VARRÓ DÁNIEL (1977, Budapest -)
„Hogy kicsoda Varró Dániel? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki se ismeri! Egyszer ilyen, egyszer olyan. Most milyen? Leginkább egy fiatal sráchoz hasonlít, egy vidám, tehetséges sráchoz, aki verseket ír és műfordításai is díjat érdemeltek." Az elmúlt néhány évben jelentős mennyiségű versét számos irodalmi lap közölte (például Élet és Irodalom, 2000, Jelenkor, Holmi, Mozgó Világ, Sárkányfű) . Hallhattunk, olvashattunk a Holmi műfordító pályázatán elért harmadik helyezéséről (1995), a Mozgó Világ nívódíj-jutalmának átvételéről (1996).
Első verseskötetét a Magvető Kiadó adta ki 199-ben Bögre azúr címmel. Ennek hátsó borítóján így ír magáról: "1977-ben születtem Budapesten. Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban érettségiztem 1996-ban, most az ELTE-re járok magyar és angol szakra. Első költői sikeremet tizenkét évesen értem el egy eposz-trilógiával (Nyuszika, Nyuszika szerelme, Nyuszika estéje), tizenhét éves korom óta publikálok különböző folyóiratokban. Már elmúltam huszonegy, van egy versem is, aminek az a címe, hogy Ki elmúlt huszonegy, de azt még korábban írtam, úgyhogy ez csak véletlen egybeesés."
Bemutatkozó kötetében leplezetlenül felvállalta a többnyire egyszerinek és megismételhetetlennek tartott
- sokak által már-már kultikus tisztelettel emlegetett – Kosztolányi-féle rímjátékot és a Karinthy nevével fémjelzett stílusparódiát. Fiatal, elsőkötetes szerzőnél ritkaság a nyelv ilyen meggyőző birtoklása és a formakészség. A diákos versbeszéd könnyedén árad; a Bögre azúr hangjának vagány, pimasz, szabad szájú, merész és erotikus sokszínűsége roppant élvezetes. A megszólalásnak e változatossága már önmagában is figyelemre méltóvá teszi e könyvet. A Bögre azúrban feltűnő számban található énekelhető költemény. Mindez a szerző költői gyakorlatának rímközpontúságából természetesen következik, miként azon versformák kedveléséből is, amelyekhez egykoron dallam és hangszerkíséret is tartozott. Költeményeiben hol a trubadúr, hol a vágáns hangján szólal meg; folyamatosan rájátszik egy-egy előadói gyakorlatra, miközben ki-kikacsingat az álarc mögül és a maskarából, melyeket magára öltött. Igyekszik elhitetni közönségével, hogy félvállról veszi az általa választott szerepet, az énekmondóét. A kötet költeményei nemcsak a hagyomány, illetve a kortárs költészet ismeretét és elsajátítását tanúsítják, de azt is, hogy szerzőjük már most rendelkezik azzal a képességgel, amellyel a maga képére formálja mindazt, amit mértékadónak tekint.
Szerkezetileg három ciklusra tagolódik (tavaszi leves, tészta, mák ; ki elmúlt huszonegy ; változatok egy gyerekdalra). Mindegyik ciklus rendelkezik egy, vagy több tartópillérrel, vagyis olyan erős költeménnyel, amely az adott szerkezeti egység mind tematikus, mind formai összegzésének tekinthető, kijelölve az esetleges továbblépés irányát/irányait. Ilyen támpillérekként értékelem a villoni balladát idéző Kicsinyke testamentumot az első szakaszból, a Vérivó leányokat a második részből. A változatok egy gyerekdalra ciklus k ét pillérre támaszkodik: egyrészt a már elhíresült gyerekdal-átiratok, műfaji paródiák tömbje tekinthető kiemelt fontosságúnak, másrészt az ettől eltérő fontosság-argumentációval rendelkező kötetzáró, byroni ihletettségű, stanzában írt Ének című költemény. Kompozíció szempontjából valószínűleg a versek megírásának időrendje játszott szerepet. Míg az első ciklus a középiskolai évek apró-cseprő eseményeivel foglalkozik, melyet a Kicsinyke testamentum zár le és ezzel együtt hagy maga mögött, a második tétel verseiben egy ifjú gondolatainak szerelemközpontúsága kap meghatározó figyelmet (0, az Ügyész utcán , Borbála , Sóhajnyi vers a szerelemről , Szerenád Saroltának) . E második tétel azonban visszautal az elsőben írt költeményekre, azok eszményére is. A korai próbálkozások formai oldalával szakít látszólag a Ki elmúlt huszonegy beszélője: "Ki elmúlt huszonegy, az már a csendet/szereti jobban, nem az összecsengő/rímek zaját. Annak szonett a múlt." Azért csak látszólag, mivel a formakincs kiaknázására a legnagyobb mértékben éppen az azt követő "időszakban", a harmadik ciklusban kerül sor.
