MADÁCH IMRE (1823 - 1864) AZ EMBER TRAGÉDIÁJA (1859 - 1860)MADÁCH IMRE (1823 - 1864)

1823. januárjában született Alsósztregován. Jó módban élő nemesi családból származott. Édesanyja, Majthényi Anna hamar megözvegyült. A gimnázium hat osztályát magántanulóként végezte. 1837-ben került Pestre. Egyetemi évei alatt elkötelezte magát a felvilágosodás eszméi mellett. 1840-ben visszatért szülőmegyéjébe, Nógrádba, ahol a szabadelvű ellenzék egyik bátor hangú szónoka lett. Szívbaja miatt visszavonult a közélettől. 1854-ben feleségül vette Fráter Erzsébetet, s három gyermekük született.

Betegsége akadályozta meg Madáchot, hogy részt vegyen a szabadságharcban. Egyik öccse (Pál) a szabadságharc áldozata lett, nővérét (Máriát) és családját a román parasztok ölték meg. A költőt Kossuth titkára, Rakovecz János rejtegetése miatt egy évi börtönre ítélték (1852 - 53). Ez idő alatt felesége elidegenedett tőle, s 1854-ben el is váltak. A válás után Sztregován élt anyjával és három gyermekével. Ezt az időszakot tekintik a nagy mű érlelődési idejének.

Az 1860 - 61-es országgyűlés idején kapcsolódott be újra a politikai életbe.
Később a Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett, de szívbaja súlyosbodott, s 1864 októberében meghalt.

Az ember tragédiája

ELŐZMÉNYEK

Első kötetkéje Lantvirágok címmel 17 éves korában jelent meg, s 26 szerelmes verset tartalmazott. Későbbi költeményei sem jelentéktelenek, de nem emelkednek a kor átlaglírája fölé.
Ugyanezt lehet elmondani a drámai kísérleteiről is. 1843-ban hét tragédiát is írt.
Külön említést érdemel A civilizátor c. 1859-ben írt szatirikusabb komédiája. Az 50-es évek végén szabadabb légkörben Madách ellenzéki indulattal leplezte le a Bach-rendszert. Komédiája és tragédiái nem jelentek meg életében nyomtatásban s a színházak sem tűzték műsorra őket.

SZOKATLAN ALKOTÁS, SZOKATLAN MŰFAJ

Remekműve, amelyre egész életében készült, Az ember tragédiája (1860). Halhatatlanságának titka: minden kor aszámára van érvényes mondanivalója , kérdései még ma sem idejemúltak. A Tragédia ugyanis inkább kérdez. Egyetlen korszak sem volt közömbös iránta.
Szokatlan alkotás a magyar irodalomban. Szorosan kapcsolódik nemzeti történelmünkhöz, de a nemzeti kérdés nem közvetlenül jelenik meg. A Tragédia az egész emberiség, az egész európai civilizáció nevében szólal meg. Sajátos vonása a filozófiai jellege.
Az ember tragédiája 15 "felvonásos" drámai költemény. Ebben a megjelölésben a költemény a műfaj-meghatározó, a drámai melléknév csak megkülönböztet a műfajon belül. A költőien megfogalmazott filozófiai eszmék mellett eltörpülnek a dráma követelményei, s ezért kevésbé érvényesül a színpadon. Madách műve nem "drámai alkotás".
A drámai költemény tipikusan romantikus műfaj. Az emberiség nagy problémáit öleli fel, a filozófia végső kérdéseit boncolgatja (pl.: Mi az emberi lét értelme, célja?). Az "örök" embert állítja szembe a világegyetem erőivel. A mindenség erőinek jelképeként mitikus lényeket szerepeltet. Az ókori mitológiából, a keresztény vallásból kölcsönzött alakok megszemélyesített eszmék.

A TRAGÉDIA LÉTREJÖTTÉNEK KÖRÜLMÉNYEI

"Az ember tragédiája drámai költemény. Kezdtem 1859. február 17-én, végeztem 1860. márczius 26-án." Madách a kéziratot elküldte Arany Jánosnak, de ő azt gondolta, hogy a mű "nem egyéb, mint Faust gyönge utánzása". Csak hónapok múlva ismerte fel értékeit. Nyomtatásban 1862. január 16-án jelent meg először (1861-es évjelzéssel).
A mű "ellentmondásossága" a pesszimista eseménysorozat és az optimista befejezés a megírás időpontjának társadalmi közérzetéből akadt.
Az ifjú nemzedék, melyhez Madách is tartozott, a forradalom előtt még feltétlen hitt a liberális eszmék diadalában. Ez a hit rendült meg a forradalom másnapján, s szenvedett vereséget a szabadságharc után. Az emberi haladásért folytatott küzdelem értelmetlenségének élménye volt a tragédia létrejöttének elsődleges forrása.
A kétségbeesést az egyéni csapások tovább mélyítették. Nővérének és családjának legyilkolása legnagyobb kétségének kiindulópontja lett. A népből való kiábrándulása ekkor kezdődött, s felerősítette azt az elképzelést, hogy a szent eszméket csak nagy emberek képviselhetik.
Felbomlott házassága törést okozott Madách lelkében. Pedig a költő házassága első éveiben a szerelemtől az Éden boldogságát remélte. Éva alakjának megformálásában jelentős szerepet kapott ez az egyéni csalódás is.
Világszemléletét komorabbá tették a XIX. sz.-i természettudományok új tanításai. Ezek a természeti végzet elkerülhetetlenségét hirdették. Az embernek a körülmények és a statisztikai törvények által történő meghatározottságát (determinizmus) vallották. Madách az 50-es években ismerkedett meg a determinizmus tanításával. A kiábrándultság és a hinni akarás vitája dúlt Madách lelkében, s ezt a vitát fogalmazta meg drámai költeményében. Madách hinni akarását Ádám, kétségeit Lucifer képviseli.
Madách Az ember tragédiájában az uralkodó eszméknek sorsát és szerepét akarta bemutatni, amelyek az ő világnézetének is alapját képezték. A Tragédia leggyötrőbb kérdése: Van-e értelme, célja az emberi létnek.

Keretszínek

A világ keletkezését a bibliai monda, a keresztény mitológia alapján képzeli el. A 15 részből álló költemény első 3 színe (I. A mennyekben, II. A Paradicsomban, III. A Paradicsomon kívül) és az utolsó szín (XV. - melynek helyszíne azonos a harmadikkal) keretbe foglalja a közbeeső tizenegyet, s ezért keretszíneknek, Biblikus színeknek szokás nevezni őket.
A keretszínek "drámai" egységet alkotnak. Ezek cselekménye: Az Úr és Lucifer között konfliktus támad. Lucifer fellázad az Úr ellen, s az emberben akarja az Urat vereséggel súlytani: az embert akarja kiiktatni a teremtésből. Célját már-már eléri, de Éva anyasága meghiúsítja terveit, s Lucifer végül is elbukik.

Lucifer alakja

Lucifer nem dicséri alázattal a létrejött világot, szembeszáll az Úrral. A világban a cél, a változás és az összhangzó értelem hiányát kifogásolja. Az Úr elűzi őt a mennyekből, s
az Édenben két megátkozott fát, a tudás és a halhatatlanság fáját kénytelen átengedni neki. Lucifer öntudatosan vágja az Úr szemébe:

Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy -
S egy talpalatnyi föld elég nekem.
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.

Célja világos: az Úr világának megdöntése. Meg akarja semmisíteni az embert, meg akarja akadályozni az emberi történelmet.
Lucifer az első színekben az újat teremtő gondolat indulataival lép elénk. Végzete a szüntelen bukás, de ennek tudatában is vállalja lázadó szerepét.
Lucifer tragikus magasságba emelt hősi alak. Az Úrral való vitájában az írói rokonszenv az ő oldalán van a kicsinyes, hiú Úrral szemben.

Ádám, Lucifer, Éva

Lucifer első csatáját siker koronázta: az első emberpár elkövette az ún. "eredeti bűnt". Ádám elhagyta az Urat, s azt gondolja, semmiféle köszönettel sem tartozik Istennek.
Az önerejére támaszkodó Ádám a jövőbe szeretne látni, tudni akarja, miért fog küzdeni, mit fog majd szenvedni.
Fontos mozzanat, hogy a jövőt Lucifer mutatja meg. Lucifer célja továbbra, is az, hogy az Úr világát megdöntse, értelmetlenné tegye a teremtést.
A keretszínek és a "történeti színek" viszonya laza. A drámai költeményt elindító konfliktus közvetett módon nyilvánul meg.
A történeti színekben Ádám nem közvetlenül Luciferrel kerül összeütközésbe. Lucifer csak Ádám kísérője lesz. Ádám fellobbanó hitével a kétely érveit állítja szembe. Vitájuk végigvonul az egész műalkotáson, párbeszédükben a különböző választási lehetőségek között dönteni nem tudó író vívódása fedezhető fel. A különböző érvek egymás ellen szegüléséből alakul ki a tragédia drámaisága.
Ádám és Lucifer egymással szembenálló értékeket testesít meg, Éva pedig kettejük között áll: Ádám idealizmusával és Lucifer eszménytelenségével szemben a sokszínű "természetet" képviseli. Alakja színről-színre változik.
Bár Éva miatt vesztette Ádám a Paradicsomot, Éva a nőisége révén őrzi ennek visszfényét, s képes felidézni valamit az Édenből.
Lucifer "legerősebb ellenfele" Éva. A lelki nemesség, az érzelem "vékony szálát" Lucifer képtelen széttépni.
Éva veszi rá ugyan Ádámot a "bűnre", de ő menti meg a pusztulástól is.

A történeti színek konfliktusa

Madách korának uralkodó eszméit kívánta a történelemben. Véleménye szerint a történelmet a nagy eszmék irányítják. A kor idealista filozófusai és Madách szerint egy eszme megjelenik, kibontakozik, de magvalósulása során eltorzul, visszájára fordul, s ebből az ellentétből egy új eszme születik.
Ezt a folyamatot jelenítik meg a történeti színek. Ezek a költemény jelen idejéhez képest minden esetben a jövőt mutatják be (Madách korához képest a múltat, a jelent s az elképzelt jövőt).
A történeti színek alapkonfliktusa: az Ádám képviselte szent eszmék és az eszméket megtagadó kor közötti összeütközés. Ádámban megfogamzik egy eszme, később csalódottan kénytelen elfordulni az eszme megvalósulásától, de csalódása egy új eszme forrásává válik.

IV. Egyiptom

Ádám ifjú fáraó, mégsem boldog. Az vigasztalja, hogy rabszolgák piramist építenek neki. Ez sem boldogítja ugyan, lelkében űrt érez, de nem is boldogságra vágyik, csak a dicsőséget szomjazza. Éva szerelmének hatására értelmetlennek találja az öncélú dicsőséget. Megszünteti hatalmát felszabadítja népét. Ádámban megszületik a szabadság-eszme. Kiábrándultságát s új eszméjének lényegét így foglalja össze:

Pokolbeli káprázat, el veled,
(...)
Szabad államban - másutt nem lehet.
Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.

V. Athén

A nép, az egyes ember szabad ugyan jogilag, de valójában, lelkileg mégsem az: ki van szolgáltatva a demagógoknak. A demagógok által félrevezetett nem bírja elviselni, hogy valaki különb legyen nála, s halálra ítéli védelmezőjét, Miltiadészt (Ádám).
Sokan vádolták Madáchot antidemokratizmussal az athéni és a párisi szín miatt. Pedig Ádám-Madách nem a népet kárhoztatja, hanem a nyomort:

E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze
S a szolgaság, vérengző eszközévé
Süllyessze néhány dölyfös pártütőnek.

Ádám a gyönyörben, a hedonizmusban (az érzéki örömök mértéktelen kergetésében) keres feledést; megtagad minden eszmét és erényt.

VI. Róma

Éltető eszem híján a közösség széthullott, egyedekre bomlott. Ádám a bor és kéj mámorában nem leli örömét. Nem találja meg a boldogságot. Az Éden utáni nosztalgiát ébreszti fel Éva Ádámban.
A római színben Péter apostol szavaiban új eszme tűnik fel a kereszténység hitvallásaként: a szeretet és a testvériség.

VII. Konstantinápoly

A három ókori szín után a középkor következik. Ádám, mint Tankréd kereszteslovag érkezik meg seregei élén Bizáncba. Tapasztalnia kell, hogy az egyház tanításai embertelen dogmákká váltak, egyetlen "i" betű miatt eretnekek ezreit küldik tűzhalálba. Eltorzult a "szent tan", a testvériség eszme. A lovagi ideálok is kiüresedtek.
A nagy eszmékért vívott harcaiban Ádám másodszor szenved súlyos vereséget. A tudományba menekül, pihenni akar.

VIII. Prága I.

A feudalizmus színe ez. Eszme nélküli, közömbös világ. Ádám cselekvő hősből szemlélő lesz: a világegyetem titkait fürkésző tudós (Kepler). Tudását elárulja, anyját boszorkánysággal vádolják, felesége hűtlen lesz hozzá. Éva egyénisége itt a leginkább összetett; mégis vonzza Ádámot. Itt Ádám olyan jövőről álmodik, mely "nem retten vissza a nagy eszközöktől".

