A tudományok fejlődése és a filozófiai gondolkodás kölcsönhatása. A tudomány mint filozófiai probléma. A. Comte a tudomány céljáról és feladatáról. A három stádium törvénye. A tudományok osztályozása. Comte és a szociológia. J. S. Mill és a pozitivizmus logikai, pszichológiai megalapozása, H. Spencer evolucionizmusa.
Analitikus filozófia és logikai pozitivizmus: Az ontológiák és a korábbi ismeretelméletek meghaladásának kísérlete (B. Russel, L. Wittgenstein, R. Carnap). A filozófia mint a tudomány eredményeinek logikai, ill. nyelvi elemzése. A verifikáció elve. K. Popper hipotetikus-deduktív tudományfelfogása. A falszifikáció. Az elméleti történettudomány lehetőségéről. A nyitott társadalom.
August Comte (1798—1857) francia filozófus volt a pozitivizmus megalkotója (ld. A pozitív filozófia rendszere, 1824), aki egyben a szociológia tudományát (mint a társadalom működését leíró tudományt) is megalapozta. Főműve A pozitív filozófia tanfolyama c. népszerűsítő munkája.
Comte pozitívnak azokat a tényeket nevezte, melyek a valóságról tudósítanak. A tudomány feladata nem pusztán ezek összegyűjtése, hanem azoknak a törvényszerűségeknek a feltárása is, melyek mint szabályszerűségek lehetővé teszik az előrelátást.
Comte az emberi gondolkodásfejlődését a három stádium törvényében fogalmazta meg.
1. Teológiai (vagy fiktív) szakasz, melyet az jellemez, hogy az ember a dolgokról végérvényes tudás birtokába szeretne kerülni, meg akarja ismerni a dolgok első okát és végső célját. E szakaszban szellemi erőkben, istenekben majd az egyetlen legfőbb lényben találja meg a magyarázatot.
2. Metafizikai szakasz, melyben megszűnik az istenre való hivatkozás, helyébe valamilyen, a világ bonyolultságának egyszerű magyarázatát kínáló evilági lényeg vagy erő, egyetlen “őselv” lép.
3. Pozitív szakasz, melyben az ember a megfigyelés (tények) és az értelem (törvények) eszközeivel megismeri és előre láthatóvá teszi a világot.
E három stádiumot azután következetesen alkalmazta, történetfilozófiai munkáiban például a teológiai stádiumnak a feudalizmust feleltette meg, a metafizikainak a polgári forradalmak korát, a pozitív stádiumnak pedig egy ezután eljövő kort, melyben egy szervesen felépülő társadalomban nem az önérdek, hanem az egész érdeke lesz a döntő, az individuális önzést az altruizmus fogja felváltani (tőle ered a szó is), mely azonban nem az egyénre, hanem az egészre fog irányulni. Comte nem hitt az ugrásszerű (forradalmi) változásokban, hanem az evolucionizmus híve volt.
A XIX. század a szaktudományok hatalmas fejlődését hozta, ami további differenciálódást, szakosodást tett szükségessé. Nyilvánvaló lett azonban, hogy a megismerés célja nem lehet az, hogy minél többet tudjunk minél kevesebb dologról, hanem szükség van a valóság egészét átfogó, a valóság átfogó törvényeit feltáró tudományra. Ezt a tudományt nevezte Comte pozitív filozófiának.
Comte a tudományok osztályozását a világ természetes tagozódásából vezette le, haladva az egyszerűtől a bonyolult és a konkréttól az általános felé (szervetlen – szerves, földi – kozmikus). A matematikát a filozófia alapjának tekintette, a társadalom megismerésére pedig egy új pozitív tudományt, a szociológiát hozta létre.
Szociológiájában Comte felvázolta a társadalom tagozódásának elméletét (szociális statika) és a haladásról szóló tant (szociális dinamika).
Comte nézetei erősen hatottak Angliában is, ahol Mill és Spencer szegődtek el ehhez az irányzathoz.
John Stuart Mill (1806—1873) elsősorban logikával foglalkozott, és arra keresett választ, hogy miként lehet logikai módszerekkel megkülönböztetni a tények véletlen és törvényszerű összefüggéseit. E módszerek a Mill-féle kánonok (1. Az egyezés módszere.
Mill tudományosztályozása természettudományokat és szellemtudományokat különböztetett meg. Jellemző pozitivista megnyilvánulás, hogy a történelmet mint ténytudományt a természettudományokhoz sorolta. Szellemtudományok a pszichológia, az erkölcstan és a szociológia.
Mill Bentham hatására elfogadta az utilitarizmust (haszonelvűséget). Bentham (1748—1832) az egyéni és a közérdek összhangjának tulajdonított fontos szerepet. Az egyén célja a jó, az pedig a boldogság vagy gyönyör. A biztonság fontosabb, mint a szabadság, mert több jót ígér. Mill szerint a dolgokat élvezeti értékük teszi értékessé, de az élvezeteket nem az érzéki élvezetre leszűkítve értelmezte, hanem asszociációs értelemben használta, vagyis értékessé a dolgokat az a körülmény teszi, hogy élvezetekkel asszociálódnak (Haszonelvűség, 1862.). A szabadságról azt a liberális elvet tartotta, hogy az egyén szabadsága addig terjed, amíg az nem ütközik mások szabadságába (A szabadságról, 1859.).
