Budapesten született. A kôszegi katonai alreáliskola növendéke volt, majd
a budapesti egyetem matematika-fizika szakán Fehér Lipót, a nagy
matematikus tanítványaként szerzett
abszolutóriumot 1935-ben. Közben újságírással is megpróbálkozott, késôbb a
Budapesti Hírlapnál bridzsrovatot szerkesztett. Elsô szépirodalmi írásai
1931-ben jelentek meg a Napkeletben. Babits 1939-ben közölte a Nyugatban A
Drugeth-legenda c. novelláját. Ettôl kezdve rendszeresen írt
elbeszéléseket, kritikákat a Nyugat, az Ezüstkor, a Magyar Csillag és más
lapokba. A Nyugatot különösen nagyra becsülte, mindig is a
hivatalostól független, a másik, a szellemi Magyarország egyenes örökösének
tekintette, olyan intézménynek, amely a hazai
szellem legvakmerôbb elôretörésének a letéteményese.
A háború alatt légoltalmi szolgálatra osztották be, üldözötteket mentett.
1945-46-ban rövid ideig a rádió dramaturgjaként dolgozott, 1945-tôl 1957-ig
a PEN Club (a világ íróinak nemzetközi szövetsége) magyar szervezetének
titkára volt.
A dogmatikus irodalompolitika évei alatt a kulturális élet perifériájára
került, fordításokból kellett megélnie. 1960 ôszén
kitűnô fordításaiért az angol kormány rövid tanulmányútra
hívta meg Londonba.
Életműve terjedelmét tekintve kicsi, ám annál koncentráltabb. Szigorú
mércét tűzött maga elé: akkor fog csak tollat, ha
súlyos közölnivalója van. Hat évtized alatt mindössze hat kötete jelent
meg: egy vékony elbeszéléskötet, a Hamisjátékosok
(1941), az egy kisregényt, tizenhat elbeszélést és két mesét tartalmazó
Hajnali háztetôk (1957), az Iskola a határon c. regény
(1959), az összegyűjtött novelláit tartalmazó Minden megvan
c. kötet (1969), melyben csak a címadó elbeszélés új, a Próza
című (l980) kisebb cikkekbôl, emlékezésekbôl, elmélkedésekbôl, interjúkból
és színikritikákból összeállított sajátos műfajú
könyv, és A Valencia-rejtély c. négy kisprózai művet tartalmazó kötet
(1989).
Iskola a határon
Ottlik 1948-ban fejezte be az Iskola a határon c. regényének elsô
változatát, de a kiadótól visszakérte a kéziratot, még tovább akart
dolgozni rajta. A mű érlelésének ideje azonban az író szándéka ellenére
meglehetôsen hosszúra nyúlt - az ötvenes évek elsô felében már nem lehetett
kiadni -, így csak 1959-ben jelent meg. A regényben egy katonai
alreáliskola élete tárul elénk, de már elsô olvasáskor is érezzük, hogy ez
a műnek
csak legfelsô, legkülsô rétege. Medve, Szeredy és a többiek az iskolában
élték át az élet számukra azóta is legfontosabb konfliktusait, itt űzettek
ki a paradicsomból,
itt vesztették el ártatlanságukat, itt ismerték meg "a világ hülye
valószínűtlenségét".
A regény Az elbeszélés nehézségei című, három fejezetbôl álló bevezetô
résszel kezdôdik. Az író ezzel is
hangsúlyozza azt - amit A regényrôl című és más írásaiban késôbb kifejtett
-, hogy hétköznapi valóságképünk
tökéletlen: a nyelvre van utalva, amely már maga is
absztrakció, nem képe a valóságnak, hanem értelmezése. Ez az értelmezés
önkényes, "csonka és hamis", de
évezredek folyamán annyira beleitta magát szemléletünkbe, hogy
elvonatkoztatásait már rég konkrét valóságként használjuk, s így a
"legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem". "A
nyelvnek ezzel a (részleges) valóságstruktúrájával száll szembe (ha kell) a
költészet, művészet, . . . s tér vissza mindig az ép, eredeti valósághoz,
hogy újra abból vonja el és szerkessze
meg másféle struktúráit." "Az iró. . . regényében a világ
eredeti épségét és tejességét igyekszik visszaállitani." Ottliknak ez a
regénye is a kifejezés pontosságáért folytatott művészi küzdelem
dokumentuma.
Ottlik tudatában van annak, hogy az irodalmi mű hagyományok rendszerébe
születik, tehát "nagyjából
olyasfélét kell nyújtanunk, amit az olvasó vár egy regénytôl - másfelôl
meg, épp ellenkezôleg, nem olyasmit akarunk mondani, amit az olvasó vár,
hiszen ezt már elmondták mások régen, ezért is várja az olvasó". Ezért az
író
mindent elkövet, hogy már regénye kezdetén "félrevezesse" az olvasót. A
regény mindig másról látszik szólni, mint amire kezdetben elvárásainkat,
beidegzett reflexeinket irányította. Mindjárt a bevezetô részben nagy
hangsúlyt kap a nyelv problémája: a hallgatás, a beszéd, a morgás, az
elharapott szavak és általuk a kommunikáció lehetôsége és rétegei. A Lukács
fürdô pontos
helyszínével szemben az író a regényben sohasem nevezi meg a várost, ahol a
cselekmény nagy része játszódik,
csak sejteti, hogy Kôszeg az (határon levô kisváros, az
1532-es ostrom emlegetése). Már a bevezetô részbôl
megtudjuk, hogy Medve, akinek kéziratát át kellene
nézni, hogy a szereplôk jelen sorsukban tisztábban lássanak, már nem él.
Csalódnunk kell azonban, ha azt
hisszük, hogy Medve élettörténetét vagy legalábbis a
többiekkel közös élettörténetét olvashatjuk a regényben. Medve haláláról
éppen hogy csak értesülünk, okáról azonban éppúgy nem, mint arról sem -
rövid negyvennégyes szereplésén kívül -, mivé is vált, hogyan töltötte
élete utolsó éveit. A második fejezetben - Kémnôk Nagyváradon 1944-ben - a
szerzô egy krimi izgalmával
kecsegteti olvasóját, de félbehagyja a jelenetet, s a regény közepén
kiderül, a történet befejezése nem krimiszerű.