IX. Páris

Ádám Dantonként jelenik meg a francia forradalomban, s legelső szavai: "Egyenlőség, testvériség, szabadság!". A korábban már külön-külön megszületett eszmék (szabadság, egyenlőség - Egyiptomban; testvériség - Rómában) itt együttesen öltenek testet. Ádám ismét cselekvő hős lesz. Éva két alakban szerepel itt: a büszke márkinő; és a durva forradalmárnő.
A forradalom elsodorja Dantont. Ez az egyetlen szín, melyet nem a csalódás, hanem a bizakodás hangjai követnek. Szerkezetileg is elkülönül a többitől: álom az álomban.

X. Prága II.

A jövő álmaiból e hitvány korba visszatárt Ádám-Kepler, rajongással emlékezik vissza a forradalomra.Az újra lelkes Ádám bizalommal tekint a jövőbe:

S fejlődni látom szent eszméimet,
Tisztúlva mindig, méltóságosan,
Míg, lassan bár, betöltik a világot.

Ádám felvilágosítja legjobb tanítványát a korabali tudomány értéktelenségéről, és újult erővel indul az új világba.

XI. London

A londoni szín Madách jelenét mutatja be, a kapitalizmus korát. Ádám már nem aktív, hanem szerep nélküli szemlélő. Ádám a Tower magasából bizakodva figyeli a szeme elé táruló nyüzsgést, közelről azonban ellenszenvvel, sőt undorral fordul el tőle. Itt robban ki belőle a nagy erejű csalódás hangja:

Jerünk tehát, mit is nézzük tovább
Hogyan silányul állattá az ember.

Csak a négy tanuló hazáért való lelkesedését tartja "kedves látványnak". De felnőve ezekből a gyerekekből lesznek a gyárosok, akiknek cinizmusa felháborítja. Riadtan kiált fel Ádám: "Velőt fakasztó látvány, mit kisértsz?".
A "szent költészet" eltűnt, mindenütt "haszonlesés" ólálkodik. A jelenben Madách a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek megcsúfolását, elárulását látja csak.
Éva alakja összetett. Ádám most is a "megtestesült üdvöt" látja benne. A nő "bűne": a szerelmet áruvá aljasította. Éva mégis megőrzött annyi tisztaságot, hogy végül lepereg róla a kor szennye.
A szín szereplői maguk ássák meg sírjukat. Csak Éva nem zuhan a pusztulásba, felemelkedik, hogy a földre mosolya hozzon gyönyört.
Ádám a szín végén bizakodással folytatja történelmi útját.

XII. Falanszter

Ez a szín - az író jelenéhez viszonyítva - már a jövőbe mutat.Ettől kezdve a determinizmus lép a társadalmi haladás helyébe.
Ádám kezdetben itt is lelkesedik.
Négyezer év múlva a földi lét megszűnik. Ennyi ideje marad a tudománynak, hogy új energiaforrásokat fedezzen fel. A tudomány célszerűsége uralkodik a falanszterben. Ez a prakticizmusba szorítja az életet, elpusztít minden szépséget, mint fölösleges dolgot. Eltűnt a család, tiltják az érzelmeket, a szerelem pedig a "múlt kisértete".
Szívszorítóan rideg, embertelen világ ez: mindenkinek rossz. Mindezt a megmaradás kényszere hozta létre. Nem egy nagy eszme visszájára fordulásáról van itt szó, mint a múltban. Felfedezhetők az utópista szocialisták leképzeléseinek bizonyos elemei, de az író nem a szocializmust gúnyolta ki. Ádám újra csalódott. El akar szakadni a földtől.

XIII. Az űr

Ádám az űrben repül. Ki akarja tépni magát az emberi sors földi megkötöttségéből: a természeti végzet elől a térbe menekül. Elvágyódik a föld köréből, de fáj tőle elszakadnia. Dacolva a Föld szellemével tovább száguld felfelé, majd egy sikoltással megmerevedik. Lucifer úgy gondolja, megdöntötte az Úr világát, megsemmisítette az embert.
Ádám azonban anyaghoz kötöttségét nem tudja széttépni, s a Föld szellemének hívó szavára újraéled. Visszavágyódik a földre.
Az űr-jelenet a tragédia több fontos kérdésére ad "választ" - a maga módján. Ádám hite, idealizmusa nem törik meg:

Igaz, igaz, de mindegy, bármi hitvány
Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,
Emelt, és így nagy és szent eszme volt.
(...)
Előre vitte az embernemet.

Ez is a tragédia egyik lényeges üzenete. Ádám abban a reményben, hogy a tudomány szembe tudott szállni a végzettel, türelmetlenül várja, milyen "új tanért" fog "fellelkesűlni" a földön.

XIV. Eszkimó-világ

A tudomány nem menthette meg a földi életet. Az egyenlítő táján jégbe fagyva tengődik még a lét: az ember állattá silányult. Ádámot istennek hiszi, hozzá könyörög, hogy kevesebb ember legyen s több fóka. Itt már nem születhetnek új eszmék. Vége az életnek. Lucifer egyre aktívabb, érvei meggyőzőek: az ember sorsát nem irányíthatja, a természeti törvények vergődő foglya csak. S miután Ádám undorodva bontakozik ki Éva karjaiból, véget ér az álom.

XV. A Paradicsomon kívül

Ádám és Lucifer vitája folytatódik. Ádám a szabad akaratra hivatkozik: tőle függ, hogy útját másképpen irányítsa. Lucifer tudós ellenérvei lefegyverzőek: az egyén ugyan szabad, de az egész faj determinált (bélféreg-hasonlat).
Ádám végső kétségbeesésében öngyilkos akar lenni: ő az első ember a világon, s ha meghal magakadályozhatja a jövőt. A kétségbeesés szirtfokáról most Éva anyasága szólítja vissza az életbe (ahogyan az űrben a Föld szellemének hívó szava). Ádám áldozata hiábavaló, halálával sem tudná megsemmisíteni az életet. Megadja magát, s belátja, hogy vállalnia kell a küzdelmet. Az Úr újra kegyeibe fogadja Ádámot, aki kételyire az Úrtól várja a megnyugtató választ.

"Küzdj és bízva bízzál"

Gyötrő kérdéseire nem kap egyértelmű, világos választ az Úrtól, a "titkot" homályba rejti. Csak azzal nyugtatja, hogy mellette áll majd lelkiismeretének "szózata".
A világ rendjében helye van Lucifernek is: a "mindenség egy gyürűje" ő is.
Ádám újra felkomorló kételyire, az eszkimó-szín nyomasztó tapasztalatait idéző utalására - "Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni." - az Úr válasza a tragédia végszava:

Mondottam ember: küzdj' és bízva bízzál!

Madách tragikusnak látja a történeti színek tanulságát, a mű befejezése mégsem tragikus. Ez a befejezés azonban szervesen következik a cselekmény egészéből. Madách a reménytelenség érveit igyekszik cáfolni, s ez a törekvés élteti a művet.
A szüntelen újrakezdésnek s a jobbért való küzdelemnek a bukásokkal szembenéző hősiessége minden kor számára érvényes tanulság


1861-ben született Madách Mózes c. drámája. A "nagy ember" és a "hitvány tömeg" összeütközése itt másképpen oldódik meg. A tömeg hitványsága a rabság eredménye, s Mózesnek sikerül a rabság bélyegét letörölnie a nép homlokáról. Mózes képes népével egyesülni, s a pusztában való bujdosás alatt felnőtt új nemzedék méltóvá válik az ígéret földjére.

MADÁCH IMRE: Az ember tragédiája

A világosi katasztrófát irodalomtörténetünkben is korszakhatárnak tekintjük, habár nem a romantika korszakának lezáródását jelenti. A XIX. század második felének irodalma annyiban más, hogy nincs többé egységes korstílus és világnézet, a korszak irodalma(később egyéb művészeti ágai is) stílusirányzatokra szakadozik szét. Így Arany és Jókai munkásságában még tovább él a romantika, Mikszáth és a századvégi novellisták már a realizmus hazai képviselői, Vajda, Reviczky és Komjáthy költészetében pedig megjelenik a modern líra. Madách az egyetlen romantikus alkotónk, akit az irodalomtörténet mégsem a magyar romantika fejezetén belül tárgyal, holott az ő írói pályafutása is 48 előtt vette kezdetét. Több oka is van: egyrészt igazán jelentős munkáival – Az ember tragédiájával és a Mózessel – valóban csak a szabadságharc bukása után jelentkezett. Másrészt világszemléleti alapját tekintve ő már sokkal inkább ehhez a második korszakhoz tartozik, a Habsburg neoabszolutizmus kora irodalmunkban a dezillúzió, a reményvesztettség, a tömény pesszimizmus korszaka. Összegezve azt mondhatjuk, hogy Madáchot az irodalomtörténet korban a XIX. sz. második felének alkotói közé helyezi, ugyanakkor tudnunk kell róla, hogy Madáchot stílusát, kifejezésmódját, lelkületét tekintve a romantika utolsó nagy összegzőjének tekinthetjük.

Az ember tragédiája (1859–60):
Keletkezésének előzményei:
– Madách személyes tragédiájától a nemzet tragédiáján át eljut egészen az emberiség tragédiájáig.
– Személyes kudarcélményei: Madách beteges hajlamú, visszahúzódó, befelé forduló alkat volt. Életének legnegatívabb tapasztalata nőélménye volt. Egyik korai drámájában, a Férfi és Nőben nőgyűlöletének ad hangot, ez elsősorban erős személyiségű édesanyjának hatásával magyarázható. Később feleségül vette Fráter Erzsébetet, aki később hűtlen lett hozzá, 1854-ben elváltak. Három gyermekét ezután egyedül nevelte. Madách egész életében két nőegyéniség, édesanyja és felesége között őrlődött.

– A nemzeti tragédia hatása: A szabadságharc bukása nemcsak a nemzet kudarcát jelentette számára, hanem családtagjainak halálát is: öccse a háborúban szerzett betegségébe belehalt, nővérét honvédtiszt férjével együtt menekülés közben brutálisan meggyilkolták. Őt magát pedig Kossuth titkárának rejtegetése miatt 1852-ben letartóztatták, s egy évet fogságban töltött.

– Ezen okok vezettek Az ember tragédiájának megírásához, melyben a kor általános eszmeáramlatait, filozófiai tanait visszatükrözve Madách már az egész emberiség tragédiáját rajzolta meg.

Eszmei hatások:
– XIX. sz. elejét meghatározó romantikus-idealista filozófiai irányzatok:
Az optimista történetfilozófiák lényege, hogy egyenes útként élik meg az emberiség fejlődését. Hegel az emberiség evolúcióját a maga dialektikus modelljével magyarázta: az emberiség történetében mindig jelentkezik egy eszme (tézis), a rákövetkező korszak ennek az eszmének cáfolata (antitézis), és az eszmék ilyen rendszerű egymás-utániságában halad az emberiség a végső nagy eszme, a mindenből a pozitív értékeket egybegyűjtő szintézis felé.

– A XIX. sz. második felének dominánsan szkeptikus filozófiai és természettudományos ismeretei:
– Biológiai determinizmus: Eszerint génjeink által öröklött tulajdonságaink eleve meghatározzák minden cselekedetünket, s így a szabad akarat képzete csak illúzió.
– Charles Fourier falanszter elmélete: A falanszter egy termelési egység, emberek együttélési közössége, amely helyettesíti a nemzetet, a családot és a társadalmi szerveződés minden eddigi ismert formáit.

Műfaja:
– Drámai költemény (lírai dráma): Párbeszédes formában íródott, gondolatai tartalmát tekintve lírai, filozofikus költemény. Elsősorban nem színpadi előadásra, hanem olvasásra készült. Műnemi kevertsége jól mutatja, hogy tipikusan szentimentalista–romantikus műfaj. E pontos műfaji meghatározás mellett szokták rá alkalmazni az általánosabb értelemben vett emberiség–költemény megjelölést is: ez az elnevezés nemcsak drámai költeményeket takar, hanem mindazon műveket, amelyek az emberiség nagy történetfilozófiai kérdéseit boncolgatják (vö. Dante: Isteni színjáték; Milton: Elveszett Paradicsom.)

– Szerb Antal: “A drámai költemény a költő vigasztalódása azért, mert nem lehetett filozófus.”
– Az ember tragédiája az egyetlen olyan alkotás XIX. századi irodalmunkban, mely nem nemzeti, hanem egyetemes problémákkal foglalkozik. Petőfi költeményei mellett a legismertebb magyar mű a világirodalomban.
Irodalmi hatások: Biblia – teremtéstörténet.

