I.) FILOZÓFIAI ALAPFOGALMAK:
A.) Fogalommagyarázatok:
- szubsztancia: Causa sui entitás, tehát olyan, a filozófus által tételezett tulajdonságeggyüttes, amely önmaga oka, léte nem függ mástól.
- immanens: A megismerés szempontjából a tapasztalás határain belüli.
- ontológia: Lételmélet, mely a létezőknek egymáshoz és létalapjukhoz, a szubsztanciához való viszonyával foglalkozik.
- erkölcs: Az emberek egymás közötti és közösségi kapcsolatait irányító, íratlan magatartásszabályok (normák) és emeri magatartások rendszere.
B.) Esszé kérdések:
- Határozza meg a filozófiai gondolkodás sajátszerűségét és lényegét.
A filozófia az ember teoretikus és történelmi önreflexiója, maga az önreflexív, teoretikus kérdezés. A filozófia emberközpontú, tudatos szellemi tevékenység eredménye, az ellentmondások kiküszöbölésére törekszik és terminus technicusok rendszerét hozza létre.
- Határozza meg a filozófia fő módszereinek lényegét.
A filozófiában is számos módszer alakult ki fejlődésének majd háromezer éve alatt. Ilyen pl. a hermeneutikai, a fenomenológiai, a pozitivista és a skolasztikus módszer, de a legősibb és minden bizonnyal a legismertebb filozófiai módszerek a dialektika és a metafizika.
Az egyes filozófusok (pl. Hérakleitosz, Platón, Hegel) egymástól meglehetősen eltérő, konkrét jelentéssel használták a dialektika fogalmát, de általános értelemben a dialektika mint módszer a totalitás-elv alkalmazása. Ezen elv szerint vagy magát a világot is totalitásként fogjuk fel (pl. Hérakleitosz), vagy olyan totalitások folyamataként, amelyek önnáló totalitást, azaz rendszert nem alkotnak. A totalitás-elv azonban nemcsak a totalitás-rész-elem, hanem az egyediség-különösség-általánosság összefüggésének és az ellenmondás-elvnek az érvényesítését is jelenti, mivel mindkettő következik a totalitás-elvből, és ily módon a dialektika módszeréhez tartoznak. Mint láttuk egyrészt a totalitás mindenkor funkcionális elsőbbséggel rendelkezik részeihez, elemeihez képest, és így meghatározza ezek általánosságát, amivel közvetve befolyásolja különösségüket és egyediségüket is. Másrészt a totalitás részei közötti kölcsönhatás, két-két rész esetében mindig ellentmondás is: a részek mint az ellentmondás pólusai egyszerre feltételezik és ki is zárják egymást, azaz egymás másai. Ilyen viszony hiányában e létezők nem lehetnének ugyanannak a reális totalitásnak a részei.
Ezzel szemben a metafizika mint módszer a világot nem kezeli totalitásként, és az ellentmondás elvét, illetve az egyediség-különösség-általánosság összefüggését sem alkalmazza. A metafizika módszere a világ öröknek és változatlannak tekintett lényegére, szubsztanciájára koncentrál, és az egyes létezőket is a hozzá való viszony tekintetében, a maguk statikusságában törekszik megragadni.
II.) AZ ANTIK GÖRÖG FILOZÓFIA:
A.) Fogalommagyarázatok:
- arkhé: Az az állapot, minőség, elem vagy erő, amelyből, illetve amelynek segítségével valami kialakult, illetve fennáll.
- idea: Platónnál transzcendens, változatlan, szubsztanciális szellemi általánosság.
- hülozoizmus: Az a filozófiai nézet, mely szerint az anyag (hülé) élõ (zoé), az anyagnak is lelke van.
- méthexisz: Az immanens dolgok részesedése az ideákból Platónnál.
- doxa: A hétköznapi ember puszta vélekedése Parmenidésznél.
- formák formája: Az anyag nélküli tiszta forma Arisztotelész metafizikájában.
- atomosz: Az atomisták egyik arkhéja, jelentése: oszthatatlan.
- eudaimonia: Arisztotelésznél az erények teljessége szerinti élet, a „boldogság”.
- eidolón: A dolgokról folyamatosan leváló kis képek, melyek behatolnak a szembe, és Démokritosz szerint így látunk.
- fronézisz: A tapasztalat alapján kialakuló gyakorlati érzék, mely lehetõvé teszi az erényes megoldás fellelését az egyes erkölcsi szituációkban.
B.) Szövegmagyarázat:
a./ „Mert ugyanaz a gondolkodás és a létezés.”
Parmenidész szerint nemcsak gondolkodás nincs létezés nélkül, de létezés sincs gondolkodás nélkül. Mindebből viszont már világosan adódik a létező, ebből pedig a nemlétező parmenidészi értelmezése! Ha ugyanis az elgondolhatónak léteznie kell, akkor Parmenidész igazi létezőn a gondolkodás tárgyát érti, a tapasztalati tárgyak pedig a látszatvilághoz tartoznak. Az állandóan változó tapasztalati tárgyak semmiféle szubsztancialitást nem mutatnak, a világ változatlan örök lényege csak a gondolkodás révén ragadható meg. Amennyiben azonban igazi létezőn a gondolkodás tárgyát értjük, annyiban valóban elvileg megismerhetetlen a nemlétező, hiszen amint a nemlétezőre gondolunk, máris a gondolkodás tárgyaként felfogott létezőhöz jutottunk: a nemlétező fogalma létező mint a gondolkodás tárgya.
b./ „Minden dolognak mértéke az ember;
a létezőknek, hogy léteznek,
a nemlétezőknek, hogy nem léteznek.”
E filozófiai álláspontnak az újdonságát akkor látjuk át, ha Prótagorasz tételét összehasonlítjuk Hérakleitosz 1. fragmentumával. Míg Hérakleitosz megfogalmazásában „minden eszerint a logosz szerint lesz”, azaz mindennek mértéke a logosz, addig Prótagorasznál már az ember minden dolog mértéke, ami jelzi, milyen hatalmas változás ment végbe a görög társadalomban és filozófiában.
Prótagorasz tételének a következő értelmezését adhatjuk: Az általam érzékelt dolgok vonatkozásában én vagyok a kritériuma annak, hogy ezek a dolgok számomra nemcsak ilyennek és ilyennek tűnnek, hanem számomra így és így léteznek, illetve nem léteznek. Bár e tételnek, amennyiben az „ember” szón általában az embert és nem az egyént értjük, elvileg lehetséges olyan értelmezése, miszerint az emberre valóban jellemző antropomorfizmust fogalmazza meg, a prótagoraszi fragmentumok és az ókori interpretátorok megjegyzései mégis Prótagorasz ismeretelméleti relativizmusát látszanak igazolni. Ha ugyanis az egyén a kritériuma minden „dolog”nak, azaz - Prótagorasz intenciói szerint - ténynek, akkor minden az egyén érzékelésétől függ. Igy az egyén a kritériuma a fennálló ténynek, hogy tényként áll fenn, és a nem fennálló ténynek is, hogy nem áll fenn tényként. Ily módon csupán az egyes embernek megjelenőt ismeri el és bevezeti a „viszony” fogalmát, amennyiben úgy tartja, hogy az igazság: viszony, mert valamennyi jelenség és képzet az egyes emberrel áll vonatkozásban és csak az őhozzá való viszonyban áll fenn.
c./ „Az istenekről nem tudhatom sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek. Mert sok minden gátolja a róluk való tudást, amilyen a rejtettség és az emberi élet rövidsége.”
Prótagorasz szerint nem létezik abszolút mérték, nincs abszolút igazság, és ebből egyértelműen következik az isteneket illető szkepticizmusa, ateizmusa.
d./ „Ha tehát nem volna más valóság a természet szerint alakultakon kívül, akkor a természettudomány volna az első tudomány; ha azonban van valami mozdulatlan szubsztancia, akkor ennek tudománya előbb való és ez az első azaz általános filozófia, olyan értelemben, hogy első; s így a létezőről, amennyiben létező, ennek feladata vizsgálódni, abban is, hogy micsoda és abban is, hogy mint létezőt miféle határozmányok illetik meg.”
