Történelem- és létértelmezés Madách Imre Az ember tragédiája című alkotásában

1.     Madách Imre élete:

 1823-ban született Alsósztregován, ma Szlovákia területén található. Édesanyja Majthényi Anna, gazdag lányként került be a családba. Miután édesapja meghalt 1834-ben, anyja irányította hatalmas birtokukat. Magántanulóként végezte középiskoláit, majd 1837-ben beiratkozott a pesti egyetemre filozófia, majd jogi karra. Pesten megismerkedett Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Bajza József és Eötvös József műveivel, ezen kívül William Shakespeare és Victor Hugo alkotásaival. 1840-ben megjelent egyetlen verseskötete „Lantvirágok" címmel, ennek lírai darabjait a Lónyay Etelka iránti ifjúkori szerelem ihlette. Egészsége romlani kezd, ezért gyógyfürdőzéssel igyekezte javítani azt. 1842-ben szerzett jogi képesítést, Balassagyarmaton joggyakornok lett, de 1843-ban le kellett mondani erről a posztról, mivel egészsége tovább romlott. Nagyon fiatalon már hat drámát és egy szatirikus vígjátékot írt, de eggyel sem ért el kiemelkedő sikert.1844-ben megismerkedik Fráter Erzsébettel, akivel, a szülők tiltakozása ellenére 1845-ben házasságot köt Csécsén. Első házassági évei boldogan teltek, három gyermekük született, Aladár, Jolán és Borbála. Nem vett részt az 1848-1849-es szabadságharcban, de a Madách család sorsa tragikus volt. Több rokona és ismerőse meghalt, és maga is bajba került, mivel csesztvéni birtokukon bujtatta a halálra ítélt Rákóczi Ferencet és letartóztatták. Először Pozsonyban, majd Pesten raboskodott, de 1853-ban bizonyítékok hiányában szabad lábra helyezték. Emellett felesége elidegenedett tőle, 1854-ben elváltak. 1859-ben írta meg „A civilizátor" című művét, majd 1859-1860-ban fő művét, „Az ember tragédiája" című drámát, végül 1861-ben jelent meg utolsó drámája, a „Mózes". 1864-ben halt bele betegségébe Alsósztregován.

 

2.     „Az ember tragédiája" keletkezése:        

1859 februárja és 1860 márciusa között keletkezett. A művet először Madách a barátjának, Szontagh Pálnak olvasta fel. Arnay Jánoshoz került a kézirat, de Arany kezdetben nem értékelte, csak hónapok múlva olvasta el az egész művet, és akkor már igen jeles műnek tartotta. A Tragédia egy kiábrándult időszak végén és egy újra reménykedő korszak elején született, kiábrándultság és hinni akarás, pesszimista eseménysorozat és optimista befejezés jellemzi a művet. Madách lelki-világnézeti válsága tükröződik a drámai költeményben. Ennek okai a nemzetet ért tragédia és az egyéni tragédiák és csalódások. 

 

3.     Műfaj:

A műfaja drámai költemény, emberiség- vagy könyvdráma. Ez a műfaj az emberiség örök kérdéseire keres válaszokat, a líra és a dráma műnemeinek sajátosságait vegyítve. A drámai formát ugyan megőrzi, de színpadra nehezen alkalmazható. Előzményeként olyan művek említhetők, mint Dante Alighieri „Isteni színjáték" című műve, John Milton „Az elveszett Paradicsom" című műve, Johann Wolfgang von Goethe „Faust" című alkotása, George Gordon Byron „Kain" és „Manfred" című alkotásai, illetve Percy Bysshe Shelleytől „A megszabadított Prométheusz".

 

4.     Deizmus és viszonyok:

Az első színben, a Mennyben Lucifer a négy angyal egyikeként kétségbe vonja a teremtés értelmét ahelyett, hogy az urat dicsérné. Isten száműzi, de a rendelkezésére bocsátott két fa elegendő Lucifernek az ember megkísértésére. Lucifer az örök tagadás alakja, aki a végig arra tör, hogy Ádámot kiszakítsa ideáljaiból, és ráébressze a világ rideg realizmusára. Ádám a harmadik színben arra kéri Lucifert, hogy mutassa meg a jövőt, tudni akarja, hogy érdemes-e küzdenie. Ezzel adja a fegyvert Lucifer kezébe, aki álmot bocsátva Ádámra végigvezeti őt és Évát a történelem fő állomásain. Luciferrel szemben az Úr a keretszíneket leszámítva nem szerepel a műben. Ennek oka, hogy Madách a műben deista filozófiát képvisel. Isten megteremtette a világot, majd hagyja a maga útján haladni. Ezt fejezi ki "A gép forog, az alkotó pihen" mondat. Lucifer, Ádám és Éva együtt testesíti meg az emberi teljességet. Ádám idealista optimizmusa áll szemben Luciferrel, a józan ész pesszimista hirdetőjével mint a szellemi és a materialista világ kettőssége. Ezt egészíti ki Éva, az otthonteremtő ösztön, aki minden színben más arcát mutatja. Ádám és Éva mint szellem és életösztön kettőssége jelenik meg. Ádám fellelkesül és összeomlik minden színben, minden eszme hatására, Éva az ősi ösztön, aki a természet erejével olyan dolgokra is képes ráérezni, amelyek Ádám előtt rejtve maradnak. Éva a bűnbeesés okozója, és Ádám végső döntését is ő akadályozza meg a magában hordott új élettel, ami szintén az élni akarása, az életösztön kifejeződése. Erre utal többek közt a teremtő-jelenet is a londoni színben, amikor is Éva nem hull alá a sírgödörbe, hanem megdicsőülten felemelkedik. 

 

5.     Létértelmezés:

Madách létértelmezése a mű egészéből bontható ki. Ádáma történelem csomópontjain végighaladva folyamatosan azzal szembesül, hogy az eszme, amelyért lelkesedik, amint megvalósul, szükségszerűen mindig meg is bukik az emberi természet, a társadalom törvényszerűségei miatt. A teremtés teljesen értelmetlennek tűnik, nincsen követhető eszme, az emberi lét nem tart sehova. A teljes kiábrándulás határán azonban ráébred a lét lényegére, „az ember célja a küzdés maga". Ez a gondolat a tizenötödik színnel válik teljessé, amely a harmadik szín pálmafás vidékét eleveníti fel. Ádám csalódások sora, a történelem nagy eszméinek elbukása után kiábrándultan jelenik meg. Az Úrhoz fordul, aki végül csak hitet, reményt ad neki, azt mondja, hogy „mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!". Ez a remény azonban szemben áll mindazzal, amit Ádám eddig képviselt, nem a szellem, az értelem útján segít Ádámnak, nem ad választ a történelem céltalanságára, pusztán érzelmi biztonságot teremt.

 

6.     Történelemelemzés:

Madách saját korának eszméit vizsgálja a műben. Legfontosabb filozófiai eszméi a hegeli filozófia, ebből a tézis-antitézis-szintézis elve. Az ellentétből új eszme születik, de a szintézis Madáchnál hiányzik. Másik filozófiai hatása Kant lételméleteiből származnak. Ezenkívül természettudományi tanok is hatottak rá. Ilyen a frenológia, vagyis a koponya alkata határozza meg az ember jellemét és képességeit, illetve az antrópia-elmélet, vagyis a Nap kíhülése következtében a Föld pusztulásáról szóló tan. Harmadik eszmei iránya a szocialista tanok, ebből a legjelentősebb Fourier utópikus szocialista tanai a jövő társadalmáról. Az eszmék alakulása és változása a történeti színekben megy végbe, vagyis a 4-14. színekben. Hegel történelemfilozófiája szerint minden történeti korszakot egy-egy vezéreszme határoz meg. Egy eszme megjelenik, kibontakozik, de a megvalósulása során eltorzul, a visszájára fordul, és ebből az ellentétből egy új eszme születik. Az eszmék az emberiség múltjában, Madách jelenében és az elképzelt jövőben fejtik ki hatásukat. A történeti színek alapkonfliktusa az Ádám által képviselt nagy, szent eszme és az eszméket eltorzító gyakorlat közti összeütközés. Ádám hisz a nagyszerű eszmékben, küzd is értük, de mindig csalódni kényszerül bennük. A szabadság-eszme az egyiptomi színben születik meg. Ádám fáraóként a dicsőség és a hatalom csúcsán áll, de belül űrt érez, és nem boldog, hiszen nem küzdött meg semmiért. Éva hatására felszabadítja a rabszolgákat, így létrejön a szabadság-eszme. Az ókori Athénban a szabadság-eszme torz megvalósulása juttatja el Ádámot a csalódásig, a kiábrándulásig. Ádám győztes hadvezér Miltiadész személyében, de a nép jogilag szabad ugyan, nem bizonyul méltónak a szabadságra, ki van szolgáltatva a jellemtelen demagógoknak, és halálra ítéli szabadsága védelmezőjét. Az ókori Rómában nincs nagy, eltérő eszme, amiért lelkesedni és küzdeni lehetne. A közösség széthullott, lezüllött, az élet élvezése az egyetlen cél. Ádám és Éva megcsömörlik ettől az életmódtól, elutasítják az eszmények  nélküli, sivár világot. A szín végére megszületik az új eszme, a szeretet és a testvériség. A középkort bemutató színekben, Konstantinápolyban és Prágában a testvériség-eszme torzulása jut kifejezésre. Ádám Tankréd lovagként harcol a keresztény hitért, őszintén hisz a szeretet és testvériség eszméjében, de újból csalódik. A keresztény eszme embertelen fanatizmusba torkollik, Évától pedig az apácazárda fala választja el a szerelmes Ádámot, ezért passzivitásba, tudós szemlélődésbe akar menekülni. A prágai szín újból egy eszmék nélküli világot ábrázol, Ádámból passzív, szemlélődő hős lesz, nem lelkesedik, nem harcol semmiért, a tudományba menekül. Életprogramja az elzárkózás a tudomány elefántcsonttornyába. Nem találja meg a nyugalmat, a bor mámorában egy szebb jövőről álmodik. A párizsi színben, az álom az álomban színében a külön-külön megszületett eszmék együttesen jelennek meg, a szabadság, egyenlőség, testvériség. Ádám újra cselekvő hős lesz, Danton alakjában lelkesen küzd a hármas eszméért, de sorsa itt is a bukás, a forradalom menete elsodorja Ádámot, de mégsem csalódik, hanem bizakodik. Az álomból ébredve Kepler értékeli a látottakat, hittel tekint a jövőbe, és hű marad a forradalom eszméihez. A londoni szín Madách jelenét mutatja be, a szabadversenyes kapitalizmus korát. Ádám újból szemlélője az eszményinek hitt társadalomnak, a szabad versenyből a megélhetésért folyó kíméletlen küzdelem lett, amelyben a szellemi értékek mind elvesztek, és minden áruvá vált. A hármas eszme elbukott, és csődbe jutnak az egyéni sorsok is, ez a világ pusztulásra van ítélve. A szín a haláltánc-jelenettel zárul, minden szereplő beleugrik egy sírgödörbe, csak a szerelem, költészet és ifjúság értékeit továbbvivő Éva nem pusztul el. Ez a szín egy kemény bírálat a kapitalizmusról. Az elképzelt jövő társadalmában a célszerűség és a hasznosság elve uralkodik, ami azonban megöli az egyéniséget, kiírtja az emberi kapcsolatokat, megszünteti a családot, a nemzetet, a művészetet. Az érzelmeket száműzi, rideg, embertelen világ ez, ez az ellenutópia, ezért Ádám újra csalódik. Az űr-jelenetben a Tragédia fontos kérdéseire ad feleletet. A küzdelem az emberi lét értelme, és a nagy eszmékért vívott küzdelem értéke akkor is jelentős, ha a történelem során nem hozza meg az eredményt. Az eszkimó-színben bebizonyosodik, hogy az ember a tudomány segítségével sem tudta elkerülni a természeti végzetet, az ember elkorcsosult fizikailag és erkölcsileg.

