Következnek BALASSi Bálint különb-különbféle szerelmes
éneki, kik között egynéhány isteni dicséret és vitézségről
való ének is vagyon.
Ezeket penig az maga kezével írt könyvébűl írták ki szórúl
szóra. Vétek kevés helyen esett benne. Az sem egyébtűl lött
penig, hanem az Balassi írásának nehéz olvasása miatt, de
a feltétlenűl meglehet Külön-külön mindenik éneket mikor, miről és
kiről szerzette: megírta, az nótáját is mindegyiknek
följegyzette. Az ki azért gyönyörködik benne, innent igazán
megtanulhatja, mint köll szeretni és miképpen
köll neki könyörgeni, ha kedvetlen és vad hozzá. De nem
mindent hövít úgy az szerelem tüze talán, mint őtet.
Első Egy horvát virágének nótájára
Aenigma
1 Jelentem versben mesémet,
De elrejtem értelmemet;
Kérem édes szeretőmet,
Fejtse meg nekem ezeket:
2 Minap én úton jártomban
Láték két hattyút egy tóban,
Hogy volna csendes úszásban
Együtt lassú ballagásban.
3 Gyakran egymásra tekintnek,
Kiről kitetszik szerelmek,
Egymáshoz való jó kedvek;
Hasonlók, mindketten szépek.
4 Hogy így együtt szerelmesen
Ők úsznának szép csendesen,
Azonközben nagy sebesen
Egy keselő csalárdképpen
5 Rájok menvén, az egyikét,
Körme között az szebbikét
Elkapá, foggatá szegént,
Mint szeretőt, kedve szerént.
6 Látván társa, bánatjában
Rív keserves kiáltásban,
Széllyel ballagván az tóban,
Nem tud, medgyen nagy bújában,
7 Mert látja társától váltát,
Látja maga özvegy voltát,
Bújában elszánta magát,
Óhajtja már csak halálát.
Második
Az Lucretia éneke nótájára
Kristina nevére
1 Cupido szívemben sok tüzes szikrákkal szerelmét most
újítja,
Elmémben, mint várban vigyázván virrasztó, herdóját ő úgy
mondja,
Tüntetvén előttem szép csillagom képét, velem csak
kívántatja.
2 Róla feledéken nem lehet víg szívem, mert csak őtet
óhajtja,
Mint esőt aszályban meghasadozott föld, őtet úgyan kívánja,
Tüzem enyhítője, bánatom vivője hogy csak ő már, azt vallja.
3 Immár őérette egyebek szerelme nálam mind semmié lött,
Mert szeme nyilával, nagy igazságával mint célt, engem már
meglőtt,
Bévett szerelmében, kivel mintha engem ő úgyan idvözítött.
4 Siralmas nagy bánat különben nem bánthat, csak mikor őt
nem látom,
Szép kertek tömlecnek akkoron tetszenek, víg ének is
siralom,
Viszont mikor látom, vagy szavát hallhatom, nincsen semmi
bánatom.
5 Törödelmes szívem édes leveliben szinte igaz úgy indul,
Régi betegségből mint támadott ember újúl rózsa szagátúl,
Vagy mint az régi rab szabadságnak örül, elszaladván
fogságbúl.
6 Ínségéből immár mert engem ő kivett előbbi szerelmemnek,
Bús voltát szívemnek lengedező szele elverte jó kedvének,
Búszerző szerelem már nem árthat nekem, mert oltalma
fejemnek.
7 Nemrégen szép gyűrőt szerelmesem küldött, ki rubinttal
mind rakva,
Egy szép drága gyémánt kellő kezéparánt vagyon közte
foglalva,
Hozzám szerelemben tökéletes szíve is így vagyon kapcsolva.
8 Ajándékon viszont kiért hív szívemet én is neki mutattam,
Szorítva kit neki szerelemnek tüzes fogójában nyújtottam,
Fejemet, lelkemet, teljes életemet ajánlottam s vallottam,
9 Melyet szerelmesen és igen jó néven tőlem, rabjától
elvett,
Édes hívségében, mint erős szekrénben bézárolván rekesztett,
Nagy igazságában, mint szép lágy ruhában tűrve kebelében
tett.
10 Távol vagyon immár nagy keserűségem, gyönyörű én életem,
Mely szépek tavasszal sík mezők virággal, boldogsággal
jókedvem
Azon módon rakva, nem győz örvendezni eleget szeretőmen.
Harmadik
Az Palkó nótájára
1 Eredj, édes gyűrőm, majd jutsz asszonyodhoz,
Ki viszen tégedet csókolni szájához,
Ó, hogy nekem ahhoz
Nem szabad most mennem, én vigasztalómhoz!
2 Mondd szolgálatomot őneki én szómmal,
Kérjed, emlékezzék valaha felőlem,
Ne felejtsen engem;
Lám, csak benne vagyon én gyönyörűségem!
3 Mint te burítva vagy fekete zománcban,
Így szívem is érte öltezett most gyászban,
Búskodik magában,
Hogy nem részesülhet ő nyájasságában.
4 Mint hogy te ékes vagy szép drága gyémánttal,
Így ő is mentől szebb kedves szép szavával,
Maga tartásával
Engemet felgerjeszt rózsa orcájával.
5 Mint hogy gyémánt drágább és szebb minden kőnél,
Így ő is mentől szebb minden szép szüzeknél,
Szerelmes mindennél,
Egyéb szép személy is ő példájával él.
6 Járásban, ruhában csak őtet szemlélik,
Módjában asszonyok, lányok őtet nézik,
Formáját követik,
Beszédét, erkölcsét mindenek kedvelik.
7 Ez gyémánt mint fénlik, élete oly tiszta,
Alázatos lévén, vagyon bátorsága,
Mert bűn nem furdalja,
Fejér ruhájában, mint szép fejér páva.
8 Természetében is gyémánthoz hasonló,
Mint acéllal gyémánt hogy meg nem rontható,
Így ő sem hajlandó,
Tökéletes szívő, igen igazmondó.
9 Tudja ez világnak minden álnokságát,
Nem hiheti senki hízelkedő szavát,
Igen ójja magát,
Vagyon okossága, jól rendeli dolgát.
10 Ezt megmondván neki, utolszor kérd erre,
Hogy miként az gyűrőt foglalták jól eszve,
Nincsen sohul vége,
Legyen így vég nélkül énhozzám szerelme;
11 Foglaljon engemet szinte úgy magához,
Miképen ez gyűrőt foglalták gyémánthoz,
Ne hajoljon máshoz,
Legyen igaz hozzám, mint hív szolgájához!
Negyedik
Ugyanazon nótára
1 Bizonnyal esmérem rajtam most erejét,
Szívemben felgyúladt szerelemnek tüzét,
Sebesen égését,
Kit tűrök naponkint egy szép víg kegyesért.
2 Annak személyének drága ékessége
Szabadságomot már magamtól elvette,
Rabságra vetette,
Kínlódom érette, vette is eszébe.
3 Látja szerelmemet, hozzá hívségemet,
Azt jelenti, hogy ő sem gyűlöl engemet,
De azért éltemet
Szüntelen kínozza bűntelen fejemet.
4 Akaratomban ő semmit megmívelni
Nem akar énnekem semmiben engedni,
Sőt lelkem rontani
Igyekezik jó voltomért megutálni.
5 Semmi azért nekem világban már éltem,
Két szememnél több sincs, ki sirasson engem,
Ó, én szegény fejem,
Magamot mint vesztém, mire juta ügyem!
6 Szívem nyughatatlan titkon ő magában,
Bú miatt gyötrődik, fárad bánatjában,
Nagy kínvallásában
Emésztetik, mint fa tűztűl sebes lángban.
7 Ím, sok példát hallván mint vesztém enmagam,
Tudván, hogy így járok, mégis elhajlottam,
Nézd, mire jutottam,
Hogy tudva magamot kínra bocsátottam.
8 Bizony nem vethetek senkire egyébre,
Csak magam eszére; de medgyek, ha erre
Vett az ő szépsége,
Hogy magamot érte ejteném az tőrbe.
9 Annak szép személye és víg tekintete
Kit nem gerjesztene gyönyörű beszéde,
Örvendetessége?
Penig érte, és nem másért vagyok ebbe.
10 Legyen az én kínom ő egészségéért,
Legyen halálom is bátor személyéért,
Ám szenvedjek azért,
Csak ne utáljon meg én hív szerelmemért.
11 Jót várnék őtőle, de ő csak gonosszal
Fizet különb-különbféle sok kínokkal,
Kegyetlen válasszal,
Kivel engem megöl gyakorlatossággal.
12 Nem panaszolkodom semmit már felőle,
Azt sem érdemlettem volna bizony tőle,
Hogy nagy szerelmébe
Engemet már bévett, vagyok szeretője.
13 Tulajdona vagyok, szabad ő énvelem,
Rabja vagyok; medgyek, ha megöl is engem,
Vagy csak gyötri lelkem:
Szabad, ihon vagyok, övé szegény fejem.
14 Hiszem, ha esméri idővel énbennem,
Hogy nem csalárd szívvel személyét szeretem,
Talán megszán engem,
S nem leszen kegyetlen örökké ellenem.
15 Éngem noha mostan előle elűze,
Búcsúmot úgy adá, mint számkivetésre,
De talán meg végre
Jutok őnekie valaha eszébe.
16 Azért immár nekem el kell most indulnom,
De elmémet ugyan itt kell nálad hadnom,
Rólad gondolkodnom;
Legyen Isten hozzád, édes vigasztalóm!
17 Nem úgy megyek el, hogy lennék nálad nélkül,
Mert miként hogy test nem élhet lélek nélkül,
Így te szerelmedtűl
Soha nem válhatom meg halálom nélkül.
18 Ne felejts el azért te is, kérlek, engem,
Ha immár elűzél, csak ne gyűlölj, lelkem,
Enyhíts meg szerelmem,
Mondd: Ez bizony igen szeret vala engem.
19 Az versszerző neve fel vagyon jegyezve,
Könnyhullatásiban rendelte ezt egybe,
Keserves énekbe;
Ha Istent szereted, ne tréfálj meg érte.
Ötödik
Az Gianeta Padovana nótájára
1 Nő az én örömem most az én szép szerelmem erre való
néztében,
Bús kedvem sincsen semmi énnekem, mert ismét bévett nagy
szerelmében,
Megengedett, fogott kezet, megbékéllett nagy kegyesen,
Halálomtól megtérített, engem csókolván édesen.
2 Szép Venust azért már kis fiával jótéteért, míg élek,
mind áldom,
Hogy jóra hozta szerelmesemmel vétkemért gonoszul fordult
dolgom,
Kegyelmet nyert, meg bészerzett, tudta, mert hív
szolgálatom;
Hogy vétettem, nem szánszándék oka, de tudatlanságom
3 Mint az idvösség semmi nem egyéb az Isten színének
látásánál,
Én boldogságom is csak abban áll, ha szerelmét látom
igazsággal,
Örömre fordít, ha szólít magához édes szavával,
Boldogít, ha hozzá szorít, ölelve gyönge karjával.
4 Ezelőtt neki csak rabja voltam, őtet jutalom nélkül
szolgáltam,
Rabságból kivett, szolgájává tett, szolgálatom nem esik
heában,
Mert ajakát mint jó zsoldját adja, hogy én megcsókoljam,
Szerelmével ajándékoz, csak hogy tovább is szolgáljam.
5 Sem Jason az szép aranygyapjúnak, sem vitéz Aeneas
Laviniának
Nem örült ennyit, mostan amennyit én örültem jó akaratjának;
Mert mi lehet ennél kedvesb, édesb én kívánságomnak,
Mint csókolni dicsőséges színét mennyei orcának?
6 Vallyon s ki élheti én nálamnál nagyobb kedve szerint már
világát?
Vagyon-é inkább, ki hasonlítsa én boldogságomhoz állapotját?
Szerető, ékes, kegyes, kedves, mutatja hozzám hív voltát:
Nincs bánatom, gyanóságom, mert esmérem igazságát.
7 Gond nélkül azért vígan éneklek, örvendek csak igaz
szerelemnek;
Míg élek, arra figyelmes leszek, hogy ne legyek ellene
kedvének:
Dicsértessék jótéteért, megbocsátott én fejemnek,
Megcsókolván és ezt mondván: Miért mondasz kegyetlennek?
Hatodik
Bebek Judit nevére
Az Magam gondolván nótájára
1 Beteges lelkem ismét énnekem most új szerelemtől,
Mely betegségem támadott nekem az tekintetéből,
Kinek személye, maga tartása engemet majd megöl.
2 Ennek termete igyenes, magas, mint szép liliomszál,
Két szép társa közt, mint Venus asszony tetszik, hogy
veszteg áll,
Tettetes köztök, mint világos nap, ha sűrő köd leszáll.
3 Bátran két szemét mikor kegyesen énreám fordítja,
Ottan szívemnek ő nagy szerelmét magához felgyújtja,
Mert csak két szeme az én szívemnek felgyújtó fáklyája.
4 Erkölcse szelíd és szemérmetes, emberséggel elegy,
Édes ajaka piros, szinte oly, mint jól meg nem ért meggy,
Jeles tréfájú, édes beszédű szavában ő mind egy.
5 Ki-ki ővele táncát eljárni oly igen kívánja,
Mert, mint für után ha magasságból magát sólyom rúgja,
Oly nagy sebesen táncát ő járja, nem mozdul dereka.
6 Ily szép s jó lévén, ez kegyest hát én miért ne
szeressem?
Szeretem bizony, csak viszont ő is engemet szeressen,
Szolgálatomért szemei elől engem el ne vessen.
7 Víg leszen kedvem, ha ő magához engemet kötelez,
Ha néha-néha gyötreni fog is, tudom, megkegyelmez,
Mert hív szerelmem nála énnekem nagy jó kedvet szerez.
8 De az én dolgom mint lenne vallyon hogyha nem kelletnék?
Megójjon engem attól az Isten, mert én úgy nem élnék!
Most ha így volnék, s az is törtínnék, osztán hová lennék?
9 Judit nevére méltán nevezték őtet keresztségben,
Mert hasonlónak Judit asszonyhoz látom mindenekben,
Gerjedek ehhez, mint Holofernes, én is szerelemben.
10 Távozván attól, aki szerelme gerjesztett engemet,
Utána való nagy bánatimba éneklém ezeket,
Ajánlván neki szolgálatommal együtt szerelmemet.
Hetedik
Morgai Kata nevére
Az Fejemet nincsen már nótájára
1 Mondják jövendölők bizonnyal énnekem,
Hogy születésemben Venus megkért engem
Arra, hogy csak magának szolgáltasson velem.
2 Olyha, mintha hinném enmagam is ez szót,
Mert látom, hogy Venus kíván nekem sok jót,
Szerelmimben mert gyakran hoz énnekem hasznot.
3 Reám eleitől fogva gondot viselt,
Mint fogadott fiát, erkölcsemben kedvelt,
Látván természetemet, jól magához nevelt.
4 Gyakran szerelmimben most is szerencsésít,
Én jó szerencsémre utat nyitván nódít
Arra, mert szolgálatom esik kedve szerint.
5 Azminthogy mostan is megajándékoza,
Rabul egy szép szüzet én kezemben ada,
Mondván: Szolgálatodnak ez is egy jutalma.
6 Ily szép mint ez, akkor sem volt ő maga is,
Hogy neki ítélte aranyalmát Paris;
De ilyen kívánt lenni, ha istenasszony is.
7 Kívánván szépségét irigykedik rea,
Hogy nálánál szebbnek ítéljem, azt bánja;
Ha meg nem őrzöm, tőlem elveszti, azt mondja.
8 Adta szép rabomnak, mert olyan szép színe,
Mint rubint gyémánttal miként illik egybe,
Vagy fejér liliommal ha rózsát fogsz eszve.
9 Több szép szüzek között lévén oly tettetes,
Mint csillagok között telihold mely fényes;
Mint mennyei seregnek, éneklése édes.
10 Az csak vétek benne, hogy ilyen tudatlan;
De medgyek, ha látom, mely igen ártatlan?
Mód nélkül tekint reám, tréfál minduntalan.
11 Mit mondjak felőle többet, én nem tudom,
Mert minden szépségnek jelit rajta látom:
Legyen fottig jó hozzám, én csak azt kívánom.
Nyolcadik
Egy német villanella nótájára
Ich hab vermeint etc.
1 Reménségem nincs már nekem ez földen éltemben senki
szerelméhez,
Mert szerelmem, ki volt nekem, az elfut előlem, semmiben sem
kedvez,
Medgyek én immár, ha keserves kár engemet ez világból
kivégez?
2 Menvén hozzá, vigad vala siettető szívem buzgó
szerelmében,
Fáradtságát, minden gondját reménlvén letenni szerelme
ölében,
Nem félvén attól, hogy élnék távol szeretőmtől keserves
helyemben;
3 De elutált, mert mást talált, éntőlem már elvált, hagyván
szörnyű halált,
Ád sok mérget az jó helyett, lelkem csak heában ő utána
kiált,
Mert nem hallgatja, de sőt utálja, magához mert új szerelmet
foglalt.
4 Siralmával mint hogy megcsal az krokodilusgyík úton járó
embert,
Így engemet elhitetett, hitetvén már vesztett, mint ártatlan
lelket;
Prédája vagyok, mert már megfogott, valamint akarja, úgy
gyötörhet.
5 Ki nem hinné vagy gyűlölné az ő mézzel folyó szerelmes
beszédét,
Esküvését, látván könyvét, és alázatosan formált szép
személyét?
Bizony megcsalná, akárki volna, aki nem tudná ravasz
elméjét.
6 De ha szinte nem beszélne vallyon s ki keresne egyebet
helyében?
Ha olyan ő, mint sík mező az jó kikeletnek áldott idejében:
Ifjú, szép, ékes, mindennél kedves, nincs vétek személye
termésében.
7 Ó, egyetlen egy szerelmem, miért vetettél el szemed elől
engem?
Hogy verhetett benned fészket szinte ilyen igen az harag
ellenem?
Ámbár mást szeress, csak el ne veszess engem, ki neked adtam
már lelkem.
8 Te jó Isten, ki ez tőrben engem csudaképpen már régen
ejtettél,
Ezt engedjed, hogy szánjon meg, velem kit ily igen te
megszerettettél,
Vagy vígy ki hozzád, ha jó szót sem ád, ugyanis már lelkem
sem hal, sem él.
Kilencedik
Az Palkó nótájára
Kit az szeretőjével való haragjában szerzett
1 Ó, te csalárd világ, nyughatatlan elme,
Forgandó szerelem, változó szerencse,
Mire most szívembe
Új gyötrelmet hozál eszem vesztésére?
2 Engem most kétfelől hiteget két dolog,
Szerelem, bosszúság most bennem fegyvert fog,
Egymás ellen forog,
Kitől szívem, mint nád, ide-s-tova inog.
3 Miképpen hogy Bessus az két fiataltól,
Kétfelé vonódom én ez két dologtól,
Gyötretem azoktól,
Hajtatom, mint felhő égiháborútól.
4 Mint eltévedt ember két járt útra jutván
Nem tud melyikének indulni csapásán,
Megáll, gondolkodván,
Így én is nem tudok indulnom mely után.
5 Mert miképpen laptát mikor ketten jáddzák,
Tudod, hogy egymásra ütik és hajítják,
Így szívemet húzzák
Szerelem s bosszúság ide-s-tova vonsszák.
6 Indít mind az kettő bizonyos okokkal,
Hol ide, hol tova hajtnak szép szavakkal,
Csalogatásokkal,
Jól előmben hánnak mindent okossággal.
7 De még egyfelé is nem adtam magamot,
Noha az bosszúság igen megindított,
De még el nem hajtott,
Régi szerelmemtől el sem szakaszhatott.
8 Elmém csak téveleg széllyel kétségében,
Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben,
Kormányeltörésben,
Nincsen reménsége senki szerelmében.
9 Ó, én idvözítő kegyelmes Istenem!
Légy ez dolgaimban én kegyes vezérem,
Vezess ki már engem,
Szégyentől, Pokoltól hogy megmenekedjem!
10 Az mi neked tetszik, bár azt cselekedjed,
Csak hogy kárhozattól lelkemet őrizzed,
Testemet ám verjed,
Bár az mint akarod, csak ne szégyenítsed!
11 Minap vőm eszemben szeretőmnek dolgát,
Hozzám szerelmében állhatatlan voltát,
Ravasz álnokságát,
Azért így jelentém szívem titkos kínját.
Tizedik
Kiben az szeretője háládatlansága és keménsége felől
panaszolkodik
Egy Siciliana nótára
1 Valaki azt hiszi, hogy nyerjen menyeken és szüzeken
Szerelmével avagy hívséggel, az házat rak sík jegen,
Vagy penig heában hord vizet rostás edénében,
Avagy hogy verőfént akar fogni bolondul kezében.
2 Nem használ minekünk szerelmünk nálok, sem könyörgésünk,
Nem esnek rajtunk, bár kínt valljunk, sőt nevetkeznek
velünk;
Mely kedves sáskának az harmat, úgy nekik is könyvünk,
Sok búnkkal, fáradságunkkal tőlök mi csak kínt érdemlünk.
3 Az felgyúladt tűz sem gerjedhet fűlt kemencében inkább,
Mint én elfáradott, bús szívem, ki már nem élhet tovább
Szerelem miatt, mert oly bágyadt, nem lehet nyavalyásb,
Mert már, ni, annyira jutott, hogy ugyan nem szállhat alább.
4 Mint hogy tiszta vízzel buzog fel forrás tiszta kútfőben,
Olyan tisztasággal forrdogál szívem nagy szerelmében,
Szolgálja örömest, jóllehet csak gyötri szüntelen,
Jó kedvvel tűr, szenved, enged, csak juthatna jó kedvében.
5 Szerelmemnek de míg mindeddig csak az sem volt jutalma,
Hogy valaha nekem kegyesen vagy egy szót is szólt volna,
De sőt még ingyen szép személyét csak látnom sem hadta,
Csak azért, hogy szerelméért szívemet több kínnal bántsa.
6 Mint párduc prédának, kínomnak is kegyetlen örvendez,
Háládatlanképpen bűnemben gonoszt fizet s bút szerez,
Mosolyog kínomon, mint nagy jón, hogy lelkem epedez,
Szerelmében, mint szélvészben, látván, hogy szinte úgy evez.
7 Medgyek? már nem tudom, ha látom, hogy én el nem
hagyhatom,
Noha kínját vallom, de válnom tőle nem kívánhatom,
Szeretnem penig azt, ki fáraszt sok búval, mi hasznom?
Hát medgyek? ellene vétsek? Ó, azt sem lehet, mert szánom.
8 Éljen, inkább éljen, víg legyen, valamit mível velem,
Hogy lelkem érte jár, lássa már, legyen kegyelmes nekem,
Esmérje valaha, hogy soha egyebet szerelmem
Nálánál, akin éltem áll, nem követhet, mert ő lelkem.
9 Szerelmére, mint egy szent helyre, elmémet, ím, fordítom,
Mint egy áldozatot, magamot abban ismét felgyújtom,
Csak hogy keservemben, már kiben régen fekszem, szánjon;
Megszánván, térjen meg hozzám, s engemet megboldogítson!
Tizenegyedik
Borivóknak való
Az Fejemet nincsen már nótájára
In laudem verni temporis
1 Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókat könnyebbítő szele!
2 Te nyitod rózsákat meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.
3 Neked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.
4 Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.
5 Sőt még az végbeli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel bejárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.
6 Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.
7 Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is teveled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.
8 Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!
Decima secunda
Ejusdem generis
Az nótája Lucretia énekének
1 Széllyel tündökleni nem ládd-é ez földet gyönyörű
virágokkal?
Mezők illatoznak jószagú rózsákkal, sokszínű violákkal,
Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle
madárszókkal.
2 Új rózsakoszorúkban kegyesek, szüzek ifiakkal táncolnak,
Jószavú gyermekek vígan énekelnek, mindenek vígan laknak,
Mind menny, föld és vizek, ládd-é, úgy tetszenek, mintha
megújulnának.
3 Sőt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szőke
haját,
Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal röpül, víg kedvet
mutat,
Szerelmes táncokban kinek-kinek adván kezére szép mátkáját.
4 Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom, ürülj minden
gondoktól,
Eléggé hordoztuk heában az sok bút, legyen már tőlünk távol,
Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk, távozzunk
bánatunktól!
5 Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi inkább ifjú
éltünket,
Kiből azt sem tudjuk, hol és mely órában kiszólítnak
bennünket?
Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk, ő mindennel jól
tehet.
6 Aggasztaló bánat, búszerző szerelem távol legyen
mitőlünk,
Jó borokkal töltött aranyas pohárok járjanak miközöttünk,
Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti fel nekünk!
7 Marullus poéta azt deákul írta, ím, én penig magyarul,
Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbúl,
Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtúl.
Tizenharmadik
Kit egy szép leány nevével szerzett
A nótája az Régi siralmas
1 Siralmas nekem idegen földen már megnyomorodnom,
Szívem meghervadt nagy bánat miatt, nincs már hova fognom.
2 Laktam földemről, szép szerelmemről mikor gondolkodom,
Jutván eszemben, ott én mint éltem, könyveimet hullatom.
3 Mint az szarvasfi anyja után rí, ha tőle eltévedt,
Szívem úgy hal, vész, halálra már kész, hogy oda nem mehet.
4 Már ha nem látom, bár csak hallanom adná Isten őtet,
Ki velem együtt sok szerelmet tűrt, vennék mégis kedvet;
5 De igen ritkán és bizontalan hírt felőle hallok,
Akkor sem merem őtet kérdeznem, mint rab, csak hallgatok:
6 Ki miatt kedvem szinte oly nekem, mint nap az esőben,
Vagy mint az zöld ág, ki hamar elagg téli rút időben.