A teológia azonban Arisztotelésznél azonos a filozófiával, ami egyúttal az első tudomány, vagyis a tudományok tudománya is.
C.) Esszé kérdések:
- Határozza meg az antik görög filozófia kialakulásának fő okait.
A választ az ókori görög társadalom sajátos társadalmi-gazdasági fejlődésében kell keresnünk. - A számos ok közül emeljük ki most a három leglényegeseb¬bet. Elsôként a mezôgazdasági termeléshez kedvezôtlen föld¬raj¬zi körülményeket, aminek következménye mindenekelőtt a specifikus görög társadalmi-gazdasági-politikai struktúra: a polisz. Bár az összetartozás tudata bizonyos fokig mindig jelen volt a görögök között (olümpiai játékok, a delphoi Apollón-szentély védelmére létrehoztt szövetség, stb.), az öntözéses földművelés hiányában nem vált szükségessé nagy területre kiterjedő, erősen központosított állami irányítású birodalom létrehozása. - Az említett földrajzi adottságok eredményeként a legtöbb polisz¬ban a kézművesség és (mindenekelôtt a tengeri) kereskedelem vált a gazdasági élet meghatározó tényezôjévé. Nyilvánvaló, hogy - közvetve - elsôsorban ez váltotta ki a démosz kiala¬kulását, illetve a földbirtokos arisztokrácia és a démosz társadalmi küzdelmeit, aminek az eredménye számos poliszban a démosz gyôzelme lett. - Ez a sajátos társadalmi-gazdasági fej¬lôdés eredményezhette végül azt is, hogy Görögországban nem alakult ki zárt papi rend: a szellem tekintélye és hatalma nem a papok, hanem az államférfiak, a kézművesek (azaz szobrászok, építészek, stb.), az orvosok, a költők és a jósok birtokába került.
A görögöknél tehát ilymódon, a korabeli, tipikus ázsiai termelési módhoz képest sajátos társadalmi-gazdasági fejlődésnek köszönhetően megteremtődtek egy új életforma, illetve egy új tudatforma, a filozófiai gondolkodás létrejöttéhez nélkülözhetetlen gazdasági alapok (relatív gazdasági jólét) és a szükséges szellemi szabadság (saját érdekeik, értékeik, intézményeik relativitásának felismerése; hit az ember saját képességeiben, a gondolkodás hatalmában). Ugyanezen fejlődésnek köszönhetően nem alakult ki viszont zárt papi rend, ellentétben a nagy folyammenti társadalmakkal. Mint közismert, a korai görögöknél is létezett vallás, de az a sajátos társadalmi-gazdasági kibontakozásnak megfelelő, a polisztársadalom struktúráját az istenek világában szinte leképező politeizmus. Ez pedig nem igényelte, a társadalmi-gazdasági fejlődés pedig nem is tette lehetővé egy zárt papi rend kialakulását, amely a vallási (szakrális) teendők mellett a szellemi hatalom, a tudás birtokosává is vált volna. Ennek következtében a korai görög filozófusok mintegy a papság társadalmilag hiányzó szerepét töltötték be, természetesen e görög világnak megfelelő, ugyancsak sajátos módon.
- Jellemezze általában a preszókratikus filozófiát.
- A korai filozófusok tudatosan a társadalmon kívüli életet választották. Ennek okai (lásd fent): a.) közvetítônek gondolták magukat isten és ember között; b.) ismeretfelfogásuk.
- Elsôdleges kutatási tárgyuk a kozmosz (a mindenség szerkezete), amit - szaktudományok hiányában - a közvetlen természetszemlélet alapján írtak le.
- Szinte mindannyian megalkották saját kozmológiájukat, amelyekben - terminus technicusok hiányában - szociomorf kifejezéseket használtak: a hétköznapi nyelvből átvett szavakat filozófiai jelentéssel ruházták fel. (Pl. kozmosz, arkhé, logosz, apeiron.)
- Megjelent a korai szubsztanciafelfogás, az „arkhé”. Az „arkhé” jelentése: kezdet, elv; az az állapot, minôség, elem vagy erô, amelybôl, illetve amelynek segítségével valami kialakult, illetve fennáll.
- Szemléletmódjuk többnyire dialektikus. Ez a dialektika azonban nem fejlődésdialektika, hanem kozmológiai és körforgásdialektika: a kozmosz keletkezését, működését és elmúlását ciklikus körmozgásként ábrázolták.
- A milétosziaknál és Hérakleitosznál (azaz nem minden preszókratikus gondolkodónál!) találkozunk a „hülozoizmussal” (hülé: anyag; zoé: élet), ami olyan filozófiai nézet, miszerint az anyag élô, az anyagnak lelke van. A hülozoisták tehát nem mai értelemben vett idealisták, de nem is materialisták, mert mai értelemben csak az lehet materialista, aki tudja, hogy idealista is lehetne, és fordítva. A ión természetfilozófusoknak azonban még nem volt külön fogalmuk az anyagra és a szellemre.
- Miért tekinthetjük Hérakleitoszt a dialektika atyjának?
Hérakleitosz a dialektika terén haladta meg leginkább a milétoszi gondolkodókat. A dialektika módszere általános értelemben a totalitás-elv alkalmazása, ami azonban magában hordja az egyediség-különösség-általánosság elvét és az ellentmondás-elvet is. Mivel ezen elveknek megfelelő tartalmi összefüggések leírására bukkanunk Hérakleitosznál, ezért ő az ókori dialektika egyik kiemelkedő képviselője.
- Mit értünk Démokritosz eidolón-elméletén?
Démokritosz látáselméletét nevezzük eidolon-elméletnek is, mert elképzelése szerint a dolgokról folyamatosan kis képek (eidolon) válnak le, ezek behatolnak a szembe, és ily módon lehetővé válik a dolgok észlelése.
- Milyen filozófiai kérdésekkel foglalkoztak a szofisták?
A szofisták az i. e. V. század vándortanítói, akik pénzért oktattak a démosz győzelme és az individuum kialakulása után fontossá vált ismereteket. Főként retorikát és morálfilozófiát, de számos egyéb kérdéssel is foglalkoztak: általuk váltak például társadalmilag szélesebb körben ismertté a preszókratikus természetfilozófia eredményei; ők tették először reflexió tárgyává a filozofálás „eszközét”, a nyelvet, és vizsgálták azt is, milyen törvény jó a polisz számára. E szerteágazó nevelői és filozófiai tevékenységük alapján a szofistákat egyrészt az antik felvilágosodás első képviselőinek tekinthetjük, másrészt azonban óvakodnunk kell attól, hogy egységes filozófiai irányzatnak tartsuk e mozgalmat.
- Mi a szókratészi módszer lényege?
Erre az előfeltevésre épült Szókratész kérdve kifejtő, vagy más néven „bábáskodó” módszere is, amellyel - saját állítása szerint - a gondolatok létrejöttét segítette elő, hasonlóan anyjához, aki bábaasszony lévén a gyermekek megszületésénél segédkezett. Ezzel a módszerrel, elsőként az európai filozófia történetében, Szókratész alkotott tudatosan filozófiai fogalmakat, definíciókat. Mindig valamilyen hétköznapi fogalomból kiindulva, annak jelentéstartalmait elvetve vagy igazolva, a kérdések és válaszok dialektikájában rekonstruált indukciós eljárás segítségével jutott el az adott fogalom általános tartalmának meghatározásáig. A beszélgetés kiindulópontja tehát mindenkor valamilyen fogalom mint elvont általános, eredménye pedig ugyanaz a fogalom, de mint konkrét általános, azaz mint sok, tudatosított gondolati meghatározás egysége: ez pedig éppen a definíció.
- Foglalja össze Platón ontológiájának lényegét.