Ezen szakasz mottójaként akár a következő sorok is szolgálhatnának: "Az ember arról ír, mi nincs neki./Azt adja el, amit kölcsönkapott." (Sóhajnyi vers a szerelemről) Mintha egy, a múlt irodalmi közoktatásában oly nagy szerepet játszó hagyomány elevenedne fel, mintha költészettani gyakorlatokkal, versírási feladatok megoldásaival találkoznánk. (Ez persze az egész kötetre is igaz, de itt kapja a legnagyobb szerepet.) Az itt szereplő versek a magyar költészet nagyjainak és ismert alakjainak mindenképpen tiszteletteljes, ha némiképp ironikus, humoros, de semmiképp nem távolságtartó olvasatának interpretálásai.
Weöres Sándor neve nem csak a W. S. hálája leborul című vers miatt kerülhet szóba a hatások, az indíttatások megjelölésekor, de a költemények túlnyomó többségének - manapság hiánypótló - gyermekvers, - versike jellege miatt is. (Ezt a jelleget a hátsó füllap önbemutató sorai is megerősíthetik: "Első költői sikeremet tizenkét évesen értem el egy eposz-trilógiával [Nyuszika , Nyuszika szerelme , Nyuszika estéje] "; a nyuszika motivikus szerepére még visszatérünk, ahogy a költő is tette). A tizenkét költészeti paródia - melyek tematikai és alaktani jellegzetességeket hasznosítva és kifigurázva éneklik meg újra és újra az ismert gyerekmondókát: a Boci, boci tarkát - megidézett alanyain (például Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, Kosztolányi, Kukorelly, Térey) kívül alkalmi versek révén Tandori, Goethe, Byron és általában Parti Nagy Lajos vagy Villon neve említhető meghatározó hatástényezőként vagy kedvelt szerzőként. (A háttérben körvonalazódik Radnóti Miklós, József Attila és Kovács András Ferenc költészete is.)
Műfaj terén a szonett (Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson , Szonett egy kisleánynak, aki vészesen emlékeztet a magyar labdarúgó válogatott tétmérkőzéseire, Mozi, Büfé, Őszi szonett, Téli szonett), a középkori balladaforma (Kicsinyke testamentum , Szomorú ballada az illanékony ifjúságról), a ballada műfaj (Vérivó leányok), a stanza (Ének), a dal (A Németvölgyi úttól az Ajtósi Dürer sorig , Vándor éji dala) és az ének (Nyúl tavaszi éneke), az alkalmi vers (Gombfociballada Tandori úrnak), az elbeszélő költemény (Petőfi Sándor), az episztola (Verses levél Mihályffy Zsuzsannának) részesül előnyben Varró Dániel tágas költészeti érdeklődésében. A gazdag formakinccsel való játékot tovább színesíti és karakterizálja a rím nagyfokú szerepe. Itt az említett alkotókon kívül mindenképpen szóba hozandó Romhányi József neve, mint rímelő előd. Varró Dániel roppant szórakoztatóan, nagy nyelvi leleménnyel hasznosítja a magyar nyelv e formagazdagító tulajdonságát.
A már említett tematikai sajátosságokon kívül az évszakok, a betegség (Máma köhögni fogok, Lemondás és remény mint lesz a náthában eggyé) és a nyúl (nyuszika) tűnik ki, mint a költői fantáziát mozgató elem.
A lírai alany látszólag igen szorosan tapad a szerzői énhez, némely esetben néven is neveződik, Varró Dánielként jelölődik. A többnyire önmegszólító, vagy az egyes szám második személyű másikkal dialogizáló monológok szilárd és egységes ént feltételeznek. A ciklusba tartozó alkalmi versek és "helyzetdalok" alanya többnyire egy lány, hívják bár Borbálának, Saroltának, vagy Zsuzsannának (esetleg cicának).
