Friss tételek

Demográfiai és etnikai változások Magyarországon a 18.-századtól az 1920-as évekig.


Etnikai és Demográfiai változások Magyarországon a XVIII. században 

1. Népességpusztulás:

 A XVII-XVIII. század háborús évtizedeiben a Magyarországot ért csapások közül a legsúlyosabb következményekkel járó és hosszútávon a legnagyobb kihatású az emberveszteség, a népességpusztulás volt. Ennek okai: a háborúk, különösen a tizenötéves háború, a felszabadító harcok, a Rákóczi-szabadságharc küzdelmei 1703-1711 között. Magyarország demográfiai arculata jelentősen megváltozott; hatásai legerősebben az egykori Török Hódoltságban és Erdélyben jelentkeztek, de érezhetőek voltak a Királyi Magyarország területén is. A pusztulás területi vonatkozásai Egész területek váltak lakatlanná a seregek nyomán, a Délvidéken a Maros vonalától délre, a Dél-Dunántúlon és a Duna mentén egészen Pest térségéig teljes volt a népességvesztés. Az Alföldön 1 fő/km² átlagos népsűrűség volt jellemző, Erdélyben ugyanez a mutató 25-30 fő/km² volt. Ezek a területek többnyire alacsony domborzattal, viszonylag jó megközelíthetőséggel rendelkeztek, vagy – mint például a Duna mente – hadi utak mentén helyezkedtek el. A jelentős pusztulástól csak a magasabban fekvő, nehezen megközelíthető vidékek menekültek meg, melyek kiestek a hadak vonulási útjából: a Felvidék északi részei, Kárpátalja, illetve Erdélyben a belső területnek számító Székelyföld és Szászföld.

 A veszteségek nagysága:

 A veszteségek nagyságáról nincsenek pontos adataink, csak becslések. (népszámlálást először a XVIII. század végén tartottak Magyarországon, II. József uralkodása alatt) A becslések alapjául a török adóösszeírások, a defterek adatai szolgálnak. Az adatok tükrében a népesség száma nem mutat nagy változást: - a XVI. század eleji (tehát török kor előtti) népességet 3,5-4 millióra, esetenként 4,5 millióra becsülték - az 1711-es népesedési mélyponton kb. 4 millió fő a lakosság száma Ezek alapján enyhe csökkenésről, stagnálásról beszélhetünk. Ugyanezekben a századokban azonban Európa népessége a korszakban átlagosan közel 60%-kal növekedett, azaz Magyarország népessége kedvezőbb körülmények között hozzávetőleg másfélszeresére nőhetett volna, ahelyett, hogy stagnált vagy enyhén csökkent. 

 

2. Népességmozgás:

 A nagyarányú népességpusztulás hatására komoly változások, mozgások indultak el Magyarország demográfiájában, melyeknek három formája alakult ki:  a.) népesség belső mozgása (belső migráció),

b.)  a népesség kintről történő bevándorlása (öntevékeny betelepülés) 

c.)   a tudatos, szervezett betelepítés.

 

a.)                A népesség belső mozgása (migráció) A belső migráció a sűrűbben lakott területekről a ritkábban lakott vagy teljesen lakatlanná vált területekre történő vándorlást jelenti. Elsősorban az ország belső területeire irányult (Alföld, Duna-Tisza köze, Dél-Dunántúl).Mivel a pusztítások nem egyenletesen érintették az ország területét, a jórészt sértetlenül maradt hegyvidékek népsűrűsége magasabb volt, s így ezen országrészek lakossága a völgyek, dombságok és sík földterületek felé indult meg. Ezt a hatalmas népességmozgást indokolta - a hegyvidékek kevés és rossz minőségű termőföldjének korlátozott eltartó képessége indokolta, - a gyéren lakott területeken fellépő munkaerőhiány, - az ottani földbirtokosok által biztosított kedvezmények (pl. átmeneti adómentesség) 

b.)                bevándorlás: A bevándorlás öntevékeny betelepülés volt, azaz az ország határai mentén élő idegen ajkú népcsoportok a szabad földterületeket, a munkaerőhiánnyal küzdő magyar nemesek átmeneti engedményeit szem előtt tartva önként települtek be Magyarországra. Kezdetben csupán délről indult meg a bevándorlás szerbek, bosnyákok, szlavónok, és románok részéről, majd északról csehek, lengyelek és ruszinok(ruténok) érkeztek. A szerbek (korabeli nevükön rácok) a Bácskában telepedtek le. A románok (korabeli nevükön oláhok) Havasalföldről és Moldvából nagyszámban vándoroltak be erdélyi területekre. A csehek, lengyelek és ruszinok a Felvidék északi részein telepedtek le, s később beolvadtak a szlovák(tót) nyelvű népességbe.

