Katona József

a) A Bánk bán című tragédia szerkezetének elemzése
b) Bánk cselekvésének és tragikumának összetevői Katona drámájában

Bánk bán

Katona József életpályája

Katona nemzeti drámánk írója: 1791-ben, Kecskeméten született, majd jogot tanult. Foglalkozott a drámaírással, de színészkedett is (Jeruzsálem pusztulása). Déryné Széppataki Róza iránt érzett szerelme viszonzatlan maradt. 1830-ban, elkeseredve, hirtelenül halt meg.

A Bánk bán keletkezéstörténete

A művet Katona egy 1815-ös drámapályázatra írta meg, melyet Döbrentei Gábor lapjában, az Erdélyi Múzeumban tettek közzé. Ezzel akarták megnyitni a kolozsvári színházat. Az eredményhirdetésen azonban fel sem figyeltek rá (!?). Később Bárány Boldizsár Rosta címmel kritikát írt róla, s ezt elfogadva Katona átdolgozta. A végleges változat 1819-re készült el, s mivel előadása tiltva volt, 1820-ban jelent meg 1821-es dátummal. Operaváltozatát Erkel Ferenc alkotta 1861-ben.

Műfaj, alaptéma, időpont

Műfaja történelmi tragédia, alakjai nagyjából valós alakok. Az alaptéma: a királyné öccse elcsábítja Bánk nádor feleségét, amiért Bánk megöli Gertrúdot. A hazatérő király véres bosszút áll, épp Bánknak nem esik bántódása. A dráma 1213-ban játszódik Esztergomban.
A témát Katona választotta, a cselekmény vázát készen kapta. Gondot okozott számára az udvari élet megrajzolása, ezért szerepel benne oly sok (15 %) idézet, ám ez olvasáskor nem észrevehető: ebben rejlik Katona eredetisége.

Szereplők:

II. Endre (II. András): magyar király (1205-35), felesége Gertrudis (merániai),
Gertrudis: merániai hercegnő, német, befolyással bír Endre felett,
Ottó: Gertrudis fiútestvére, menekül egy gyilkosság gyanúja elől.
Bánk bán: történelmi személyiség, nádor,
Melinda: Bánk felesége, spanyol,
Mikhál: spanyol menekülő,
Simon: Mikhál testvére,
Petur: bán, a királyné elleni összeesküvés vezetője,
Tiborc: nem élő személy, paraszt, Katona leleménye.

Bánk és Melinda

A Bánk bán egyszerre történelmi és szerelmi tragédia, a nemzeti lét és az ember problémája. Ez a sokféle szálból kialakult esemény teszi remekművé a darabot. A cselekmény 1213-ban történik, ám Bánk modern lélek. A címszereplő áll a dráma középpontjában: ő a legfőbb hatalom a király távollétében, Gertrudis pedig igyekszik távol tartani őt a hatalomtól, s minden hatalmat a maga kezében összpontosítani.

Ezzel a hőssel és az egész magyar nemzettel kerül szembe Gertrudis, a hatalommániákus. Tulajdonának képzeli az országot, s csak honfitársainak, a merániaknak kedvez. Bánkban a királyné és a magyarság (urak, nép) szembenállása akkor tudatosul, mikor hazaérkezik országjáró körútjáról. Megdöbbenti az országos nyomor, de az igazi csapás a magánembert éri, mivel Bánk bánnak Melinda a legfőbb: szerelmi házasságban él szép (spanyolos - ezért is figyelhetett fel rá Ottó) feleségével. Bánk az első felvonás alatt gyötrődik, képtelen a döntésre, a tudatos cselekvésre. Csapások sora éri: szemtanúja Ottó udvarlásának, kihallgatja Gertrudis kétszínű beszédét; akit felháborít Ottó esetleges kudarca, s inkább bátorítja őt.

A "tündéri láncok" széttépése

Biberach - most, hogy hazajött Bánk - inkább az erősebb fél oldalára áll. Az első felvonásbeli élmények zaklató hatása indítja el Bánk bán életének drámáját. Először zavarodottság lesz úrrá rajta: nem tudja mit tegyen, később azonban összeszedi magát, széttépi "tündéri láncait". Nem nagyúr többé, hanem ember: tetteit csak a haza és a becsület parancsa fogja irányítani.

Küzdelem kettős énje között

A továbbiakban drámai küzdelem bontakozik ki régi és új énje között: a nagy kérdés, hogy sikerül-e engedelmeskednie lelke utasításainak. A II. felvonásban elmegy az összeesküvők házába, Peturhoz. Átérzi ugyan a magyar urak panaszát, mégis lebeszéli őket terveikről. Itt tehát Bánk a nemesek közt a szegények képviselője. Nemsokára Biberach hozza a hírt, hogy Melinda és Ottó együtt vannak, Bánk siet haza, ám késve érkezik.

Hazugnak nevezi feleségét, az izgatja, hogy felesége hűtlen lett hozzá. Melindán a zavarodottság jelei mutatkoznak. Itt merül fel először Gertrudis megölésének szándéka, ez határozássá erősödik. Eldöntötte, hogy meg kell ölnie a királynét, s így bosszúálló lenne. Ettől az író megmenti őt, találkozik ugyanis Tiborccal, aki előadja híres panaszáradatát Bánknak, s minden sérelmeik okaként Gertrudist jelöli meg.

A végső tetthez, a királyné meggyilkolásához a nép szenvedései adták meg a végső lökést, Bánkban a személyes sérelem fölé kerekedik a Peturok és a Tiborcok együttes panasza.

A IV. felvonásban lezajló tettének ítéletét a haza (Peturok, Tiborcok) és a becsület (Melinda) együttes parancsa kényszerítette ki: tette jogos volt, ahogyan ezt később a király is elismeri.

Nemzeti hős - lelki halott

Az V. felvonás gyászjelenetében Bánk újra magabiztos, büszkén és öntudatosan vállalja a gyilkosságot: Gertrudis koporsójára vágja a királyi hatalom jelét. Bánk legfőbb célja itt, ebben a helyzetben az, hogy bebizonyítsa tette jogosságát: Gertrudis halála szükségszerű volt, különben polgárháború pusztította volna el az országot. A király igazat ad Bánknak, ám ő ekkor már lelkileg halott.

Bánk tragikumának értelme: magányos harc a világ gonoszsága ellen.
"Király, / a büntetés már ennek irgalom."

A REFORMKOR KATONA JÓZSEF: BÁNK BÁN

A XIX. század első felében Magyarországon is a kibontakozó romantika határozta meg az irodalom jellegét.
Napóleon legyőzése után, 1815-ben Ferenc császár, Sándor cár és III. Frigyes Vilmos porosz király "Szent Szövetséget" kötött. E szövetség őréül Metternich herceget szemelték ki.

Magyarországon 1812-től 13 éven át nem hívtak össze országgyűlést. A politikai ébredést külföldi események indították el. Ezek letörésére 1820-ban és 21-ben Metternich újoncokat követelt, a következő évben pedig két és félszeresére emelte a hadiadót. A megyéknek egy része szembehelyezkedett az alkotmányellenes intézkedésekkel. Bécs meghátrált; 1825-ben összehívták az országgyűlést.

Az 1827-ig tartó országgyűlésen kimondták, hogy a király minden harmadik évben köteles egybehívni a rendeket.
Az 1830. évi országgyűlésen határozatot hoztak arról, hogy senki sem viselhet közhivatalt, aki nem tud magyarul.

Az udvar ellenzéke először az 1832-36-os országgyűlésen lépett föl szervezett formában. Az ellenzéknek három válfaja létezett: sérelmi, merkantilista és szabadelvű. Az első képviselői a nemesség politikai jogainak figyelembevételét kérték számon, a második hívei kereskedelmi jogokat kívántak, a harmadik szószólói társadalmi reformokat s végső soron Magyarország függetlenségét. Széchenyit a merkantilista és a szabadelvű ellenzékiség közötti habozás jellemezte. Az 1832 végén megnyílt országgyűlés alsó tábláján Deák Ferenc és Kölcsey, a felsőn Wesselényi Miklós báró vezette a szabadelvű ellenzéket. Támogatást kaptak Kossuthtól, aki a vitákról Országgyűlési Tudósítások címen nem hivatalos lapot szerkesztett.
A szabadelvű ellenzék nem érte el a célját, mert az udvar a nemesség maradi részét mozgósította ellene. Az átalakulást akaró vezetők egy részét perbe fogatta és lecsukatta. 1841 elején Kossuth megindította a Pesti Hírlapot.

A politikai önállóságot Széchenyi az anyagi jólét következményének, Kossuth pedig feltételének tekintette. Az 1843-44. évi diétán a magyar hivatalos állami nyelv lett.
A szépirodalomban is éreztette hatását a centralisták csoportja, melynek Eötvös József báró, Szalay László, Csengery Antal s Trefort Ágoston volt a tagja. Míg Kossuth és a drámaíróként sem jelentéktelen Teleki László gróf a megyerendszer továbbfejlesztésével képzelte el a társadalom átalakítását, addig a centralisták úgy vélték, hogy a népképviseleti országgyűlés és a felelős kormány szükségtelenné teszi a vármegyerendszer fönntartását.

A reformkor az 1847-48-as utolsó rendi országgyűléssel ért véget. Törvénybe iktatták a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést, a népképviseletet és a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadságot. Fölszámolták a hűbériséget.

KATONA JÓZSEF (1791 - 1830)

Kecskeméti polgárcsalád fia. Apja takácsmester, aki fia taníttatására nem sajnálja az anyagi áldozatot. Jogásznak szánja. Az ifjú joghallgató azonban történeti tárgyú könyveket olvas, s tagja a pesti magyar színtársulatnak. Színész és fordító, dramaturg és szerző. Mégsem talált otthonra a színházban. Hozzájárult ehhez az a viszonzatlan szerelem is, amelyet a primadonna, a későbbi Déryné iránt érzett.
Apja haragudott a "komédiázás" miatt. A színházzal való kapcsolata meglazult (a színészetről nem nyújt hízelgő képet A rózsa c. vígjátéka), s 1815-ben a társulat el is hagyta Pestet.

A Bánk bánt az Erdélyi Múzeum 1814-ben meghirdetett pályázatára írta. A bíráló bizottság véleményéről nem értesült, a dicséretben részesített művek között nem szerepelt a darab. 1819-ben a székesfehérvári társulat jött egy időre a fővárosba. Katona átdolgozta a Bánk bánt, s a társulat műsorra is tűzte, a cenzúra azonban nem engedélyezte az előadását, csupán a megjelentetését. 1820-ban meg is jelent a dráma, visszhangot azonban nem keltett. Katona két tanulmányt is írt ebben az időben. Az egyikben Kisfaludy Károly Ilka c. darabját bírálta, a másikban a magyar drámaírás akadályairól értekezett.