Faust – ördög–ember viszonya.
Csongor és Tünde – magyar irodalmi előzmény, szintén drámai költemény.
Világirodalmi műfaji előzmények:
Dante: Isteni színjáték (1313–1321) – elbeszélő jellegű, párbeszédes elemekkel átszőtt, lírai hangvételű filozofikus költemény.
Milton: Elveszett Paradicsom (1665) – eposz.
Goethe: Faust (1808) – drámai költemény
Byron: Manfréd (1817) – drámai költemény
Káin (1821) – drámai költemény
Shelley: A megszabadított Prométheusz (1820) – drámai költemény
Szereplők:
Tézis – Ádám:
Az idealizmus képviselője, lelkesedő optimista, szellemi lény. Alapeleme a gondolkodás, az előrehaladás vágya, fausti ember, aki hinni akar a teremtés értelmében, az emberiség fejlődésében.
Antitézis – Lucifer
Kiábrándító realista, a számító józan ész pesszimizmusa szól belőle, materialista. Ádám kijózanító kísérője, olyan, mint Don Quijote mellett Sancho, vagy mint Csongor mellett Balga – magasabb szellemi síkon. Célja annak bebizonyítása, hogy a teremtésnek nincs értelme, ő maga a “tagadás ősi szelleme”. A Faust-mondával párhuzamba állítva Mefisztó párja, “az erő része, mely örökké rosszra tör, és mindig jót mível”.
Kettejük (Ádám és Lucifer) vitájában Madách saját belső tépelődése fogalmazódik meg.
Szintézis – Éva és az Úr:
Szerb Antal: Ádám és Éva nagy harca a történelmen keresztül a szellem és az élet örök ellentéte. A nietzschei kifejezéssel élve, Ádám az apollói, Éva a dionüszoszi princípium. Ádám a világos, építő öntudat, amely magas célokra tör, és ha célját nem tudja elérni, összeomlik. Éva a homályos, ősi ösztön, a természet szava az emberben, amely semmi mást nem akar, mint élni, és dacol a szellem minden erejével. Logika szerint, szellem szerint, Apolló szerint nincsen megoldás, csak a megsemmisülésben – de az ösztön szerint, a lélek szerint, Dionüszösz szerint “az élet él és élni akar”. Éva győzelme végülis Isten akaratát teljesíti be, csírát ad az új életnek, ezáltal meghiúsítja Ádám öngyilkossági szándékát. Nem Éva maga a szintézis, hiszen ő kívüláll az eszmék harcán, nem olyan öntudatosan gondolkodó, mint Ádám, Lucifer, vagy akár Isten, de éppen ezért Isten kegyeltje. Bűnei nem a saját bűnei, hanem a kor bűnei, s hogy ő a nő misztikumánál fogva fölötte áll az eszmék harcának, az már a londoni színben megmutatkozik, ahol átlépi a haláltánc–szakadékot. A szintézis végülis az Isten, aki csak a mű végén jelenik meg ismét, s kimondja a végső konklúziót. “Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!”
Szerkezet: Keretes mű: – 1., 2., 3., 15. szín – keretszínek
– 4. – 14. szín – történeti színek – ezen belül: – 4. – 10. – múlt
– 11. szín – Madách jelenkora
– 12. – 14. – jövő
– A történeti színek Prága I.-ig a hegeli dia-lektika szerint haladnak, ezután felbomlik a tézis–antitézis sorrend. Ha azonban individualizmus és kollektivizmus szempontjából vizsgáljuk a történeti színeket, úgy szintén szabályos sorrendet figyelhetünk meg: Egyiptom individuum, Athén kollektivitás, Róma individuum, Bizánc kollektivitás, Kepler individuum, Párizs kollektivitás, stb.
Keresztszínek:
1. Szín: A Mennyekben: Az Úr megteremtette a világot, most megpihen, s angyalok kara dicséri. Madách deisztikus felfogását tükrözik az Úr szavai, ki úgy véli, ezután magára hagyhatja a Földet:
“Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát újítni kell.”
A négy főangyal közül három hódolatát fejezi ki az Úrnak, csak Lucifer bírálja a nagy művet. Az Úr száműzi Lucifert a Mennyekből, aki azonban osztályrészét követeli. Az Éden két megátkozott fáját kapja meg, de Lucifer ezekkel is megelégszik:
“Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás a lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.”
2. Szín: A Paradicsomban: A bibliai bűnbeesés történetének parafrázisa. Lucifer ráveszi az első emberpárt, hogy egyenek a tiltott fa gyümölcséből. Az Úr bosszúja lecsap rájuk: Ádám és Éva kiűzetnek a Paradicsomból.
3. Szín: Pálmafás vidék, kívül a Paradicsomon: Ádám és Éva csak a tudás fájának gyümölcséből ettek, a halhatatlanság fájának gyümölcséből nem. Ezért Ádám látni kívánja, milyen sors vár az ő utódaikból felnövekvő emberiségre: “Hadd lássam, miért küzdök, mit szenvedek?” Lucifer álmot bocsát rájuk, hogy ily’ módon végignézze az első emberpárt a történelem egyes korszakain.
Történeti színek
4. Szín: Egyiptom: Ádám a fáraó a korlátlan hatalmú despota, mégsem boldog. “Milljók egy miatt” építenek egy hatalmas piramist, ám Lucifer tudomására hozza: “Pár ezredév gúláidat elássa, / Homoktorlaszba temeti neved.” Egy véresre korbácsolt rabszolga holtan rogy össze a fáraó előtt, mikor felesége Éva is kiválik a tömegből, hogy utolsó perceiben férje mellett lehessen. Ádám maga mellé emeli a nőt, aki megszeret szépségéért, s szerelmét parancsra kívánja elnyerni tőle: “Te csak virág légy, drága csecsebecs, / Haszontalan, de szép, s ez érdeme.” Ám Éva panaszán keresztül meghallja a leigázott tömegek jajszavát: “Fülembe cseng még: milljók egy miatt. / E millióknak kell érvényt szerezniük. / Szabad államban – másutt nem lehet. / Enyésszen az egyén, ha él a köz.” Ádám szeretné, ha a jövőben a szerelem is a szabadság eszméjén alapulna: “S akkor nem fog ölelni már parancsból / De mint egyenlő – kéjnek érzetével.” A despotizmus eszméjében való csalódás megszüli annak antitézisét, s Ádám most a demokrácia eszméjétől várja az általános boldogság megvalósítását. Lucifer már repíti őket abba a korba, melyben megcáfolhatja a demokrácia eszméjét is.
5. Szín: Athén: Lucia (Éva) férjét, Miltiádész hadvezért (Ádám) várja, aki hazatérni készül a csatából. A demagógok által megvesztegetett nép, a csőcselék, mely néhány garasért hajlandó eladni szavazatát, azonban hazaárulónak kiáltja ki a hős had-vezért. Miltiádész, a demokrácia bajnoka viszont bízik a népben, s visszatértével a “fenséges nép” kezébe ajánlja hatalmát, majd seregeit elbocsátja. A csőcselék halált kiált rá, s Ádám megadja magát a nép akaratának: “Vérpadra mostan, bűntetéseműl / Nem mintha aljast bírtam volna tenni, / De mert nagy eszme lelkesíteni bírt.” Ezzel a demokrácia tézise is megbukott. Ádám most már sem ura, sem szolgálója nem akar lenni senkinek, pusztán saját boldogságát keresi, Abban bízik, hogy talán a hedonizmus, a kéj és a mámor adta gyönyörök boldoggá tehetik őt.















MADÁCH IMRE: Az ember tragédiája #2
6. Szín: Róma: Ádámot Sergiolusként, Lucifert Miloként, Évát Júliaként láthatjuk viszont, mások társaságában. A hanyatlásnak indult Római Birodalom erkölcsi fertője ez az élvhajhász patrícius társaság, akik napjaikat borivással, szeretkezéssel, s gladiátorjátékok élvezésével múlatják. A szerelem ismét devalválódott: Ádám fogad, az egyik gladiátor győzelmére, s fogadásának tétje Éva. S bár igyekszenek boldognak látszani, érzik, hogy előbb-utóbb meg fognak csömörleni e kiüresedett életformától: “(–Éva–) Legédesebb percünkbe is vegyűl / Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak.” A keresztrefeszítésre ítélt keresztények tanítója, Péter az apostol tér be hozzájuk, néhány hívének kíséretében, s ő hozza meg számukra az új tézist, a kereszténység eszméjét: “Legyen hát célod: Istennek dicsőség, / Magadnak munka, az egyén szabad / Érvényre hozni mind, mi benne van / Csak egy parancs kötvén le: szeretet.” Ádám rajongással tekint az új kor elébe, a kereszténységtől a béke, a testvéri szeretet megvalósulását várja, de Lucifer lehűti: “Istennek tetszik, mert az ég felé hajt, / S ördögnek kedves, mert kétségbe ejt majd.”
7. Szín: Konstantinápoly: Ádám Tankréd lovagként érkezik Bizáncba, Lucifer a fegyvernöke. A polgárok házaikba menekülnek előlük, mert megszokták, hogy a lovagok fosztogatnak, s megtiporják a női erényeket. A keleti kereszténység feje, a pátriárka minderre ügyet sem vet, ő az eretneküldözéssel van elfoglalva: a homoiusiont, a szentháromság eszméjét üldözi a homousion nevében. S emiatt az egy “i” miatt ártatlan gyermekeket, aggokat és nőket is máglyára küld. Ádám ráeszmél valamennyi szép eszme közös sorsára: “Mert addig csűritek, hegyezitek, / Hasogatjátok, élesítitek, / Míg őrültség vagy béklyó lesz belőle.” Ádám egyéni erkölcseit kívánná érvényre juttatni e romlott kor ellenében, de Lucifer megfogalmazza számára az egyéniség paradoxonját: “Hiú törekvés. Mert egyén sosem / Hozandsz érvényre a kor ellenében: / A kor folyam, mely visz vagy elmerít, / Úszója, nem vezére az egyén.” Ekkor érkezik Éva, mint Izóra, komornája kíséretében, Tankrés segítségéért esedezve, mert annak néhány lovagja meg kívánta volna gyalázni a két apáca szűzi erényét. Mag Tankréd is szerelemre lobban Izóra iránt, ám az hiába viszonozná közeledését, köti őt fogadalma, s visszavárja a zárda. Ismét csorbát szenvedett a szerelem szent eszméje, hisz’ e kor férfitársadalma vagy “állati vágyának eszközéül / Tekinti a nőt”, vagy “istenűl oltárra helyezi, / És vérzik érte és küzd hasztalan, / Míg terméketlen hervad csókja el.” Ádám oly kort kíván látni, melytől ő függetlenítheti magát, s hol nem érzi magát felelősnek sem a kor erényeiért, sem pedig bűneiért.
8. Szín: Prága I.: A bomló feudalizmus korában Ádám Kepler alakjában jelenik meg. A vallási hiedelmek sötétségével szemben számára már megadatott a józan ész világossága, ő már egy reneszánsz tudós, aki előbbre jár saját koránál. Szemben az előző színben felvet vallásos világképpel Ádám most a tiszta tudást kívánja szolgálni. Mivel azonban babonáktól fertőzött kora ezt nem fogadná el, kénytelen megalkudni: Rudolf császár és udvara számára horoszkópokat készít, s asztrológiáját a babonák szolgálatába állítja. A keresztények már nem a szentháromság kérdése miatt irtják egymást, az új vallási háborút a katolikusok viselik a protestánsok ellen. E kor megfertőzi Kepler hit-vesét, Borbálát (Éva) is, csalja férjét léha, könnyelmű, nagyvilági életet él, s egyre több pénzt csikar ki a kegyelemkenyéren élő tudóstól. Ádám szavain keresztül Madách saját véleményét mondja ki a nőről: “Minő csodás kevercse rossz s nemesnek / A nő, méregből s mézből összeszűrve. / Mégis miért van ez? mert a jó sajátja, / Míg bűne a koré, mely szülte őt.” Ádám e korban ismét szemlélődő hőssé vált, miként korábban Rómában. A tunya kor után megint saját és az emberiség sorsának irányítójává kíván válni: “Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt / Leolvasztja, s mely új tetterővel / Szemébe néz az elavúlt lomoknak, / Bíróul lép fel, büntet és emel, / Nem retten vissza a nagy eszközöktől...” majd álomra hajtja a fejét, s már hallja is a Marseilleise dallamát...