Varró Dániel költészetének megítélésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a szándékot, mely a költészetet mint elsősorban szórakoztató leleményt érti és műveli. Ennek a kitételnek minden tekintetben meg is felel a kötet. Derűs, könnyed hangon szólítja meg olvasóját, egy kamasz derűs érzésvilágát tükrözi vissza élvezetes és bravúros megfogalmazás által. Ahogy azonban a hátsó borítólapon is feltűnik, egyelőre még csak az eszközkészlet kidolgozása folyik a versekben, a mélység, a tapasztalat, a filozofikus hang még hiányzik. "Kimondok minden mondhatót/(a fecsegésben annyi báj van),/de bárcsak arra volna mód,/hogy mibenlétem konstatáljam." E sorok elhelyezése a kötet legvégén, a gyűjtemény jellegének és hiányának jelzésén túl az esetleges továbbhaladás irányát is szándékolhatja "bejelenteni". De a kötetzáró, akár ars poetica-ként értelmezhető Ének is még a nyelvi humor, a könnyedség, a lazaság, az "irodalmi költőiség" (vö. az első fülszöveg Kosztolányi-párhuzamával) mellett látszik elkötelezni magát, tehát e horizonton belül marad: "De jaj, van úgy, hogy jókedvű a költő,/s belső csendjét nem sértik rút neszek,/komoly tógát akkor hiába ölt ő,/hiába szól, a hangja rezeg,/kezéből ki-kihull a toll, a töltő,/s a ríme mind silány (akár ezek),/ezért a költők felvidulni félnek,/mert abból vers sosem lehet - csak ének."
Versek:
Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leítrod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,
kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen
eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,
kihúzod, megtapogatod, de mindiárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
mikor megnyugszol, akkor veszted el.
Szonett egy kisleánynak, aki vészesen emlékeztet a magyar labdarúgó válogatott tétmérkőzéseire
Az iskolánkba jár egy bájos kisleány.
Olykor halk bazmegok fakadnak ajkain,
és mindig éppen akkor vív Békéscsabán,
amikor borozhatnánk ketten hajnalig.
E két dolog nem éppen jó ízlésre vall.
Együtt mégis valami furcsa bája van,
ami tetőtől talpig fölkavar,
és amitől egészen jól érzem magam.
Úgy, mint a szurkoló, ki tudja már előre,
hogy a csapat veszít, és ennek ellenére
(vagy épp ezért) a béközépbe vált jegyet,
és ott dudál, és a zászlóját lengeti,
és tombol, és üvölt, és jólesik neki,
hogy kilencven percen ár valaki más lehet
Tavaszi szonett
csak ál
a tél
komoly
fején
barackkal
mátyási orrát fricskanép üli
előtte fröccsen szét a tölgyfaasztal
(oly szép ez így
oly érdek nélküli)
már nem találja fémes titkait
a lábtörlő alatti kulcsokat
a csend
is
szétgurult
miként
a
hit
(miért is szundikált ma oly sokat?)
kicsit zavartan álldogál szegény
a sörpocak (s néhány egyéb erény)
pironkodik
(a nyári ég ilyen)
és homlokán a gyöngyöző jegec
talán egy csöppnyit mint mikor nevetsz
(komisz leányok gödröcskéiben)
Büfé
na látod mint e tétován tekergő
üres felét takargató csiga
úgy vergődöm mignonra hullt tepertő
házamra többé nem lelek soha
úgy bőgök érted mint a tej ha kábé
ezer tehénke múja egybeolvad
meg úgy kesergek érted mint a kávé
szivembe szórt horoszkópos cukor vagy
na látod én is így sülök pirosra
mosolynyi szendvicsekre kent husok
te árva szösz napocska csillagocska belém
ragadsz akár a jambusok
betölt a nyár kicsordul és lecsöppen
üvegszilánk az alvadó kecsöpben
A Szilvalekvár és a Zabpehely
Egy régi Spájzban összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és Zabpehely
kisasszony,
míg nyekegnek a Ház vén ajtai,
hüppögve sírják vissza hajdani
fogyaszthatóságuk a hajnali
kakasszón.
"Jaj, hisz oly lágy és omlós volt kegyed,
s lám, minőségét nem őrizte meg,
az Időnk túl hamar lejár" szepeg
a Lekvár,
"minőségünk a szívben tartatik,
s közöttünk már a romlás kajtat itt,
kisasszonyom, s a Romlás, jaj, alig
szelektál."
"Bizony, Lekvár úr, mint a csillagok,
oly fényes volt Ön is és illatos
-sötét színe mint a tinta most,
s bezápult.
Emlékszik még? Két éve vagy tavaly
négy Céklarépa és egy Tálka Vaj
közt összebújva sugdolózni, haj,
be szép volt..."