Kiemelkedő szerepét Platón elsősorban ún. két-világ ontológiájának köszönheti. A tapasztalható, vagyis immanens világot megkülönböztette az ideák transzcendens világától, amely kizárólag a halhatatlan lélekrész, azaz a gondolkodás révén ragadható meg. - Dialógusainak tanúsága szerint mit értett Platón ideán? Az ideák örök, változatlan szubsztanciális szellemi általánosságok, az evilági létezők ősmintái. Platónnak teoretikusan teremtenie kellett számukra egy külön, transzcendens világot, mivel szerinte az anyag is szubsztanciális, és így a szintén objektívnek tekintett, de tapasztalhatatlan ideák nem létezhetnek a földi világban. Kozmológiai felfogása ugyanis a hagyományos káosz-kozmosz sémára épült, miszerint a kaotikus mozgást végző anyag az ideákkal együtt ősidőktől fogva létezett, és a kézműves mesterhez hasonlóként elgondolt demiurgosz mint aktív szellemi erő, a változatlan ideákra tekintve alkotta meg a rendezett anyagi világot. Az immanens világ létezői tehát ontológiailag alárendeltek az ideák elsődleges, transzcendens világának: az anyagi dolgok csak annyiban valóságosak, amennyiben részesednek (méthexisz) az ideákból, amennyiben azok utánzatai (mimézisz).
- Foglalja össze Arisztotelész ontológiájának lényegét.
Arisztotelész megszüntette az ideák világát, és a lényeget belehelyezte az egyes érzéki dolgokba, melyek szerinte mindenkor két tényezőnek, az anyagnak és a formának az egységeként léteznek. Ennek alapján nevezzük ontológiájának centrális tanítását anyag-forma tannak, mellyel Arisztotelész felszámolta Platón két-világ ontológiáját: nála már kizárólag egyetlen világ létezik, amely - mint látni fogjuk - két transzcendens pólus között feszül. - Mit jelent Arisztotelésznél a forma, illetve az anyag? Mind a forma, mind az anyag, és ebből következően a kettő egysége, minden konkrét dolog: szubsztancia. A forma az érzéki dolgok változatlan, belső szellemi lényege, szellemi általánosság. Az ideához való viszonyítása teheti még világosabbá a forma értelmét. A forma azonos az ideával, amennyiben a.) mindkettő örök, változatlan, b.) és mindkettő szellemi általánosság. A forma azonban különbözik is az ideától, amennyiben a.) nem egy transzcendens világban, hanem magában a dologban van, illetve b.) amíg az idea passzív, a forma aktív, de nem a helyváltoztató mozgás, hanem a megformálás értelmében. A forma tehát valóban felfogható a dologba helyezett ideaként. Arisztotelész szerint ugyanis a forma az a belső szellemi elv, amely meghatározza, hogy valamely anyag milyen konkrét létezőt testesít meg: a fenyőfa mint anyag például attól függően gerenda, ajtófélfa vagy ablakkeret, stb., hogy milyen konkrét forma hatása alatt áll, milyen konkrét forma határozza meg a dolog általánosságát. Ebből már sejthető, hogy Arisztotelésznél az anyag nem azonos a tőlünk független, objektív valósággal, hanem anyagon a megformálódás lehetőségét értette.
III.) A KÖZÉPKORI BÖLCSELET:
A.) Fogalommagyarázat:
- patrisztika: A patrisztika a keresztény bölcselet első korszaka. Nevét az egyházatyákról, a pátriárkákról kapta, akik a kereszténység első teológusai és filozófusai voltak.
- veritas duplex: A kettős igazság elve.
- skolasztika: A középkori keresztény bölcselet második korszaka.
- ancilla theologiae: A filozófiáról állították a középkorban, hogy a teológia szolgálóleánya.
- emanáció: Kiáramlás, ami egyúttal korai teremtésfelfogás is (Plótinosz).
- universale: A középkori filozófiában a logikai nem és faj közös neve.
- apologéta: Valamely tan vagy hit védelmezője.
- nominalizmus: A XI. században jelent meg az univerzália-vita egyik markáns álláspontjaként az a nézet, miszerint az universale nem önálló létező, hanem puszta név, amely az egyedi dolgok bizonyos csoportjának megjelölésére szolgál (Roscellinus).
- illuminatio: Ágoston szerint a lélek nem a külvilágból meríti alapvető ismereteit, nem is régebbi életéből hozza magával, hanem a lélek mélyén lakozó isteni tanító, a „magister interior” tanítja meg ezekre. Ezért minden alapvető ismeret Istentől függ, aki különleges megvilágítás révén irányítja az emberi értelmet.
- regressus ad infinitum: Logikai összefüggés, amely egy végtelenbe vezető gondolati sort jelent.
- ens perfectissimum: A legtökéletesebb lét, azaz Isten.
- creatio continua: Az egyszeri teremtéssel szembeállított folyamatos teremtés.
B.) Szövegmagyarázat:
a./ „A rossz – eredetét én annyira kerestem – semmiképpen sem mondható állagnak. Ha állag volna, jó is volna. Vagy meg nem romolható állag volna, és akkor bizony igen nagy jó volna. Vagy romolható állag volna, ámde ha ez nem volna jó, benne a romlás elő sem fordulhatna.”
Szent Ágoston egyik alapvető kérdése tehát, hogy honnan ered és mi a rossz. Minthogy szerinte a világot Isten, a leg¬főbb jó teremtette, minden létezőnek jónak kell lennie. De jók a létezők azért is, mert különben nem lehetne ben¬nük romlás. Márpedig a romlást előidéző rossz egyértelmű¬en tapasztalható a világban. A rossz azonban nem lehet létező, nem lehet „állag”, hiszen a létezők jók. Ágoston ezért átveszi azt a plótinoszi gondolatot, hogy a rossz¬nak nincs szubsztanciája, tehát a rossz nem létező, hanem léthiány.
b./ „Ég és föld íme létezik. Hangosan kiáltják, hogy teremtés útján vannak, mert változnak és folyton cserélődnek. Ámde a senkitől sem teremtett, mégis létező valamiben nincs, ami azelőtt ne lett volna, vagyis változás és cserélődés benne nincsen.”
Mennyiben ad magyarázatot ez a néhány mondat a teremtés szükségszerű mivoltára? Úgy tűnik, közvetlenül egyáltalán nem. De olvassuk csak figyelmesen a szöveget, és gondolkodjunk el az Ágoston által írtakon! Ha létezne valami, ami nem teremtett - írja -, akkor abban nem lehetne változás és cserélődés, vagyis új minőségű létezők pusztán a természet törvényeinek hatására soha nem keletkezhetnének. Az új minőség létrejötte megmagyarázhatatlan a korabeli ismeretek alapján. Márpedig a világban tapasztalható a változás és a cserélődés, az új minőségek születése. A korabeli tudás szerint ennek csupán egyetlen magyarázata lehet: a világot Isten teremtette.
c./ „…úgy látom, hogy nem más az idő, mint kiterjedés. Ámde nem tudom, hogy minek a kiterjedése. Igazán csodának tartanám, ha nem a léleké volna.”
Ágoston az idő mindennapi felfogásából indul ki: beszélünk múlt, jelen és jövő időről. Azaz megközelítési módjában nem a teória, hanem elsősorban a tapasztalat dominál. Márpedig a tapasztalás, konkrétan a mérés felől vizsgálva a háromféle időt, kiderül, hogy valóságosan a múlt már nem, a jövő még nem létezik, a jelen pedig pillanatnyi és ezért szintén mérhetetlen! Végsõ soron Ágoston szerint az idő „benyomások”, azaz képzetek egymáshoz való viszonya. Tehát ez a szubjektív idő!
C.) Esszé kérdések:
- Mi az oka a középkori filozófia kialakulásának?
Alapvetően történelmi változások: a Római Birodalom széthullása és a feudális társadalmi-gazdasági formáció megszületése, amit utóbbi kiépülése, megszilárdulása és lassú, belső átalakulása követett: méhében már a reneszánsz korában megfogant a polgári társadalom. E társadalmi átalakulásokat „követve” a filozófiában ismét jelentős fordulat zajlott le az antik görög filozófiához képest. Melyek e fordulat általános jellemzői? Egyrészt végbement a filozófia közvetlen tárgyának megváltozása: amíg a szókratészi fordulat után az antik görög filozófusok gondolkodásának középpontjában az ember, az individuum állt, a keresztény bölcselők vizsgálódásának elsődleges „tárgya” Isten, valamint az Isten-ember viszony. Az emberről csupán mint a teremtett világ legmagasabbrendű lényéről gondolkodnak. Másrészt megszületett a teremtő transzcendencia.
- Melyek a skolasztika általános sajátosságai?