7 Vagyok már szinte özvegy gerlice, szomorú én éltem,
Nem kell aranylánc, sem penig víg tánc, nincs semmihez
kedvem.
8 Felejtett árva itt, mint pusztába csak remete módra
Tengek, nem élek, lenni sem lélek, mert jutottam búra.
9 Ti mezők, hegyek, berkek, szép völgyek, kiben gyakran
jártam,
Szép szelíd vadat, hangos madarat ott hallottam, láttam,
10 Isten hozzátok, s adja, rajtatok az avagy örvendjen,
Az ki engemet akkor szeretett, mostan se feledjen!
Decimus quartus
A nótája a Lucretia nótája
Borbála nevére
1 Csak búbánat immár hagyatott énnekem, kiben elfogy
életem,
Mert jó reménségem kiben vala nekem, az most elhagyott
engem,
Kiért mindenkoron nyughatatlanságban, fohászkodásban lelkem.
2 Ha néha hogy értek egyéb embereket szeretőjökről szólni,
Akkor én bús lelkem rólad emlékezvén nem tud szegén mit
tenni,
Mert az gondolkodó, búskodó szerelem szívemet csak emészti.
3 Azért én szerelmem és gyönyörűségem, mért hagyál el
engemet?
Ó, te fényes napom, mire nem terjeszted énfelém is fényedet,
Hogy vigasztaltatnám én nagy bánatimban, látván szép
személyedet?
4 Kívánságim nekem látni személyedet naponként öregbülnek,
Kik hogy ez ideig be nem telhettenek, szemeim könyveztenek,
Mert ki oka voltál előbb örömemnek, most vagy csak
keservemnek.
5 Bánat miatt leszek én nagy gyötrelemben, ha rajtam nem
könyörölsz,
Betegségemben is, kinek vagy orvosság, ha nem gyógyítasz,
megölsz,
Hív szerelmemet is ha te megtekinted, bűn, ha hozzám nem
térölsz!
6 Oly igen nagy csudám nekem ezen vagyon, hogy mely kemény
te szíved,
Te gyenge színedhez nem hasonló, higgyed, te acél
természeted,
Mert lám, nem érdemlém az te ittlétedben, hogy szemedet rám
vessed.
7 Rajtam szabad vagy te, én édes szerelmem, valamit
mívelendesz,
Mert azt így jól látod, hogy vagyok te rabod, ha szinte
megölendesz,
Azért ámbár gyötörj, szívem, mégis engem, hogyha abban
örvendesz.
8 Bírsz ugyanis engem szinte úgy mindenben, amiképpen
akarod,
Az én víg szívemet te megszomorítod, ismét megvígasztalod,
Szomorú lelkemet, mint egy fiatal fát mint bölcs kertész,
úgy hajtod.
9 Az fiatal fához vagyok már hasonló, ki még nyers és
zöldellik,
Ki az tűzben lévén egyfelől nedvesül, s másfelől égettetik,
Így egyfelől szívem tőled kínoztatik, s ismét
vigasztaltatik.
10 Lám, az Aetna-hegyet mondják tengeren túl, hogy korosként
égten ég,
Kit soha nem olthat meg sem eső, sem hó, sem másféle
nedvesség,
Kinek égésében sem volt, sem leszen is ez világon soha vég.
11 Az én szívemnek is, ki nagy szerelmében hozzád régen
felgyúladt,
Tüzét meg nem oltja sem bú, sem nyavalya, sem egyébféle
bánat,
Szerelmemért szinte ha megölsz is engem, de ugyan el nem
hadhat.
12 Én szerelmemnek mert akkor leszen vége, mikor a
folyóvizek
Visszafolyók lesznek, s mindenfelé hegyek árkokká lönni
kezdnek,
Kik, hogy meglegyenek, magad is jól tudod azt, hogy
lehetetlenek.
13 Rólam azért vedd el szomorú néztedet és mutasd víg
kedvedet,
Te két szép szemeddel, mellyel gyakran megölsz, élessz
viszont engemet,
Tudod, úgy szeretlek, tégedet kedvellek, mint tulajdon
lelkemet.
14 Tovább beszédimet immár én nem nyújtom, mert netalán
megbántlak,
Hosszú beszédimmel, mint szinte magamot, nem örömest
untatlak,
Csak ezen könyörgök, hogy engem mindenkor tarts tulajdon
rabodnak.
15 Gyönyörűségem mert minden reménségem nekem csak benned
vagyon;
Mi oka, nem tudom, hogy mind éjjel-nappal szívem téged
gondoljon,
Tégedet óhajtson, tefelőled szóljon, és csak tégedet várjon.
16 Tégedet ajánllak kegyes Istenemnek kezében, kegyelmében,
Én magamot penig az te jó kedvedben és édes szerelmedben;
Ki írta, tudhatod, hiszem mert látszanak könyveim ez
levélben.
Tizenötödik
Az lengyel ének: By§ ty wiedziaÝa nótájára
Ad apes
1 Hallám egy ifjúnak minap éneklését,
Egyedül lévén egy kertben törődését,
Hol hallgatja vala méheknek zengését.
2 Gyötrődik magában, mert forog eszébe
Szép szerelmesének gyönyörű beszéde,
Azért énekének így leszen kezdete:
3 Nagy méltán bizony sokszor panaszolkodom,
Szerelem hamis voltán ha gondolkodom,
Hogy azt szeretteti velem, ki gyilkosom.
4 Nincs semmi hálája jó szolgálatomnak,
Szerelmemért csak jó szót is ritkán adnak,
Így sem élnem s halnom énnekem nem hadnak.
5 Ó, kegyetlen, miért vagy gonosszal annak,
Ki téged mindenkor tart boldogságának?
Csak engem tartasz-é gonosz akaródnak?
6 Ezt mondván azonban fordula méhekhez,
Hallván zengéseket monda: Ez mit jegyez?
Azért nekik szólván lőn beszéde emez:
7 Ő szól: De ti, mézet győtő bolond méhek,
Rózsán, violákon itt mit szedegettek?
Ha mézet kerestek, azt nem itt lölitek,
8 Hanem az én szerelmesem édes száján
S megért cseresnéhez hasonló ajakán,
Ott mézet találtok eleget mindnyájan.
9 De meglássátok, hogy az méz-elszedésben
Fuláktok ne ejtse őtet szerelemben,
Mert higgyétek, viszont lesztek büntetésben.
10 Mert mint szájatoknak hogy vagyon fulákja,
Így ő szemének is vagyon nagy hatalma,
Megsért szerelmével, mihelyen akarja.
11 Ő tekintetében villámik szerelem,
Kivel néha megöl, néha éleszt engem,
Örömre, bánatra csak ő én vezérem.
12 Mondok: Ha ki őtet köztetek megsérti,
Szerelem nagy kínját viszont az megérzi,
Mert bosszúját azzal szokta megállanni;
13 Szinte így gyötrődtek, mint szinte enmagam,
Ha nem fogadjátok nekem igaz szovam,
Azért ám lássátok, én igazat mondtam.
Tizenhatodik
Az Vir Monachus in mense Maőo nótájára
Insomnium extra[hit]
1 Kikeletkor, jó Pünkösd havában
Mikor volnék nyughatatlanságban,
Szerelem kínjában,
2 Sokszor vigyázva én megvirradtam,
Magamban nagy sokat gondolkodtam:
Hogy ne bánkódhassam?
3 Azért mikor egy éjjel mind addig,
Veszekedtem volna virradtaig,
Szép piros hajnalig,
4 Akarván szívemet enyhíteni,
Igen reggel menék ki mulatni,
Tetszém megújulni.
5 Kimentemben egy csergő patakra
Találék oly hívesre, tisztára,
Mint fényes kristályra;
6 Partja bűves sok gyöngyvirágokkal,
Ékes sok jószagú violákkal,
Két rózsabokorral,
7 Mellette egy kiterjedt ciprusfa,
Kinek szép zöld bojtos ágaiba
Fülemile szóla.
8 Ott az fa árnékába leülék,
Fülemile hogy ott hangoskodnék,
Szívem gyönyörködék.
9 Sok vigyázás és fáradság után
Törtínék, hogy én ott elalunnám,
Álmomban azt látám:
10 Hát az ki ez világon szerelmesb,
Nekem annál senki sincsen kedvesb,
Életemnél édesb,
11 Előttem mintha megállapodott,
Nagy kegyesen reám mosolyodott,
Ily igéket szólott:
12 Tudod, úgymond, nem vett szívem erre,
Veled együtt éljek szerelembe,
Mert voltam kétségbe;
13 De hogy látom hozzám szerelmedet,
És érettem untatod az Istent,
Ez gerjeszt engemet.
14 Azért neked adott már engemet,
Jövendőben gonosztól fejemet
Ódd, kérlek, híremet.
15 Látod, hogy én sem sok csácsogással
Nem gondoltam rágalmazó szókkal,
Vagyok hozzád jóval.
16 Azért kérlek, a te szerelmedért
És énnekem beadott kezedért,
Mi együtt éltünkért,
17 Hogy amiket nekem te fogadtál,
Beteljesíts és meg ne változzál,
Szerelmedben megállj!
18 Irgalmasságnak ura, Istene,
Ki így is szoktál jelentenie
Mi könyörgésünkre,
19 Teljesíts bé ígéreted rajtam,
Adjad bizonyában, hogy hallhassam,
Mit álmomban láttam!
Tizenhetedik
Az Bánja az Úristen nótájára
Kiben annak adja okát, hogy él, noha a lélek a szerelmeséhez
elszökött tőle
1 Csókolván ez minap az én szép szeretőmet,
Szerelmes szájában felejtém én lelkemet,
Lelkem nélkül lévén, keresni elküldém, lelkem után szívemet.
2 Ki sok járás után lelkemet megtalálá,
Mert szerelmesemnek ajaki között látá;
Látván lakóhelyét, hogy kíváná éltét, lelkemnél ott marada.
3 Vagyok immár azért mind lelkem, szívem nélkül,
Ki mindkettő nekem szép szeretőm száján ül,
Holt-eleven vagyok, mint kór, csak tántorgok, majd elválom
éltemtűl.
4 De ha kérded, hogy hogy élhetek lélek nélkül,
Ha lélekkel együtt megyen élet emberbűl?
Ne csudáljad szómot, érts meg csak dolgomot, okát adom
ezentűl:
5 Ugyanakkor, mikor lelkem tőlem elszökék,
Szeretőm lelkében magamnál megmaraszték,
Ki nagy szerelmemben mégis éltet engem, hogy szinte ki ne
múlnék.
6 De ez is, ez engem éltető, édes lélek,
Látván, szerelmemben hogy mely igen gerjedek,
Mint meggyúladt helyből, kifutna testemből, hogy ilyen igen
égek.
7 El is megyen penig, ha az én szerelmesem
Édes szerelmével meg nem enyhíti tüzem;
Nosza táplálója, életem tartója, hosszabbítsad életem!
8 Lelkem nyugszik rajtad, meghidd, nagy szerelmében,
Bízik jóvoltodban, nincsen hozzád kétségben,
Csendes elméjében, gerjed örömében, rólad elmélkedtében.
9 Árnéknak tetszik már ez világnak szépsége,
Nálam tekívöled álom gyönyörűsége,
Lelkem könnyebbsége te vagy reménsége, választott édessége.
Tizennyolcadik
Azon nótára
Kiben örül, hogy megszabadult az szerelemtől
1 Szabadsága vagyon már én szegény fejemnek,
Szerelemtől nincsen bántása én lelkemnek,
Vagyok békességes, én elmém már csendes, nincs gyötrelme
lelkemnek.
2 Megszabadult rabhoz hasonló állapotom,
Mint szinte annak, nekem sem volt szabadságom;
Én nagy szerelmemben, mint gonosz tömlecben, éjjel-nappal
volt gondom.
3 Szabadon örülök minden mulatságoknak,
Búsultát sem gyakran látják vidám orcámnak,
Azért, mert köteles nem vagyok szerelmes senki ékes
voltának.
4 Örülök, röpülök, nemkülönben, mint karul,
Kinek sárga lába lábszíjakbúl szabadul,
Nem kesereg lelkem, mert megmenekedtem szerelem békójábúl.
5 Kell immár énnekem csak jó ló, hamar agár,
Ifjak társasága, éles szablya, jó madár,
Vitézek közt ülvén kedvem ellen sincsen jó borral teli
pohár.
6 Kegyesek, szép szüzek, reám bár úgy nézzenek,
Valamint akarják, azzal mind egyet érnek;
Mert sem szerelmekkel, sem gonosz kedvekkel többé vízre nem
visznek.
7 Vehetnek ifiak, vének példát énrólam,
Én nagy szerelmemben mennyi nyavalyát láttam;
Néha mint örültem, néha kesergettem, mint
nyughatatlankodtam.
8 Ójja, en a tanács, szerelemtől meg magát
Minden, ki kívánja életének nyugalmát,
Mert ki azt követi, higgyed, kínját érzi, veszi gonosz
jutalmát.
9 Szerzém ez nyolc verset víg és szabad elmével,
Gyűlésben indulván jó ruhás legényekkel,
Hozzám hasonlókkal, vitéz ifiakkal, nem kehegő vénekkel.
Tizenkilencedik
Azon nótára
Titkos szerelméről szerzette
1 Vajha én tüzemnek nagy tűrhetetlen volta,
Ki titkon énbennem életemet fogyatja,
Olyan természető volna, mint egyéb tűz, dolgom mind helyin
volna.
2 Mert egyéb tűz nemcsak önnen magát emészti,
Hanem mindent, amit szene elér, égeti,
Amit lángja elér, szinte úgy, mint magát, úgyan hamuvá
teszi.
3 De nagy szerelemtől én meggyúladott tüzem
Csak egyedül nekem megemészti életem,
Szeretőmet penig, kihez égek fottig, csak fel sem gyújtja
nekem.
4 Régtől fogva égvén, lassan-lassan elfogyok,
Szinte, mint magátúl gyúladott fa, oly vagyok,
Titkos szerelemtől, mint tűz hévségétől fa, én is úgy
száradok.
5 Miképpen hogy az oly tűznek nincs semmi lángja,
Ki magátúl gyúlt fát az erdőben fogyatja,
Én szerelmemnek is, noha nincsen heve, de életemet rontja.
6 De ámbár romlanék, csak egyedöl ne élnék,
Ki úgy lehetne meg, ha én attól szót vennék,
Az ki én szívemnek királné asszonya, ha annál kedvesb
volnék.
7 Mint én, hogy így égjen, énmagam sem kívánom,
Kínját nem akarom, mert őtet igen szánom;
És csak úgy szeressen, hogy el ne felejtsen, meg is
enyheszik kínom.
8 Hiszem, hogy nem lenne hozzám oly háládatlan,
Szerelmem jutalma tőle nem lenne tiltván,
Csak megismerhetne, sok kínom helyébe jóval lenne énhozzám.
Huszadik
Az Toldi Miklós éneke nótájára
Somnium proponit
1 Már csak éjjel hadna énnekem nyugodnom,
Ha nappal miatta nyughatatlankodom,
De lám, éjjel-nappal érte csak kínlódom,
Gyakran költ álmomból róla való nagy gondom.
2 Ez éjtszakai sok vigyázásim után,
Virradta felé szenderedve aluván,
Szeretőm személyét én álmomban látám,
Megrettenék látván, hogy haragudnék reám.
3 Tetszék, mintha volna kézíja kezében,
Kinek mérges nyila vetve idegében,
Arányoz azzal engem ölni éltemben,
Ezt látván, mintha így szólanék ijedtemben:
4 Ne siess engemet megölni, Asszonyom!
Ezt érdemlette-é tőled szolgálatom,
Hogy miattad essék most szörnyű halálom?
Kegyetlen, mit mívelsz? te léssz-é az gyilkosom?
5 Hát az ilyen szómra ő mind ezt feleli:
Elköltél, mond, arról, könyörgésed semmi.
Meghalsz, meghalsz, úgymond, meg nem menthet senki,
Világból, akarom, hogy kezem miatt múlj ki.
6 Ez szavára viszont mintha ezt mondanám:
No, ámbár legyen úgy, ez ám én jutalmam,
Kiért neked fottig én híven szolgáltam,
Vedd el bár éltemet, ugyanis csak kínlódtam!
Huszonegyedik
Az Lucretia éneke nótájára
1 Nő az én gyötrelmem az én szerelmemről való
gondolkodtomban,
Reméntelen vagyok, immár csak kívánok jutni hamar halálban,
Hogy halálom által vég szakadhasson már ennyi sok
nyavalyámban.
2 Engem már szép Venus ő édes fiával, Cupidóval sirasson,
Nyavalyás voltomban, mint régi szolgáját, keservesen
megszánjon,
Ha eszében jutok, fohászkodásokkal engemet ő ohajtson.
3 Mert az én tulajdon szívem fejedelme hozzám mostan
kegyetlen,
Engemet elvetett ő szemei elől, forog életem ellen.
Szándéka neki az, mennél tovább lehet, engemet kesergessen.
4 De te, én elmémnek azelőtt szerelmes s kegyes
tömlöctartója,
Mit engedhetnél meg, ha ellened való vétkem nekem nem volna?
Vedd el haragodat immáron énrólam, légy életem oltalma!
5 Procrisnak elfuttán, nagy szörnyű halálán miként ura
kesergett,
Vagy ismeni ifjú mely bánatban akkor mátkájáért lehetett,
Hogy az hajósoktól tengerbe mátkája kegyetlenül vettetett:
6 Ezeknek szívéhez az én szívem is már keservében hasonló,
Örök siralomban foglalta ő magát, mindenkor csak búskodó,
Mert az én szerelmem, látom, teljességgel hogy engemet
útáló.
7 Ó, megrepedezett kősziklák közt legelt, kietlenben
született,
Tigris nemen termett, párductejjel nevelt, mire nem szánsz
engemet?
Elveszthedd-é azt, ki tégedet mindholtig híven, igazán
szeret?
8 Elszántam magamban: mint nyomorodott rab, hajamot
megeresztem,
Gyászruhában járván mindennek előtte megalázom életem,
Titkos helyemen is mind lelkem fottáig szerelmed keseregjem.
9 No, megohajtasz még nagy fohászkodással, ezt bizonnyal
elhittem,
Hallván gyászruhámot, keserves voltamot, így szólasz még
felőlem:
Elűzém, mond, tőlem, vallyon hol keressem őtet már, én
Istenem?
10 Bocsánatot várok tőled mindezekért, ó, én reménlett
kincsem,
Ha jóval már nem vagy, csak azon könyörgök, gonosszal se
légy nekem,
Míveld ezt magadért s az jó szerencsédért, mint raboddal,
énvelem.
Huszonkettődik
Az By§ ty wiedziaÝa nótájára
Kit egy násfa felett küldött volt a szeretőjének, kire
pellikán madár volt feljegyezve
1 Íme, az pellikán az ő fiaiért
Mint szaggatja szívét azoknak éltekért,
Csak hogy élhessenek, szívéből ont ő vért.
2 Tekinthetsze mellyét, nézd, mely igen veres,
Fiaihoz szíve mégis mely szerelmes,
Hogy meghalni értek kész és nem félelmes.
3 Ez oktalan állat ha ezt cselekeszi,
Én hát szeretőmért szánjak-é szenvedni,
Ki szerelmemet szerelmével fizeti?
4 Megvagyon jutalma én szolgálatomnak,
Nem mint az pellikán szörnyű halálának,
Ki életét kárban adja fiainak.
5 Azért, életemnek kinyílt szép virága,
Legyen már csak neked egyedül ajánlva
Az hív szolgálatomnak teljes mivolta.
6 Viseld egészséggel ez kis ajándékot,
Ne nézd ez kis dolgot, de nézd te szolgádot,
Ki te szerelmedért mindent hátrahagyott.
Huszonharmadik
Ének olasz nótára
1 Keserítette sok bú és bánat az én szívemet.
Kiben régoltától fogva viselem életemet,
Nem tudok már mit tenni, hova fogjam fejemet,
Mert sok nyavalya után új kín gyötör most engemet,
2 Reám mert hertelenséggel most az szerelem jüve,
Egy igen szép virág magának engem köteleze;
Egyetlenegy szépségem, mindéltig így kínzasz-e?
Az te hív szolgádat [...] megölni nem szánod-e?
3 Vége bár keserves éltemnek legyen, ha akarod,
Ha szerelmemet kínnal fizetni jobbnak gondolod,
Ám teljék neked kedved, csak hogy te jobb karod
Hozza el életemért nekem kedves halálomot!
4 Semmit mert nem gondolok immár szörnyű halálommal,
Csak hogy ölessem meg te liliom színő karoddal,
Én szerelmem, gyilkosom, boldog leszek azzal,
Ha az én kínjaimnak végét éred halálommal!
5 Jóllehet, ha meg kell halnom, okát tudni akarnám,
Mert ha szerelmemért míveled ezt mostan énrajtam,
Az jóért hogy gonosszal akarsz lenni hozzám,
Nem illik, hogy szolgálatomért tőled így kínzassam.
6 Térj hozzám azért most, egyetlenegy gyönyörűségem,
Tégy te szolgáddá engem, én édes drága szépségem,
Mert csak tebenned vagyon nekem reménségem,
Hiszem, hogy még valaha megszánván, te jól téssz vélem.
7 Íme, lám naggyal meghaladtad az te szépségeddel,
Az kinek nevét viseled te vezetékneveddel,
Az napnál hatalmasb vagy te két szép szemeddel,
Szép Diana is semmi hozzád magaviseléssel.
8 Látván minapi napon hajad arany színő voltát,
Kaláris szabású ajakid édes mosolygását,
Gyönyörű beszédednek hallám zengő szavát,
Álmélkodván csudálám az te rózsa színő orcád.
9 Oly igen nagy ereje vagyon te két szép szemednek,
Akiket akarnak, megölnek, s ismét megélesztnek;
Az hónál fejérb kezed, kit Istentűl kérek,
Hogy rövidnap szorosan ölelvén rám keröljenek.
10 Nem illik azért neked lenni hozzám most félkedvvel,
Ha meggondolod, hogy kiket hadtam én éretted el,
Számtalan fáradságot vettem én érted fel,
Kiket is csak egyedül érted viseltem békével.
11 Az szükség viszen tőled ily igen messze most engem,
Nem lehet az különben, el kell immáron sietnem,
Nagy víg kedvő szerelmem, ne felejts el engem,
Vegyed örökké való hív szolgálatomot nekem.
Poema vigesimum quartum
Kit egy bokrétáról szerzett
Már csak éjjel hadna nótá[jára]
1 Most adá virágom nekem bokrétáját,
Magához hasonló szerelmes virágát,
Kiben violáját kötötte rózsáját:
Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját.
2 Viola szép színe mutatja hívségét,
Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét,
Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét;
Nézsze, mint mutatja bölcs és eszes elméjét!
3 De látom, hogy evvel nemcsak azt jelenti,
Hanem viszont hogy én is oly legyek, kéri,
Hív, tiszta, szerelmes legyen szívem, inti,
Azminthogy ő magát is mondja hozzám lenni.
4 Azért ez bokrétát, én édes szerelmem,
Megszolgálom s egészségedért viselem,
Mit parancsolsz vele nekem, így jól értem,
Higgyed, tehelyetted nem kell senki más nekem!
5 De te ne kövessed ez bokréta dolgát,
Ki noha most ily szép, de estve elhervad,
Virágja mind elhull, csak a töve marad,
Légy állandó hozzám végig, mint én tehozzád.
6 Gondolj miközöttünk való kötelezést,
Ne szerezzen senki miközöttünk eszvészt,
Mert bánja az Isten fogadás szegését,
Bünteti, heában aki veszi szent nevét.
7 Ezerötszáz és hetvennyolc esztendőben,
Egy szerelmes helyen hogy volnék rejtökben,
Az adá virágát akkor én kezemben,
Kit Istentűl kérek gyakran könyörgésemben.
Vigesimum quintum
Losonczy Anna nevére
A Palkó nótájára
1 Lelkemet szállotta meg nagy keserűség,
Csak nagy bánat leszen életemben már vég,
Ó, én szívem mint ég,
Hogy szerelem miatt örök kínban esék!
2 Oly nehéz lelkemnek attól elválása,
Ki szerelmét hozzám igazán mutatta,
Mint testnek halálba
Vagyon az lélektől nehéz távozása.
3 Szinte mint hogy a test mikor az lélektől
Fáj, hogy eltávozik mint szeretőjétől,
Így árva fejemtől
Az vált el, ki engem szeretett hív szívből.
4 Ó, én két szememnek szerelmes világa,
Keserves fejemnek te valál gyámola,
Mire hát bánatra
Hagyál el engemet ilyen árvaságra?
5 Nemdenem kedvedért hagyék el egyebet?
Vallyon s kinek ajánlottam szerelmemet?
Szerettem-é többet?
Tudod, kedveltelek egyedül tégedet.
6 Csak te valál nekem minden ékességem,
Szerelemre te gyújtád szívemet nekem,
Mire hadsz el engem,
Ha nálad nélkül, ím, elfogy én életem?
7 Szegény fejemet már mivel vigasztaljam?
Szívemnek keservét kinek panaszoljam?
Magam hova fogjam,
Ha siralmim miatt én ugyan elasztam?
8 Igazán törtínt ez is méltán énrajtam,
Mert ok nélkül magam búcsút neki adtam,
Szegént háborgattam,
Hozzám nagy szerelmét semminek tartottam.
9 Azért én kegyetlenségemnek jutalmát
Most veszem háládatlanságomnak hasznát,
Fejem árvaságát
Méltán vallom immár gyámoltalanságát.
10 Nem volt kettős szíve, ki miatt énnekem
Kellett volna félnem vagy idegenednem;
Tudom, mit írt nekem,
Erős esküvéssel mint bizlalt meg engem.
11 Ne kövessen azért senki engem ebben,
Hanem ha ki akar gyötrődni szívében,
Mert egész éltében
Hív szerelem mását nem löli mindenben.