A regény 1957-tel kezdôdik, és így már az elején megismerjük a
zárószituációt. Az elbeszélô az 1957-58-as
keretbôl néz vissza az 1923-26-os és az 1944-es eseményekre. Az iskolában
töltött három év eseményeit nem
egyenletes tempóban beszéli el, a legfontosabb elsô három hónapot lassan,
részletezôen, aztán egyre nagyobb
idôegységeket hagy el vagy von össze, így a szeptembertôl karácsonyig
terjedô elsô három hónap története
több teret kap, mint a többi harmincé. Az elbeszélô ide-oda lépeget az
idôben, így jelentôs szerephez jutnak a
viszonyítások formái, a visszatekintés, a vissza- és elôreutalás rendszere,
de az emlékezés az értelmezô tudat
analízisének van alárendelve.
Az eseményeket két nézôpontból ismerjük meg, részben Medve kézirata,
részben Both Benedek elbeszélése
nyomán. A nézôpont kettôssége, a folytonos nézôpontváltás a közlés
bizonytalanságát sugallja. Az író tudja,
hogy az emberi cselekvés többnyire korántsem egyértelmű, hogy egy mondatot,
egy tettet többféleképpen lehet
értelmezni, ezért két oldalról láttatja az ábrázolt folyamatot, a
bonyolult, a nehezen mondható dolgok maximális átvilágítására törekszik. A
nézôpont állandó változtatása az epikai hitel megszerzésére való írói
törekvést is jelenti, hiszen a több szempontból elôadott esemény, ha a
pontos részletek vitathatók is, bizonyosan megtörtént és igaz, valami
olyasmi valóban történt.
A két elbeszélô alakja ki is zökkentheti az olvasót megszokásaiból,
nehezebbé teszi az egyikkel vagy a másikkal való naiv azonosulást, oda kell
figyelnünk a kettejük mozgásának apró eltolódásaira.
A két elbeszélés a regény nagy részében össze is fonódik. Bébé állandóan
figyelmeztet Medve kéziratának a
"pontatlanságaira", alakított, művészi szöveg voltára,
szemben az ô emlékezésének hiteles pontosságával.
A fikció szerint műalkotásnak készült kéziratot folyvást
kijavítja a pontosabb, hitelesebb "valóság" kedvéért.
Azzal persze, hogy Bébé helyesbíti Medve elbeszélését,
figyelmeztet arra is, hogy az ô elbeszélése is megformált, sôt az Iskola a
határon c. regény is, melynek mindketten megalkotott szereplôi.
Idézôjelben, tehát Medve kézirataként elôadott fejezet mindössze négy van
a regényben (I. 2., I. 4., II.
6-7.), egyébként Bébé és Medve elbeszélése már az elsô
rész 3. fejezetétôl összeolvad. Medve 3. személyben elôadott "regényt" ír,
Bébé "visszaemlékezést" énformában. Ottlik egyszerre tartja meg a szerzôi
elbeszélés és az énforma funkcióit.
Az egész művet a motívumok sűrű hálózata szövi át.
A regénynek szinte minden mozzanata utal valahová,
megtalálja a maga megvilágító párhuzamát. Nagyrészt e
motívumrendszer segítségével éri el az író, hogy a mű
minden mozzanata az egyszerű közlésen túli jelentéssel
teljen meg. A motívumok gyakran jelképként működnek (pl. a hó, a sár és a
köd), máskor meg éppen az analógia tágítja ki, állandósítja jelentésüket.
Az egyszer már elkezdett jelenetek általában egy közbeékelt fázis után
teljesednek ki: a szerzô egy-egy eseményt függôben hagyva az elôzmények
elbeszélésébe
fog, s amikor hirtelen visszakapcsol a félbehagyott eseményhez, új
nézôpontba, más megvilágításba helyezi
azt. Például az iskolai terror ellen lázadó Öttövényi eltávolításának
epizódját a II. rész 10. fejezete idézi fel
elôször, de teljes történetét csak a 13. és 14. fejezet adja elô.
A regényben minden Isten elôtt játszódik,"aki nézi mindezt". Az Isten
szeme elôtt játszódó történet színtere a mű címében is szereplô határ,
amely a regény kulcsszava is. Nemcsak az ország nyugati határát jelenti,
jelképes értelme is van: az iskola határterület a gyermekkor gondtalan
paradicsoma és a nehezen megtanulható, kegyetlen felnôtt élet közt. A határ
a valódi, keserű világ és a "kényes, szép, fényűzô, komolytalan civil"
(III.9.) dolgok között is húzódik. A szereplôk is határon élnek,
az erkölcs és az értékek határain, folyton dönteniök
kell, hogy melyik oldalt választják. Ottlik nem hagy
bennünket kétségben afelôl, hogy az iskola a világ színpada, ahol a világ
szerkezetére tanítanak, a regény pedig "az egész életrôl, a teljes
világmindenségrôl, a létezés egészérôl" szól. A világ iskolájában, a
határon játszódó regény ugyanakkor nagyon is konkrét a maga élô
gazdagságában, szereplôi megôrzik emberi dimenzióikat, nem egyetlen eszme
vagy tendencia megtestesítôi, hanem a határszituáció tragikumával megküzdô
eleven alakok.
A világ, amelynek szerkezete feltárul a regény hôsei
elôtt, egy Istentôl távoli tragikus világ, amelybôl Istenhez éppúgy nincs
átjárás, mint a civil világhoz. Medve, Szeredy, Bébé, sôt Jaks is értik
egymás hallgatását, tagolatlan dörmögését, a civilek azonban értetlenek.
Medve nem tudja elfogadni az ésszerűtlen rendet,
nem képes alávetni magát a személyiségére nehezedô
terrornak, elhatározza, hogy megszökik. Átlép a határon, de önként
visszatér, s amikor másnap édesanyja
felajánlja, hogy hazaviszi, inkább a maradást választja
(II. 17-19.), távozásával ugyanis épp azt a morális tartást kellene
feladnia, amelyet végig megôriz. A három
barát közül Bébé marad a legkevésbé érintetlen. Mikor
Merényiék beveszik a focicsapatba, sôt a többiek holmiját fosztogatni
hívják, a "hatalom" közelébe kerül. Merényiék közelében azonban mégsem érzi
jól magát:
"Mindenbôl hiányzott a régi keserűség éles, tiszta ize."
(III.16.) Hármójuk közül Szeredy ôrzi meg legkevesebb
konfliktussal, bár nem minden keserűség nélkül, integritását. Amikor 1957
nyara és 58 tavasza között visszajön a hegyrôl, ahová érzelmi konfliktusai
elôl menekült
(III. 23.), ez a gesztusa a regényben Medve visszaérkezésével kerül
párhuzamba. A visszatérés egyszerre a világ vállalásának és a személyiség
védelmének, tehát valamelyest az embertelen rend elleni lázadásnak a
megnyilvánulása.