A Bánk bánt fogadó közöny részben a kor színházi ízlésével magyarázható. A német lovagi rémtörténetek számíthattak sikerre. Kisfaludy Károly (1788 - 1830) darabjai, amelyeket a székesfehérvári társulat mutatott be, nem esztétikai értékükkel hódították meg a közönséget. Szerzőjük maga írta utólag A tatárok Magyarországon c. művéről (1811) egy epigrammában:

"Sok hazapuffogtatás, ok semmi, de szörnyű magyarság,
Bundás indulatok; oh be tatári műv ez!"

A darab a német lovagdrámák hatását mutatja, az emelkedett gondolkodású, lovagias ellenfelek harcát s az érzelmes és szerencsés végű szerelmi történetet. Kisfaludy drámáinak történeti jelentőségük van: közönséget teremtettek a magyar színháznak.

Katona más ízlésnek kívánt megfelelni, s ez magyarázza a visszhang hiányát. Kazinczy és Kölcsey Katona kritikai írásaira figyeltek fel, ezeket parlagiasnak és önteltnek tartották (az utóbbi vélekedésre Kisfaludy kritikája szolgáltatott okot). A kor irodalmi életén kívül rekedve Katona műve sem számíthatott az értők figyelmére.

1820-ban visszatért Kecskemétre. Szülővárosának tanácsától kapott egyedül elismerést. Ügyész, majd főügyész lett. Kecskemét történetét kutatta, de irodalmi tevékenységét nem folytatta. "...Ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyörészése, élelméről gondoskodik és - elhallgat" - írta előbb értekezésében. Jóslata a maga életében, sajnos, valóra vált.

BÁNK BÁN

A Bánk bánt 1833-ban mutatták be először Kassán, s bár sikeres volt, a kritikusok kevésbé méltányolták. Igaz, Arany János már 1836-ban többre tartja Kisfaludy legjobb tragédiájánál, a Stibor vajdánál - Vörösmarty viszont 1839-es kritikájában is elmarasztalja. Széchenyi István pedig ezt írja: "Megfoghatatlan, hogy a kormány megengedi egy ilyen esztelenség előadását. Rossz, veszedelmes tendencia." 1848. március 15-én Katona drámájával ünnepel a forradalom, 1861 óta Erkel Ferenc zenéjével operaváltozatát is sikerrel játszák.

Katona történeti forrásokból vette tárgyát. Bonfini és Heltai krónikájára támaszkodott. Bánk történetét ugyan többen feldolgozták már előtte, ő azonban valószínűleg csak két epikus változatot ismert. Szabadon használta a forrásanyagot. A cselekmény szerkesztésében és a jellemábrázolásban voltak mintái (Shakespeare, Schiller és a Sturm und Drang-drámák), de rendkívüli tehetsége, érzékenysége révén olyan eredeti művet hozott létre, amely egyedül állt a kor magyar irodalmában. Olyan társadalmi, politikai kérdéseket is érintett, amelyek később váltak igazán időszerűvé.

A dráma felépítése

A Bánk bán az első kiadás alkalmából írt "Jegyzés"-t, azaz előszót nem számítva, előversengésből (prológusból) és öt szakaszból (felvonásból) áll.
A színhely meghatározó jelentőségű abból a szempontból, hogy mely szereplő vagy szereplők kerülnek előtérbe az egyik vagy másik szakaszban.

A színhely, az idő, a szakaszolás-jelenetezés, a tempó, a beszédhelyzet és a szereplők mozgatása alapján fontos megállapításokat tehetünk. A színhely és az idő egysége érvényesül egy-egy szakaszon belül. A szakaszok önálló funkciót töltenek be a dráma egészében. Az előversengés és az első szakasz alapján feltárul az alapszituáció: A király és Bánk távollétében Gertrudis gyakorolja a hatalmat. Ottó ki akarja használni az alkalmat Melinda elcsábítására. A jogaikban sértett magyar urak elégedetlensége forrpontig jut. Petur hívására Bánk titokban visszatér, s ezzel a bonyodalom megindul. Az első szakasz mozgalmas, gyorsan változó színeiben a királyt és kíséretét kivéve minden szereplő színre lép. A dráma két alapvető rétege, a magánélet és a közélet egyaránt szerepel. A másodikban a közéleti, a harmadikban a magánéleti szál dominál, a negyedikben visszatér a közéleti probléma, főként a Gertrudis és Bánk közötti nagy összecsapásban. A királyné meggyilkolása és Peturék lázadása a negyedik szakasz utolsó jeleneteiben a drámai cselekmény tetőpontja. Az ötödik szakasz kibontakozása nem más, mint Bánk tettének mérlegelése. Igen fontos, hogy ez a mérlegelés a visszatért király színe előtt történik, aki ha nem is pártatlan, de kívül áll a drámai konfliktusban résztvevők világán.

Katona kedveli az "in medias res" kezdést: egyszerre a történések középpontjában találjuk magunkat.

Az in medias res kezdés a negyedik szakasz elején talányosnak tűnik. "Csak szúnyogok - csak szőnyeget nekik." - mondja Gertrudis. Katona színpadra szánta művét, ahol a szereplők szövegét kiegészíti a játék. A szerzői utasítások (instrukciók) alapján következtethetünk e "kiegészítés"-re. Gertrudis szövege egy levélre utal. A szőnyeg itt függönyt jelent. A mondat jelentése ez: szúnyogok ellen elég, ha leeresztjük a függönyt - azaz nem kell komolyan venni a levélben foglaltakat. (A levél tartalmát az olvasó csak az ötödik szakaszban ismeri meg: Pontio di Cruce, az illír helytartó figyelmeztet benne a délvidéki elégedetlenségre.) Gertrudis a levelet később (a Mikhál-jelenetben) újra felveszi, megnézi és visszadobja: ennek a némajátéknak a funkciója, hogy Gertrudis rádöbben, az elégedetlenséget komolyan kell venni. Mikhál elfogatása e levél nélkül nem politikai tett, hanem közönséges kegyetlenség. Gertrudis tettének valódi jelentőségét nem érthetjük meg, csak utólag, a levél tartalmának ismeretében.

Az első szakaszt Bánk nagy monológja zárja, a másodikat Petur bán keserű-gunyoros elköszönése, a harmadikat Biberach, a negyediket Gertrudis meggyilkolása és a lázadók összecsapása a királynéhoz hű emberekkel s végül az ötödiket Endrének az eseményeket tudomásul vevő és lezáró szavai.

A szakaszok belső egysége folytán zárlatuk berekeszt egy-egy eseménysort, a következő szakasz nyitánya nem közvetlen folytatás. (Az első szakasz utolsó jelenete után Bánk bán csak a második szakasz második jelenetében jelenik meg ismét, a második szakasz utolsó jelenete után Petur bánnal csak a negyedik szakasz utolsó jelenetében találkozunk, a haldokló Biberach szavait csak az ötödik szakasz ötödik jelenetében ismerjük meg.)

Politikai vagy szerelmi tragédia?

A dráma sikere és kritikai elismerése óta bizonyosnak látszik, hogy a Bánk bán a XIX. sz. legjelentősebb magyar drámája. Művészi jelentését illetően már eltérnek a vélemények. Vannak kritikusok, akik túl egyértelműnek látják a drámai bonyodalmat, Bánk tettében jogos elégtételt látnak a nemzetet ért sérelemért, és ezért feleslegesnek ítélik az utolsó szakaszt: "Bánk összeroppanását érthetetlennek, a királlyal való megbékélést pedig "hiperlojalitásnak", politikai engedménynek fogják fel. Mások azt kifogásolják, hogy jelentése túlságosan összetett: a politikai és szerelmi szál nemcsak erősíti, hanem keresztezi is egymást; Bánk habozása ebből a kettős kötöttségből ered, s nem világos, hogy melyik nemzetséget sújtja a sors: a bojóthit vagy a magyart?

Az első méltatók, Gyulai Pál és Arany János abból indultak ki, hogy a tragikus tévedések bizonyos történelmi helyzetekben elkerülhetetlenek, de sztoikus lelkülettel és állandó lelki készenléttel, a könnyelműség leküzdésével csökkenthetjük a végzet hozta katasztrófát, és talán megválthatjuk magunkat a végzettől. E tragikumfelfogás mögött az 1848-49-es szabadságharc elbukásának tapasztalata állt. Bánk jó szándékú ember, elvei nemesek, látja nemzetének szörnyű helyzetét, és segíteni akar. A körülmények azonban olyanok, hogy csak két rossz lehetőség közt választhat. A királyné és merániai udvaroncai élősködését szép szóval nem lehet megszüntetni, az erőszakos út pedig visszaüt azokra, akik szívükön viselik a nemzet sorsát, és magára a nemzetre is. Sem békésen, sem erőszakkal - ebben a dilemmában fejeződik ki Bánk bánnak s a drámának a végzetszerűsége.

E felfogás Lessing tragédiaelméletén alapul. A tragédia ennek értelmében egy tragikus vétség elkövetésének és felismerésének, valamint a vétséget elkövető hős bűnhődésének története. Ennek jegyében Gyulai Pál kitűnően tárta fel az alakok belső konfliktusait. Bánk tettét többszörös bűnnek tekintette, amiért kijár a drámai bűnhődés és a hősnek illő szánalom. Szerinte Bánk gyilkosságával az ellen az erkölcsi világrend ellen lép fel, melynek fenntartásáért elsősorban a felelős; Gertrudisban szeretett királyának hitvesét öli meg (maga Gertrudis pedig vétlen Melinda elcsábításában, hiszen Ottó altatóport adott neki, s a bán bűnét súlyosbítja, hogy közvetve Melinda halálát is okozza).

Arany János árnyaltabban ítélte meg a királyné felelősségét: elfogadva Bánk nézőpontját, hogy Gertrudis felelős Melinda elcsábításában. Hiszen korholó szavainak is az lehet a céljuk, hogy bátorítsák Ottót, abból a megfontolásból, hogy az elcsábított Melinda nem okoz botrányt, és így nem veszélyezteti az ő hatalmát. De Arany is vétkesnek ítélt Bánkot, mert tettével teljesebbé teszi a katasztrófát.

A mai értelmezők többsége nem fogadja el Bánk bűnösségének gondolatát. Az ötödik szakasz nyilvánvalóvá teszi, hogy Bánk vállalja tettét, amelynek erkölcsi, emberi indokai nem semmisültek meg. És mégis, ő az egyedüli vesztes, mert elvették tőle életének értelmét: az emberek becsülését és a családi otthon biztonságát. (Mint Sőtér István írja: nem erkölcsileg vesztes, hanem érzelmileg.) Erkölcsi igaza nem kárpótolhatja őt. Bánkot megrendítik Petur szavai is, melyekkel megátkozza az alattomos gyilkost, de az igazi csapás számára Melinda halála.
Van olyan értelmezés is (Barta Jánosé), mely szerint Bánk nem Gertrudisszal és királyával, hanem Melindával szemben követ el tragikus vétséget. Az első szakasz utolsó jelenetében inkább a békétlenekhez megy, s így Melindát kiszolgáltatja Ottó terveinek. Amikor megtörténik a baj, őrületbe kergeti hitvesét, megtagadva benne a feleséget és az anyát: "Atyaátok egy anyáért!". Később ugyan megenyhül, de azután Melindát Tiborcra bízza, s ő marad, hogy leszámoljon a királynéval. A gyilkosság után Bánk nem távozhat el alattomosan, kivált, hogy a király is hazaérkezett, neki helyt kell állnia s így nem mehet hitvese után, hogy védelmezze. Közben Ottó meggyilkolja Melindát: Így idézik elő Bánk tettei sorsszerű következetességgel hitvese halálát.