9. Szín: Párizs: Ádám megálmodja a francia forradalom korát, hol ismét a nép ragadja kezébe sorsának irányítását. Ez azonban már nem a megvesztegetésen alapuló athéni demokrácia kora, a francia nemzet folyamatos forradalmi lázban ég, a “szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavát tűzi ki zászlajára, s kész bárkit eltiporni, ki szembeszáll a forradalom szent eszméjével. Ez a szín Ádám saját álma, nem pedig a Lucifer által rábocsátott hosszú álom. Lucifer eddig mindig hanyatló korszakba vezérelte Ádámot, hogy ezzel is kiábrándítsa őt az új eszmékből. Az “álom az álomban” szín kivétel ezalól: ide Ádám nem Lucifer segítségével jut el, így itt valaminek a kezdetét, egy új eszme megszületését kísérheti figyelemmel. Ő maga Danton képében jelenik meg, véreskezű forradalmárként. Éva két asszony alakjában tűnik fel előtte: először vonzó, elegáns, művelt úrihölgyként, akit azonban megmenteni nem tud, mert a forradalom szelleme királyhűsége miatt halálát követeli. Másodszor női mivoltából kivetkőzött, rongyos, közönséges forradalmárnőként lép színre, akitől Danton teljesen elborzad. Már kezd megundorodni a forradalom barbarizmusától, mikor Sain-Just és Robespierre lecsapnak Dantonra, s hazaárulónak bélyegzik. Danton védekezik: “Nem ismerek bírót magam felett / Mást, mint a nép, s a nép tudom barátom.” Ám Robespierre és Saint-Just ugyanúgy tudják befolyásolni a népet, mint az athéni demagógok, így végül a forradalmi hullám elsöpri egyik legnagyobb hősét, magát Dantont is.
10. Szín: Prága II.: Kepler felébred álmából, melyben őt bár befejezték, s mégis csodálattal emlékezik vissza a francia forradalom dicső korára: “Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek! / Vak, aki Isten szikráját nem érti, / Ha vérrel és sárral is volt befenve.” Lucifer gúnyolódik Ádám másnapossága fölött, ki csak “álmában” látta meg az eszményi kort. Kepler később egy tanítványát fogadja, kinek felfedi a tudás paradoxonját: míg a tudás elméleti, nem szolgálhat társadalmi célokat, s az lesz egy szebb kor, mikor a tudomány vívmányai érvényre jutnak és közkinccsé válnak a szabad gondolkodás eredményeként. Ádám újólag egy pezsgő, tetterős világot kíván látni: “(–Lucifernek–) Engem vezess te kétes szellemőr / Az új világba, mely fejlődni fog, / Ha egy nagy ember eszméit megérti, / S szabad szót ád a rejlő gondolatnak, / Ledűlt romoknak átkozott porán.”
11. Szín: London: Madách saját kora ez, a szabadversenyes kapitalizmus világa. Az emberi elme vívmányait egy szűk réteg már szolgálatba állította: a tőkések, a mágnások, a gépek tulajdonosai, aki halálra dolgoztatják munkásaikat, kegyelemkenyéren tartják őket, s ugyanakkor a versenyben maradás kényszerétől vezéreltetve igyekszenek minél silányabb árut piacra dobni. Ádám ismét szemlélődő hős, ki mindezt a Tower magasságából nem láthatja, míg le nem szállnak ezért mondja Lucifer: “Szép a magasból, mint a templomi ének, / Bármely rekedt hang, jajszó és sóhaj / Dallamba olvad össze, míg fölér. – / Így hallgatja azt az Isten, azért / Hiszi, hogy jól csinálta e világot. / De odalent másképpen hallanók, / Hol közbeszól a szív vezére is.” Felszállva London utcáinak nyüzsgő forgatagába, Ádám tanúja lehet a művészet, a kultúra megalázásának, kigúnyolásának: egy olyan világot lát, ahol csak a pénz számít, minden a tömegigények kielégítését szolgálja. Éva polgárlányként jelenik meg a téren, anyja kíséretében. Éva “eladó lány”, kinek számára anyja lehetőleg minél gazdagabb szeretőt keres. Először a mézeskalács szívet ajándékozó szerény polgárfiú képében megjelenő Ádám közeledését Éva mereven elutasítja. Másodjára a dúsgazdag kereskedőnek beöltöztetett Ádám arany ékszer ajándékait Éva elfogadja, s új udvarlójával már szívesebben kacérkodik, mígnem egy szentkép előtt elhaladva a Lucifer varázsolta ékszerek kígyókká változnak. A szín végén Ádám és Lucifer ismét a Towerba menekülnek, míg a lenti sürgés-forgás egy hatalmas haláltáncba torkollik: munkások, kocsmárosok, kéj-hölgyek egyenként mondanak ítéletet saját silány sorsuk felett, majd beleugranak a halálszakadékba. Egyedül Éva, az örök nő megtestesítője lépi át e szakadékot: ő még mindig őrzi magában az emberi értékeket. Ádám a szabadverseny eszméjének bukása után már csak az emberi észben, egy racionális társadalomban bízik.
12. Szín: Falanszter: Madách Fourié falanszter – elmélete alapján rajzolja meg a jövő képét. Félelmetesen precízen szerkesztett, de embertelenné vált világ ez, ahová Ádám és Lucifer cseppennek. Az érzelem és az egyéniség megsemmisül, mindent az értelemnek, a gondolkodásnak, a racionalizmusnak rendelnek alá, mindent a kollektív szellem hat át. Luther fűtőként, Platón pásztorként, Michelangelo széklábfaragóként jelenik meg a színben: művészet és filozófia már nem létezik, mindenki kénytelen valamiféle hasznos, gyakorlati tevékenységet folytatni. Felbukkan Éva is gyermekével. A Tudós a fiúcska koponyaalkatát megvizsgálva dönt a gyermek további sorsáról, neveltetéséről, s már készülne elszakítani őt anyjától. Ádám védelmére kel, ám a falanszter tudósai elmebetegnek minősítik, s csak Lucifer gyors közbeavatkozása menti meg őket, mikoris hirtelen eltűnnek a színről.
13. Szín: Az űr: Ádám megöregedve repül az űrben Luciferrel. Végső elkeseredésében el akar szakadni a földtől, “magasabb körökbe” vágyik. Már nem lelkesíti újabb eszme, megcsömörlik az emberiség fejlődésébe vetett hite. Ádám az anyagból való függésből vezeti le azt a véleményét, hogy az ember nem képes többé tiszta szellemi értékeket létrehozni. Végül mégis rájött, hogy az anyagtól való függetlenség tartalmatlanná teszi a létet: “A csillagok megettünk elmaradnak (S nem látok “célt, nem érzek akadályt.”) Szerelem és küzdés nélkül mit ér / A lét? Hideg borzongat Lucifer!” Lucifer már győzni látszik, hisz Ádám végleg el akarja hagyni a halandók szféráját, elhagyva Évát is, s ezzel elismerve a teremtés értelmetlenségét. A Föld Szelleme azonban nem engedi, hogy egy ember átlépjen a szellemvilágba: Ádám láthatatlan akadályba ütközik. Mikor visszanyeri eszméletét, vissza kíván térni a Földre, vállalván a küzdelem folytatását: “A célt, tudom, még százszor el nem érem./ Mit sem tesz. A cél voltaképp is? / A cél, megszűnte a dicső csatának, / A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja a küzdés maga.” Ádám e szavakkal az élet értelmének, az ember céljának konklúzióját mondja ki. Az emberiség sorra megbukott eszméiről is másképp vélekedik már. Ádám azt kéri Lucifertől, hogy vezesse vissza ismét a Föld-re.
14. Szín: Eszkimó világ: Az utolsó történeti színben beteljesedik a végső kiábrándultság. A Föld kihűlt, az Egyenlítő vidékén is jégtakaró borítja. Lucifer az emberiség ravatalát mutatja be Ádámnak: az ember teljesen elállatiasodott, már csak ösztönei éltetik. A még életben maradt eszkimó-vademberek a fókavadászatból sem tudják mindig fenntartani magukat, ezért néha egymás életére törnek. Ádám megpillantja Évát, s immár kénytelen kiábrándulni a szerelemből, a költészetből, az örök nőből is: Éva egy öreg, megcsúnyult, eltorzult eszkimó asszony. Ádám már nem kíván új korokba vándorolni, többé nem akarja már látni az emberiség jövőjét: saját jelenkorába vágyik vissza, hogy végre számot vessen a látottakkal. Végül Lucifer megtöri a varázslatot: “Ébredj hát, Ádám! álmod véget ért. – ”
Záró keretszín:
15. Szín: Paradicsomon kívüli pálmafás vidék: Ádám számára már csak egyet-len cselekedet maradt, mely saját akaratának szabadságát bizonyíthatná: az öngyilkosság. Ádám már el is indulna a sziklaszirt felé, honnan levetve magát véget vethetne nemcsak önmaga életének, de az egész emberiség kialakulásának is. Ekkor győzedelmeskedik a nő, akinek misztifikuma továbbra is feloldatlan marad: a nő, aki dacol az értelem szkepticizmusával, a racionális valósággal, mert ösztönei éltetik, az életért él és élni akar. Éva bejelenti anyaságát, Ádám ekkor megtörik, s belátja, hogy ő már sem-mit sem tehet. Ádám ekkor az Úrhoz fordul kérdéseivel. Az Úr nem ad választ Ádám kérdéseire. Ő azért teremtette az embert, hogy annak legyen szabad akarata, s ennek éppen lényeg az a bizonytalanság, melyben az Úr hagyja őt. Ezért áll a választás az ember előtt, hogy küzdjön vagy sem, hisz sosem tudhatja, küzdésének lesz eredménye, örök élet vár-e rá, nemesíti-e őt és utódait a küzdelem. Az Úr ha konkrét választ nem is, de biztatást azért ad. A végső konklúzió, a darabban megfogalmazódó szintézis az Úr szava: “Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

Lator László (Magyar lira 20)

Lator László (1927-) ha nem volt is az Újhold közvetlen munkatársa, költészetére az a szikár, fegyelmezett, mégis feszült formálás a legjellemzôbb, mely e kör lírikusait is jellemzi. Hosszú idôn át műfordítóként ismerték, s csak 1969-ben jelent meg Sárangyal, majd Az egyetlen lehetôség (1976) és Fellobban, elhomályosul (1986) c. kötete. Költeményeiben a mindennapi látványt a létezés drámaiságát összegzô szimbólummá tudja fejleszteni. Nyelve választékos, emelkedett, minden köznapi esetlegességtôl megtisztított, lecsupaszítva felfokozott nyelv.

Költészetében a körülötte áradó roppant anyagi világ,a mindenség rejtett áramainak tárgyiasítására törekszik. Ennek az áramlásnak nemcsak a felemelô, sugaras sodrását érezte, hanem az egész létküzdelem görcsös, szilaj, veszedelmes tartalmait, örvényeit is. Világa ellentétekben felfogott világ: szerves és szervetlen, kô és hús sivatag és éden. Az utóbbi az újszülött korábbi "vak paradicsoma" az anyaméhben, máskor az ifjúság tája, megint másszor a váratlan, kegyelemteljes ráébredés a létezés teljességére. Ide kapcsolódik a héj, a burok és a velük rokon képzetek (Kagylóba, héjba,1947-49).

Fa a sziklafalon c. verse (1956-67) a létezés drámaiságát képes éreztetni, azt, hogy az "üdvözült gyönyör s az iszonyat" közös tartalmai a létnek. A fa "mondhatatlan szépsége-árva-sága" a kivetettség közepette kiküzdött szépség értelmét hangsúlyozza. A látványt élesrajzú tárgyiassággal állítja elénk, de a rajzos elemeket expresszív élettel telíti, érezteti a látvány kiváltotta döbbenetet.

KÖLCSEY FERENC (1790 – 1838)

Sződemeteren született; apja –Kölcsey Péter– földbirtokos Álmosdon, anyja Bölöni Ágnes; 6 éves korában elveszíti apját és himlőben fél szemét; 12 éves korára teljes árvaságra jut; magányos, visszahúzódó természetű; 1796-1809-ig a debreceni kollégiumban tanul, a magány ellen az olvasásba menekül; érdekli az antik világ, görögül, franciául, később németül; ismerkedik a klasszicizmussal, nagy hatással van rá a felvilágosodás; példaképe Csokonai, az ő temetésén találkozik először Kazinczyval, vele 1808 és ’17 között levelez; Kazinczy hatására megsemmisíti fiatalkori verseit; jogi tanulmányokat folytat, melyeket 1809 őszén fejezett be, 1801-ben Pestre utazott joggyakorlatra; bekapcsolódik az irodalmi életbe, megismerkedik Horvát Istvánnal, Szemere Pállal, Vitkovics Mihállyal, Berzsenyivel, stb.; foglalkozik a német irodalommal, főleg Goethe iránt rajong; 1812-14 között hol Sződemeteren, hol Debrecenben, hol Álmosdon van; beteg; 1814 nyarán Pécelen van, ahol Szemerével megírja a Felelet a Mondolatrát; 1815-ben testvérével együtt Csekén él, úgy, mint Berzsenyi Niklán; 1826-29-ig szerkeszti Szemerével az első magyar esztétikai folyóiratot (Élet és Literatúra); 1829-től Szatmár megye aljegyzője, 1832-től főjegyzője, országgyűlési képviselő; Pozsonyban kezdi el írni az Országgyűlési naplót; 1835-ben lemond, megírja a Búcsú az Országos Rendektőlt (ebben hangzik el: Jelszavaink valának: haza és haladás); visszatér Csekére gazdálkodni, de azért még főjegyző; unokaöccsét, Kálmánt ő neveli; 1838-ban meghűl és meghal.