A lázadás és a behódolás különbözô lehetôségeivel
találkozunk a regényben. Ez a világ a feltétlen engedelmességet követeli
meg, de itt nem lehet igazán engedelmeskedni, nincsenek olyan értelmes
törvények, amelyekkel azonosulni lehetne, csak tények vannak, folyton
változó helyzetek. "A követelményeket úgy szabták meg, hogy soha senki ne
lehessen ártatlan." "A büntetéseket vaktában kaptuk. . . " (II. 12.) Szabad
emberhez méltó életet paradox módon csak Merényi és bandája él. Mit
tehettek az igazi szabadságra vágyók? Gyűlölhették volna legfôbb
kínzójukat, Schulzét, de ô csak része volt az
egésznek, ezért "fölötte állt személyes érzelmeinknek. Nevetséges és
fölösleges lett volna gyűlölni." (I. 3.)
Az elsô próbálkozás az ellenállásra, a Fekete kéz összeesküvése csak
tétova kísérlet. Már komolyabb ellenállás Medve és Bébé kockás füzete, a
szellem, a művészet tiltakozása. Nem véletlen, hogy Szeredy is, Medve is,
Bébé is művészekké válnak késôbb.
A szereplôk rendszerében a két pólus: Merényi,a nem hivatalos hatalom és
az önállóságára félve ügyelô Medve. Már elsô találkozásukkor
szembekerülnek, összeütközésük a párbajban népmeseien törvényszerű.
Végigvonul a regényen Medve és Czakó ellentéte is.
Czakó könnyen és szabadon, személyisége igazi sérelme
nélkül alkalmazkodik, pontosan tudja, meddig ugrálhat, és nem is akar
tovább. Szembeállításuk már az elsô rész 2. fejezetében - Medve kéziratában
- elkezdôdik és következetesen folytatódik. Együtt verik meg ôket. Van
Medvének egy álma a Trieszti-öbölrôl, amely az intézet valóságával szemben
egy szebb, boldogabb világ jelképe. Ez kapcsolatban áll egy lovas
álomképével. A szökésbôl való visszaforduláshoz ettôl a lovastól kapja a
parancsot,"Élj!" (II.18.; III.2.), így a menekülés ábrándképe sorsa
vállalásával kapcsolódik egybe. Czakónak viszont van egy tollszára,
amelyben, "ha a világosság felé emelve belenézett az ember, Davos
behavazott körképe vált láthatóvá".(I.10.) A tájképes tollszár a Trieszti-
öböl ellendarabja, a kép és a látomás közötti értékkülönbség megfelel annak
az értékkülönbségnek,
amely Czakó és Medve között fennáll.
Medvének másként ellentéte Apagyi. Az ô lázadása
nem belátásból fakad, mint Medvéé, hanem értetlenségbôl.(III.8.)
Viselkedése még sincs méltóság és érték nélkül. Kettejük között motivikus
kapcsolat, hogy Medvét is holtnak hiszik: miután megverték.
Egészen más eset Öttövényié. A kizáratásáról és megszégyenítésérôl szóló
fejezet (II.14.) csúcspontja a bibliai Ecce homo jelenet elôképére
mintázott közszemlére
állítás. ("îme az ember" - Pilátus ezekkel a szavakkal
adta át Jézust a zsidóknak, hogy feszítsék keresztre; János 19;5.) Ez a
jelenet az egész regény középpontja,a
mű szövegének a felezôpontján helyezkedik el.
Öttövényi kizáratása ellentétes motivikus kapcsolatban áll Merényiék
kizáratásával. Mindkét esetben koncepciós per folyik, de míg Öttövényi
sorsa mártírium,
Merényiék esetében a per valahogy mégiscsak az igazsággal megegyezô
eredményt hoz: "Furcsa volt hallani,
nagyjából az igazságot. . . Szégyelltük, mert hazug, hamis dolog volt.
Zavarba hozott bennünket, mert az eredménye mégis az igazsághoz
hasonlított. Én azt éreztem,
hogy nem így kellett volna ennek megtörténnie." (III. 22.)
Merényiék ugyanannak a rendszernek esnek áldozatul,
amelynek nevében ôk is gyötörték a többieket, de most
ôk "ugráltak" túl sokat, egy náluk is nagyobb hatalom
és az álszentség távolítja el ôket.
A regényben az író felhasználja a fejlôdésregény hagyományát is. A
fôszereplôk a gyermekkor, az otthon
biztonságából, egy bizonyos teljesség állapotából kerülnek az iskolába, a
zűrzavar világába, mely elveszi tôlük
a dolgok természetes nevét, a hajdani teljesség érzését.
Az iskola ellenére és hatására kialakul bennük valami
megbonthatatlan szolidaritás, "a megértés titokzatos ereje", amely az
emberi élet legmélyebb tartalmaival rokon. Olyan, az egész életre szóló
létezéstapasztalatokat
szereznek be, amelyekre szükségük van. A megszerzett
tudás, "a világnak ez a keserű ismerete"biztonságot ad a
bizonytalanban, otthonosságot az otthontalanságban,
lelkük eltelik "könnyűséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe
mámorával". Kialakult "egy nagyon mély
lerakódás a létezésünk alapján. . ., ami már végleges és
változhatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát
rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és nem
valamilyen szomorú vagy halott dolog, sôt bizonyos tekintetben éppen ez él
igazán, ez az, amit létezésünk folyamán Iétrehoztunk, amit életre hívtunk
életünk
anyagából. A többi és a korábbi, a fedélzet rengése-ringása, a külsôbb
rétegek, mint ez a mai civil életünk, már
könnyű és csak játék, maradék nyári nagyvakáció." (Bevezetô rész)
A regény tehát az emberi integritás megôrzésének
összetett, fájdalmas, önmegalázásokkal járó útjáról
szól. Az intézetben az emberi társadalom a civilizáció
önáltatása nélkül nyilvánul meg. Itt mások a kapcsolatok, mint a civil
életben. "A tehetetlen összetartozásnak
idôtlen idôkre való köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami
kitermelôdött, tejsav vagy gyanta, a sebekbôl,
izomlázból, fájdalomból, és lehetôvé tette, hogy éljünk;
valami, ami talán kevesebb a barátságnál és több a szerelemnél." (II.11.)
