Arany János 1817. március 2-án született Nagyszalontán, elszegényedett köznemesi családban. Születésekor anyja, Megyei Sára és apja, Arany György már elég idõs. 14 évesen segédtanítói állása van. 16 éves korában beiratkozik a Debreceni Református Kollégiumba. Csak megszakításokkal tud itt tanulni. Késõbb vándorszínész lesz. Vándorszínész évei alatt ismerkedik meg Shakespeare mûveivel és a Bánk Bánnal. Hazatérve apját vakon találja, anyja is nagyon beteg. Letelepedik Nagyszalontán és feleségül veszi Ercsey Júliát. Másodjegyzõ lesz. 1842-ben Szalontára kerül Szilágyi István, akinek tanácsára Arany elkezdi a mûfordításokat (legjelentõsebb Shakespeare fordítása a Hamlet). 1845-ben választások ("tisztújítás") vannak. Ennek hatására kezdi írni Az elveszett alkotmányt, amivel megnyeri a Kisfaludy Társaság pályázatát. 1846-ban újabb pályázatot írnak ki, ahol a fõhõsnek népi hõsnek kell lennie, és a mûnek is népiesnek kell lennie. A Toldival ezt a pályázatot is megnyerte. 1848-ban megírja a Toldi estéjét. Világos után állását elveszti,1850-ben Geszten lesz házitanító.1853-1860-ig Nagykõrösön tanári állást kap. 1860 õszétõl Pesten él. A Elõször a Szépirodalmi Figyelõ, majd a Koszorú címû folyóiratot szerkeszti. A Kisfaludy Társaság igazgatója, az Akadémia titkára lesz. Kritikai, elméletírói tevékenységet folytat. A Magyarországi irodalomelmélet megtestesítõje lesz. Śjra belefog a Csaba-trilogiába. 1865-ben meghal Juliska lánya, rajta is elhatalmasodik a betegség. Teljesen összeömlott, tíz évig nem is írt verseket. 1876-ban lemond a fõtitkárságáról. Az 1877-es boldog nyarat a Margitszigeten töltötte. Ekkor írta, nem a nyilvánosság számára az žszikék verseit. 1879-ben befejezte a Toldi szerelmét. 1882. október 22-én halt meg Pesten.
Az epikus költõ:
Arany erõsen lírai alkatú költõ volt, mégis epikusként indult, és annak is hitte magát. A verses epikához való ragaszkodása korszerûtlen volt, mivel már Európa szerte regényben írták a történeteket.
Az elveszett alkotmány (1845):
Az elbeszélõ költészet útjára Az elveszett alkotmány címû, hét énekbõl álló, hexameteres vígeposszal lépett. A Kisfaludy Társaság pályázatát ugyan megnyerte vele, de Vörösmarty csak fenntartással nevezi az õ mûvét a legjobbnak. Aranyban élt a kétely, hogy az eposz korszrûsíthetõ-e. A történet vonalszerûsége értékét vesztette szemében. Ez teszi érthetõvé, hogy a mûben a történet és az elbeszélés síkját váltogatja. A költõ a konzervatívok és a liberálisok hazug, demagóg választási küzdelmét gúnyolja ki. Használja az irónia és az öngúny eszközét is.
Toldi (1846):
Ezzel a mûvel Arany már egyöntetû elismeréssel nyerte meg a pályázatot. Mûfaja nagyobb elbeszélõ költemény, de nevezhetjük eposz formájú idillnek is. Egységes világképû mû a Toldi. Arany - szavai szerint - Miklósban az a "pórsuhancot" ábrázolja, aki a viszonyok jármát lerázva fölfelé tör: rosszindulatú ármánykodáson, különbözõ akadályokon át eléri célját; a paraszti-jobbágyi sorból értékes tulajdonságai révén felküzdi magát a királyi vitézek közé. Miklós nemcsak eszményi népi hõs, a nemzeti jellem példája, hanem a nemzeti egység megtestesítõje: nemes is, jobbágy is, olyan földbirtokos arisztokrata, aki a királyi udvarban lebzselõ bátyja elnyomása következtében parasztként él és dolgozik. Ez a lenézett, kisemmizett fiú képes csak megmenteni az ország becsületét, õ tudja csak legyõzni a magyart gyalázó cseh bajnokot. A mûben fellelhetõ az irodalmi népiesség, akár Petõfinél. Petõfi és Arany hasonlósága:
- cél: a nép is olvassa mûveiket,
- hangnem: romantika, realizmus,
- nem az egész életmûvük népies.