Műfaji hagyomány és barokk szemlélet Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzában

1.     A barokk jellemzése:

  A barokk az olasz barocco szóból származik, jelentése nyakatekert okoskodás. Történeti- és stíluskategória, a reneszánszt követő nagy korszak, és e korszak művészetének és irodalmának legfőbb stílusirányzata. A hatása az irodalomban a művek stílusán és szerkezetén figyelhető meg, hiszen óriási méretűek. Nélkülözhetetlen a meghökkentés, a gyönyörködtetés és a lenyűgöző hatás. Jellemző a virtuóz rímtechnika is, ezen kívül a bonyolult összetételű körmondatok, a barokk triádák, a rokon értelmű mondatok, a halmozás és az erős érzelmi tartalom. A túldíszítettséget a színes jelzők, metaforák, hasonlatok és zenei elemek, mint a rím és az alliteráció adják, leírása részletező. Új műfajokat teremtett, mely a barokk eposzban érvényesült. Témája a halál és a mártírkultusz, embereszménye az Athleta Christi, azaz a Krisztus tanaiért küzdő ember.

   

2.     Zrínyi Miklós élete:

  Zrínyi Miklós 1620-ban, Csáktornyán született, nagybirtoskos arisztokrata családban. Apja korai halála miatt nevelését Pázmány Péterre bízták. Így mélyen vallásos nevelésben részesült. Tanulmányait Grazban és Nagyszombaton végezte. 1636-ban tanulmányúton járt Itáliában, elsősorban Rómában, Nápolyban, Firenzében és Velencében. 1637-től újra Csáktornyán élt. Aktívan részt vett a politikában, és élete nagy céljának tűzte ki a török kiűzését. 1646-ban feleségül vette Draskovich Mária Eusébiát. A nő 1650-ben meghal, ezért 1652-ben újra összeházasodik, felesége Löbl Mária Zsófia. 1646-ban tábornokká, 1647-ban horvát bánná nevezték ki. 1664-ben halt meg egy vadászaton, amikor egy felbőszült vadkan áldozatául esett.

 

3.     A „Szigeti veszedelem” elemzése:

A mű latin neve Obsidio Szigetiana, amivel a magyar irodalomban új műfajt honosított meg, az eposzt. Témája Szigetvár védelme 1566-ban, amiben dédapja, Zrínyi Miklós is résztvett. Barokk jellege a monumentális kompozíción túl a valóságos események vallásos és misztikus szférába való emelése. A magyar-török harcokat és a vallási harcokat eposzi magaslatokba emeli. Mintái a klasszikus eposzok voltak, főleg Homérosz és Vergilius, de az akkori korból is vett ihletet, főleg Tarquinio Tasso eposzából. Zrínyi művében a mitológiai elemek a keresztény vallásból származnak, de megtartotta az antik hagyományokat is. Az egyik ilyen a formai hagyomány, az eposzi kellékek megtartása. A költemény Vergilius „Aeneas” című művének a sorával kezdődik, elsősorban Zrínyi korábbi szerelmes verseire hivatkozva. Utána következik a propozíció, azaz a témamegjelölés. A név említése nélkül, a „szigeti hős” erkölcsi nagyságát emeli ki, aki szembe mert szállni „ama nagy Szulimánnak”. A következő szakasz az invokáció, azaz a segélykérés. Múzsaként Szűz Máriát szólítja meg, hogy adjon neki erőt, hogy igazságosan írhasson az eposz hőséről. Dédapját halhatatlannak emeli fel, mert a kereszténységért halt hősi halált. Megjelenik az „Athleta Christi” barokk eszménykép, aminek jelentése Krisztus katonája. Az eposz a protestáns jeremiádok, siralmas énekek vallásos történelemszemléletét folytatja. A honfoglalás, a harci erények  és a szent királyok tettei mind Isten ajándékai. A magyarok hálátlanok voltak „ennyi jókért”, elárulták Istent és ezért ő sorscsapásokat mér a nemzetre újabb török hadjáratokkal. Mihály arkangyalt a pokolba küldi, hogy egy Alectoval felgerjessze a haragot Szulimán szultánban a magyarok ellen. Az eposz kezdő énekében Isten nehéz szavaival felsorolja a magyarság bűneit és a feudális anarchia nemzetvesztő vétkeit, és ezeknek az isteni megbosszulása a török had megindulása. Az eposz hőse ennek ellenére is a dédapja, akit barokk eszméknek megfelelően Athleta Christiként mutat be, Isten pedig mártíromsággal tiszteli meg. A csatavesztést és a közelgő halálát jutalommá változtatja.  Előre látható a vár elesése, a török hadsereg hatalmas és az egész világot képes elpusztítani. Szigetvár a feudális anarchiában szétzűlött ország idealizált ellenképe, egy szilárd egység, vitézi hősiesség és erkölcsi emelkedettség uralkodik ott, a nagyon kicsi csapatoknak az élén kitűnő vezér áll. Zrínyi Miklós szétverte a török csapatokat Siklósnál, ezért a török szultán Szigetvárat tűzte ki magának Eger helyett. A seregek felkészülnek és Zrínyi szózatot intéz katonáihoz, itt megjelenik az erkölcsi fölény. Míg a törököknek a sereg nagyságában van reménye, a magyarok az erkölcsi tekintetben vannak fölényben. Azt a költő példákkal bizonyítja, ahol az Isten segített rajtuk. Érvelésének célja a meggyőzés, hogy nem lehetetlen megverni a szultán csapatait. Az erkölcs és a nagy kereszténység táplálja a reményt bennük, illetve a hősi halál vállalásának elszántságát is. Ezután következik az enumeráció, azaz a magyar seregszemle. Bemutatja a katonákat és erkölcsileg felmagasztlja őket, miközben a törökök belső viszályok és az erkölcstelen harcolásmód miatt folyamatosan megtörik. Folyamatosan vereséget szenvednek és a szultán feladásra kényszerült. Ekkor már biztosnak tűnt a győzelem, ám egy sorsdöntő véletlen után visszatér a realitásba. Elfogták a védősereg postagalambját, és kiderül, hogy a magyarok alig ötszázan maradtak, többnyire sebesülten és több rohamot már nem bírnának kiállni. Az utolsó nagy támadásba pokolbeli szörnyek és angyallégiók is beleszólnak. A szigetiek a haláluk ellenére is hősnek számítanak, mert harcban vesztették el életüket. Az emberfelettivé magasztosuló hős ezután megöli Szulimánt is, betetőzve ezáltal a szigetváriak hősies tettét. Így az ország megszabadult a legnagyobb veszélytől. A szigeti hősök mártírhalált szenvedtek hitükért, és Gábriel vezetésével angyali légió viszi lelküket hangos muzsikával „Isten eleiben”. A mű göcseji nyelvjárásban íródik, követi a vitézi énekek stílusát. Dinamizmus jellemzi a katonai kifejezéseknek és az igék halmozásának köszönhetően. Az eposzt a magasztos, ünnepélyes és emelkedett hangvétel hatja át. Jellegzetes verselése a Zrínyi-strófa, ami négysoros és általában felező tizenkettes. Ütembontás szempontjából 6/6, az ettől való eltérés feszültséget kelt, tehát jelentéssel bír, rímképlete bokorrím.

Vergilius eklogái és hatásuk a XX. századi magyar költészetre

Publius Vergilius Maro Odivius és Horatius mellett az augustusi aranykor költőtriászának legnagyobb epikus költője.

Andesben született (Kr.e.: 70-19), egyszerű paraszti családban. Édesapja tanítatta és közéleti pályára szánta, de Vergiliust nem vonzotta a politika. Életútját a költészet és a filozófia határozta meg. Kr.e. 41-ben a polgárháborúk ideén édesapja kisbirtokait kisajátították Octavianus veteránjai számára. Tekintélyes barátai később kieszközölték, hogy az egyre ismertebbé váló költő visszakapja családi birtokát. Ettől kezdve Augustus személye és politikai programja a költő szemében eggyé vált a társadalmi igazság, a jólét és a béke eszményével. Maecenas vette pártfogásába, s bejáratos lett a császári udvarba is.

Kr.e 37-ben adta ki válogatott bukolikáit, pásztori költeményeit Ecloage címmel. (eklogé – „szemelvények”, „válogatott versek”). Ez a költemény tíz, gondosan elrendezett hexameteres költeményből áll. A sorszámok nem a megírás dátumát fejezik ki. A görög bukolosz, vagyis marhapásztor szó alapján nevezzük bukolikus költészetnek, bukolikának. Később a ezt a műfajt ekloga névvel illeték a vergiliusi cím miatt.