 

 

c.)                 betelepítés A tudatos, szervezett betelepítés kisebb részben a magyar földbirtokosok, nagyobb részben a bécsi udvar irányításával folyt (leginkább Mária Terézia habsburg uralkodónő szorgalmazta). A birtokosok által szervezett telepítéseknél a munkaerő pótlása volt a fő cél. A bécsi udvar által szervezett telepítéseknél az adóalap növelése, a gazdaság talpra állítása vezette, illetve felekezeti szempontokat is figyelembe vettek. Ezt tükrözi, hogy elsősorban katolikus németeket költöztettek Magyarországra. A Habsburgok mindig is katolikus dinasztia volt, míg Magyarországon már jelentős teret hódított a reformáció. A Habsburg udvar másik célja a német betelepítéssel a népesség keveredésének elősegítése volt: „a lázadó és nyugtalan magyar vért” akarták a német betelepítéssel csillapítani. A betelepülő katolikus németséget már a XVIII. században sváboknak nevezték el, „Svábország” volt a neve a Tolna és Baranya vidékén létre jövő összefüggő német tömbnek, sváb települések keletkeztek Buda környékén, a Bakony, a Vértes és a Pilis hegyeken, sváb szigetek alakultak ki Bácskában és Bánátban is. A német telepeseket az udvar komoly engedményekkel ösztönözte (pl. adómentesség hat évre), sőt, egyes helyeken (pl. Bánát) előre felépített és berendezett falvak várták az idegeneket. Ugyanilyen szervezett telepítés volt az is, hogy I. Lipót a török kiűzése után mintegy 100 000 menedéket kérő szerbet telepített le a későbbi Határőrvidék területén, s egyházi autonómiájukért cserébe a török határ védelmét bízta rájuk. 

 

 

 

3. A népességmozgások következményei 

 

a.)                A szervezett és az öntevékeny betelepülésekkel a magyarság számaránya a XVIII. században Magyarországon jelentősen csökkent. A XV. századi 80%-ról 40-42%-ra esett vissza a magyarság számaránya az országban a történeti demográfia becslései szerint. 

 

b.)                Az etnikai összetétel és arány megváltozásával Magyarország soknemzetiségű állammá vált. További problémát okozott a későbbiekben, hogy a sokféle nemzetiség keverten helyezkedett el, vagyis etnikai szigetek jöttek létre, nem lehetett egyetlen vonallal szétválasztani a különböző nemzetiségeket. A nemzetállamok létrehozásában később, a XIX-XX. században komoly gondot okozott ez, a magyarok és a nemzetiségek közötti problémákhoz vezetett. Ugyanakkor a XVIII. század végéig a nemzetiségek egymás mellet élése nem vezetett komolyabb ellentétekhez. A nacionalizmus még nem terjedt el Magyarországon, a fő azonosulási pont továbbra is a társadalmi helyzet és a felekezeti hovatartozás volt; a nemzettel való azonosulás helyett még az országgal való azonosulás („hungarus”- tudat, magyarság-tudat) volt jellemző. 

 

c.)                 A népességmozgásoknak kedvező hatása is volt: az ország újra benépesült, az ország népessége „regenerálódott”, a munkaerőhiány megszűnt, így biztosítva volt a gazdasági fejlődés alapja. Az első magyarországi népszámlálás II. József uralkodása alatt, 1787-ben zárult le, s eredménye azt mutatja, hogy az ország népessége kevesebb, mint egy évszázad folyamán megkétszereződött. Az 1711-es 4 millió körüli népességhez képest 1787-ben a lakosság száma megközelítette a 10 millió főt. A békés évtizedek, a gazdaság helyreállása, az éhínségek megszűnése, a nélkülözések és járványok csökkenése jól látható módon meghozta gyümölcsét. A nagyarányú népességnövekedés egyszerre volt köszönhető a betelepüléseknek és kisebb részben a jelentős népszaporulatnak.

 

 

 

 

Etnikai és demográfiai változások Magyarországon a XIX. században

 

 

Magyarország XIX. század eleji etnikai állapota visszavezethető a XVIII. századi változásokra.