Így sírdogálnak összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és Zabpehely
kisasszony,
s a pír elfutja őket, restelik,
hogy hüppögésükkel telis-teli
lesz már a régi Spájz az esteli
harangszón.
Őszi szonett
Fölkél a nap, az asztalon fanyúl.
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, nyirkos és sötét,
az Úr kihörpölé arany sörét.
Arany sörét kihörpölé az Úr,
várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, undok és vizes,
az asztalon fanyúl, leszáll az est.
Leszáll az est, az asztalon levél,
azt írja, vártalak, hová levél?
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
az asztalon pohár, levél, fanyúl.
Október van, se fény, se árpaié,
arany sörét az Úr kihörpölé.
Két tanulságos limerik
Kíváncsi gyerek volt Péterke,
bedugta orrát az ételbe.
Kiszólt a galuska:
"megrúglak, Petyuska!"
s Péterke elszállt az éterbe.
Beteges fiú volt Lacika
mindig volt valami bacija.
Papája rászólt:
"mit prüszkölsz, László?" s
becsapta Lacit a zaciba.
Borbála
Zizzen a
szívemen
szerelem
szőrszála,
ha hallom
a neved,
Borbála,
Borbála.
Ujjongó
lelkemet
nem bírom
kordába
tartani,
mióta
ismerlek,
Borbála.
Ahogy te
langymeleg
sapkácskát
hordtál a
füleden,
úgy hordom
a neved,
Borbála.
Hiába
zúg körül
gyűlölet
orkánja,
ha belül
melegít
ez a név,
Borbála.
Bele is
majszolok,
mint holmi
tortába,
lassacskán
elhízom
miattad,
Borbála.
Locska lány,
akinek
nem akad
torkán a
csacsogás,
ezt mondja
a neved,
Borbála.
(Ez persze
nem igaz,
csak mert a
formába
besimult,
csak azért
írtam ezt,
Borbála.)
Borikám,
ejnye, hát
nem járunk
órára?
Ezt kérdi
korholón
a neved,
Borbála
Mennyi sok
tehetség
szorult a
tollába!
így kiált
lelkesen
a neved,
Borbála.
Szinte él
ez a név,
hol éber,
hol kába,
de mindig
ott csücsül
fülemben,
Borbála.
Ó, az r
sasorra!
Ó,a b
Ólába!
Csupa orr,
csupa bor,
csupa bál,
Borbála.
Vadóc kis
ámorok
elsütött
mordálya.
Borbála,
Borbála,
Borbála,
Borbála
Minek-minek?
Minek nevezzelek, cica,
ha rakoncátlan ujjaid,
e gátlástalan kis hullarablók
fekete pulcsim zsebében matatnak,
s a gyökerüknél nyíló négy gödör
mélyére dugdossák a szajrét
(összegyűrt szív,
szerelmetes rajongás
meg más efféle bóvli) -
minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
ha hangjaid,
e piros csőrű, náthás kiskacsák,
kiket hallásom csobbanó taván
úsztatsz a partközeiben,
hol izgatóan hümmögetve,
hol túlüvöltve metrókattogást
negédes hápogásba kezdenek.
hogy mint a nád, az ember meghajol -
minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
ha buzgón fordítasz
nyitott fájlok és szótárak között,
s egyszerre rám szökkented pillantásodat.
e szemtelen, doromboló cicát
s míg hízelkedve hozzam dörgölöd.
tekintetem, ki ugyancsak galamb
vernyákoló szájába röppen.
s e kétszínű dög martaléka lesz -
minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
ha elgurulsz
lepottyanván, mint ingemről a gomb,
és elvesződsz magányod szőnyegén
(menet közben rád lép a sok hülye)
s én négykézláb kereslek mindenütt,
tegyük hozzá, hiába,
legjobb esetben is
csak gombostűbe nyúlok -
minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Harmadszor is cica,
konok kislány, ki koplalásba kezd,
atyáskodó szemek ha nem vigyázzák.
mulasztásaim ürügye,
minden félelmeimnek gondosan
megágyazó mama,
hiúságom csiklandozója,
hamis, büdös kis tolvajom,
minek nevezzelek?
Ki írni bősz
S a kisdiáknak így felelt a Mester:
ki írni bősz, de fuldokolni restell.
s nem érzi, hogy a rímnek mi az ára,
gondoljon néha Villon valagára."
