ordas, bölény s nagymérgű medve". Az emberi világ elvesztette emberségét.
Az utolsó strófa egy kis változtatással (a jelzők fordított sorrendje) az elsőt ismétli meg, s ez mintegy a távlat nélküli örök körforgást bizonyítja. Végbement a teljes eltévedés. A történelmi ember elidegenedett saját lényegétől, elnyelte a múlt.

"AZ ÉLET ÉL ÉS ÉLNI AKAR"

Megszólaltatta és átélte Ady háborús költészetében a XX. századi ember élményét: a fenyegetettség érzését. Az élet értelmetlenségét nem tartotta örök és általános emberi végzetnek. Versiből a világháború alatt sem tűnt el a távlat. A szebb, emberibb múlt, a "tegnap" tűnt fel értéknek a jelen borzalmával szemben, s tudta, hogy a "történt szépek, éltek és voltak" "meg nem halhatnak soha".
A kései Ady versekben megjelent a nagybetűvel írt Ember, ki cselekedni akar, nem beletörődni az értékek pusztulásába. Megőrizte a forradalmi ember küldetéstudatát, ember maradt az embertelenségben. A háború Tébolyával szembehelyezte a mégis-morált. Ember az embertelenségben c. verse a költői és emberi helytállás bizonyítéka. Testi-lelki tépettségben, betegen és elcsigázottan is másokért akar élni. A "minden Jövő" féltése szabja meg számára az új kötelességet.
A maga által megszabott hivatása, hogy átmentse a jövőnek az emberiség múltban kiküzdött értékeit. A biblikus zengésű, a belső zaklatottságot kifejező rapszodikus menetű versben csak itt-ott található egy-egy tompa rím.

CSINSZKA

Ekkori szerelmi lírájának, az ún. Csinszka-verseknek is a szépség és az idill őrzése adta meg a különös varázsát.

De ha mégis?

Ez a hiányos kérdő mondat már jelzi a kétkedő bizonytalanságot, a sorssal szembenéző dacot. A háború orkánjában újra felrémlik az emberi-erkölcsi értékek megrendítő pusztulása. A költő a keresztre feszített megváltó kínjainak iszonyatával jellemzi önmagát. Ez a tragikus helyzet indokolja a versen végigömlő gyöngédséget, s a szerelem értékét, megtartó erejét. Négyszer jajdul fel a "tarts meg" rimánkodó könyörgése. Az utolsó strófa a bizakodás érzelmeit szólaltatja meg: ha meg kell is halnia, életét drága, kicsi társának áldozza.
Hasonló lírai tartalma van a Nézz, Drágám, kincseimre c. költeménynek is. A Csinszka-versekben nyoma sincs a Léda-versekre jellemző vívódásnak, szenvedélyességnek. A szerelem most óvó, biztonságot adó menedék a halállal szemben. Ezért az oltalomért ajánlja fel a költő hű, igaz életét feleségének. Az első és az utolsó strófában a négy szótagú rímek a lényeget emelik ki: a szerelemért cserébe adott "kincsei" a "nincsei", őrzött, de a háborúban megtagadott értékei: hűsége népéhez és a jósághoz. A "kincseimre" válaszol a "tincseimre" rím is: őszülő hajszálai az új szerelemeben ifjak lehetnek még. Ez a reménykedő hit a megmaradásban a vers végső üzenete. Legfeljebb a harmadik sorok rímtelen komorsága csökkenti ezt a bizakodást.
A halottak élén c. kötet verseiben a rémület mellett él és megszólal a remény is, hogy szenvedéseken keresztül, de az ember otthont, emberhez méltó létet fog teremteni magának.