12 Az ki most ezeket öszveszedegette,
Szeretője után kesereg szívébe,
Kit más szűz kezére,
Mint tudatlan ember, ok nélkül ereszte.
Vigesimum sextum
Magis docte quam amatorie, magisque Musis quam Veneri
canitur
Azon nótára
Kit egy gyémántkereszt mellett küldött volt a szeretőjének
1 Szentírás szerint is kereszt csak bút jegyez,
Én kínjaimot is jelenti bizony ez,
Mert nekem oly nehez,
Hogy szerelmem neked sok bánatot szerez.
2 De ha így végezte Isten, el kell tűrnünk,
Minden szükségünkben neki könyörögjünk,
Mert nincs hova lennünk,
Ha segítségével nem leszen mellettünk.
3 De nézd ez kereszten három gyöngy függését,
Nézhetsze azoknak tiszta és szép színét,
Mondd nekem értelmét,
Ha eszedben vetted ennek megfejtését!
4 Gyöngynek a kettei jedzi személyünket,
Az öregbik penig mi nagy szerelmünket,
Ki mellé bennünket
Keresztre függesztett Isten, mint két gyöngyet.
5 De mint hogy a két gyöngy szinte egyaránt áll
Az öregbik mellett, egyik sem másiknál
Alább vagy feljebb áll,
Minket is egymástól válasszon csak halál.
6 Legyünk egyarányúk mi nagy szerelmünkben,
Ne fogyatkozzunk meg egymásnak hívségben,
Keresztviselésben
Legyen együnk másért kész mindent tűrésben.
7 Vedd ezt is eszedben, hogy gyöngynek örege
Vagyon felfüggesztve keresztnek végébe,
Nincsen elesésbe,
Amaz két gyöngy között függ szinte középbe;
8 Így mi szerelmünket mi se hagyjuk tőlünk
Rágalmazók miatt elesni közülünk,
Ám szóljon felőlünk
Ki szinte mit akar, hiszen tiszta lelkünk.
9 Adék szeretőmnek egy gyémántkeresztet,
Kire függesztettek három drága gyöngyet.
Jelentvén ezeket
Kérem, ne búskodjék, mutasson víg kedvet.
Huszonhetedik
Anna nevére
Ugyanazon nótára
Kiben a szeretője ok nélkül való haragja és gyanúsága felől
ír
1 Az én szerelmesem haragszik most reám,
Hogy ingyen bánkódom, azt véli énhozzám,
Hogy őtet meguntam,
Fogadásomot gondolja, hogy megbántam.
2 Nem tudok mit tenni, mint kedvét keresni,
Mert ha bánkódom is, ládd-é mire érti,
Ő magát mint gyötri?
Ha penig örülök, azt is másra véli.
3 Nem hiszi, hogy neki, s nem másnak örvendek,
Ha víg vagyok, azt hiszi, hogy mást szeretek,
Egyebet kedvellek,
S annak megnyerésén örvendek, nevetek.
4 Az ő szerelmének hozzám nagy hív voltát,
Jól látom szívének minden jó szándékát,
Hogy énnekem magát
Adta, hogy érezzem nagy jó akaratját.
5 Maga én szívemnek az ő állapatját
Ha látná, tudom, bizony megszánná kínját,
Érte nagy fájdalmát,
Ki csak tőle várja megvigasztalását.
6 Én keserves szívem hozzá oly állandó,
Mint fenőfa télben-nyárban maradandó,
Nem té-tova hajló,
Nincsen dolgaimban semmi álnok háló.
7 Reá mindezért is de én nem haragszom,
Mert nagy szerelmétől vagyon ez, jól látom;
Félt engemet, tudom,
Másnak nem engedne, bizonnyal gondolom.
8 Te böcsülhetetlen drága szerelmesem,
Kinek jóvoltában nyugszik fáradt lelkem,
Nincs kívüled nekem,
Ki sok bánatimban vigasztaljon engem.
9 Hitemet én el nem felejthetem higgyed,
Jutván eszembe mézzel folyó beszéded;
Hogy hadnálak téged,
Ha elmémben forog szüntelen szerelmed?
10 Ezerötszáz és hetvennyolcnak végében,
Hogy volna szeretőm énhozzám kétségben,
Úgy szedém ezt egyben;
Nevét megtalálod versek elejében.
Huszonnyolcadik
Egy török ének: Ben seyrane gider iken
A nótája is az
1 Minap mulatni mentemben
Jöve két kegyes előmben,
Egyik monda: Halljad legény,
Melyikünk szebb, ez-é vagy én?
2 Felelém: Ez szót nem fejtem,
Vétekben én nem leledzem,
Nem akarok megfelelnem,
Mind szépnek tetszetek nekem.
3 Nektek szemetek fekete,
Két-két narancs kebletekbe,
Vadtok szépek személytekbe,
Édesek beszédetekbe.
4 Monda ismét: Kérlek téged,
Melyinket vennéd inkább meg?
Melyinkért adnád több pénzed?
Mondd igazán feleleted!
5 De imhol nektek az igaz,
Szépségtekről rövid válasz,
Szömölcsöt visel mellyén az;
Az ki legszebb, kisebbik az.
Vigesimum nonum
Carmen tenui nec pingui Minerva compositum
Az Sau mâ lasâ-n casâ fata oláh ének nótája
1 Mint sík mezőn csak egy szál fa, egyedül úgy élek,
Szerelem tüzes lángjától szívemben én égek.
2 Mikor hallom az fecskéknek reggel éneklését,
Felindítom ottan azzal szívemnek szerelmét.
3 Személye mert jut eszembe édes szerelmemnek,
Kivel újul csak gyötrelme keserves lelkemnek;
4 Mert kívánom őtet látnom, véle beszélgetnem,
De nem lölem semmi módját, mint kell szemben lennem.
5 Irigyektől mert oly nehéz én vigasztalómhoz
Nekem jutnom, mint tövistől az szép violához.
6 De hogynemmint távol lévén az ő személyétől,
Szerelmemben őutána vertengek egyedöl,
7 Jobb, hogy együtt véle lévén, az ő szemeitűl,
Reá nézvén, úgy vesszek el, mégis szívem örül.
8 No, hozzá hát, én elmémnek ti gyors gondolati,
Löljetek módot, mint kell szerelmesemhez jutni!
9 Engem bár ne kéméljetek nagy veszedelemtől,
Csak hogy őtet őrizzétek gonosz hírtől-névtől!
10 Megérdemli, ha érte lesz is fejem halála,
Mert életét, hírét-nevét csak énreám bízta.
Harmincadik
A Toldi Miklós nótájára
1 Mire most, barátom, azon kérdezkedel,
Hogy engem szerelem ennyire hajtott el?
Vallyon csak te vagy-é, kit nem gyújthatott fel?
Csudálom, ha neked nem volt még közöd evvel!
2 Mert indul szerelem mi természetünkbűl,
Minden állatokban adatott Istentűl,
Ládd-é, minden állat társának mint örül?
Vehetsz egyebrűl is példát, nemcsak emberrűl.
3 Vedd eszedbe csak, hogy az oktalan állat
Mint őrzi, szereti, neveli ő nyáját,
Ki-ki az övéért nem szánja halálát,
Csak hogy azt szeresse, akinek adta magát.
4 Hol vagyon oly állat, ki szeretőjéért
Halált nem szenvedne annak oltalmáért?
Hát mit csudálsz rajtam, ha szerelmesemért
Okos állat lévén gyötrődem nyeréséért?
5 Fulgosius egy sasról ír ilyen csudát,
Ki úgy szerette, együtt nevelte lányát,
Hogy csak annak vitt minden fogott madarát,
Sőt leány haláláért meg is ölte magát.
6 De hagyjuk bár el ezt! Nézd, a vetemények
Tavasznak örülnek fák és minden füvek,
Vigadnak bejüttén, mint szeretőjeknek,
Gyászokat elvetvén mind fejenként zöldülnek.
7 Gondolj régi időt eleitől fogva,
Megesmered, hogy volt mindenütt hatalma,
Bölcsnek, vitézeknek jovát ő megbírta,
Szerelem erejét senki meg nem állhatta.
8 Ádámot, atyánkat vallyon nemde Éva
Alma ételére hiszem ő izgatta?
Az első vétek is lőn szerelem mia,
Mert Éva szerelme vitte Ádámot rea.
9 Mi veszté el Sámson erejét, két szemét?
Herculesnek is mi vette volt el eszét,
Hogy viselné szeretője öltözetét,
Asszony népe között sodorgatná ő szöszét?
10 Aristotelesnek mit használt bölcs esze,
Hogy szép felesége őtet megnyergelte?
Salamonnak hol volt nagy tudós elméje,
Mikor szeretője pogánságra hitette?
11 Ariadne miért adta volt fonalát
Theseusnak, ki megölte osztán bátyját?
Mért mutatta azzal Labyrinthus útát?
Azért, hogy inkább szerette Theseust, mint bátyját.
12 Parisnál ki volt szebb, akar Absolonnál?
Ki volt vallyon jámborb Szent Dávid királnál?
De szereté asszonyt, ki volt Uriásnál,
Isten ellen véte, mert vigada ő azzal.
13 Medeát, Ilonát mi vitte volt erre,
Hogy egyik Parist, másik Jasont szeresse,
Ki-ki szeretőjét nagy messze kövesse?
Ládd-é, szerelemnek vagyon mely nagy ereje?
14 Acontius ifjat vallyon mi taníta,
Cydippe szavával hogy almán azt írta,
Mintha már Cydippe volna ő mátkája,
Erős esküvéssel vele azt fogadtatná.
15 Trójának mi rontá el erős kőfalát?
Priamusnak mi veszté el királságát?
Pyramust és Thisbét, az igen szép leánt
Szerelem ölé meg, látod-é nagy hatalmát?
16 Achilles Trójában csak Polyxenáért
Ellenség keziben ment csak ő kedvéért;
Aeneas Turnussal megvítt Laviniáért,
Gismunda megölte ő magát Gisquardusért.
17 Szénás városbeli hol szép Lucretia?
Hol vitéz Deiphobus szeretője, Lyda?
Hol vagyon Carthagóba lakó Elissa?
Ezeknek mind csak az szerelem volt gyilkosa.
18 Hol Diomedessel az ferdős leánya?
Leander szerelme, az is egy nagy példa;
Jusson Procrisnak is eszedbe halála,
Spaniába nemrég mint járt Donya Liciza?
19 Penelope özvegységének mi oka?
Ispitályban miért lakott Magelona?
Phyllis Demophoont is addig miért várta?
Azért, mert szívükben gerjedt szerelem lángja.
20 Igaz szerelmő Leucippét nyavalyára,
Ifjú Theagenest annyi bujdosásra,
Nagyot kicsin renden való házasságra,
Mindent csak szerelem vitt képtelen dolgokra.
21 Akarék csak régi példát előhoznom,
Mert mostaniakról nem jó nekem szólnom,
Szerelem most sem szűn meg, igazán mondom,
Titkon-nyilván lenni nagy sokakon jól látom.
22 Nincs senki oly eszes, kit az nem téveszthet,
Viszont tudatlant is ez megeszesíthet,
Vallyon s ki oly erős, kit ez meg nem győzhet?
Rútat szerelembe, mint szépet, ő úgy ejthet.
23 Mint hatalmasnál nincs személyválogatás,
Így szerelemnél is nincs semmi választás,
Kinek-kinek az övé helyett nem kell más,
Béka lévén, fogolynak tetszik a kedves társ.
24 De ez mind hadd járjon, nézsze csak személyét
Annak, aki engem szeret, mint két szemét,
Vajha te hallhatnád gyönyörű beszédét,
Inkább nem csudálnád, hogy gyötrődöm én azért.
25 Mert aki szerelme alá magam adtam,
Annak személyénél szebbet én nem láttam,
Engem hogy igazán szeret, azt megtudtam,
Kiért magam én is csak neki ajánlottam.
26 Kész azért már szívem szenvedni érette,
És mást nem szeretni soha őhelyette,
Kész szolgálni, míg ez földen tart élete,
Mert megérdemlette tőlem igaz szerelme.
27 Fészket vert szívemben már az ő szerelme,
Előttem szüntelen képe, jó termete,
Ha szinte aluszom is, álmodom vele,
Mert csak övé vagyok, senkié sem egyebé.
28 Nincs azért ez földen oly teremtett állat,
Ki nem fáradt volna a szerelem alatt,
Csudálom, hogy eddig még sem jutott reád.
......................................
[Harmincegyedik]
------------------------
[Harminckettődik]
Egy lengyel ének igéről igére és ugyanazon nótára:
BlogosÝaw nas nasz Panie
1 Áldj meg minket, Úristen, az te jóvoltodból,
Világosíts meg minket irgalmasságodból
Orcád világosságával, lelked ajándékával,
Hogy éltünkben ez földön járjunk igazsággal!
2 Engedd meg ezt minekünk, kegyelmes Istenünk,
Hogy mindnyájan tégedet igazán esmérjünk,
Hadd az kicsiny hitűkkel együtt örvendezzünk,
Mikor megítélsz, Uram, kegyelmezz meg nekünk!
3 Ne tántorodjunk mi el soha, Uram, tőled,
Ne kételkedhessünk is többé már felőled,
Nyughassék meg mi lelkünk igaz hittel benned,
Vallhassunk mindenekben urunknak csak téged.
4 No, azért dicsérjük most felszóval az Urat,
Mert lám, csak ő viseli mindenütt gondunkat,
Uram, az te nevedben áldd meg szolgáidat,
Kiért viszontag mi is dicsérjük fiadat.
Harmincharmadik
Az nótája: Bánja az Úristen
Kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor, hogy házasodni
szándékozott
Balassi Bálint nevére
1 Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát, könnyebbíts lelkem
terhét!
2 Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben,
Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett, akar esni
kétségben.
3 Látja magán való számtalan nagy sok jódat,
Kiért, tudja, téged nem tisztelt, jól tött urat,
Háládatlanságát látván hamis voltát, ugyan szégyenli magát.
4 Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni,
De bűnei miatt nem mér elődben menni,
Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér, színed igen rettegi.
5 Semmije sincs penig, mivel elődben menjen,
Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
Vagy alázatosan, méltó haragodban tégedet engeszteljen.
6 Sok kísértet éri, mindenképpen rettenti,
Veled ijeszgeti, kétségre sietteti,
Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem téssz, magát Pokolra
ejti.
7 Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
Mondván: Vajha az Úr hozzá venne engemet,
Bizony kedvét lelném, mert őtet követném, mint édes
Istenemet!
8 Bátorítsad, Uram, azért bíztató szóddal,
Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében szép
magasztalásokkal.
9 Az te szódat, tudom, mihelyen meghallhatja,
Ottan szent nevedet, mint atyját, úgy kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel magát reád
bocsátja.
10 Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
Magad is megszánnád, látván, mely keseredett,
Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal kér fejének
kegyelmet.
11 Irgalmasságod is annál inkább kitetszik,
Az mennél több vétkem nekem megengedtetik,
Inkább kegyelmedben, mint büntetésedben te irgalmad
tündöklik.
12 No, nem tartod, tudom, tovább haragod rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak, mert vagy mindennek
ura.
13 Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad, igen irgalmas úr
ez.
14 Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
Bűntűl őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
Áldott az ő neve örökké mennyekbe, ki már megkegyelmeze.
15 Éneklém ezeket megkeseredett szívvel,
Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével,
Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván, tusakodván ördöggel.
Ezek az énekek, kiket Balassi Bálint gyermeksígétűl fogva
házasságáig szerzett. Jóllehet kettő hía: az egyik egy
virágének az Irgalmazz, Úristen nótájára, kinek az kezdeti
így volt: Vallyon meddig akarsz engem kesergetni... Az
elveszett. Másik egy könyörgés a Palatics nótájára, ki az
Nyíri Báthory Istvánnál és Ugnotnénál is volt. Így kezdetik
el: Láss hozzám, ödvessígemnek Istene.
Ezek után immár akik következnek, azokat mind kiket
házasságába, kiket a felesígítűl való elválása után
szerzett. Jobb részre a virágénekeket inkább mind Juliárúl,
mely nevére azért keresztelte az szerelmesét, hogy a rígi
poétákat ebben is kövesse. Kik közül Ovidius Corinnának,
Joannes Secundus Juliának, Marullus Neérának nevezte
szeretűjét.
Harmincnegyedik
Ezt akkor szerzette, hogy az felesége idegenségét és a
hamisságát eszébe kezdte venni, kin elkeseredvén, s jutván
annak az szerelmesének igazsága eszébe, akit ok nélkül
bolondul elhagyott volt feleségéért, úgy szerzette ezt
Az Már szinte az idő vala ki[nyílásban] nótá[já]ra
1 Méznél édesb szép szók, örvendetes csókok
Most emlékeztetnek elmúlt régi sok jók,
Melyekbe ezután már soha nem jutok.
2 Titkos keservemben hull orcámrúl könyvem,
Rólam mit prófétált, tölt mert mind fejemen,
Aki keservesen válék el éntőlem.
3 Fájdalmam öregbül naponkint bűnemtűl,
Mert mint gyümölcsiért diófát ág közül,
Tőlem úgy elverém jováért ok nélkül.
4 Kiért reám szállott Istentűl nagy átok,
Betegség, kár, sok gond, szégyen, rút hír, szitok,
S ha kiért vétkeztem, hozzám az is álnok.
5 De méltó vétkemért már holtig szenvednem,
Mint gonosz oltvánnak, bűnem hasznát vennem,
S más megette mérget nekem is megennem.
6 Mint halálra vált kór nem tűr orvosságot,
Mert halál sürgeti, nem kedvel semmi jót,
Én sem hallgathatok vigasztaló szép szót.
7 Vigasztalás, jó társ nem adhat víg kedvet,
Bús fejem egyedül csak bujdosni szeret,
Mert pokolnak tetszik ez világi élet.
8 Könyörgök Istennek csak ez két dologért:
Szánjon meg immáron elsőben csak ezért,
Kit soká szolgáltam híven szerelméért.
9 Nézzen vétkem mellett nagy szerelmemre is,
Mégis mint szolgáltam, tudja ő maga is,
Vétkemnek sok búját mint viseljem most is.
10 Ezt ha megnyerhetem, bár meghaljak ottan,
Búmnak, mint hattyúnak, legyen vége vígan;
Más kívánságom ez: idvözüljek osztán.
Harmincötödik
Ezt akkor szerzette, hogy az ő felesége idegensége miatt az
régi szeretőjén kezdett szívében megindulni
Arra az oláh nótára, az mint az eltévedt juhokat siratja
volt az oláh leány
1 Régi szerelmem nagy tüze,
Hamuvá vált vala szinte,
De ím, nem tudom, mi löle,
Hogy bennem meg felgerjede.
2 Elvált hív szeretőm miatt,
Új bánat nagy kínnal fogyat,
De nem látom semmi módját,
Mint oltsam szerelmem lángját.
3 Mert mint mérges nyíllal lőtt vad,
Kiből nyílvas ki nem szakad,
Fetreng, sem élhet, sem halhat,
Úgy tűr én szívem fájdalmat.
4 Hogy véletlen most Cupido
Meglőtt az mordály áruló,
Maga hittel lőn köztünk szó,
Hogy frigyünk lenne állandó.
5 De hitét ugyan nem állja,
Frigyét ez fattyú felbontja,
Elmémet olyra gyúlasztja,
Ki csak kár, maga is látja.
6 Mert annak édes szerelmét,
Kinek ígéri személyét,
Magánál vesztette kedvét,
Nézsze tökéletlenségét.
7 Avval régen gyűlöltetett,
Az ki szerelmével éget,
Veszedelmemre de siet,
Hogy bennem gyújt régi szenet.
8 Átkozott, ha nem más móddal,
Végezd búmot halálommal,
Ne gyújts olthatatlan lánggal;
Metszesz keserves kínommal?
9 Vagy hogyha égetni akarsz,
Mint bolondot, mit játszódtatsz?
Arra gerjessz, kit megadhatsz,
Nyerhetetlenre ne gyúlassz!
[Harminchatodik]
Kívánsága szerint cselekeszik (tudniillik egy igen-igen szép
kegyest [ígér]), okát jelenti Venus annak is, miért árolta
el az felesége
De ez Pető Gáspárnénál vagyon.
Az nótája Csak búbánat etc.
1 Egy nagy követséggel küldte sietséggel Venus hozzám
Cupidót,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Harminchetedik
Ezt akkor szerzette, mikor az feleségétől elvált; kiben
emlékezteti Cupidót arra, amit Venus őáltala fogadott neki,
ha feleségétől békével elválik, kire megfelel Cupido, Juliát
mutatván s dicsérvén neki
[Azon nótára]
1 Ez világgal bíró, felséges Cupido, emlékezzél meg szódra!
Mit fogada anyád énnekem általad, ha az megszabadulna,
Ki már megszabadult, tőlem el is vadult, jut eszembe
gyakorta.
2 Felele Cupido, úgymond: Nagy búskodó, keserves, régi
hívem,
Kit sok jókkal láttam, sokat is kínzottam, de igaznak
esmertem,
Ne bánkódjál semmit, mert hamar megvidít tégedet ígéretem.
3 Amhol szép Julia, anyám helytartója ez föld kerekségében,
Szemében nyilamot, horgas kézíjamot adtam szemüldekében,
Szenem ajakában, fáklyám orcájában, mézem foly beszédében.
4 Illendő kedvesség, gyönyörű ékesség valami volt énbennem,
Azt mind ő módjában, szavában, dolgában csak reá
helyheztettem,
Anyám fényes haját, gyöngyszín apró fogát neki tőle
megnyertem.
5 Erkölcsét Diana, elméjét Minerva, Mercurios beszédét
Őnekie adta, mert kedves barátja mindenik, szép személyét
Szereti, kedveli, böcsüli, tiszteli, kívánja szerencséjét.
6 Cupido így szólván, szememet fordítám, tekinték Juliára.
Mondék: De mit tréfálsz? Juliával mit csalsz? Hiszem tudod,
kicsoda!
Ez az, ki kevésért engem örökké sért, lelkem szörnyű
kínjára.
7 Felele: Nem csallak, sőt ismét megáldlak ő édes
szerelmével,
Hozzád felgerjesztem, csak veled égetem, hogy örülj
személyével,
De meglásd, hogy jobban becsüljed ezután, ne bánts
keserűséggel!
8 Minden keménségét, nagy idegenségét anyám meglágyította,
Hozzád gyűlölségét, nagy kegyetlenségét jó kedvre
fordította,
S te nagy szerelmedre ismét gerjesztette, kezedbe ismét
adta.
9 Ez amaz Julia, kinek ábrázatja, mint címer egy pecsétbe,
Szívedben felmetszve, kiben magát nézze, ha képét tükerébe
Ő látni akarja, mert ott szebben látja, minemő színe, képe.
Harmincnyolcadik
Immár hogy az Cupido mutatására megsaldítja Juliát, az felé
megyen, kit szinte egy kapuközben talál elő, s közöl így
szól:
Ugyanazon nótára
1 Egy kegyes képében az gyászöltözetben vallyon angyal
tűnék-é?
Vagy ember magzatja angyalábrázatba szemeimnek tetszék-é?
Angyal-é vagy ember, aki ezen ment el, lelkem de immár övé.
2 Lelkem drága kincsét, dicsőséges színét jobb részre mind
béfedte,
Csak vidám szemeit, lelkem éltetőit énreám függesztette,
De azt sem kegyesen, sőt nagy idegenen, csak mintha nem
esmerne.
3 Vajha ez az volna, kit Venus fogada fia által énnekem,
Hogy kezemben adna, ha ő szolgálója szabadulna igyében,
Szívem nagy bánatja örömre fordulna, vég lenne könyveimben.
4 De ne adja Isten, hogy ez ilyen legyen, ez bizony inkább
tündér,
Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya szívemnek, amit
felvér,
Mert noha szereti, de azért rettegi, csak szólni neki sem
mér.
5 Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség épen mind benne
látszik,
Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság rajta nyilván
meglátszik,
Ő szépség formája, illik minden módja, mert mennybélinek
tetszik.
6 Bár magát ne lássam, de csak szavát halljam, szívem
őhozzá készül,
Belőlem kiindul, úgy dobog azontúl, nem élhet nála nélkül,
Csak őérte hal s vész, mindent szenvedni kész, semmit se fél
egyébtűl,
7 Hanem csak őtőle, az kinek kívöle vigasztalója több
sincs:
Semmi szép mulatság, semmi jó nyájasság, semmi világi nagy
kincs!
Nosza, én nagy búmban így szólok magamban mondván: Lelkem,
rám tekints!
8 Egy kapu közében juték elejében vidám szép Juliának,
Hertelen hogy látám, előszer alítám őtet lenni angyalnak,
Azért ő utába így szólék utána, mint istenasszonyomnak.
Harminckilencedik
Hogy Juliára talála, így köszöne neki:
Az török Gerekmez bu dünya sensüz nótájára
1 Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem;
Egészséggel, édes lelkem!
2 Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kívánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Veled Isten áldomása.
3 Én drágalátos palotám,
Jó illatú, piros rózsám,
Gyönyörű szép kis violám,
Élj sokáig, szép Juliám!
4 Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete szénje,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj, életem reménye!
5 Szerelmedben meggyúlt szívem
Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvöz légy, én fejedelmem!
6 Juliámra hogy találék,
Örömemben így köszenék,
Térdet-fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.
Negyvenedik
Cupidónak való könyörgés, okul előhozván az salamandra
példáját, azt, hogy vagy leszen őhozzá jó valaha, vagy sem,
de mint az salamandra tűz kívül, ő sem élhet soha az Julia
szerelme nélkül
Az Csak búbánat nótájára
1 Engemet régolta sokféle kínokba tartó én édes szívem,
Hozzád kiált lelkem sírván keservesen, mert gyötrődik
sokképpen:
Könyörülj már rajtam, légy kegyelmes hozzám, ne légy ilyen
kegyetlen!