A műfaj megteremtője a görög Theokritosz, az idillnek nevezett költeményeiben ő szerepeltetett először pásztorokat. Hexameterekben írt és párbeszédes formájú verseiben a pásztorok a természetben élnek, a nyájukat őrzik és dalolnak, szerelmeskednek. Eszményesített világ ez: a korabeli társadalmi-politikai valóságból elvágyódó s egy új aranykor után áhítozó emberi közérzet jelenik meg.

Vergilius nem ragaszkodott a hagyományhoz, az ő szereplői inkább földművesek. Eklogáiban fontos szerepet játszik a politika. Hőseinek, pásztorainak idillikus életét a polgárháború dúlja fel. Nem menekülhetnek a durva valóság elől valamiféle idealizált világba, hiszen földjeikről a veteránok, a kiszolgált katonák bármikor elűzhetik őket és földönfutóvá válhatnak. A száműzött földműves mellett megjelenik a másik, aki már visszakapta otthonát, s a kialakult új rendben, az augustusi békében élvezheti a biztonságot, a nyugalmat.

A leghíresebb és legtöbb értelmezési kísérletet kiváltó idillje a IV. ecloga, mely egy születendő gyermekhez kapcsolja az új aranykor eljövetelét. A különböző keleti vallások Messiást ígérő tanításai és a cumaei (kumé) Apollón papnőinek, a Sybilláknak (szibilla) a jóslatai táplálták az emberekben a polgárháborúk vérontása közepette a világ megtisztulásának vágyát. A költemény tele van olyan motívumokkal is, amelyek elősegítették, hogy a keresztény egyházatyák később a IV. eklogában Krisztus születését megjövendölő próféciát lássanak, és Vergiliust a középkorban valóságos „pogány szent”-ként tisztelhessék. Ez a kivételes megbecsülés teszi meg Vergiliust Dante kísérőjévé. Ilyen motívumok pl.: „ már megtérhet a Szűz”; „már új sarjat küld a magasból a földre az ég is”… a most születő gyermekkel beköszönt az aranykor, s letörlik rólunk a bűn nyomát; az „isteni szent gyermek, nagy magzata Jupiternek” isteni életet él, s „ujjong a világ a jövendő korszak elébe”.

Vergilius nem jövendölhette meg Jézus Krisztus eljövetelét Kr.e. 40.ben, a vers megírása idején. Valószínűleg a brundisiumi béke megkötésével állhat kapcsolatban. A békét a szerződő felek házassággal pecsételték meg: Antonius feleségül vette Octaviát, Octavianus nővérét. Octavia azonban terhes volt az előző férjétől, aki pár hónappal korábban halt meg, s a megszületendő gyermek Antonius örökbefogadottja a politikai kibékülés jelképe lehetett. A megszületett fiút, Marcellust Augustus örökösének szemelte ki, de a fiú 18 éves korában meghalt. Ekkor támadt fel rövid időre a békében vetett remény.

Egy másik értelmezés szerint a versben említett gyermek nem más, mint a költemény címzettjének, Asinius Pollio consulának a fia. A születendő gyermek azonosítására vonatkozó értelmezésekről függetlenül a vers a háborúktól elgyötört és sokat szenvedett emberiség békevágyáról szól.

A IX. eklogában két pásztorköltő, Moeris és Lycidas beszélget a polgárháborúk kegyetlenségéről, a jogtalan földfoglalásról, a földjeikről elűzött parasztok szenvedéseiről. A dal és a költészet szépségével vigasztalják magukat és egy Menalcas nevű költő érkezését várják, hogy együtt dalolhassanak. Mindhárman határhelyzetű szereplők: költő és pásztor között és mindhárom alak a költő véleményét tükrözi. Menalcas valószínűleg maga Vergilius, a műben kiragadott részleteket idéz elfeledett vagy befejezetlen költeményeiből,. Ez érdekes és szokatlan kísérlet a költői töredékek bevonására. A harmadik költő meg tudta védeni földjét „Verseivel néktek megvédte Menalcas a földet”. A polgárháborúk zűrzavarában a költészet is háttérbe szorul, így a költőknek el kell hallgatniuk, a költőket figyelmezteti egy holló: „Hisz ha a holló épp az imént a baloldali odvas / Tölgy tetején nem szól s a viszályt le nem inti jelével”. A két pásztor-költő is abbahagyja a dalt. Az ekloga keserű bírálat is Vergilius korának viszonyairól.

Vergilius eklogáinak hatása:
Az ekloga műfaja Radnóti Miklós XX. századi költő lírájában él tovább 1937-ben felkérték Radnótit Vergilius eklogáinak fordítására. A költő alkalmasnak érezte ezt a formát arra, hogy benne az embertelen kort, veszélyeztetett létét és boldogságigényét kifejezésre juttassa. Ezekben a költeményekben a költő idillikus érzése és sorsának tragikus tudata egységbe forrva jelenik meg.

Az „Első ecloga”-ban Radnóti hangsúlyozni kívánta a mű vergiliusi jellegét. A szöveg mottóját Vergilius Georgicájából vette. A mottó a világ romlására utal, fordítása: „Mihelyt a jog és a jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet és a bűnök sokasága”. A költemény tavaszi tájképpel indít. Ebben a világban találkozik a pásztor és a költő, felidézik a spanyol polgárháború szörnyűségeit, Federico García Lorca és József Attila sorsából következtet Radnóti a saját végzetére: „ Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.” „Garcia Lorca halott!”, „ Háborúról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő, / így tűnik el!”, „Észre se vették.” – észre sem veszik, ha meghal egy költő. „Igaz i, hova futhat a költő?/ Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet intett / folyton a rendre”. A költő tudja, hogy őt is megölik, de addig is teszi a dolgát, vagyis ír. A reménytelenséget az alkotó munka váltja fel. Radnóti a „tölgyfa” hasonlattal mondja el legszemélyesebb vallomását, és ez élete végéig programja marad : „ Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint / ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik / bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap / már a favágó, -várja, de addig is új levelet hajt.” Vagyis ő a tölgyfa, meg van jelölve, ahogyan megjelölik a zsidókat, majd kivégzik, de mint a tölgyfa ő is új levelet hajt, vagyis tovább ír. A tölgy a beteljesedő költősors szimbóluma. A költő azzal győzi le a halált, hogy úgy alkot, dolgozik a halál közelségében, mintha örökké élne.

Negyedik ecloga c. költeménye Radnóti szenvedélyes szabadságvágyát fejezi ki. Ebben a műben a költő már nem alkalmazza a pásztori műfaj kellékeit, eltávolodik a vergiliusi példától. A Költő és a Hang beszélgetnek: a költői én belső vitáját, drámáját szólaltatja meg a párbeszéd. A Költő reménytelenül, csüggedten szól életéről, a Hang pedig bátorítja, bíztatja, és felidézi életének sikereit, szép emlékeit. A reménytelenség, vágyódás és bizakodás küzdelmét kísérhetjük nyomon a versben. A rabságból csak a halál szabadíthatja meg a költőt. Meghatározó gondolata a reménytelen, tragikus körülmények között, a halál biztos tudatában is a költői hivatás vállalása: „az égre írj, ha minden összetört!”

Babits Mihály az antik kultúra nagy tisztelője, ismerte és alkalmazta az ókori strófaszerkezeteket, a mitológiai hagyományt, az antik műfajokat, mint pl.: óda, himnusz, ekloga. Nagy művészelődeivel is azonosul, ilyen pl.: Horatius, de különbözik is tőle, mivel Babits újat akar. Ekloga című versének két szereplője van, egy Titirusz nevű képzeletbeli pásztor, akit a vers elején és végén szólít meg a költő, illetve maga Babits; az ókori pásztor-költő a valóságban is részese az idillnek, valódi „terebélyes bikkfa” alatt heverészik és nádsípját fújja, míg Babits csak lélekben jut el az idill világába: „én okosan / lelkem küldöm el inkább és magam / itt maradok”.

Weöres Sándor művészetében az ókori kultúrák egységes világképét tekinti példának, régi mítoszokat vesz alapul és értelmez újjá egyéni módon, Bukolika című verse hexameterekben íródott. Témája a szerelem, szereplői azonban nem pásztorok, hanem egy fiú és egy leánygyermek, akik játszótársak és a játék közben ismerkednek a szerelemmel. Pajzán, erotikus hangvételű a vers, tele van vidámsággal, életörömmel, az ókori görögök derűs világát idézve. A versforma nem párbeszédes, de vannak benne párbeszédrészletek.

Antik ekloga c. költeménye is szerelmi témájú, az előbbihez szorosan kötődő alkotás; a versforma disztichon (1 sor hexameter 1 sor pentameter), és az erotika ebben a műben is jelentős szerepet játszik. A testi szerelem, mint az élet egyik örömforrása áll a vers középpontjában. A fiú és a lány párbeszédtöredéke a szövegbe beépülve teszi teljessé a vers hangulatát.

Vergilius a későbbi korok számára a legnagyobb és legtöbbet idézett római költő volt. A magyar irodalomra gyakorolt hatása is jelentős: műveit fordította Csokonai Vitéz Mihály, Devecseri Gábor, Radnóti Miklós. Erőteljesen hatot Zrínyi Miklós eposzára, és hexameterben íródott eposzaink is az ő példája nyomán születtek, mint Vörösmarty Mihály Zalán futása c. alkotása.

Mágikus realizmus G. G. Márquez Száz év magány című regényében

Latin-amerikai irodalom

Gabriel García Márquez: Száz év magány című könyve az egyik legcsodálatosabb könyv, amely 1967-es megjelenése után egy csapásra vált generációk egyik meghatározó olvasmányélményévé, és amely az addig elhanyagolt latin-amerikai irodalom felé irányította a világ érdeklődését.

Így a latin-amerikai irodalom a XX. század hatvanas-hetvenes éveitől került az irodalmi érdeklődés előterébe.  A gyarmati függésből felszabadulva, az itt élő népek kialakították irodalmuk a spanyol irodalomtól független, sajátos arculatát. Felelevenítették, és újra felfedezték az indián őslakosok, a négerek és meszticek világát, kultúráját. Az ősi mítoszkincs, a rítusok és legendák fontos elemei, szemléletformálói lettek az itteni szépprózának.

Író

Életrajz:

   Gabriel García Márquez, teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez, 1928. március 6-án született egy kolumbiai falucskában, Aracatacában. A dél-amerikai író, újságíró, elbeszélő, élete legnagyobb részét Mexikóban és Európában (Róma, Párizs) töltötte; jelenleg Barcelonában él. A világ számos városában járt, igazi 'világpolgár', aki ismeri az európai irodalmat is.