Ady Endre Az ös Kaján elemzése

Mikor a vers elemzésébe fogtam, eleinte élveztem, hogy sok mindent értek a versből, de egyszer csak egy komoly problémával találtam szembe magam, mégpedig, hogy ki is ez az ős Kaján, az Úr, akihez oly furcsa és kettős viszony köti a lírai ént. Bár valahol azt olvastam, Ady szimbolizmusa abban különbözik a kortársakétól, hogy jelbeszédét minduntalan ő maga fejti meg, be kell valljam, én nem találtam a kulcsot. Gondoltam életre, halálra, Istenre és költészetre, de egyértelmű választ még most sem tudnék adni. Legközelebb mégis a kísértés válaszlehetősége áll hozzám.
Ez a vers Ady Vér és arany (1907) című kötetében jelent meg, sok vonásában nagyon hasonló a Harc a Nagyúrral című vershez. Ugyanúgy párbeszédszerű, a 15-ből 9 a lírai én drámai monológja, és ugyanúgy vészjósló, tragédiát sejtető hangulatú, így közelítve a ballada műfajához. A zaklatottságot és a sodró lendületet itt is az igék és ismétlések sokasága kölcsönzi. A cselekménynek se konkrét ideje, se valós helyszíne nincs, a történés inkább a lélek terén megy végbe, így általánosítva a mondanivalót. A vers témáját egy fel nem oldható mitikus szimbólum adja. Ki lehetett volna fejezni egy egyszerű mondatban is, de úgy csupán egy szubjektív véleményt jelentett volna, így viszont elrejtve a szimbólumok kibogozhatatlan és megfejthetetlen sűrűjében már általános érvényűvé vált.
"Ady világa szörnyekkel népesül be, a valóság látomásokból áll. És mitologikus fogalomalkotásának lényege éppen ez a kísértetiesség. Az Én és a világ viszonyának ellentmondásai testet öltenek. Ady egyéni magányossága, vergődése, keresése, kétségbeesése, életvágya megszemélyesülnek és mint mitologikus lények lépnek szembe vele. Az ős Kajántól a Disznófejű Nagyúrig e mitologikus figurák egész légióját teremtette meg Ady képzelete. Versei tele vannak megbabonázott tájakkal és varázslatokkal." Révai József
Ady mitologizálása hasonlít a népköltészetéhez, ami a társadalom erőit személyesíti meg, de nála a külső világ mintha csak a belső, a lélek kivetülése volna.
"És a belső kísértetiesség abból származik, hogy Ady úgy érzi, hogy a vak világban ő lát egyedül." Révai
A harmadik versszakban szembeállítja a "múlt vesztett boldogságát" a "gyalázatos jelennel" illetve a "kicifrált köd-jövendővel". Azt sugallja, hogy a Kelettől elszakadva sokat vesztett a magyarság, pogányként hatalmas keleti hatalmat építhettünk volna a Nyugattal szemben, de így keresztényként már semmit sem tehetünk. Ady is, mint annyi magyar költő, tétlenül mereng a múlton és túl nagy különbséget lát múlt-jelen-jövő között. Nem voltunk annyira erősek, hogy a nyugati nyomással szemben pogányokként fennmaradjunk. Végigvezet a versen egy színmisztikumot, a vörös különböző árnyalatai jelennek meg borként, piros hajnalokként, ős Kaján vállán bíborként, vérként. A bor vérré való bibliai változása itt is megjelenik, az asztalon először csak "ömlik a bor", majd később "bujdosik a véres asztalon a pohár". "Véres és boros szent-korcsma ablakot emleget, hiábavaló "bor- és véráldomást".
Végigvezeti a képet, ahol az összefolyó vérben-borban, tört pohárral, hűlt testtel fekszik a lírai én halottan az asztal alatt. A hetedik versszaktól kezdődik a lírai én megalázkodó könyörgése, de mindez hiábavalónak bizonyul. A versszak elején még nagyságos úrnak, majd pajtásomnak, végül apámnak szólítja a titokzatos ős Kajánt. Bevallja, megunta már az önpusztító életet, az éjszakai tivornyákat és a semmirevaló szerelmet. Ekkoriban vált súlyosabbá Ady betegsége, s ezen csak rontott a költő kicsapongó életmódja, ami fölemésztette egészségét. Előtérbe kerültek a halál gondolatok, életének állandó társa, "rokona" lett a Halál. Rendszerint nem mint ijesztő rémet, hanem mint jó barátot ábrázolja, ami a menekülni vágyó lélek menedéke, otthona lett.
Ezzel a témával foglalkozó versei alapjában véve mitikus versek, aminek a Vér és arany kötetben egy önálló ciklust áldozott. Ady, akárcsak Vörösmarty, a halál költője, de a halálkultusza az életkultusszal iker, s minél közelebb érezte magához a halált, annál jobban ragaszkodott az élethez. De ez csak későbbi költészetében nyer teret, fiatalon a franciás-dekadens attitüdöt öltötte fel: a Halál rokona ő, fáradt ember, aki lassan és készséggel süllyed a sírja felé.
"Ady első stílusának korszakát a későbbitől az különbözteti meg, hogy itt-ott rejtve-lopva, olyankor, mikor az ember legkevésbé sincs felkészülve ellene, szentimentális formák vannak elhelyezve a verseibe, gondosan eltakart vermek, melyekbe a gyanútlan olvasó belehull és meghatódik." Szerb Antal
A nyolcadik versszakban mit sem érő költészetét - törött lantját - is felajánlja törött szívével egyetemben, de mindez hatástalannak bizonyul, mert ős Kaján nem ereszti, nem hagyja nyugodni, pihenni, az Élet pedig tovasuhan, csak "robogva jár, kel, fut" a korcsmaablak alatt. Tehát hiába próbál kiszakadni a jelenlegi életviteléből, már nem engedik a körülmények, a hírnév is csak fárasztja, akárcsak a szerelem. Az "Uram, kelj mással viadalra" sor jelentheti a kor vezető értelmiségét, akik sokáig támadták a költőt, nem fogadva el költészete újszerűségét. A tizedik versszakban megszólal Ady magyarság verseinek fő motívuma és kérdése: "Mit ér az ember, ha magyar?", de itt már nem csak az egyénről, hanem az egyész magyarságról van szó: mit ér a nép, ha magyar? A tizenegyedik versszakban felszínre kerül a pénztelenség gyötrő tudata, az egyik meghatározó motívum a Vér és aranyban. A tizenkettedik-tizenharmadik versszakban hangot ad legnagyobb keserűségének, hogy a nagy publikum nem akarta őt olyan simán elfogadni, mintha csak egyszerűbb cikkeket írt volna valamelyik napilapba. Verseit egy pár álom-villanásnak, egy-két buja, új dalnak titulálja, melyek lehetnek nagyok, mégis elesik a költőjük "az asztal alatt, mámor alatt ezen az őszi viadalon."
Tudva, hogy Adyban milyen erősen élt saját nagyságának tudata, megrázó hatású ezeket a keserűséggel teli sorokat olvasni. A tizenötödik versszak döntő eltérést jelent a Harc a Nagyúrral-tól, aminek üzenete: a harcot nem szabad feladni soha. Ady pedig világosan kijelenti: "Uram, én megadom magam." A lírai én lassan süpped bele a megadásba, a harctól elcsigázottan, megfáradtan, a betegsége miatt energiáját vesztetten örökre megpihen az örök harcszíntér, az "asztal" alatt.
Forrás:
Szerb Antal: A magyar irodalom története
Révai József: Válogatott irodalmi tanulmányok