A Toldi jellemzõi az Elveszett alkotmánnyal szemben:
- folyamatos történetmondás,
- politikai eszmék hirdetõi helyett, a szereplõk már jellemek,
- népiesség.
Toldi estéje (1848):
A haténekes Toldi estéjét alig pár hónap választja el a Tolditól, hangulata, életszemlélete mégis egészen más. Mûfaja: "eposz formájú elégia". Fõ kérdése: mi legyen a helyes nemzeti magatartás az új, a modern kultúrával, a haladással szemben? A Toldi estéje konfliktusok sorozata. A hõs panasza: a testi-lelki elkorcsosodást, az erkölcsök megromlását látja csupán a modern szellemben, az új kultúrában. A fõhõsök itt már nem idealizált alakok.
A rab gólya (1847):
A madár-szimbólum hagyományos költõi kép. Arany az allegóriát továbbfejleszti, többértelmû szimbólum lesz belõle.
A szimbólumrendszer jellemzõi:
- szabadságtól megfosztott,
- csonka madár,
- beletörõdés, lemondás.
Bár az 50-es években a líra veszi át az uralkodó szerepet költészetében, Arany továbbra is ragaszkodott a verses epikához. Jórészt csak töredékek kerültek ki tolla alól, mivel betegsége, kenyérkeresõ munkája és fõleg a szabadságharc bukása utáni meghasonlottsága miatt megcsappant munkakedve. Örökre befejezetlen maradt a Bolond Istók címû mûve, bár az elsõ (1850) és a második (1873) éneket megírta. Az epikus Arany régi álma volt egy hun eposz, hun trilógia megírása, melynek hõse, Attila, illetve Csaba lett volna. Többször nekikezdett a megírásának, de csak 1863-ban készült el a trilógia elsõ része, a Buda halála.
A nagyidai cigányok (1851):
A szabadságharc miatti önkínzó fájdalom, mely a kétségbeesés legmélyén csak nevetni tud sírás helyett, íratta meg vele ezt a "vígeposzt". A mese alapja egy 16. századi történelmi anekdota: a nagyidai vár csekély számú magyar õrsége a reménytelen helyzetben titokban elvonul a császáriak támadása elõl, s a cigányokra bízza vár védelmét. Ezt a történetet alkalmazza a költõ, szatirikus felháborodása és a szabadságharc hibáinak torzító tükörként való ábrázolására. A nagyidai cigányok fogadtatása rendkívül ellenséges volt: azzal vádolták Aranyt, hogy beszennyezte a szabadságharc dicsõ emlékét.
A lírikus költõ
Arany János lírai költészete a szabadságharc bukása utáni évtizedben bontakozott ki. Mûvészetében a líra vette át az uralkodó szerepet, pedig nem akart lírikus lenni. "Lírai sóhajainak" forrása a nemzeti katasztrófa, Petõfi elvesztése, egyéni sorsának teljes bizonytalansága, s mindezek miatt a kétségbeesés, a kilátástalanság. Fölöslegesnek érzi magát, hiábavalónak költészetét: ha a nemzet halott, nincs kinek énekelni.
Letészem a lantot (1850):
A vers abból az elhatározásból született - sajátos ellentmondásként - , hogy abbahagyja a versírást. A költemény alapélménye: a kiábrándulás, a múlt visszahozhatatlanságának felismerése, a nemzeti és személyes válság: a katasztrófaélmény. Két korszakot állít egymással szembe: a céltalan jelent és az éltetõ múltat. Az érzelmi kettõsségnek megfelelõen a hangnem is összetett: elégikus és ódai. Ez az ellentmondás a költõ belsõ küzdelmét tükrözi. A múlt állandóan szembesül a jelennel.