   Jogot tanult, de nem szerette, tanulmányait hamar abbahagyta.

Pályaképe, művei:

    Pályafutását 1948-ban újságíróként kezdte. Kezdetben a kolumbiai napilap, az El Espectador riportereként dolgozott.  A riporterkedést ugyan kedvelte, de csak megélhetése miatt folytatta egészen 1961-ig ezt a mesterséget. 1959 és 1961 között a forradalmi Kubával való rokonszenv jeleként a Prensa Latina hírügynökségnek dolgozott Bogotában, Havannában és New Yorkban. 1961-ben elhagyta az Egyesült Államokat, ahová csak 1971-ben engedték visszatérni: ekkor díszoklevelet kapott a Columbiai Egyetemtől.
 

       1948-ban kezdett elbeszéléseket írni. Első regényével, a Söpredékkel tíz évig házalt, míg végre 1955-ben kiadót talált rá.  Korai írásaiban még Faulkner hatásai mutathatóak ki.

Első figyelmet érdemlő munkája az Egy hajótörött története volt, amelyet 1955-ben cikksorozatként jelentetett meg. Ebben egy, a kormányzat által dicsőségesnek beállított hajótörés valódi, dicstelen történetét mutatta be. Ezzel kezdődött külföldi tudósítói karrierje is (Rómában, Párizsban, Barcelonában, Caracasban és New Yorkban), mivel Kolumbiában nem volt többé biztonságban. A történetet 1970-ben könyv formájában is kiadta, és sokan regénynek tekintik

Nem sokkal ezután három könyve látott napvilágot: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című kisregénye, a Baljós óra (La mala hora) című regénye és Az óriás mama temetése (Los funerales de la Mamá Grande) című novelláskötete.

1961-ben Párizsból - ahonnan addig egy kolumbiai lapot tudósított - Mexikóba költözött, mert vonzották a film kínálta lehetőségek.

1965-ben kezdte írni Száz év magány című regényét. 1967-ben Argentínában jelent meg, azóta számtalan spanyol kiadást ért meg, és eddig huszonhárom országban tizennyolc nyelvre fordították le. Magyarul 1971-ben jelent meg Székács Vera fordításában.

Egyébként nem teoretizáló alkat: az irodalomról, az írásról szándékolt komolytalansággal nyilatkozik. Mint például: "Azért vagyok író, mert szeretném, ha a barátaim kedvelnének. Azért írok regényeket, hogy a könyveimmel minél több barátot szerezzek." 

1972-ben megkapta a Romulo Gallegos-díjat, melyet ötévenként a legjobb spanyol nyelven írott regénynek ítélnek oda.

Az 1981-ben megjelent Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, amely egy vérbosszú újságokban is megjelent történetét meséli el, és a Szerelem a kolera idején-t, ami nagyszülei szerelméről szól. Ezeken kívül több műve is a „García Márquez világegyetemben” játszódik, több könyvben is felbukkanó szereplőkkel, eseményekkel és településekkel.

     2002-ben adta ki önéletrajzi könyvét, a Vivir para contarla, egy háromkötetesre tervezett mű első részét. Ez magyarul Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel jelent meg.

Talán nem tartozik az életmű legértékesebb darabjai közé, de élvezetes és lendületes olvasmány a Bánatos kurváim emlékezete című kisregény. A főhős a helyi lapba írja tárcáit, színházi és zenei kritikáit., ám a prózaíráshoz nincs tehetsége, legfőképpen pedig elhivatottsága. A főszereplő nem mozdult ki szülővárosából, ahol némi izgalmat csak a nyilvánosházak jelentenek; kurvákhoz járt egész életében. Egyszer meg akart nősülni, de az esküvő napján inkább otthon maradt kényelemből. Ajándékként a kilencvenedik születésnapjára azt találja ki, hogy egy szűz kamaszlánnyal tölt egy szenvedélyes éjszakát. A Madame fel is hajtja neki a kívánt tizennégy éves lányt, ám a felkészített, alvó szépség mellett hősünk nem azt találja meg, akit rendelt, hanem azt, akire egész életében vágyott. A férfi élete megváltozik: tárcái szerelmes levelekké formálódnak, ünnepelt publicista lesz, akinek a rádiók olvassák be írásait, de számára nem ez a fontos, hanem az, beköltözött a szívébe a szerelem. Felismeri, hogy létezik egy valóságos, boldog élet, és számtalan gyötrelem után beteljesülhet az első szerelme. García Márquez gyorsan, ám élvezettel elolvasható, műgonddal megírt kisregényének lapjain egy lehetetlen kapcsolat bontakozik ki.

   García Márquez 1982-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

 A mű keletkezéstörténete:   

    Márquez 1965-ben kezdte el írni ezt a regényét és tizennyolc hónap alatt, fejezte be, miközben családjával kölcsönpénzen élt.

    Márquez sok művében meghatározóak a gyermekkor élményei. Ugyan csak kilencesztendős koráig élt Aracatacában, de ezek az évek mindmáig kiapadhatatlan ihletforrásként táplálják műveit.

   Másrész már felnőtt korában visszalátogatott nagyszüleihez és ekkor éri a kihalt falu élménye: ami szinte teljesen üres és minden ház eladó (ez a motívum figyelhető meg a regény végén).

Műfaji besorolás:

    Márquez regényé egyrészt a családregény hagyományát folytatja, mivel a Buendia család öt generációjának életét vonultatja fel. Bár nem a klasszikus realista családregény műfaji elvárásai szerint épül fel, hiszen nem hordoz magában realista vonásokat, mivel nem egy ténylegesen valóságos történetet mutat be és sok benne a mitikus vonás.

  Másrészt tekinthetjük eszmeregénynek, mivel a különböző szereplők egy-egy ideológiát képviselnek, valamiért megszállottan küzdenek. ( ez részletesen a szenvedély magányosai alpontban van kifejtve)

   Márquezt gyakran a mágikus realizmus leghíresebb írójának, megújítójának nevezik a Száz év magány is erősen, kötődik is ehhez a stílushoz, de túl változatos ahhoz, hogy könnyen beskatulyázható legyen. A mágikus realizmus előfeltétele az, hogy hiányoznak belőle a népmesei elemek: nem minden furcsa és megmagyarázhatatlan folklórikus: néha egyszerűen ilyen az élet. Az író összeköti a kézzelfogható, mindenki által elfogadott valóságot és a hihetetlennek tűnő, asztrális síkot. Még a legreálisabban gondolkodó, földhözragadt szereplők számára sem kelt megütközést a szellemek léte, az egyes figurák természetfeletti képességei. Bárki számára egyértelmű ezek léte így az író számára sem kétséges a csodás elemek teljesen realista megjelenítésének szükségessége a történetvezetés döccenőmentessége céljából. A szereplők közül többen képviselnek valamilyen természetfeletti hatalmat, annak ellenére, hogy mindennapi életük az átlagemberek világában zajlik. Az író használja - a szintén mágikus realizmusra oly jellemző- az időtorzítás lehetőségét is, szabadon játszva a pillanatokkal, évekkel, amelyek kimerevedve vagy hirtelen vágtatva szolgálják a cselekmények összefonódásait. A műfaj jellemzője az is, hogy több generáción át játszódik a történet, valamint hogy az események újabb szereplőkkel ugyan, de periodikusan ismétlődnek, és kimenetelük is azonos. Általában elveszik a kauzalitás, megszűnik az ok-okozati összefüggés, ám emellett a végén kiderülhet, hogy egy láthatatlan erő által irányítva mégis minden mindennel összefügg. Gyakori elem, hogy a figurák előre bűnhődnek még tettük elkövetése előtt, vagy kollektív családi bűnöket magukra véve isteni igazságszolgáltatás teljesedik be rajtuk, generációk terhét vetve le így magukról. Az is a műfaj egyik ismérve, hogy történetek valamilyen kulturális keveredés időszakában játszódnak, egy új világ bekövetkeztének hajnalán. Múlt és jelen azonban egymásból következve magyarázza és értelmezi az egyes szereplők jellemvonásait, illetve a fokozatosan egymásba fonódó cselekményszálakat. A mágikus, földöntúli elemek kohéziós ereje válik így a rejtett összefüggések kulcsává.

A regény jellemzői:

1.  Cselekmény:

    A Száz év magány cselekménye egy képzeletbeli kisvárosban játszódik, és a Buendiák nemzetségének mintegy száz évét, öt nemzedék történetét foglalja magában. Az ősapa, José Arcadio nemzedéktársaival együtt elhagyja régi lakóhelyét és alapítja meg az új települést, Macandot. A kezdetben virágzó, természeti állapotban önnön íratlan törvényei szerint élő kisváros csak Melchiades és cigánycsapatának időnkénti megjelenése nyomán lép kapcsolatba a külvilággal. A város békéje és harmóniája a hatóság embereinek megjelenésével bomlik fel először , ennek következtében a Aureliano Buendia ( második nemzedék) megszervezi Macando férfiaiból a liberálisok oldalán harcba induló csapatot. Buendia ezredes minden felkelésének megszervezésekor vereséget szenvedett.  A béke beköszöntével Macandóban banántársaság alakul. Így a kisvárosra hirtelen tör rá a civilizáció annak minden modern vívmányával és gazdasági-társadalmi viszonyrendszerével. Mindez szinte követhetetlen fejlődést eredményez és közben a hagyományos ősi világ formái tovább bomlanak. Egy szrájk és annak véres leverése után a banántársaság távozik Macandoból és a Buendiák nemzedékével a város is feltartóztathatatlanul tart a végpusztulás felé. Miközben Aureliano Babilonia (ötödik generáció tagja) megfejti a Melchiadestől származó tikos jövendöléseket a város és családja jövőjéről, bekövetkezik Macando és az utolsó Buendia pusztulása.

2. Tér:

   Egy kolumbiai elzárt falucska a helyszín, mely az eseményekkel túlnő önmagán. A történet jelentősége kitágul az egész emberiségre. Macando túllépő önmaga helyén és jelentésén egyszerre válik Kolumbia, Latin-Amerika és az egész emberi világ színterévé.

3. Idő:

   Évszámszerű pontossággal a történések ideje nem határolható be. A regényvilágból csupán annyi vehető biztosra, hogy a történetre való rálátás ideje a XX. század , s ebből a látószögből tágul az idő a múltba. Legmesszebb a XVI. századig.