A különféle értelmezések a dráma más és más jelentésrétegét állítják előtérbe - de nem csak tagadják, hanem ki is egészítik egymást. A közélet és a magánélet problémái egyaránt szerepet játszanak Bánk tragédiájában. Ugyanakkor Melinda magára maradásában és tragikus sorsában Bánk lelki összeomlásának talán legfontosabb okát kell látnunk. Árnyaltan kell értelmeznünk az ellentétet, mely a magyarok és az "idegenek" között feszül. Nem csak az uralkodni vágyó merániaiak, a magyarok nyomorúságának okozói idegenek, hanem a sorsüldözött bojóthiak (Mikhál, Simon, Melinda) is. Sorsuk példázatszerű lehet a magyarok számára. Az ellentétek gazdag és árnyalt rendszere fő erénye Katona művének.

A drámai jellemek

A szereplőket Arany János szerint három csoportba sorolhatjuk. Gertrudis és köre: Ottó, Biberach, Izidóra; Bánk bán és köre: Melinda, Mikhál, Simon, Tiborc és Petur a lázadókkal; Endre köre: Myska bán, Solom mester. Szinte minden szereplő összeütközésbe kerül egymással, a szövetségesek (Gertrudis - Ottó, Bánk - Petur, Bánk - Melinda, Ottó - Biberach, stb.) között is ellentétek feszülnek. Valamennyi szereplőt küzdelemben látjuk, a színpadi történés összecsapásokból áll.

A gyakori összecsapások fokozottan igénylik a jellemek állandóságát, az indítékok egyértelműségét. A drámai történés során a legtöbb szereplőnek egy-egy uralkodó tulajdonsága kap hangsúlyt (Petur indulatos, Ottó gyáva, Melinda ártatlan).

Különféle sorrendeket állapíthatunk meg a szereplők között annak alapján, hogy hol helyezkednek el a társadalmi ranglétrán, milyen nemzetségből származnak, férfiak vagy nők, aktívak vagy passzívak, milyen mértékben függnek mások akaratától.

Helyzet és jellem szoros összetartozása a drámairodalom alapvető konvenciója. Ennek alapján szerepkörök alakultak ki. Ezek a kialakult szabályok Katona művében is érvényesülnek. A Bánk bán egyik vagy másik szereplője azonban nem annyikra egyértelmű jellem, mint amilyen a mű egészében érvényesülő konvenciórendszer alapján elvárható lenne.

"Gertrud nem egészen érthető" - írta Vörösmarty és ehhez csatlakozott Arany János is. Elsősorban a negyedik szakasz hatodik jelenetében található talányos viselkedése miatt. Annak megítélése, hogy milyen mértékben bűnös, közvetlenül érinti a Bánk bán tragikumának kérdését. Vannak magyarázók, akik a királynő ártatlanságának bizonyítására vállalkoztak. Mások szerint: Gertrudis hiú, romlott, aki hatalma fenntartása érdekében bárkit feláldoz. Egy harmadik felfogás (Sőtér István) szerint Gertrudis a világ gonoszságát képviseli, anélkül, hogy ő maga gonosz lenne, sőt anélkül, hogy vétséget követne el Bánk ellen. Nem az a bűne, hogy ártani akar az országnak, hanem az, hogy csak a maga rokonainak akar használni. Gertrudis a családi érdek rögeszméjének megszállottja.

A legtöbb vitát Bánk jelleme váltotta ki. Viselkedése számos értelmező szemében kétértelműnek, sőt érthetetlennek tűnt. (Vörösmarty egyenesen a színész tévedésének hitte, hogy Bánk csak figyeli Ottó erőszakos udvarlását s nem lép közbe.) Gyulai és Arany Bánk jellemének összetettségére következtettek abból, hogy hol aktívan, hol passzívan viselkedik. Bánk jellemét részben a romantika embereszménye nyomán értelmezték, s a kétféle "becsület" közt őrlődő, meghasonlott hőssé avatták.

Bánk tanúja Ottó kudarcot valló udvarlásának, majd annak a szemrehányásnak, melyet ezért Gertrudistól kap.
Az I. szakasz zárómonológja sok gondot okoz az értelmezőknek. A vívódó, bizalmát vesztett bán Gertrudisról alkotott indulatos véleménye egyértelmű. Az a döntése is, hogy a zendülést ő fogja megakadályozni (noha szerelme tartóztatja). De milyen tettre készül? Nem közli, csak azt, hogy ez élete kockáztatásával jár. A hazájáról és becsületéről egyszerre akarja leszakítani a fátylat: "Két fátyolt szakasztok el, hazámról és becsületemről".

Sőtér István értelmezése szerint "ez a monológ, mely a későbbieknél azért fontosabb, mivel magát a drámát bocsátja útjára: a puszta lelket lépteti színre, mintegy a személyiség valódi és megmásíthatatlan lényegeként, nem nádorként, s még csak férjként, apaként sem, hanem puszta lelke szerint kíván cselekedni."
Az önmagára figyelő lélek azonban a további szakaszokban (II., IV.) ismét nagyúrként, a király személyeként lép fel. A "tündéri láncok" mindvégig kötik Melindához és gyermekéhez. Ha fel is merült benne a gyilkosság gondolata, a II. szakasz ennek ellentmond. (Illyés Gyula 1976-ban átigazította a művet, s a monológot a III. szakaszba helyezte át!)

Bánk jóval szélesebb látókörű, mint akár Petur bán, akár Gertrudis, akik feltétlenül hisznek személyes hatalmuk és érdekeik érvényesítésének jogosságában, és kizárólag ebben hisznek. Bánkot az érzékenysége akadályozza ebben. S ez vezeti arra, hogy Tiborcnak és társainak szenvedéseit átélje s magáévá tegye. Tiborc mondja Bánkról: "ha tán asszonyt nem esmert volna, úgy / ő angyal is lett volna földeden!" (IV. 6.). Jellemének az a része, amelyet

Tiborc oly találóan jellemez angyalinak: a felvilágosodás emberbarátiságát juttatja szóhoz. Ez teszi érthetővé, hogy "puszta lélekként" akar küzdeni hazájáért és becsületéért:

"Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor a
midőn az Alkotó szavára a
reszketve engedő chaos magából
kibocsájta."

Puszta lélekként, nem nagyúrként. Bánk inkább költőre emlékeztet, mint államférfira, a felvilágosodás korának de különösen a Sturm und Drangnak érzékeny hőseihez áll közel. Érzékenységével, "angyali" jellemével nagyon is összeférhet a vívódás, a feldúlt lelkiállapot és az indulat, amely a drámában működik. Más kérdés, hogy viselkedésének valamennyi ellentmondását nem magyarázhatjuk ezzel.

Nem teljesen egyértelmű Biberach viselkedése sem. Cinikus elvei ("Ott van a haza, hol a haszon", I. 7.) ellenére meglehetősen szenvtelenül és ügyetlenül látja el intrikusi feladatkörét. Akiket tanácsaival támogat, Ottó és Izidóra, elégedetlenek vele és ő is velük (I. 7. és 8.). A remélt anyagi haszon elmarad, s köpönyegforgatása (hogy Bánkot figyelmezteti) nem jár számára előnyökkel. Biberach inkább keserű, mint cinikus. A "lézengő ritter" annyira kívül áll a világ dolgain, hogy semmivel sem képes azonosulni, így az általa segített aljas célokkal sem. Embergyűlöletének okait alighanem gyermekkori és későbbi tapasztalataiban, iszonyú élményeiben kell keresni, melyekről röviddel halála előtt beszámol (III. 5.).

Tiborc jelleme kevésbé összetett, drámai funkciója ellenben annál inkább az. Urához, Bánkhoz a patriarkális kapcsolat hűsége és bizalma fűzi: őszintén elmondja, amit gondol, egyedül tőle remél segítséget. Ő ismeri legjobban Bánkot, jelleméről is ő mondja a legfontosabbakat. A kétségbeesés sugallja dacosan keserű szavait (III. 3.). A jobbágyélet kilátástalansága lehetetlenné teszi, hogy becsületes maradjon. Megrendül hitében: sem a földi, sem az égi igazságosztásban nem bízik. Mégis becsületes marad, és megbízik Bánk igazságérzetében. Ez ad rendkívüli nyomatékot szavainak: mekkora lehet az elkeseredés ott, ahol az is lázítóan beszél, aki nem lázadó? Tiborc tragikus sorsa az utolsó csepp, ami megérleli Bánkban a számonkérés gondolatát.

Tiborc szerepe nem ér véget ezzel. Bánk tragédiája ismétli és lezárja az övét: a bán bukásával egyedüli oltalmazóját veszíti el. A patriarkális kapcsolat közössé teszi a nagyúr és szolga sorsát, s ezt a reformkorban és a forradalom idején a nemzeti összefogás mintájaként értelmezték. (Az érdekegyesítés alapvető kérdés volt, s éppúgy időszerűvé tette Katona művét, mint a zsarnokölés jogosságának problémája.)

A dráma nyelvéről

A Bánk bán az elszabadult indulatok világa, s a dráma nyelve is elsősorban az indulatok kifejezésében erőteljes. A felfokozott lélekállapotot árnyaltan érzékelteti a különféle retorikai alakzatok: az egyszerűségében hatásos oppozíciótól (Gertrudis: "A célod nem, de módjaid / utálhatom") az egyetemessé emelt állításig (Bánk: "Nincs a teremtésben vesztes, csak én!"), a hasonlattól (Bánk: "Mint vándor a hófúvásban, úgy / lelkem ingadoz határtalan / kétség között") a kevert metaforáig (Petur: "az emberekben nyargaló / tüdő csak a hazugság ördögének / lakása") és a rendkívüli erejű igemetaforáig (Petur: "csontjaimmal a meráni gyermekek / fognak tekézni"). Bánk és Petur, majd Bánk és Gertrudis vitájában a dikció gyors tempó - és hangnemváltásai keltenek feszültséget. Különösen dinamikus Bánk nyelve: hol emelkedett, nyugodt, teljes mondatokat formáló, hol indulatos, zaklatott, hiányos vagy befejezetlen mondatokra töredező. A modalitás állandó váltakozása is - állítás és feltételesség, felszólítás, felkiáltás, kérdés és tagadás gyakran váltja egymást - a szaggatottság, a belső vívódás benyomását kelti.

Természetesen a dikció is a jellemzés eszköze: Tiborc körülményes mondatai kérelmének visszás helyzetét érzékeltetik, ahogy Biberach tömör, bölcselkedő ítéletei a ritter távolságtartását vagy Petur ellentmondást nem tűrő hangneme a bán lényét teljesen betöltő elégedetlenséget.