Kertben (1851):
Nagyszalontán írta 1851 elején, s valóság a kert is, mely a költõ házához tartozott. Az emberi otthontalanság, a fásult közöny és a részvétlenség lehangoló ábrázolása ez a vers. A vers hangütése csendes mélabút, elégikus hangulatot áraszt.
Visszatekintés (1852):
A személyes válság költeménye ez. Nagykõrösön írta 1852 októberében. Arany ekkor még csak 35 éves, mégis letargikusan számvetést készít. Olyan önironikus elégia ez a vers, melyben sorsát, egész életét kudarcként tünteti fel. Azt vizsgálja elsõsorban tudott-e élni a felkínált lehetõségekkel. A szövegben az értékbõséget és értékszegénységet jelölõ motívumokból álló ellentétpárok töltik be a formaszervezõ elv szerepét. A vers a tehetetlenség állapotát is kifejezi. A költõ végül csak az utolsó reményben, a szerelemben találhat megnyugvást.
A lejtõn (1852-57):
Ebbõl az elégiából hiányzik a vigasztaló befejezés: egységes hangnemû, szigorúan szerkesztett remekmû ez. A vershelyzet, az ihlet forrása: a múlton csendesen tûnõdõ, merengõ lelkiállapot. A vers kezdetén visszaszáll a múltba a az emlékezet. A jelenbõl visszatekintve a múlt derültnek látszik, bár ezek az évek is tele voltak panasszal. Mégis, a komor múlt hordozott olyan értékeket, melyek hiányoznak a jelenbõl.
Az örök zsidó (1860):
Elsõ nagy lírai korszakát, az 50-es éveket lezáró nagy mûve ez a költemény. A vers a lírai elégia és az epikus ballada ötvözete, balladás hangú drámai monológnak is szokták mondani. Az író egy költött személy álarca mögé bújva szólaltatja meg kétségeit, kínzó gondolatait: van-e értelme, célja az emberi létnek, az örökös rohanásnak, a folytonos újrakezdésnek.
Nagykõrösi balladák
A mûballada Európában a romantika korában lett népszerû, mikor megnõtt az érdeklõdés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg õsi népköltészeti mûfaj. A magyar mûballadát Arany János emelte világirodalmi szintre. Arany már 1847-ben kísérletezett balladával, de e mûfajon belüli verstípusait csak a nagykõrösi években emelte magas színvonalra. Ezeknek a mûveknek megkülönböztetõ jele a tudatos kompozíció és a gondos szerkesztés (kompozíció: az alkotó, céljainak megfelelõen, úgy rendezi a nyelvi elemeket és kifejezõeszközöket, hogy azok egyenlõ egésszé álljanak össze).
A románc és a ballada:
Alkatához közelebb állt a szûkebb értelemben vett ballada, melyet a skót és székely népköltészetbõl ismert meg, mint a románc, melyet a latin népek költészetébõl és a németektõl ismert. Arany írt románcokat is, de balladái sokkal nagyobb esztétikai értéket képviselnek
A románc jellemzõi:
- a történetet lassan, folyamatosan mondja el,
- gyakran kiegészíti leírásokkal.
A ballada jellemzõi:
- szaggatott elbeszélés,
- tragikusság,
- idõbeli-térbeli váltások,
- párbeszédek.
Arany balladatípusai:
1.) Egyszólamú, vonalszerûen elõrehaladó ballada (közel áll a románchoz),
Pl.: A varró leányok (1847) - nem nagykõrösi!
Az egri leány (1853)
Zács Klára (1855) - nagykõrösi balladák
Walesi bárdok (1856)
2.) Többszólamú, vonalszerûen elõrehaladó,
Pl.: V. László (1853)
Szondi két apródja (1856)
3.) Egyszólamú, körkörös szerkezetû, lélektani balladák (egyén sorsáról szólnak).