A skolasztika (a schola:iskola latin szóból) a középkori keresztény filozófia, amely a feudális egyház igényei alapján keletkezett, s amely a IX. századtól a XV. századig uralkodott a nyugat-európai gondolkodásban. Mivel a keresztény egyház uralmi pozícióba került a feudális társadalomban, képviselői most már nem a hitvédelmet tekintették elsődleges feladatuknak, mint a pátriárkák, hanem egyrészt a missziós tevékenységet, másrészt a keresztény dogmatikák részletes kifejtését és végül a keresztény vallás fő gondolatainak, mindenekelőtt Isten létének taníthatóvá tételét. Az oktatási igények kikényszerítették, a veritas duplex elve pedig lehetővé tette a filozófia relatív önállóságának, a teológiától való viszonylagos függetlenségének visszaállítását. Az önmagában vett hitet ugyanis se tanítani, se fogalmi eszközökkel védeni, fejleszteni nem lehetett. Az értelem számára is hozzáférhetővé kellett tenni, azaz tételesen ki kellett fejteni Isten létének bizonyítékait, Isten és a teremtett világ viszonyát és különösen az ember helyét és szerepét a teremtett világban. Az élet minden területére kiterjedő, részletes keresztény világképet kellett tehát megfogalmazni. Elsősorban ennek a roppant feladatnak köszönhető, hogy a skolasztika korában hatalmas elméleti rendszerek születtek. E filozófiai rendszerek lehetőségét egy cordovai arab filozófustól, Averroëstől (1126-1198) származó elv, a kettős igazság (veritas duplex) elve teremtette meg, mely szerint mind a hitnek (teológia), mind a tudásnak (filozófia) megvan a maga külön területe és igazsága. A skolasztika gondolkodói olyan interpretációval építették be tanaikba ezt az elvet, hogy a filozófia relatív önállósága csakis addig áll fenn, amíg a hit alapvető igazságságait nem sérti. Ennek alapján mondhatjuk, hogy a patrisztika korával szemben ugyan ismét létezett a viszonylag független filozófia, de végső soron csak a teológia szolgálóleánya (ancilla theologiae) volt.
- Miként gondolkodott Szt. Ágoston a teremtésről és az időről?
Ami közvetlenül a teremetés aktusát illeti, Ágostonnál már nem emanációs-elméletet találunk, hanem a zsidó-keresztény hagyománynak, a Bibliának megfelelő termetés-felfogást: Isten, Igéje által a Semmiből teremtette a világot. De Isten nemcsak megteremtette a világot, hanem állandóan fenntartja, gondját viseli és kormányozza is azt. Sőt, az isteni teremtés sem fejeződött be, hanem tart ma is, vagyis Ágoston a creatio continua (folyamatos teremtés) elvét vallja. Az idõ pedig - mint láttuk - Ágoston szerint „benyomások”, azaz képzetek egymáshoz való viszonya.
- Foglalja össze az ontológiai istenérv lényegét.
Anzelm Isten fogalmából akarja bizonyítani Isten létét. A gondolatmenet lényege a következő: Ha ismerjük Isten fogalmát (ami még nem azonos a hittel!), akkor már értjük is jelentését, azt, hogy ő az a lény, aminél nagyobb jó nem gondolható. De, amennyiben csak emberi fogalomként létezne, annyiban a legkisebb valóságosan létező dolog is nagyobb jó lenne nála, ami ellentmondás, tehát lehetetlen. Ebből következően, Anzelm szerint Isten nemcsak emberi fogalomként, hanem valóságosan is kell, hogy létezzen.
- Miért kérdéses az istenbizonyítás?
Minthogy a probléma hagyományos felfogása szerint a mindennapi élet relatív transzcendenciájá¬tól megkülönböztethető abszolút transzcendencia minden metafi¬zika esszenciája, rögtön adódik az első kérdés: Lé¬tezik-e abszolút transzcendencia? Az abszolút transzcendencia iga¬zolására szánt „némi fejtörés”, valamint a bölcselet tör¬ténetéből ismert releváns kísérletek áttekintése után azon¬ban rájöhetünk, hogy meddő próbálkozásba fog¬tunk. Az örök valóság empirikus bizonyítása elvileg lehe¬tetlen, hi¬szen „tapasztalaton túli valóságról” van szó. De a teo¬retikus bizonyítás sem okozhat kevesebb gondot, hiszen - ahogy a keresztény teodiceák és teológiák is vall¬ják - „fogalmi ismeretünk sosem ragadhatja meg töké¬le¬tesen az isteni lényeget”, azaz Istent abszolút transzcendenciaként tételezik. Mindez természetesen rend¬jén is volna, mivel pontosan az vezetne logikai ellent¬mondáshoz, ha egy abszolút transzcendenciát teljes¬ség¬gel megismerhetőnek tarta¬nánk. Megismerhetetlensége következtében azonban transzcendens mivoltának „ab¬szolút” jellege sem állítható róla! Ha ugyanis bármit abszolút transzcendenciaként gon¬dolunk el, azaz a maga teljességé¬ben megismerhetetlennek tartjuk, akkor azt sem tudhatjuk, hogy valóban „abszolút”-e ez a transzcendencia. E tételezés paradox jellege ezért azt bizonyítja, hogy e tételezés pszichikai és (közvetve!) társadalmi, vagyis az embert szintén jellemző nem-racionális szükségletek, nem pedig racionális megfontolások következménye.
- Milyen álláspontok alakultak ki az univerzália-vitában?
A platóni tradíciót képviselő realizmus (universalia ante rem) /IX-XII. század/ szerint az univerzálék a dolgok elõtt, önállóan is léteznek. Az arisztotelészi alapokon álló mérsékelt realizmus, mely szerint az univerzálék nem léteznek önállóan, csak a dologban (universalia in re) /XIII-XIV. század/ és a nominalizmus (universalia post re) /XV. század/: csak konkrét dolgok léteznek valóságosan és az univerzálé puszta név, azaz csak fogalom.
IV.) AZ ÚJKORI POLGÁRI FILOZÓFIA:
A.) Fogalommagyarázat:
- modernitás: Az európai történelemnek a polgári forradalmakkal kezdődő azon nagy korszakát nevezzük így, amelyet az újkori szubjektumnak a rációba, a tudomány mindenhatóságába és a természet uralhatóságába vetett feltétlen hite jellemez.
- cogito ergo sum: Gondolkodom, tehát vagyok.
- protestáns: A reformáció híve. A „tiltatkozó”, melynek eredete, hogy a lutheránizmushoz tartozók tiltakoztak (protestáltak) a császárnál a vallásuk terjesztését tiltó határozat ellen.
- szubjektív evidencia: Descartes provizórikus módszertanának első elve, mely az igaz ismeret, vagyis az igazság szubjektív kritériumait (világosság és elkülönítettség) foglalja magában.
- racionalizmus: Ismeretelméleti irányzatként az a nézet, mely szerint minden ismeretünk kizárólag a rációból származik.
- res cogitans: Descartes „cogito ergo sum” tételében a „sum” jelentése pontosan az, hogy gondolkodó szubsztanciaként, res cogitansként vagyok.
- felvilágosodás: Társadalmi-politikai és ideológiai-filozófiai mozgalom a polgári forradalmak előkészítő szakaszában, a XVIII. században.
- esse est percipi: Létezni annyi, mint érzékelve lenni. (Berkeley)
- dedukció: Logikai eljárás, mellyel az általános ismeretektől következtetés útján jutunk el az egyes, konkrét ismeretekig.
- agnoszticizmus: A valóság megismerésének lehetőségét tagadó irányzat.
B.) Szövegmagyarázat:
a./ „A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló minden problémát annyi részre osszam, ahányra csak lehet és ahányra a legjobb megoldás szempontjából szükség van.”
Amí az új metafizika kiépítésre nem kerül, Descartes szükségesnek látta egy provizórikus, azaz ideiglenes módszertan összeállítását, amely négy elvet tartalmaz. Az idézet a második elv lényege, mely szerint a problémát részeire kell bontani és innen kiindulva kell folytatni a vizsgálódást.
b./ „Mindazt, amit csak az elme magában észrevesz, vagy ami észrevevésének, gondolkodásának vagy értelmének közvetlen tárgya, ideának hívom; és azt az erőt, amely elménkben ideát ébreszt, azon tárgy tulajdonságának nevezem, amelyben ez az erő lakik.”