A nyelvi megformálás túlmutat az egyes helyzeteken és jellemeken; ha nem is túl gyakran, de él a jelképteremtés lehetőségével: így válik általánosabb értelművé a "tündéri láncok" vagy a "jó éjtszakát" jelentése. A drámai nyelv tömörsége és jelképisége terén a magyar irodalomban Katona műve az egyetlen, amely Az ember tragédiájához mérhető. A megrázó panasz, a "Nincs a teremtésben vesztes, csak én!" éppúgy szállóige lett, mint a "Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál". A Bánk bán nyelve nehezen érthető. Már Gyulai is részben azzal magyarázta a mű visszhangtalanságát, hogy nem követi a nyelvújítókat, sem a régihez ragaszkodókat. Nem ismeri az ikes igeragozást, új szót - az egyetlen "érzemény"-en kívül nem használ, névmásairól pedig nehéz eldönteni, hogy kire vagy mire vonatkoznak.

Katona József: Bánk bán

Bánk vívódása a dráma szerkezetének középpontjában
A dráma különbözõ értelmezési lehetõségei
Katona József (1791-1830)
- ügyvéd Pesten
- 1815-ben fejezi be a Bánk bánt
- 1819-ben átírja
- 1820 Kecskeméten alügyész
- 1826 fõügyész
A mû keletkezése: az Erdélyi Múzeum 1814-ben meghirdetett pályázatára íródott
Megjelenése: 1820, de visszhangot nem keltett, 1833-ban mutatták be Kassán
Kritikai fogadtatása: Arany méltatta, Vörösmarty és Széchenyi elítélte
Forrásai: Bonfini és Heltai krónikája
Jelentõsége: korát megelõzõ eredeti mû. Olyan társadalmi, politikai kérdéseket is érintett, amelyek késõbb, a reformkor és a forradalom idõszakában váltak igazán idõszerûvé. A XIX.sz. legjelentõsebb magyar drámája.
Szerkezet, a cselekmény csomópontjai
Expozíció: összeesküvés készül Gertrudis ellen (a) merénylet Melinda ellen (b)
Bonyodalom: Bánk váratlan hazatérése országos körútjáról
Ellentét a magyarok és a merániak között
A cselekmény kibontakozása:
1. Bánk lecsillapítja a nemesi összeesküvõket
2. Biberach közlése a Melinda elleni merényletrõl; Bánk a palotába siet
3. Ottó merénylete Melinda ellen
4. Bánk és Melinda párbeszéde másnap reggel
5. Tiborc panasza Bánk elõtt a nép sorsáról
6. Bánk kisfiával a királynéhoz megy
7. a királyné elõszobájában Mikhállal találkozik; rábízza Somát
8. Bánk és Gertrudis vitája
Tetõpont: Bánk megöli Gertrudist
Megoldás: I. Bánk és II.Endre vitája
II. Bánk összeomlása
Bánk tragikuma
- ez a tragédia lényege
- törõdik a nép sorsával, lecsillapítja az összeesküvõket
- emelt fõvel vállalja a királyné meggyilkolását - ez változik
- Bánk meghódol a királynak - az egyenrangú félnek tekinti (vívni kész vele)
- a halott Melinda készteti megszólalásra, és az összeomlásának is motívuma
- Katona az összeomlást hosszan írja le
- látszólag omlik össze Bánk:
Petur megátkozta a gyilkost
Biberach halála elõtt ártatlannak mondta a királynét
- Bánk tudja: a nemzet ellen sok bûn terheli Gertrudist (II. Endre korában még nem volt nemzet!!)
- Bánk összeomlásának okai:
Belsõ harc: - nem okolja a királyt, de látja a nép sorsát és megpróbál tenni ellene
- nem lázadhat az udvar ellen (királyhû, lovagi nõtisztelet, fõnemes /nádor/)
- új vonások: a mû megírásakor a reformkor küszöbe a reformkorra mutat: újfajta hazaszeretet régi: új: csak a nemesség a nép a népet is a nemzetbe fogják Bánk fokról fokra gyõzi le a régi felfogást Magára marad: a nemesek kiállnak a sorból
Melinda halála
Nem oldotta meg a nép problémáit: hiába ölte meg a királynét
Elvesztette életének értelmét: Melinda halálával
- Bánki sértõdés: Bánkra hat: a feleségén esett sérelem
a nemzeti elégedetlenség
a fõnemesi elégedetlenség
Szereplõk
I. Gertrudis és köre - Ottó, Biberach, Izidóra
- a meráni udvartartás
II. Bánk és köre - Melinda, Tiborc, Petur, Mikhál, Simon
- a elégedetlen fõnemesek
III. Endre köre - Myksa bán, Solom mester
Jellemek
Petúr: indulatos
Ottó: gyáva
Biberach: cinikus
Melinda:ártatlan
Gertrúd: megítélése bonyolult: ártatlan, hiú, romlott, cinikus, a világ gonoszságát képviseli, anélkül, hogy õ maga gonosz lenne
Bánk: megítélése koronként változott: a romantikusok kritikai fenntartással fogadták, Gyulaiék elismeréssel, s a kétféle "becsület" közt õrlõdõ, meghasonlott hõssé avatták Jelleme: széleslátókörû, "puszta lélekként" akar küzdeni hazájáért, becsületéért, inkább költõre emlékeztet, mint államférfira (az érzékenység hõse) Míg Endre eljut oda, hogy megbocsát Bánknak, addigra összeomlik
Tiborc szerepe: a nagyúr és a jobbágy sorsközösségét példázza
Eszmei mondanivalója
- a történeti drámák magukon viselik az adott kor jeleit is
- idegen királyok elítélése
- nemzeti érdek: nemzeti függetlenség visszaszerzése
- az idegen hatalommal szembeni erõszakos fellépés bocsánatos bûn
- Bánk fejlõdése:eljut oda,hogy csak erõszakkal tudja megoldani a helyzetet
- Tiborc panasza adja a mûnek a nemzeti tragédia jelleget (egy végsõ lökés Bánk tettének végrehajtásához)
Nyelvezete
- a nyelvújítás elõtti nyelvet használja, ezért nehezen érthetõ
- XIX.sz. eleji stílusjegyek (romantika)
- Bánk nyelve rendkívül dinamikus
- a nyelvi megformálás sok helyen él a jelképteremtés lehetõségével (pl.: "jó éjszakát", "tündéri láncok" kifejezés)
- jól tagolt
Értelmezési lehetõségei
Gyulai Pál: (Lessing tragédiaelméletén alapul)
A tragédia: egy tragikus vétség elkövetésének és felismerésének, valamint a vétséget elkövetõ hõs bûnhõdésének története. Bánk tette többszörös bûn, amelyért kijár a drámai bûnhõdés és a hõsnek illõ szánalom. Arany János: Elítéli Gertrudist, felelõsnek tartja Melinda elcsábításáért, de Bánkot is vétkesnek tartja, mert tettével még teljesebbé teszi a katasztrófát.
Sõtér István: Bánk nem erkölcsileg vesztes, hanem érzelmileg
Barta János: Bánk Melindával szemben követ el tragikus vétséget
Mai értelmezések:
Általában nem fogadják el Bánk bûnösségének gondolatát.
Bánk az egyedüli vesztes.

Kassák Lajos (1887-1967)

Érsekújvárott született, apja patikaszolga, anyja mosónô. Tizenegy éves korában kimarad az iskolából, és beáll inasnak "Szporni úr" lakatosműhelyébe. Segédként szabadul, rövid ideig Gyôrött dolgozik, majd 17 évesen Pestre költözik. Mint vasmunkás több gyárban és műhelyben megfordul: dolgozik, szervezkedik, sztrájkol, ezért sorra elbocsátják. Az irodalommal az egyletben és a munkáskörökben ismerkedik.

1909-ben útnak indul, és Gödrössel, a faszobrásszal, majd Szittya Emillel végigcsavarogja Nyugat-Európát. Ezt a "nagy csavargás"-t késôbb így minôsíti: "az én eszmélése a káoszban ".

1915-ben egy fanatikusan újat keresô kis csoportot szervez maga köré és megindítja A Tett c. folyóiratot, a magyar irodalmi avantgárd elsô fórumát. A lapot 1916-ban betiltják, ám Kassák másik folyóiratot alapít Ma címmel (1916-19). A Tanácsköztársaság idején nyilvános vitát folytat Kun Bélával, aki a Ma irodalmát "a burzsoá dekadencia terméké"-nek nyilvánította.

Kassákot a Tanácsköztársaság bukása után letartóztatják. Szabadulása után, 1920-ban Bécsbe emigrál. Itt folytatja aMa (1920-25) szerkesztését, a folyóirat a nemzetközi avantgárd egyik fontos orgánuma lesz.1926-ban visszatér Magyarországra, és ismét folyóirat-alapításhoz lát, kiadja a Dokumentumot (1926-27) és a Munkát (1928-38).

1945 után rendkívüli aktivitással vesz részt az irodalmi és művészeti élet újraszervezésében: a Magyar Művészeti Tanács alelnöke (elnök: Kodály Zoltán), három folyóiratot is szerkeszt (Śj Idôk, Kortárs, Alkotás). 1949-tôl azonban más írókhoz hasonlóan ôt is elhallgattatják, csak 1956-ban szólalhatmeg újra.


Pályakezdés

Elsô költôi próbálkozásait a "munkásirodalom" akkor szokványos stílusa, népiességgel kevert századvégies hang jellemzi. Mintaképe Csizmadia Sándor, a Népszava költôje és Petôfi Sándor. Éri ugyan egy élmény, amely közelebb viszi igazi önmagához: "Kölcsönkaptam Berzsenyi költeményeit, s ezek a kemény, vasból és acélból való mondatok egyszerre átlöktek együgyű tépelôdéseimen" - de ez a gazdagodás még nemigen látszik meg versein. Amikor kezébe kerül a Holnap antológia, fontos felismerésekre jut: "Még sohasem olvastam ilyen nagyszerű verseket. Egészen mások, mint amit mi csinálunk, de azt hiszem, ôk az igazi költôk és nem mi. . ."Olvassa a Nyugatot is: "Ady fékezhetetlen indulataival, a többiek finom technikájukkal hatottak rám."

Játék-Élet címmel összegyűjti 1909 és 1915 között írt verseit, de végül úgy dönt, hogy nem adja nyomdába a verseskönyvet. Miközben ugyanis igyekezett "nyugatos" verseket írni, lassan ráeszmélt, hogy ô egyáltalán nem olyan, mint a nyugatosok.

Párizsban hallhatott elôször a modern művészetrôl, a kubizmusról, Cendrars-ról, Apollinaire-rôl: "észrevétlenül gazdagodtam a lelkemben, de ez a gyarapodásom még nem érett meg a világ részére (. . .) Amit magamba szedtem, az rétegekben lerakódott bennem, s csak alkalom kellett hozzá, hogy megoldódjon a nyelvem. . ."

Vándorútjáról hazatérve úgy érzi, hogy prózában jobban tudja magát kifejezeni. Misilló királysága c. regényét (1914) Osvát is elfogadja közlésre, de csak néhány év múlva jelenteti meg folytatásokban a Nyugatban. Verseskötettel Kassák csak akkor jelentkezik, amikor úgy látja, hogy már önálló költôi nyelven tud szólni. Saját hangjának megtalálását segítette a világháború kitörése.