Pl.: Ágnes asszony (1853)
Arany történelmi balladái:
Arany történelmi balladái politikai célzatosságot rejtenek magukban. Az 1850-es években föl kellett rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a feladatot. Az V. László végszavaival ("De visszajõ a rab...!) osztrák börtönökben sínylõdõ hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket verni, a Zács Klára Haynau bosszújának kegyetlenségét is fölidézte, a Szondi és A walesi bárdok arra emlékeztet, hogy magyar költõ nem dicsõítheti Ferencz Józsefet, aki felelõs a Világos utáni véres megtorlásért.
Elõrehaladó történetmondás térbeli váltásokkal. A történet kihagyásos, szaggatott. Az utolsó versszak epilógus a balladához, ez a XIV. századra vagy a költõ saját korára is tartalmaz utalást.
A walesi bárdok:
Aranyt felkérték a vers megírására, Ferencz József üdvözlésére. A szakaszos tördeltség benyomását erõsítõ ismétlések itt is uralkodó szerepet visznek, mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sõt a két szint között is. A tetõpontot, a feszültséget azonban nem az elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított fokozás idézi elõ, hanem a nyelv felemelése a betû szerinti szintrõl a szójátékok és igei metaforák szintjére.
V. László:
Különbözõ helyeken egyidõben játszódó eseményeket olvashatunk. Jellemzõ a balladai homály és a párbeszédek. A mû végén reménykedés: "visszajõ a rab...!".
Szondi két apródja:
Ebben a versben nem a bûn és bûnhõdés kérdéskörét boncolgatja a költõ, hanem a hõsi helytállás nagyszerûségét mutatja fel a fegyveres harcban (Szondi), s a bukásban a költõk (apródok) erkölcsi felelõségét, a hazához való rendületlen hûségét. Maga a versforma, mint a költemény egésze is, zaklatott menetû, nyugtalanítóan váltakozó ritmusú.
Ágnes asszony:
Körkörös szerkezet: a kezdõhelyzet a vers végén visszatér, megismétlõdik.
Szerkezeti egységek:
1.) 1-4vsz. : mosás, emberek kérdezõsködése - rövid idõ,
2.) 5-15 vsz. : börtön, tárgyalás - rövid tárgyalás, hosszú börtön,
3.) 16-22 vsz.: újra mosás - hosszú idõ.
Õszikék
Arany ezeket a verseit a nyilvánosságtól elhúzódva, a maga kedvére írta. Ezek a költemények mások, mint amilyeneket a kor szélesebb körû irodalmi közvéleménye várt tõle. Nem csatlakoztak ezek semmiféle irodalompolitikai programhoz, irányzathoz. Szerzõjük nem kívánja vállalni bennük a "nemzeti költõ" szerepét. Csupán az "ihlet percét" megragadva akarja formába önteni azt, amit egy-egy pillanatnyi benyomás kivált a lélekbõl. Mûfajai a régiek (balladák, életképek, dalok stb.), de az igazán új az elrejtõzés által lehetõvé tett õszinteség és szabadság.
Epilogus (1877):
Arany ugyan megírásakor "végszó"-nak szánta, mégsem az , gazdag termés következett még utána. Ennyi személyes, sõt titkolt érzés és mondanivaló ilyen közvetlenül még soha nem szólalt meg költészetében. A vers szerkezeti tagolódását egyértelmûen kijelöli a költõ:
1.) 1-5 vsz. : múlt - idilli képsor, elfojtott indulatok,
2.) 6-10 vsz. : a múlthoz kötött jelen - kétely,
3.) 11-15 vsz.: a múltban megálmodott, de meg nem valósult jövõ: kétségbeesett, remény nélküli lemondás, a költõ léthelyzete: "rab madár".
Mindvégig (1877):
Itt már a halál közelléte indokolja a számvetést. A beszélõ önmegszólításhoz folyamodik.Személyisége válságba jutott: ezt saját énjének megkettõzésével fejezi ki. A megszólított a nemzeti közösség nevében megnyilatkozó költõ feladatkörét vállalta magára, a megszólító kérdésessé teszi, hogy e megbízatás összhangban állt-e a költõ egyéni szándékaival. A vers nem ad választ a föltett kérdésre, a feszültség végig fönnáll a szerep és az egyén között: a beszélõ távlatból szemléli önmagát.