KORAI KÖLTÉSZETE

• ekkori írásai fájdalmat fejeznek ki (gyerekkora miatt)
• szerelmes nem volt igazán, egy általa elképzelt, tökéletes nő után sóvárgott, bár tudta, hogy az életben nem találja meg őt

ELFOJTÓDÁS (1814)
• a fájdalom kifejezése felkiáltásokkal, kérdésekkel, ismétlésekkel
• hosszúak a mondatok
• a boldogságot megsejti (1-6. sor), de utána rögtön el is veszti
• a fájdalmat, amit érez, nem tudja kifejezni, elfojtja (7-12. sor)
• ellentét van a vágy és a valóság között
• kulcsszó: sírni (ötször fordul elő)
• a főnévi igenév általánosít, személytelenít, időtlenít
• sok (7) tagadószó van  az ő fájdalma a legnagyobb
• szabálytalan a forma, a rímek, ezzel érzelmeket, vágyódást fejez ki  ettől romantikus
• az első hat sor személytelen, itt a jambikus verslábak az uralkodók
• a második hat sor viszont már személyes, itt a trocheus az uralkodó, itt van a legtöbb romantikus kép

VANITATUM VANITAS (1823)
• cím jelentése: hiúságok hiúsága (vagy hiábavalóságok hiábavalósága)
• I. versszak:
• felszólít a Biblia olvasására
• a Prédikátor könyve kezdődik így (Vanitatum vanitas...); ezt Salamon király írta: a földön minden hiábavaló
• az első versszak előrevetíti a tanulságot
• II. versszak:
• az emberi élet, világ jelentéktelen
• páratlan sorok: tények leírása
• páros sorok: az előbb leírtak reménytelensége
• III. versszak:
• történelmi tények, személyiségek leírása  őket is semmibe veszi
• IV. versszak:
• az emberi szív fellángolásait is csak pillanatnyi bohóságnak veszi
• V. versszak:
• Szókratész, Cato, Zrínyi küzdelmei hiábavalóak voltak
• a filozófia vívmányait is megtagadja
• ezek szerinte nem tartósak, könnyen összeomolhatnak
• VI. versszak:
• a művészetet, a művészeket lekicsinyli
• vívmányaikat nemcsak semmibe veszi, hanem nevetségessé is teszi
• VII. versszak:
• általánosít, keresi az élet értelmét
• az eddig nagynak vélt dolgok is változnak, elmúlnak, csakúgy, mint a boldogság
• VIII. versszak:
• az emberi életet is elfújhatja egy fuvallat, mint a gyertyát
• halála után az emberből nem marad meg semmi, még az emléke sem
• IX-X. versszak:
• egy lehetséges életforma: közömbösség a világ iránt, lelki nyugodtság
• vissza az első versszakhoz: minden hiábavaló
• jellemző a versre a metaforák, az oximoronok halmozása, az igék hiánya
• műfaja filozofikus óda
• szimultán verselés: versforma kis Himfy-strófa: 8 soros versszakok, 7 vagy 8 szótagos sorok
• rímképlete ababccdd

HYMNUS, A MAGYAR NÉP ZIVATAROS SZÁZADAIBÓL

A keletkezés háttere: 1823. jan. 22. (ill. 1829. Auróra)
A pesszimista hangvétel okai:
- a történelmi háttér (össze nem hívott ogy., aggódás a nemzet sorsán);
- személyes válság is erősíti (reménytelenség, vidéki birtokosi élet).
Műfaj: himnusz.
- antik eredetű műfaj, (fogalma?) a romantika feleleveníti,
- ebből következik a sajátos
versszerkezet: megszólít - kér - indokol,
megszólít - kér - fohász,
hangneme: ünnepélyes, emelkedett;
a romantikában a remény - kétségbeesés-csalódás-lelkesedés hullamzik.
Az alcímről: A magyar nép zivataros századaiból.
Jelzi a múltba tekintést:
- a cenzúra kijátszása;
- egyfajta költői magatartásmód is:
a költő egy XVI. sz.-i (a reformáció kora) énekmondó személyisége mögé rejtőzik,
belehelyezkedik szemléletmódjába  sorsazonosságot érez vele;
ez magyarázza a jeremiádos (panaszos), fájdalmas hangvételt:
- a bűnbánó hangot,
- a sajátos történelemszemléletet,
- az imajelleget,
-a biblikus ódonságot.
(Idézi a Szigeti veszedelem alapkoncepcióját is, másrészt a kuruc költészetet is.)
Szerkezeti értelmezés: Követi a jeremiádok szerkezetét:

I. Megszólít - kér (1.) II. Indokok (2-7.) III. Megszólít - kér (8.)
Megteremti a tragikus hangulatot: Szánalomért;
Istent kéri - más már nincs; inverziós ismétlés - erőteljesebb;
 van-e jövőkép? - esetleg lehet:
áldást, indokai: 
jókedvet, -ellenség, jobb, víg esztendő;
bőséget, -balsors,
védő kart - bűnhődés,
víg jövőt, (romant. túlzás)
Felsz. módú rövid igealakok:
- sürgetnek, zaklatottság;
2-7. vsz. belső szerkezete:

2-3. vsz. 4-6.vsz. 7.vsz.
Régmúlt, dicső múlt. Fordulat: a múlt egy másik oldala; összegzés:
-célja: a nemzeti öntudat táplálása, Isten csapásai - bűneinkért (csak egyet mindennek a következményei
-Isten áldásai - erényeinkért emel ki : belső széthúzás); 
(a reformáció gondolata) *a csapások történeli csapások: értékhiányos jelen:
a magyarság Isten kiválasztott - rabló mongos nyila, múlt-jelen képeinek ellen-
népe volt: - török rabiga, tét/párhuzamai.
- felhozád, általad, értünk... - belső széthúzás,
*természeti áldások sora: - üldöztetés, haontalanság ( legjobban ezt részletezi);
szép haza, *a szép hazából:
természeti bőség; - csonthalmok,
*történelmi áldások sora: - langoló, vérző ország,
virágzó Árpád-ház, - barlang;
hadi sikerek;
*értéktelített, gazdag világ: zaklatott:
ünnepélyes kifejezések, - felkiáltások,
emelkedett jelzők: - nyomatékos. ism.,
szent, vér, hős magzat, felvirá- - paradoxon (honját a hazában),
gozának, nektár, ért kalász, - romant. túlzás,
plántál, büszke - alliteráció.
Értékvesztések sora játszódott le.
Kölcsey többszörös ellentétpárra épít:
hajdan - most,
béke - pusztulás,
áldás - verés,
bűn - erény.
de ellentét/párhuzamok figyelhetők meg az 1-3. és az 5-6. vsz. képei között:
védő kar felé kard nyúl
szép haza szép hazám
hős magzat magzatod miatt magzatod hamvvedre
vad török sánca oszmán vad népe
Mátyás bús hada vert hadunk
Verforma:
Rímes időmértékes: trochaikus (ereszkedő  olykor lassító spondeusok)
Rímképlete: keresztrímes.
Utóélete:
1844-ben a Nemzeti Színház pályázatot írt ki megzenésítésére, melyet Erkel Ferenc nyert meg.
1848. aug. 20. volt az első hivatalos államünnep, ahol hivatalosan felhangzott a Himnusz, nemzeti énekünk.

ZRÍNYI DALA (1830)
• eredetileg Szobránci dal volt a címe, de átdolgozta
• pesszimista hangulat  reform-országgyűlés kudarca, ellenzék támadása, magánéleti magány
• a vers: egy vándor és Zrínyi párbeszéde (lehet Kölcsey párbeszéde saját magával)
• a vándor kérdései a dicső múltra vonatkoznak (a valósághoz képest csak ideák); a páratlan strófákban vannak
• a páros strófákban pedig Zrínyi válaszai
• I. versszak:
• a hősi haza keresése a jelenben, hova tűnt a hazaszerető magyar?
• II. versszak:
• kiábrándító válasz: a hősi haza letűnt, a magyarok elfásultak
• III. versszak:
• a harcok színtereit keresi, a magyarok régi hírnevét
• IV. versszak:
• a várakat lerombolták, a hősiesség helyett a gyávaság az úr
• V. versszak:
• a múltat tisztelő, arról példát vevő, küzdeni tudó népet keresi, azt, amelyik tudott előre tervezni
• VI. versszak:
• ez a legkiábrándítóbb: a hősi nép halott
• van ugyan egy olyan nép, amit magyarnak hívnak, ám azonban ez nem azonos a hajdani dicső magyarsággal
• „Vándor, állj meg!” – sírfelirat  nemzethalál

Kölcsey értekező prózája

A reformkor kiemelkedő írója, költője, politikusként is jelentős. Debreceni diákként Csokonai szellemében indult, majd a Kazinczyval való megismerkedés után szakított korábbi gyakorlatával -- Kaziczyt vallja mesterének. Az 1810-es évek végétől ismét mélyreható szemléleti változás következett be: ennek eredménye az elszakadás Kaziczytól és egy újfajta irodalmi eszmény, amely már a romantika felé mutat.
A 20-as 30-as években keletkeztek nagy versei (pl.).
A 20-as évek végén ogy. képviselő lesz. Ekkor születnek ogy. beszédei és az Ogyűlési napló c. műve. Miután az ellenzék erősödő intrikája miatt lemond, birtokaira vissazvonultan él haláláig.
Értekező prózájában 4 szakaszt különböztetünk meg:
I. Legkorábbi írásai a 10-es évekből származnak:
a) Költészetére előbb Csokonai hatott, majd megtagadva őt recenziót ír Csokonairól.
A Kaziczy-féle fentebb stíl szellemében elítéli "debrecenyieskedését".
Nem sokkal később megszületett Berzsenyi-tanulmánya is: nem érti metaforikusságát, "energiás képeit". Berzsenyit ezzel annyira megbántja, hogy ezt követően szinte alig ír, és csak 8 év múltán felel meg Kölcseynek  Antirecenzió.
b) A nyelvújításnak is híve lett.
Bár nem alkotott új szavakat, elsősorban a neológusok újszerű stílusa, nyelve, ízlése vonzotta.
1814-ben Pécelen írták Szemerével közösen az Antimondolatot, melyben megvédték Kaziczyt és a neológusokat.
Gúnyiratával sok ellenséget szerzett magának főleg Debrecenben.

II. Kaziczy és Kölcsey kapcsolata 1817 körül szakadt meg.
a) Erről tudósítanak az ún. "lasztóci levelek". Kölcsey gondolkodásában, irodalmi nézeteiben következett be a változás:
- elítéli a fentebb stil egyoldalúságát,
- a kibontakozó romantika hatására a nemzeti irodalom igényét sürgette,
- valamint az originalitást.
K. és K. elhidegülését mélyítette az ún. Iliász-pör (irodalmunk első plágium pere).
Kölcseyt felháborította, hogy a Kaziczy által megjelentetett Iliász-fordításban (melyet Vályi Nagy Ferenc végzett) olyan részletek is voltak - a fordító neve nélkül feltüntetve -, melyeket Kölcsey fordított.
Kölcsey ezt szóvá tette, de Kaziczy nem neki adott igazat.
b) Az ízlésbeli fordulatot jelzi, hogy a panaszos-fájdalmas líraiságból a dal egyszerűsége felé fordult költészetében (népdal, ballada, románc).

Ezt emeli majd rangra 1826-ban a Nemzeti hagyományokban.
Mohács c. emlékbeszédében megfogalmazza nemzetfogalmát  a romatika felé mutat:
a nemzet nem azonos a nemesi nemzettel, hanem olyan: ahol a szokások és az ősök egységgé fűzték paloták és kunyhók lakóit.
Nemzeti hagyományok: (Részletek a szöv.gyűjt.-ben!!)
Egyik legfőbb kérdése:
Mi a szerepe a hagyományoknak a nemzeti költészetben?
fontos szerepet tulajdonít neki  ahol ősi irodalmi hagyomány nincs, ott nemzeti poézis nem terem.
Vizsgálja a nemzeti költészetek fejlődését:
két típust különböztet meg:
- a görög típusú: belülről kifelé irányuló szerves fejlődés;
- ezzel áll szemben az a fajta fejlődés, melynek alapja az idegen példa követése.
Vizsgálja a magyar költészetet: pesszimista következtetésre jut:
a magyar kultúrában nem volt belső kezdeményezésből kiinduló fejlődés, ezért külső ösztönzéseknek van kiszolgáltatva;
azonban köznapi dalaink vannak (népköltészetünk), ebből megújulhat a nemzeti irodalom;
fájlalja, hogy a legősibb rétegei feledésbe merültek;
megemlíti eddigi nagyjainkat (Balassi, Zrínyi).

III. A 30-as évek:
a) 1829-ben meghívást kap megyéje politikai életébe - táblabíró lett, majd 1832-től követ Pozsonyban.
Az alsótáblán az ellenzék vezérszónoka volt. Mindmáig egyike legnagyobb szónokainknak.
Beszédei: pl. A magyar nyelv ügyében / A vallás ügyében / A papi dézsma tárgyában / Az örökös megváltás tárgyában stb.
Ez utóbbi beszédekor már folyt az intrika ellene (1834.), s ez oda vezetett, hogy lemondott megbizatásáról. Tettét nagy visszhang kísérte, az ogy. ifjúság gyászt öltött.
1835 februárjában mondta el búcsúbeszédét: Búcsú az országos rendektől:
a nemzethez intézett hitvallás, összefoglalása mindannak, amiért küzdött:
"Jelszavaink valának: Haza és haladás."
b) Amikor távozott Pozsonyból, magával vitte az Ogyűlési Napló megírásának terveit:
- feljegyzései dokumentumok, rögzíti az ellenfelek harcát, a vezető poltikusok tanácskozásait, az ellenzék intrikáját.