Az expresszionista költô

Elsô verseskötete, az Éposz Wagner maszkjában (1915) mindössze 13 vers. A kötet zord, monumentálisra formált képeivel, harsány hangzataival vallomás "a vér és a tűz undok, fekete mocska" ellen. Nem közvetlenül kifejezett érzésekkel, indulatokkal, átkokkal vagy jajongásokkal pöröl a háború ellen, hanem azzal, hogy versben "megcsinálja", foghatóvá és láthatóvá alkotja a szavak anyagával, mintegy elôgörgeti magát a valóságot, belesűrítve egy-egy nagy erejű, komor, látomásossá emelkedô képbe. "A versek végtelen, forradalmas, kaotikusan vajúdó, tűzben és füstben tekergô sorai a mai lelket zengetik meg - írta Kosztolányi -, és a szavak, melyeket mintha felrobbantott volna a világ katasztrófája, új pályákon keringenek."

Az Éposz Wagner maszkjában és A Tett c. folyóirat megjelenésétôl (1915) számíthatjuk a magyar avantgárd történetét. A magyar avantgárd a világ forrongásban lévô művészeti törekvéseitôl kapott elindító ösztönzéseket, de önállóságra törekedett. Kassák és társai a Marinetti-féle futurizmustól csak esztétikai nézeteit kölcsönözték, de tagadták a háborút és erôszakot dicsôítô agresszív elveit; inkább az orosz futuristák, a baloldali német expresszionisták politikai radikalizmusával azonosultak, és hatott rájuk a francia kubizmus új szerkezeti rendet kutató személete.

A mozgalom magát aktivizmusnak nevezte. Az aktivisták meg akarták szünteti a távolságot alkotás és hétköznapi tevékenység között, a műalkotást elsôsorban tettnek tartották, cselekedni akartak, beleszólni koruk életébe. Az expresszionistákkal egybehangzóan az ösztönös érzelmi tartalmakat akarták megszólaltatni, és ezt a törekvésüket összekapcsolták világmegváltó, szociális gondolatokkal, a felelôs társadalmi cselekvéssel. Célul tűzték ki az új embertípus, a "kollektív individuum" megteremtését.

Az aktivista költôk átütô, dinamikus művek létrehozására törekedtek. Igyekeztek összeforrni az emberi közösség és a természet dolgaival, szimultanista módon jelenítették meg a külsô és belsô eseményeket. Fel akarták mutatni a kavargó világ arcát: a nagyvárosi életet, a "roppant metropoliszok" vegetációját, a technika csodáit. Míndent mozgásban levônek láttak, szemük elôtt a nyomorúságos vagy a diadalmas élet látványa kavargott: siratóénekeket és örömtôl duzzadó ódákat írtak. Következetesen a szabad vers művelôi voltak. Az aktivizmust az expresszionizmus magyarországi változatának tekinthetjük.

A Mesteremberek (1914) Kassák elsô klasszikus értékű megszólalása, mintegy magába foglalja az induló költô teljes programját. Kassák visszaemlékezése szerint Osvát a következô szavakkal utasította vissza: "Uram, ez nem vers, ez szekérdöcögés." Nem vállalták a közlését másutt sem, végül A Tett 3. számában jelent meg 1915-ben.

Már a szöveg elsô szava (Mi) jelzi, hogy itt a közösség hangját halljuk; ennek alapján közösségi drámai monológnak nevezhetjük a verset. Hangnemét tekintve a himnikus ódával tart rokonságot.

A beszélôk negatív jellemzést adnak magukról: "nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok / és hôsök sem vagyunk". Az utóbbiból a háború elutasítása következik: a 3-5. sor monumentális képe holtakat láttat az egész földön. A költemény nem a "hôsöket dicséri, hanem az építkezô embert. A "mesteremberek" a jövô emberei, szavaikból erô sugárzik és a technika iránt érzett lelkesedés. Elvetik az ábrándokat, az immorális szórakozató ipart. A költô hatalmas szerkezetek, építmények látomását tdézi elénk. Egyre emelkedik a pátosz
(anyagfelsorolás, túlzás, expresszív kifejezések), majd kozmikus hasonlattal ("mint az ég szédületes meteorjai") teljesedik ki a monumentális program, mely az új ember eljövetelét is meghirdeti. A művészet hivatása, hogy "az idôk új arcát" énekelje, kiterjesztve a programot egész Európára. A nagyvárosok felsorolása a vers zárlatában az erô élményét is növeli.

Kassák ebben a költeményében a művész újszerű eszményét is megfogalmazza: a szórakoztató, a "szép" verset elôállító költô vagy az egyéni látnok helyére a közösségi alkotás prófétáját állítja.

1. Figyeljük meg, hogyan érvényesül a költeményben Whitman tág lélegzetű versmondatának hatása!

2. Hasonlítsuk össze Kassák költeményét Ady "Góg és Magóg fia vagyok én" kezdetű és Babits A lirikus epilógja c. versével !

A Tett elsô verse, az Örömhöz c. expresszionista óda (1915) a világ- és önátalakítás feltétlen bizalmát és vágyát fejezi ki. Kassák Az izmusok története c., halála után kiadott könyvében (1972) így kommentálja: "Ez már a modern, XX századi irodalom hangja. Amikor a vers iródott, Verhaeren és Apollinaire még élt; s én az ifjú költô valóban nem a halál rokona voltam, hanem azoké, akik az élet új szépségét énekelték." A költemény kijelentô mondatai közül kiemelkedik a második és az utolsó elôtti sorban a lásd felszólítás. A kijelentéssorozat éppen ettôl az ismételt felszólítástól kapja sajátos, ünnepi retorikáját, bensôségesen boldog, büszke, magabiztos ódaiságát. Ez fejezi ki a fölütésben a múlttal való leszámolás sürgetô ösztönét, a meggyôzés társkeresô vágyát, a zárlatban pedig a kinyilvánítás megtörténtének örömét, a meggyôzés teljesülésének büszkeségét, az együttes cselekvés biztonságát.

A vers egy pusztulásra érett, egy életet fojtogató állapot megjelenítésével indít. Ez az állapot a beszélôt körülvevô világ számára még jelen (most); a beszélô tudata, akarata számára már múlt (már). Sôt a beszélô számára valójában a költô jelene is múlt, melybôl környezô világára jövôlátomása felôl csak visszatekint.

Az idôszembesítéssel együtt végbemegy az állapot- és magatartásszembesítés is. A múlt félelmetes járványaitól rémült városok képei halotti himnuszok, temetési szertartások s gyászzsolozsmák motívumaival kapcsolódnak, hogy aztán mámoros diadalénekbe váltson át a költemény. Az állapotszembesítés mibenlétét a második strófa elsô két sora pontosan ki is mondja.

Ami ezután következik, az a vágyott új világ boldog és büszke, telt és férfias himnusza. A 3. vsz.-ban a beszélô esz.1. sz.-bôl átvált tsz. 3. sz.-be, majd a cselekvés pillanatában viszszavált esz. 1. sz.-be, mintegy éreztetve, hogy az etikai döntés az egyén joga, kötelessége, érdeme, akkor is, ha az a közösségi cselekvés együttes vállalásának jegyében történik.


1. Figyeljük meg, hogyan ötvözi a költô a zsurnaliszta, jelszavas jelenet- és képtöredékeket a liturgikus, kultikus látomás- és motívumtöredékekkel!

2. Figyeljük meg, hogy egymástól milyen távol esô nyelvi és fogalomköri (ipari, politikai, mozgalmi, vallási, filozófiai, utcanyelvi) rétegekbôl származó szavakat, kifejezéseket vegyít a költô a vers szövegében!

3. Figyeljük meg a különféle (gyengéd és nyers, elkoptatott és szokatlan, egyszerű és irodalmias) szószerkezetek, szókapcsolások vegyítését!

4. Mi a funkciója a mozgalmas, energikus igei állítmányoknak?

5. Figyeljük meg, hogy a versbeszéd ritmusa mennyire egybeesik a beszéd biológiai ritmusával!

Kassák a 10-es évek második felében írt verseit második, Hirdetôoszloppal c. kötetében (1919) gyűjti össze. Ezekben a költeményekben a költô mindent dinamikusan él át, a kifejezést a lehetôségig, igésíti, maximális expresszivitásra tör.

Expresszionizmusának kiteljesedése a Máglyák énekelnek c. prózaverse (1920) a forradalmak korszakáról.
A lírai-gondolati jellegű elbeszélô költemény fôhôse, a "szakállas ember" a maga különharcát vívja az ember megváltásáért.


A Dadától a konstruktivizmusig

Világanyám c. gyűjteményes kötete (1921) az elsô korszakából a másodikba való átmenetet mutatja. A kötet elsô könyve az Éposz Wagner maszkjában. Második könyve a Hirdetôoszloppal anyagát hozza, és még öt új darabot. Az utolsó: O x 0 = 0 (1920), tagadása egy Kassáknál gyakran visszatérô igazságnak, a 2 x 2 = 4-nek.
A kórházban keltezett költemény a holtpontra jutott élet, a teljes semmi lázálmas víziója. Alapélménye a széttöredezett világ káoszának átélése: "A reménytelenség bazalt oszlopai virágoznak fölöttünk. . . " A költô ekkori állapotának a Dada felelt meg legjobban. A kötet harmadik könyve 18 cím nélküli, számozott vers. Ezek
az "öntémájú" költemények a logikai kötéseket fölbontó dadaista kísérletek. Bár Kassák sosem volt a szó teljes értelmében dadaista, az emigráció elsô éveiben megjelennek írásaiban ennek az irányzatnak a vonásai.


A ló meghal a madarak kirepülnek

A bécsi évek legnagyobb költôi teljesítménye A ló meghal a madarak kirepülnek c. költemény (1922). Elôször a 2 x 2 elnevezésű folyóiratban jelent meg (481. sora is így hangzik: 2 x 2 = 4), képszerűen nyomtatott címmel s folyamatosan szedve, az egyes részeket csillaggal elválasztva, nem sorokba tördelve.

Két hasonló típusú költemény példája is ösztönözhette Kassákot műve megírására: Apollinaire Egöv (1912) és Cendrars A transzszibériai expressz és a Franciaországi kis Johanna prózája (1913) c. verse. Mindkét költemény emlékeket idéz, és rokon bennük a kószálás, vándorlás, utazás ihletbeli alaphelyzete is.

Kassák művében egy nyugat-európai csavargás emlékei 1909-10-bôl úgy jelennek meg, amint azok az idôközben művésszé érett, bécsi emigrációjában tevékenykedô egykori csavargó tudatában az 1920-as évek elején felidézôdtek. Ezekben az években kezdte írni önéletrajzát, az Egy ember életét is, a költemény az önéletrajz elsô három kötetének, elsôsorban a Csavargások könyvének lírai sűrítménye.

