Az irracionalizmus társadalmi-filozófiai előfeltételei, kiemelkedő képviselői.
Schopenhauer, Nietzsche gondolatai
Tematika:
Az irracionalizmus fogalmának szűkebb és tágabb értelmű felosztása.
A klasszikus német idealizmus felbomlási folyamata, az örökség túllépésének kísérletei és eredményei. Az irracionális ihletésű filozófiai magatartás mint a klasszikus örökség meghaladásának egyik lehetséges módja (Schopenhauer, Nietzsche, Bergson)
Az emberfeletti ember mítosza, a heroikus élet tartalma Nietzsche filozófiájában.
A filozófia új megalapozásának kísérlete, az intuitív tudatélmények alapja a bergsoni bölcseletben.
Az irracionalista koncepciók elfordultak mind a felvilágosodás ráció-eszméjétől, mind Hegel dialektikus ész-tudományától, mind a marxizmus dialektikus materializmusától.
Az irracionalizmust életfilozófiának is szokták nevezni, Friedrich Schlegel után, aki - hogy Hegel filozófiai rendszerétől megkülönböztesse - rendszerét életfilozófiának nevezte. E filozófia tárgya a belső szellemi élet, az érzelmek, az intuíció és az akarati döntések, a személyiség aktusai. Schlegel azt vallotta, hogy az észt, mint a földi gonoszság elvét, meg kell semmisíteni.
Arthur Schopenhauer (1788—1860) személyes életét a rossz anya-fiú kapcsolatból eredő nőgyűlölet határozta meg, ebből eredeztethető pesszimizmusra, cinizmusra hajló természete.
Legnagyobb hatású könyve A világ mint akarat és képzet ezzel a mondattal kezdődik: “A világ az én képzetem”. Ez a tétel Kantot idézi, aki szerint a dolgok csak jelenségként adottak számunkra. De szerinte a jelenségektől nem vezet út valamiféle magánvaló dologhoz, vagyis a dolgok lényegéhez. Szerinte ugyanis a filozófiák tévednek abban, hogy az embert az értelem vezeti, lényünk legbenső lényege ugyanis az akarat, az értelem pedig csak ennek szolgája. Az élet tudattalan akarása űz bennünket, ami vágyainkban mutatkozik meg. “Nem értelem vezet bennünket elölről, hanem az akarat tol előre hátulról.” Az ember élete szenvedés, mely a nemzés gyönyöre miatt rá mért adósság, melyet az ember az élet fáradalmaival, szenvedésével törleszt. Az akarat velejárója a vágy, mely állandó kielégületlenségérzetet okoz, emiatt az élet szenvedés. Ha vágyunkat kielégítjük, helyébe lép az unalom, mely új vágyakat, új szenvedést ébreszt.
A szenvedéstől kétféle módon lehet megszabadulni. Egyik az öngyilkosság, amit viszont Schopenhauer elvet. A másik mód az, ha az akaratot sikerül alávetni az értelemnek, mert az ész segítségével korlátozhatók vágyaink. Az akarat legyőzésének lehetősége Schopenhauer szerint egyfajta aszkétikus szemlélődésben rejlik, amivel voltaképpen eljutott a buddhizmus nirvána tanához. Ebben segítséget nyújt a művészet, mindenekelőtt a zene.
Friedrich Nietzsche (1844—1900) költő-filozófus volt, hatását is az erősítette, hogy gondolatait szuggesztív erővel tudta közölni. Fő műve az Ím ígyen szóla Zarathustra (1883) is költői alkotás.
Zarathustra óperzsa vallásalapító, aki leszáll elmélkedése hegyéről, hogy a néphez szóljon. A nép azonban nem rá, hanem egy kötéltáncosra figyel, aki viszont váratlanul lezuhan és meghal. Ekkor Zarathustra megfogalmazza tanításának lényegét, az irracionalizmust: “Valóban szép halat fogott ma Zarathustra! Nem fogott egyetlen embert, de fogott egy holttestet. Borzalmas az ember élete, és mindig értelem nélkül való... Meg akarom tanítani az embert élete értelmére, aki az emberfölötti ember.” Ezután Zarathustra egy kolduló szenttel találkozik, és így kiált fel: “Ez a vén szent még nem is hallotta erdejében, hogy Isten meghalt?”
Zarathustra voltaképpen Nietsche allegorikus alakja. Szerinte az átlagember képtelen arra, hogy az önmagának értelmet adó életet éljen, erre csak a felsőbbrendű ember képes. Kétféle erkölcsöt különböztet meg: az úri erkölcsöt, mely a klasszikus ókor erkölcse (különösen Róma bátor, férfias egyéniségeire gondol); valamint a szolgaerkölcsöt, mely a zsidó elnyomatásból származtatott kereszténység erkölcse, mely az alázatot, az egyenlőséget és a demokráciát hozta magával, amit Nietsche elvetett, mert a felsőbbrendű – az önmagát megvalósítani képes – ember lényege és életcélja nem a boldogság, hanem a hatalom akarása. A demokrácia a zűrzavar és a középszerűség terepe, ezért el kell törölni. Az igazi társadalom Platón utópiájához hasonlóan - három osztályból állna: termelők, hivatalnokok (katonák is) és uralkodók. Utóbbiak a legmagasabb rendű emberek, filozófus államférfiak, akik bátrak, műveltek, fegyelmezettek, erkölcsösek.
Nietsche emberfölötti ember eszméje tartalmazza azt a felismerést, hogy önmegvalósításunk akkor lehetséges, ha önmagunk felülmúlására törekszünk. Az viszont elfogadhatatlan, hogy ebben vezéreszménk a hatalom akarása legyen, mert a hatalom a mások fölötti uralomban, vagyis szélsőséges önzésben nyilvánul meg, és erről az alapról minden erőszak igazolható volna, miként arra a fasiszta ideológiák kísérletet is tettek.
Henri Bergson (1859—1941) francia zsidó filozófus, irodalmi Nobel-díjas. A XIX. sz. végének materializmusával szemben az élő anyag lényegét kereste, és ezt az “életlendület” fogalmában találta meg. Az élet az élettelen, fejlődésre képtelen anyag ellentéte, mert fejlődésre képes a fejlődésképtelen, determinált holt anyaghoz képest. A holt anyagot az életlendület győzi le. a halál csak az egyén problémája, az életlendület örök, az ember erőfeszítéseket tesz azért, hogy túlélje önmagát, az életlendület így termeli meg az emberiség anyagi és szellemi világának fejlődését. Ezzel a többi életfilozófia pesszimizmusával szemben az élet igenlését fogalmazta meg.
Ismeretelmélete az intuíciót helyezte a megismerés középpontjába. Szerinte a fogalmi megismerés, mely általánosít, nem hatol a dolgok mélyére, arra csak az intuíció képes.
Megjegyzés küldése