2 Távozás keserve, emlékezet mérge veszt és sillyeszt
engemet,
Támasztván előmben esztelenségemben esett szörnyű vétkemet,
Kinek nagy terhétől, mint halálos bűntől, oldozd meg már
lelkemet!
3 Az sötét étszakák minden állatoknak kedves nyugalmat
hoznak,
Emberek dologtól, állatok munkától meg akkoron tágulnak,
Csak nekem, veszettnek, hogy mind napok, éjek szörnyű
kínommal múlnak.
4 Most is örömemet magaddal elvitted kedvemmel egyetemben,
Reád gyúlt szerelmem titkon éget engem keseredett elmémben,
Áldott szemeidet, gyenge szép színedet juttatván én
eszemben.
5 Cupido, ne mesd fel ilyen szörnyű sebbel szívemben annak
képét,
Ki halálra gyűlöl és sok halállal öl, úgy tart, mint
ellenségét,
Hozzám vagy enyhíts meg, vagy ha az nem lehet, olts meg
bennem szerelmét!
6 De mit mondok? Búmba, ha mint salamandra, tűz kívül nem
élhetek,
Azonnal elveszek, ha az kívül leszek; többet, tudom, nem
élek,
Édest keserűvel, sok mérget kis mézzel, halálnál jobb, hogy
nyeljek.
7 Lelkem szemed előtt, mint viasz tűz fölött könyvein,
lásd, úgy olvad,
Szemed verőfénye, mert lelkem gyötrelme, haraggal ha rám
támad,
De viszont megújít, sok búmban vidámít, ha szerelmesen
fogad.
8 Mint szép virágok, fák meg nem újulhatnak tavaszi harmat
nélkül,
Akképpen örömem nem lehet víg kedvem nekem is nálad nélkül,
Vigasztald meg tehát, te, kit lelkem imád, hadd éljek már bú
nélkül!
9 Ó, te bölcs természet, minden nagy szépséget együvé így
mint forralsz?
Világ csudájára, szívek gyújtására egy kegyesre mit
csinálsz?
Angyali áldott szént, dicsőíttető fént halandóra hogyhogy
adsz?
10 Fénlik sok kövektől, mint a verőféntől erős vér tiszta
jégen,
Lebeknek szemei, mint a menny csillagi télben éjjel szép
égen;
Kivel rabjává tett, szabadságból kivett engemet immár régen.
11 Ó, kis ábrázatban tündöklő, mennyei dicsőséges nagy
szépség!
Ékességgel együtt tebeléd hogyhogy jütt keménység,
kegyetlenség?
Szánd meg jó szolgádat, kínvallott rabodat, ki te
szerelmedben ég!
12 Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, sok új vers,
mint sok hangya,
Arra, mert szívemben szerelem tüzének csak te vagy édes
langja,
Szózatod búm verő vigasságtételnek zengő s gyönyörű hangja.
13 Öszvekulcsolt kézzel, hajlott térddel-fővel Juliámnak
könyörgék,
Midőn jóvoltától, mint istenasszonytól, kegyelmet
reménlenék,
Hogy megkegyelmezne, tovább ne gyötrene, Áment reá kiálték.
Negyvenegyedik
De Julia venante: A Julia vadászatjáról, kit írva küldött
volt Juliának
Azon nótára
De voce ad vocem ex Angeriano
1 Széllyel hogy vadásza én lelkem, Julia egy igen szép
cserében,
Tündérek egyike vevé őt eszébe, s monda lassú beszédben:
Itt ez földön angyal mit jár vadászattal, ha vagyon helye
Mennyben?
2 Hevült vala penig Julia sokáig vadak után jártában,
Kikapcsolta azért hónál fejérb mellyét, hűl szép szellőn
árnékban,
Kit hogy tündér láta, csak reá ámula, így szóla ő magában:
3 Két Diana vagyon talán ez világon? Mely hasonló ez hozzá!
Diana módjára megeresztve haja, kezében szép dárdája,
Könnyű, zöld ruhája, oldalán kézíja, szép aranyas puzdrája.
4 Képe, keze, szeme, teteme, termete olyan, mint Dianának,
Beszéddel, énekkel, magaviseléssel ők mely hasonlatosak!
Mulatságnak örül, s néha lóra is ül mindkettő, úgy
vadásznak.
5 De csak szarvasokat és egyéb vadakat ver és vadász Diana,
De vitézek között szerelmére kötött s fogott sokat Julia,
Senki el nem szakad, valakire akad, mert erős ő hálója.
6 Kiben engemet is, mint egyebeket is, régen fogott s fogva
tart,
S így ő el sem bocsát, fel sem mészároltat, kétség között
tartóztat,
Hogy tüzében égjek, valameddig élek, mint egy gyújtó
áldozat.
Negyvenkettődik
Inventio poetica: Azt írja meg, mint veszett öszve Julia
Cupidóval
Azon nótára
1 Fáradsága után nyugodni akarván, Cupido fejét hajtá
Julia ölében, kit hogy vőn eszében kegyes, haragvék rajta,
S nagy haraggal ottan kis Cupidót onnan öléből kitaszítá,
2 S monda: Bujasággal, gerjedő lángoddal ne rútíts meg
ölemet!
Cupido meg így szól: De te mit haragszol? Mire űzsz el
engemet?
Felelé Julia: Te hitván marcona, nem tudod-é nevemet?
3 Én vagyok Julia, én szemem hatalma mindennek szívével
bír,
Én megbódogítok, kit jó szemmel látok; kit gonosszal: hal,
vész, sír;
Én szerelmem ellen ez világon sincsen orvosság és hasznos
ír!
4 Cupido tekinté, s mihent megesmeré, azonnal megfélemlék,
Mintha egy kígyóra szegény hágott volna, riada, elfutamék,
Futtában csak monda: Megbocsáss, Julia, nem akartommal
véték!
5 Szép Venus anyámnak téged alítálak, bíztomban csak úgy
menék
Te áldott öledben, mint anyám ölében, hogy fejem ott
nyugodnék;
Tetszél szemeimnek lenni szép szülémnek, vétkem csak abból
esék.
Negyvenharmadik
A fülemilének szól
Azon nótára
Altera inventio
1 Te, szép fülemile, zöld ágak közibe mondod el énekedet,
De viszont az ellen az én veszett fejem mond keserves
verseket,
Kiket bánatjában, szerelem lángjában szép Juliáról szerzett.
2 Mennybeli szép harmat tégedet mosogat, engem penig
könnyhullás
Szüntelen nedvesít s bánattal keserít, hogy oly kemény, mint
a vas,
Az én szép Juliám, kitől jómot várnám, hogy lenne már
irgalmas.
3 Az hév verőfénnek mivoltát nem érzed, mert ülsz híves
árnékban,
Engemet peniglen gyújt buzgó szerelem, sülök-fűlök
lángjában;
Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz, nem úgy,
mint én ez vasban.
4 Örömmel és szépen csak tavaszidőben szép énekeket
mondasz,
Énnekem peniglen mind nyárban, mind télben versem oka csak
panasz,
Kínomot számlálom, Juliát imádom, dolgom nekem mind csak az.
5 Lengedező szellő s híves tiszta idő tégedet gyakorta hűt,
Engemet viszontag örökké való láng olthatatlanképpen fűt,
Kegyetlenségével, Julia szemével nagy szerelem üttön-üt.
6 Vagy te egészséges, én peniglen sebes szerelem nyila
miát,
Énekelsz víg szóval, nem mint én, bánattal, mert nem is
érzed kínját
Az szép Juliának, kinek szép voltának adta lelkem meg magát.
7 Jobb, és mindenekben különböz éntőlem te boldog
állapotod,
Egyenlők csak ebben vagyunk mi mindketten, hogy énekedet
mondod
Te is, szinte mint én, s fogyhatatlanképpen csak arra veszed
gondod.
8 Juliát gondolván és szavát hallgatván egy kis
fülemilének,
Juta bús elmémben ez ennehány versben rendeltetett kis ének,
Kiben állapotja megtetszik mivolta igazán életemnek.
Negyvennegyedik
Inventio poetica: Grues alloquitur:
A darvaknak szól
Ugyanazon nótára
1 Mindennap jó reggel ezen repültök el szóldogálván,
darvaim!
Reátok néztemben hullnak keservemben szemeimből könyveim,
Hogy szép szerelmesem jut eszembe nekem, megújulnak kínjaim.
2 Látom, utatokat igazítottátok arra az ország felé,
Az holott az lakik, víg szívemet aki ő magánál rekeszté.
Valaha énrólam, ki híven szolgáltam, vallyon emlékezik-é?
3 Bujdosom, mint árva, idegen országba veszettül, mint
szarándok,
Ruhámban sötét színt, szívemben szörnyű kínt viselek én, úgy
gyászlok,
Szárnyam nincs, mint neked, kin mehetnék veled ahhoz, akit
óhajtok.
4 Szárnyad vagyon, repülsz, szinte ott szállsz le, ülsz
földében, hol akarod,
Te szomjúságodat szép forrásból csorgott tiszta vizével
oltod,
Örömem környékét, az ő lakóhelyét: Paradicsomot látod.
5 De ne siess, kérlek, tőled hadd izenjek neki rövid
beszéddel,
Vagy ha az nem lehet, csak írjam nevemet mellyedre fel
véremmel,
Kin megesmérhesse, hogy csak őérette tűrök mindent jó
kedvvel.
6 Adjon az jó Isten neki egészséget, víg és hosszú életet,
Mint mezők virággal, tündökljék sok jókkal, áldja mindennel
őtet;
Nyomán is tavasszal teremjen rózsaszál, s keserüljön
engemet!
7 Sok háborúimban, bujdosó voltomban, midőn darvakat látnék
Szép renden repülni s az felé hajlani, hol szép Julia
laknék,
El-felfohászkodván s utánok kiáltván, tőlük én így izenék.
Negyvenötödik
Dialogus, kiben azt beszéli egy barátjával a maga
szerelméről
Az Már szintén az idő nótájára
1 Kérde egy barátom: Így miért gerjedek?
Mondám: Köszönhetem régi szerelmemnek,
Venus, kis Cupido kiben ejtettenek.
2 Kicsodák szüleid? nekem meg így szóla.
Szerelem, siralom hozott ez világra,
Dajkámot is mondám, hogy ohajtás volna.
3 Lakóhelyemet is tőlem ő megkérde,
Gonddal tele cellámot mutatám, nézze;
Eledelemet is kérdé, ha kenyér-e?
4 Mondám, hogy az csak haszontalan reménség,
Hitető sok szép szó, nyerhetetlen szépség;
Mondám, hogy beszélni tanít esztelenség.
5 Ruhámot is kérdé, hogy miben öltözém?
Vajudt tagaimot hogy mivel fedezém?
Az szenvedést, tűrést, mondám, hogy viselém.
6 Monda: Itt mit keressz? Mondék: Szörnyű halált.
Monda ismét: Mit sírsz? Julia haragját.
Mint élsz? úgymond. Mondék: Mint Julia-utált.
7 Örökké így élsz-é? Mondék, hogy örökké.
Okát fájdalmidnak mondani tudnád-é?
Mondám, hogy szerelem, s búmot keserülé.
8 Julia szerelmén való búsultomban
Egy jó barátomnak így felelék szómban,
Várván Juliától jómot bánatomban.
Negyvenhatodik
Az Dobó Jakab éneke, az Már szintén az idő vala kinyílásban
ellen szerzett ének
Azon nótára
1 Bezzeg nagy bolondság volt az balgatagban,
Cupidót ki írta gyermekábrázatban,
Mert nem gyermek, aki bír mindent világban.
2 Császárok, királok vadnak hatalmában,
Bölcsök, jó vitézek járnak udvarában,
S vallyon s ki nem égett soha nagy lángjában?
3 Vaknak sem mondhatja őt senki igazán,
Aki megkóstolta mérges nyilát magán,
Sok szívet nem lűne vétetlen, vak valván.
4 Látjuk minden szívet mely igazán talál,
Kit célul arányoz lűni mérges nyíllal,
Hát nem vak, sőt jól lát szeme világával.
5 Szárnyát sem hihetem, kin ő repülhetne,
Azon is megtetszik, mert fekszik heverve
Régen én szívemben, csak tüzet rak benne.
6 Nem is mezítelen, ki mindeneket foszt,
Nem szűkölködik az, ki ennyi sok jót oszt,
Jókkal vagyon közi, nem kedveli a rosszt.
7 Ezt írván, Julia kérde, hogy mit írnék?
Szerelem szép képét írom, neki mondék.
Monda: Hát engem írj! S reám mosolyodék.
8 Ez ennehány versben feleltem meg annak,
Az ki alította nem kis okosságnak,
Cupidóra gyermekszemélt hogy írtanak.
Negyvenhetedik
Item inventio poetica:
Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról
Csak búbánat nótájára
1 Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak,
Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság idővel mind
elmúlnak,
Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idővel mind elhullnak,
2 Királi méltóság, tisztesség, nagy jószág idővel mind
elvesznek,
Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává nagy idővel lehetnek,
Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség idővel porrá
lesznek,
3 Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idővel tenger
apad,
Az ég is béborul, fényes nap setétül, mindennek vége szakad,
Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet, egy heliben más
támad,
4 Meglágyul keménség, megszűnik irigység, jóra fordul
gyűlölség,
Istentűl mindenben adatott idővel változás s bizonyos vég,
Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének nincs vége, mert
égten ég.
5 Véghetetlen voltát, semmi változását szerelmemnek hogy
látnám,
Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl, könnyebbségemet várnám,
Ezeket úgy írám, és az többi után Juliának ajánlám.
Negyvennyolcadik
Hogy Juliának, s nem az Szerelemnek adta meg magát
1 Szerelem s Julia egymás mellett állva reám szikráznak
vala,
Gerjeszt mind a kettő, mert mindenike lő, nagy mindenik
hatalma:
Egyik szép szemével, másik nagy szenével erejét rám
támaszta.
2 Ily veszedelmemben a csalárd Szerelem szép szóval szóla
nekem:
Add meg, mond, magadot, hatalmamot látod, csak kár, hogy
vísz ellenem,
Mert kezemben akadsz, vagy ugyan itt meghalsz; lám, régen
esmersz engem!
3 Nem adom magamot neked, meghidd, mondok, noha mindenekkel
bírsz,
De ím, ez kegyesnek holtig rabja leszek, mert te csak
méreggel írsz
Azoknak fejére, kik vadnak kezedbe, kit csalárdul hozzád
hísz.
4 Ez kegyesnek legyen mind fejem s mind lelkem maga
kótyavetyéje,
Szép szeme láttára csörögjek vasába, legyek kínszenvedője;
Csak öröm mondani, hogy magamot kötni látám nagy szerelmére.
5 Vidám Juliának, kinek víg voltának ó, hogy én akkoron
hűk!
De kegyesnek tetszék, hogy kezében juték, s nem is tudtam,
hogy oly szűk
Az kegyes szerelmes, ki miatt vagyon már rajtam bonthatatlan
nyűg.
6 Julia kezében, szörnyű tömlecében fejem miképpen esett,
És hogy nem könyörül rajtam, ki-ki ebbül könnyen értelmet
vehet:
Az oly kegyetlentől, ki szemeivel öl, az Isten ójjon
mindent.
Negyvenkilencedik
Sokféle dolgokhoz hasonlítja magát és a szerelmet; ezt jobb
részint németből fordította meg
A Már szintén az idő nótájára
1 Ha ki akar látni két eleven kutat,
Kik ő forrásokból szüntelen kifolynak,
Nézze két szememet, kik mindenkor sírnak
2 Az én szerelmesem háládatlanságán,
Szívem gyúladásán, szörnyű kínján, búján
Sok könyvet hullatnak, csaknem kiapadván.
3 Ha ki akar látni olthatatlan szenet,
Nézze az én véghetetlen szerelmemet,
Ki mint Pokol tüze, örökké csak éget.
4 Noha lángját ennek senki nem láthatja,
De azért lelkemet fogyatton fogyatja,
Soha semmi bennem már meg nem olthatja.
5 Ha ki akar látni szörnyű mély sebeket,
Nézze szerelemtűl sebesült szívemet,
S ottan megesmeri, mint gyötör engemet.
6 Ha ki akar látni egy nyomorult lelket,
Nézze az én árva keserves fejemet,
Kit szerelem tüze csaknem hamuvá tett.
7 Ég olthatatlanul buzgó szerelemben,
Bízik csak egyedül egy vidám kegyesben,
Kinek ajánlotta életét kezében.
8 Ha ki ez kínokat akarja megtudni,
Ily kegyetlenképpen hogy bennem ki szerzi,
Életemnél lelkem azt inkább szereti.
9 Igaz szerelmemért de lá, mennyi kínt ád,
Ha szolgálatomért egyszer jó szemmel lát,
Ahelyett viszontag érzem ezer kínját.
10 Híves forrás felett serkenvén álmomból,
Fordítám magyarul vidám Juliáról,
Mikor lelkem fűlne szerelme lángjától.
Ötvenedik
Juliát hasonlítja a Szerelemhez, mely hasonlatosságot a
Julia dicséretén kezd el
Az Csak búbánat nótájára
1 Julia két szemem, olthatatlan szenem, véghetetlen
szerelmem,
Julia víg kedvem s néha nagy keservem, örömem és gyötrelmem,
Julia életem, egyetlenegy lelkem, ki egyedül bír velem.
2 Julia az lelkem, mikoron szól nekem, Szerelem beszél
velem,
Julia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert Szerelem néz
engem,
Julia hol alszik, még az is úgy tetszik, hogy ott nyugszik
Szerelem.
3 Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szívemnek kívánt jó
orvossága,
Ő szemem világa, árnéktartó ága, jó szerencsés csillaga,
Ő, kinek kívüle ez világ szépsége nem kell, sem vigassága.
4 Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, Szerelem is
azt teszi,
Vagy mulat, énekel, vagy sétál alá s fel, Szerelem azt
míveli,
Mert mint jó barátját, Venus asszony fiát kézen fogva
viseli.
5 A Paradicsomba termett szép új rózsa dicsőséges orcája,
Testszín ruhájába aki őtet látja, szép Venusnak alítja,
Új formában illik, mint nap, úgy tündöklik gyöngy között
fényes haja,
6 Duna lefoltába rugaszkodott sajka mely sebességgel
mégyen,
Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka, mintha csúszna sík
jégen,
Valahova lépik, sok szemek kísérik csudálván, jár mely
szépen.
7 Midőn néha terül vagy mellettem kerül, szoknyája
elterjedvén,
Szerelmével belül veszen akkor körül engemet felgerjesztvén;
Udvari jó módját látván, érzem kínját, keservesen rá nézvén.
8 Akkor az én dolgom azonképpen vagyon, amint a bölcsök
írják,
Hogy egy kárhozottnak Pokolban nagy kányák szívét rágják,
szaggatják,
De nem fogyathatják, noha rágton rágják, mert nőttön nőni
látják.
9 Én szívemet is így, mikor énhozzám víg, ő nevelten neveli
De viszont, mint kánya, ő kegyetlen kínja rágja, szaggatja,
eszi
Én állapotomot, mint egy kárhozatot, oly keservessé teszi.
10 Dolga mind egyenlő, szerelemmel egy ő, csak erkölcse
különböz:
Kegyes a szerelem, s Julia kegyetlen, engem halálra üldöz,
Szerelem mely édes, Julia oly mérges, mert engem csak ver
földhöz.
Ötvenegyedik
Hogy nyerte el Julia a Cupido nyilát, íját s hol viseli, azt
írja meg, könyörögvén az végében itt is az Juliának
Az Magam gondolván nótájára
1 Áldott Julia kiballagtába Cupidót talála,
Ki mérges nyíllal, szörnyű halállal veszteni akarta,
Látván szép színét, elveté íjét s ugyan elámula.
2 Kivel csak szívet és mesterséget Juliának ada,
Mert szép szemétől hogy ő igen fél, rajta nyilván látta,
Nagy szerelemmel villamó szemét azért ráfordíta.
3 Rettene ottan Cupido, s onnan mindjárt elfutamék,
Futtában íja, nyila, puzdrája őróla leesék,
Kiért féltébe csak meg sem tére, minden ott hagyaték.
4 Kit hogy megláta kegyes Julia, a földről felvevé,
Nyilat puzdrába, zsinórt íjába egyengeté, veté,
S ottan felköté, kivel erősbbé szép személyét tevé.
5 Azért már nála mind íja, nyila Cupidónak vagyon,
Szemében nyila, afelett íja vonva haragoson,
Kivel szívemet, mint célül tett jelt lövi, hogy kínt
valljon.
6 Sokakat sebhet, de csak engemet gyakran inkább talál,
Mert énnálamnál, mint egy nagy célnál, közölb senki nem áll,
S ez oka, hogy én több sebet tűrvén, több kínt vallok
másnál.
7 Venus módjára, mikor akarja, nékiket vigasztal,
Nékiknek penig ád csak szörnyű kínt nyughatatlansággal,
Mint hogy engem is veszt, noha mégis tűrök igazsággal.
8 Nagy bánatomot, sok fájdalmamot már mint orvosoljam,
Nagy szerelmemnek, szenvedésemnek én mi hasznát várjam,
Ha az keserget, kit lelkem szeret, s kell, hogy kínját
valljam?
9 Akik szeretnek, gyakran szíveket éjjel vigasztalják,
Mert titkon akkor kedvekre sokszor ők azokat látják,
Kiktől javokat, boldogságokat reménlik és várják.
10 Nekem peniglen éjjel is lelkem keservesen ohít,
Szívembéli tűz ágyamból felűz, házad felé indít,
Utcádon járok, reád vigyázok, de szemem nem saldít.
11 Azonban az nap ismét feltámad újobb gyötrelmemre,
Hogy nem szólhatok, mégis csak írok, de leveleimre
Csak választ sem téssz, sőt reám sem nézsz, mint egy
elvetettre.
12 Mind ennyi sok bút, szegény nyomorult, én honnan
érdemlek,
Te háládatlan, a te lángodban, ha tudod, mint égek?
Szerelmes lelkem, tégy már jól velem, szolgállak, míg élek!
Ötvenkettődik
Kiben morog Cupidóra, hogy csak ígérte, s nem adja meg
Juliát
1 Édest keserűvel elegyítő gyermek,
Régi ellensége nyugalmas éltemnek,
Méz közt mérget miért adsz nekem, veszettnek?
2 Velem ha egyéb jót te immár nem mívelsz,
Csak gyorsan világból engemet kivégezz;
Ne szíts nagy tüzemet, hadd lehessen csendes!
3 Ez-é a fogadás, kit anyád szavával
Hitedre fogadván énnekem te mondál?
Ó, szégyen, eborca, mely igen megcsalál!
4 Az ígért áldott jót te csak megmutattad,
Kivel szerelmemet te csak felgyújtottad,
De mint csalárd hamis, nekem mégsem adtad!
5 Sőt kínomra tőlem csak idegeníted,
Hozzám, keményítvén, semmit sem gerjeszted,
Velem kívántatván szívemet égeted.
6 Hol tüzes laptáid, kikkel távul gyújtasz,
Akiknek fáklyáddal közöl te nem árthatsz?
Add meg, ha ígérted, heában mit kínzasz?
7 Így feddvén, törődvén Cupido felele:
Hitván ember, úgymond, úgy veszem eszembe,
Hogy ok nélkül így szidsz jótétem helyébe!
8 Hertelen akarnál ily nagy jóhoz jutni,
Kiért sok kínt kell még vallani, fáradni:
Nagy jót könnyen anyám nem szokott osztani.
9 De kérlek, gyümölcsöt vallyon mely fa hozott,
Minekelőtte még meg nem virágozott?
Bolond, nem tudod-é, hogy tűrés ad hasznot?
10 De ne kételkedjél, bizony tied leszen,
Noha most így próbál, de ismét beveszen;
Julia tégedet meg bódoggá teszen.
11 Vajha az úgy lenne, ámbár mindent tűrnék,
Égnék, fűlnék-sülnék, tömlöcében ülnék,
Csak hogy szerelmébe valaha kerülnék.
Ötvenharmadik
Az hét planétákhoz hasonlítja Juliát
Az Csak búbánat nótájára
Sibi canit et musis
1 Hét fő csillag vagyon az égi forgáson, kik által
embereknek
Istentűl szerencse adatik fejekre, ezek mind megtetszenek
Vidám Juliában, mert ő szép voltában mind heten tündöklenek.
2 Fejér ábrázatot mutat a teljes Hold, fénlik, mint tiszta
ezüst,
Julia is fejér, kivel szép tej sem ér, sem gyolcs, kit nem
fogott füst,
Édes szóval tudós, mint az Mercurios, kitűl szívem fűl, mint
üst.
3 Mint a szép fényes Nap ez földnek világát hogy csak
egyedül adja,
Úgy csak szép Julia fényes ábrázatja bánatomot tisztítja,
Hogy megvigasztalja, fejemet megáldja, ő csak azon imádja.
4 Miképpen Mars csillag jó vitéz, jó hadnagy, fegyverével
mindent győz,
Úgy két szép szemével, mint két éles tőrrel, Julia győz,
megkötöz;
Nincs oly jeles vitéz, valaki reá néz, kit meg nem bír s
tömlöcöz.
5 Mind reggel s mind estve mely szépen az égben hajnalban
Venus feljő,
Több szép közt létében mindenkor ékesen mindent jól s helyén
ejt ő,
Mint tavaszi idő, mely jó, mely gyönyörő, ékes, kedves,
illendő.
6 Azminthogy Jupiter, kit sok bölcs jól esmer, embereknek
jókat ád,
Akképpen Julia, ahova fordítja szemét, mindent jóval áld,
Csak az igaz bódog, ki kedvébe forog, mennyei jót csak az
lát.