A regény sajátos időszemléletében az utódok az elődök életét személyes emlékeik körébe vonják. Az emlékezet tehát maga az elmúlásnak, feledésnek ellenálló élet.

4. Szereplők:

  A regény szereplői –a kisváros közössége és a Buendíák- a mítosz jellemzői szerint megformáltak, egy világ- és önértelmezés részei, melyben a közösség (illetve az egyén) önmaga és a világ viszonyrendszerére, létének eredetére és céljára keresi a választ.

5. Narráció:

A narrátor (író) meséli el a történetet különböző néző pontokból. Ősi epikát idézi a narráció, a történetmondás válik fontossá, csak az számít, hogy elmesélje a történetet (a mesélés kedvéért mesél).  Mögöttes céloktól mentes, nem az elemzés vagy bírálat van a központban, nem társadalmi, lélektani összefüggéseket ír meg, hanem a mesélés önértékét fedezi fel. A XXI. század effelé tendál megint: egyszerű lineáris történet, nincs más cél.

Valóság és mítosz:

Valóság:

   Ha a valóság felől nézzük a történetet, a latin-amerikai (kolumbiai) múlt krónikája, a helyi sorskérdések számbavétele elevenedik meg, sajátos politikai viszonyaival, életmódjával, és a kontinens jellegzetességeivel. Egyedüli éghajlata, a rendkívüli meleg, hatalmas esőzések, nagy távolságok megjelennek a történetben. Vég nélküli polgárháborúk, és döbbenetes elzártság jellemzi Macondót.

  Ebbe a történetbe épülnek be mesés motívumok, melyek a mítosz felé vezetnek. Ezek nem kötődnek helyhez, hanem az egész emberiségre jellemzőek. Éppúgy Európának legősibb történeti gyökerei, mint Dél-Amerikának, így mossa össze hazájának sajátosságait az európai kultúrkinccsel, így teszi számunkra is közelivé a távolit, ismerőssé a sose látottat, érdekessé és egyben bonyolulttá a történetet és érezteti velünk, mintha rólunk is szólna, mi is oda tartoznánk.

Mítosz:

   A mítosz olyan, a különböző kultúrák korai szakaszában megjelenő elbeszélés, történet, amely egy közösség átfogó világ – és létmagyarázatát adja. Világképében a megismerés tapasztalati és tapasztalatontúli (transzcendens) szintjei egyaránt jelen vannak. Egy-egy nép mitológiája (mítoszainak összessége) a közösség miden tagja számára ismert (volt), melynek lényege a közös értés, a hagyomány mindenki számára érvényes jelentés, példája.    
    

   Így a mítoszt később feldolgozó irodalmi alkotás ekképpen annak a hagyományos, mindenki számára érvénes jelentésével léphettek párbeszédbe, vagyis az újraírt mítosz az eredeti jelentésétől való eltérésben határozza meg önmagát. Márquez regényének újdonsága, hogy nem egy mítosz újraírását adja, hanem az élő, jelenvaló mítosz válik a mű szemléletének, világképének kifejezési formájává, beszédmódjává. Ez azt jelenti, hogy az élő hagyományba be nem avatott olvasónak meg kell ismernie e mitikus világlátás logikáját, bele kell helyezkednie annak szemléletmódjába. 

    Ezért gyakran érezhetjük, hogy bibliai jelenetekhez hasonló történetek játszódnak le,vagy mitológiai alakok születnek újjá a regény lapjain.

Bibliai történetek:

➢     Prudencio Aguilar meggyilkolásának bűne és ebből következő kiűzetés –Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból

➢     A falu alapítóinak 26 hónapos átkelése a sierrán - A zsidók pusztai vándorlása

➢     Második Aureliano jószágának természetfeletti szaporulata - Jákob és fiainak története az Ószövetségben

➢     Csaknem öt évig tartó esőzés - Özönvíz

➢     Remedios mennybemenetele - Mária mennybevétele

➢     José Arcadio tudásvágya párhuzamba vonható a bibliai Ádám tudásvágyával

        Görög mitológia alakjai:

➢     Ursula - Héra alakja, aki a családi tűzhely védelmezője, a nemzetség összetartója

➢     Aureliano ezredes - Sebezhetetlen Akhilleuszként küzd a polgárháborúban.

➢     Ursula és José Arcadio házassága a mítoszokra jellemző vétségben köttetik (unokatestvérek)

➢     .

➢     A hírvivő Melchiades alakja a görög mitológia Hermészének feleltethető meg. Szabadon jár élet és halál között.

   Ősi epikát idézi a narráció, a történetmondás válik fontossá, csak az számít, hogy elmesélje a történetet( a mesélés kedvéért mesél).  A XX. században inkább a társadalom lélektana a fő kérdés, de Márquez nem erről akar írni. Mögöttes céloktól mentes, nem az elemzés vagy bírálat van a központban, nem társadalmi, lélektani összefüggéseket ír meg, hanem a mesélés önértékét fedezi fel. A XXI. század effelé tendál megint: egyszerű lineáris történet, nincs más cél. Hétköznapi életről szól a regény,a hétköznapok apró eseményeit mondja el  nem pedig  kalandokat és hősöket beszél el : hogyan várják az eső végét, hogy nevelik a gyerekeket, hogyan bánnak a betegekkel, vagy hogyan várják a vendégeket. Ezek közben a nagyon egyszerű dolgok közben mégis a legfontosabbról beszélnek: szerelemről, halálról, férfi és nő örök harcáról és kapcsolatáról, az élet valóban fontos dolgairól. Ezekhez mégsem használ patetikus hangot, így e témák megjelenése nem válik emelkedetté.

Egy konkrét család életén keresztül belecsempészi a filozófiát is. A nagyon sokrétegű regényben ezt is megtalálhatjuk.

  Nem csak újraértelmezi a mítoszokat, hanem újakat is teremt.

• Álmatlansági kór - nagy felejtés mítosza: A mai modern ember gyötrelmeit emeli be az ősi mítoszok közé.

  A múltról és a jelenről egyszerre ír, egy kis kolumbiai faluról és az egész emberiségről. 

Nem csupán a mítoszok újraírását adja, hanem az élő, jelenvaló mítosz válik jelentőssé. A falu népének sorsa az egyetemes emberit példázza.

   Mitikusvilágszerűség megteremtésében fontos szerepe van a regény sajátos időszerkesztésének, melyben az utódok és az elődök életét személyes emlékeik körébe vonják. Így az egymást követő nemzedékek nemcsak saját múltjukat, hanem a születésük előtti időt őrzik, azaz a kezdet és a vég közé kifeszített teljes időtartományt egyidejűen jelenvalóvá, térszerűvé teszik. Az emlékezés tehát nem más, mint maga a feledésnek, megsemmisülésnek, elmúlásnak ellenálló élet. Ezért esik Macando népe Melchiades eltűnését követően az álmatlansági korba. Az idő viszonylagossága, érzékelésének szubjektivitása több helyen is megfigyelhető. José Arcadio saját hanyatlásának tapasztalataként szembesül létének értelmetlenségével, amit az idő megállásaként fogalmaz meg. Ursula az idő ciklikusságát érzékelteti, mikor a folyómedret, tisztítják, így szól: „Mintha körben járna az idő, és visszatértünk volna a legelejéhez.”

Az idők végezete, legalábbis ami Macando és a Buendiák sorsát illeti, véget vet a körforgásnak. Ideje a pergament megfejtésének pillanatával esik egybe: az utolsó Buendia már tudja, hogy „mindaz, ami írva vagyon bennünk, öröktől fogva és mindörökre megismerhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély ezen a világon.”

Burjánzás és pusztulás:

   A regény bevezető részében különös kép tárul elénk. A falualapítók olyan mélyre hatolnak az őserdőben, hogy oda már se a napsugár, se a madarak nem követik őket. Bezárul a múlt, és ezen az elzárt helyen kezdődik egy új élet, ebből növekedik ki a falu.

Mintha ez a burjánzás lenne a jellemző az itt élő emberek életére is. Lakói éppoly gyorsan szaporodnak, mint az őserdő növényzete, Aurelianonak például tizenhét gyermeke születik. Az emberek együtt élnek a természettel így burjánzásuk, illetve pusztulásuk természetes, hogy együtt történik

Az idő, az elmúlás és halál mementójaként egy ősrégi spanyol gályát találnak. Azonban a széthulló roncson új élet fejlődik, s mintha így lenne az Macondó lakóival is. Az emberek halálát is így övezi az élet, a pusztulás és a születés egymás mellett van jelen. A Buendiák amíg élnek, nagyon élnek. Hatalmas tettekre vállalkoznak, rengeteg emberről gondoskodnak, tucatszám fogadják be a vendégeket, óriási lakomákat rendeznek, háborúkat, forradalmakat vezetnek. Ha szerelmesek, porig akarnak égni a szenvedélyben, ha gyűlölnek, tétovázás nélkül gyilkolnak. Amilyen sűrű és túl burjánzó az életük, olyan hirtelen jövő a haláluk is. Buendía ezredesnek mind a tizenhét fia meghalt még őelőtte, a Szép Remedios körül pedig hullanak a férfiak, mert szerelmük halált hoz rájuk, a gringók ezerszám gyilkolják le az embereket.

Szerelem és halál, születés és pusztulás, élet és halál, szaporodás és elmúlás egy időben van jelen, így akár ezen ellentétek egy nap alatt is bekövetkezhetnek. Rebeca és José Arcadio a temetővel szemben béreltek házat, Ursula és férje szerelme pedig a gyilkosság éjszakáján teljesült be.

Test és lélek

A regényben többször megjelenik a bomlásnak indult emberi test (Rebeca tarisznyájában : ősei csontjai, Fernanada apja saját hulláját postázza) Márquez naturalista módon próbálja leírni akár a halott, akár az élő testet. A valóságról ír, szépítés nélkül, a mocsokról, gusztustalanról, is,ez mégsem borzasztó, hiszen ez is az emberi élet része (például Melchiades porhüvelye, vagy José Arcadio oszló teteme). A halál nem egyenlő a hullává válással, a lélek magasabb rendű, mint hordozója. Ursula például maga dönti el, hogy mikor hal meg, Amaranta pedig győzedelmeskedik az elmúlás felett, mikor még halálával is másoknak tesz szolgálatot. A szereplők természetesen beszélnek a halálról, mivel tisztában vannak vele, hogy többet jelent, mint az a gusztustalanság, ami hordozza.