Az õszikék balladái:
Az õszikék balladáiból is hiányzik mindenfajta allegorikus indíték, történelmi-politikai áthallás. Költõjük - csak mûvészi célokat követve - fõleg régi és népi babonás hiedelmeket elevenít fel bennük, ugyanakkor folytatja a korábbi témáját is, a bûn és bûnhõdés kérdéskörét.
Vörös Rébék (1877):
A ballada falusi története is a reális valóságot keveri babonás elemekkel, naiv látomásokkal. A címszereplõ, Vörös Rébék démoni alakváltozásai, az epikus és párbeszédes részek sejtetõ elhallgatásai virtuóz bonyolultságot adnak a balladának. Fokozza ezt a bonyolult összetettséget a refrén, a sátánûzõ "Hess, madár!". A vers szimbolikája értelmében az ártó Gonosz halhatatlan, a védekezés ellene reménytelen.
Az epikus költõ:
Arany erõsen lírai alkatú költõ volt, mégis epikusként indult, és annak is hitte magát. A verses epikához való ragaszkodása korszerûtlen volt, mivel már Európa szerte regényben írták a történeteket.
Az elveszett alkotmány (1845):
Az elbeszélõ költészet útjára Az elveszett alkotmány címû, hét énekbõl álló, hexameteres vígeposszal lépett. A Kisfaludy Társaság pályázatát ugyan megnyerte vele, de Vörösmarty csak fenntartással nevezi az õ mûvét a legjobbnak. Aranyban élt a kétely, hogy az eposz korszrûsíthetõ-e. A történet vonalszerûsége értékét vesztette szemében. Ez teszi érthetõvé, hogy a mûben a történet és az elbeszélés síkját váltogatja. A költõ a konzervatívok és a liberálisok hazug, demagóg választási küzdelmét gúnyolja ki. Használja az irónia és az öngúny eszközét is.
Toldi (1846):
Ezzel a mûvel Arany már egyöntetû elismeréssel nyerte meg a pályázatot. Mûfaja nagyobb elbeszélõ költemény, de nevezhetjük eposz formájú idillnek is. Egységes világképû mû a Toldi. Arany - szavai szerint - Miklósban az a "pórsuhancot" ábrázolja, aki a viszonyok jármát lerázva fölfelé tör: rosszindulatú ármánykodáson, különbözõ akadályokon át eléri célját; a paraszti-jobbágyi sorból értékes tulajdonságai révén felküzdi magát a királyi vitézek közé. Miklós nemcsak eszményi népi hõs, a nemzeti jellem példája, hanem a nemzeti egység megtestesítõje: nemes is, jobbágy is, olyan földbirtokos arisztokrata, aki a királyi udvarban lebzselõ bátyja elnyomása következtében parasztként él és dolgozik. Ez a lenézett, kisemmizett fiú képes csak megmenteni az ország becsületét, õ tudja csak legyõzni a magyart gyalázó cseh bajnokot. A mûben fellelhetõ az irodalmi népiesség, akár Petõfinél. Petõfi és Arany hasonlósága:
- cél: a nép is olvassa mûveiket,
- hangnem: romantika, realizmus,
- nem az egész életmûvük népies.
A Toldi jellemzõi az Elveszett alkotmánnyal szemben:
- folyamatos történetmondás,
- politikai eszmék hirdetõi helyett, a szereplõk már jellemek,
- népiesség.
Toldi estéje (1848):
A haténekes Toldi estéjét alig pár hónap választja el a Tolditól, hangulata, életszemlélete mégis egészen más. Mûfaja: "eposz formájú elégia". Fõ kérdése: mi legyen a helyes nemzeti magatartás az új, a modern kultúrával, a haladással szemben? A Toldi estéje konfliktusok sorozata. A hõs panasza: a testi-lelki elkorcsosodást, az erkölcsök megromlását látja csupán a modern szellemben, az új kultúrában. A fõhõsök itt már nem idealizált alakok.