Magyarország  nem pusztán többnemzetiségűvé, hanem kevert nemzetiségűvé vált.  Létrejöttek ugyan nagy etnikai tömbök, de határaik egymásba fonódtak, magukba zártak etnikai szigeteket, sőt,  bizonyos területeken együtt élt két vagy három etnikum is. 

 

A legjelentősebb nemzetiségek a következők voltak:

 

A szlovákok: (10,2 %) csonka társadalmat alkottak, hiányzott a vezető rétegük, zömük jobbágy volt. A felvidéki közép és kisnemesség egy része beszélte ugyan a szlovák nyelvet, de döntő többségük a magyar nemesség részének tekintette magát. A szlovákok körében vékony városi polgári réteg és szélesebb kispolgárság alakult ki. Az Észak – Magyarországi hegyes területek nem biztosítottak a növekvő népességnek megélhetést, ezért a férfi lakosság más vidékekre is eljárt munkát keresni. A szlovákok katolikusok és evangélikusok voltak, ám egyik egyházban sem volt vezető szerepük. Papságuk csak részben karolhatta fel  a később kibontakozó nemzeti mozgalmaikat.  A szlovák mozgalmak elsősorban védekeztek, számukra a szlovák értelmiség elmagyarosodása jelentette a veszélyt. Fő követelésük tehát az anyanyelvi oktatás terjesztése volt. A szlovákság a Morva birodalmat tekintette elődjének, de a pánszlávizmus jelensége is előtérbe került. Jan Kollár  Szlávia leánya című műve alapján ők orosz vezetést képzeltek el a szláv népeknek. Megszületett az irodalmi nyelv is a század közepén, mely kifejezte a szlovák vezetőréteg elhatárolódását a csehtől, inkább a nyugatszlovák nyelvjáráshoz állt közel.  

Az 1840-es években a szlovákság magyar vezetésű vármegyékben élt, így nem okozott gondot a jobbágyfelszabadítás kihirdetése és végrehajtása. A szlovák jobbágyi tömegek – a magyar parasztmozgalmakhoz hasonló megmozdulásokon túl -, mivel még nem hatotta át őket a nemzeti tudat, nem fordultak szembe a kormánnyal. A Lipótszentmiklóson tartott nemzeti gyűlésen (1848. május 10-11.)  fogalmazták meg követeléseiket: nyelvhasználat és megyei – területi önkormányzat. A magyar kormány elutasította elképzeléseiket,  s a pánszlávnak minősített mozgalmukat kormánybiztos kiküldésével kívánta elfojtani. Vezetőik a prágai szláv kongresszushoz fordultak és Palacky Ausztroszláv gondolatköréhez csatlakozva a Magyarországra törő osztrák csapatok oldalára álltak.

 A románok (13,7%), bár a XVIII. század végére mind Magyarországon, mind Erdélyben növelték számarányukat, vékony vezetőréteggel rendelkező csonka társadalmat alkottak. Társadalmuk az egyháziakból, a nemességből és a polgárságból állt. A románság vezetését elsősorban az unitus tagság képviselte és a görög katolikus püspökség székhelye Balázsfalva lett a későbbi nemzeti mozgalom központja. A XVIII. században Szebenben létesült görögkeleti püspökség jelentős szerephez segítette az ortodox papságot. A század végétől a Királyföldre (Szászföld) betelepülő románságból kialakult vékony polgári, elsősorban kereskedő réteg, amely leginkább Brassóban nyert életteret. A nemzeti ébredés időszakában az elsősorban egyházi értelmiségük a nemzeti nyelv ápolása mellett a nemzeti öntudat erősítése érdekében a történeti múlt felé fordult. Népük ősi, előkelő származásának igazolásához a história messzeségeibe visszanyúló nemzeti történelmet szerkesztettek. A dákó-román elméletet – a románok a romanizált dákok leszármazottai, s így őslakosok Erdélyben – humanista kezdetek után unitus román egyháziak dolgozták ki. Az ortodox román papság mely a magyarországi szerb egyháznak lett alárendelve, emellett harcot indított a román egyházi nyelv és az egyház függetlenségének elérése érdekében. 1848-ban Balázsfalván a görög katolikus püspöki székhelyen tartottak gyűlést (május 15-17.), ahol a parasztság gondjait a román nemzeti követelésekkel együtt tárgyalták, felsorakoztatva maguk mögött a jobbágyokat. Állást foglaltak Erdély és Magyarország uniójának elutasítása mellett, majd ősszel az erdélyi császári főhadparancsnoksághoz csatlakozva a szabadságharc ellen vonultak. Eközben a magyarországi románok akik részesültek a jobbágyok jogkiterjesztéséből nemzeti követeléseiket szintén megfogalmazták, ám képviselőik révén részt  vettek a magyar országgyűlés  munkájában, s nem fordultak szembe a szabadságharccal.