A regényszerkezet Pál apostolnak a rómaiakhoz intézett levelébôl vett
idézeten nyugszik: "Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei",
azaz "Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé aki fut, hanem a
könyörülô Istené" (Róm.9; 16.). A bibliai mondat csonka,
s különbözô értelmezésekhez szolgált alapul. Kálvin a
kiválasztottság s az eleve elrendelés bizonyítékát látta
benne, mások éppen ellenkezôleg, az isteni kegyelem
hangsúlyozását. Ottlik műve is kérdést fogalmaztat meg
olvasójával: kiosztott szerepeket játszunk-e, vagy pedig
mindenki azért felel, amit saját erkölcsi indítékaiból
tett. A történet hatalmas feszültségként állítja föl a
vagylagosságot, az író mintegy átlényegítette a példázatot, megfosztván
közvetlen tanító célzatától. Ezért rendíti meg mélyen e könyv olvasóit. A
regényben a bibliai
mondatnak valami olyan jelentése is van, hogy az emberség mentheti át a
"kiválasztottakat", akikben maradt
valami, amit nem lehet kiölni; azé az emberhez méltó
túlélés kegyelme, aki nem fut utána, aki nem akarja.
A regény részei felett ez a gondolat ível át, csak a második rész címe Sár
és hó, ami mintegy az idézet harmadik
tagmondatát - "a könyörülô Istené" - helyettesiti, fedi
el. Szent Pálnak ezek a szavai állnak az elsô rész élén is,
mint a Pokol kapujának felirata Danténál. A könyv hármas beosztásának is
mintha hasonló jelentése lenne,
mint az Isteni Szinjátékban, a bevezetô rész is három
fejezetbôl áll. Ebben a regényben is a pokoljárásról van
szó, és az út a csillagokhoz vezet. A szerzô egy helyen
név szerint is megemlíti az olasz költôt: "A civilek, a család? Talán
elájulnának a szánalomtól, mint Dante a szélfújta lelkek láttán, ha tudnák
a felét, amit mi tudunk, pedig azzal még semmit sem tudnának." (II.5.)
A sármotívumhoz az Inferno képzete társul. A sár az
élet gyalázata, a rossz, megjelenése a regényben a mélypontot
jelzi.(II.20.) Utána a hóesés december elsô hetében valódi kegyelmi
aktus."Hullt, hullt a hó. A kopasz
ágakra fehér prém simult,... fehérség borult a parkra,
... a városkára, a hegyekre, az egész világra. Véget ért a
sár korszaka... Tiszta és puha szônyeget terített lábunk
alá az égi kegyelem. Megbűvölten néztem ezt a fehér, édesen szelíd és mégis
hatalmas varázslatot. A sűrű, lankadatlan hópelyhek lassan belepték Schulze
elhagyott lábnyomait."
A harmadik rész elején az író visszatér a hóesést megelôzô eseményekre,
és csak a 4. fejezetben folytatja tovább az elbeszélést. Ismét feltűnik a
hómotívum: "Aztán mégis leesett a hó, kirajzolódott a jéghideg világ némely
kontúrja. Megtanultunk élni a tájban és egymagunkban a többiek között.
Eltűrtek egy-egy lélegzetvételt." (III.9.) A hóesés ígéretét az utolsó
fejezetek teljesítik be, melyek visszautalnak a bevezetô részre: az uszoda
és a hajóút, tehát a víz szimbolikus keretbe foglalja a regényt. A végsô
választ Medve imája és meditációja adja
meg, az éjszakai hajóúton a Dunán, a csillagos ég alatt.
Medve itt szinte szó szerint megismétli Bébé korábbi
(II.11.) meditációját: "Tejsav vagy gyanta, valami kitermelôdött
izomlázból, sebekbôl, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból;
valami kenyérizű, ami nélkül most
már nehéz volna meglenni." (III.25.) Medve felsorolásába itt már a sár és
hó motívuma is bekerült. Az igazi szeretetrôl van itt szó, amely minden
ember szolidaritásán alapul: "Ti a féltve ôrzött szerelmeitek alapján csak
a
részvétlenség fájdalmasan szilárd talaján építhettek, az én
közönyös magányom pedig, a személytelenség végsô kérgein belül, a
szerelemnél erôsebb egymásba-olvadás sűrű,
cseppfolyós, semleges lávarétegébôl táplálkozik. Úgy szeretem
felebarátaimat, mint önmagamat. . . Másképp hogyan érthetnénk meg a néma
gyerek szavát is? Hogyan volna lehetséges, hogy a mi siralmas
eszközeinkkel, szóval, tettel, rúgásokból, tréfákból, otromba elnagyolt
jelekbôl, mégis megértjük egymást? Hogy tudunk közölni többet, mint a
mondanivalónk?"
Kiderült, hogy az embertelen világ a maga módján élhetô. Meg lehet
tanulni a "dolgok fontosságát s egyben a
fontosság lényegtelenségét". (Bev. rész) Feltűnik a csillagok motívuma,
amely elôször a művészi hivatás meglelésekor jelent meg (III.10.). A
csillagok képe az emberiség ôsi toposza, a regény motívumrendszerében is a
természeti és erkölcsi világrendet jeleníti meg szimbolikusan. Az Isteni
Szinjáték zárlatában szeretet és csillagok, kegyelem és világmindenség
összefonódva jelenik meg: ". . . folyton-gyors kerékként forgatott vágyat
és célt bennem a Szeretet, mely / mozgat napot és minden csillagot"
(Babits M. ford.). Ottlik regényében a csillagos ég és a
felebaráti szeretet kegyelme az élet, a világ keserű ismeretével párosul.
1. Bizonyítsuk, hogy a humor a regény minden rétegében
jelen van!
2. A regényben vannak jelenetek, részletek, amelyek az élet
gazdagságát és szépségét éreztetik. Pl. Fürdô Bognárral (III.
1.), Szerecsendiót találtak (II.13.), Könyvek a kórházban (III.
3.), a Haris köz (III. 2.). A létezés igazi pillanatai ezek, azt mutatják
meg, hogy minden pillanat magában hordozza a teljesség lehetôségét.
Keressünk még ilyeneket!
3. A regény a nemzeti sors kérdéseit is érinti. Mit mond el
ezekrôl? Válaszunk megfogalmazásakor vegyük igyelembe az
alábbiakat:
a) a Szent Pál-i alapgondolat a Rákóczi-család jelmondata
volt (Ottlik maga is református, mint ahogyan I. Rákóczi
György is az volt);
b) a regényben többször is szó van Kôszeg védôirôl;
c) felmerül a regényben a vereség etikájának kérdése is (II.
20., 24.);
d) fontos szerepe van az 1944-es idôszaknak is: "az ember
nem árulja el a hazáját, még ha rohadt is a hazája" (II. 11.);
e) Schulze minden kis dologban a nemzet létét látja fenyegetve, és
aszerint intézkedik, azaz gyötri a növendékeket.