IV. Politikai végrendeletét a Parainesisben fogalmazta meg. (A szöv.gy. alapján beszélj róla !)
1837-ben jelent meg az Aurórában (folytatásokban).
Unokaöccsének, Kölcsey Kálmánnak ajánlja, de az egész magyar ifjúsághoz szól.
Alaptanítása: az ember nem önmagáé, hanem a közösségé;
csak akkor lehet boldog, ha önzetlenül másoknak szenteli életét.
Ennek megfelelően fejti ki parancsait:
- Szeresd az emberiséget!
- Szeresd a hazát!
- Törekedjél ismeretekre!
- Szeresd a nyelvet!
Kölcsey cselekvő hazaszeretetre nevel (lásd: Huszt, Eméklapra).
KÖLTÉSZETE A 30-AS ÉVEKBEN

• változás Kölcsey szemléletében: a filozófia és a politika optimistábbá teszi, ráébred arra, hogy csak a hazával kell foglalkoznia
• Széchenyi Hitel c. műve váltja ki belőle ezt a szemléletbeli fordulatot
• megjelenik nála az epigramma (Huszt, Emléklapra, Versenyemlékek)
• az évtized második felében ismét pesszimista lesz a hangulata

HUSZT (1831)
• Kölcsey valóban járt Huszt váránál 1825-ben
• első 4 sor: romantikus elbeszélés
• utolsó 4 sor: dráma
• disztichonokból áll
• kísérteties hatása van a versnek
• végén felszólítás: „Hass, alkoss, gyarapíts; s a haza fényre derűl!”

ZRÍNYI MÁSODIK ÉNEKE (1838)
• ismét pesszimista, az országgyűlés kudarca miatt
• lezárás lehet kétféle: optimista (megjavul a magyar nemzet) illetve pesszimista (eltűnik)
• dialógus: Zrínyi és a Sors beszélget  mindkettő Kölcsey énje
• a sors már előre meg van írva; Istenhez könyöröghet, befolyásolhatja, de a sors megváltoztathatatlan
• I. versszak:
• fohász a sorshoz: szánja meg a magyar népet
• kánya, kígyó: égi, földi veszélyek, a magyar nép külső ellenségei
• féreg: belső viszály
• senki sem segít a magyarokon, önmagukon kell segíteniük
• arra kéri a sorsot, vezesse ő a magyar népet, mert ha nem, akkor végveszélybe sodródik
• II. versszak:
• sors válasza: adott ő már a magyaroknak esélyt, nem siránkozniuk kellene egyfolytában, hanem tenniük kellene valamit
• bár a sors is aggódik a magyarságért, lemond róla, mert hiábavalónak érzi, hogy bármit tegyen értük
• III. versszak
• Zrínyi ismét szánalmat kér
• kimondja, hogy a belviszály a legnagyobb gond
• a haza anyaként jelenik meg a versben; a magyarok a hazájuk ellen vannak
• végül Zrínyi felháborodottságában kifakad: azt mondja a sorsnak, hogy pusztítsa el a magyar nemzetet, mert nem érdemesek arra, hogy éljenek, túl korcs
• bízik abban, hogy a jövőben talán lesz majd egy másik, jobb magyarság
• IV. versszak:
• a sors végzetszerű: az elkövetett bűnökért bűnhődni kell
• nincs semmiféle remény, teljes nemzethalál
• új jövő fog eljönni, ami vagy pozitív vagy negatív lesz; de mindenképpen MÁS

PRÓZAI MUNKÁI

• jobban ír prózában, mint lírában
• Kazinczy nagy hatással van rá: elsajátította a klasszicista esztétikát, lelkes híve lett a nyelvújításnak
• Szemerével megírja 1815-ben a Felelet a mondolatra című gúnyiratot, amivel sok ellenséget szerez
• 1817 után fordulat állt be nála: a romantika hatására elfordult a nyelvújítástól
• az 1826-os értekezésében, a Nemzeti hagyományokban már teljesen a romantika mellett áll
• az eredetiséget sokkal többre tartja, mint a fordításokat; szerinte a magyar irodalom rosszul, idegen mintára fejlődött
• ekkori tanulmányainak témája: a nemzet sorsa (Mohácsi emlékbeszéd)  szükség van olyan irodalomra, ami a nemzeti múlttal foglalkozik
• az 1832 – 35 között írt Országgyűlési napló hiteles történelmi beszámoló, prózai remekmű
• 1835 februárjában írja meg Búcsú az Országos Rendektől című beszédét  itt hangzik el a reformkor későbbi jelmondata: „Jelszavaink valának: haza és haladás!”

PARAINESIS KÖLCSEY KÁLMÁNHOZ (1834)
• jelentése intelem, buzdítás
• prózai remekmű
• legfőbb tanítása: az ember a közösségé, nem önmagáé, csak akkor lehet boldog, ha tud önzetlenül segíteni másoknak
• kora fiatalságát figyelmezteti, hogy felnőve sok csalódásban lesz részük, de az erényt ekkor se adják fel
• legfontosabb az emberiség és a haza szeretete
• a magyar ifjúságot a közösség szolgálatára kívánja felkészíteni; tanácsai:
• imádd az istenséget!
• törekedj ismeretekre!
• tudj jól szónokolni!
• ismerd tökéletesen anyanyelved!
• ismerj idegen nyelveket!
• olvasd a nagy írók műveit!
• ha írsz, minőségi munkát írj!
• vizsgálja, hogy az erények hogyan valósultak meg a történelemben; szerinte a történelem egy szakadatlan szál, az a bölcs, aki ezt követni tudja
• a fejlődés szükségszerű, az emberiség célja a haladás

Kölcsey Ferenc : Himnusz, Zrínyi dala, Zrínyi második éneke

1823. jan. 22-én írta.Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból, ez olvasható az író saját kéziratán.Az alcím a vers eredeti címének szerves tartozéka.Kölcsey visszahelyezi a költeményt a múltba, a török hódoltság orába, 16-17 századba , s beleéli magát az akkori protestáns prédikátor-költő helyzetébe.A vers követi a 16. Századi jeremiádok, vagyis siralmak, siralmas énekek történelem szemléletét, amely szerint az emberi történelem isten, neki köszönhető a jólét és a büntetések is, ennek megfelelően erős bűntudat hatja át a verset.

Műfaja: óda, hymnus.Fennséges tárgyat, magasztos eszmét, ünnepélyes hangon énekel meg.Istenhez szól.Szerkezete könyörgés-indoklás-könyörgés.
Szerkezete:
1 versszakban könyörgés az áldásért, kétszer.Ez a versszak keresztversszak.
2-3 strófában Isten múltbeli áldását sorolja fel időrendben.A dicsőséges múlt felidézése, értékgazdagságot tükröző költői képekben.A búza, a bor, a békesség motívuma a teljességet idézi fel.A múlt sikereinek áttekintése, honfoglalás, Magyarország felvirágzása, sikeres harcok a török ellen.
Az érzelmi tetőpont, amelyet alliteráció is hangsúlyoz, Mátyás ostroma Bécs ellen."S nyögte Mátyás bús hadát/Bécsnek büszke vára"

4-6 versszak a balsors évszázadainak ijesztő, nagyerejű romantikus képeit halmozza egymásra.A hajh fájdalmas felszólítást, hangulatváltást jelöl.Bűneink miatt jogos az Isten haragja, megérdemelt a büntetés, bár a sorcsapások, nemzeti tragédiák mértéke meghaladja az elkövetett bűnök nagyságát.5-6 versszak a vers érzelmi, hangulati tetőpontja.Komor indulatokat, feszültséggel teli, izgalmi lelkiállapotot sejtet.

7 versszak szinte észrevétlenül vált át a múltból a jelenbe, a jelen reménytelenségébe.A tehetetlen kétségbeesés, a kilátástalan pesszimizmus lesz úrrá a versben.Három ellentétpár áll tragikusan szembe a múlt nagyságával.Vár-kőhalom.Kedv s öröm-halálhörgés, siralom.Szabadság-kínzó rabság.Az utolsó szakaszban már csak Isten szánalmáért rimánkodik a bujdosó költő.A strófa, mely az imaformulával keretbe zárja a költeményt, nem egyszerű megismétlése az elsőnek, képei komorabbak, sötétebb színezetűek..Rímelése meglehetősen igénytelen, dísztelen, s ebben is követni kívánja a 16-17. Századi költemények kezdetleges rímtechnikájáz..

Zrínyi dala a hazafiúi keserűség és indulatos vád egyik leghatásosabb költeménye.Lírai dialógus ez, de a valóságos párbeszéd helyére belső dialógus lép.1830. júliusában írta, eredeti címe:Szobránci dal.A Vándor kérdései és Zrínyivel egybeolvadó énjének válaszai egyaránt az ő lekéből fakadnak ki.A páratlan strófákban kérdések, a párosokban az elutasító, tagadó válaszok hangzanak el. A Vándor egy messzi földről idevetődött idegen, aki a magyarságot csak régi nagyságának, dicső hőstetteinek híréből ismeri, s most szeretné azonosítani lelkében az elképzelteket a valósággal.A Vándor keresi a régiek legendás honszerelmét, a szép házat, az önfeláldozó hősök harcainak színterét.A válaszok kiábrándítóak, elutasítóak, leverőek.Az utolsó versszak összegzése megborzontató, a dicső nép halott.E strófa mondatainak grammatikai tartalmán túl a nemzethalál víziójának döbbenetét sugallja a görög sírfeliratokból ismert megszólítás is : "Vándor, állj meg!"

Utolsó nagy köteménye Zrínyi második éneke, 1838-ból, halála évéből való.A legpesszimistább műve a költőnek. A Cím utal a Zrínyi dalára, ez is lírai dialógus: Zrínyi és a Sors vitája.Zrínyi és a Sors szerepébe a költő egyaránt belevetíti saját tépelődéseit, ellentéteit.A Himnusz kérő, esdeklő hangján fordul ugyan Kölcsey-Zrínyi a Sorshoz, itt mégsem az irgalmas, vezekléssel kiengesztelhető , megbocsátó Isten a megszólított, hanem a görög-római mitológiából ismert végzet.Döntései megfellebezhetetlenek.A könyörgésben mégis ott bujkál a remény, hiszen az első strófa fohásszal indul és végzódik.Ebbe a keretbe helyezi a költő a szenvedő haza megszemélyesített képét, mely továbbiakban az anya képévé nemesül.A végveszélyt, mellyel szemben a haza védtelen, a halmozott metaforák egyenlőre nem konkretizálják, csak a szenvedés mértéktelen kínját érzékeltetik.Mégis az a benyomása az olvasónak, hogy valamilyen külső veszély fenyeget.

A második szakasz, a sors válasza, megerősíti a külső veszély, az idegen támadás képzetét.Mintha a végső ítéletet kimondó Sors együtt aggódna a könyörgővel.A harmadik versszakban a vád erősödik fel.Az eddig külsőnek érzékeltetett veszély váratlanul az ellenkezőjére fordul.Kiderül, hogy a haza fiai azért képtelenek a haza védelmére, mert ők a haza ellenségei.Az emiatti mélységes felháborodás érteti meg a bibliai átkozódást, a bűnös és gyáva nemzedék elpusztításásnak követelését.A strófát záró két sorban ott remeg a jövőre vonatkozó halvány képe "hüv anya" talán életben maradhat, ha "jobb fiak" születhetnének.A negyedik versszakban a törvény beteljesedik, a bűnökért bűnhődni kell, a büntetés megérdemelt. A Sors végső döntése könyörtelen, a hazának meg kell halnia.Mégis a záró szakasz gyengéd szeretet, szépséget sugároz, a vers befejezése valóságos lírai rekviemmé válik.A kegyetlen és égető fájdalom, mely a befejezésben lüktet, ezen a földön az öröm és boldogság lehetősége csak a magyarság eltűntével teremtődik meg.Az egyes versszakokat záró 2-2 sor minden esetben szentenciaszerű tömör kérést vagy ítéletet tartalmaz

KÖLCSEY FERENC (1790 - 1838) ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

A reformkor politikai fellendülése mindenek előtt az értekező próza korszerűsítését tette szükségessé. Ennek a feladatnak a teljesítésére először Kölcsey Ferenc vállalkozott, kinek életműve átmeneti jellegű: a romantikus elemek klasszicista vonásokkal s az érzékenység kultuszával keverednek benne.

1790. augusztus 8-án született Sződemeteren. (Ez a falu akkor Középszolnok megyéhez tartozott, ma Románia ÉNY-i részén fekszik.) A szülővidék elmaradottsága is szerepet játszott abban, hogy Kölcsey rendkívüli fogékonyságot mutatott a társadalmi egyenlőtlenségek s a politikai fejlődés kérdései iránt. Szülei a magyar köznemességnek igen régi, vagyonos, református felekezetű rétegéből származtak. Ő maga a debreceni református kollégiumban tanult.