Kassák poémája tudatosan megszerkesztett nagyszabású szintézis, melyben a reális és irreális, a szubjektív és objektív elemek, a pozitív és negatív értékek állandóan egyensúlyozzák egymást. A vers sodra, egyhuzamú
dikciója - nagy betűvel kezdôdik és ponttal fejezôdik be, közben nincs központozás - az elôadás folyamatában, az emlékezés szüntelen áradatában mintegy úsztatja a reális elemeket, képeket, kifejezéseket, és vegyíti
ezeket az elvontakkal, az irreálisokkal. Éppen ez teszi az emlékezést hitelessé és szuggesztív hatásúvá: az erôs
valóságelemek hitelt adnak az elvontnak, az irreális pedig lebegôvé, emlékszerűvé emeli a reálisat is.

A költemény szövegében ábrázoló (leíró v. elbeszélô), értelmezô (reflexív, gondolati) és önkifejezô részletek
váltják egymást, de ezek gyakran egyidejűleg is jelen vannak. Ezt megfigyelhetjük mindjárt a vers elején az
alábbi három sorban:

a gyárkémények alatt ültünk

tudtuk holnap a görbe vonalak

ho zsup ho zsup

Az idézett elsô sor életrajzi hitelű valóságmozzanat (ábrázoló), melyben ott rejlik a lent ("alatt') és a fönt érzelmi-gondolati szembeállításának lehetôsége. A következô (értelmezô) sorban a "görbe vonalak" látszólagos elvontsága az elbeszélés szerves részévé válik a belgiumi utazás során: "de azért mégis itt értek bennem öszsze a görbe vonalak / itt találkoztam össze szittyával aki zürichbôl jött és chilébe készült vallásalapitónak". Az önkifejezô "ho zsup" élesen fölcsapó, kétszer jambusi (v - v -) halandzsája nemcsak a személyes kitörésvágy érzékletes kifejezôje, hanem a fönt ("a madarak") világát is megidézi egy pillanatra.

Ebben a három sorban megfigyelhetjük a költemény különbözô stílusrétegeit is: köznapi (néhol durva, közönséges), emelkedett és ironikus (néhol parodisztikus) mozzanatok fonódnak benne össze szerves egységgé.

A művet egymásba fonódó motívum-sorok szövik át. Ezek közül talán a legfontosabb a címben is szereplô ló- és madármotívum. A nyitó képben mindkettô az idô képzetét idézi föl: "Az idô nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta szárnyait mondom széttárt vörös kapu". A ló, az idô kinyitotta száját, nyerített; a madár, a papagáj kinyitotta szárnyait; az összetett, több rétegű költôi képbe még egy motívum illeszkedik: a széttárt vörös kapu. A vörös a vér és a forradalom színe; a vörös kapu a test és a jövô kapuja, felidézi általában a fogantatást és a jövô születését, a szerelem és a politika tágabb képzetköreit. A nyitó képben tehát a ló, a madár, a kapu az idô metaforái. Az idô "kinyitotta szárnyait": a repülésnek, a föld feletti szférának az egész műben kiemelt szerep jut. (A hajóúton, a Duna partján falusi szélkakasok, "vörösréz madarak kukorékoltak"; Belgiumban Szittya vallásalapító kudarcát kísérve "a házak fölött csörömpölve más tájak felé röpültek a madarak"; a záróképben egy fémtestű madár repül.)

A ló-motívum is végigvonul az egész művön: "az ember elhányja csikófogait és néz a semmibe, ahol az élet beleharap a saját farkába / a semmibe"; Stuttgartban "egy kese csikó meg betolta fejét az ablakon / és nyeritett"; végül "egy csipkebokor nyilik ki mindenütt / de a modern lovaknak vasból vannak a fogaik".

Az 510 sorból álló költemény bár egyöntetű versfolyam, mégis megkülönböztethetô benne bizonyos rejtett szakaszolás.

Az elsô és utolsó szakaszok mintegy keretbe foglalják a cselekményt. A lírai útirajz fôhôse Pestrôl indul (1-15. sor) és Pestre érkezik vissza (478-500. sor). Az érsekújvári éveket idézô rész (16-47) központi szereplôje az apa, kulcskérdése pedig az elutasított hivatás ("káplán"). A befejezô rész (501-510) a megtalált hivatás vállalásával visszautal erre.

A 48.-tól a 477. sorig tart maga az elbeszélt utazás. az utazás. A 48-227. sorig a beszélô "a félkrisztus faszobrász"-szal vándorol, majd rövid magányos kóborlás után "szitytyá "-val folytatja útját (246-477).

Az út fôbb állomásai: Bécs, Stuttgart, Brüsszel és Párizs. E színhelyeket a vándorlás szakaszai kötik össze. Az egyes szakaszok az emberlét és a költôi hivatás alapvetô, nagy kérdéseit vetik fel:

Bécs (48-79): távlatkeresés

vándorlás (80-129): közösség és munka

Stuttgart két szakasza:

( 130-162) hit és részvét

( 163-227) szerelem és halál

vándorlás (228-283): remény és kudarc

Brüsszel három szakasza, a mű hangulati és eszmei csúcsa, a forradalmi jövôt biblikus látomásban (passió)
idézi meg:

Este: vacsora "a maison du peuple hosszú asztalainál" (284-329), az apostolok utolsó vacsorájának profán változata

Éjszaka: "orosz gyűlés" a "petit passage"-ban (330-367); újszövetségi utalások: pünkösdi "lángok"; nagycsütörtöki út "a hegyre fölfelé"; az "új ember" születésének ígérete; a majdani rendôrkém júdáscsókja; a lábmosás szertartása; felajánlott áldozat "a szegények asztalára"

Hajnal: letartóztatás, út a toloncházba (368-406). A láncra vert csavargók "a szôke gyerekoroszra" gondolnak, akit modern messiásként fognak felakasztani "egy kék reggelen a kreml elôtt".

Párizs (407-477): az élet és költészet. Ez a szakasz mintegy érzelmi fókuszba gyűjti a korábbi élményeket, elôkészítve a zárórész gondolati összegzését.

Az utazás 9 egység. Nem lehetetlen, hogy épp ezekre vonatkozik a "9 féle tojást találtam a madárfészekben" megismételt kijelentése (407. és 421. sor). A fészkekbôl kiröppenô 9-féle idômadár a múlt meghaladásának, a
társadalmi, egyéni és művészi újjászületésnek 9 változata.

A költeményben gondolati csomópontokat is felfedezhetünk. Az 510 sor középtengelyében (255-56) ezt olvassuk: "igéim virágokban lobogtak már a mezôkön / dögöljenek meg akik elismerik a nyugvópontok szükségszerűségét". A mű hangulati tetôpontja, amikor "mindenki tudta már nem lehet messze isten órája" éppen a költemény elsô aranymetszéspontjában (317) található. (Az aranymetszet geometriai lényegének megfelelô arányviszonyok a költeményben: (194 : 316 = 316 : 510.) A második aranymetszet (194) szintén kiemelkedô érzelmi csomópont: az álombeli egyesülés elragadtatott pillanata ("vitézkötés az életemen"). A két aranymetszet és a tükörtengely gondolati-érzelmi csomópontjában tehát a költôi világkép központi problémái szólalnak meg: politika ("isten órája"), szerelem ("vitézkötés az életemen") és költészet ("igéim").

A költeményben a szubjektív idô tempója más, mint az eseményeké. Az utazás néhány hónap alatt zajlik, ezen belül a brüsszeli "passió" néhány órája a terjedelem több mint negyed részét foglalja el.

A belsô, lelki-tudati folyamat egy teljes élet, egy alkotói pálya kibontakozásának, egy személyiség önmegvalósításának története. A beszélô kiemelkedik a "mindennek vége" sivár tehetetlenségébôl, megtalálja önmagát. A madarak ugyan lenyelték a hangot, a jelenné vált jövô nem azonos a megálmodott jövôvel, a fák azonban tovább énekelnek. (A motívum elôzményei: a fák alapjában véve teherbe esett lányok; mi teljesek vagyunk mint a beojtott fák - énekelték a brüsszeli "tiszták". A fogamzás, terhesség és szülés motívumlánca az egész művet átszövi.)

A zárlat - én KASSáK LAJOS vagyok / s fejünk fölött elrepül a nikkel szamovár - a személyiség maradandóságát és a kaland elmúlását állítja szembe egymással. Az elröpült évek helyett álló nikkel szamovár az orosz motívumokra utal vissza. Elôzményei: ezüst szalamander (192); a teherbe esett teáskanna (214); egy szôke tovaris (. . .) kezei röpködtek mint vörös galambok (332-33).

Az élet egy korszaka visszahozhatatlanul elmúlt, Kassák megjárta az utat a múltból a jövô felé, a céltalanság érzésétôl eljutott a rend, a konstrukció, az építés igényének kimondásához: "bizonyos hogy a költô vagy épít magának valamit amiben kedve telik / vagy bátran elmehet szivarvégszedônek".

1. Hol és milyen értelemben van szó a műben versekrôl, költészetrôl, magáról a költôi tevékenységrôl?

2. Megmutatkozik-e a képalkotásban Kassák érdeklôdése a mértani elrendezés iránt? A választ igazoljuk szövegrészletekkel !

3. Milyen halandzsa-szavak fordulnak elô a költeményben? Mi a szerepük?

4. Hasonlítsuk össze Kassák költeményét Apollinaire Ég-övével!

Kassák útja a 20-as években a konstruktivizmus felé vezet. égy véli, hogy a "forradalmak romantikus jelszavai" helyett a teremtô építéshez kell fordulnia. Olyan műveket akar létrehozni, melyek felépítése architektonikus, egyszerre fejezik ki az élet új szellemi rendjét és a kaotikus társadalommal szemben a szociális közösség tiszta
szerkezetét (Vissza a kaptafához, 1923). Síkgeometrikus képeket, "képarchitektúrákat" kezd festeni (1920-25). Ezek a rend, a tisztaság, a harmónia értékképzeteit sugározzák, és az áhított társadalmi és létmodellt állítják az emberek elé.

Következô köteteiben - Śj versek (1923), Tisztaság könyve (1926), 35 vers (1931) - folytatja a Világanyámban megkezdett cím nélküli, számozott versek sorozatát. Ebben a 100 versben észrevehetô a képzôművészeti
konstruktivizmus ösztönzô hatása: a költô nem kívülrôl vett "témát" énekel meg, hanem belsô érzésvilágát, a
diszharmónián úrrá lett ember érzésvilágát tárgyiasítja. Képvers is akad közöttük, s többségük látszólag össze
nem illô elemek képszerű elrendezése. A költô mellôzi a jelképszerűséget, a homályos célzásokat, a mellékjelentéseket, minden szót egyetlen alapjelentéssel kell azonosítanunk.

A 71., A mellékutcából jöttem kezdetű költemény (1931) belsô önéletrajz. A beszélô társaival együtt szembefordul a létezô külvilággal, mert rendetlenséget, zűrzavart lát benne. Üzenetet vár, de hiába. A zárósorokban ugyanazt az életet látja maga körül, mint a vers kezdetén, de most már a szivarok kiégtek, a barátok alszanak. A beszélô azonban nem mond le a megváltás jövendölésérôl. A vers zárlata érzelmileg hitelesíti a vers egészének tényszerűségét.