4. Hasonlítsuk össze Ottlik művét Robert Musil Törless iskolaévei c.
regényével (1906)!
a budapesti egyetem matematika-fizika szakán Fehér Lipót, a nagy
matematikus tanítványaként szerzett
abszolutóriumot 1935-ben. Közben újságírással is megpróbálkozott, késôbb a
Budapesti Hírlapnál bridzsrovatot szerkesztett. Elsô szépirodalmi írásai
1931-ben jelentek meg a Napkeletben. Babits 1939-ben közölte a Nyugatban A
Drugeth-legenda c. novelláját. Ettôl kezdve rendszeresen írt
elbeszéléseket, kritikákat a Nyugat, az Ezüstkor, a Magyar Csillag és más
lapokba. A Nyugatot különösen nagyra becsülte, mindig is a
hivatalostól független, a másik, a szellemi Magyarország egyenes örökösének
tekintette, olyan intézménynek, amely a hazai
szellem legvakmerôbb elôretörésének a letéteményese.
A háború alatt légoltalmi szolgálatra osztották be, üldözötteket mentett.
1945-46-ban rövid ideig a rádió dramaturgjaként dolgozott, 1945-tôl 1957-ig
a PEN Club (a világ íróinak nemzetközi szövetsége) magyar szervezetének
titkára volt.
A dogmatikus irodalompolitika évei alatt a kulturális élet perifériájára
került, fordításokból kellett megélnie. 1960 ôszén
kitűnô fordításaiért az angol kormány rövid tanulmányútra
hívta meg Londonba.
Életműve terjedelmét tekintve kicsi, ám annál koncentráltabb. Szigorú
mércét tűzött maga elé: akkor fog csak tollat, ha
súlyos közölnivalója van. Hat évtized alatt mindössze hat kötete jelent
meg: egy vékony elbeszéléskötet, a Hamisjátékosok
(1941), az egy kisregényt, tizenhat elbeszélést és két mesét tartalmazó
Hajnali háztetôk (1957), az Iskola a határon c. regény
(1959), az összegyűjtött novelláit tartalmazó Minden megvan
c. kötet (1969), melyben csak a címadó elbeszélés új, a Próza
című (l980) kisebb cikkekbôl, emlékezésekbôl, elmélkedésekbôl, interjúkból
és színikritikákból összeállított sajátos műfajú
könyv, és A Valencia-rejtély c. négy kisprózai művet tartalmazó kötet
(1989).
Iskola a határon
Ottlik 1948-ban fejezte be az Iskola a határon c. regényének elsô
változatát, de a kiadótól visszakérte a kéziratot, még tovább akart
dolgozni rajta. A mű érlelésének ideje azonban az író szándéka ellenére
meglehetôsen hosszúra nyúlt - az ötvenes évek elsô felében már nem lehetett
kiadni -, így csak 1959-ben jelent meg. A regényben egy katonai
alreáliskola élete tárul elénk, de már elsô olvasáskor is érezzük, hogy ez
a műnek
csak legfelsô, legkülsô rétege. Medve, Szeredy és a többiek az iskolában
élték át az élet számukra azóta is legfontosabb konfliktusait, itt űzettek
ki a paradicsomból,
itt vesztették el ártatlanságukat, itt ismerték meg "a világ hülye
valószínűtlenségét".
A regény Az elbeszélés nehézségei című, három fejezetbôl álló bevezetô
résszel kezdôdik. Az író ezzel is
hangsúlyozza azt - amit A regényrôl című és más írásaiban késôbb kifejtett
-, hogy hétköznapi valóságképünk
tökéletlen: a nyelvre van utalva, amely már maga is
absztrakció, nem képe a valóságnak, hanem értelmezése. Ez az értelmezés
önkényes, "csonka és hamis", de
évezredek folyamán annyira beleitta magát szemléletünkbe, hogy
elvonatkoztatásait már rég konkrét valóságként használjuk, s így a
"legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem". "A
nyelvnek ezzel a (részleges) valóságstruktúrájával száll szembe (ha kell) a
költészet, művészet, . . . s tér vissza mindig az ép, eredeti valósághoz,
hogy újra abból vonja el és szerkessze
meg másféle struktúráit." "Az iró. . . regényében a világ
eredeti épségét és tejességét igyekszik visszaállitani." Ottliknak ez a
regénye is a kifejezés pontosságáért folytatott művészi küzdelem
dokumentuma.
Ottlik tudatában van annak, hogy az irodalmi mű hagyományok rendszerébe
születik, tehát "nagyjából
olyasfélét kell nyújtanunk, amit az olvasó vár egy regénytôl - másfelôl
meg, épp ellenkezôleg, nem olyasmit akarunk mondani, amit az olvasó vár,
hiszen ezt már elmondták mások régen, ezért is várja az olvasó". Ezért az
író
mindent elkövet, hogy már regénye kezdetén "félrevezesse" az olvasót. A
regény mindig másról látszik szólni, mint amire kezdetben elvárásainkat,
beidegzett reflexeinket irányította. Mindjárt a bevezetô részben nagy
hangsúlyt kap a nyelv problémája: a hallgatás, a beszéd, a morgás, az
elharapott szavak és általuk a kommunikáció lehetôsége és rétegei. A Lukács
fürdô pontos
helyszínével szemben az író a regényben sohasem nevezi meg a várost, ahol a
cselekmény nagy része játszódik,
csak sejteti, hogy Kôszeg az (határon levô kisváros, az
1532-es ostrom emlegetése). Már a bevezetô részbôl
megtudjuk, hogy Medve, akinek kéziratát át kellene
nézni, hogy a szereplôk jelen sorsukban tisztábban lássanak, már nem él.
Csalódnunk kell azonban, ha azt
hisszük, hogy Medve élettörténetét vagy legalábbis a
többiekkel közös élettörténetét olvashatjuk a regényben. Medve haláláról
éppen hogy csak értesülünk, okáról azonban éppúgy nem, mint arról sem -
rövid negyvennégyes szereplésén kívül -, mivé is vált, hogyan töltötte
élete utolsó éveit. A második fejezetben - Kémnôk Nagyváradon 1944-ben - a
szerzô egy krimi izgalmával
kecsegteti olvasóját, de félbehagyja a jelenetet, s a regény közepén
kiderül, a történet befejezése nem krimiszerű.