7 Mint a vén Saturnos, kedvetlen s haragos természetnek
csillaga,
Az én szép Juliám oly kedvetlen hozzám, kin szívem vidámsága
Azonnal úgy múlik, amint elenyészik felhőben nap világa.
8 Jó és nagy szép voltát áldott Juliának ha ki tudni
akarod,
Égi planétáknak gondold ő mivoltát, s azonnal megtudhatod,
Mert rajta látszanak ereji azoknak, kiről arányozhatod.
Ötvennegyedik
Dialogus, kiben úton járván az versszerző beszél Echóval. De
ezt nem értheti jól meg az, aki nem tudja, micsoda az Echo
A Csak búbánat nótájára
1 Ó, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy
szerelmem tüzén
Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim tudjátok, szinte mint
én,
Ki látta éltében, hogy így haljon, vesszen, más, mint én,
szerelmesén?
ECHO:
Én.
2 Ki felele nekem? Távul az erdőben lőn ugyan valami szó,
Talán egyik tündér jár itt valamiért vagy valami nyulászó;
Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett, ha lábain volt
békó?
ECHO:
Echo.
3 Echo, nagy kínomba, kibe szép Julia engem vertengeni
hágy,
Mi könnyebbíthet meg, s mitűl leszen esmeg kemény szíve
hozzám lágy?
Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg, s mi az, mire lelkem
vágy?
ECHO:
Ágy.
4 Ágy, igazán mondád, de mondd meg azt is hát, ott ki
vigasztalhatna?
Búm helyett örömet, gyönyörű életet nekem ott ki adhatna?
Igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem oda kívanna?
ECHO:
Anna.
5 Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom kedves-é neki
vagy nem?
Szép Julia-Annám leszen-é jó hozzám, s megkegyelmez-é nekem?
Hogy régen szolgálom, leszen-é jutalmom, s kell-é jót
reménlenem?
ECHO:
Nem.
6 Kegyetlenségéért, tűrtem sok kínjáért, hát még Istentűl
sem fél?
Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben, kegyetlenség
hogyhogy él?
Mert mint nyelved beszél, búmmal én hiszem, él, ó, mely igen
nem kímél!
ECHO:
Él.
7 Ó, hova legyek hát, tűrvén ennyi kínját, kivel vett
körös-köről?
Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez kegyes szemei
elől,
Vetett gyötrelemre, s még meg is öl végre, amint látom, hogy
gyűlöl.
ECHO:
Öl.
8 Már csak mutasd módját, mint olthassam lángját
szerelmemnek, ki csak nő,
Mert hogy így szeretem, s jutalmát nem érzem, oka talán nem
is ő,
Hanem más gonosz nő, ördöngös bűvölő, mert kegyes ő, semmint
kő.
ECHO:
Ő.
9 Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget, s kit már ő
be nem fogad?
Szívem régi búmban, mint szép virág nyárban, szinte igaz úgy
hervad;
Azért adj tanácsot, szánd meg nyavalyámot, ha sebemet
gyógyíthadd!
ECHO:
Hadd!
10 Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám? De lá, szívem
mint gerjed,
Ha gyenge orcáján, mint Pünkösd rózsáján, látom, hogy színe
terjed,
Magad se mondanád elhadni, ha látnád; nézd meg csak, és
esmerjed!
ECHO:
Merjed!
11 Nem merheti lelkem, hanem ha két kezem végez ki
életembűl.
No, tőrrel, méreggel nagy búmot verem el, mert kiesém
kedvébűl,
Látom, hogy csak gyűlöl, énnekem nem örül, rajtam nem is
könyörül.
ECHO:
Örül.
12 Hogy hihessem én azt, ha ládd-é, mint fáraszt számtalan
sok veszéllel?
Szemeim láttára nagy kegyesen másra nézdegel vidám szemmel,
Énnekem peniglen még szerelmem sem kell, veszt, sillyeszt
gyötrelmekkel:
ECHO:
Kell!
13 Ó, vajha kellene, szerelmébe venne, veszne szívem
bánatja,
De nem azt jelenti kemény tekinteti, s amint magát mutatja,
Hogy ismét szeressen, nem adja azt Isten, noha lelkem
imádja:
ECHO:
Ádja!
14 Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja nevét minden
időben,
S talán meg is adja, és szívét fordítja hozzám meg
szerelemben
Vidám Juliának, ki egyike annak, kiknek hazájok a Menn:
ECHO:
Amen.
15 Megdicsőült színben hogy gerjedt szívemben vidám Julia
tűnék,
Egy sűrő erdőben én úton mentemben felszóval így éneklék,
Kérdezkedésemre verseim fejébe Echótól ily választ vék.
Ötvenötödik
Mindezekre is a versszerző találmányokra, kiket a könyörgése
után ide írt, midőn Juliától sem izenetbe, sem levélbe semmi
választ nem vehetne, búsul magában, és sápolódván azon, hogy
menekedhessék meg Julia haszontalan szerelmétől, Cupido
tanácsot ad neki
Ez is ugyanazon nótára vagyon
1 Mi dolog, Úristen, hogy ez egy kegyesen kívül senki nem
tetszik?
S de mi oka vallyon, hogy csak ez asszonyon lelkem így hal,
vész, esik?
Ezenkívül senkit a lelkem nem óhít, noha érte kínlódik.
2 Nemdenem az-é ez, ki meg nem kegyelmez semmi
könyörgésemre?
Régoltától fogva ártatlan voltomra veszt, s vetett
gyötrelemre,
Kiben hogy lát, örül, kínoz kegyetlenül, mert búm esik
kedvére.
3 Ó, nyavalyás lelkem, elbolondult fejem, haszon nélkül mit
szolgálsz?
Aki téged utál, s hozzád haraggal áll, mért hogy attól meg
nem válsz?
Ilyen kegyetlennek könyvedet ejtened mi haszon, ha bút
találsz?
4 Mondhatatlan szépség, kiben hamar lesz vég, s ki idővel
elmúlik,
Másnak is adatott (gondold meg magadot), kik közül
találkozik,
Ki téged szeressen, nem mint ez kegyetlen, ki veled kínnal
játszik.
5 Így feddvén, törődvén nagy kegyetlenségén áldott szép
Juliámnak,
Csak egy véletlenül hát már előttem ül személye Cupidónak,
Ki rám mosolyodván így szólala vígan nekem, régi rabjának:
6 Tusakodnod azon, hogy ez kegyes asszony nálad felejtve
legyen,
Csak kár, szómot higgyed, hanem ha te lelked is belőled
kimegyen,
Mert ennen kezemmel benned metszettem fel őt
kophatatlanképpen.
7 Azért ábrázatja lelkedből már soha, míg élsz, ki nem
kophatik,
Földön szerteszerint csak érte vallasz kínt, míg rajtad meg
nem esik.
Azért en a tanács, hogy dolgodhoz jól láss, mert így kedved
nem telik.
8 Szerelem-gyúlasztó szentséges Cupido, mondd hát, mint
leljem kedvét?
Monda: Mind holtodig maradj meg ebben így, amint imádod
képét,
Ráfelelek, s megládd, hogy meg hozzáfogad, noha tőle most
elvét.
9 Juliának dolgán nyughatatlankodván, elkeseredett szívem
Vőn ily bátorságot Cupidótól jó szót veszett nyavalyás
fejem,
Kiben ő úgy fogad, hogy meg hozzáfogad az én fene szerelmem.
Ötvenhatodik
Kiben csak azon könyörög, látván, hogy semmi választ nem
vehet tőle, hogy ottan csak ne feledkezzék el róla
Ez is azon nótára, mint az elébbi
1 Kegyes vidám szemű, piros rózsa színű, én édes fejér
hölgyem,
Kin hív szerelemmel s teljes reménséggel nyugszik tüzesült
lelkem,
Nemdenem siralmas kár-é énnekem az, hogy elfeledtél engem?
2 Jó vitézek harca hol volt, gondolhatsza, piros vér ontás
nélkül?
Szerelemben esett vígan ki élhetett külön szerelmesétűl?
Ne felejts engemet, ne veszesd lelkedet, hitetlen, félj
Istentűl!
3 Az szelíd daruhoz szinte hasonlatos te kegyes tekinteted,
Rózsát jegyez orcád, kalárist kis szép szád, mézet ereszt
beszéded,
Jöjj immár előmben, mondjam örömömben: Az Isten hozott
téged!
4 Kerített városok, kertek, mezők, szép tók nálad nélkül
mind tömlöc,
Mint sólyom kis fúat, bús lelkem magadat szerelmébe úgy
üldöz,
Jussak már eszedben, láss meg keservemben, magad jüjj, mást
ne küldözz!
5 Hangos fülemile gyönyörű szép kertbe zöld ágak között
csattog,
Én is, szegény rabod, új verssel kiáltok hozzád, hogy lelkem
buzog;
Mit vétettem, kérlek, hogy nem szánsz engemet, kinek szíve
háborog?
6 Érted, hogy elmentél, és elfelejtettél engem, szegény
árvádat,
Ily reméntelenül, szép személyed nélkül ne hagyj veszni,
szolgádat,
Emlékezzél rólam, fényes fejér rózsám, add már látni
magadat!
7 Szívem nagy szerelmét s titkon felgyúlt tüzét jelenteni
nem merem,
Mert ha megjelentem, nagy tüzemmel, féltem, hogy sokak eszét
vesztem,
Ha penig titkolom, csak magam fogyatom, mert belső tűz veszt
engem.
8 Török szép versekből szerelmese felől csak nemrégen
fordítá,
Igéről igére nem szinte teheté, de hertelen jobbítá,
Régi szörnyű kárán, ily veszett, bánkódván, Juliának ajánlá.
Ötvenhetedik
Frustra omnibus rationibus incendendae Juliae tentatis
ardentissima precatione eam in sui amorem alicere conatur
variis ad persuadendum exemplis allatis
Ugyan az elébbi nótára
1 Én édes szerelmem, egyetlenegy lelkem, mi haszon nekem
élnem,
Ha semmit nem segít, jómra fel sem indít az én esedezésem,
Sok könyörgésemre, szép leveleimre csak választ sem tész
nékem?
2 Lelkemnek fájdalmát, érted való kínját maga te így jól
látod,
De ingyen sem érzed, sőt inkább neveted, magadban csak
csúfolod,
Mondván: Hadd, hadd, úgymond, hiszem veszti nagy gond,
kínomot úgy mosolgod.
3 De mi hasznod vagyon sok könnyhullásomon, kétségbe mire
tartasz?
Mint mérget sok mézben, édes beszédedben gonoszt elegyítve
adsz,
Egyfelől édesgetsz, másfelől kesergetsz, csak bánatra
taszítasz.
4 Szép sólymok, vad rárók, kiket madarászók tanítanak,
viselnek,
Bánással, tartással, szóval, kiáltással, szelídek, kézre
jűnek,
Az erős kősziklák hevétűl az napnak romolnak, repedeznek;
5 Nincsen oly erős vas, kit tűzzel jó kovács ide-s-tova nem
hajthat,
Vérrel erős gyémánt, kit az acél sem bánt, végre mind
elhasadhat,
A piros márványkő, kit ver gyakor eső, csepegéstől
lyukadhat;
6 Téged penig, sólymom, én édes vad ráróm, az én sok kiáltó
szóm
Kezemre nem híhat, s csak úgy se lágyíthat, mint vasat tűz,
nagy lángom,
Sem mint márványkövet, kit eső csepeget, nem hathat
könnyhullásom.
7 Vérem hullásánál, ha hozzám hajlanál, tündöklő szép
gyémántom,
Arra is kész volnék, csak tőled érthetnék, végeznéd el már
kínom,
De mind sok írásom, szóm, siralmom, lángom, szolgálatom csak
károm.
8 Az én gyötrelmemre s Istenre tekintve indulj fel
szerelmemre,
Nagy háládatlanság miatt nyomorúság hogy ne szálljon
fejedre,
Vagy segélj meg immár, vagy végezz ki hamar, ne tarts tovább
kétségbe!
9 Az mennyei orcát, életem birtokát ha Isten neked adta,
Angyali ábrázat ha vagyon terajtad, mire vetsz engem kínra?
Mennybeliek szerint ennyi sok szörnyű kínt enyhíts meg jó
szolgádban!
10 Úristen, hogy lehet az kegyetlenségnek ilyen nagy szépség
fészke?
Ha az mennybeliek olyan kegyelmesek, térj te is kegyelemre!
Angyali orcádat mert te megalázod, ha űzsz számkivetésre.
11 Színed dicsősége most ez új versekre elmémet serkentette,
Képtelen nagy szépség, ki miatt szívem ég, mert már
elrekkentette
Buzgó szerelmedbe, kiben, mint tömlecbe, sírva ezt
éneklette.
Ötvennyolcadik
Videns Juliam nec oratione nec ratione in sui amorem
inflammari posse, questubus miser coelum, terras et maria
implet, pollicens indignabundus se nullum carmen Juliae
gratia deinceps cantaturum
1 Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok
palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal újult jó illatú föld tája,
Csudákat nevelő, gályákat viselő nagy tenger morotvája!
2 Mi haszon énnekem hegyeken-völgyeken bujdosva
nyavalyognom,
Szörnyű havasokon fene párduc módon kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban holtig csak
nyomorognom?
3 Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit mi haszon, hogy
bejárom?
Emberek nem lakta földön ily régolta mi jutalmamot várom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet, mind búm, kínom csak
károm.
4 Sokszor vadászással, szép madarászással én mind csak azon
voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet, szívemben mint
megoltsam,
De semmit nem nyertem vele, sőt vesztettem, mert inkább
égtem, gyúltam.
5 Mert valahol járok s valamit csinálok, elmémbe mind ott
forog
Julia szép képe, gyönyörű beszéde, lelkem érte forr, buzog,
Valahova nézek, úgy tetszik szememnek, hogy mind előttem
mozog.
6 Noha felmetszette szívem közepette Cupido neki képét
Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével, de mégis szép
személyét
Nézni elűz engem, noha nyilván érzem, hogy csak vallom
gyötrelmét.
7 Más kegyes is engem szeret, de én őt nem, noha követ nagy
híven,
Azért, mert az Isten, csudául nagy bölcsen, csak Juliára
éppen
Minden nagy szépséget ez földön úgy szerzett, hogy senki
szebb ne legyen.
8 Ó, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt igen hamis szerelem!
Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz utánam
szerelmesen?
S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz engem, aki
megnyerhetetlen?
9 De te törvényidnek, noha csak vesztenek, kételen kell
engednem,
Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél mert Juliának engem,
Kínját, hiszem csuda, hogy mintha jó volna, oly örömest
viselem.
10 Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe magát akartva
üti,
Nem gondolván vele, hogy gyertyaláng heve meg is égeti,
süti,
Szívem is ekképpen Julia szenében magát örömmel fűti.
11 Hatalmas szemei, haragos beszédi engem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél mégis inkább
tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz, hogy tart
számkivetettnek.
12 De ám akar medgyen velem bár szerelem, szabad legyen már
vele,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe, hogy amint
felmetszette
Juliát szívemben, szinte úgy versemben is tessék meg szép
képe.
13 Hideg lévén kívül, égvén penig belül Julia szerelmétűl,
Jó hamar lovakért járván Erdély földét nem nagy fáradság
nélkül,
Ezt öszverendelém, többé nem említvén Juliát immár versül.
Ez az Juliáról szerzett énekeknek a vége
Ötvenkilencedik
Következik más, Zsófi nevére
1 Szerelem istene, Venusnak ereje most meg megkörnyékezett,
Elmém nagy bánatban, szívem is új lángban egy szép szűz
miatt veszett,
Kit elébb is láttam, de reá nem gyúltam, mert így, mint
most, nem tetszett.
2 Ó, véghetetlen kín, kit angyali szép szín víg szívemre
bocsátott!
Immár orvosságot hol leljek gyógyítót búm ellen, ki rám
jutott,
Ha súlyos szerelem kínnal sujtol engem, s búra ismét
fordított?
3 Fekete gyászába, mint sűrű árnékba liliom, úgy fejérlik,
Szép piros orcája, fekete zománcba mint rubin, úgy
tündöklik,
Slejt öltözetében, mint a sovány böjtben Mária képe, úgy
fénlik.
4 Igazán görögöl nevet keresztségből adtak szép személyére,
Méltán Zsófi neve azért, mert bölcs esze vagyon neki
mindenre,
Tud fedni szerelmet, noha igen szeret, nincsen gonosz
hírére.
5 Áldott Venus asszony, kinél nyilván vagyon lelkem súlyos
gyötrelme,
Jó szolgálatomért, nagy kínvallásomért gyújts fel ezt
szerelmemre,
Régi sok búm után hadd élhessek vígan evvel immár kedvemre!
6 Mikor fényes bogár Szent Iván hóban jár a nyárnak
közepében,
Ajánlván lelkemet akkor egy szép szűznek áldozatul kezében,
Szerzém ezt versekben az másfélezerben és az
nyolcvankilencben.
Hatvanodik
Az Doklei sem še divi_icom bila nótájára, vagy amaz lengyel
nótára: A pod liesem
Bécsi Zsuzsánnáról s Anna-Máriáról szerzette
1 Az Zsuzsánna egy szép német leán,
Bécsben lakik Tiefengrab utcáján,
Piros rózsa tündöklik orcáján,
Szép kaláris tetszik az ajakán,
Kit sok vitéz kíván
Szép voltát csudálván,
De csak heában szeretik sokan.
2 Vagyon ennek egy szép atyjafia,
Kinek neve víg Anna-Mária,
Sok jó úrfi csak azt síja-ríja,
Mert, mint nénje, szép, s nincs semmi híja:
Arany színű haja,
Mint egy gyöngy az foga,
Tiszta mézzel foly ő édes szava.
3 Egy társommal midőn én ballagnék,
Szerencsére reájok találék,
Rájok nézve ottan felgerjedék,
Jó társom is szerelemben esék;
Ők ottan éleszték,
Kedveket jelenték,
Velek azért mi megesmerkedénk.
4 Kezet fogván egymással azontúl,
Házban lépénk mindnyájan utcárúl,
S mint az méhek szegfű szép virágrúl,
Mézet szedénk egymás ajakárúl;
Minden bánatunktúl
Ott mi esénk távul,
Hogy szerelmet nyerheténk egymástúl.
5 Többet szólnom dolgunkról nem szükség,
Elég, hogy megvolt minden édesség,
Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség,
Ékes beszéd, tréfálás, nevetség,
Ki ugyan nem elég
Bús szívemnek, mert ég,
De versemben itt legyen immár vég.
6 Kurta oktáván a sovány böjtben,
Pozsony városából kimentemben
Szerzém ezeket ilyen versekben
Táncnótára egy kisded énekben,
Az másfélezerben
És nyolcvankilencben,
Hogy bécsi virág juta eszemben.
Hatvanegyedik
Egy katonaének,
In laudem confiniorum
Az Csak búbánat nótájára
1 Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az
végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan
él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves
mindennél.
2 Ellenség hírére vitézeknek szíve gyakorta ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is, csak jó kedvéből is vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér
lecsordul.
3 Veres zászlók alatt lobogós kopiát vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt távol az sík mezőt széllyel nyargalják,
nézik;
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép
mindenik.
4 Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak, hogyha trombita
riadt,
Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll, nyugszik reggel,
hol virradt,
Midőn éjten éjjel csataviseléssel mindenik lankadt s fáradt.
5 Az jó hírért-névért s az szép tisztességért ők mindent
hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak,
Midőn, mint jó sólymok, mezőn széllyel járók, vagdalkoznak,
futtatnak.
6 Ellenséget látván örömmel kiáltván ők kopiákat törnek,
S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan
megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá térvén űzőt sokszor
megvernek.
7 Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló
palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradtság
múlatságok.
8 Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket
szednek,
Viadalhelyeken véresen, sebesen, halva sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt
testeknek.
9 Ó, végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerteszerént vagyon mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten
mezőkbe!
Még vadnak ennéhány Istenhez való énekek, kiket a
psalmusokból is, magátúl is szerzett, ki mindenestül is tíz,
azok más könyvben vadnak, nem is adja azokat ki, meddig több
psalmust nem fordít meg azokhoz. Azért e világi éneket a
Jephtes históriájátúl elválva, ki még nem kész, [...]
[Hatvankettődik]
Amatorum carmen
De virgine Margareta
1 Vitézek karjokkal, kígyók fulákjokkal, bikák szarvokkal
sértnek,
Körmökkel szép sólymok, foggal oroszlányok szaggatnak, az
mit érnek,
Csak az szép leányok s az basiliscusok, hogy a szemekkel
ölnek.
2 Azminthogy újobban engemet is mostan egy nevendéken szép
szűz
Két fekete szemmel, mint fényes fegyverrel, már szörnyű
halálra űz,
Kit hogyha reám vét, gerjeszti szerelmét bennem, ki úgy ég,
mint tűz.
3 Mely tűz hogy engemet még hamuvá nem tett, senki nem
csudálhatja,
Fulgosius amint a nagy csudákról írt, valaki azt meglátja,
Holott nagy csudául ír szarvasbogárrúl, s bizonságát is
adja,
4 Hogy vadnak bogarak, kik láng között járnak, szárnyon
szépen repülnek,
S nemcsak meg nem égnek, de ottan elvesznek, mihent lángból
kikelnek;
Így tűz engemet is éltet, ha emészt is, s nem hagy veszni
éltemnek.
5 Mely szerelmes tüzem, hogyha eddig engem nem szárazgatott
volna,
Könnyhullásom miatt, mint egy folyó patak, mind elcsorgottam
volna,
De viszont könyvemnek köszönöm, hogy élek, mert tüzemet az
oltja,
6 Hogy mind el ne fogynék, de csendesen égnék kevesebb
gyötrelemmel,
Csak képes örömmel, jó gyönyörűséggel, szeretőm szerelmével,
Ki nekem elég kincs, mert világon jobb sincs, mint édes
keserűvel.
7 Igyenesen felnőtt, szép nyers ciprusvesszőt jegyez mert ő
termete,
S kalárist kis szája, rózsát szép orcája, mézet ereszt
beszéde.
Kivel mit gondolok, hát ha szegény vagyok is, ha élek
kedvemre!
8 Sok kincs, nagy gazdagság, pénz, marha, uraság bár mind
azoké legyen,
Akiket fösvénység, nagy telhetetlenség gyötör
szüntelenképpen,
Én az kis értékkel ha tűrök jó kedvvel, hiszem, nincs senki
ellen.
9 Hónál fejérb lábát zöld pázsiton harmat ha néha
nedvesíti,
Hogy mezítláb járván csak mulatságában szép virágit
csipkedi,
Akkor bokrok megül nézvén, szerelmétűl égek, örülvén neki;
10 Mert hogy bölcs versekre gyengén énekelve ereszti ki
szózatját,
S hol gömbölő nyakán, s hol jól termett vállán terengeti
szél haját,
Midőn gondolkodván, kertében ballagván köti szép koszoróját,
11 Már ezután azért ez egészségéért sok jó kopia romol,
Vitézek homlokán szablya miatt gyakran szerelméért vér omol,
Mert ez az a virág, ki miatt barátság társok között
felbomol.
12 Szent Lőrinc nap után az ezerötszázban és az
nyolcvankilencben,
Remete módjára havasok aljába élvén, szerzék versekben
Arról, ki oly, mint hölgy, s kinek neve szép gyöngy a bölcs
deáki nyelvben.
[Hatvanharmadik]
Colloquium octo viatorum et deae Echo vocatae
Ugyanazon nótára
1 Nyolc ifiú legén minap úton menvén egy erdőben jutának,
Estve felé lévén tréfálván, beszélvén, ők egymásnak
mondának:
Vegyünk szót Echótól, mond, mi mátkáinkról, mondja nevét
azoknak!
2 Credulus az első, lőn azért elkezdő, s monda nagyon
kiáltva:
Echo, de kicsoda, aki sok kínomba most megvigasztalhatna?
Kérlek, mondd meg nevét, kit mint idvösségét, bús lelkem úgy
kív[ÁNNA!
3 Mosolyog magában Credulus ezt hallván, s rajta csak
csudálkozik;
Őutána azért tőn az ilyen kérdést, ki társaság közt másik:
Ki fagyott elmémhez, mond, mint víz nagy dérhez, télben jég
amik[OR SÍK?
4 Harmadik is monda nagy hangosan szólva mindenek
hallotára:
Echo, jó asszonyom, kinek régi kínom vagyon nyilván tudtára,
Kérlek, hogy nevezd meg, kicsoda lelkemnek javával tölt
ko[SÁRA?
5 Szavát elereszté, negyedik is kezdé el Echóhoz kérdésit
Szép szerelmeséről, kihez gerjed belől, s kit szíve szerint
óhít:
Szörnyű kára után nevezd meg, mond, nyilván szeret lelkem
im[MÁR KIT?
6 Ezután ötödik, ki mentűl kisebbik, Credulus atyjafia,
Mindjárt előszóla, felszóval kiáltva Echót nevezi, híja:
Ki az, kire engem gyújtott, mond, ily igen Venus futo[SÓ
FIA?
7 Hatodik Aminta, előálla, monda, mert veszett, alég várja,
Hogy szent nevét hallja annak, ki ő langja, s kinek javát
akarja:
Hát annak ki neve, mond, aki szerelme szívemet kínnal
[MARJA?
8 Szóla hetedik is, kinek neve Tyrsis, s ki hazáját elhadta
Azért, hogy egy kegyes, akihez szerelmes, szerelmét
megtagadta:
Régoltától fogva szerelem kínjába engem, mond, ki sí[KATA?
9 Utolsó a Montán, kinek édes társán való nagy bánat árta,
Nagy fohászkodással így szóla Echóval, jutván eszébe kára:
S annak tudd-é nevét, mond, kiért szívem ég, s ki ez sok
kínban [MÁRTA?