Locke megkülönböztette az ideát, mint tudattartalmat és a tulajdonságot, mit objektív erõt. Szerinte ideáink lehetnek elsődlegesek és másodlagosak. Míg azonban az elsődleges ideáknak (kiterjedés, tömörség, alak, mozgás, stb.) megfelelő tulajdonságok léteznek, a másodlagos ideáknak (szín, hang, íz, stb.) megfelelő tulajdonságok nem, hanem a tárgyak - Locke felfogásában - rendelkeznek azzal a képességgel, hogy elsődleges tulajdonságaik révén előidézzék bennünk a másodlagos ideákat is.
c./ „Ha ezzel az elvi meggyőződéssel végigpillantanánk a könyvtárunkon, micsoda selejtezést kellene végrehajtanunk! Ha kézbe vesszük bármelyik kötetet, például egy iskolás metafizikai művet, csak azt kell kérdeznünk: tartalmaz-e valamilyen mennyiségre vagy számra vonatkozó okfejtést? Nem tartalmaz. S tartalmaz-e valamilyen, tényekre vagy létre vonatkozó okoskodást? Azt sem tartalmaz. Akkor tűzbe vele, mert ez esetben csak szofisztika és áltatás lehet.”
Hume, ismeretelmélete alapján teljesen következetesen állapítja meg a természettudományok, egyáltalán minden valóságra vonatkozó tudomány és a metafizika érvénytelenségét, miszerint léteznek ugyan, de nem képesek teljesíteni vállalt feladatukat. Miért nem? Azért, mert minden tudomány egyik legfőbb feladata törvények megfogalmazása az emberi gyakorlat elősegítése érdekében. Ha viszont nem általánosíthatjuk egyedi, tapasztalati ismereteinket, akkor elvileg lehetetlen törvényt alkotni. Mindennek természetes következménye a tudományok új osztályozása.
C.) Esszé kérdések:
- Hogyan foglalná össze a két ismeretelméleti irányzat, a racionalizmus és az empirizmus lényegét?
A racionalizmus ebben az esetben nem az ész általános uralmát, nem a felvilágosodás azon törekvését jelöli, miszerint mindent az emberi ész ítélőszéke elé kell vinni; mindennek csak az emberi ész dönthet az értéke felől. A racionalizmus mint ismeretelméleti irányzat azt a felfogást jelenti, mely szerint minden ismeretünk kizárólag az emberi rációból számazhat. A racionalisták favorizált módszere a dedukció: az általános ismeretekből dedukálás, azaz levezetés révén juthatunk el az egyes, konkrét ismeretekig.
Ezzel szemben az empirizmus mint gnoszeológiai irányzat képviselői azt vallották, hogy minden ismeretünk kizárólag a tapasztalatból származhat. Megjegyzendő, hogy az „empirizmus” fogalma önmagában takarhat materialista és idealista jellegű empirizmust is! A különbség a tapasztalás tárgyában rejlik: amíg a materialista empirizmus képviselője az objektív tárgyakat tekinti a tapasztalás tárgyának, addig az idealista empirizmus képviselője szerint csak tudattartalmainkat, azaz ismereteinket tapasztalhatjuk. Az újkori polgári gondolkodás hajnalán a következetes brit empirizmus filozófusai az utóbbi álláspont mellett törtek lándzsát. Az empiristák viszont a dedukcióval ellentétben az indukciót tartják üdvözítő módszernek: a tapasztalt egyes ismeretektől juthatunk csal el következtetések segítségével az általános ismeretekhez.
- Ismertesse Descartes provizórikus etikáját.
Ezen ideiglenes etika híven tükrözi Descartes viszonyát általában az etikai kérdésekhez: életműve alapján sem dönthetjük el ugyanis, hogy valaha is befejezhetőnek tartotta-e etikáját. (Külön etikai-filozófiai kérdés természetesen, hogy le kell-e zárnunk egyáltalán etikai eszmefuttatásainkat?) Az individuum elhatározásának döntő szerepét mutató elvek a kinyilvánított konkrét célt szolgáják: a filozófus addig se maradjon határozatlan cselekedeteiben, amíg - az ész kényszere folytán - ítéleteiben, vagyis az új metafizika megalkotásáig az. Gyakorlati életelvekről van tehát szó, nem egy metafizikailag megalapozott végleges etikai elméletről! „Járj az arany középúton!” - így fogalmazhatnánk meg az első elv lényegét, amely így tagadhatatlanul konformista jelleggel is bír. A második a következetesség és az álhatatosság elve, aminek azonban nem szabad fanatizmussá fajulnia, már az első elvből következően se. Értékeink bizonyos stabilitása, meghatározott elvek alkalmazása nélkülözhetetlen az állatok fölé emelő erkölcsös magatartáshoz, ami azonban nem zárhatja ki új belátások megszületését. Belátásokét, és nem vélemények közvetlenül érdekfüggő „csapongását”! A harmadik elv lényegét már a sztoikus Epiktétosz kézikönyvében olvashatjuk: a világgal való összeütközés esetén inkább magunkat törekedjünk megváltoztatni, mint a világot, hiszen utóbbi nem áll hatalmunkban. Felelevenítésének oka egyértelmű: teljes összhangban áll Descartes kinyilvánított alkotói szándékával, választott életformájával. Ez utóbbit még egyszer megerősíti Descartes a negyedik elvben, melyben kimondja, hogy megmarad a filozófia mellett. Ez ugyancsak vallomás az individuális értelem meghatározó szerepe mellett.
- Hogyan foglalná össze Descartes metafizikájának gondolatmenetét?
Descartes a kérdésessé vált skolasztikus metafizika helyett akart új metafizikát alkotni. Gondolatmenete két részből áll: a „rombolásból” és az „építkezésből”, és mindezt a módszeres kétellyel viszi véghez. A tapasztalás és a gondolkodás, azaz ismereteink lehetséges forrásainak kétségessé tétele után, az ontológia terrénumába jutva megleli első filozófiai axiómáját, a „cogito ergo sum” tételét. Ezzel azonban még csak a gondolkodó lény szubsztancialitása bizonyosodott be, a világ léte és megismerhetősége nem. Utóbbiakat Isten létének bizonyítása révén véli Descartes elérhetőnek.
- Mit állít Locke a szubsztanciáról?
Locke szerint a tulajdonságok egyrészt nem lehetnek azonosak azzal, aminek a tulajdonságai, vagyis a szubsztanciával, másrészt a nyelvi-logikai megközelítésből, a kijelentések struktúrájából úgy tűnik, hogy önmagukban sem állhatnak fenn: kell hogy legyen a tulajdonságoknak valamilyen hordozója. Ez pedig Locke szerint a szubsztancia, ami az ő szemében a külvilág létének legfőbb biztosítéka: kezeskedik arról, hogy a tárgyak folyamatosan létezzenek, akkor is, amikor nem érzékeli őket senki. A szubsztanciának tehát léteznie kell, de megismerni nem tudjuk.
- Miként bírálja Berkeley Locke ismeretelméletét?
Berkeley éles szemmel rögtön észreveszi Locke következetlenségeit, és párbeszédes filozófiai művében lépésről lépésre megcáfolja azokat, majd a Locke, illetve a szenzualisták nézeteit képviselő Hülaszt Philonusz, aki Berkeley álláspontját jeleníti meg, fokozatosan meggyőzi saját nézeteiről. Berkeley mindenekelőtt az elsődleges és másodlagos ideák megkülönböztetése ellen lép fel. Állítása szerint lehetetlen egy kiterjedt és mozgó test ideáját elképzelni anélkül, hogy ne volnánk kénytelenek valamilyen színnel vagy egyéb másodlagos ideával együtt tenni ezt. Azaz, bármilyen tárgyat csak konkrétan tudunk elképzelni.
De az elsődleges ideák sem lehetnek a képmásai semmilyen tárgynak, illetve tulajdonságainak. Az elsődleges ideákból sem következtethetünk semmilyen tárgyi világra, tulajdonságokra, ha a másodlagos ideákból sem tehetjük meg ezt. A tapasztalat révén ugyanis az elsődleges ideáknak valamiféle tulajdonságokkal való összefüggését ugyanúgy nem tudjuk bizonyítani, ahogy a másodlagos ideák esetében.