A regény 1957-tel kezdôdik, és így már az elején megismerjük a
zárószituációt. Az elbeszélô az 1957-58-as
keretbôl néz vissza az 1923-26-os és az 1944-es eseményekre. Az iskolában
töltött három év eseményeit nem
egyenletes tempóban beszéli el, a legfontosabb elsô három hónapot lassan,
részletezôen, aztán egyre nagyobb
idôegységeket hagy el vagy von össze, így a szeptembertôl karácsonyig
terjedô elsô három hónap története
több teret kap, mint a többi harmincé. Az elbeszélô ide-oda lépeget az
idôben, így jelentôs szerephez jutnak a
viszonyítások formái, a visszatekintés, a vissza- és elôreutalás rendszere,
de az emlékezés az értelmezô tudat
analízisének van alárendelve.
Az eseményeket két nézôpontból ismerjük meg, részben Medve kézirata,
részben Both Benedek elbeszélése
nyomán. A nézôpont kettôssége, a folytonos nézôpontváltás a közlés
bizonytalanságát sugallja. Az író tudja,
hogy az emberi cselekvés többnyire korántsem egyértelmű, hogy egy mondatot,
egy tettet többféleképpen lehet
értelmezni, ezért két oldalról láttatja az ábrázolt folyamatot, a
bonyolult, a nehezen mondható dolgok maximális átvilágítására törekszik. A
nézôpont állandó változtatása az epikai hitel megszerzésére való írói
törekvést is jelenti, hiszen a több szempontból elôadott esemény, ha a
pontos részletek vitathatók is, bizonyosan megtörtént és igaz, valami
olyasmi valóban történt.
A két elbeszélô alakja ki is zökkentheti az olvasót megszokásaiból,
nehezebbé teszi az egyikkel vagy a másikkal való naiv azonosulást, oda kell
figyelnünk a kettejük mozgásának apró eltolódásaira.
A két elbeszélés a regény nagy részében össze is fonódik. Bébé állandóan
figyelmeztet Medve kéziratának a
"pontatlanságaira", alakított, művészi szöveg voltára,
szemben az ô emlékezésének hiteles pontosságával.
A fikció szerint műalkotásnak készült kéziratot folyvást
kijavítja a pontosabb, hitelesebb "valóság" kedvéért.
Azzal persze, hogy Bébé helyesbíti Medve elbeszélését,
figyelmeztet arra is, hogy az ô elbeszélése is megformált, sôt az Iskola a
határon c. regény is, melynek mindketten megalkotott szereplôi.
Idézôjelben, tehát Medve kézirataként elôadott fejezet mindössze négy van
a regényben (I. 2., I. 4., II.
6-7.), egyébként Bébé és Medve elbeszélése már az elsô
rész 3. fejezetétôl összeolvad. Medve 3. személyben elôadott "regényt" ír,
Bébé "visszaemlékezést" énformában. Ottlik egyszerre tartja meg a szerzôi
elbeszélés és az énforma funkcióit.
Az egész művet a motívumok sűrű hálózata szövi át.
A regénynek szinte minden mozzanata utal valahová,
megtalálja a maga megvilágító párhuzamát. Nagyrészt e
motívumrendszer segítségével éri el az író, hogy a mű
minden mozzanata az egyszerű közlésen túli jelentéssel
teljen meg. A motívumok gyakran jelképként működnek (pl. a hó, a sár és a
köd), máskor meg éppen az analógia tágítja ki, állandósítja jelentésüket.
Az egyszer már elkezdett jelenetek általában egy közbeékelt fázis után
teljesednek ki: a szerzô egy-egy eseményt függôben hagyva az elôzmények
elbeszélésébe
fog, s amikor hirtelen visszakapcsol a félbehagyott eseményhez, új
nézôpontba, más megvilágításba helyezi
azt. Például az iskolai terror ellen lázadó Öttövényi eltávolításának
epizódját a II. rész 10. fejezete idézi fel
elôször, de teljes történetét csak a 13. és 14. fejezet adja elô.
A regényben minden Isten elôtt játszódik,"aki nézi mindezt". Az Isten
szeme elôtt játszódó történet színtere a mű címében is szereplô határ,
amely a regény kulcsszava is. Nemcsak az ország nyugati határát jelenti,
jelképes értelme is van: az iskola határterület a gyermekkor gondtalan
paradicsoma és a nehezen megtanulható, kegyetlen felnôtt élet közt. A határ
a valódi, keserű világ és a "kényes, szép, fényűzô, komolytalan civil"
(III.9.) dolgok között is húzódik. A szereplôk is határon élnek,
az erkölcs és az értékek határain, folyton dönteniök
kell, hogy melyik oldalt választják. Ottlik nem hagy
bennünket kétségben afelôl, hogy az iskola a világ színpada, ahol a világ
szerkezetére tanítanak, a regény pedig "az egész életrôl, a teljes
világmindenségrôl, a létezés egészérôl" szól. A világ iskolájában, a
határon játszódó regény ugyanakkor nagyon is konkrét a maga élô
gazdagságában, szereplôi megôrzik emberi dimenzióikat, nem egyetlen eszme
vagy tendencia megtestesítôi, hanem a határszituáció tragikumával megküzdô
eleven alakok.
A világ, amelynek szerkezete feltárul a regény hôsei
elôtt, egy Istentôl távoli tragikus világ, amelybôl Istenhez éppúgy nincs
átjárás, mint a civil világhoz. Medve, Szeredy, Bébé, sôt Jaks is értik
egymás hallgatását, tagolatlan dörmögését, a civilek azonban értetlenek.
Medve nem tudja elfogadni az ésszerűtlen rendet,
nem képes alávetni magát a személyiségére nehezedô
terrornak, elhatározza, hogy megszökik. Átlép a határon, de önként
visszatér, s amikor másnap édesanyja
felajánlja, hogy hazaviszi, inkább a maradást választja
(II. 17-19.), távozásával ugyanis épp azt a morális tartást kellene
feladnia, amelyet végig megôriz. A három
barát közül Bébé marad a legkevésbé érintetlen. Mikor
Merényiék beveszik a focicsapatba, sôt a többiek holmiját fosztogatni
hívják, a "hatalom" közelébe kerül. Merényiék közelében azonban mégsem érzi
jól magát:
"Mindenbôl hiányzott a régi keserűség éles, tiszta ize."
(III.16.) Hármójuk közül Szeredy ôrzi meg legkevesebb
konfliktussal, bár nem minden keserűség nélkül, integritását. Amikor 1957
nyara és 58 tavasza között visszajön a hegyrôl, ahová érzelmi konfliktusai
elôl menekült
(III. 23.), ez a gesztusa a regényben Medve visszaérkezésével kerül
párhuzamba. A visszatérés egyszerre a világ vállalásának és a személyiség
védelmének, tehát valamelyest az embertelen rend elleni lázadásnak a
megnyilvánulása.