A szagok azonban fontos szerepet játszanak a műben. A szereplők testszagok alapján tájékozódnak és mondanak véleményt. Pilar Ternera füstszagú, az örömlányokból "hervadtvirág-szag" árad, Remediosban keveredik az erdei állatok és a frissen vasalt ruha szaga.

Szemérem és szemérmetlenség egyaránt jelen van. Előbbinek Fernanda a megtestesítője, aranybilijével, bokától csuklóig zárt hálóingjével. Férje szerint épp ez a természetellenes, mert a mindent megszépítő virágnyelv sokkal erkölcstelenebb, mint a mindent kimondó természetesség. Hősei pontosan tudják, hogy a test mennyivel kevesebb, mint a lélek, a szerelem több, mint a szeretkezés. Még a legbujább emberek is megbánják, hogy ennyi időt pazaroltak el az életükből „féktelen paráználkodásukkal".

A szenvedély magányosai

   A veszély, amire Márquez regényben figyelmeztetni akar: a magányosság. A Száz év magány az egymástól való elidegenedés keserű folyamatát, gyilkos következményeit tárja fel. A Buendía hatalmas család volt, mégsem voltak igazán boldogok. Ez a társas magány nem csak a családra, hanem a párkapcsolatokra is jellemző: elhidegülés, elköltözés, boldogtalanság az, ami beárnyékolja a szerelmeket. És ez  a társas magány nem csak latin-amerikai probléma, hanem az egész XX. századi világra jellemző. Az író megpróbál választ adni erre a problémára: a kultúra, a történelem egyedül a helyes út egymás felé.

   A Buendía család tagjai megszállottan küzdenek valami célért, ami egész életüket meghatározza. A család minden tagja szenvedéllyel küzd valamiért de egyedül kell megvívnia a harcot. Ugyan családban élnek és halnak meg, de mégis magányra vannak ítélve.

Az ezredes és Második José Arcadio az igazság megszállottjai. Aureliano a polgárháborúban, Második José Arcadio a gringókkal szemben. Harcuk reménytelen és eredménytelen, de küzdenek tovább, bukásuk pedig őket taszítja a legmélyebb kiábrándulásba.

A családalapító és az utolsó sarj egyaránt a tudás keresésének szenteli az életét. Amit az ősapa keresett, azt kutatja az utolsó Aureliano is. Ironikus és tragikus egyben: a családnak és önmagának pusztulása áll a pergameneken.

Ursula szenvedélye a józanság és a meleg vendégszerető otthon. Férje nyugtalanságának ellentmondva marad ott, ahol gyermekük megszületett, és rendet tesz akkor is, mikor a férfiak romlásba döntenék a falut.

Amaranta, Rebeca és Meme a szerelem megszállottjai. Mindent feláldoznak a szerelemért, még ha az nem is teljesülhet be, és el is veszítik szerelmüket.

Hiába küzdenek mindannyian valamiért, mindegyikük bukásra van ítélve, nem lehetnek sikeresek. A szenvedély végzetüket hordozza, ez eredményezi elkerülhetetlen bukásukat, így elhagyottan, magányosan halnak meg.

Körforgások és ismétlődések

A mítosz ciklikus és szükségszerűség elve szerint építkező szemléletből fakadóan a szereplők az emberi lényeg változatlanságát is felmutatják Jellemző, hogy a nevek és az események mindig ismétlődnek.

   Azonban a körforgás nem tökéletes, mert másként nem jönne el a pusztulás. A család egyre dekadensebben él, lassan kiürül a ház. Spirálisan jutunk el a pusztuláshoz. Az utolsó körrel, a Buendíák halálával Macondo is várja a pusztulást, maga is kísértetvárossá válik, és elnéptelenedik. A siralmas faluba még egyszer visszatérnek a cigányok, a visszatérő jelenet keretbe foglalja a történetet.

   A nyomorúság is állandó. Az ezredest rendkívüli hősként tisztelik, azonban hiába harcol egész népéért, később mégis elfelejtik. José Arcadio tiszteletre méltó falualapító és vezető. Remediost szépségkirálynőnek választják. Utólag az életük mégsem látszik másnak, mint kudarcok és nyomorúságok körforgásának. Erre a körforgásra Ursula figyel fel. Észreveszi hogy az unokák, dédunokák ugyanazt teszik, mint elődeik, ugyanazok a szenvedélyek hajtják őket.
Ez már a nevek következetes ismétlődéséből is látszik: 

            Aurelianók: idealisták, az igazságért harcolnak, szellem embere, visszahúzódó,   

                                töprengő, elmélyülésre hajló

            Arcadiók: élvezetek hajszolása, saját érzelmek fontossága, léhák, gyakorlati

                             emberek, vállalkozó szelleműek, tetterő és férfiasság jellemzi őket

Igazságtevő csodák

   A regény szereplőinek sanyarú sorsát megkönnyítő igazságtevő csodákat figyelhetünk meg. A realizmus ellenére jelen vannak ezek, és megadják a szereplőknek azokat a lehetőségeket, amiket az élet is adhatna, ha nem lenne ilyen kegyetlen. Az író kárpótolja őket az elszenvedett fájdalmakért. Márquez csak így segíthet hőseinek, elviselhetőbbé teszi a nyomorúságot úgy, hogy közben nem változtatja meg a valóságot, csak megszépíti azt.

Ilyen igazságtevő csoda:

- Remedios mennybemenetele

- José Arcadio tiszteletére halálakor a természet apró sárga virágok özönével kárpótolja

- Amaranta „derűs”, nyugodt halála

- A bibliai özönvíz elönti Macondót, mintha el akarná mosni a falu utcáira tapadt vért a      

   sortűz után

      - Mauricio Babilonia körül is folyton pillangók repkednek- ám aki nem érti meg a     

        csodát (Fernanada), rovarirtóval írtja bogarakat, ez földhöz ragadtságát bizonyítja.

A mű színházi előadásként

   Budapesten a Vígszínház vitte színpadra Márquez regényét Forgács Péter rendezésével. A főszerepekben Börcsök Enikő (Ursula) és Hegedűs D. Géza (José Arcadio Buendia) játszottak.

Érdekességek:

   Nagyon ötletesen lett megoldva a helyszín: erre szükség is volt, hiszen egy egész falut kellet megjeleníteni egy színpadon, ezt úgy oldották meg h a rámpák segítségével 3 részre, emeletre osztották a színpadot. Érdekesség volt még hogy egy ajtón, egy szekrényen és egy ládán keresztül is közlekedhettek a szereplők.

  Ursula öregedést is ügyesen oldotta meg a rendező: egyrészt egy kendő segítségével, amelyet először a derekán majd a vállán végül a fején viselt, valamint a testtartásával, mozgásának sebességével, beszéd tempójával.

   A legzseniálisabb megoldás az volt, ahogy a halottak megjelentek: ugyanis aki a más világba távozott fehér fénnyel lett megvilágítva, amire még az is rájátszott, hogy a szereplők arca fehérre volt festve: így tényleg hallottnak látszottak.

   A legszebb jelenet szerintem az volt, amikor a pillangók repültek: ugyanis a színpad tükröződő felülettel volt körbe véve, és amikor fentről ledobták a papír pillangókat, azok tényleg úgy tűntek, mintha repülnének.

Változások ( könyvhöz képest):

   A könyv és előadás között voltak eltérések is természetesen: voltak részek, amik kimaradtak, voltak, amiket máshogy oldottak meg. A legfeltűnőbb szerintem az előadás in medias res kezdése volt. A történet akkor kezdődött, amikor Ursula már megvakult: itt kezdte el mesélni a történetét és ugrott vissza a történet elejére.

   A másik jelentős eltérés az volt, hogy az előadásban Ursula személye kapta a legnagyobb hangsúlyt, ő volt a történet elmondója is, míg a könyvben inkább Buendia ezredes a kiemelt szereplő.

A mű sajátosságai és újdonságai

A nemzetközi kritika szerint századunk egyik legnagyobb remekműve a regény. Márquez egy dél-amerikai család életének száz esztendejébe sűríti mindazt, ami az egész emberiségre érvényes. A végzet erejével a cselekvő akaratot szegezi szembe. Bármiképp is dől el a harc, csak az a fontos hogy az ember vállalja a küzdelmet. Az egyetlen veszély a magányosság. Márquez arra figyelmeztet, hogy minden eszközt helyénvaló, annak érdekében, hogy együtt tartsuk az embereket. Az emberi lényeg a regényét írta meg, elkerülhetetlen ismétlődéseket és hihetetlen átalakulásokat.

Groteszk látásmód Örkény István Egyperces novelláiban

Örkény István 1912-ben született Budapesten. Jómódú polgárcsaládból származott. 1930-ban – a piaristáknál végzett középiskolai tanulmányait követően – a Műegyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be, később gyógyszerészhallgatóként folytatta egyetemi tanulmányit. 1942-ben munkaszolgálatosként a doni frontra, később hadifogságba került, majd 1946-ban térhetett haza. 1958-1963 között nem publikálhatott a forradalomban való részvétele miatt, ekkor az Egyesült Gyógyszergyárban dolgozott mérnöki beosztásban. Több művét megfilmesítették, és az író több díjat is kapott. 1979-ben halt meg.

A groteszk esztétikai minőség, mely egyúttal világ- és emberszemléletet is jelent.

Örkény írásait a groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelműen jó vagy rossz ember – a tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szereplői hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre. Sok az abszurd elem a groteszk elbeszélésekben.

A stílusteremtő Egyperces novellák 1967-ben látott napvilágot. Nemcsak Magyarországon, de a világirodalomban is újdonság volt a rendkívül rövid, tömör, filozofikus vagy groteszk írásmód. Egyperceseiben azt mutatta meg, hogy a hétköznap tényeit más közegbe helyezve milyen megdöbbentő hatást kelthetnek. Örkény élete végéig csiszolgatta remekeit, ezért az egypercesek majd mindegyik kiadásában találni új darabot.