 A horvátok  (9,1 %) sajátos helyzetűek voltak a magyarországi nemzetiségek között, mivel a magyar közjog elismerte Horvátország különállását Magyarországon belül, s így a horvát nemességet külön nemesi nemzetnek tekintette. Ezáltal a horvátok a magyarokhoz hasonló szerkezetű teljes társadalmat alkottak. A katolikus egyházhoz tartoztak, a zágrábi püspökségen keresztül kapcsolódtak a katolikus hierarchiához. A horvát nemzeti mozgalom az egységes irodalmi nyelvért folytatott küzdelemmel kezdődött. A számos nyelvjárás közül azt emelték ki, amely legközelebb állt a szerbhez, utalva arra, hogy végső céljuk az összes délszláv nép egyesítése az ő vezetésükkel. 1848-ban a bécsi kormány által Horvátország élére állított Josip Jellacic jobbágyfelszabadítása és a birodalmon belüli független horvát koronatartomány ígéretével maga mellé állította a nemzeti erőket. A magyar kormánnyal folytatott tárgyalások során már a horvát függetlenséggel sem elégedett meg, Magyarország összbirodalmi alárendelését követelte. Az osztrák uralkodó nyíltan akkor állt a horvátok mellé, amikor Itáliában, Csehországban és Galliciában  megszilárdította hatalmát. Jellacic az osztrákokat támogatta a szabadságharc leverésében (sikertelenül). 1878-ban  megkötött magyar -  horvát kiegyezés elismerte a horvátokat politikai nemzetnek. Horvátország bel-igazgatási autonómiát kapott, élére a magyar miniszterelnök javaslatára az uralkodó által kinevezett bán került. Horvát lett a hivatalos nyelv, működhetett a szábor, mely a magyar országgyűlésbe 42 képviselőt delegálhatott. Horvátországot egyesítették a Határőrvidékkel és Szlavóniával. A horvátok körében felmerült a trializmus, a háromközpontú (Bécs – Budapest - Zágráb) birodalom gondolata, ám az uralkodó elutasította. 

 A zömében délen és a határőrvidéken élő szerbek (6,5%)  éléről hiányzott a vezető réteg, ám egyházi privilégiumuk révén papságuk, valamint a körükből kikerült katona tisztek alkották vezető csoportjukat. Az egyházi vezetőket a görögkeleti egyházi autonómia értelmében uralkodói jóváhagyással saját maguk választották. Így a karlócai érsek nemzeti vezetőjüknek is tekinthető. A határőrvidéken élő szerb jobbágyok földesúri joghatóság alatt éltek, ám a katonai területeket a Haditanács közvetlen irányítása függetlenítette Magyarországtól. Később az illír mozgalmak megerősödése idején elutasították a katolikus horvát vezetést, sőt saját hivatásuknak érezték a délszláv népek egyesítését és vezetését.

 A magyarországi németség (11,6%) a XVIII. századtól alapvetően három csoportra oszlott. A városlakó németekre, a szászokra (Szepesség, Szászföld), és a betelepülő, túlnyomórészt paraszti sorban élő svábokra. A szászok döntően polgári: iparos, kereskedő és értelmiségi csoportokból álltak. 

 

Egyéb etnikumként említhető a zsidóság, a cigányság és a ruszin társadalom.

 A ruszinok (3,4%) – kárpátukránok – Északkelet-Magyarország hegyvidékén alkottak csonka társadalmat, a jobbágyi tömegeik mellett teljes mértékben hiányzott a nemesség és a polgárság. Értelmiségük a görög katolikus papság soraiból került ki.

 A XV.-XVI. századtól kelet felől betelepülő, vándor életmódot folytató cigányság számaránya csekély volt a XIX. század elején.