A lázadás és a behódolás különbözô lehetôségeivel
találkozunk a regényben. Ez a világ a feltétlen engedelmességet követeli
meg, de itt nem lehet igazán engedelmeskedni, nincsenek olyan értelmes
törvények, amelyekkel azonosulni lehetne, csak tények vannak, folyton
változó helyzetek. "A követelményeket úgy szabták meg, hogy soha senki ne
lehessen ártatlan." "A büntetéseket vaktában kaptuk. . . " (II. 12.) Szabad
emberhez méltó életet paradox módon csak Merényi és bandája él. Mit
tehettek az igazi szabadságra vágyók? Gyűlölhették volna legfôbb
kínzójukat, Schulzét, de ô csak része volt az
egésznek, ezért "fölötte állt személyes érzelmeinknek. Nevetséges és
fölösleges lett volna gyűlölni." (I. 3.)
Az elsô próbálkozás az ellenállásra, a Fekete kéz összeesküvése csak
tétova kísérlet. Már komolyabb ellenállás Medve és Bébé kockás füzete, a
szellem, a művészet tiltakozása. Nem véletlen, hogy Szeredy is, Medve is,
Bébé is művészekké válnak késôbb.
A szereplôk rendszerében a két pólus: Merényi,a nem hivatalos hatalom és
az önállóságára félve ügyelô Medve. Már elsô találkozásukkor
szembekerülnek, összeütközésük a párbajban népmeseien törvényszerű.
Végigvonul a regényen Medve és Czakó ellentéte is.
Czakó könnyen és szabadon, személyisége igazi sérelme
nélkül alkalmazkodik, pontosan tudja, meddig ugrálhat, és nem is akar
tovább. Szembeállításuk már az elsô rész 2. fejezetében - Medve kéziratában
- elkezdôdik és következetesen folytatódik. Együtt verik meg ôket. Van
Medvének egy álma a Trieszti-öbölrôl, amely az intézet valóságával szemben
egy szebb, boldogabb világ jelképe. Ez kapcsolatban áll egy lovas
álomképével. A szökésbôl való visszaforduláshoz ettôl a lovastól kapja a
parancsot,"Élj!" (II.18.; III.2.), így a menekülés ábrándképe sorsa
vállalásával kapcsolódik egybe. Czakónak viszont van egy tollszára,
amelyben, "ha a világosság felé emelve belenézett az ember, Davos
behavazott körképe vált láthatóvá".(I.10.) A tájképes tollszár a Trieszti-
öböl ellendarabja, a kép és a látomás közötti értékkülönbség megfelel annak
az értékkülönbségnek,
amely Czakó és Medve között fennáll.
Medvének másként ellentéte Apagyi. Az ô lázadása
nem belátásból fakad, mint Medvéé, hanem értetlenségbôl.(III.8.)
Viselkedése még sincs méltóság és érték nélkül. Kettejük között motivikus
kapcsolat, hogy Medvét is holtnak hiszik: miután megverték.
Egészen más eset Öttövényié. A kizáratásáról és megszégyenítésérôl szóló
fejezet (II.14.) csúcspontja a bibliai Ecce homo jelenet elôképére
mintázott közszemlére
állítás. ("îme az ember" - Pilátus ezekkel a szavakkal
adta át Jézust a zsidóknak, hogy feszítsék keresztre; János 19;5.) Ez a
jelenet az egész regény középpontja,a
mű szövegének a felezôpontján helyezkedik el.
Öttövényi kizáratása ellentétes motivikus kapcsolatban áll Merényiék
kizáratásával. Mindkét esetben koncepciós per folyik, de míg Öttövényi
sorsa mártírium,
Merényiék esetében a per valahogy mégiscsak az igazsággal megegyezô
eredményt hoz: "Furcsa volt hallani,
nagyjából az igazságot. . . Szégyelltük, mert hazug, hamis dolog volt.
Zavarba hozott bennünket, mert az eredménye mégis az igazsághoz
hasonlított. Én azt éreztem,
hogy nem így kellett volna ennek megtörténnie." (III. 22.)
Merényiék ugyanannak a rendszernek esnek áldozatul,
amelynek nevében ôk is gyötörték a többieket, de most
ôk "ugráltak" túl sokat, egy náluk is nagyobb hatalom
és az álszentség távolítja el ôket.
A regényben az író felhasználja a fejlôdésregény hagyományát is. A
fôszereplôk a gyermekkor, az otthon
biztonságából, egy bizonyos teljesség állapotából kerülnek az iskolába, a
zűrzavar világába, mely elveszi tôlük
a dolgok természetes nevét, a hajdani teljesség érzését.
Az iskola ellenére és hatására kialakul bennük valami
megbonthatatlan szolidaritás, "a megértés titokzatos ereje", amely az
emberi élet legmélyebb tartalmaival rokon. Olyan, az egész életre szóló
létezéstapasztalatokat
szereznek be, amelyekre szükségük van. A megszerzett
tudás, "a világnak ez a keserű ismerete"biztonságot ad a
bizonytalanban, otthonosságot az otthontalanságban,
lelkük eltelik "könnyűséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe
mámorával". Kialakult "egy nagyon mély
lerakódás a létezésünk alapján. . ., ami már végleges és
változhatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát
rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és nem
valamilyen szomorú vagy halott dolog, sôt bizonyos tekintetben éppen ez él
igazán, ez az, amit létezésünk folyamán Iétrehoztunk, amit életre hívtunk
életünk
anyagából. A többi és a korábbi, a fedélzet rengése-ringása, a külsôbb
rétegek, mint ez a mai civil életünk, már
könnyű és csak játék, maradék nyári nagyvakáció." (Bevezetô rész)
A regény tehát az emberi integritás megôrzésének
összetett, fájdalmas, önmegalázásokkal járó útjáról
szól. Az intézetben az emberi társadalom a civilizáció
önáltatása nélkül nyilvánul meg. Itt mások a kapcsolatok, mint a civil
életben. "A tehetetlen összetartozásnak
idôtlen idôkre való köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami
kitermelôdött, tejsav vagy gyanta, a sebekbôl,
izomlázból, fájdalomból, és lehetôvé tette, hogy éljünk;
valami, ami talán kevesebb a barátságnál és több a szerelemnél." (II.11.)