Kassák hazatérése (1926) után ott próbálta folytatni munkáját, ahol Bécsben abbahagyta. Dokumentum c. folyóirata (1926-27) azonban nem tud gyökeret verni, az érdeklôdés egyre inkább elapad körülötte. A magyar
szellemi élet egészében felerôsödnek az "új szintézis", "új harmónia" megteremtésére irányuló törekvések. Kassák a Munka c. folyóiratban (1928-38) megpróbál alkalmazkodni a hazai lehetôségekhez, így ez a lap hosszabb ideig létezhetett.


Klasszicizálódás


A 30-as évek elején nagy változás játszódik le Kassák költészetében. A folyamat kezdete már a Tisztaság könyve (1926) és különösen a 35 vers (1931) költeményeiben megfigyelhetô. Fokozatosan lerázza magáról a szövevényes formai elemeket, marad csak a szilárd belsô forma, a fegyelmezett, feszes szerkezet; egyre inkább
egyfajta "klasszicizáló" puritán tisztaság, végsôre redukált egyszerűség jellemzi verseit.

A Földem virágom c. kötete (1935) összefoglalás és egyúttal tovább indulás. Elôszavát Gyergyai Albert írta: "Az újabb versek műfaja - olvassuk benne - valami parttalan és idôtlen recitativo" (ének-beszéd). A versküszöböt rendszerint egy-egy prózai" ténymegállapítás vagy helyzetrögzítés helyettesíti. Pl.: "Kiállok a kapuba, és eldúdolom a széllel" (Boldog reggel, 1934) - egyszerűen elmondja, amit lát és hall, elmondja életét.
Elégikus hangvételű költeményeiben sztoikus nyugalommal számol be lelki világának zajlásáról, érzékelteti az emberi sors hullámverését, és így a szokásos életrajzi lírát igyekszik meditációs - kontemplációs lírává tágítani.

Klasszicizálódása a 30-as évek második felében folytatódik (Ajándék az asszonynak, 1937; Fújjad csak furulyádat, 1939), és a 40-es években (Sötét egek alatt,1940; Szombat este,1942; Szegények rózsái,1949) megy végbe teljesen. Ez a klasszicizálódás a magánbeszéd, a monológ jellegzetességeinek hangsúlyos jelenlétével nyeri el egyedi formáját. Mondatai belsô tagolása hosszan hullámzó melódiát ad ki, többnyire kijelentô módban és jelen idôben szóló sorai recitáló, szép hangzású beszédet sugallnak.

A költô rendszerint elsô személyű jeleneteket bontakoztat ki önmagát bemutató laza cselekménylogikájú, többnyire jelképesen is érthetô történés- vagy látványsorrá (őszi riadalom, 1942). Máskor 3. sz.-ű elôadásban
szemlélete tárgyát jeleníti meg, az asszociációs folyamatokat hasonló módon kezelve (őszi kép, 1942). Elégikus magánbeszédét az egyetemes sorsközösség áhítata, panteizmusa hatja át minden élôvel, azaz minden szenvedôvel való együttérzésben.


Az utolsó évtized

Kassák a hat éven át tartó kényszerű hallgatás, a "belsô emigráció" nehéz évei után 1956-ban ismét bekapcsolódhatott az irodalmi életbe.

Az ezután következô évtized az összegzés korszaka: a költô ökonómiára és a dolgok végleges tisztázására törekszik. Egyre többet foglalkozik a művészet kérdéseivel, de most már nem a programadás szándékával, hanem a végsô rögzítés és meghatározás igényével.

Ennek a korszakának legjelentôsebb kötetében, a Vagyonom és fegyvertáramban (1963) megtalálja életműve különbözô elemeinek szintézisét.

A Novemberi kánkán (1963) mintegy félúton áll az avantgárd metaforikus gazdagsága és középsô korszakának hagyományos jelrendszere között. Az elsô két szakasz látványt idéz föl, amelyhez a 3. vsz. értelmezést fűz. A következô szakasz az elmélkedést a látvánnyal összekapcsolva fejleszti tovább. Az ezután következô hosszabb egység a lelkiismeret áldozatának mutatja a művészt, aki csak tragikus értelmezést képes adni az életrôl. A négysoros zárlat az élet tragikumát meglátó költô helyzetét rögzíti.

Kassák tiszta, hajlíthatatlan jellem volt, aki bámulatos eltökéltséggel, ösztönös biztonsággal és tudatos fölkészültséggel járta választott útját. Hatása igen nagy volt: tanult tôle Kosztolányi, Illyés, József Attila, Szabó Lôrinc, Radnóti, Vas István és még sokan mások is - s amikor szembefordultak a kassáki példával, magukkal is vittek belôle valamit.

Kármán József (Magyar felvilágosodás)

A Bessenyei György által meghirdetett nyelvközpontú irodalmiságon lépett túl Kármán József (1769-1795), ez a rendkívül tehetséges író, kiváló stiliszta és merész gondolkodó.
Tragikusan rövid ideig élt: írói működése is csupán egy-két évet foglalt magában. 1794-ben indította meg Uránia címmel negyedévi folyóiratát, s mindössze három szám jelent meg belôle. 1795 nyarán, a Martinovics-mozgalom vezetôinek kivégzése után Kármán Losoncon, szülôvárosában halt meg máig is tisztázatlan körülmények között.

Sokat ígérô műveit az Urániában adta közre. Az irodalmi programadás szempontjából ezek közül korszakos jelentôségű A nemzet csinosodása című értekezése.
A legelején szembeszáll a túlzott önteltséggel, az önámítással, "nemzetünk kényeztetésével", saját magunk tömjénezésével. Az elmúlt két évtized felbuzdulását, pezsgô szellemi életét nemigen sokra értékeli. Ironikusan jegyzi meg: "Nincs vége se hossza az öröm ujongatásoknak tudományaink felderült egérôl, a világosság hasadó hajnaláról, a felébredt józan értelemrôl, és az édes anyai, hazai, nemzeti nyelv, literatura s tudományok szerencsés megérkezésérôl." - "Ártalmas ez a szédítés" - állapítja meg kritikusan, s hozzáteszi: "Valljunk igazat! ott megállapodtunk, ahol elkezdettük. Egy kis zsibongás, egy kis felforrás az egész dolog summája."

Kármán már az eredetiség mellett állt ki, s ezzel a követelésével lényegében a romantika elôfutára lett. "Szent, áldott és jó dolog a nyelven magán dolgozni. Nagy foganatú munka azt művelni... De még ez nem elég! a nyelv nem tudomány, a szó, beszéd nem bölcsesség. Kulcsa a tudományoknak, út, mód, eszköz a bölcselkedésre. - Eredeti munkák gyarapítják a tudományokat, csinosítják a nemzetet és emelik fel a nagy nemzetek ragyogó sorába. Nagy akadálya az nálunk a tudományoknak, hogy nálunk termett eredeti munkák még nincsenek. Nincsenek! még egyszer jól megfontolva mondom."

Maga Kármán vállalkozott "eredeti" munka alkotására: az Urániában jelent meg e kor legremekebb, "legmodernebb", a 20. századi olvasónak is élvezetet adó szentimentális napló- és levélregénye, a Fanni hagyományai (a cím alatt ez áll: "Napi jegyzések és levelek").

Messze kiemeli ezt a kisregényt a kor átlagirodalmából a rövid mondatokra épülô stílus természetessége, könnyed bája, finom választékossága, ezenkívül a hôsnônek, Fanninak kitűnô, árnyalt és egyénített lélekrajza, valamint a lelki fájdalom (elszakították szerelmesétôl) által kiváltott sorvadásának, lassú haldoklásának érzékletes megjelenítése az ôt körülvevô érzéketlen, durva társadalmi környezetben.

Kármán nôolvasókra számított, lelki életet élô hölgyeknek szánta munkáját: "Megvallom, hogy nekem az egy legszebb képzelôdéseim közül való, ha valamely szép leánykát valami szép könyvvel a kezében gondolok magamnak." (A módi)

KARINTHY FRIGYES

Én és énke

Én magamat nem ismerem: ez a szó, hogy Én, ködös, rejtelmes, tragikus, homályt jelent, felvillanó tüzekkel, tompa fájdalom vagy diadalmas öröm. Mások Énje világosan, éles körvonalakban áll elôttem vagy mögöttem, megnagyítva vagy megkicsinyítve az én Énem lencséjén keresztül, de a lencse maga üveg, láthatatlan, önmaga eltőnik, mikor láthatóvá tesz másokat.

Magamat sokszor kerestem, s magammal sokszor tusakodtam a sötétségen keresztül, de csak kifejezhetetlen, szorongó indulatok, éles fájdalom, nyugtalan gyönyör válaszolt, mikor kérdeztem.
Magamat nem ismerem. De ismerek valakit, aki bennem lakik, akivel én sohase beszélgettem, aki gyakran megszólal, hetykén és hangosan, nem törôdve azzal, hogy én sohasem válaszoltam neki, hogy szégyellem, és zavarban vagyok miatta, mint valami neveletlen kölyök miatt társaságban az illedelmes szülô.
Most, hogy beszélek róla, csodálkozva veszem észre, hogy még nevet sem adtam neki, annyira haragszom rá, annyira igyekeztem mindig, hogy elhitessem magammal, hogy ô nincs.

Pedig ô van. Minek nevezzem? Énnek csak nem, hiszen ô nem én vagyok, ô egészen kicsike. ő az Énke, de nem szeretném, ha velem azonosítanák.

Énke egy kicsike ember, akkora, mint a mutatóujjam. De mégse kicsike gyerek, hanem egy csöpp ember, borotvált arcú, fürge, mozgékony, gúnyos, elbizakodott mosollyal, szemtelen szemekkel. Térdnadrág van rajta és selyemharisnya, mint egy kis márki, vidám, gúnyos, hetyke, cinikus, hitetlen. Kerek és gúnyosan túlzott mozdulatai vannak, fölényesen alázatos, udvarias, néha elképesztôen arcátlan. Nem ismer ünnepi perceket, meghatódást, megilletôdést, a csöndet nem szereti, a kínos szünetekben hangosan hahotázik. Nem tudom, hol tanyázik, néha a fejemben van, agyvelômre ül, és lábacskáit lóbázza, fütyürész. Néha a kezembe bújik, ujjamat rángatja, ülök szembe valakivel, tisztes, derék úriemberrel, és komolyan, illedelmesen beszélgetünk, ô ott van az ujjamban, és rángatja, hogy fogjam meg a fülét annak az úrnak, egész váratlanul, vagy az orrát, vagy fricskázzam meg.