Az egyperces novellák írói eszköztárának radikális megújítását mutatják: a részletező, epikus leírás, a pszichológiai realizmus módszere helyett a dolgok lényegének jelzésszerű megragadására, a történet példázatszerű sűrítésére törekedett. Ez a tendencia folytatódott és bontakozott ki további prózaköteteiben (Nászutasok a légypapíron, 1967; Egyperces novellák, 1968). Örkény az „egyperces novellának” elnevezett rövid történetben találta meg az írói alkatának legmegfelelőbb formát. Előzményei között Kafka és Karinthy éppúgy megtalálható, mint a városi folklór, a pesti vicc. A szövegek belső feszültségét ellentétes minőségek gerjesztik: a ráció és irracionalizmus, érzelmességre való hajlam és karteziánus (Descartes bölcseletén, elméletén, tanán alapuló, azt követő) józanság, a lételméleti megközelítés rejtett pátosza (ünnepélyesség) és a témák banalitása (közhelyesség, hétköznapiság), a nyelvhasználat köznapisága. Az ellentett pólusok paradox (ellentétes) együttállása hozza létre a jellegzetes örkényi írásmódot és világszemléletet, a groteszket. Erről a hagyatékból előkerült jegyzeteiben a következőképpen vall: „A groteszk megingatja a végérvényest, de nem állít egy másik érvényességet a helyébe. Pont helyett mindig kérdőjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem utat nyit, elindít.” A novellák a töredékes eseményekkel eleven életre keltett gondolatot, véleményt, ítéletet jelenítenek meg. Az író a valóságot „eredetiben rajzolja”, csak a nézőpont, a képkivágás tér el a megszokottól: eltolja a koordinátarendszert, de maga az ábra marad. S miként a geometriában is ekként derülnek ki a törvényszerű összefüggések, az olvasó is így döbben rá arra, amit a megszokások mögött eddig észre sem vett. A ’60-as évek második felétől drámaírói tevékenysége kerül előtérbe. Tóték című drámáját 1967-ben Kazimir Károly meg is rendezte a Thália színházban.

Az írások rövidsége megköveteli a rendkívüli tömörítést, azt, hogy az archetipikus léthelyzetekben mutassák be a XX. század emberének problémáit, elsősorban elidegenedést, ember és történelem viszonyt, a mindennapi kommunikáció elsivárosodását.

Tóték

Tóték: Örkény egyik legnagyobb negatív élménye a háború volt, ez a történet is a II. világháborúban játszódik le, a színhely a hátország, egy békés mátrai falu, de valójában a történet a háborúról, a háború jellemtorzító hatásáról szól. A történet röviden összefoglalva: a betegállományban lévő őrnagy rövid pihenésre vendégként Tótékhoz érkezik, ő a fronton lévő Tót fiúnak a parancsnoka, ezért szívesen fogadják, mert arra számítanak, hogy az őrnagy a frontra visszatérve kedvezményeket ad a fiuknak. Az őrnagy megváltoztatja a család életét, új életformát kényszerít rájuk, katonás rendet kényszerít rájuk, és papírdoboz készítésre fogja őket (az őrnagy szerint hasznos munkát kell végezni, és ez az). 13 napig tart a rémuralom, végre megszabadulnak az őrnagytól, de az váratlanul visszatér, és Tót, a házigazda fellázad, megöli az őrnagyot.

Arról, hogy mi a groteszk

Ahogyan már írtam a groteszk egy esztétikai minőség, a komikum egyik fajtája. Szélsőségesen össze nem illő elemek szokatlan társítása, ami nevetséges és borzongató hatást kelt. A groteszkben fontos, hogy a hiba központi erejű és feloldhatatlan. A megjelenítések lényegi eszköze a szerkezet, a mű elemeinek egymáshoz való viszonya. A groteszk életre hívója az elidegenedettség és a belőle fakadó félelem, szorongás. A keretes szerkezetű egypercesen az író egyfajta testneveléstanárként szólítja meg az olvasót, egy sajátos testhelyzet felvételére, majd a természetellenes pozitúra megszüntetésére. Ezzel ellentétesek a köszönöm, kérem megszólítások. Örkény a groteszket egy mindent átfogó látószögként értelmezi. A jelenségek egy torzított viszonyrendszerben nyernek új, a felszíni értelmezhetőség „alatti, mögötti” értelmezési lehetőségeket. A leírásban az ábrázolás szigorú tárgyszerűsége mellett ellentétes minőségek kerülnek egymás mellé, mint a „vidámabb látvány” és a „temetés” vagy a „ledobált rögök” és a „fölfelé hajigálás”. Örkény szerint ez a látásmód hitelesebb képet ad önmagunkról. Az önmagunkkal való szembenézésben pedig nemcsak az elgondolkodás, hanem a változtatás lehetőségét is látja.

In memoriam dr. K. H. G.

Örkény ezen műve egy párbeszédes novella. Fekete humorral idézi meg a fasizmus történelmi helyzetét. A munkaszolgálatos dr. K. H. G. irodalomról próbál beszélgetni német őrével, az őrt felidegesíti a fogoly szellemi fölénye, ezért lelövi. Ez szinte egy „mindennapi” történet a német lágerekben. Az egész kor groteszk tragikuma jelenik meg a történetben, a műveletlenség és a durva, primitív viselkedés közti kapcsolatot is bemutatja. Az őr a kezében lévő hatalommal visszaél, a legegyszerűbb megoldást választja.

Nászutasok a légypapíron

A férfi-nő kapcsolatot groteszken ábrázoló novella. Az állatmesékhez hasonlóan indul és a két jelentéssík (emberi és állati) végig egymásba játszik, olyannyira, hogy ez még az olvasó gondolatmenetét is megzavarja. A mű drámai elemeket is tartalmaz, mint a párbeszéd és a konfliktus. Emellett az asszociációra is épít (mézeshetek – mézesmadzag – légypapír). Fő építőeleme mégis az ellentét, mint már a címben szereplő nászút és légypapír képzeteinek ütköztetése is. Ez a parabola lerombolja a saját úton járás elképzelését, hiszen mindenkire ugyanaz a sors vár, mint azt az egyik legközönségesebb élőlénynél, a légynél láthatjuk. A helyzet kettőssége így újabb groteszk állapotot jelenít meg.

A kezdetben ott van rögtön a vég is, pedig az ifjú pár még az élet csábító szépségeire készülődik. A példázat ugyanakkor a saját út álmát is lerombolja, hiszen mindenkire ugyanez a sors vár. A feloldhatatlan ellentéten már a cím összeszikráztatja a nászút és a légypapír képzeteivel.

Bodor Ádám: A Sinistra-körzet

I. Bevezetés

      Bodor Ádám az erdélyi magyar irodalom kortárs képviselője. Művészetét alapvetően meghatározza a trianoni békediktátumot követő kisebbségi sors.

      A trianoni döntések után a leghamarabb Erdélyben alakult ki önálló szellemi-kulturális élet. Ehhez az is hozzájárult, hogy Erdélynek már korábban is volt egyfajta kulturális önállósága. Jelentős szervező munkát végzett Kós Károly, Benedek Elek és Tamási Áron. Folyóirataik: Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk.

      1945 után Romániában is kommunista fordulat zajlott le. Ezt még súlyosbította, hogy a kisebbségben levő magyarságot folyamatosan ellenségesen, idegenként kezelték, s törekedtek az anyanyelvi kultúra visszaszorítására. Eme terhek ellenére bontakozott ki főleg a hatvanas évektől az erdélyi magyar irodalom, többek között Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi István és Bodor Ádám munkásságában.

      Az erdélyi magyar írók műveit meghatározza a kisebbségi létből fakadó fenyegetettség, illetve a magyar kultúra, az anyanyelv őrzésére irányuló törekvés.

II. Bodor Ádám pályaképe

      Az 1936-ban született szerző gyermek- és ifjúkorát nagyrészt Kolozsváron töltötte, ahol 1952-ben államellenes összeesküvésért öt év börtönbüntetésre ítélték (barátaival kommunista-ellenes röplapokat gyártott és terjesztett). A börtönből, amelynek élményei Bodor Ádám írói világának alakulására döntő hatással voltak, 1954-ben szabadult, majd nem sokkal később a Református Teológiai Főiskola hallgatója lett.

      1960-tól, a főiskola elvégzése után levéltárosként a kolozsvári egyházkerület levéltárában dolgozott, később szabadfoglalkozású íróként, Magyarországra történő áttelepülése (1982) után pedig kiadói szerkesztőként kereste a kenyerét.

      Első írását az Utunk c. folyóirat közölte 1965-ben, majd 1969-ben A tanú címmel önálló novelláskötete is megjelent. A hetvenes- és nyolcvanas években az író egyelőre megmaradt a kisepikai műfajoknál: karcolatok (Behavazott lábnyomok, Milyen is egy hágó?), novellák (Én, a részvétlátogató, A Zangezur-hegység) és egy-egy hosszabb elbeszélés (Az Eufrátesz Babilonnál, A részleg, Gyergyó éghajlata) fűződik a nevéhez, melyeknek legkiválóbb darabjait az először 1992-ben megjelent Vissza a fülesbagolyhoz c. kötet gyűjti egybe.

      Bodor eddigi életművének betetőzése a 1992-ben megjelent Sinistra körzet, melyet 1999-ben egy újabb regény, Az érsek látogatása követett. 

III. Prózavilágának általános jellemzői

·         nyelvi sűrítettség és szuggesztivitás

·         irracionális fordulatok, valószerűtlen jelenetek: a Sinistra körzet egy szereplőjének, Géza Hutirának például váratlanul letörik a füle, amelyet a menyétek azonnal elropogtatnak

·         a szereplők között gyakoriak a mesébe illően groteszk figurák: a Sinistra körzet hatszáz kilós kamionsofőrje, a világító hajú Bebe Tescovina vagy a szintén Sinistra-beli albinó ikerpár, a két Hamza Petrika

·         a szereplők nevei általában egzotikus hangzásúak (Mustafa Mukkermann, Bobadilla), sokszor beszélő nevek (Emil Sopornytz, Mauzi Anies)

·         novelláit és a későbbi két regényt a titokzatosság és állandó feszültség levegője tölti be, ahol a huszadik század közép-európai diktatúráira jellemző paranoid hatalom állandó jelenléte adja az egyetlen bizonyosságot

·         művei rokonságba állíthatók az újkatasztrofizmus irányzatával a lepusztult, világvége hangulatú környezet ábrázolása miatt

IV. A Sinistra körzet elemzése

1. A műfaji besorolás problémája

      Alcíme: Egy regény fejezetei. A mű nem kötődik a regény-műfaj metonimikus történetvezetésű hagyományához: tizenöt, egymáshoz viszonylag lazán kapcsolódó, önálló novellaként is élvezetes fejezetből áll, amelyek történései ha térben nem is, de időben sokszor távol kerülnek egymástól, tehát nem lineárisan, nem időrendben követik egymást.