A regényszerkezet Pál apostolnak a rómaiakhoz intézett levelébôl vett
idézeten nyugszik: "Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei",
azaz "Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé aki fut, hanem a
könyörülô Istené" (Róm.9; 16.). A bibliai mondat csonka,
s különbözô értelmezésekhez szolgált alapul. Kálvin a
kiválasztottság s az eleve elrendelés bizonyítékát látta
benne, mások éppen ellenkezôleg, az isteni kegyelem
hangsúlyozását. Ottlik műve is kérdést fogalmaztat meg
olvasójával: kiosztott szerepeket játszunk-e, vagy pedig
mindenki azért felel, amit saját erkölcsi indítékaiból
tett. A történet hatalmas feszültségként állítja föl a
vagylagosságot, az író mintegy átlényegítette a példázatot, megfosztván
közvetlen tanító célzatától. Ezért rendíti meg mélyen e könyv olvasóit. A
regényben a bibliai
mondatnak valami olyan jelentése is van, hogy az emberség mentheti át a
"kiválasztottakat", akikben maradt
valami, amit nem lehet kiölni; azé az emberhez méltó
túlélés kegyelme, aki nem fut utána, aki nem akarja.
A regény részei felett ez a gondolat ível át, csak a második rész címe Sár
és hó, ami mintegy az idézet harmadik
tagmondatát - "a könyörülô Istené" - helyettesiti, fedi
el. Szent Pálnak ezek a szavai állnak az elsô rész élén is,
mint a Pokol kapujának felirata Danténál. A könyv hármas beosztásának is
mintha hasonló jelentése lenne,
mint az Isteni Szinjátékban, a bevezetô rész is három
fejezetbôl áll. Ebben a regényben is a pokoljárásról van
szó, és az út a csillagokhoz vezet. A szerzô egy helyen
név szerint is megemlíti az olasz költôt: "A civilek, a család? Talán
elájulnának a szánalomtól, mint Dante a szélfújta lelkek láttán, ha tudnák
a felét, amit mi tudunk, pedig azzal még semmit sem tudnának." (II.5.)
A sármotívumhoz az Inferno képzete társul. A sár az
élet gyalázata, a rossz, megjelenése a regényben a mélypontot
jelzi.(II.20.) Utána a hóesés december elsô hetében valódi kegyelmi
aktus."Hullt, hullt a hó. A kopasz
ágakra fehér prém simult,... fehérség borult a parkra,
... a városkára, a hegyekre, az egész világra. Véget ért a
sár korszaka... Tiszta és puha szônyeget terített lábunk
alá az égi kegyelem. Megbűvölten néztem ezt a fehér, édesen szelíd és mégis
hatalmas varázslatot. A sűrű, lankadatlan hópelyhek lassan belepték Schulze
elhagyott lábnyomait."
A harmadik rész elején az író visszatér a hóesést megelôzô eseményekre,
és csak a 4. fejezetben folytatja tovább az elbeszélést. Ismét feltűnik a
hómotívum: "Aztán mégis leesett a hó, kirajzolódott a jéghideg világ némely
kontúrja. Megtanultunk élni a tájban és egymagunkban a többiek között.
Eltűrtek egy-egy lélegzetvételt." (III.9.) A hóesés ígéretét az utolsó
fejezetek teljesítik be, melyek visszautalnak a bevezetô részre: az uszoda
és a hajóút, tehát a víz szimbolikus keretbe foglalja a regényt. A végsô
választ Medve imája és meditációja adja
meg, az éjszakai hajóúton a Dunán, a csillagos ég alatt.
Medve itt szinte szó szerint megismétli Bébé korábbi
(II.11.) meditációját: "Tejsav vagy gyanta, valami kitermelôdött
izomlázból, sebekbôl, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból;
valami kenyérizű, ami nélkül most
már nehéz volna meglenni." (III.25.) Medve felsorolásába itt már a sár és
hó motívuma is bekerült. Az igazi szeretetrôl van itt szó, amely minden
ember szolidaritásán alapul: "Ti a féltve ôrzött szerelmeitek alapján csak
a
részvétlenség fájdalmasan szilárd talaján építhettek, az én
közönyös magányom pedig, a személytelenség végsô kérgein belül, a
szerelemnél erôsebb egymásba-olvadás sűrű,
cseppfolyós, semleges lávarétegébôl táplálkozik. Úgy szeretem
felebarátaimat, mint önmagamat. . . Másképp hogyan érthetnénk meg a néma
gyerek szavát is? Hogyan volna lehetséges, hogy a mi siralmas
eszközeinkkel, szóval, tettel, rúgásokból, tréfákból, otromba elnagyolt
jelekbôl, mégis megértjük egymást? Hogy tudunk közölni többet, mint a
mondanivalónk?"
Kiderült, hogy az embertelen világ a maga módján élhetô. Meg lehet
tanulni a "dolgok fontosságát s egyben a
fontosság lényegtelenségét". (Bev. rész) Feltűnik a csillagok motívuma,
amely elôször a művészi hivatás meglelésekor jelent meg (III.10.). A
csillagok képe az emberiség ôsi toposza, a regény motívumrendszerében is a
természeti és erkölcsi világrendet jeleníti meg szimbolikusan. Az Isteni
Szinjáték zárlatában szeretet és csillagok, kegyelem és világmindenség
összefonódva jelenik meg: ". . . folyton-gyors kerékként forgatott vágyat
és célt bennem a Szeretet, mely / mozgat napot és minden csillagot"
(Babits M. ford.). Ottlik regényében a csillagos ég és a
felebaráti szeretet kegyelme az élet, a világ keserű ismeretével párosul.
1. Bizonyítsuk, hogy a humor a regény minden rétegében
jelen van!
2. A regényben vannak jelenetek, részletek, amelyek az élet
gazdagságát és szépségét éreztetik. Pl. Fürdô Bognárral (III.
1.), Szerecsendiót találtak (II.13.), Könyvek a kórházban (III.
3.), a Haris köz (III. 2.). A létezés igazi pillanatai ezek, azt mutatják
meg, hogy minden pillanat magában hordozza a teljesség lehetôségét.
Keressünk még ilyeneket!
3. A regény a nemzeti sors kérdéseit is érinti. Mit mond el
ezekrôl? Válaszunk megfogalmazásakor vegyük igyelembe az
alábbiakat:
a) a Szent Pál-i alapgondolat a Rákóczi-család jelmondata
volt (Ottlik maga is református, mint ahogyan I. Rákóczi
György is az volt);
b) a regényben többször is szó van Kôszeg védôirôl;
c) felmerül a regényben a vereség etikájának kérdése is (II.
20., 24.);
d) fontos szerepe van az 1944-es idôszaknak is: "az ember
nem árulja el a hazáját, még ha rohadt is a hazája" (II. 11.);
e) Schulze minden kis dologban a nemzet létét látja fenyegetve, és
aszerint intézkedik, azaz gyötri a növendékeket.
4. Hasonlítsuk össze Ottlik művét Robert Musil Törless iskolaévei c.
regényével (1906)!
Megjegyzés küldése