Énke mindig ébren van, de beszélni rendesen olyankor kezd, mikor nekem a legkellemetlenebb, legkínosabb, mikor csöndre, figyelemre, áhítatra volna szükségem.
Énke csak hozzám beszél, soha máshoz nem szólt még. Kiszemelt magának, úgy látszik, és elhatározta, hogy céltalan, vidám kis életének egyetlen programja: engem bosszantani, zavarba hozni. Voltam már néhányszor úgy, hogy felolvadt és kiáradt a szívem, forró szeretet töltött el és fájdalmas vágy, hogy elmondjak magamról mindent barátnak, szeretônek: odaadjam magam maradék nélkül, hogy megszeressenek, megsajnáljanak - látod, ez vagyok! Ilyenkor kutattam magamban, megindultan, alázatosan, tisztán. Kutattam magamban, és rábukkantam Énkére is, és rángatni, nógatni kezdtem: "No, hát beszélj te is, mutasd be magad, hajolj meg, hiszen te is hozzám tartozol." De ô ilyenkor makacsul, arcátlan mosollyal hallgatott, s ha megszólalt, hozzám beszélt csak, nem a másikhoz: "Hadd abba már - mondja szemtelenül, fölényesen -, nem látod, milyen komikus vagy? Most be akarod csapni ôket, hát nem látod? De engem nem csapsz be, papa, nem szégyelled magad, engem akarsz becsapni? Hiszen ismerlek - micsoda szentimentalizmus ez, milyen szamárság, de hát csináld, ha kedved van hozzá!"

El kell hallgatnom, mert nincs fegyverem vele szemben. Én szeretem a szép, sima, kifejezô szavakat, a mélyértelmő igéket, az artisztikus fordulatokat, szeretem a tragikus szavakat, mert hiszem, hogy ezek fejezik ki az életet. Az ô szótára aljas, cinikus, szemérmetlen, közönséges, perverz élvezettel győjtögeti az útszéli kiszólásokat, a tömör és hetyke, zamatos jelzôket, összeszedi és habozás nélkül használja a csavargók, jasszok, durva emberek, parasztok, katonák szókincsét, az argót; barátja a hitetlen, alantas, külvárosi csôcselék, a romlott rikkancsgyerek, a hitetlen városi zsidó, a züllött cseléd, a kávéházi ügynök. Szótárát ezektôl lopkodta össze Énke, ezekkel a szavakkal rémít meg, ejt kétségbe, pirít el éppen olyankor, mikor a legszebb, legmélyebb, legzengôbb szavak kristályát keresem magamban.

Legmélyebb perceimet tette tönkre, mikor közeledtem az élet értelméhez: a fájdalomhoz. Igaz, hogy sokszor ezzel mentette meg puszta, pogány, állati életemet. Kamaszkoromban naplót írtam magamról és magamnak, hogy ne olvashassa senki más, csak én. De mikor a végsô igazságot le akartam jegyezni magamról: ô volt az, aki megszólalt: "No, tatuska - mondta -, ezt ne írd le, mit szól hozzá az, akivel el akarod olvastatni? Még kiábrándul belôled, és nem hiszi el, hogy az vagy, akinek látszani szeretnél." "De hiszen én éppen azt akarom" - erôsködtem kétségbeesve. "Jó, jó, kisöreg" - mondta ô, és én engedelmeskedtem, hogy ne legyek kénytelen vitázni vele.
ő tette tönkre a verseimet, két rím közt megszólalt hangosan, viccelve: "Bánat az jó, jó rím - mondta. - Persze, nem azt akartad írni, ugye, de hiszen nem az a fontos. Az a fô, hogy közvetlenül hasson, mintha a lelked legmélyérôl fakadna. Holott a lelked legmélyérôl már csak azért sem fakadhat, mert ott én ülök: cigarettázom, és lóbálom a lábamat. Passz."

ő az, aki torkomba szorul, mikor kondoleálok, mert meghalt valaki. Ilyenkor vicceket mond. "Nézd - mondja -, milyen orra van nekije, mint egy uborka. Milyen szépen sétálhatna rajta egy darázs. Akkor kénytelen volna odakapni, hogy lenne az?"

Nem tudom, ismerik-e Énkét a színészek; én, ha színész lennék, nem tudnám elviselni ôt. Néhányszor beszéltem közönség elôtt, szónokoltam vagy szavaltam. Ezek voltak legféktelenebb percei: egy pillanatra be nem állt a szája. Én beszélek, szónokolok, emelem a hangom, indulatba hozom magam, meghatódom és hatok: még talán könnyezem is, ô közben egy pillanatra se hallgat el, beszél, folyton beszél, ami eszébe jut, az ô cinikus, szemérmetlen hangján. A legkevésbé sem zavartatja magát attól, amit én beszélek; egyszer rémülten kaptam rajta, orfeumkuplét énekelt, miközben én felindulva, emelt hangon az emberiség céljairól, egy hôs tragikumáról beszéltem. De ez még a jobbik eset, hogy nem figyel arra, amit én csinálok, s mulatja magát rossz dalokkal, verklimuzsikával.

Rosszabb az, mikor felfülel, odafigyel, ellenôriz, kritizál. Én a közönséghez beszélek, ô pedig hozzám, szünet nélkül. "Na jó, papa - mondja -, ez elég jó volt. De most aztán vigyázz, tudod, a következôt, amit mondani akarsz, emeltebb hangon mondd, s kicsit reszkettetni kell a gégét. Most hatódj meg, csinálj úgy, mintha könnyezni akarnál. Most rossz volt, ezt jóvá kell tenni, majd ott, tudod, ahol az az izé van, azzal a felháborodással vagy mivel, szóval azzal a vacakkal. Erre itt vigyázz az elsô sorban, ez nem figyel, erre rá kell ordítani, vajon miféle alak lehet? Jó alak. Mit szólna, ha most hirtelen elkezdenéd énekelni ezt, hogy: >>Sáááári... te vagy a pááá-árom, hajaho-hóóó-ha... hajahahó!<<>>Nagypapa-papanagy-papám!...<<, amit a kabaréban énekelnek." Nem tudom, ismeri-e Énkét más is - de ismerek embereket, akikrôl tudom, hogy nem lakik bennük. A hirtelen haragúak, a felbôszülôk, az ôszintén gyávák, akiket ösztönök vezetnek. Akiknek agyát elönti a vér, kést ragadnak, döfnek - ordítva hullanak térdre. Ezekben Énke nincsen, mert Énke, ha kést emelnék, s ezt hörögném: "Most megöllek, csalfa asszony!" - visszakapná a kezem, s nyugodtan mondaná: "No, majd meggondolod te azt az ölést" - és ha könyörögni akarnék az életemért, hahotázna belül, és csúfolná azt, aki fenyeget. Mert ô nem törôdik az én életemmel, ô nem sajnál engem. ő az, aki énekelget, dúdolgat, mikor könnyek törnek szemembe a kíntól, mondván: jól van, most emeld fel a kezedet a szemedhez, most így hajtsd le a fejedet, most hangosabban, mert figyelnek rád. Milyen furcsán bôgsz, tramtadaram, jópofa vagy, bôghetsz, miattam pusztulj el, ne is lássalak, unlak már. Különben hogy vagy? ő az, aki párhuzamosan beszél azokhoz, akikhez én beszélek - de míg én tisztelettel, rendesen csinálom, ô ugyanakkor hallatlan gorombaságokat mondogat foghegyrôl. ő az, aki letegezi a miniszterelnököt, míg én azt mondom: "Kegyelmes uram, talán lehetne..." - letegezi, és így szól: "No nézd, fiacskám, gyerünk, gyerünk, neked sincs idôd, nekem se, ne untassuk egymást!" Azt hiszem, utolsó perceimet is tönkreteszi majd, s megfosztja minden nagyszerőségétôl. Míg én hörögve készülök a nagy útra, Énke hetykén ott ül majd beesett orrom tetején, s dirigál: "Na, most valami ügyes bonmot, öreg, mielôtt elmennél túróér', hogy emlegessék a kis romantikusok meg a nagyképőek, akik sohase ismertek téged - és soha engem nem ismertek." És ô az, aki kiveri kezembôl a tollat most, hogy beszélni akarok róla. "Jó téma vagyok, ugye - mondja odavetôen -, bár kevesen értenek meg, de viszont kevesen veszik észre, hogy csak témául használtál engem, mert nem volt más írnivalód." Vásott kölyök, mit feleljek neki? Csak jobban elbízza magát. Mondjam neki, hogy hazudik, hogy nem igaz, hogy csak téma, hogy én meg akartam rajzolni ôt, elmondani, bevallani, hogy bennem él?... Szemtelenül, önhitten mosolyog. "Igen?! - mondja. - Na jó. De hát akkor miért nem hagyod, hogy a magam szájával szólaljak meg? îgy csak közvetlenebbül, jobban be tudnál mutatni! Miért írsz körül, miért >>jellemzel

Kálnoky László (Magyar lira 20)

Kálnoky László (1915-1985) lírájának a betegség és szenvedés, az esendô, kiszolgáltatott emberség adta az alapélményeit és meghatározóit. Szanatóriumi elégia c. verse (1942) szembenézés a lét értelmetlen kiszolgáltatottságával olyan helyzetben, amikor az egyén és a világ állapotának vigasztalansága egyaránt keserű realitás.

A Lángok árnyékában c. kötetében (1970) a lélek félhomályos zónájáról szerzett értesüléseit Kálnoky szigorú logikával és nagyfokú precizitással foglalja versbe. Magát és a világot kegyetlenül éles fényben látja. Költeményeit a semmi homályt nem tűrô fogalmazás, a képeknek a kemény, tiszta rajza, a céltudatos szerkezet jellemzi, de a töretlen ívű mondatok, a kristályos felszín alatt egy sötét, alaktalan világ riasztó jelenései gomolyognak. Sorait valami fájdalmas, keserű érzelem hatja át, de ezt a lírai szólamot nyers, prózai, groteszk vagy éppen abszurd hangzatok ellenpontozzák.

A De profundis c. verse (1969) a létezés, az élet elsiratása és ilyen értelemben az egyetlen élet értékének tudatosítása. A jelennel szembeni tiltakozó elégedetlensége és a múlt messzeségében megszépülô ifjúkora ellentétét iróniával, öniróniával hidalja át. A vers elviselhetetlen közérzetrôl vall, zárlatában a teljes magány állapotában hangzik fel a jajszó: egy jel az utókornak.

A Szvidrigajlov utolsó éjszakája (1970) félig szerepjátszás, félig személyes vallomás. A költô egyszerre részese és részvétlen megfigyelôje a reménynélküliség, a kénytelen beletörôdés állapotába jutott groteszk figurának.

Az elsodortak (1971) részvétlenül, sôt kajánságig fokozódó idegenkedéssel mutatja be a 30-as évekbeli Eger fôutcájának esti korzó-kavalkádját. A záró képsorban a vízáradás részben a megállíthatatlan idô, részben a történelem pusztító sodrását szimbolizálja. A beszélô is ott sodródik a többiekkel, ám a költôre utaló "pisztráng" pikkelyei ezüstösen csillogó jeleket hagynak a sziklákon és a házak falain.

Élete utolsó évtizedeiben írt versciklusaiban (Egy magánzó emlékiratai; Homálynoki Szaniszló történeteibôl) felszabadult iróniával regisztrálja az élet egyszerű kis képtelenségeit, a kicsinyes emberi történések groteszk elemeit.