A rab gólya (1847):
A madár-szimbólum hagyományos költõi kép. Arany az allegóriát továbbfejleszti, többértelmû szimbólum lesz belõle.
A szimbólumrendszer jellemzõi:
- szabadságtól megfosztott,
- csonka madár,
- beletörõdés, lemondás.
Bár az 50-es években a líra veszi át az uralkodó szerepet költészetében, Arany továbbra is ragaszkodott a verses epikához. Jórészt csak töredékek kerültek ki tolla alól, mivel betegsége, kenyérkeresõ munkája és fõleg a szabadságharc bukása utáni meghasonlottsága miatt megcsappant munkakedve. Örökre befejezetlen maradt a Bolond Istók címû mûve, bár az elsõ (1850) és a második (1873) éneket megírta. Az epikus Arany régi álma volt egy hun eposz, hun trilógia megírása, melynek hõse, Attila, illetve Csaba lett volna. Többször nekikezdett a megírásának, de csak 1863-ban készült el a trilógia elsõ része, a Buda halála.
A nagyidai cigányok (1851):
A szabadságharc miatti önkínzó fájdalom, mely a kétségbeesés legmélyén csak nevetni tud sírás helyett, íratta meg vele ezt a "vígeposzt". A mese alapja egy 16. századi történelmi anekdota: a nagyidai vár csekély számú magyar õrsége a reménytelen helyzetben titokban elvonul a császáriak támadása elõl, s a cigányokra bízza vár védelmét. Ezt a történetet alkalmazza a költõ, szatirikus felháborodása és a szabadságharc hibáinak torzító tükörként való ábrázolására. A nagyidai cigányok fogadtatása rendkívül ellenséges volt: azzal vádolták Aranyt, hogy beszennyezte a szabadságharc dicsõ emlékét.
A lírikus költõ
Arany János lírai költészete a szabadságharc bukása utáni évtizedben bontakozott ki. Mûvészetében a líra vette át az uralkodó szerepet, pedig nem akart lírikus lenni. "Lírai sóhajainak" forrása a nemzeti katasztrófa, Petõfi elvesztése, egyéni sorsának teljes bizonytalansága, s mindezek miatt a kétségbeesés, a kilátástalanság. Fölöslegesnek érzi magát, hiábavalónak költészetét: ha a nemzet halott, nincs kinek énekelni.
Letészem a lantot (1850):
A vers abból az elhatározásból született - sajátos ellentmondásként - , hogy abbahagyja a versírást. A költemény alapélménye: a kiábrándulás, a múlt visszahozhatatlanságának felismerése, a nemzeti és személyes válság: a katasztrófaélmény. Két korszakot állít egymással szembe: a céltalan jelent és az éltetõ múltat. Az érzelmi kettõsségnek megfelelõen a hangnem is összetett: elégikus és ódai. Ez az ellentmondás a költõ belsõ küzdelmét tükrözi. A múlt állandóan szembesül a jelennel.
Kertben (1851):
Nagyszalontán írta 1851 elején, s valóság a kert is, mely a költõ házához tartozott. Az emberi otthontalanság, a fásult közöny és a részvétlenség lehangoló ábrázolása ez a vers. A vers hangütése csendes mélabút, elégikus hangulatot áraszt.
Visszatekintés (1852):
A személyes válság költeménye ez. Nagykõrösön írta 1852 októberében. Arany ekkor még csak 35 éves, mégis letargikusan számvetést készít. Olyan önironikus elégia ez a vers, melyben sorsát, egész életét kudarcként tünteti fel. Azt vizsgálja elsõsorban tudott-e élni a felkínált lehetõségekkel. A szövegben az értékbõséget és értékszegénységet jelölõ motívumokból álló ellentétpárok töltik be a formaszervezõ elv szerepét. A vers a tehetetlenség állapotát is kifejezi. A költõ végül csak az utolsó reményben, a szerelemben találhat megnyugvást.