 A XVIII. század második felében Galliciából és Lajtán túlról is érkezett zsidóság. Az előbbi főleg szegény, az utóbbi számarányban sokkal kisebb, ám annál gazdagabb csoportokból állt. A magyarországi társadalomból hiányzó pozíciókat foglalták el, elsősorban a kereskedelemben. Kezdettől fogva rokonszenveztek az őket befogadó, liberális magyar vezetőréteggel és hamar megkezdték az asszimilációt. A liberális nemesség már 1848. tavaszán felvetette az emancipáció kérdését, de a márciusi zavargások miatt elhalasztották. A kérdésre a Szemere kormány tért vissza, és Szegeden a Nemzetgyűlés kimondta a zsidóság emancipációját (1848. július 28.) . A zsidóság 1848-49ben kiállt a szabadságharc mellett. Támogatták a hadiipart és ifjaik beálltak honvédnek. 

 A XIX. század második felében jelentős arányeltolódások mutatkoztak a nemzetiségi összetételben. Ennek fő jellemzője a magyarság arányának növekedése (41 %-ról 51 %-ra). A változásnak három egymással alapvetően összefüggő eleme volt. A természetes szaporulat – demográfiai robbanás – nem egyszerre jelentkezett az országban. A magyarság – németekkel, szlovákokkal és ruszinokkal együtt – előbb vált a folyamat részesévé. A XIX. század második felében az ipari forradalommal összefüggésbe hozhatóan megindult folyamat jelei már a 60-as évektől érzékelhetőek voltak, ám a korszak két nagy kolerajárványa felemésztette a népességnövekedést. A 80-as évektől azonban egyenletessé és gyorsüteművé vált a népszaporulat. Az ország népessége – jelentős kivándorlás ellenére – 30 év alatt 33 %-kal nőtt. A kivándorlás és bevándorlás szintén a magyarság arányát növelte, hiszen minden száz kivándorlóból csak 33 volt magyar, ami alatta maradt a magyarság számarányának. A legnagyobb veszteséget ebből a szempontból a szlovákság szenvedte el. A bevándorlás is a magyarságnak kedvezett, mert az országba érkező népesség a többséghez asszimilálódott. A harmadik elem az asszimiláció – beolvadás – volt, aminek több összetevője is ismert. Egyrészt folytatódott a városi német és zsidó lakosság asszimilációja, másrészt a szülőhelyét elhagyó népességnek egy része nem vándorolt ki  az országból, hanem városokba, főleg Budapestre költözött.  Ezek az emberek a városi életet meghatározó etnikumba olvadtak be.

 A hazai demográfiai viszonyokat nagyban befolyásolta még az elvándorlás – migráció. A demográfiai robbanás következtében sok embert nem talált lakóhelyén megélhetést – főleg a mezőgazdasági szektorban – ezért megindult a munkaalkalmat kínáló városok vagy a tengerentúl felé. Az elvándorlás elsősorban a rossz mezőgazdasági adottságokkal rendelkező Felvidéket és Kárpátalját érintette átlagon felül. Fő célpontja a gyorsan fejlődő Budapest és az Amerikai Egyesült Államok volt, ahová a korszakban másfélmillió magyarországi ember vándorolt ki.

 

 

 

Etnikai és Demográfiai változások Magyarországon a XX. században

 

 

Népesség száma:

Magyarországon a 20. század hajnalán csaknem 19 millió ember élt; a Horvát–Szlavónország nélküli ország határai között pedig mintegy 17 millió. Az Osztrák–Magyar Monarchia legnépesebb országa volt. A 41 milliós birodalom népességének közel 40%-a élt történeti határaink között. A hazai népszámlálások adatai szerint 1900 és 1910 között 1,4 millióval növekedett az ország népességének száma (Horvát–Szlavónország nélkül), azaz mintegy 8,5%-kal. Az 1900 és 1910 közötti évenkénti átlagos népességnövekedés nagyságrendjétől (1,05%) az elkövetkezendő évtizedekben messze elmaradtunk.

Magyarország történeti területének népességgyarapodását a 19. század utolsó és a 20. század első két évtizedében a viszonylag magas természetes szaporulat idézte elő, amelyet azonban csökkentett a kivándorlás. A halálozások számát és arányát meghaladó gyermekszületés – enyhén csökkenő tendenciája ellenére is – biztosította a természetes népességnövekedés kedvező nagyságát és arányát. A női termékenység és a halandóság leírt alakulása, az ún. demográfiai átmenet (transitio) jellemezte a népességrobbanás korszakát. Magyarországon ez az időszak Európa más államaihoz viszonyítva rövidebb és szerényebb nagyságú volt.