Berkeley következő ellenérve az elsődleges tulajdonságok és az ideák közötti hasonlósági viszony lehetetlenségére vonatkozik. Véleménye szerint, ha az elsődleges tulajdonságok - amelyek egyáltalán a tulajdonságok Locke-nál, hiszen másodlagos tulajdonságokat ő sem tételez - nem tapasztalhatók, akkor összehasonlítani sem lehet őket ideáinkkal! Ami - számunkra! - nem létezik, azt nem is hasonlíthatjuk össze semmivel.
Az eddigi kritika eredménye tehát nem kevesebb, mint Locke gnoszeológiai álláspontjának teljes szétzúzása! De Berkeley ezzel még nem éri be, hanem kíméletlenül célba veszi Locke szubsztancia felfogását is, és közben kifejti saját álláspontját.
Berkeley is a nyelvi-logikai elemzés eszközeit veszi igénybe, csak következetesebben mint Locke: kimutatja, hogy az „alátámasztja”, „hordozza” kifejezések szubsztanciával kapcsolatos jelentése tapasztalatilag ellenőrizhetetlen. Ha ugyanis kitartunk a következetes empirizmus gnoszeológiai alapelve mellett („Nincsen semmi az értelemben, ami ne lett volna előbb az érzetekben!”), akkor - a kijelentések logikai szubjektumát nem szubsztanciának, hanem ideáink halmazának tekintve - a szubsztanciáról semmit nem tudhatunk meg. Ha pedig - tapasztalatilag - nem ismerhetjük meg, azaz semmit sem tudunk mondani róla, akkor - Berkeley szerint - maga az „anyagi szubsztancia”, amelyről csak azt tudnánk mondani, hogy mi nem, üres, jelentés nélküli, értelmetlen szóképződmény. Az anyagi szubsztancia tehát Berkeley szerint nem létezik.
- Mit jelent az „esse est percipi” elve?
Ha viszont nincs anyagi szubsztancia, akkor mit jelent „létezni”? Minthogy Berkeley éppen azt tagadja, amihez a mindennapi gondolkodás makacsul ragaszkodik, az anyagi külvilág létét, meg kell magyaráznia, mi mást jelenthet „létezni”! Berkeley abból indul ki, hogy az „x létezik” állításból azt semmiképpen sem tudjuk meg, „x” milyen, mert amiről a különböző tulajdonságokat állítjuk, az maga nem lehet tulajdonság. De anyagi szubsztancia sem lehet, mert azt nem tapasztalhatjuk, és így a következetes brit empirizmus alapelve értelmében („Minden ismeret kizárólag a tapasztalatból származhat”) nem állítható a léte. Logikailag egyetlen megoldás marad, az „esse est percipi”, azaz „létezni annyi, mint érzékelve lenni”: a létezés ezen elv szerint azonos az érzékeltséggel (nem az érzékeléssel!).
Az ideáknak a hozzánk való viszonya azonban két vonatkozásban is komoly ellenvetésekre ad okot! Egyrészt az észleltség kritériuma nem elégséges ahhoz, hogy megkülönböztessük a képzelet világát (pl. Machbet halucinációja!) és a valóságot, az ébrenlétet és az alvást. Másrészt, az az állítás, hogy észlelésünk tárgya csak az észlelés aktusában létezik, ellenkezik azzal a meggyőződésünkkel, hogy észlelésünk tárgyai akkor is léteznek, amikor nem érzékeljük őket. Vagyis létezés és észleltség azonosítása felveti az észleltség hiányában való létezésnek, a létezés folytonosságának kérdését! Miként léteznek, vagy léteznek-e egyáltalán a dolgok, ha senki emberfia nem érzékeli őket? Berkeley szerint igen, mert mindig érzékeli őket egy „Végtelen Elme”, azaz Isten.
Más kérdés, hogy Isten léte sem tapasztalható, de Berkeley ezen következetlenségét mát Hume veszi észre.
- Miként értelmezi Hume az okságot?
Mivel Hume agnosztikus gondolkodó, nála csak a tudat törvényeiről, vagyis az eszmetársítás szabályairól lehet szó. Hét ilyen szabály avagy reláció létezik, amelyek közül a legfontosabb kétségtelenül az okság. Első pillantásra azt hihetnénk, hogy Hume megtagadja önmagát, azaz ő is következetlen, hiszen elismeri az okságot. Csakhogy a hume-i okság nem azonos azzal, amit a mindennapi életben értünk e kifejezésen. Hume itt is ragaszkodik az empirizmus alapelvéhez, és ezért számára nem létezik a propter hoc (valami miatti), hanem csak a post hoc (valami utáni) okság. Pusztán a tapasztalat segítségével ugyanis semmiféle szükségszerűséget nem állapíthatunk meg az ok és az okozat között, csupán érintkezést és egymásutániságot: és Hume szerint az okság nem is jelent mást.
A.) Fogalommagyarázatok:
- szubsztancia: Causa sui entitás, tehát olyan, a filozófus által tételezett tulajdonságeggyüttes, amely önmaga oka, léte nem függ mástól.
- immanens: A megismerés szempontjából a tapasztalás határain belüli.
- ontológia: Lételmélet, mely a létezőknek egymáshoz és létalapjukhoz, a szubsztanciához való viszonyával foglalkozik.
- erkölcs: Az emberek egymás közötti és közösségi kapcsolatait irányító, íratlan magatartásszabályok (normák) és emeri magatartások rendszere.
B.) Esszé kérdések:
- Határozza meg a filozófiai gondolkodás sajátszerűségét és lényegét.
A filozófia az ember teoretikus és történelmi önreflexiója, maga az önreflexív, teoretikus kérdezés. A filozófia emberközpontú, tudatos szellemi tevékenység eredménye, az ellentmondások kiküszöbölésére törekszik és terminus technicusok rendszerét hozza létre.
- Határozza meg a filozófia fő módszereinek lényegét.
A filozófiában is számos módszer alakult ki fejlődésének majd háromezer éve alatt. Ilyen pl. a hermeneutikai, a fenomenológiai, a pozitivista és a skolasztikus módszer, de a legősibb és minden bizonnyal a legismertebb filozófiai módszerek a dialektika és a metafizika.
Az egyes filozófusok (pl. Hérakleitosz, Platón, Hegel) egymástól meglehetősen eltérő, konkrét jelentéssel használták a dialektika fogalmát, de általános értelemben a dialektika mint módszer a totalitás-elv alkalmazása. Ezen elv szerint vagy magát a világot is totalitásként fogjuk fel (pl. Hérakleitosz), vagy olyan totalitások folyamataként, amelyek önnáló totalitást, azaz rendszert nem alkotnak. A totalitás-elv azonban nemcsak a totalitás-rész-elem, hanem az egyediség-különösség-általánosság összefüggésének és az ellenmondás-elvnek az érvényesítését is jelenti, mivel mindkettő következik a totalitás-elvből, és ily módon a dialektika módszeréhez tartoznak. Mint láttuk egyrészt a totalitás mindenkor funkcionális elsőbbséggel rendelkezik részeihez, elemeihez képest, és így meghatározza ezek általánosságát, amivel közvetve befolyásolja különösségüket és egyediségüket is. Másrészt a totalitás részei közötti kölcsönhatás, két-két rész esetében mindig ellentmondás is: a részek mint az ellentmondás pólusai egyszerre feltételezik és ki is zárják egymást, azaz egymás másai. Ilyen viszony hiányában e létezők nem lehetnének ugyanannak a reális totalitásnak a részei.
Ezzel szemben a metafizika mint módszer a világot nem kezeli totalitásként, és az ellentmondás elvét, illetve az egyediség-különösség-általánosság összefüggését sem alkalmazza. A metafizika módszere a világ öröknek és változatlannak tekintett lényegére, szubsztanciájára koncentrál, és az egyes létezőket is a hozzá való viszony tekintetében, a maguk statikusságában törekszik megragadni.
II.) AZ ANTIK GÖRÖG FILOZÓFIA:
A.) Fogalommagyarázatok:
- arkhé: Az az állapot, minőség, elem vagy erő, amelyből, illetve amelynek segítségével valami kialakult, illetve fennáll.