A lejtõn (1852-57):
Ebbõl az elégiából hiányzik a vigasztaló befejezés: egységes hangnemû, szigorúan szerkesztett remekmû ez. A vershelyzet, az ihlet forrása: a múlton csendesen tûnõdõ, merengõ lelkiállapot. A vers kezdetén visszaszáll a múltba a az emlékezet. A jelenbõl visszatekintve a múlt derültnek látszik, bár ezek az évek is tele voltak panasszal. Mégis, a komor múlt hordozott olyan értékeket, melyek hiányoznak a jelenbõl.
Az örök zsidó (1860):
Elsõ nagy lírai korszakát, az 50-es éveket lezáró nagy mûve ez a költemény. A vers a lírai elégia és az epikus ballada ötvözete, balladás hangú drámai monológnak is szokták mondani. Az író egy költött személy álarca mögé bújva szólaltatja meg kétségeit, kínzó gondolatait: van-e értelme, célja az emberi létnek, az örökös rohanásnak, a folytonos újrakezdésnek.
Nagykõrösi balladák
A mûballada Európában a romantika korában lett népszerû, mikor megnõtt az érdeklõdés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg õsi népköltészeti mûfaj. A magyar mûballadát Arany János emelte világirodalmi szintre. Arany már 1847-ben kísérletezett balladával, de e mûfajon belüli verstípusait csak a nagykõrösi években emelte magas színvonalra. Ezeknek a mûveknek megkülönböztetõ jele a tudatos kompozíció és a gondos szerkesztés (kompozíció: az alkotó, céljainak megfelelõen, úgy rendezi a nyelvi elemeket és kifejezõeszközöket, hogy azok egyenlõ egésszé álljanak össze).
A románc és a ballada:
Alkatához közelebb állt a szûkebb értelemben vett ballada, melyet a skót és székely népköltészetbõl ismert meg, mint a románc, melyet a latin népek költészetébõl és a németektõl ismert. Arany írt románcokat is, de balladái sokkal nagyobb esztétikai értéket képviselnek
A románc jellemzõi:
- a történetet lassan, folyamatosan mondja el,
- gyakran kiegészíti leírásokkal.
A ballada jellemzõi:
- szaggatott elbeszélés,
- tragikusság,
- idõbeli-térbeli váltások,
- párbeszédek.
Arany balladatípusai:
1.) Egyszólamú, vonalszerûen elõrehaladó ballada (közel áll a románchoz),
Pl.: A varró leányok (1847) - nem nagykõrösi!
Az egri leány (1853)
Zács Klára (1855) - nagykõrösi balladák
Walesi bárdok (1856)
2.) Többszólamú, vonalszerûen elõrehaladó,
Pl.: V. László (1853)
Szondi két apródja (1856)
3.) Egyszólamú, körkörös szerkezetû, lélektani balladák (egyén sorsáról szólnak).
Pl.: Ágnes asszony (1853)
Arany történelmi balladái:
Arany történelmi balladái politikai célzatosságot rejtenek magukban. Az 1850-es években föl kellett rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a feladatot. Az V. László végszavaival ("De visszajõ a rab...!) osztrák börtönökben sínylõdõ hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket verni, a Zács Klára Haynau bosszújának kegyetlenségét is fölidézte, a Szondi és A walesi bárdok arra emlékeztet, hogy magyar költõ nem dicsõítheti Ferencz Józsefet, aki felelõs a Világos utáni véres megtorlásért.
Elõrehaladó történetmondás térbeli váltásokkal. A történet kihagyásos, szaggatott. Az utolsó versszak epilógus a balladához, ez a XIV. századra vagy a költõ saját korára is tartalmaz utalást.
A walesi bárdok:
Aranyt felkérték a vers megírására, Ferencz József üdvözlésére. A szakaszos tördeltség benyomását erõsítõ ismétlések itt is uralkodó szerepet visznek, mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sõt a két szint között is. A tetõpontot, a feszültséget azonban nem az elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított fokozás idézi elõ, hanem a nyelv felemelése a betû szerinti szintrõl a szójátékok és igei metaforák szintjére.