10 Egy szegény szarándok, régi barátotok éneklette ezt
nektek,
Kik a magyar nyelven való versszerzésen egymással
vetekedtek,
Kit a nagy hamisság és háládatlanság föld szélére kergettek,
11 Az másfélezerben és nyolcvankilencben Szent Bertalom nap
után,
Világ határira való bujdosásra keservesen indulván
Édes hazájából, jóakaróitól siralmasan búcsúzván.
[Hatvannegyedik]
Animum ingratitudine amatae moerentem ipsemet solatur
Ad notam: Minden állat dicsér, Úristen, tégedet etc.
1 De mit gyötresz engem most, keserves lelkem?
Nincsen annélkül is elég sok veszélyem,
Hogy te is oly búval keserítesz engem,
Kin csak örül, tudod, édes ellenségem?
2 Ha hozzád hajlana, mégsem volna csuda,
De az lehetetlen, bár maga kívánna,
De magad jól tudod, hogy nem is kívánja,
Azért felejts el, mert nincs több orvossága.
3 Ily háládatlanság nemcsak rajtad esett,
Sámson is csak szép Dalila miatt veszett,
Ellenség kezében Fulviust mi ejtett,
Ha nem felesége, kivel ő sok jót tett?
4 Egyéb bűn jutalmát az fejedelmekre
Bízta Isten, ez földi törvéntevőkre,
De az háládatlanság szörnyű vétkére
Maga visel gondot megbüntetésére.
5 Azért bízd őreá bosszúd megtorlását,
Higgyed, megmutatja rajta is ostorát,
Feledékenséggel viseld szíved kárát,
Mert az nyerhetetlen, másnak adta magát.
6 Lám, mind szívet, elmét, Isten nem rosszt adott,
Hát miért kesergesz? Ne hadd el magadot!
Szemérem ez tőled, ki másnak tanácsot
Szoktál gyakran adni, hogy bú így meghajtott!
7 Ébredj fel azért már keserves sok búdból,
S ne gondolkodjál ez rút bosszúállásról,
Bizoníts evvel is meg, hogy szereted jól,
Mert nem illik hozzád, hogy róla gonoszt szólj.
8 Háládatlanságán sírván szeretőmnek
Mostan szerzetteték tőlem ez kis ének,
Kiben az a tanács legyen mindeneknek,
Hogy senki ne higgyen soha szerelmének;
9 Indulnak oly könnyen mert ők ide-s-tova,
Mint szinte aszú ág szél fuallására,
Böcsülik maguk közt s tartják legnagyobbra
Azt, aki közülünk többet ejtett búra.
[Hatvanötödik]
Szarándoknak vagy bujdosónak való ének
1 Pusztában zsidókat vezérlő jó Isten,
Ki előttök mentél tüzes oszlopképben,
Ígéret földére vezérelvén szépen,
Kalauzok voltál minden szerencséken;
2 Te adtál csillagot három szent királnak,
Vezérül is angyalt ifjú Tóbiásnak,
És Heródes előtt futó Máriának,
Te voltál vezére minden szarándoknak;
3 Könyörgök, nekem is hogy légy már vezérem,
Mert ím, bujdosni űz nagy bú és szemérem;
Én Istenem, ebben ne vesszen el vérem,
Őrizz meg gonosztól, felségedet kérem!
4 Építs fel elmémet az jó bölcsességgel,
Szívemet peniglen hittel, merészséggel,
Bujdosó fejemet törödelmességgel
S te adtad lelkemet buzgó könyörgéssel!
5 Jártomban-költömben hogy csak reád nézzek,
Búmban, örömemben reád figyelmezzek,
S jó, gonosz szerencsét csendesen viseljek,
Soha semmi helyen el ne felejtselek;
6 Hogy bujdosásom ideje tölte után
Én édes hazámban térjek ismét vígan,
Mindazokat jó egészségben találván,
Akik szomorkodnak éntőlem búcsúzván.
7 Felejts el annak is háládatlanságát,
Aki most erre vett engem, régi rabját,
Ámbár élje vígan felőlem világát,
Csak énbennem olts meg nagy szeremlem lángját!
8 Én édes hazámból való kimentemben,
Szent Mihály nap előtt való harmad hétben,
Az másfélezerben és nyolcvankilencben
Az ó szerint, szerzém ezt ilyen énekben.
[Hatvanhatodik]
Valedicit patriae, amicis iisque omnibus quae habuit
carissima
a Minden állat dícsér nótájára
1 Ó, én édes hazám, te jó Magyarország,
Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!
2 Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokat veti,
Istennek ajánlva legyetek immár ti!
3 Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak,
Az kiknek hátokon az jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek, s hol penig szaladnak,
Adassék egészség már mindnyájatoknak!
4 Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
Katonatalálmány, új forma ékesség,
Seregben tündöklő és fénlő frisseség,
Éntűlem s Istentűl legyen már békesség!
5 Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
Maradjon nálatok jó emlékezetem,
Jusson eszetekbe jótétemről nevem!
6 Vitéz próba helye, kiterjedt sík mező,
S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
Kit az sok csata jár, s jószerencse leső,
Legyen Isten hozzád, sok vitézt legelő!
7 Igaz atyámfia s meghitt jó barátim,
Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
Ti jutván eszembe hullnak sok könyveim,
Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!
8 Ti is, angyalképet mutató szép szüzek
És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
Kik hol vesztettetek, s hol élesztettetek,
Isten s jó szerelem maradjon veletek!
9 Sőt te is, ó, én szerelmes ellenségem,
Hozzám háládatlan, kegyetlen szerelmem,
Ki érdemem .........................
.....................................
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ti penig, szerzettem átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek,
Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.
Valahány török bejt, kit magyar nyelvre fordítottak
Álem çiçeŔi derer isen bir güle deŔmez,
Sohbette güzel olmaz iken bir pula deŔmez.
Interpretatio quam in Iuliam retorsit:
Ez széles világon mennyi virág vagyon, mindaz sem ér egy
rózsát,
Az oly vendégség is, kiben egy kegyes sincs, mindaz sem ér
egy bapkát,
Én is minden szűznél, ki ez világon él, feljebb tartom
Juliát.
*
Bana geda diyenler, devletli han+m yok mudur?
Yoksa ben ćdem deŔil miyim, ya can+m yok mudur?
Interpretatio cum ornatu:
Ti, kik szegénységet én szememre vettek, én hiszem, azt
tudjátok,
Hogy a vidám szemű s vékony szemöldökű kegyes rabja nem
vagyok;
S hogy ember sem vagyok, s lelkem is egy szál sincs, talán
azt alítjátok?
*
Yine ebrular+n kurmuý keman+,
Atar gamz+n oku, can+m niýan+,
Yoluna komuýum ben cism i can+,
Sever dilber beni, ben dćhi an+.
Ismét felvetette szemöldök íjébe szép szemének idegét,
Kiből tüzes nyilat szívemre ő bocsát, lővén, mint feltett
jegyét;
De bár vesszen fejem, tudom, szeret engem, szinte mint én
személyét.
*
Nigćra sende hatm olmuý güzellik, tazelik, terlik,
Beni bu gam bucaŔ+nda koyas+n, bu mudur erlik?
Tebenned, Julia, mind világ csudája épen megtetszik:
szépség,
Ékesség, édesség, eszesség, szelédség, udvari gyönyörűség;
De hogy búmban így hadsz, s csak még ingyen sem szánsz, az-é
a jó emberség?
*
Beni cevriyle öldürse demem ol yćra kanl+d+r,
Helćl olsun ana kanim güzel [...] kanl+d+r.
Ha nagy haragjában megöl is Julia, mégsem mondom
gyilkosnak,
Azért mert csak őtet, senki nem egyebet vallok én
asszonyomnak,
Mint örökös úr bír lelkemmel, ha rá sír, hogy véget nem vet
búmnak.
*
Dedim ol ýah güzele: var m'ola bir mah bedeli?
Gül gibi güldü, dedi kim: ya ne sand+n be deli?
Egykor szép Juliát látván, hogy ő magát szép tükörébe
nézné,
Kérdém: ez világra ily szépséget másra Isten vallyon adott-
é?
Mosolyga s felele: Ily szép ki lehetne, mond,
megbolondultál-é?
*
Kimseler görmüý deŔildir tenden can+n gittiŔin,
˘llć ben gözümle gördüm, iýte can+md+r giden.
Mikoron kirepül lélek beteg testbűl, soha senki nem
látta;
De az én szerelmem, ki olyan, mint lelkem, hogy fejemet
elhadta,
Most szemem jól látta, de vélni sem tudta, hogy magát másnak
adta.
*
Dilber demiý ki: mail olanlar belćmüze
Lćy+k m+d+r ki kail olalar cefamüze?
Egykor szép Julia magába így szóla, mond: Kik engem
szeretnek,
Egyaránt való jót méltó-é, hogy azok mind fejenként
vegyenek?
Nem, mert nem igazság, hanem a boldogság adassék már csak
ennek.
*
˘ benim gül yüzlü yćr+m, dünyam+ zindan eyleme,
Áý+Ŕ+n+ tepeleyip kan üstüne kan eyleme.
Vakit olur rakîp gelir, düzersiniz sohbetini,
Sak+n ki sensin ol vakt+, kollar+ divan eyleme.
Rózsa színű lelkem, én édes szerelmem, ne kösd meg
világomot,
Szánj engem, rabodat, ki tűröm kínodat, nézd, kérlek,
nyavalyámot,
Más ölében ne dőlj, hanem inkább megölj, hogysem úgy többíts
búmot!
Célia-versek
[Első]
(1)
....................................................
Kit csak azért mível, hogy ismét nagy tűzzel veszesse el
életem,
Hozzám azért most láss, Mars, Diana, Pallas, most legyetek
mellettem!
(2) Cupido, nyiladnak magam vagyok-é csak célül
támasztott jele?
Csak az én szívem-é, senki nem egyébé nagy szenednek
tűzhelye?
Csak az, ő így szóla, s ha bánod, tégy róla, úgymond, ha jóm
nem kelle.
(3) Megadtam magamot, kösd meg bár karomot
rabszíjaddal, Cupido,
Csak fejemet ne vedd, életemet szenvedd, ne járjak úgy, mint
Dido,
Ki hogy csalatkozék, tőrben bocsátkozék: segélj, szerelmet
szító!
[Második]
Ugyanakkor, hogy megkedveli Céliát, ekképpen könyörög
mindjárt neki, hogy kegyes szemeit reá vetvén, vegye be
szerelmében s vidám jó kedvében
1 Két szemem világa, életem csillaga, szívem, szerelmem,
lelkem,
Kinek módján, nevén, szaván, szép termetén jut eszembe
énnekem
Régi nagy szerelmem, ki lőn nagy keservem, végy szerelmedben
engem!
2 Reménlett jóm, kincsem, mi örömmel hintsem én ez árva
éltemet,
Ki csak terajtad áll, s nálad nélkül halál, csak tőled vár
kegyelmet,
Hogyha utálod azt, ki téged néz s virraszt, s magánál inkább
szeret?
3 Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek, harmaton hogy
nap felkél,
Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad reggel, hogy
elmúlt éjfél,
Újul zöld bokor is, de nekem akkor is gondom csak merő
veszél.
Harmadik
Kiben köszöni Cupidónak hozzá való kegyelmét, tudniillik
hogy Céliát szerelmére felgerjesztette, s kezében adta
Azon nótára
1 Kegyelmes szerelem, ki ily jól tél velem, áldott legyen
te neved!
Veszendő voltomban hogy segélél mostan, hála legyen teneked!
Kérlek, panaszimért, ki téged gyakran ért, jódat rólam el ne
vedd!
2 Keserves fájdalmim, gyötrő gondolatim, távozzatok el
tűlem,
Kik mind éjjel-nappal csak búval-bánattal forgottatok
körülem,
Mert megkegyelmezett, s minden jót végezett Célia énfelűlem.
3 Ez föld szép virágja, éltető illatja hogyha szívemre
hatott,
Miért szomorkodjam, s vígan mért ne lakjam, mért viseljek
bánatot?
Hiszem elég eddig, az míg nem voltam víg, hadd éljek már jó
napot!
4 Az ország csillaga, szerencsés világa hogyha fejemre
terjedt,
Nekem szolgál, fénlik, más elől eltűnik, csak egyedül rám
gerjedt,
Ha mi bút rettegek? Miért nem örvendek? Lám, nem érzek kínt
s terhet!
5 Ez világ minékünk, kiben mi most élünk, vendégfogadó
házunk,
Kiben ha ma lakunk, vagy jót vagy bút látunk, de holnap meg
kimúlunk,
Azért azon legyünk, az míg tart életünk, legyen víg telünk-
nyarunk!
Negyedik
Kiben az Célia feredésének módját írja meg, annak felette
penig termetéről, magaviseléséről és szépségéről is szól
1 Csudálván egy ferdőt, ki felette nagy gőzt magában
eresztene,
Ferdős okát mondja: Ez, úgymond, nem csuda, mert Célia ül
benne,
Kinek mezítelen testére szerelem gerjedvén, füsti menne.
2 Mint az kevély páva verőfényen hogyha kiterjeszti
sátorát,
Mint égen szivárván sok színben horgadván jelent esőre órát,
Célia oly frissen, új forma sok színben megyen táncban
szaporát.
3 Mint nap szép homállyal fejér felhő által verőfényét
terjeszti,
Oly gyenge világgal vékony fátyol által haja színét ereszti
Célia befedvén, s mellyén tündökölvén drága gyémántkereszti.
4 Támadtakor napnak, mint holdnak, csillagnak hogy enyészik
világa,
Úgy menyek-szüzeknek, mint az szép füveknek vész szépsége
virága,
Mihent közikben kél Célia, az kinél égnek nincs szebb
csillaga.
Ötödik
Kiben az Célia szerelméért való gyötrelméről szól,
hasonlítván az szerelmet hol malomhoz s hol haranghoz
1 Mely csuda gyötrelem ez, hogy a szerelem búmra most
malommá lett,
Hol, mint gabonáját, engemet, szolgáját szép Céliával őrlet,
Siralmam patakja az kereket hajtja, kin lisztté létig töret.
2 Ím, az nagy szerelem miatt búsult lelkem már szinte
haranggá lett,
Kit szerelem bennem félen vér ellenem, rám támadván
amellett,
Azért kong jajszóval, zúg fohászkodással szegény, nyugalma
helyett.
3 Mint egy kristálykövet soha el nem törhet, noha éget,
verőfén,
Úgy az én szívemet, noha vall gyötrelmet, el nem rontja
tüzes kén,
Csak gyúl szegény s hevül, mert szertelenül fűl, mint
kristály, kit süt hév szén.
In eandem fere sententiam
1 Kiáltok, csak bolygok, mint megszélhüdt ember,
Mert belől égek, mint tűzben száraz kender,
Gondom, búm, veszélyem véghetetlen tenger.
2 Paradicsombeli szépség ábrázatja,
Virágzó szép tavasz képe állapatja;
Szépségnek, s nemcsak szépnek magát mondhatja.
Hatodik
Kiben az szeretőjétől való elváltán kesereg, féltvén, és itt
az lelkéhez is hasonlítja
1 Az mely keresztyén hív, s kiben nincs hamis szív, lelkét
ördögtől félti,
Nem csuda, én is hát hogy féltem Céliát, midőn gonosz
késérti,
Mert csak ő az lelkem, csak ő jóm énnekem, éltemet ő segéti.
2 Ó, siralmas szállás, kit keserves válás szegény fejemnek
rendelt!
Immár hova legyek, s ölemben kit vegyek, ha számtalan bú
terhelt?
Ó, szerencsétlen nap, ki elragad és kap attól, ki híven
kedvelt!
3 Szerelmesétől vált nem csuda, az halált hogyha fejére
kéri,
Mert bújában halál orvosságot talál, fájdalma végét éri,
De az szörnyű válás végtelen kínvallás, szívét örökké sérti.
Hetedik
Kiben az kesergő Céliáról ír
1 Mely keserven kiált fülemile, fiát hogyha elszedi
pásztor,
Röpes ide-s-tova, kesereg csattogva bánattal szegény akkor,
Oly keservesképpen Célia, s oly szépen sírt öccse halálakor.
2 Mint tavasz harmatja reggel ha áztatja szépen jól nem
nyílt rózsát,
Mert gyenge harmattúl tisztul s ugyan újul, kiterjeszti
pirosát,
Célia szinte oly, hogyha szeméből foly könyve, mossa
orcáját.
3 Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll, fejét földhöz
bocsátja,
Úgy Célia feje vagyon lefiggesztve, mert vagyon nagy
bánatja,
Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve, vagy mint
tavasz harmatja.
Nyolcadik
Kiben a maga ok nélkül való gyanúságában bánkódik
1 Ó, én bolond eszem, ki ezt cselekeszem hamis
gyanúságommal,
Kiért méltó volnék, hogy halált kóstolnék, ezt mívelvén nagy
jómmal.
Már mint leljem kedvét, ha éltig csak rám vét keserves
siralommal?
2 Átkozott gyanúság, kétséges bosszúság, gyógyíthatatlan
méreg,
Ahova te beférsz, onnan nehezen térsz, odaragadsz, mint
kéreg,
Éteted mérgeddel, kit szerelem legel, a pokolbeli féreg!
3 Nemz téged álnokság, szó, hír és hazugság, tart esztelen
bolondság;
Segít értetlenség, nevel hertelenség, nem nyughatol,
gonoszság;
Temiattad elvész, ki hinni gyorsan kész, s kiben nincs jó
okosság.
4 De az ki okosan s elébb bizonyosan szónak végére megyen,
Vagy maga gondolja, vagy mástúl megtudja, minek mi oka
legyen,
Ezt bezzeg nem bántod, mert magad is látod, hogy erőd
kicsint tegyen.
5 Szép Procrist te régen vesztvén szörnyűképpen halálra
eresztetted,
Szép Deianirával nem akaratjával Herculest elvesztetted,
Most is hol szerelem, lesz ott szűgyötrelem, hol fészkedet
verheted.
6 Távozzál el tőlem, mert elhidd felőlem, hogy csak heába
furdalsz,
Az igaz szerelem lakik együtt velem, csak kár, hogy így
ostromlasz;
Távozzál hát tőlem, vessz el már előlem gonoszság, mert
megrontasz!
In eandem fere sententiam
1 Vétettem ellened, kételkedvén benned, lelkem, ó, szép
Célia,
Könyörgök, vétkemnek miatta kedvednek rajtam ne legyen híja,
Medgyek, ha elveszek, ha hamuvá leszek kemény haragod mia?
Kilencedik
Kiben Juliához hasonlítja Céliát minden állapatjában,
Cupidóval is feddik, hogy (holott hazájából is ő kergette
ki) ott sincs nyugalma miatta
1 Julia szózatját, kerek ábrázatját Cupido úgy muatatja
Célia beszédén, örvendetes képén, hogy mikor szemem látja,
Juliának véli, mikor tekintéli, mert szívemet áltatja.
2 Egyenlő két rózsa, kinek mind pirosa, állapatja, színe
egy,
Sem egy ágon termett, kit zöld levél fedett, nem hasonlóbb
két ért meggy,
Mint ez Juliához, kinek szép voltához gerjedek, mint Aetna-
hegy.
3 Átkozott Cupido, szerencsémet rontó, régi nagy
ellenségem,
Hazámból kiűzél, ide is rám jüvél, érd bátor immár végem,
Csak tüzedet ne szíts, szívemben se többíts régi szerelmes
mérgem!
4 Dühös, elégedjél, amint kikergettél engemet szép
hazámból,
Elégedjél, kérlek, itt is, az mint félek, ne űzz ki
nyugalmamból!
Mi jutalmod bennem, ha esem tüzedben? Mi hasznod
nyavalyámból?
5 Virága éltemnek, akinek örüljek, teljességgel elszáradt,
Vidám kedvem helyett, kiből vészek mellett kétszer üszög rám
áradt,
Siralmas káromon való nagy panaszom miatt nyelvem elfáradt.
6 Immár zászlód alól kiköltem, sőt távol járok nagy
seregedtől,
Mert kis haszon mellett tűrnöm sokat kellett, míg vártam te
kezedtől,
Immár uram is más, Pallas és vitéz Mars, kik mentenek
tüzedtől.
7 Gondolkodván rajta csak té-tova hajta fejet Cupido
szómon.
Monda: Szegény bolond, Mars-é te gyámolod? Hát hol az én
hatalmom?
Ketten csak ti vadtok, kik semmit nem adtok én
bosszúállásomon?
8 Azelőtt is maga Mars, meggondolhatsza, mint járt egyszer
miattam,
Mikor kedve ellen merő mezítelen mindennek látni hadtam,
De az mint esmerem, nem gondoltok velem, de megmutatom
magam!
9 Medgyek? Hová legyek? Jobb-é, hogy engedjek? Mert se Mars
Cupidónak
Nem árt vitézséggel, sem Pallas elmével úgy mint
világbírónak,
No tehát engedek, mert vele sem érek én is hát ez rontónak.
Tizedik
Kit egy citerás lengyel leányról szerzett
1 Szít Zsuzsánna tüzet szívemből magára,
Cupidóval űzet szerelme dolgára,
Mert kis szája, szép orcája, mint pünkösdi új rózsa,
Fényes haja nap csillaga vagy sárarany sárgája,
Vékony derekacskája.
2 Mutat angyali fént szerelmes szemével,
Piros angyali szént szerelmes szenével,
Ha hozzá int, vígan tekint, szívemben örömet hint,
De ha megint úgy néz, amint kit gyűlöl szíve szerint,
Ottan érzek súlyos kínt.
3 Kegyes ábrázatja én aránzó célom,
Citeraszózatja búm rontó acélom,
Venus fattya lelkem hatja, ha szózatját hallhatja,
S ha láthatja, nincs bánatja, búmot mind elmúlatja,
Hogy jó kedvét mutatja.
4 Kártyát játszván velem, vet szívet tromfomra,
Kit az bölcs szerelem így magyaráz jómra,
Mondván: Ne félj, sőt vígan élj, mert tied az szép személy,
Veres levél tromfodra kél, csak azért, hogy jót reménlj,
Semmi gonoszt te ne vélj!
5 Mert már neked adta nagy szerelmű szívét,
Viszont nála hadta szívedet, ő színét;
Így tőled vett szíven szívet, kit tart mint drágakövet;
Örül s nevet, s vígan követ téged, mert lát víg kedvet,
Kit régen eszében vett.
6 Így volt akaratja, hogy megnyilatkozzék,
Vagy immár barátja, ne félj, hogy változzék.
Megemlítsen és segítsen, gyakran örömmel hintsen,
S rád tekintsen s ne felejtsen, kinél több jód már nincsen,
S kit nem adnál sok kincsen.
7 Lengyel szép Zsuzsánna vervén citeráját
És mondván utána gyönyörű nótáját:
Eszem vesztve, eltévesztve, szerelmében sillyesztve,
Felgerjesztve és ébresztve, szívemet elrekesztve,
Belső tűzzel emésztve.
Az cortigianáról, Hannuska Budowskionkáról szerzett
latrikánus vers
1 Friss szép fejér póka, édes szűrő móka,
Porcogós Annóka, szerelemnek oka,
Mit haragszol? Hogy nem játszol velem, kivel egy fraj szól?
Ládd-é, víg, ki-ki táncol!
Saját kezű versfüzér
Az erdéli asszony kezéről
1 Ha szinte érdemem nincs is arra nekem, hogy ő engem
szeressen,
Csak áldott kezével, mint szép ereklyével, engem, mint kórt
illessen,
Legyek ferge rabja, bátor ne szolgája, csak szinte el ne
vessen!
Az maga elméjének gyors voltáról az szerelem miatt
1 Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, sok új vers,
mint sok hangya,
Arra, mert szüvemben gerjedez szüntelen szerelmed tüzes
langja,
Szózatod búm verő vigasságtételnek gyönyörű édes hangja.
Az Célia bánatjáról
1 Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll, fejét földhöz
bocsátja,
Célia szép feje úgy áll lefiggesztve, mert vagyon nagy
bánatja,
Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve, vagy mint
tavasz harmatja.
Bánja, hogy hajnalban kell az szerelmesétől elmenni
1 Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek, harmaton ha nap
felkél,
Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad reggel, hogy
elmúlt éjfél,
Újul zöld bokor is, de nekem akkor is dolgom csak gond, bú,
veszél.
Fulviáról
1 Lettovább Juliát, s letinkább Céliát ez ideig szerettem,
Attól keservesen, s ettől szerelmesen vígan már búcsút
vettem,
Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén
meggerjedtem.
Istenes énekek
Ennéhány Istenhez való énekek, kiket a psalmusokból is,
magátúl is szerzett
Hymni tres ad Sacrosanctam Trinitatem
Primus
Ad Deum Patrem, pro levamine malorum
1 Az Szentháromságnak első személye,
Atyaisten dicsőséges felsége,
Mind ez széles világnak teremtője,
Tekints reám, ilyen veszett szegénre!
2 Ments és vezess ki, Uram, az sok vészből,
Viselj gondot rólam, te árvád felől,
Ne szakadjak el tőled, Istenemtől,
Segélj, kiáltok csak hozzád egyedől.
3 Veszett fejemnek mert oly állapatja,
Mint hajónak, kit elvert tenger habja,
Nincs senki vezére, kormántartója,
Az sok vész közt csak az te kezed ója.
4 Reméntelen mindeneknél életem,
Látván vesztem, örül sok ellenségem,
Csóválván fejeket, csúfolnak engem,
Barátim is mind idegenek tőlem.
5 Gondod nincs rám, mert mindenik azt tudja;
Hogy eddig is éltem, ki-ki csudálja,
Ennek, úgymond, mely veszett állapatja,
Lehetetlen, hogy senki szabadítsa.
6 De mind ennyi sok háborúimban is
Érzi lelkem, hogy reménség kívül is,
Csudaképpen még kimentesz végre is,
Noha nem látom most egy csepp módját is.