{II-148.}

A trianoni békediktátum következtében Magyarország területének kétharmadát és népességének többségét – 10 millió főt – elvesztette; az 1920-as népszámlálás szerint 18,3 millióról 7,9 millióra olvadt az ország lakossága. Megemlítendő azonban, hogy ebben a népességcsökkenésben nem elhanyagolható a háborús, a katonai veszteség, a háború időtartama alatti születéskiesés, de az újonnan alakult államokból Magyarországra vándorlók, menekülők száma sem. Az ország mai területére számított és ténylegesen megszámlált népesség  1900 és 1995 között mintegy felével (48,99%-kal) növekedett.

 

 

Népsűrűség:

Az egységnyi területen – rendszerint egy négyzetkilométeren – élő népesség átlagos száma, azaz a népsűrűség, sokféle tényező kölcsönhatásaként jelzi az ország természeti viszonyait, gazdasági, társadalmi fejlettségének szintjét, de a települések, kisebb-nagyobb földrajzi és közigazgatási egységek infrastrukturális ellátását, fejlesztését meghatározó mutatószám is.

Hazánk 1900. évi átlagos népsűrűsége (74 fő/km2) még agrárjellegét érzékeltette. A népsűrűség régiónként és megyénként igen széles határok között ingadozott. Csongrád megyében volt a legnagyobb (98 fő/km2) az ország keleti felében, Erdélyben és az észak–keleti határ menti megyékben a legalacsonyabb. Sikerült tehát a két évszázaddal korábban, a török háborúkban elnéptelenedett Alföldet újra benépesíteni és magasabbra emelni átlagos népsűrűségét, mint a Dunántúlnak. Sűrűbb és ritkán lakott területek azonban még a mikroméretű régiókban is váltogatták egymást. A Fertő tó nyugati partján például 80–100 fő/km2, keleti részén 20 fő/km2 volt a népsűrűség. A 20. század első évtizedeiben városaink népsűrűsége látványosan növekedett, a vándorló népesség azonban a város környéki övezetek népsűrűségét is növelte. Alföldi mezővárosainkban a tanyásodás felerősödése főként a külterületek népsűrűségét gyarapította.

 

 

Erdély sajátos etnikai és vallási helyzete a XVI.-XVIII. században


Előzmények:

-       1437: Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés összekovácsolta Erdély előkelőit

-       kolozsmonostori egyezmény: kiváltságokat biztosítottak jobbágyaiknak[1]

-      1437.  kápolnai unió három rendi nemzet: magyar, székely, szász à előkelőinek összetartását deklarálta[2], mind külső, mind belső ellenséggel szemben

Etnikai viszonyok

-       kápolnai unió à Dózsa György-féle parasztfelkelés à 1526: Mohács à Erdély különálló kettős királyválasztása

 1570. augusztus 16: speyeri egyezmény[3]

Székelyek:

társadalmuk még mindig ősi és archaikus képet mutat

XVI. század vége:

feudális létformává vált (erőszak hatására)

-   

hármasára tagolódott a társadalomban:

-       falvakban éltek

-       hadra kötelezettséggel szolgálták a népet (adózás helyett)

ê

1499: II. Ulászló törvénybe foglalja székelyek jogait és kötelezettségeiket

primorok

-       lófők

-       gyalogosok

 

Szapolyai-adminisztráció:

-       gyalogosok: adózok sorában kényszerítette

-       primorok és lófők: „feudális típusú” kiváltságként adómentességet biztosított

-       az utóbbi miatt több ízben is fellázadtak

 

XVII. század:

-       katonai kötelezettség egyre nagyobb teher à önként jobbágyok lettek

-       hatalmas katonai veszteség a fejedelmi hatalomnak, hisz haderejük felét a székelyek tették ki

-       lemorzsolódásukat Bethlen Gábornak sem sikerült megállítani à állami adó kivetése à elvándorlás

-       1658: II. Rákóczi György balsikerű hadjárata csak rontott a népességcsökkentés helyzetén

 

Szászok:

zárt közösségük jelentette polgárosodó városok lakosságát

-       céhekbe tömörülve végeztek kézműves munkákat

-       jövedelmezőképesség korabeli városfejlődéhez nagy mértékben hozzájárult

-       nagyobb városaik, kb. 10.000 lakossal:

o   Brassó

o   Szeben

1224: II. András adománylevele (Andreanum)