- idea: Platónnál transzcendens, változatlan, szubsztanciális szellemi általánosság.
- hülozoizmus: Az a filozófiai nézet, mely szerint az anyag (hülé) élõ (zoé), az anyagnak is lelke van.
- méthexisz: Az immanens dolgok részesedése az ideákból Platónnál.
- doxa: A hétköznapi ember puszta vélekedése Parmenidésznél.
- formák formája: Az anyag nélküli tiszta forma Arisztotelész metafizikájában.
- atomosz: Az atomisták egyik arkhéja, jelentése: oszthatatlan.
- eudaimonia: Arisztotelésznél az erények teljessége szerinti élet, a „boldogság”.
- eidolón: A dolgokról folyamatosan leváló kis képek, melyek behatolnak a szembe, és Démokritosz szerint így látunk.
- fronézisz: A tapasztalat alapján kialakuló gyakorlati érzék, mely lehetõvé teszi az erényes megoldás fellelését az egyes erkölcsi szituációkban.
B.) Szövegmagyarázat:
a./ „Mert ugyanaz a gondolkodás és a létezés.”
Parmenidész szerint nemcsak gondolkodás nincs létezés nélkül, de létezés sincs gondolkodás nélkül. Mindebből viszont már világosan adódik a létező, ebből pedig a nemlétező parmenidészi értelmezése! Ha ugyanis az elgondolhatónak léteznie kell, akkor Parmenidész igazi létezőn a gondolkodás tárgyát érti, a tapasztalati tárgyak pedig a látszatvilághoz tartoznak. Az állandóan változó tapasztalati tárgyak semmiféle szubsztancialitást nem mutatnak, a világ változatlan örök lényege csak a gondolkodás révén ragadható meg. Amennyiben azonban igazi létezőn a gondolkodás tárgyát értjük, annyiban valóban elvileg megismerhetetlen a nemlétező, hiszen amint a nemlétezőre gondolunk, máris a gondolkodás tárgyaként felfogott létezőhöz jutottunk: a nemlétező fogalma létező mint a gondolkodás tárgya.
b./ „Minden dolognak mértéke az ember;
a létezőknek, hogy léteznek,
a nemlétezőknek, hogy nem léteznek.”
E filozófiai álláspontnak az újdonságát akkor látjuk át, ha Prótagorasz tételét összehasonlítjuk Hérakleitosz 1. fragmentumával. Míg Hérakleitosz megfogalmazásában „minden eszerint a logosz szerint lesz”, azaz mindennek mértéke a logosz, addig Prótagorasznál már az ember minden dolog mértéke, ami jelzi, milyen hatalmas változás ment végbe a görög társadalomban és filozófiában.
Prótagorasz tételének a következő értelmezését adhatjuk: Az általam érzékelt dolgok vonatkozásában én vagyok a kritériuma annak, hogy ezek a dolgok számomra nemcsak ilyennek és ilyennek tűnnek, hanem számomra így és így léteznek, illetve nem léteznek. Bár e tételnek, amennyiben az „ember” szón általában az embert és nem az egyént értjük, elvileg lehetséges olyan értelmezése, miszerint az emberre valóban jellemző antropomorfizmust fogalmazza meg, a prótagoraszi fragmentumok és az ókori interpretátorok megjegyzései mégis Prótagorasz ismeretelméleti relativizmusát látszanak igazolni. Ha ugyanis az egyén a kritériuma minden „dolog”nak, azaz - Prótagorasz intenciói szerint - ténynek, akkor minden az egyén érzékelésétől függ. Igy az egyén a kritériuma a fennálló ténynek, hogy tényként áll fenn, és a nem fennálló ténynek is, hogy nem áll fenn tényként. Ily módon csupán az egyes embernek megjelenőt ismeri el és bevezeti a „viszony” fogalmát, amennyiben úgy tartja, hogy az igazság: viszony, mert valamennyi jelenség és képzet az egyes emberrel áll vonatkozásban és csak az őhozzá való viszonyban áll fenn.
c./ „Az istenekről nem tudhatom sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek. Mert sok minden gátolja a róluk való tudást, amilyen a rejtettség és az emberi élet rövidsége.”
Prótagorasz szerint nem létezik abszolút mérték, nincs abszolút igazság, és ebből egyértelműen következik az isteneket illető szkepticizmusa, ateizmusa.
d./ „Ha tehát nem volna más valóság a természet szerint alakultakon kívül, akkor a természettudomány volna az első tudomány; ha azonban van valami mozdulatlan szubsztancia, akkor ennek tudománya előbb való és ez az első azaz általános filozófia, olyan értelemben, hogy első; s így a létezőről, amennyiben létező, ennek feladata vizsgálódni, abban is, hogy micsoda és abban is, hogy mint létezőt miféle határozmányok illetik meg.”
A teológia azonban Arisztotelésznél azonos a filozófiával, ami egyúttal az első tudomány, vagyis a tudományok tudománya is.
C.) Esszé kérdések:
- Határozza meg az antik görög filozófia kialakulásának fő okait.
A választ az ókori görög társadalom sajátos társadalmi-gazdasági fejlődésében kell keresnünk. - A számos ok közül emeljük ki most a három leglényegeseb¬bet. Elsôként a mezôgazdasági termeléshez kedvezôtlen föld¬raj¬zi körülményeket, aminek következménye mindenekelőtt a specifikus görög társadalmi-gazdasági-politikai struktúra: a polisz. Bár az összetartozás tudata bizonyos fokig mindig jelen volt a görögök között (olümpiai játékok, a delphoi Apollón-szentély védelmére létrehoztt szövetség, stb.), az öntözéses földművelés hiányában nem vált szükségessé nagy területre kiterjedő, erősen központosított állami irányítású birodalom létrehozása. - Az említett földrajzi adottságok eredményeként a legtöbb polisz¬ban a kézművesség és (mindenekelôtt a tengeri) kereskedelem vált a gazdasági élet meghatározó tényezôjévé. Nyilvánvaló, hogy - közvetve - elsôsorban ez váltotta ki a démosz kiala¬kulását, illetve a földbirtokos arisztokrácia és a démosz társadalmi küzdelmeit, aminek az eredménye számos poliszban a démosz gyôzelme lett. - Ez a sajátos társadalmi-gazdasági fej¬lôdés eredményezhette végül azt is, hogy Görögországban nem alakult ki zárt papi rend: a szellem tekintélye és hatalma nem a papok, hanem az államférfiak, a kézművesek (azaz szobrászok, építészek, stb.), az orvosok, a költők és a jósok birtokába került.
A görögöknél tehát ilymódon, a korabeli, tipikus ázsiai termelési módhoz képest sajátos társadalmi-gazdasági fejlődésnek köszönhetően megteremtődtek egy új életforma, illetve egy új tudatforma, a filozófiai gondolkodás létrejöttéhez nélkülözhetetlen gazdasági alapok (relatív gazdasági jólét) és a szükséges szellemi szabadság (saját érdekeik, értékeik, intézményeik relativitásának felismerése; hit az ember saját képességeiben, a gondolkodás hatalmában). Ugyanezen fejlődésnek köszönhetően nem alakult ki viszont zárt papi rend, ellentétben a nagy folyammenti társadalmakkal. Mint közismert, a korai görögöknél is létezett vallás, de az a sajátos társadalmi-gazdasági kibontakozásnak megfelelő, a polisztársadalom struktúráját az istenek világában szinte leképező politeizmus. Ez pedig nem igényelte, a társadalmi-gazdasági fejlődés pedig nem is tette lehetővé egy zárt papi rend kialakulását, amely a vallási (szakrális) teendők mellett a szellemi hatalom, a tudás birtokosává is vált volna. Ennek következtében a korai görög filozófusok mintegy a papság társadalmilag hiányzó szerepét töltötték be, természetesen e görög világnak megfelelő, ugyancsak sajátos módon.
- Jellemezze általában a preszókratikus filozófiát.
- A korai filozófusok tudatosan a társadalmon kívüli életet választották. Ennek okai (lásd fent): a.) közvetítônek gondolták magukat isten és ember között; b.) ismeretfelfogásuk.