7 Azért ez lelkem érzette sok jódat,
Ne halogasd megszabadításodat,
Mert ha elveszek is, Uram, mi hasznod?
Azzal ugyan nem öregbül hatalmod.
8 De ha megmentesz, ez jók következnek:
Egyik ez, hogy mindholtomig dicsérlek,
Másik meg ez, hogy azok is megtérnek,
Kik segedelmedről kétségben estek.
9 Terjeszd ki hát fényes orcád világát,
Szárazd azzal szemeim nedves voltát,
Mert csak te fényed siralmat száraszthat,
Búból menthet, jóra mindent fordíthat.
10 Nabugodonozort hét esztendőre
Vivéd ismét királyi felségére,
Megszánván, szemedet vetéd szegénre,
Azért tekints reám is, ily veszettre!
11 Kiért velem együtt földi kerekség
Dicsér téged, ó, mennyei nagy felség,
Veszendőnek ki vagy igaz segítség,
Dicsőségeddel rakva mind föld s mind ég.
Hymnus secundus
Ad Deum filium, pro impetranda militari virtute
1 Az Szentháromságnak, kinek imádkoznak, Christus, másod
személye!
Régi vitézeknek, roppant seregeknek győzhetetlen Istene!
Tehozzád kiáltok, ki katonád vagyok, vígy, kérlek,
vitézségre!
2 Régenten Dávidot, juh mellől az pásztort víd királyi
felségre,
Midőn Góliáttal, az nagy óriással megvíva szemtől szembe,
Kit reménség ellen csudálatosképpen adál neki kezébe.
3 Jó Makkabeusnak, Jephtének, Sámsonnak, Gedeonnak,
Juditnak
Eszet, bátorságot adál diadalmot, hogy vitézül járnának,
Midőn benned bízván, hadnagyságod után szerencsét
próbálának.
4 Most is vitézeknek te vagy bátor szívek, kik veled
dicsekednek,
De az kevélyeknek, kik mással kérkednek, csak szégyenvallás
helyek,
Mert kit te nem segélsz, szíve, esze elvész, hátat ad
ellenségnek.
5 Az te nagy nevedben én is most, Istenem, kötöttem fel
szablyámot,
Sok jó szerencséket várok csak tetőled, s vitézlő sok szép
jókot,
Mert nem fizetésért, sem gazdag prédáért járom, tudod,
utamot,
6 Hanem szent nevedért s az szép tisztességért, kiben
megkisebbítél,
Noha nem méltatlan, mert rút és számtalan bűnömért rám
gerjedtél,
De felejts el, kérlek, undok vétkeimet, lám, már eléggé
vertél.
7 Te vagy szál kopiám, te vagy éles szablyám, jó lovam
hamarsága,
Elmémnek vezére, karjaim ereje, én szívem bátorsága,
Bízván szent nevedbe, megyek örvendezve, bátran káromlóidra.
8 Csak tereád hadtam életemet, Uram, valamely helyen járok,
Bátorságot, eszet, sok jó szerencséket csak jóvoltodtól
várok,
Orcámról töröld el szép vitézségekkel szégyent, kit mégis
vallok,
9 Hogy vidám orcával, szép hálaadással én
felmagasztaljalak,
Ez széles világnak téged hadnagyomnak örömmel kiáltsalak,
Vérrel festett szablyát ki adsz olyanoknak, kik zászlód
alatt járnak.
Hymnus tertius
Ad Spiritum Sanctum, pro felici conjugio
1 Az Szentháromságnak harmadik személye,
Szerelemnek Isten szerint gerjesztője,
Az jó házasságnak ki vagy bölcs szerzője,
Szívek szentelője,
2 Szentlélek Úristen, te, ki jókat osztasz,
Megkeseredteket örömmel látogatsz,
Félelmes szíveket bátorsággal áldasz,
Siralmast vigasztalsz,
3 Régi szentek házasságát te szerzetted,
Az én szívemet is csak te ébresztetted,
Egy árva szép szűzhöz mostan gerjesztetted,
Érnem ezt engedted,
4 Könyörgök teneked, hogy szentelj meg engem,
Tulajdon templomod hogy lehessen lelkem,
Szeplő nélkül tiszta legyen én életem,
Lakozzál te bennem!
5 Add meg azt is társul énnekem boldogul,
Az kit mostan kérek tőled, én Uramtúl,
Hadd vehessek búcsút immár bánatimtúl,
Legyek víg ezentúl!
6 Áldj meg mindkettőnket igaz szerelemmel,
Jó ép egészséggel és szent félelemmel,
Kétség és versengés közülünk vesszen el,
Éljünk csendességgel!
7 Te regulád szerint hogy igazán élvén,
Hozzánk tartozókkal imádjunk, dicsérvén
Téged, vigasztaló Szentlélek Úristen,
Mindörökké, Ámen.
Egy könyörgés. Új
Az Oh kleines Kind etc. nótájára
1 Nincs már hova lennem, kegyelmes Istenem,
Mert körülvett engem szörnyű veszedelem.
Segedelmem, légy mellettem, ne hagyj megszégyenednem!
2 Vagy ha azt akarod, hogy tűrjem ostorod,
Csak rút szégyentől ódd fejemet, ha bántod,
Halálomot inkább elhozd, hogynem rútíts orcámot!
3 Áldj meg vitézséggel, az jó hírrel-névvel,
Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el,
Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel!
4 Ne gyalázzon engem kevély ellenségem,
Te légy, Uram, velem jótévő Istenem,
Nagy szégyenem ne viseljem tovább, s ne hagyj elesnem!
5 Kiért dicsérhessen lelkem mindenképpen,
Hogy mindenek ellen megtartottál épen,
Áldott Isten, hála legyen neked örökké, Ámen.
Psalmi 27.
Translatio ungarico carmine juxta Buchanani paraphrasin
Egy olasz ének nótájára.
1 Az én jó Istenem, ha gyertyám nekem minden sötétségembe,
S ha éltemet őrzi s fejemet menti, hát ki mint ijeszthetne?
Hahogy sok ellenség reám fegyverkezék, tőlök jóvoltából
megmente,
Rám dühödt szájokból kivőn ő markokból, rajtam mert ingyen
könyörüle.
2 Kiért áldom nevét és nagy kegyelmét, míg ez testben
élhetek,
Tőle ezelőtt is ez egyet, s most is kértem, hogy
ránézhessek,
Az imádság lelkét adja reménségét, hogy egyedül csak benne
higgyek;
Eszemet az Sátán ne hajtsa más után, szent cselekedetin
örvendjek!
3 Őt áldja énekszóm, versemre okom legyen csak ő énnekem,
Mert ő árnyékában és sátorában megtart, nem hagy elvesznem,
Mint erős kőszálra, viszen hatalmára, hol nem árthat sok
ellenségem,
Sőt noha úgy tetszik, hogy most is aluszik az Úr, de tőlök
megment engem.
4 Kiért én megállom nagy fogadásom s őtet holtig dicsérem,
Könyörülj énrajtam azért, jó Uram, s végy ki ez búból engem,
Emelj fel, Istenem, segélj, reménségem, mert csak benned
bízik bús lelkem,
Szemem csak reád néz, félvén, hogy majd elvész, ne hagyj,
reménlett idvösségem!
5 Ne hagyj ez sötétben, s ne rejts előlem szerelmes orcád
fényét,
Vesznem szinte ne hagyj kísértet miatt, s tarts meg adtad
éltemet
Sok ellenségimtűl, kik vötték már körül egyedül ártatlan
fejemet;
Engem már barátim, szüleim, rokonim elhadtanak, mint veszett
embert.
6 De az jó Úristen, ki az híveken esik veszedelmekben,
Engemet nem hagya, bűnből kihoza nagy csudálatosképpen.
Irgalmas szent Atyám, engdjed, hogy tudjam az te útaidat
követnem,
Arról se félelem, se más dolog engem, hogy soha el ne
téveszthessen!
7 Rágalmazó nyelvtől, ál ellenségtől ments meg, Uram,
engemet,
Mert hazug tanúkkal, keserves szókkal káromlják életemet,
Nyelvek ő fegyverek, kivel dühösködnek, keresik csak
veszedelmemet;
Ha velem nem volnál, s nem bátorítanál, éltemben értek volna
véget.
8 De az te jóvoltod és ígérted jód, kit búm után vígan
adsz,
És az boldog élet s kegyelmességed, kit velem hittel
váratsz,
Biztat nyavalyámban, vigasztal sok búmban, s tudom is, hogy
sok jókkal áldasz,
Senki ne féljen hát, mert az Úr sok jót ád neked, ki csak
őbenne bízhatsz.
Ex 54. psa[lmo] Deus per nomen tuum serva me etc.
1 Az te nagy nevedért tarts meg, én Istenem,
Győzhetetlen erőddel állj bosszút értem,
Hallgasd meg már sok imádságimot, Uram, énnekem,
Ne feledkezzél teljességgel így el énfelőlem,
Bizonyos reménségem,
Segélj, most ideje, légy jelen nekem!
2 Énreám mert nagy sokan most feltámadtak,
Olyanok, kik veled semmit nem gondolnak,
Sürgetik lelkemet, mert szörnyű halálomra járnak,
Én penig segítségül csak téged egyedül várlak,
Ím, majdan elfogyatnak,
Ha elhadsz, és torkokba vetsz azoknak.
3 Én életemet, Uram, te támogatod,
Búval borult lelkemet megvigasztalod,
Ellenségimnek az kölcsönt te bővön még megadod;
Igazságoddal az álnok szíveket is megrontod,
S nyilván megbizonyítod,
Hogy segéli az hív embert jobb karod.
4 Teneked akkor hálát adok örömmel,
Áldozom szívem szerint szép dicsérettel,
Az te felséges nagy nevedet áldván tisztelettel,
Mint teremtetted ember ha járhatok bátor szívvel,
Dicsérlek énekekkel,
Hogy veszteket láthattam két szememmel.
Ex psalmo 42.
1 Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett,
Hegyeken-völgyeken széllyel mind kergetett,
Rí, léh s alig vehet szegény lélegzetet,
Keres kútfejeket,
2 Úgy keres, Úristen, lelkem most tégedet,
Szerte mind kiáltván az te szent nevedet,
Szabadulására, hogy onts kegyelmedet,
Mint forrásfejedet.
3 Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,
Italom csak méreg keserű könyvemtűl,
Midőn ily szót hallok én ellenségimtűl,
Kiben lelkem elhűl,
4 Mond: Te számkivetett, nyavalyás megomlott,
Amaz reménletted Istened most holott?
Tőled immár régen talán elhasomlott,
Hogy vagy ilyen romlott.
5 Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletembe,
Hogy kevély ellenség azt veti szemembe,
Kin elkeseredem, s ottan jut eszembe,
Mint éltem helyembe,
6 Midőn nagy sereggel, zengéssel-bongással,
Templomodba mentem szentelő áldással,
Szinte az ajtódig, sok szép hangossággal,
Oly nagy méltósággal.
7 De te mindazáltal, szomjú lelkem, ne félj,
Sőt régi Uradban minden ellen remélj,
Bízván kegyelmében, higgy, és csendesen élj,
Gonoszt hozzá ne vélj,
8 Mert még megtéríti régi szerencsédet,
Kiben virágoztat jókkal úgy tégedet,
Tél után tavasszal mint az szép kerteket,
Megáldja fejedet.
9 Kiért mondasz te is neki dicséretet,
Mint egy fülemile sok szép énekeket,
Ámbár szenvedjek hát érte mindeneket,
Nyeljek sok bút s mérget,
10 Csak legyen korosként lelkével mellettem,
Hogy fájdalmam miatt ne vesszen életem,
Mint Jordán és Hermon, fogyhatatlan hitem,
Legyen erős lelkem!
11 Mert ha tenger búsul parancsolatjára,
Hát rám is ő ereszt bút, bűnös fiára,
Támaszkodom azért jóakaratjára,
Mint atyám karjára,
12 Főképpen, hogy tudom már, hogy nemsokára
Megkönyörül rajtam az bosszúságára,
Az ki járt életem vesztére s kárára,
Szégyenvallására.
13 Kiért áldom őtet, erős kősziklámot,
Csak ne hagyja fogyni el bizodalmomot,
Mikor bosszontással gyújtják nyavalyámot,
Mint olajjal lángot,
14 Mondok: Csak ne kérdjék, hogy hol én Istenem,
Mert mérgemben akkor nem tudok mit tennem,
Hogy azzal terjesztik keservemet bennem,
Kész volnék holt lennem.
15 No azért elbágyadt lelkem, te ne búsulj,
Buzgó imádsággal sőt Uradra burulj,
Erős reménséggel csak őhozzá szorulj,
Tőle el ne fordulj!
Psalmus 148.
1 Mennyei seregek, boldog, tiszta lelkek,
Emberi nemzetre kik az Égből néztek,
Az Urat örökké ti mind dicsérjétek!
2 Angyalok, az Úrnak követi kik vadtok,
Szentek, kik ő székét mind körülálljátok,
Örökké az Urat felmagasztaljátok!
3 Fényes Nap világa, ez világ fáklyája,
Szép Hold, éj lámpása, Égnek sok csillaga,
Az Úrnak szent nevét mindörökké áldja!
4 Tüzes hatalommal forgó ti nagy Egek,
Avagy tengerekkel együtt minden vizek,
Örök dicsérettel őtet tiszteljétek!
5 Mert csak ő egyedül minden teremtője,
S mindent bír, valamint magában rendelte,
Megmarad mindenek ellen ő szerzése.
6 Földnek kereksége minden állatokkal,
Vízben úszó halak tengeri csudákkal,
Az Urat örökké áldjátok szátokkal!
7 Tenger mély örvénye, mennydörgés, villamás,
Kőeső, hó, szélvész, háború, csattagás,
Télben is, nyárban is mind felhős sok havas,
8 Szép halmok, zöld ággal ékesült kis dombok,
Fák, kik különb-különb szép gyümölcsöt hoztok,
S füvek, kik gyönyörű szaggal illatoztok,
9 Sok színben öltöző, tündöklő virágok,
Berkekben, cserékben vadak, kik lakoztok,
Örökké az Úrnak nevét kiáltsátok!
10 Gyíkok, kígyók, földön lakó sok állattal,
Sőt az madarak is különb-különb szókkal,
Örökké az Urat áldják hangossággal!
11 Világ fejedelmi, urak és fő népek,
Kik községgel bírtok, s neki törvént tésztek,
Örökké dicsérvén az Urat féljétek!
12 Együgyű gyermekek, kegyesek, szép szüzek,
Felserdült ifjakkal böcsületes vének,
Dicséret tőletek legyen ő nevének!
13 Mert ő az, akinek hatalmában az Ég,
Neki enged tenger, Menny s földi kerekség,
Segéli övéit, mint mennyei felség;
14 Ezt azért, ti hívek, Úrnak szent serege,
Kik leginkább vadtok az ő szerelmébe,
Örökké szent nevét dicsérjétek mennybe!
Egy lengyel ének igéről igére és ugyanazon nótára:
BlogosÝaw nas nasz Panie
1 Áldj meg minket, Úristen, az te jóvoltodból,
Világosíts meg minket irgalmasságodból
Orcád világosságával, lelked ajándékával,
Hogy éltünkben ez földön járjunk igazsággal!
2 Engedd meg ezt minekünk, kegyelmes Istenünk,
Hogy mindnyájan tégedet igazán esmérjünk,
Hadd az kicsiny hitűkkel együtt örvendezzünk,
Mikor megítélsz, Uram, kegyelmezz meg nekünk!
3 Ne tántorodjunk mi el soha, Uram, tőled,
Ne kételkedhessünk is többé már felőled,
Nyughassék meg mi lelkünk igaz hittel benned,
Vallhassunk mindenekben urunknak csak téged.
4 No, azért dicsérjük most felszóval az Urat,
Mert lám, csak ő viseli mindenütt gondunkat,
Uram, az te nevedben áldd meg szolgáidat,
Kiért viszontag mi is dicsérjük fiadat.
Ebben a Noé bárkájából elrepült galamb állapatjához
hasonlítván állapatját, kéri Istent, hogy életének sűrű nagy
veszélyiben ontsa reá kedvét, s áldásának bárkájában való
befogadásával mentse meg az sok kísértettől fejét
1 Segélj meg engemet, én édes Istenem!
Reméntelenségben ne hagyj elsillyednem,
Ím, minden elhagyott, nincsen hová lennem,
Nem tudok mit tennem.
2 Sok nyavalya miatt apadott hitemet
Most többíts meg bennem, segélvén engemet,
Kit ez világ utál, csúfolván engemet,
Veszett életemet.
3 Mint galamb, ki Noé bárkájából repült,
Nagy vízözön miatt meg bárkára került,
Szájában ágat hozván, tetejére ült,
Ki zöld ággal újult,
4 Szinte úgy most lelkem ő nagy ínségében
Meg tereád került kételenségében.
Noha elhagyott volt; most reménlettében
Rád szállott hitében.
5 Új könyörgést hozott neked új ág helyett,
Ki jó reménséggel virágzott, zöldellett,
S adja ő magát is kezedben ez mellett,
Így vár bárkád felett.
6 Mint egy nagy bárkádban, vedd bé azért szegént
Jó áldomásodban fogadásod szerént,
Hogy az kétség miatt el ne hagyjon megént
Téged, szentséges fént!
7 Kiből, Uram, neked de mi hasznod lenne,
Ha az kétség miatt ő Pokolra menne?
Lám, már megváltottad, hogy ne égne benne,
Sőt jót érdemlene.
8 Régen egy galambot ha Noé megtartott,
Hát hogy hadnál engem, kit Fiad megváltott,
Ki tégedet régen keserven kiáltott,
Szíve szerint áldott?
9 Segélj azért engem, kegyelmes Istenem,
Örvény fenekére ne hagyj alámennem;
Kiért az míg élek, kész vagyok hív lennem,
Nagy háladást tennem,
Szent neved dicsérnem.
Gyűjteményen kívül fennmaradt istenes énekek
Balassi Bálint nevére, melyben könyörög bűne bocsánatjáért
és hálákat is ad, hogy Istenhez való megtérése által kedvet
lelt Istennél, s azáltal az örök kárhozattól megszabadult
1 Bizonnyal esmérem rajtam nagy haragod,
Felséges Úristen, és kemény ostrod,
Kivel tagaimot,
Bűneimért nekem igen ostorozod.
2 Alázatos szívvel, Uram, téged kérlek,
Ellenem felemelt kezeidet tarts meg,
Szent Isten, könnyíts meg,
Irgalmasságod is énhozzám mutasd meg!
3 Láttam bűneimet, kikkel életemben
Vétkeztem ellened, vitt ördög az bűnben
És az test az tőrben,
De mégsem gondoltam, hogy így járjak ebben.
4 Anyámnak méhében bűnben fogantattam,
Kiből noha tőled kimosogattattam,
De gyarlón maradtam
És annak utána visszatántorodtam.
5 Soksága bűnömnek rettegtet engemet,
Csak irgalmasságod biztatja szívemet,
Siratván bűnömet,
És szívből óhajtom kegyelmességedet.
6 Senki nincsen, Uram, ki bűn nélkül éljen,
Mert még az igaz is hétszer ő napjában
Béesik az bűnben,
De szent lelked az, ki ismét felemeljen.
7 Illik, hogy elfordulj, Uram, bűneimtűl,
Kivel rakva vagyok talpig mind tetétűl,
De kegyességedtűl
Nem illik, hogy megfossz irgalmasságodtúl.
8 Bocsásd meg kötelét inkább ajakimnak,
Kik szüntelen téged felmagasztaljanak,
Hálákat adjanak,
Jóvoltodért neked híven szolgáljanak.
9 Az én lelkem is kész mindenkor dicsérni,
Irgalmasságodért nagy hálákat adni,
Rólad emlékezni,
Gondolatim rajtad mindenkor tartani.
10 Legyen ez énekem az én bűneimért,
Nagyobbal is neked mert tartozom ezért,
Nagy sok vétkeimért
Engem el nem vetél sok álnokságimért.
11 Ím, ha bűneimből ki nem térek vala,
Vagy hogy vétkeimből ki nem emelsz vala,
Ím, mint veszek vala,
Örök kárhozatra tántorodom vala.
12 Neked azért nyelvem híven énekeljen,
Elvött jovaidért tégedet dicsérjen
És holtig tiszteljen,
Hogy annak utána örökké élhessen!
13 Tanúságra szerzé ez verseket öszve,
Kinek neve vagyon az versek fejébe,
Magát megesmérte,
Ajánlja is magát Istennek kezébe.
Mégis bővebb szóval kérleli Istennek haragját
1 Ó, én Istenem, ím, mi törtínék én szegény fejemen?
Kit reménleni ingyen sem tudtam volna életemben,
Kiért csak hálát kell neked adnom, mert megérdemlettem.
2 Ezelőtt való reám bocsátott kemény ostoroddal
Meg nem tanulék, s ihon, mint járék veled, én Urammal!
Mégsincs mit tennem, hozzád kell esnem én imádságommal.
3 Ha ennél nagyobb ostort bocsátsz is reám, megérdemlem,
De kérlek, Uram, szinte az földhöz ne verj immár engem,
Szent fiad által tött ígéretid jussanak eszedben!
4 Ne adj felettébb az kísértetre, csak míg eltűrhetem,
Mert nyilván látod gyarló voltomot, én édes Istenem,
Ha elhadsz engem, ó, hová legyek? Kétségben kell esnem.
5 Igazságodot, irgalmasságod, kérlek, felülmúlja,
Csendesedjék meg szent felségednek felgerjedt haragja,
Szent lelked által szegény lelkemnek légy vigasztalója!
6 Szinte elfojtott és majd megemészt engem az sok vétek,
Csak tőled lehet vigasztalása keserves lelkemnek,
Ne vond meg tehát, kegyes Úristen, örömét szívemnek!
7 Te minden jóra fordíthatod meg az én bánatimot,
Ne vess el azért, Uram, előled, kérlek, mutasd meg azt,
Hogy jó Isten vagy, és meghallgatod fohászkodásimot.
8 Ezen is kérlek, ne tarts sokáig rajtam haragodat,
Fordítsad immár kegyelmességre bosszúállásidat,
Érdemem szerint ne büntess engem, te szegény szolgádat!
9 Mi hasznod benne, ha martalékja leszek az Sátánnak?
Hiszem nem neki teremtettél volt, hanem te magadnak.
Kínszenvedését vallyon heában hagyod-é fiadnak?
10 Lám, énértem is szinte úgy megholt, mint az nagy
szentekért,
Tartozol tehát engemet is meghallgatni kedvéért,
Hallgasd meg azért fohászkodásim, az ő szerelméért!
11 Szívem állását és kívánságát voltaképpen tudod,
Semmi előtted elrejtvén nincsen, mert te nyilván látod,
Tarts tisztán azért az én szívemet, és adj bátorságot!
12 Teljes éltemben kiért dicsérjem, Uram, felségedet,
Adj erőt arra, hogy segítségül híhassam nevedet,
Írasd bé, kérlek, az te könyvedben én könyörgésimet!
13 Emlékezetre kik mindenkoron legyenek előtted,
És ne bocsássák bosszúállásra szent Istenségedet,
Te szent fiadért, kinek örökké legyen nagy dicséret.
Deo vitae mortisque arbitro
Ex oda: Quem tu summe Deus semel
Placatus patrio lumine respicis etc.
1 Ó, szent Isten, kit kedvedben, mint kegyes, kebledben
egyszer már bévettél,
Annak szíve bátor, kedve víg, mert nincs félelme, rakva igaz
hittel,
Ördög, ellenség, sok bú, szegénység nem árthat, mert teljes
reménséggel.
2 Mint nagy szál kő, úgy megáll ő, kárán nem törődő,
mindent könnyen szenved,
Ez világot, testi sok jót gyűlöl, mint nagy gondot, s
azokban nem eped,
De Mennyországra, mint főbb javára, hal s vész, arra minden
kedve gerjed.
3 Ha vétni mér, mindjárt megtér, s ha az bűn hozzáfér, nem
esik kétségben,
Isten lelke mert vezére, viseltetik teste angyalok kezében,
Óják lábait, mint szemek fényit, hogy valamint ne üsse az
kőben.
4 Ó, szent Isten, mind éltünkben, s mind holtunk idején
egyedül reményünk,
Te vagy éltünk, benned halunk, rajtad áll, minékünk mikor
legyen végünk,
Testünk romolván szent országodban általad leszen gyönyörű
éltünk.
5 Hogy tégedet, élő Istent, szívünk kedve szerint
szolgáljon s tiszteljen,
Jó egyesség, szent békesség és kedves kegyesség szálljon mi
közünkben,
Véletlen halál, ki reánk őrt áll, ne fojtson meg hertelen
éltünkben!
Könyörög Istennek, hogy bujdosásában viselje kegyelmesen
gondját, s terjessze is reá újobb áldását
1 Kegyelmes Isten, kinek kezében életemet adtam,
Viseld gondomot, vezérld utamot, mert csak rád maradtam.
2 Gyermekségemtűl fogván egyedül csak tetőled vártam,
Mint atyja után fiú, kiáltván, könyörögvén jártam.
3 Most is csak benned reménségemet, Uram, helyheztettem,
Magam rád hadtam, s rád támaszkodtam, tealád vetettem.
4 Mi hasznod benne, hogyha veszélre jutok kétség miatt,
Kit fiad által hozzád váltottál, mint fogadott fiat?
5 Hallgass meg azért te nagy nevedért én könyörgésemben,
Mutasd meg jódat, sok áldásidat az én szerencsémben!
6 Add meg énnekem én reménségem szerint való jódot,
Áldd meg fejemet, ki bízik benned, viseljed gondomot!