-       kiváltságaikat határozta meg

1486: Mátyás király kiváltságokat valamennyi szászra kiterjesztette à szászok
közjogi -politikai egysége (Universitas Saxonum)

XVII. század:

társadalmuk differenciálódott:

-       tagolódnak: kereskedő patríciusokra, céhek védelme alatt álló iparosok (évente egyszer, egy összegben adóztak)

század második fele:

megromlott helyzetük

-       román vajdaságok felvevőpiacának igénye csökken az ipari termékek iránt

Románok:

román fejedelemségekben (Havasalföld, Moldva)

-       azok kerültek pozícióba, akik a legtöbb adót ígérték a szultánnak

-       kiszámíthatatlan helyzet elől sok román telepedett le Erdély peremterületén, ott főként pásztorkodásból földművelésből éltek

-       román falvak: ellensúlyozták a lassú asszimilációt à gyarapítva ezzel román jobbágyok számát

XVIII. század

románok számaránya meghaladta az erdélyiek lakosság harmadát

a század hozta Erdély számára a Pax Habsburgicát  (Habsburg birodalomba való betagolódás követő békeévek időszaka) à Erdély népességének a megduplázódását eredményezte

demográfiai mutatók:

rontotta a török alól felszabadult területek néptelen részeire történő elvándorlás és az 1717-1720 pestisjárvány


Vallási viszonyok

Erdélyi reformáció

(1520-as évek eleje, 1540-es évek vége)

-       protestáns irányzatok megjelenése

1.       Luther

2.      helvét tanok (ország 3 részre szakadása után)

3.      1556 után: kálvini tanok terjedése

-       Honterus: térítőmunka megindítása à 1550-re kialakult a szászok lutheri egyházszervezete, saját püspököt választott

-       Heltai Gábor: Kolozsvárott neves lelkész, Biblia lefordítása magyarra és kiadása.

-       kálvini tanítás elterjedésé: Patrium jelentős részén (Debrecennel az élen)a vallás hívői kerültek többségbe

-       Szervet Mihály-féle antitrinitárius[4] (Erdélyben unitárius) tanok is terjednek

-       Dávid Ferenc: kolozsvári lelkész, hatására a város előbb kálvini hitre tért, majd unitárius tanok szolgálójává lett

-       János Zsigmond is a lelkész hatására efelé az irányzat felé fordult

Irányzatok elterjedése után

(1550-es évektől 1571-ig)

-       egyházak intézményesülését hozta magával

-       1551: Habsburg megszállás sem töri meg a reformációt (első rekatolizáció)

-       1556-1562: lezajlott au ún. úrvacsora à 1564-ben elvált egymástól a protestantizmus két ága

o  

kialakult az Erdélyi Református Egyház

evangélikus

o   református 

Szentháromság-vita (1566-1571)

nyilvános hitviták eredménye: unitárius egyház létrejötte (1571)

-       reformáció végét Báthory István erdélyi fejedelem hozta à országgyűlési határozattal vetett véget a hitvitáknak

A sokszínűség elismerését 1598-as tordai országgyűlés hozta meg.

-       törvényt alkottak az evangéliumhirdetésének és magyarázatának teljes szabadságáról

-       „négy bevett vallás” (katolikus, református, evangélikus, unitárius) vallásszabadság

-       megtűrt ortodox vallás hívei: gyakorolhatták, de nem terjeszthették

Páratlan volt a Tordán megvalósult vallási tolerancia Európában!


 

Török kiűzése után

Erdély rendezése a Habsburg birodalmon belül szükségessé vált

-       1691. Diploma Leopoldium:

o   szavatolta sajátos sokszínűség fenntartását Erdélyben és a vallásszabadságot

o   hivatalt bárki betölthetett, vallási hovatartozás való tekintet nélkül

XVII-XVIII. század során alapvetően megtartották a Diploma rendelkezéseit, DE! a Habsburg uralkodók igyekeztek megerősíteni a katolikus egyházat (pl. III. Károly rekatolizációs törökvése)



[1] http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1437_julius_6_a_kolozsmonostori_egyezmeny_megkotese/

[2] kibocsájt

[3] http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1570_augusztus_16_a_speyeri_egyezmeny_megkotese/

[4] szentháromság tagadók

 
Copyright © 2007- Érettségi vizsga tételek gyűjteménye. Designed by OddThemes | Distributed By Gooyaabi Templates