V. László:
Különbözõ helyeken egyidõben játszódó eseményeket olvashatunk. Jellemzõ a balladai homály és a párbeszédek. A mû végén reménykedés: "visszajõ a rab...!".
Szondi két apródja:
Ebben a versben nem a bûn és bûnhõdés kérdéskörét boncolgatja a költõ, hanem a hõsi helytállás nagyszerûségét mutatja fel a fegyveres harcban (Szondi), s a bukásban a költõk (apródok) erkölcsi felelõségét, a hazához való rendületlen hûségét. Maga a versforma, mint a költemény egésze is, zaklatott menetû, nyugtalanítóan váltakozó ritmusú.
Ágnes asszony:
Körkörös szerkezet: a kezdõhelyzet a vers végén visszatér, megismétlõdik.
Szerkezeti egységek:
1.) 1-4vsz. : mosás, emberek kérdezõsködése - rövid idõ,
2.) 5-15 vsz. : börtön, tárgyalás - rövid tárgyalás, hosszú börtön,
3.) 16-22 vsz.: újra mosás - hosszú idõ.
Õszikék
Arany ezeket a verseit a nyilvánosságtól elhúzódva, a maga kedvére írta. Ezek a költemények mások, mint amilyeneket a kor szélesebb körû irodalmi közvéleménye várt tõle. Nem csatlakoztak ezek semmiféle irodalompolitikai programhoz, irányzathoz. Szerzõjük nem kívánja vállalni bennük a "nemzeti költõ" szerepét. Csupán az "ihlet percét" megragadva akarja formába önteni azt, amit egy-egy pillanatnyi benyomás kivált a lélekbõl. Mûfajai a régiek (balladák, életképek, dalok stb.), de az igazán új az elrejtõzés által lehetõvé tett õszinteség és szabadság.
Epilogus (1877):
Arany ugyan megírásakor "végszó"-nak szánta, mégsem az , gazdag termés következett még utána. Ennyi személyes, sõt titkolt érzés és mondanivaló ilyen közvetlenül még soha nem szólalt meg költészetében. A vers szerkezeti tagolódását egyértelmûen kijelöli a költõ:
1.) 1-5 vsz. : múlt - idilli képsor, elfojtott indulatok,
2.) 6-10 vsz. : a múlthoz kötött jelen - kétely,
3.) 11-15 vsz.: a múltban megálmodott, de meg nem valósult jövõ: kétségbeesett, remény nélküli lemondás, a költõ léthelyzete: "rab madár".
Mindvégig (1877):
Itt már a halál közelléte indokolja a számvetést. A beszélõ önmegszólításhoz folyamodik.Személyisége válságba jutott: ezt saját énjének megkettõzésével fejezi ki. A megszólított a nemzeti közösség nevében megnyilatkozó költõ feladatkörét vállalta magára, a megszólító kérdésessé teszi, hogy e megbízatás összhangban állt-e a költõ egyéni szándékaival. A vers nem ad választ a föltett kérdésre, a feszültség végig fönnáll a szerep és az egyén között: a beszélõ távlatból szemléli önmagát.
Az õszikék balladái:
Az õszikék balladáiból is hiányzik mindenfajta allegorikus indíték, történelmi-politikai áthallás. Költõjük - csak mûvészi célokat követve - fõleg régi és népi babonás hiedelmeket elevenít fel bennük, ugyanakkor folytatja a korábbi témáját is, a bûn és bûnhõdés kérdéskörét.
Vörös Rébék (1877):
A ballada falusi története is a reális valóságot keveri babonás elemekkel, naiv látomásokkal. A címszereplõ, Vörös Rébék démoni alakváltozásai, az epikus és párbeszédes részek sejtetõ elhallgatásai virtuóz bonyolultságot adnak a balladának. Fokozza ezt a bonyolult összetettséget a refrén, a sátánûzõ "Hess, madár!". A vers szimbolikája értelmében az ártó Gonosz halhatatlan, a védekezés ellene reménytelen.
Megjegyzés küldése