7 Az szép harmatot miként hullatod tavasszal virágra,
Sok jódat, Uram, úgy hullasd reám, te régi szolgádra,
8 Hogy mindholtomig szívem legyen víg, téged magasztalván,
Mindenek előtt s mindenek fölött szent nevedet áldván.
9 Ezeket írám az tenger partján, Oceanum mellett,
Kilencvenegyet mikor jedzettek másfélezer felett.
[Adj már csendességet...]
1 Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr!
2 Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére!
3 Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg!
4 Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.
5 Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-é?
Engem, te szolgádat, mint régen sokakat, ébreszthet-é?
6 Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerint,
Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen hitem szerint,
7 Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott
zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát;
8 Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül!
Háborúit, szíve fájdalmát számlálván, kéri Istent, hogy
kétségbeneséstől oltalmazza
1 Lelkemnek hozzád való buzgó kiáltása
Jusson elődben valaha már óhajtása,
Ne hagyj vesznem bűnöm miatt, lelkem váltsága,
Nyújts ki segítő karodat szabadságomra!
2 Angyaloknak s embereknek erős Istene,
Jóval forró kegyelemnek élő kútfeje,
Irgalmas, hív, tűrhető vagy téteményidbe,
Engedd, leljek kedvet szent színednek előtte.
3 Látod, engem sok háború mint elburított,
Veszedelem mindenfelől körül béfogott,
Nagy hatalma csak tereád immár szorított,
Emberi segítségtől, mindentől megfosztott.
4 Ne hagyj azért, én Istenem, veszedelmemben,
Belőlem az fájdalmat vedd ki kegyelmesen,
Akár vigasztalásoddal s akár másképpen,
Csak könnyebbíts meg, hogy ne legyen tűrhetetlen!
5 Halld meg imádságim nekem, kit te alkottál,
Ha bűnömért ostoroddal megholdoltattál,
Jusson eszedbe, az mit régenten fogadtál,
Hogy mihelt neked könyörgök, szabadítanál.
6 Élsz, Istenem, s nem akarod veszedelmemet,
De kévánod megtértemet és életemet,
Ne hagyj el hát engem is, nyomorult hívedet,
Ki bűnéből hozzád térvén tégedet követ.
7 Ne emlékezzél ezután gonoszságimrúl,
Mondd ezt inkább én lelkemnek te jóvoltodbúl:
Ím, én, ki te idvösséged vagyok, nagy búdbúl
Kimenteni jelen vagyok, azért ne búsulj!
Mégis azonról
1 Ó, én kegyelmes Istenem,
Mely igen megverél engem!
Kegyelmezz meg már énnekem,
Ne hagyj bűnömben elvesznem!
2 Nem tagadom, mert vétkeztem,
Hitemet gyakran megszegtem,
Rút, fertelmes volt életem,
Kiért ím, lám, megfizettem.
3 Legyen azért elég immár
Sok búm és szenvedtem nagy kár,
Rút szégyen, ki mint hegyes ár,
Lelkemben keservesen jár.
4 Hol az te irgalmasságod,
Kivel vertedet gyógyítod?
Hol az te erős jobb karod,
Kivel híved szabadítod?
5 Régen Dávidot Saultúl
Szabadítád, s mentéd bútúl,
Noha sokszor vétett rútul,
Kiért megverted azontúl.
6 Ellened való sok vétkem
Mint Dávidé, olyan nékem,
Kiért, azmint én azt vélem,
Veszett keserves életem.
7 De te, Dávid jó Istene,
Ki az ő szerencséjére,
Vetél engem gyötrelemre,
Térj hozzám már kegyelemre!
8 Bűnömön talált búm után
Könyörülj lelkem fájdalmán,
Tégy szégyent azok orcáján,
Kik rám dühödtek méltatlan!
9 Engem penig bosszújokra
Emelj fel jó állapotra,
Ne tessék az, hogy heába,
Bíztam magamot magadra!
10 Kiért az míg élek itten,
Dicsérlek, felséges Isten,
Ki könyörülsz ily veszetten,
Áldott légy örökké, Ámen.
Psalmus 51.
1 Végtelen irgalmú, ó, te nagy hatalmú Isten, légy már
kegyelmes!
Onts ki mindenestől jódat rám kebledből, mert lá, mely
veszedelmes
Bűnöm miatt lelkem, ki titkon rág engem, mert nagy sebbel
sérelmes.
2 Mosd el rólam immár, kit lelkem alig vár, mosd el bűnöm
rútságát,
S együtt az rút hírrel, mint rút bűzt, enyészd el förtelmem
büdös szagát;
Esmérem vétkemet, kiért nap engemet rettent, mutatván magát.
3 Csak neked vétkeztem, bűnt ellened töttem, ó, kegyelmes
Istenem,
Kit semmi ravaszság nem csalhat, s álnokság rejtve előtted
nincsen,
Mert az nagy kék égből, mint királyi székből látod, mit
mível minden.
4 Ha érdemem szerint reám eresztesz kínt, veszek, s jaj,
hová legyek?
Ha teljes éltemben bűnt tettem mindenben, bizony Pokolra
megyek,
Mert még létem előtt testem megfertőzött, ó, Istenem már
medgyek?
5 Engem mert vétkével anyám étetett el, méhében hogy
hordozott,
Vétket te penig bánsz, igazt szeretsz, kívánsz, ki tiszta
szívet hozott,
Hogy életre adál, azonnal oktatál, mint érteném titkodot.
6 Én rút, háládatlan azért, foghatatlan Isten, hozzád
kiáltok,
Tisztíts izsópoddal, irgalmasságoddal, mert lá, ki nagy kínt
vallok,
Hogy undok vétkemből megtisztulván belől legyek szebb,
hogysem vagyok!
7 Legyek fejérb hónál, s örömmondásoddal tölts bé az én
fülemet,
Élemíts elmémet küldvén örömedet, ne száraszd ki velőmet
Csontomból bánattal, ne nézz rám haraggal, mosd el inkább
vétkemet!
8 Teremts ismét bennem, teremtő Istenem, tiszta szívet
kegyesen,
Fúdd belém ismegént, hogy nagy szívem szerént lelkem igazt
szeressen,
Engem, romlott szegént, rossz érdemem szerént haragod el ne
vessen!
9 Ne fossz meg lelkedtől, sőt idvösségemről mondj örömet
már nekem,
Szentelő lelkeddel hadd épüljön meg fel, mint azelőtt, bús
lelkem,
Hogy sok tévelyedtek tehozzád térjenek, követvén bízvást
engem.
10 Az kövér áldozat jó kedvet nem hozhat, jól tudom, Uram,
néked,
Mert ha az kellene, örömest tisztelne bús fejem azzal téged,
Töredelmességgel, buzgó könyörgéssel beszélem azért néked:
11 Ímé, kioldoztam, s teelődbe hoztam fene ötte sebemet,
Kit csak te gyógyíthatsz, életre fordíthatsz, szánd keserves
fejemet,
Bűneim kínjával, testem fájdalmával ne gyötörd életemet!
12 Ha előbb nem hadtad, sőt hozzád fogadtad, tehát mostan se
hadd el
Jóvoltodból szegént, jó szokásod szerént Sion falát támaszd
fel,
Hogy, mint áldozatot, adjak úgy hálákot, ki neked leginkább
kell.
Verstöredékek
Egy virágének
Az Irgalmazz, Úristen nótájára
Vallyon meddig akarsz engem kesergetni?
.....................................
Egy könyörgés
A Palatics nótájára
Láss hozzám, idvösségemnek Istene!
................................
*
Pokolbeli kísértetek foggatnak
..........................
*
Eger, vitézeknek ékes oskolája,
Jó katonaságnak nevelő dajkája,
............................
Versváltozatok
[Bocsásd meg, Úristen...]
1 Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát, könnyebbíts lelkem
terhét!
2 Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben,
Tőled oly igen fél, neked szólni sem mér, akar esni
kétségben.
3 Látván magán való számtalan jovaidat,
Kiért viszont téged nem szolgált, jól tött urát,
Háládatlanságát látván hamisságát, ugyan utálja magát.
4 Akarna tehozzád ismét örömest térni,
De bűnei miatt nem mér elődbe jönni,
Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett, színed igen
rettegi.
5 Semmije nincs penig, mivel elődbe jőjjen,
Kivel jótétedért viszont téged tiszteljen,
Nagy alázatosan, méltó haragodban tégedet engeszteljen.
6 Sok kísértet éri, gyakorta ijegeti,
Tőled rettegteti, kétségre sietteti,
Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem téssz, magát Pokolra
ejti.
7 Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
Mondván: Vajha az Úr hozzá venne engemet,
Bizony kedvét lelném, mert őtet követném, mint édes
Istenemet!
8 Bátorítsad, Uram, azért bíztató szóddal,
Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében szép
magasztalásokkal.
9 Az te szódat, Uram, mihelyen meghallhatja,
Ottan szent nevedet nagy felszóval kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel magát reád
bocsátja.
10 Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
Magad is megszánnád, látván, mint keseredett,
Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal kér fejének
kegyelmet.
11 Irgalmasságod is annál inkább megtetszik,
Mennyivel több bűnöm tőled megengedtetik;
Mit engedhetnél meg, ha nem vétkeznének teellened az hívek?
12 No, nem tartod tovább haragod, tudom, rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak, mert vagy mindennek
ura.
13 Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert ő hozzáfogad, csak reá hadd magad, igen irgalmas úr ez.
14 Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
Bűntűl őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
Áldott az ő neve örökké Mennyekbe, ki ma megkegyelmeze.
15 Éneklém ezeket megkeseredett szívvel,
Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével,
Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván, tusakodván ördöggel.
Egy útonjáró szerzette ének
Kiben panaszolkodik és kérdezkedik magába nyavalyás a Julia
kegyetlensége felől, mert Juliának nevezte volt az
szeretőjét, noha más volt neve.
Mely kérdezkedésinek mindenikére választ és értelmet veszen
az erdő hangosságától mindenik vers végiben, mert erdőn
menvén éneklette ezt az útonjáró. De nem könnyen értheti meg
az éneket, aki nem tudja, micsoda az Echo. Az penig semmi
nem egyéb, hanem csak az a hangosság, ki nagy palotától vagy
erdőtől vagy egyéb hangos heltől szokott embernek
rikoltására vagy éneklésére az szózat után az mondott igének
végében feleletképpen esni.
Ezt az Echót az régi bölcs versszerző deákok
tündérasszonynak hirdették lenni, s erdők között lakni, s
csak akkor szólni, midőn az útonjárók az erdőken
általmentekben énekelnek. Azért az Echo semmi nem egyéb
ugyan valóban igazán, hanem csak az erdő hangossága, s ez az
ének értelme.
1 Ó, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy
szerelmem tüzén
Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim tudjátok, szinte mint
én,
Ki látta világon, hogy így nyomorogjon más, mint én, veszett
szegén?
ECHO:
Én.
2 Ki felele nekem? Távul az erdőben lőn ugyan valami szó,
Talán egyik tündér jár itt valamiért vagy valamely nyulászó;
Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett, lévén lábain békó?
ECHO:
Echo.
3 Echo, te szólasz-e, mondd meg, ha tudod-e, ott ki
vigasztalhatna?
Búm helyett örömet, halálért életet énnekem ki adhatna?
De mondd meg, ki neve, kit jóknak felette szívem inkább
kívanna?
ECHO:
Anna.
4 Az bizony, megvallom, de jó szolgálatom, mondd meg, ha
kell-é vagy nem?
Az én szép Juliám leszen-é jó hozzám, vagy mind csak ily
kegyetlen?
Hogy régen szolgálom, leszen-é jutalmom, kell-é jót
reménlenem?
ECHO:
Nem.
5 Kegyetlenségéért, tűrtem sok kínjáért, hát még Istentűl
sem fél?
Ilyen szép személben, mint kedves fészekben, kegyetlenség
hogyhogy él?
Mert mint nyelved beszél, búmmal én hiszem, él, hogy ily
igen nem kímél!
ECHO:
Él.
6 Ó, hova legyek hát, tűrvén ennyi kínját, kivel vett
körös-köről?
Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez kegyes szemei
elől,
Vetett gyötrelemre, kiben megöl végre, amint látom, hogy
gyűlöl.
ECHO:
Öl.
7 No, csak mutasd módját, mint olthassam lángját
szerelmemnek, ki csak nő,
Vagy hogy így szeretem, s kegyelmét nem érzem, netalán oka
nem ő,
Hanem más gonosz nő, ördöngős bűvölő, mert kegyes ő, semmint
kő.
ECHO:
Ő.
8 Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget, s kit már
hozzá nem fogad?
Színem régi búmba, mint szép virág nyárba, ím, látod, hogy
úgy hervad,
Azért adj tanácsot, szánjad nyavalyámot, ha sebemet
gyógyíthadd!
ECHO:
Hadd!
9 Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám? De ha lelkem mint
gerjed,
Mikor szép orcáját, mint Pünkösd rózsáját, látom, hogy
pirul, terjed;
Ha szép voltát látnád, elhadni nem hadnád, nézd meg csak és
esmerjed!
ECHO:
Merjed!
10 Nem merheti szívem, hanem ha két kezem végez ki
életembűl.
No, tőrrel, méreggel nagy búmot verem el, mert kiestem
kedvébűl,
Látom, hogy csak gyűlöl, énnekem nem örül, s rajtam nem is
könyörül.
ECHO:
Örül.
11 Ó, vajha örülne, s szerelmébe venne, veszne szívem
bánatja,
De nem azt jelenti kemény tekinteti, s amint magát mutatja,
Hogy ismét szeressen, nem adja azt Isten, noha lelkem
imádja:
ECHO:
Ádja!
12 Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja nevét minden
időben,
Hiszem is, megadja, és szívét fordítja meg végre szerelemben
Vidám Juliának, ki egyike annak, kiknek hazájok a Menn.
ECHO:
Amen.
13 Megdicsőült színbe hogy gerjedt szívembe kedves Julia
tűnnék,
Én úton mentemben egy sűrő erdőben felszóval így éneklék,
Verseim végibe kérdezkedésimre Echótúl ily választ vék.
Kétes hitelű versek
[Íme, ez szívembe...]
[Az Már szintén az idő nótájára]
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
(7) Íme, ez szívembe lövé egyik nyilát,
Mutatja is rajtam gyermeki mivoltát,
Átkozott, de bennem elrejtette szárnyát!
(8) Már ki nem repülhet sebesült szívemből,
Viaskodik benne kegyetlenségéből,
Testem erőtlenül naponkint mérgétől.
(9) Átkozott Cupido, mért sillyesztesz engem?
Hova lött te szárnyad, miért heversz bennem?
Szánj meg, kérlek, engem, látod, megepedtem.
(10) Tudod, mindenkoron táborodban éltem,
Abban eleitűl fogva vitézkedtem,
Miért kínozsz engem, ha lám, meggyőzettem?
(11) Lám, az vadászember az elfutott vadat
Kergeti, s nem bántja azt, ki már megakadt,
Tudja, hogy övé az, kit hálójában tart.
(12) Keserves gyötrelmed rajtam düheskedett,
Látod, hogy miattad szívem megepedett,
Szerelem ereje mindent tőlem elvett;
(13) Megváltozott szívem kemény kínjaidtúl,
Vettettem mindennek éktelen példájul.
Vedd el én életem, ne éljek csudául!
(14) Sokan, kik barátim, azon csudálkoznak,
Sok könnyhullatásim hogy el nem olvasztnak,
És ennyi ideig is életben tartnak.
(15) Az nedvesség tűzzel hogyha öszvetérne,
Az én életemnek lött volna már vége,
De az tűznek a víz nagy ellenkezője.
(16) Szívem mert tüzedtűl ég nagy sebességgel,
Viszont gyötrődik is sok könyvezésekkel,
Mert lángodtúl gerjed s gyúl szüntelenséggel.
(17) Sokan vadnak, élnek kik szerelem nélkül,
Azokat kínoznád ilyen kegyetlenül,
Talán jobb hasznod is következnék ebbűl.
(18) Mert ki seregednek én vagyok fő tagja,
Rajtam düheskedik mérgednek hatalma,
És tovább öregbül életemnek kínja.
(19) Inkább kegyelmesen de foglalj magadhoz,
És jó kedvet mutass, mint jó hív szolgádhoz,
Avagy inkább ölj meg, sokáig ne kínozz!
Venus asszony udvarától elvált legénynek búcsúzó éneke
1 Engem Venus asszony, még kisded gyermeket,
Irgalmasságából, árvaságból felvett,
Mellém gondviselőt és oktatót rendelt,
Fényes udvarában mindazóta nevelt.
2 Anyai kegyelmét kívántam hálálni,
Mindenekben kedvét keresni és lelni,
Nála továbbvaló kegyelmet nevelni,
Mert ésszel s tűréssel kell szerencsét nyerni.
3 Leltem is kegyelmet felserdült koromban,
Monda Venus asszony: Állj be szolgálatban,
Hívséget és eszet találtam magadban,
Lelsz te is értéket én birodalmomban!
4 Tárháza kulcsait adta az kezemben,
Szerelem, reménség, félelem előmben
Elmémet forgatta, vezette kétségben,
Nehéz határozni embert szerelemben.
5 Gyakran citeráját ha vette kezében,
Verte s énekelte nótáját székében,
Parancsolt szívemnek, jaj, ha jütt előmben,
Szemein ismertem, mit akart szívében.
6 Gyakrabban peniglen vitt kertben magával,
Játszódtam kedvemre Paris almájával,
Tanácsban indultam sokszor virágjával,
Beszédben eredtem gyakran rózsáival.
7 Ha vadászat kellett, vitt Daphnis hegyére,
Forrást ha kívántam, vitt Byblis völgyére,
Muzsika ha kellett, vett lantot kezére,
Egyezett madarak szavával éneke.
8 Véltem, boldogságban vagyok, legnagyobban,
Vettem észre későn, vagyok csalárdságban,
Venust szolgáljam én, ki álnokságában,
Királlyal, szegénnyel megjátszott egy nyomban?
9 Menj el szemem elől, te rossz, csélcsap gyermek,
Többé kézíjadtól, tegzedtől nem függek,
Menj el, hízelkedő, csácsogó kis féreg,
Ne kerülj előmben, higgyed, megvesszőzlek!
10 Reménségért többé senkit nem szolgálok,
Venust szerelméért többé nem udvarlok,
Melegedni szalmatűznél nem kívánok,
Mind az te munkád az, valamit most mondok.
11 Ha kérdi asszonyom, hol vagyon szolgája,
Talán fogja tudni, hogy lött árulója,
Megmondhatod neki, hogy többé nincs módja,
Nyomhassam udvarát, térhessek hozzája.
12 Mert az ő udvarát sok irigyek lakják,
Kedvesbek, hazugok, hízelkedő nyalkák,
Változnak kedvéből nagyrendű sok urak,
Udvarából ritkán tisztesen válhatnak.
13 Ha kérdi, udvarban kihez fogok menni,
Mondjad, hogy Pallashoz készülök indulni,
Ha én hívségemben csorbát gondol látni,
Kész leszek onnant is neki számot adni.
Venus Cupidót küldi elvált szolgája után, ki által
visszahívatja
1 Hozzám követséggel küldte sietséggel Venus asszony
Cupidót,
Halljad, úgymond, kérlek: Most tőled nem félek, Venus anyám
mit hagyott,
Követségtételem és válaszvitelem mindjárt nem bont
szándékot.
2 Köszöneti után neked Venus anyám énáltalam izeni,
Háládatlanságod s állhatatlanságod valójában hogy érzi,
Másfelől peniglen, hogy ilyen hirtelen megvetetted, neveti.
Az hirtelenséget, s gondatlan esetet bánat szokta követni.
3 Nem azért izente, hogy el ne lehetne udvara nálad nélkül,
Ki bír királyokkal, bölcsekkel, urakkal, ellehet nálad
nélkül,
De hogy megmutassa, hogy dolgodat bánja, bár vétettél mód
nélkül.
Kegyelem bűnösnek, nem pedig szenteknek adatik istenségtűl.
4 Vétkedet bocsátja, sőt elő sem hozza, ha térülsz
kegyelemhez,
Mivel eddig bírtál, azon hatalommal bocsátja kezeidhez;
Ne gondold, oly könnyen ez véghez mehessen, nem fér
emberségéhez.
Se te hűségedhez, se esküvésedhez, se te természetedhez.
5 Magad is megszánnád, így nem bosszontanád, hogyha látnád
bánatját,
Sérti méltóságát, úgy várja halálát, éri könny
könnyhullását,
Néha ha csendesül, fejehajtva eldűl, felejti magamagát.
Vagy, úgymond, meghalok, halált annak hozok, ki elszólta
szolgámot.
6 Ezereken vadnak, az kik kívánkoznak, udvarában jussanak,
De az sok közül is, kit válasszon, kevés, kinek aztat
mondhatnak:
Ennek mind erkölcse, vidámság termete, illik szolgálatjának.
Mert eszest és józant, hívet és az tisztát, válogatja
magának.
7 Lám, magad is vallod, nem is tagadhatod, anyád helyett
anyád volt,
Vett fel árvaságbúl és ártatlanságbúl, maga hogynem
szoptatott,
Az jótéteményért nehéz kegyelemért venni háládatlanságot.
Felel az udvari szolga Cupidónak és elűzi magától
8 Szemtelen gyerkölce, nyughatatlan elme, orvosolhatlan
méreg,
Lám, hova egyszer férsz, onnan nehezen térsz, odaragadsz,
mint kéreg,
Kellesz, vagy nem kellesz, senkit meg nem kérdesz, vagy
mindenütt, mint féreg.
9 Ki bízta most reád, hogy hozzám jüjj magad hízelkedő
beszéddel,
Engem Venus asszony hogy visszakívánjon, csempeskedjél
nyelveddel?
Világgal ha bírhat, reám nem szorulhat, nemcsak engem nevelt
fel.
10 De ha úgy volna is, ne gondold soha is, engem
visszahitegess,
Honnét kieveztem, tőrbűl kivergődtem, ismét hogy
visszavihess,
..................................................
11 ..............................................
Könnyen elkerüli, ki nem akar esni mélyére örvényének,
Így semmi hitele s előmenetele nincsen te beszédednek.
12 Gismunda békével élne Giquardussal, Leander Diomedessel,
Lyda, Lucretia, Penelope, Elissa vigadnának örömmel,
De te az halálra, te az kárhozatra vivéd nyalka beszéddel.
13 Aeneast, Achillest, Parist, Aristotelest kicsalád ez
világbúl,
Sok más ezereket, nem győzöm neveket, ölél meg ártatlanul,
Kerítő beszéddel küldéd ígérettel poklokra az udvarbúl.
14 Többé, te marcona, mint megmondtam vala, ne kerülj
énelőmben,
Már egyszer tegzedet, puzdrás nyilaidat porrá törtem
kezemben,
Bizony szárnyad szegem, lábad kettétöröm, úgy jüjj másszor
előmben!
Psalmus 6.
1 Ó, magas egeknek, nagy mély tengereknek igazgató Istene,
Szárazföldnek víztől, sötétnek világtól elválasztó mestere,
Uram, ím kiáltok, én könyörgést nyújtok, nézz áldozó
tüzemre!
2 Nagy búsulásodban, tüzes haragodban ne feddj meg most
engemet,
Sok gonoszságomért, fertelmes bűnömért ne ítéld meg
lelkemet,
Ne sújts, se ne büntesd, előled el se vesd nyomorodott
fejemet!
3 De könyörülj rajtam, mert már elbágyadtam bűneim terhe
alatt,
Bűn lelkemet veszti, betegség tökéli senyvedett csontaimat,
Te, Uram, ez tőrben, lelki fekélyekben orvosold meg
szolgádat!
4 Lelkem is elrémült, fejem penig hevült gyakor
kísértetekkel,
Időről időre jőni segítségre meddig halogatod el?
Már nagy sok ezerször általjárt az nagy tőr, jüjj el már
segétséggel!
5 Fordulj hozzám arccal, lássam valósággal orcád élő
vígságát,
Mint kígyót ó héjból, ez sok álnokságból ments ki szegény
szolgádat,
Idvözíts lelkemet, irgalmasságodért kóstoljam jóvoltodat!
6 Mert ha szent könyvedből, vérrel nyert környékből engemet
el-kitagadsz,
Pokolnak tüzére, végtelen veszélyre bűneimért taszítasz,
Soha hálaadást, örök magasztalást úgy éntőlem nem hallasz!
7 Íme, megfáradtam, ugyan ellankadtam gyakor
fohászkodásban,
Mind éjten-éjtszaka szemeim világa elfogy az nagy sírásban,
Könyveim, mint patak, széllyel úgyan folynak éjjeli
nyoszolyámban.
8 Súlyos kezeidet, sudaras vessződet testem el nem
állhatja,
Mert az ellenség is, imitt is, amott is fejemet pirongatja,
Kétféle veszélyben, mint tengeri szélben, testem halálát
várja.
9 De mindazonáltal forduljatok háttal lelkemnek ellenségi,
Távozzatok tőlem, s menjetek előlem életem kergetői,
Az kik álnokságnak, nagy sok hazugságnak voltatok követői!
10 Mert én szám szózatját, buzgó imádságát az nagy Úr
meghallgatta,
Nagy sok ohajtásim, sűrű könnyhullásim orcámról mind
elmosta,
Mint napot rút ködből, undok bűneimből lelkemet
megtisztítta.
11 Tehát szégyenséggel, hátra sietséggel ellenségim
fussanak,
Megvakult szemekkel, reszketeges kézzel már mind
elnémuljanak,
Ugyanazon tőrben, kit hántak előmben, nyakra-főre hulljanak!
12 Ezt megengedd, kérlek, ne nézzed bűnömnek megsebhető
dagályát,
Ha tisztességemre látod életemre szívemnek kívánságát,
Mert én benned bízom, tudom, hogy meglátom örömöm felkölt
napját.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése
(
Atom
)
Megjegyzés küldése