2. Az elbeszélői nézőpont és a beszédhelyzet

·         A történet főszereplője Andrej Bodor útkaparó, aki többnyire E/1. személyű narrátor is egyben (azért csak többnyire, mert a regény vége felé az elbeszélői nézőpont sokszor E/3. személyűre változik), a Sinistra körzetbe mostohafiának, Béla Bundasiannak megkeresésére érkezik, ám e célnak mindent alárendelve lassanként teljesen asszimilálódik a börtönkörzet-szerű regényhelyszín sajátos szokásrendszeréhez.

·         Andrej Bodor személye, szenvtelen közlésmódja tartja össze a történetet

3. A történet

      Andrej Bodor iratai azonnal Dobrinba érkezése után elvesznek, és mivel a körzet társadalmába minél tökéletesebben próbál meg beilleszkedni, minden jobbat ígérő, megüresedett pozíciót szeretne elfoglalni, s válik valamiféle „általános helyettes”-sé. Andrej e helyettesítései során folyton halottak helyére lép (ilyenek Valentin Tomoiaga fényképész, Zoltán Marmorstein, az útkaparó és Augustin Konnert), de például az elüldözött Vili Dunka után lesz Aranka Westin szeretője is, ráadásul mindezt bárminemű kommentár nélkül teszi (a történetmesélés szenvtelensége, reflektálatlansága amúgy is alapvetően fontos jellemzője Bodor Ádám szövegvilágának).

      A történet kimenetele nehezen összefoglalható, az mindenesetre nyilvánvaló, hogy Andrej kezdeti célja folyamatosan háttérbe szorul. Fogadott fia – mikor végül sor kerül a találkozásukra – szinte megtagadja az Andrejjel való kapcsolatát, valamivel később pedig a főszereplő Mustafa Mukkermann kamionjával megszökik a körzetből. Az utolsó epizódban Andrej hosszú távollét után, idegenként tér vissza Sinistra körzetbe, mivel azonban az éjszakai kijárási tilalmat megszegi, örökre kitiltják a körzetből. Béla Bundasian, eddigre már felgyújtotta magát: “még a körme is izzott, szikrát vetett az orra hegye, a füle, a zsebei kiszakadtak, s amerre a rengeteg aprópénz szertegurult, a perzselt fű és avar is füstölni kezdett. Szemüvege kerete is megolvadt, de a forróságtól a lencsék még jó ideig a szeme előtt lebegtek…”

4. Értelmezési kísérlet

·         a szöveg legfontosabb metaforája: a határ, a „határon-lét”

·         ez már a kezdő mondatban megjelenik: „Két héttel azelőtt, hogy meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik kopár magaslatára.”

§  Borcan ezredes közeledik a lét és a nemlét határa felé

§  a dobrini erdővidék is országhatáron van

§  határhelyzetben, mégpedig növényhatáron (és nem mellesleg a föld–ég határon) fekszik az említett kopár magaslat is

·         Az egyik szereplő, Connie Illafeld a Punte Sinistra felső végén, közel a vízválasztóhoz lakik (ez is határ), a címben is jelenlévő Sinistra pedig folyó, azaz természetes határ

·         A lét-nemlét határosság is átszövi az egész szöveget. A halál fogalma például Sinistra körzetben kiterjed az életre is, ahogy azt a halottkém státusz meghatározásából is látjuk: „A helyettes halottkém teendője abból áll, ül egy kamrában a halottal, lesi, kémleli, megmoccan-e a műszak alatt.”

V. Összegzés

      Bodor Ádám Sinistra körzete a kilencvenes évek magyar prózairodalmának egyik csúcsteljesítménye. A huszadik század közép-európai történelméből táplálkozó motívumai, amelyeknek egy része már az író korábbi kisprózáiban is megjelent, itt sajátos anti-utópikus színezetű, összetéveszthetetlen atmoszférájú mesevilággá állnak össze.

Műfaji hagyomány és barokk szemlélet Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzában

1.     Zrínyi Miklós élete:

Zrínyi Miklós 1620-ban, Csáktornyán született, nagybirtoskos arisztokrata családban. Apja korai halála miatt nevelését Pázmány Péterre bízták. Így mélyen vallásos nevelésben részesült. Tanulmányait Grazban és Nagyszombaton végezte. 1636-ban tanulmányúton járt Itáliában, elsősorban Rómában, Nápolyban, Firenzében és Velencében. 1637-től újra Csáktornyán élt. Aktívan részt vett a politikában, és élete nagy céljának tűzte ki a török kiűzését. 1646-ban feleségül vette Draskovich Mária Eusébiát. A nő 1650-ben meghal, ezért 1652-ben újra összeházasodik, felesége Löbl Mária Zsófia. 1646-ban tábornokká, 1647-ban horvát bánná nevezték ki. 1664-ben halt meg egy vadászaton, amikor egy felbőszült vadkan áldozatául esett.

 

2.     A barokk jellemzése:

A barokk az olasz barocco szóból származik, jelentése nyakatekert okoskodás. Történeti- és stíluskategória, a reneszánszt követő nagy korszak, és e korszak művészetének és irodalmának legfőbb stílusirányzata. A hatása az irodalomban a művek stílusán és szerkezetén figyelhető meg, hiszen óriási méretűek. Nélkülözhetetlen a meghökkentés, a gyönyörködtetés és a lenyűgöző hatás. Jellemző a virtuóz rímtechnika is, ezen kívül a bonyolult összetételű körmondatok, a barokk triádák, a rokon értelmű mondatok, a halmozás és az erős érzelmi tartalom. A túldíszítettséget a színes jelzők, metaforák, hasonlatok és zenei elemek, mint a rím és az alliteráció adják, leírása részletező. Új műfajokat teremtett, mely a barokk eposzban érvényesült. Témája a halál és a mártírkultusz, embereszménye az Athleta Christi, azaz a Krisztus tanaiért küzdő ember.

 

3.     Műfaji hagyomány:

Az eposz nagyepikai műfaj, amely egy egész közösségre kiható nagy jelentőségű eseményt dolgoz fel, illetve az esemény azzá válik a művészi ábrázolás folytán. Az eposz kialakult szabályrendszere, kellékei és műfaji követelményei komoly elvárásokat támasztanak egy-egy művel szemben A „Szigeti veszedelem" szerzője részben ezeknek eleget téve, részben pedig túllépve rajtuk, a magyar viszonyokra alkalmazva használja őket. A használt, de részben átalakított kellékek közül általánosan meghatározó az állandó jelzők, epitheton ornans-ok szerepének csökkenése. Az invokáció az eltérő kultúrkör miatt nem Kalliopéhoz, a költészet múzsájához, hanem Szűz Máriához szól, aminek oka egyrészről a kereszténység és pogányság elválasztása, másrészről pedig a z ország keresztényi elkötelezettségének hangsúlyozása. A propozíció, az enumeráció és a deus ex machina műben használt formája ezzel szemben közelebb áll eredeti értelméhez. A propozícióból derül ki a heroizált, Magyarországnak tulajdonított „Európa védőbástyája" szerep. Az ország a keresztények és muzulmánok globális hadszíntere. Az enumeráció a hagyományokat követve ábrázolja a törökök számszerű fölényét, ezzel dramaturgiailag erősítve a heroizmust, de egyben megjelenik a kevés magyar közt meglévő keresztényi összetartás és a nagyszámú, de zilált török had közti különbség. Isteni közbeavatással többször is lehet találkozni, egyrészt a művet keretbe zárva, mivel az elején a törököt Isten büntetésképpen küldi, a mű végén pedig a mennyei és pokolbéli seregek is bekapcsolódnak, másrészt több köztes szakasznál is. A figyelmen kívül hagyott eposzi kellékek közül kettő jelentős. Zrínyi egyrészről, mind a nyelvtani sajátosságok, mind az üzenet erősítése céljából nem hexameterben, hanem ütemhangsúlyos verselésben írta művét, másrészről a történet nem in medias res kezdődik, helyette a mű közel egyharmadát kitevő expozícióval indul.

 

4.     Barokk szemlélet:

A „szigeti veszedelem" eposzjellege már önmagában is barokk vonás, hisz ez a korszak legkedveltebb műfaja. Szintén általános, az egész művet befolyásoló barokk vonás a keresztény és muzulmán világ kibékíthetetlen ellentéte, ami a számszerű fölényben lévő török, de erkölcsi fölényben lévő magyar sereg küzdelmeként jelenik meg. A reneszánsz ember labirintusszerűnek tartja az erényes, erkölcsök és elvek világát, a barokk viszont a hierarchiában, a szoros alá-fölérendeltségben hisz, vagyis a barokk szerint a jó erők bármily erejű gonosszal is állnak szemben, végül győzelemre jutnak. A harmadik legfontosabb általános jellemző a hosszú, mellérendelt hasonlító tagmondatok emelkedő ívű sorozata után következő késleltetett főmondat, vagyis a barokk körmondat. A barokk jellegzetességekhez hozzátartozik az athleta Christi, a Krisztus katonája fogalom. Ennek a barokk embereszménynek a megtestesítője Zrínyi maga, aki egy személyben figura Christi, Krisztus mása, és imitatio Christi, Krisztus követője is. További barokk jellegzetességek a két nagyformátumú személy küzdelme, látomások és víziók, sok epizód, mozgalmas és tablószerű csatajelentek realisztikus ábrázolása, illetve a számmisztika. Az epizódokkal változatossá teszi a művet, például Delimán és Cumilla szerelmi epizódja után Deli Vid és Borbála története következik, amely a hitvesi szerelem szép példája. Fontos szerepük van az eposzban a végzetszerűséget jelző véletleneknek. A törökök, akik már fontolgatták az ostrom feladását, elfogtak egy magyar postagalambot, így egy végső támadásra szánják magukat, mivel megtudják, hogy a magyarok kevesen maradtak. A végkifejletet leíró utolsó ének a barokk festészet fényárnyék technikája alapján épül fel, pokolbeli szellemek és angyalok állnak szemben. Zrínyi és a szigetvári hősöknek a lelkét angyalok viszik a mennyországba, az erkölcsi győzelem a magyar várvédőké, mert életüket áldozták fel a hazájukért. A költő műve megírásához forrásként felhasználta Homérosz és Vergilius eposzait, illetve Tarquinio Tasso „Megszabadított Jeruzsálem" című művét.