Már diákkorában verselt, előbb Csokonai, majd Kazinczy hatására. Eredeti költészete jogi tanulmányainak befejeztével bontakozott ki. 1812-ben birtokára vonult vissza gazdálkodni. Magányában érezte a feszültséget a felvilágosodás polgári műveltsége és nemesi életmódja között. 1814-ben barátjával, Szemere Pállal együtt Feleletet írt a Mondolat c. röpiratra, melyet az előző évben adtak ki a Kazinczy vezette nyelvújítás ellen.

Életében döntő változás volt, amikor 1829-ben tisztséget kapott Szatmár megye vezetőségében. 1832-ben a megye követeként a pozsonyi diétára utazhatott, hol a szabadelvű ellenzéknek egyik szónokává lett. 1835-ben, amikor megyéjében a szabadelvű irány a maradiakkal szemben megbukott, lemondott tisztségéről. Kölcsey éppen a korábban perbe fogott Wesselényi Miklós védőiratán dolgozott, amikor 1838. ugusztus 24-én, a Szatmár megyei Cseke községben egy hirtelen jött betegségnek áldozatul esett.

ÉRTEKEZŐ PRÓZÁJA

Kölcsey jelentékeny költő volt, de értekező prózája terjedelemben és minőségben egyaránt felülmúlja lírai verseit. Költészetét könnyebb levezetni értekező műveiből. Magyar nyelven ő hozott létre először maradandót e műfajban.

Első alkotó korszakában, az 1810-es években főként bírálatokat írt. A Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetések (1815) és a Berzsenyi Dániel versei (1817) műhelytanulmánynak tekinthető. A bennük megfogalmazott, rendkívül szigorú értekezést az indokolja, hogy közvetlen költőelődei példájától el kíván rugaszkodni, mert új stílus megteremtésére törekszik. Felfogása ekkor még ellentmondással terhes: túl akar lépni az előző nemzedék eredményein, de klasszicista neveltetése még gátolja abban, hogy mindazt észrevegye elődeinek műveiben, ami előre mutat. Csokonai népiességét pallérozatlan vidékiességnek látja, és értetlenül áll szemben Berzsenyi metaforákat teremtő képzeletével, amely pedig döntő módon előkészítette a magyar nyelvű romantikus versírást.

Kölcsey második alkotó korszakát az 1820-as évekre tehetjük, amikor is a romantikus nemzetfelfogás került érdeklődése középpontjába. Ekkor írta legjelentősebb tanulmányait. A romantikus történelembölcselet és nemzetjellemtan segítségével a nemzet és az emberiség viszonyát éppen az ellenkező oldalról gondolta át, mint korábban. Kazinczy tanítványaként, a tízes évek elején még a világpolgárságnak következetes szószólója volt. A húszas évek közepére messze eltávolodott e korábbi felfogásáról. A német romantikusok hatására ekkor már minden nemzetnek egyedi értéket tulajdonított, s ezt a nyelvek és szokások sokféleségével indokolta. Mohács (1826) c. tanulmányában elkerülendő veszélyként írt annak a lehetőségéről, hogy az emberiség egyetemes fejlődése a nemzetjellemekben rejlő gazdagság eltűnését eredményezheti. A nemzetek egyenrangúságáról szóló tétele szabadelvű világképének szerves alkotórésze lett.

Nemzeti hagyományok

A klasszicisták világpolgár szemléletének romantikus ellentézisét legkövetkezetesebben Nemzeti hagyományok (1826) c. értekezésében fejtette ki. "Egész nemzeteknek, szintúgy mint egyes embereknek megvannak az ő különböző koraik" - így szól a tanulmány alaptétele. Ez a gondolat az 1820-30-as években már hazánkban is több munkában előfordul. Feltételezhető, hogy Kölcsey után másodiknak Széchenyi István gróf írt kinyomtatott szövegben a nemzetek életkoráról, de ugyanő Naplójában már 1816-tól foglalkozott a témával, melynek eredetét a történészek a római császárság koráig vezették vissza. Kölcsey akkor is Széchenyi nyomában járt, mikor azt állította, hogy a kezdeti hőskor a nemzet történetének egészét meghatározza, ez az időszak teremti meg a nemzet jellemét, hagyományát. Ez az álláspont azt a feltevést rejti magában, mely szerint a kultúra lényegét a folytonosság adja. Ha elszakadunk saját múltunktól, létünket veszélyeztetjük. Kölcsey érdeme a hagyomány irodalmi vonatkozásainak kifejtésében van: "Ahol az ősi hagyomány vagy éppen nincsen, vagy igen keskeny határokban áll, ott nemzeti poesis nem származhatik; az ott születendő énekes vagy saját lángjában sűlyed el, vagy külföldi poesis világánál fog fáklyát gyújtani; s hangjai örökké idegenek lesznek hazájában."

A Nemzeti hagyományok szerzője a fejlődésnek két válfaját különbözteti meg. Görög típusúnak mondja azt a szerves, belső kezdeményezésből kiinduló fejlődést, amely a fa növekedésére emlékeztet. Ezzel a lényegében romantikus gondolattal olyan fejlődésnek az eszméjét állítja szembe, melynek külső ösztönzés az értelmi szerzője. Idegen példa követését látja a római, a középkori keresztény és a humanista reneszánsz kultúrákban. Mivel a görög-latin ókort példaként tisztelő klasszicizmus a fejlődésnek csak ezt a második típusát ismerte, Kölcsey okfejtése egyértelmű szakítás a művelődésnek klasszicista eszményével.

Kölcsey volt az első azoknak a magyar íróknak a sorában, akik a magyarság múltjának elfogulatlan mérlegelésében a nemzeti önismeret elengedhetetlen feltételét láttak. Szerinte a magyar kultúrának, a költészetnek, belső kezdeményezésből kiinduló fejlődésre lett volna szüksége. Ez nem tudott létrejönni, s így a magyarság mindig külső ösztönzésnek van kiszolgáltatva. E borúlátó végkifejlet előtt akad egy megjegyzés a Nemzeti hagyományokban, amely később hatással volt Erdélyi János, Petőfi és Arany által képviselt népiességre. Ez az utalás pórdalainkra vonatkozik, amelyekben Kölcsey nemzeti kultúránk kibontakozásának lehetséges ösztönzőjét látta.

Kölcsey a nemzet visszamaradottságáért saját rétegét, a magyar uralkodó osztályt okolta, s ebben a vonatkozásban az 1848-as polgári forradalom előkészítője volt. "Ez a nép atyáinak bűneiért szenved" - írta egy 1834-es levelében.

Történetfelfogására döntően hatott bekapcsolódása a politikai életbe. Túljutott az elvont nemzetjelleg fogalmán, s történetibb szemléletet alakított ki. Országgyűlési Naplójának 1833-ban írt részei s ugyanekkor keltezett levelei tanúsítják, hogy felismerte: egységes nemzetről mindaddig nem lehet beszélni, "míg a népérdek név alatt legalább három különböző érdek él, miket egymással megegyeztetni (...) nem tudunk, meg nem is akarunk: a nemesség, a polgárság és a parasztság érdeke"; sőt még a nemesség sem egységes. A sajátságos történeti adottságok alapján így fogalmazta meg a korszellemet: "Hétszázezer nemes, és - tízmillió nemtelen ! (...) még adhatunk, várván köszönetet: de megtörténhetik, hogy adni fogunk kénytelen, köszönet nélkül."

Kölcsey kortársaival egyidőben távolodott el a rendi-nemesi szemlélettől, s vált a szabadelvű polgári felfogás hívévé. Wesselényi Miklós hatott rá közvetlenül, ki Balítéletekről c., 1831-ben befejezett könyvében a nemességnek és a parasztságnak az érdekegyesítéséről, valamint a jobbágyi sors megszüntetését célzó örökváltságról úgy írt, mint a forradalom nélküli szerves fejlődés egyetlen lehetséges módjáról. Amikor Kölcsey azt látta, hogy a magyar nemesség többsége nem hajlandó a Wesselényi által kijelölt úton járni, visszavonult a közélettől, és utolsó éveit cselekvő rezignációban töltötte.

KÖLTÉSZETE

A versek Kölcsey életművének mennyiségileg nem számottevő és minőségileg kevésbé jelentős részét alkotják.

Elfojtódás (1814)

Kölcsey a felépítés tudatos kísérletezőjének bizonyult, a költői mondattan megújítására törekedett. Első jelentős versében, az Elfojtódásban az állítmányt sokáig késleltetve, bizonytalanságban hagyta olvasóját afelől, hogy az egymás után következő sorok milyen szerepet fognak betölteni a mondat egészében:

"Ó sírni, sírni, sírni,
Mint sem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után;
Mint nem sírt senki még
Legfelsőbb pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?"

A várhatóságnak ennyire alacsony mértéke, az olvasó figyelmének ilyen erős felcsigázása a romantika fő újságai közé tartozott. 1814-ben Kölcsey még csak belefogott a kísérletezésbe, és csak félsikerig jutott el: az Elfojtódás a felütéstől lényegében különböző, de esztétikai hatásában vele egyenrangú középrész után szokványos és a vers eddigi részétől elütő retorikus kérdéssel fejeződik be, amelyet Berzsenyi joggal marasztalt el.

A vers Kölcsey egyéniségének tükre, s így önértelmező tartalmú. Esztétikai hibája, hogy belső egysége nem teljes. Az utolsó három sor, bár a vers lezárását, kiteljesedését biztosítja, kilóg a versből.
A vers kiáltás, amit a boldogság elvesztése vált ki. Lelkiállapota is megnyilvánul, de érzelmi egyhangúság van jelen. A vers ellentétekre (vágy - valóság, teljesség- teljesíthetetlenség) és az ismétléssel ill. késleltetéssel előidézett feszültségre épül.

Kölcsey az ellentétek pólusai között helyezkedik el. Ezzel magyarázható romantikussága.
A mű befejezése késleltetés: "Ki tud? ki tud?". Ez formailag kérdés, de tartalmilag felkiáltás és megállapítás, ill. válasz: senki nem tud sírni. A harmadik részben elfojtja a sírást, s mintegy "agyoncsapja" a verset ezzel a három sorral.

Himnusz (1823)

A műfajt a cím is jelzi. A könyörgés tárgyát már az első versszak megfogalmazza. A reformáció korának jeremiádjai a nemzeti történelem tragikus fordulatait azzal magyarázták, hogy Isten bűnei miatt ostorozza a magyarságot. S ez a bűnhődés az indok is egyben: "Megbünhödte már e nép a / a múltat s jövendőt!". Az első versszak egyben a keret része is, s így a vers végén kis változtatással megismétlődik.

A kereten belül a II. és III. versszakban a múlt pozitív történelmi képeinek leírása történik. Ezek: a honfoglalás, az Árpád-ház felvirágzása, magyarországi természeti képek, a Hunyadiak győzelmei a török ellen, Mátyás uralkodás és Bécs elfoglalása. Ezt a boldog múltat Kölcsey a versben Isten adományaként értelmezi, s így ez Isten dicséretévé válik egyben.

A IV. és V. versszakban a történelmi negatívumok és ezek oka jelenik meg. A történelmi negatívumok (tatárjárás, törökök, belső viszályok, a nemzeti egység hiánya) bűnhődésként jelennek meg, melynek oka a magyarság bűnössége.

A VI. versszak képe elsősorban Rákóczit jelenti, de bárkit, akit üldöztek a magyarság melletti kiállása, s tettei miatt. Ez a negatív múlt: bujdosás, elnyomás.
A VII. versszakban a múlt és jelen ellentétpárokkal történő szembeállítása következik (jelen - értékhiányos; múlt - értékesebb ,jobb). A történelem folyamán a magyar nép, a nemzet a szabadságot vesztette el. A kérését a bűnhődés részletes leírásával indokolja.

A VIII. versszakban már csak szánalmat kér Istentől. A szenvedést (bűnhődést) hangsúlyozza ki. Már a múltat megbűnhődtük korábban a történelemben, ezért a jövőt most, a jelenben bűnhődjük.
A vers hiányolja a nemzetből a nemzettudatot, ugyanakkor a himnuszból hiányzik az önbizalom, hiszen Kölcsey pesszimista, s ezt a pesszimizmust a vers trocheikus (H - R) lejtése fejezi ki, ami pesszimistább, mint a jambikus (R - H).

A Himnuszban is megfigyelhető Kölcsey szándéka költői nyelv megújítására. A mondat felépítésének bonyolítására irányuló törekvés megnyilvánul például az első versszakban:
"Isten, álld meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Balsors a kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
a múltat s jövendőt!"

Az ötödik sor az első sor tárgyát értelmezi, miközben állandó határozói tagmondatként a hatodik sorhoz kapcsolódik. A mondattani kidolgozottságnak ilyen fokát a klasszicizmus nem engedte meg.