Herbert Spencer (1820—1903) Comte pozitivizmusának hatása mellett önállóan, illetve Darwin hatására is evolucionista filozófiai rendszert alkotott (A szintetikus filozófia rendszere 9 kötetben). Darwinnak A fajok eredete c. műve 1859-ben jelent meg.
Spencer világszemléletét a korlátlan fejlődésbe vetett hit hatotta át, kora ipari és társadalmi fejlődésének mintegy a jövőbe való meghosszabbításaként. szerinte az anyag minden állapota a fejlődés eredménye, mely az egyesülés és bomlás ciklikus váltakozásaiból áll.
Organikus társadalomelméletének kiindulópontja az, hogy a szerves természet és a társadalom ugyanazon törvényeknek engedelmeskedik, a történelemben is megfigyelhetők az egyesülés és bomlás ciklikus váltakozásai, melynek során egyre bonyolultabb formációk jönnek létre (háziipartól az ipari monopóliumig, falutól a városig, családtól az államig stb). Felfogása szerint a társadalom egy szuperorganizmus, melyben az állam feladata arra korlátozódik, hogy az emberek boldogságkeresésének feltételeit biztosítsa. Az ember célja ugyanis a boldogság, cselekedeteik annyiban jók, amennyiben ezt a célt szolgálják. A jog és az etika ezeknek a tapasztalatoknak a törvényekben és erkölcsi parancsokban való megfogalmazása, melyek biztosítják az emberek együttműködését.
Az emberi megismerésben három fokot különbözetett meg. Az első fok a tények, adatok számbavétele; a második a tapasztalatok részleges összefoglalása (a szaktudományok); a harmadik a filozófia, mely a tudományok szintézise, és feladata eljutni egy legáltalánosabb törvényhez. A filozófia ezzel ki is rajzolja az emberi tudás határát, mert az általánosítás során a bonyolultat egyre egyszerűbbre vezeti vissza, amíg csak az anyag, a mozgás és az erő fogalmára hivatkozhatik, amelyek azonban nem mások, mint nyelvi szimbólumok, és nem nyújtanak valódi magyarázatot a világra.
Spencernek ez a gondolata megmutatta, hogy a filozófia nem nélkülözheti a nyelv vizsgálatát sem, amivel az analitikus filozófia (a nyelv analízisével) foglalkozik.
Ernst Mach (1838—1916) osztrák fizikus és filozófus szerint az ismeretek forrása az érzetekben található, a tudományos törvényeket nem lehet a tényekből induktív módszerrel levezetni, azokat nem igazságtartalmuk, hanem hasznosságuk alapján fogadjuk el. A fogalmi rendszerek (a nyelv) nem a világ tükröződései, hanem az ember eligazodását segítő eszköz.
Mach jelentős hatást gyakorolt a századfordulón, majd a 20-as 30-as években a Bécsi Kör filozófusaira.
A XIX. sz. utolsó harmadára a logika nagy változáson ment keresztül, Gottlob Frege (1848-1925) német matematikus megalkotta a matematikai vagy szimbolikus logika új tudományát.
A logika lés a nyelv problematikája egyre inkább rányomta bélyegét a XX. századi filozófiára.
Bertrand Russel (1872—1970) angol filozófus, matematikus és szociológus szerint a filozófia fő feladata a tudományos állítások értelmének és ismeretelméleti megalapozottságának tisztázása. A tényeket minél kevesebb feltevés igénybevételével kell megmagyarázni.
Russel következetesen alkalmazta ismeretelméleti kutatásaiban a matematikai logikát. Megpróbálta feloldani a szubjektív létezés és az objektív létezés ellentétét az “általában vett létezés” fogalmával. Eszerint csak egy “reális” világ létezik, melynek része az anyagi világ és képzeteink is. Pl. a reális világ része Shakespeare, az ő gondolatai, amikor írt, és a mi gondolataink, amikor olvassuk. Kritikával illette a Bécsi Kör túlzását, mely a hagyományos filozófiai kérdéseket álkérdésekként kezelte. Szerinte a filozófia a tudomány és a teológia között helyezkedik el, és törekszik a tudományosság követelményeinek megfelelő választ adni azokra a kérdésekre, melyeket a teológia nem tud megválaszolni. Ezzel együtt sem tartotta a filozófiát tudománynak, hanem olyan szellemi erőnek, mely képes jelentősen hatni a társadalomra és a történelemre.
