Az egzisztencializmus filozófiai kezdetei, Kirkegaard munkássága. A XX. századi egzisztencializmus társadalmi háttere, főbb korszakai, a német és a francia irányzat jellegzetességei, Heidegger és Sartre munkássága
Tematika:
A létezés új dimenziójának, az egzisztenciának megjelenése a filozófiában. S. Kirkegaard, az egzisztencialista bölcselet első képviselője.
A Hegel ellenes kritikai magatartás kiindulópontja. A gondolkodás és hit paradoxona. A létezés három stádiuma (esztétikai, etikai, vallási).
A lét értelmére vonatkozó kérdés fölvetése a XX. században. M. Heidegger létértelmezése – a világban való lét mint az ember alapvető létmódja. J. P. Sartre az emberi realitásról mint a Semmi forrásáról. A szituációkban létező szabadság. A Másik mint a szabadság valóságos határa.
Az egzisztencializmus heterogén filozófiai irányzat, mely a két világháború között a kiúttalanság érzésének gyökerén, a történelem által felvetett súlyos kérdések, megválaszolására törekedve az emberi létezést, a személyiséget, az emberi élet értelmének keresését állította vizsgálódása középpontjába. Az egyéni létet (egzisztenciát) határhelyzetekben vizsgálja, amikor az egyén szembesül a lét és nemlét (halál) kérdéseivel, a választás problematikájával, vagyis a szabadság és a felelősség kérdésével.
Az egzisztencializmus megjelölést Sartre vezette be 1943-ban, azóta jelölik ezen a néven Jaspers (1883—1969) és Heidegger filozófiáját, míg előfutárának Kierkegaardot tekintik, akinek filozófiája csak a 20-as évektől vált szélesebb körben ismertté.
Kierkegard (1813—1855) dán teológus, idealista alapról bírálta Hegel filozófiáját. Egyrészt nem fogadta el az “is-is”-sel jellemezhető dialektikát, mert szerinte az élet az egymást kizáró, “vagy-vagy” típusú választásokat kínál fel az embernek; másrészt nem fogadta el Hegelnek azt a felfogását, mely szerint az egyén csak az objektív szellem történelmileg megjelenő mozzanata, mivel ezzel Kierkegaard szerint az egyént felmenti a felelősség alól, megfosztja a választás szabadságától és attól a lehetőségtől, hogy etikusan viszonyuljon önmagához és a világhoz, vagyis Hegel demoralizálja az egyént.
Kierkegaard a Vagy-vagy című művében a három stádium elméletét fogalmazta meg. Eszerint a lét három, egyre magasabb rendű stádiuma az önnön megismerésnek és az istenhez vezető útnak az állomásai. Első az esztétikai stádium, amelyben az egyén a pillanat örömének él, ezért lemond létezése igazságának megismeréséről, ami szorongással tölti el. Az etikai stádiumban az ember szembesül a lét problémáival, szorongás fogja el, és választani kényszerül a jó és a rossz között, de választása kétséges, ezért szorongása nem oldódik föl. A szorongás vagy kétségbeesés csak a vallási stádiumban oldódhat fel, melyben isten megmutatja a helyes utat, miként fogalmaz: “Nem én vagyok életem ura”. Ezt a tételt a Félelem és reszketés c. művében fogalmazta meg, mely a harmadik stádium foglalata. Ebben Ábrahám és Izsák bibliai történetének példázatán mutat rá, hogy Izsák feláldozása a morál és a jog szemszögéből nem igazolható, hanem csak egy magasabb stádium, a hit által. “Istennel szemben nem lehet igazunk”.
Martin Heidegger (1889—1976) sajátos nyelvet teremtett filozófiájának, melynek középpontjába az emberi létezést helyezte. Az embert mint a világban és az időben létezőt (jelenvaló lét) mutatta be, aki a világ dolgaival kölcsönhatásban áll, vagyis az ember tevékeny lény, aki felismeri a halálban önmaga megismételhetetlenségét, vagyis azt, hogy a halál a jelenvaló lét vége, vagyis a semmi. Az ember élete szorongás a haláltól, vagyis a semmitől. Ezt az teszi elviselhetővé, hogy a halál mindig a másikkal történik. Mivel az emberi élet megismételhetetlen, az ember felelős azért, amivé élete folyamán válik, a személyiség az autentikus (hiteles) lenni tudás.
Jean-Paul Sartre (1905—1980) francia író és filozófus, akinek filozófiai nézeteire a fenomenológia (Husserl, aki szerint a filozófia tárgya a tudat) és az egisztencializmus (Heidegger) hatott. Alapvető filozófiai műve A lét és a semmi (1943).
Sartre filozófiájának legfontosabb elve a szabadság és a szükségszerűség egymást kizáró ellentétpárja. Az ember élete folyamán visszafordíthatatlanul halad a halál, vagyis a semmi felé, ez az egyetlen, vagyis a semmi az, ami reálisan és biztosan létezik. Ezért a világ olyan, amilyennek az egyén önmaga számára megteremti, és ez lesz magatartásának és létének is az alapja. Az emberi lét nem más, mint cselekvés, mellyel
megváltoztatom a világot, és haladok egy cél felé. Az ember szorongásának alapja az, hogy állandóan fennáll egy másik választás lehetősége, vagyis “Szabadságra vagyunk ítélve”.
E világban ott van a Másik, aki számára én objektum vagyok, mint egy tárgy, és nem azonosulhatok vele, mert akkor feloldódna benne a szubjektumom. Ezért a Másik az én szabadságom határa. Ugyanezért nem létezhetik Sartre szerint a szerelem, hiszen a szerelmes a Másik tudatát akarja rabul ejteni, de mivel a Másik is ezt akarja, ezért ez lehetetlen. Emiatt a kapcsolat nem szerelem, hanem vagy mazochizmus (melyben tárggyá válok), vagy szadizmus (a Másik válik tárggyá), vagy szexualitás (testté válás).
Megjegyzés küldése