ÚJ VERSTÍPUSOK

A húszas évek elejétől Kölcsey rendhagyó szerkesztésű mondatait már szerves versegészbe tudta építeni, s néhány művével a magyar romantikus líra verstípusait teremtette meg: a Zrínyi dalával a párbeszédbe kivetített monológot, a Vanitatum vanitasban a vele rokon önmegszólító verset, Csolnakon (1822) c. költeményével s egy-két más szövegével pedig az 1770-es évek német irodalmi mozgalma, a Sturm und Drang által kialakított dal (Lied) magyar változatát. Ezekben a magyar nyelven új verstípusokban teljes művészi hatású költeményeket írt, amelyek döntően hatottak a késői magyar költészetre - dalainak elégikus hangneme alap volt a lírikus Arany számára.

Vanitatum vanitas (1823)

A cím jelentése hiúságok hiúsága. Az írás, amelyre a versindítás hivatkozik: a Prédikátor könyve az Ószövetségből. A mulandóságról szóló tanítás a rezignált bölcsességet dicséri, visszatérő sora: minden hiábavaló.

Az elmélkedés innen indul, a tételt a történelemre alkalmazza: a hódítók, az erény és önfeláldozás példái, a filozófia és a művészet nagyjai minden tettükkel és alkotásukkal a hiábavalóság példáivá törpülnek. A tudomány, a történelem és a filozófia hiábavalóságával az emberiség értelmét tagadja. Az ellentétekben mozgó szerkesztés, a paradoxonok és oximoronok (értelmileg látszólag egymást kizáró ellentéteknek stilisztikai, rendszerint humoros összekapcsolása a beszéd során) sor a vívódó keserűség hangnemét teszi uralkodóvá. A gyors mulandóság képei az egyéni élet szintjén sem a biblikus belenyugváshoz, hanem a teljes tagadáshoz vezetnek az önmegszólítás zárlatában. Az ember végső célja a boldogság, de a halállal ez is hiábavaló lesz. Jó tanácsa az életre vonatkozik, mely szerint: érzelem, életcél nélkül közömbösen kell élnünk. A műből hiányzik a megoldás, a feloldás.

Kölcsey prózája és versei között szoros a kapcsolat. Élete végén, politikai reményeinek szertefoszlása után unokaöccse számára Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (1837) címmel összefoglalta intelmeit. A kiábrándultság az intelmekben is megnyilvánul. E műben azonban az erényes életet önértéknek tekinti a szerző, s a sztoikus magatartás mellett foglal állást. A természet és az emberiség sors szabta fejlődésének a gondolatát fejti ki. Ez összefügg kálvinista neveltetésével, az isteni eleve elrendelés hitével. A végzetszerűség elfogadása ellenére önismeretre, önnevelésre, haza és emberiség tevékeny szeretetére szólítja olvasóját.

Zrinyi dala (1830), Zrinyi második éneke (1838)

Kölcsey értekező prózájában lesújtó véleményt alkotott a magyar nemességről. Ez az ítélete késztette arra, hogy nemzethalál gondolatát fejezze ki prófétáló verseiben, a Zrinyi dalában és a Zrinyi második énekében.
A Zrinyi dala eredeti címe "Szobránci dal" volt, a cenzúra miatt változott. A második költeményben az elsőhöz hasonlóan párbeszédes formában vetíti ki sötét látomását. De míg a Zrinyi dalában a belső vívódást egyenrangú felek, a költő és a vándor kérdés-felelet sorában fejezi ki, itt a megszólított a könyörtelenül ítélő Sors. A Zrínyivel azonosult beszélő könyörgése és a végzet elutasító szava váltakozik, s az utóbbi zárja a verset.

Zrinyi dala

A mű kérdés-felet formában írt párbeszéd. A kérdező a vándor, a válaszoló a költő (esetleg Zrínyi). A vándor visszatér, s keres valamit, amit nem talál meg. Keresésének tárgyai: a hon - a magyar haza azonban megváltozott, negatív lett, nem hordozza már a dicső múlt értékeit; a bérc, ami a hősi hazát mentő török elleni harcok jelképe - ez azonban a válaszban nincs meg, az utókor (Kölcsey jelene) elfordult a múlttól; a nép, a magyarság - a magyarság itt van még, de ez már elvesztette mindazt, amiért magyarnak nevezhető: "Névben él csak, többé nincs jelen.".

A mű ostorozó vers. Az értékes nemzet = a múlt és az értéktelen jelen ellentétére épül. A magyar romantika visszatérő gondolata fogalmazódik meg: a nemzethalál, ami itt nem konkrét képben jelenik meg.
A vers formailag párbeszéd, tartalmilag azonban a költő monológja; párbeszédbe kivetített monológ.

Zrinyi második éneke

A mű a Sors és a költő "párbeszéde". A költő könyörög, hiszen a Sors magasabb rendű. Köztük alárendeltségi viszony van.
A vers kérés-felelet (elutasítás) formában íródott. Az I. versszak vészhelyzetet tár fel, melyek belső problémák is lehetnek, s a nemzet pusztulását okozhatják. Ezért a költő a Sors segítségét kéri. A Himnuszhoz hasonló kérések is megtalálhatók a műben.
A II. versszakban a Sors válasza következik: egy "épkézláb" nemzetnek egyedül kell harcát vívnia. A Sors indokai, amiért szembefordul a magyarokkal: a magyarok gyávasága, a Sors korábbi segítségeinek elpazarlása. Ez már elutasítást sejtet.

A III. versszakban a kérés intenzitása fokozódik. Kölcsey kéri a Sorsot, hogy a hazát (Magyarországot) őrizze, de a magyarságot pusztíts el bűnei miatt, hátha a jövőben megszületik egy új magyarság, mely jobb lesz.
A IV. versszak a Sors ítéletét hozza, amely kegyetlen és kategorikus: "Törvényem él". Ez nem enged további kérést, így nem folytatódhat a vers sem. Az ítélet szerint eltűnik a magyarság, s helyét új nép vesz át, mely kihasználja lehetőségeit (amiket a magyar nép elmulasztott). Kölcsey nemzethalálában a magyar hon a magyarok bűnei miatt szűnik meg.
A vers hasonló a Himnuszhoz (kérés), de itt megvan a válasz is. Erősebb az önostorozás és a nemzeti bűnök felsorolása általános (belső egység hiánya, külső segítség várása).

Rebellis vers

Rebellis = lázadó. Történelmi példákat hoz fel, olyan személyeket, akik a magyarság szabadságáért harcoltak. Az utókor azonban nem követte őket. Akkor még lehetőség volt a szabadságunk kivívására, de később nem éltünk vele. Ezért a költő a rabság átkát mondja ki. Itt nem tényként jelenik meg a nemzethalál, nem a sors hozza, hanem a költőnek kell megtennie a nemzet elátkozását. Ez a verse is nemzetostorozó (átok, romantikus jellemzők), amellyel a nemzetet próbálja meg felrázni.

A vers egy fordított imához hasonlít, melynek végkifejlete az, hogy a magyarság csak akkor él, ha szenved.

Huszt

Kölcsey egyik optimista verse. A nemzet számára van tanácsa, ezt az utolsó sor írja le. A vers agitatív, cselekvésre szólító mű, mely szerint: az alapvető érték a jelen; cselekedni kell, s el kell vetni a múltat.
Versformája epigramma (disztichonokból álló verses költemény). Az első verssor hexameter, a második verssor pentameter. A versforma klasszicizálódó. A műben a hexameter ötödik és hatodik verslába kötelezően daktilus (H - R - R) és spondeus (H - H).

Végkövetkeztetésünk: Kölcsey munkáiban a felvilágosult klasszicizmus és a romantika kettős hatása érvényesült. A legmaradandóbb írásaiban az ember s a nemzetsors végső céljáról értekezik. A Vanitatum vanitas és nagy prózai vallomásai belső vívódást fejeznek ki. Első volt a magyar értekezők sorában, akit következetesen elméleti igény vezérelt.

KÖLCSEY: HIMNUSZ, VÖRÖSMARTY: SZÓZAT ÖSSZEHASONLîTÓVERSELEMZÉS

Kölcsey Ferenc (1790-1838) :
észak-dunántúli református birtokos nemes család korán árvaságra jutott gyermeke. Vézna, beteges, fél szemét himlő következtében elvesztette. A társaságban visszahúzódó. Életét nagyrészt falusi magányban töltötte. A debreceni református kollégiumban tanult. Jogi tanulmányokat folytatott. Bírálja Csokonait. résztvesz a nyelvújítási mozgalomban. 1832-pozsonyi országgyűlési követ. 1832-ben írta a Hymnus-t, amelyet Erkel Ferenc zenésített meg.
Vörösmarty Mihály (1800-1855) :
Kápolnanyéken született, elszegényedett katolikus nemesi családból származott. Apja gazdatiszt, korán meghalt. Tanulmányai: Sékesfehérvár, Pest. Tolna megyében házitanító Perczeléknél, P. Etelkához fűződik reménytelen szerelme. Pesten tanít jogot és filozófiát. 1825-ben a Zalán futása c. eposzával országos hírnévre tesz szert. A Pesti színháznak ír darabokat. 1832: MTA tagja. 1836-ban írja a Szózat-ot. 1843:Csajághy Laurát feleségül veszi. Képviselő. 1855-ben hal meg.
1) A HIMNUSZ (1823)
- Himnusz = vallásos óda, fohász.
- Műfaja óda. Keretes szerkezetű mű. ( első-utolsó versszak a mondanivalót közrefogja, kihangsúlyozza.)
- 1. versszak: Fohász áldásért
- 2-3. versszak: Dicső múlt - honfoglalás, gazdag természeti adottságok, Mátyás király hadi sikerei, fekete sereg.
- 4-6. versszak: Szomorú múlt - váltás. A fájdalmat, a vereségeket több versszakon keresztül taglalja, mint a dicső múltat. Tatárok, törökök, belső viszályok, árulás, habsburgok, Bocskai, Bethlen, Rákóczi kudarca.
- 7. versszak: A múlt és a jelen képeinek felmutatása, "Vár állott.."= múlt, "kőhalom"=jelen.
- 8. versszak: A keret 2. fele, könyörgés szánalomért.
A 2-7. versszak a nemzeti történelem mérlege. E mérleg nyelve a balsors felé billen el. A jelen is kietlen: "Szabadság nem virul a holtk véréből". A különös dialektika (=ellentét) teszi mégis bíztatóvá a költeményt: többet szenvedett e nép, mint amire bűneivel rászolgált. "Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt."
2) A SZóZAT (1836)
- Műfaja : óda.
- Verselése : időmértékes.
- Szónoki KIĆLTVĆNY a magyar nemzethez.
- 1-2,13-14. versszak : szónoki keret, a mondanivaló művészi kifejezése. Felszólítás a rendületlen hazaszeretetre, a végén ennek megismétlése, szózat a jelenhez.
- 3-4-5. versszak : dicső , harcos múlt , ami helytállásra kötelez a jelenben is.
- 7-7. versszak : a költő bátor öntudattal fordul sokat szenvedett nemzete nevében az emberiséghez. Helyünk van a népek családjában.
- 8-9-10. versszak : a múlt és a jelen nagy erőfeszítéseinek meg kell hozniuk a szebb jövőt.
- 11-12. versszak : a szabadságért vívott harcban " a nagyszerű halál " kockázatát is vállalnunk kell.
3) HIMNUSZ-SZóZAT ÖSSZEHASONLíTó ELEMZÉS
Keletkezési körülmények:
Himnusz: 1823 sötét éveiben csak istenben bízhat a költő. Szózat : 1836 terror, börtön.
Téma:
Himnusz: a magyar nép története, múltja-jelene-jövője. Szózat : csak a dicső múltat említi.
Cím és alcím:
Himnusz: a műfajt jelenti, a cenzúra megtévesztésére. Szózat : a néphez szóló üzenet, felhívás.
A megszólítás, a megszemélyesítés iránya:
Himnusz: ima, dicsőítő ének - "felfelé". Szózat : minden magyarhoz szól. lelkesítő, buzdító egyenrangúság - "vízszintes".
Szerkezet:
Himnusz és Szózat : keretes.
Műfaj:
Himnusz és Szózat : óda.
Stílusuk:
Himnusz és Szózat : patetikus, romantikus. A romantika jellemzői: múltidézés,az isten megszemélyesítése, régies szavak és ragozás.
Verselés:
Himnusz és Szózat : időmértékes.
Hangulat:
Himnusz: ereszkedő. Szózat : emelkedő.
Megzenésítés:
Himnusz: Erkel Ferenc,1844 (ima, fohász, templomi ének). Szózat : Egressy Béni (magyar verbunkos toborzó stílus).
Mondanivaló:
Himnusz: A nemzeti történelem mérlege a balsors felé billen el. Nem lát kiutat a jelenlegi helyzetből - Istenhez szól. Szózat : Szónoki kiáltvány a magyar nemzethez.A múltat idézve keresi a jelen küzdelmeinek értelmét. Mindkét költőnél a múlt bemutatása történik, de a tartalom különböző. Vörösmarty visszaidézi azt, amire a jelennek a legnagyobb szüksége van (történelmi tudat nélkül nem létezik nemzeti tudat), saját kora elé a régi magyarokat állítja. Vörösmarty a magyar nemzettől várja a haza felvirágzását, míg Kölcsey a nemesi nemzetre számít.