Vándor éji dala
(a viccelődjünk azon, amit nem bírunk lefordítani sorozatból)
Szelídített változat kisebbeknek
Minden orom csupa
öröm.
a lombokon, a
lömbökön
szél szól: lihi
Madártól nem zeng az erdő
Örvendj, tekergő,
itt a pihi
Bunkósított változat nagyobbaknak
A hegytetőn fent
nyugi van,
csak a szél böffent
sutyiban
a lomb közt, de slussz.
A madárkák kussolnak a fákon.
Belőled is, barátom,
kifogy a szusz.
Változatok egy gyerekdalra
A gyerekdal
Boci, boci, tarka,
se füle, se farka,
oda megyünk lakni,
ahol tejet kapni.
Balassi Bálintos változat
Búm, kínom, énekem nyílnak mind végtelen
árvaságban,
Mint gyermek tehénnek bánatja temérdek
tarkaságban.
Olyan lehetetlen élnem szeretetlen
nálad nélkül
Mint hogy az borjúcska legyeket elhajtsa
farka nélkül.
Cupido vad lángja, szerelem fullánkja
kínoz régen,
Friss rügyként feslenem, kegyelmes Istenem,
minek nékem?
Immár csak vergődöm, idegen erdőkön
bujdosnom kell,
Engedj már öltöznöm, más földre költöznöm.
hol foly sok tej.
Csokonai Vitéz Mihályos változat
Bőgicsélő tarka lényke,
Szívemet lakó tehénke,
Ah. mért lettél ily nehéz?
Faldogáló kicsi szádtól,
Harmatgyöngyös orrocskádtól
Vidor kedvem mért enyész?
Odahagytam borozásim.
Feledém víg torozásim,
Míg te éltetőm valál,
Pegazomról leugortan
Csak terajtad bocigoltam,
Nem csaldosott a halál.
Am miolta nyögdegélnek
Erzeményim, már az élet
Lillám nélkül mi nekem?
Bibe nélkül mi a porzó,
Szomorú kis bocitorzó,
Fülevesztett szerelem?
[Berzsenyi Dánieles változat
Hol kószáltanak el hajdani borjaink?
Zengő hangjuk a múlt berkein elhagyák,
Nem szól nélkülük itt víg Philoméla sem.
Csak bús őszibogár zönög.
Eltűnt szép fülük, és könnyű Zephyr lehén
Lágyan lengedező díszük is elveszett
így dőltek le Bizánc tornyai egykoron.
így múland el a gloria!
Oh, így korcsosul el régi, nemes fajunk,
Tündér myrtusi mind sorra lehullanak,
Oh, a farkahagyott, foltosodé idő
Minden díszt lelegel hamar.
Nem tér meg Ganyméd, s Bacchusi hűs nedű
Szomjú szánkba talán már sosem ömledez,
Csak nyúlós tejeket tölt poharunkba majd
Éltünk égi pohárnoka.
Arany Jánosos változat
Pettyes bikaborjú, két fajta szülötte
Legel a pataknál, szél zúg körülötte,
Hej, biz' fület imhol elhullata farkat,
Öntözi a mezőt piros szinü harmat.
Elbődül a jószág, vérben szeme fordul,
Csóválna: hiába, nem kél köd a porbul;
Tudna csak beszélni - rogyván szive, lába, -
Ilyesféle szókat forgatna magába':
"Ó! mennybeli Isten, mi végre születtem,
Mit ér a pataknál legelni fületlen,
Bőgvén haza sorsát mit ér ma ha dallom,
Ha ő sose' hallja, - ha én sose' hallom?"
Így jutna borongván mélyebbre a gondban,
Arrébb cica árnya iramlik azonban,
"Ez volt! hiszen ez volt: bosszú tava nyelj el!..."
- Bajsza feketéjén megcsillan a tejfel.
Ady Endrés változat
Álltam a Pusztán, álltam állván,
Kérődzve, bőgve, búsan, árván,
Mikor, hahó,
Rámtörtek csülkös kis zeuszok.
"Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
Mi kéne, hé, rátok tiporjak?
Ahol a Tej,
Oda szaladnánk lakni mi is?
Rátok dől e rozoga pajta,
S én ősi, szent, keleti fajta,
Én féljek, én?
Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?
Nem holmi senkik tarka fattya,
A Mammon volt anyám ükatyja,
Hej, piszkosok,
Nekem aranyból van a fülem."
És kacagtam, rengett a Puszta,
Fülét, farkát gyáván behuzta
S futott, hahó,
Futott a csülkös boci-sereg.
Megjegyzés küldése