Ludwig Wittgenstein (1889—1951) eleinte a nyelv filozófiai vizsgálatával foglalkozott a matematikai logika eszközeivel (logikai pozitivizmus), de izgatták az etikai kérdések is. Logikai-filozófiai értekezés c. művében (1921) egy olyan mesterséges nyelvet képzelt el, mely mentes volna minden többértelműségtől és logikátlanságtól. A nyelv csak természettudományos tényeket fejezhet ki, a nem empirikus ismeretek misztikumok, melyek az ő nyelvében nem kapnak helyet. szerinte a filozófia álkérdésekkel foglalkozik, a filozófia anyaga a rendellenesen használt nyelv, filozófiai problémák akkor keletkeznek, amikor “a nyelv szabadságra megy”.
Wittgenstein nagy hatást gyakorolt a Bécsi Kör filozófiai elveinek kialakulására (pl. verifikáció tana, a filozófiai kérdések és “álkérdések” logikai vizsgálata, a matematikai logika alkalmazása).
A Bécsi Kör a logikai pozitivizmus filozófiai irányzatát képviselte, mely a neopozitivizmus egyik ága volt. A kör tevékenységét Moritz Schlick (1882—1936) irányította, vezető filozófusa pedig Rudolf Carnap (1891—1970) volt. a Bécsi Kör a 30-as évek végén Schlick halála, többek emigrálása és az Anschluss (1938) miatt feloszlott.
A logikát és a matematikát nem mint a világra vonatkozó ismeretet fogták fel, hanem – hasonlóan a nyelvhez - mint megegyezésen alapuló ítéletek összességét és szabályrendszert.
A neopozitivizmus tagadta a korábbi filozófiák tudományosságát, vizsgálódása középpontjába a nyelvet és a logikát helyezte. A nyelv elemzését kettős céllal végezték. Egyrészt azért, hogy elősegítse a tudományos fogalomalkotást és az elméletek jobb megfogalmazását, másrészt azt kívánták bizonyítani, hogy a korábbi filozófiák kérdései álkérdések, mert a nyelv hibás használatából erednek. Úgy gondolták, hogy csak az olyan nyelvi kijelentés értelmes, amely verifikálható (tapasztalatilag ellenőrizhető), vagyis e kijelentések igazságáról vagy hamisságáról a tapasztalati tényekkel (élményekkel, érzetekkel) egybevetés útján meggyőződhetünk. A neopozitivisták az olyan kijelentéseket, melyek nem vethetők alá érzéki ellenőrzésnek, tudományosan értelmetlennek, álkijelentésnek tekintették. (Pl. ezen az alapon etikai értékítéletek nem alkothatók, mert egy gyilkosság hogyanja verifikálható, de az nem, hogy szabad-e vagy nem szabad gyilkolni.)
Később kimutatták, hogy a verifikáció nem alkalmas a tudományos igazságok és a metafizika közötti határ kijelölésére, de a logika és a nyelv mint a filozófiai vizsgálatok fontos tárgya megmaradt.
A neopozitivizmus kudarcai egyes filozófusokat arra indítottak, hogy elforduljanak a filozófia empirista hagyományától, és a tudományelméletet a logika és ismeretelmélet új eredményeire támaszkodva a racionalizmus alapján próbálják meg felépíteni. Ezt az irányzatot nevezik kritikai racionalizmusnak.
Karl Raimund Popper (1902—1987) osztrák származású angol filozófus a Bécsi Kör neopozitivizmusával szemben alkotta meg filozófiáját. Ebben kiemelkedik az a gondolata, hogy a tudományos hipotéziseket nem az őket igazoló tényekkel kell szembesíteni (verifikálni), hanem alá kell vetni őket a cáfolatok kísérleteinek (falszifikációnak), és mindaddig, míg ezeket a próbákat kiállják, igaznak kell tartanunk őket. E gondolat alapja az, hogy akárhány tény alátámaszthat egy állítást, abból nem lehet az igazságára következtetni, mert bármikor következhet egyetlen tény, mely megcáfolja azt. A tudomány haladása során nem az igazság tárul föl előttünk, hanem egyre jobb elméletekhez jutunk, melyek egyre inkább kiállják a cáfolat próbáját. A tudományt így belehelyezi a maga történetiségébe (ebben fel lehet fedezni Darwin hatását, az evolucionizmust is), melyben a végső ok és a végső magyarázat (a lényeg meglelése, mint végső cél) egyaránt illúzió, a tudomány csak eszköz, mely a megismerés határait állandóan kitolja, de sosem ér a végére.
Popper társadalomfilozófiáját A nyitott társadalom c. munkájában fejtette ki. Ebben kritizálta azt a marxista tételt, mely szerint az elmélet lehetővé teszi a társadalmi és történelmi folyamatok előrelátását, felismerte ugyanis, hogy az elmélet maga visszahat a társadalomra, vagyis önmegvalósító jóslatként hat, megzavarva a természetes fejlődést (Ödipusz-hatás), és totalitarizmushoz vezethet (ld. a marxizmus útját a sztálinizmusig). Popper társadalomtudományi megközelítési módja a történetiség (historizmus), mely a tömeglélektan eredményeire is támaszkodik. Alternatívaként a nyitott társadalmat ajánlja, melynek intézményei megvédik a gondolkodás és a vállalkozás szabadságát, és a konfliktusokat kiküszöbölni nem tudja ugyan, de mérsékelni tudja azokat.