- Elsôdleges kutatási tárgyuk a kozmosz (a mindenség szerkezete), amit - szaktudományok hiányában - a közvetlen természetszemlélet alapján írtak le.
- Szinte mindannyian megalkották saját kozmológiájukat, amelyekben - terminus technicusok hiányában - szociomorf kifejezéseket használtak: a hétköznapi nyelvből átvett szavakat filozófiai jelentéssel ruházták fel. (Pl. kozmosz, arkhé, logosz, apeiron.)
- Megjelent a korai szubsztanciafelfogás, az „arkhé”. Az „arkhé” jelentése: kezdet, elv; az az állapot, minôség, elem vagy erô, amelybôl, illetve amelynek segítségével valami kialakult, illetve fennáll.
- Szemléletmódjuk többnyire dialektikus. Ez a dialektika azonban nem fejlődésdialektika, hanem kozmológiai és körforgásdialektika: a kozmosz keletkezését, működését és elmúlását ciklikus körmozgásként ábrázolták.
- A milétosziaknál és Hérakleitosznál (azaz nem minden preszókratikus gondolkodónál!) találkozunk a „hülozoizmussal” (hülé: anyag; zoé: élet), ami olyan filozófiai nézet, miszerint az anyag élô, az anyagnak lelke van. A hülozoisták tehát nem mai értelemben vett idealisták, de nem is materialisták, mert mai értelemben csak az lehet materialista, aki tudja, hogy idealista is lehetne, és fordítva. A ión természetfilozófusoknak azonban még nem volt külön fogalmuk az anyagra és a szellemre.
- Miért tekinthetjük Hérakleitoszt a dialektika atyjának?
Hérakleitosz a dialektika terén haladta meg leginkább a milétoszi gondolkodókat. A dialektika módszere általános értelemben a totalitás-elv alkalmazása, ami azonban magában hordja az egyediség-különösség-általánosság elvét és az ellentmondás-elvet is. Mivel ezen elveknek megfelelő tartalmi összefüggések leírására bukkanunk Hérakleitosznál, ezért ő az ókori dialektika egyik kiemelkedő képviselője.
- Mit értünk Démokritosz eidolón-elméletén?
Démokritosz látáselméletét nevezzük eidolon-elméletnek is, mert elképzelése szerint a dolgokról folyamatosan kis képek (eidolon) válnak le, ezek behatolnak a szembe, és ily módon lehetővé válik a dolgok észlelése.
- Milyen filozófiai kérdésekkel foglalkoztak a szofisták?
A szofisták az i. e. V. század vándortanítói, akik pénzért oktattak a démosz győzelme és az individuum kialakulása után fontossá vált ismereteket. Főként retorikát és morálfilozófiát, de számos egyéb kérdéssel is foglalkoztak: általuk váltak például társadalmilag szélesebb körben ismertté a preszókratikus természetfilozófia eredményei; ők tették először reflexió tárgyává a filozofálás „eszközét”, a nyelvet, és vizsgálták azt is, milyen törvény jó a polisz számára. E szerteágazó nevelői és filozófiai tevékenységük alapján a szofistákat egyrészt az antik felvilágosodás első képviselőinek tekinthetjük, másrészt azonban óvakodnunk kell attól, hogy egységes filozófiai irányzatnak tartsuk e mozgalmat.
- Mi a szókratészi módszer lényege?
Erre az előfeltevésre épült Szókratész kérdve kifejtő, vagy más néven „bábáskodó” módszere is, amellyel - saját állítása szerint - a gondolatok létrejöttét segítette elő, hasonlóan anyjához, aki bábaasszony lévén a gyermekek megszületésénél segédkezett. Ezzel a módszerrel, elsőként az európai filozófia történetében, Szókratész alkotott tudatosan filozófiai fogalmakat, definíciókat. Mindig valamilyen hétköznapi fogalomból kiindulva, annak jelentéstartalmait elvetve vagy igazolva, a kérdések és válaszok dialektikájában rekonstruált indukciós eljárás segítségével jutott el az adott fogalom általános tartalmának meghatározásáig. A beszélgetés kiindulópontja tehát mindenkor valamilyen fogalom mint elvont általános, eredménye pedig ugyanaz a fogalom, de mint konkrét általános, azaz mint sok, tudatosított gondolati meghatározás egysége: ez pedig éppen a definíció.
- Foglalja össze Platón ontológiájának lényegét.
Kiemelkedő szerepét Platón elsősorban ún. két-világ ontológiájának köszönheti. A tapasztalható, vagyis immanens világot megkülönböztette az ideák transzcendens világától, amely kizárólag a halhatatlan lélekrész, azaz a gondolkodás révén ragadható meg. - Dialógusainak tanúsága szerint mit értett Platón ideán? Az ideák örök, változatlan szubsztanciális szellemi általánosságok, az evilági létezők ősmintái. Platónnak teoretikusan teremtenie kellett számukra egy külön, transzcendens világot, mivel szerinte az anyag is szubsztanciális, és így a szintén objektívnek tekintett, de tapasztalhatatlan ideák nem létezhetnek a földi világban. Kozmológiai felfogása ugyanis a hagyományos káosz-kozmosz sémára épült, miszerint a kaotikus mozgást végző anyag az ideákkal együtt ősidőktől fogva létezett, és a kézműves mesterhez hasonlóként elgondolt demiurgosz mint aktív szellemi erő, a változatlan ideákra tekintve alkotta meg a rendezett anyagi világot. Az immanens világ létezői tehát ontológiailag alárendeltek az ideák elsődleges, transzcendens világának: az anyagi dolgok csak annyiban valóságosak, amennyiben részesednek (méthexisz) az ideákból, amennyiben azok utánzatai (mimézisz).
- Foglalja össze Arisztotelész ontológiájának lényegét.
Arisztotelész megszüntette az ideák világát, és a lényeget belehelyezte az egyes érzéki dolgokba, melyek szerinte mindenkor két tényezőnek, az anyagnak és a formának az egységeként léteznek. Ennek alapján nevezzük ontológiájának centrális tanítását anyag-forma tannak, mellyel Arisztotelész felszámolta Platón két-világ ontológiáját: nála már kizárólag egyetlen világ létezik, amely - mint látni fogjuk - két transzcendens pólus között feszül. - Mit jelent Arisztotelésznél a forma, illetve az anyag? Mind a forma, mind az anyag, és ebből következően a kettő egysége, minden konkrét dolog: szubsztancia. A forma az érzéki dolgok változatlan, belső szellemi lényege, szellemi általánosság. Az ideához való viszonyítása teheti még világosabbá a forma értelmét. A forma azonos az ideával, amennyiben a.) mindkettő örök, változatlan, b.) és mindkettő szellemi általánosság. A forma azonban különbözik is az ideától, amennyiben a.) nem egy transzcendens világban, hanem magában a dologban van, illetve b.) amíg az idea passzív, a forma aktív, de nem a helyváltoztató mozgás, hanem a megformálás értelmében. A forma tehát valóban felfogható a dologba helyezett ideaként. Arisztotelész szerint ugyanis a forma az a belső szellemi elv, amely meghatározza, hogy valamely anyag milyen konkrét létezőt testesít meg: a fenyőfa mint anyag például attól függően gerenda, ajtófélfa vagy ablakkeret, stb., hogy milyen konkrét forma hatása alatt áll, milyen konkrét forma határozza meg a dolog általánosságát. Ebből már sejthető, hogy Arisztotelésznél az anyag nem azonos a tőlünk független, objektív valósággal, hanem anyagon a megformálódás lehetőségét értette.
III.) A KÖZÉPKORI BÖLCSELET:
A.) Fogalommagyarázat:
- patrisztika: A patrisztika a keresztény bölcselet első korszaka. Nevét az egyházatyákról, a pátriárkákról kapta, akik a kereszténység első teológusai és filozófusai voltak.
- veritas duplex: A kettős igazság elve.
- skolasztika: A középkori keresztény bölcselet második korszaka.
- ancilla theologiae: A filozófiáról állították a középkorban, hogy a teológia szolgálóleánya.
- emanáció: Kiáramlás, ami egyúttal korai teremtésfelfogás is (Plótinosz).
- universale: A középkori filozófiában a logikai nem és faj közös neve.
- apologéta: Valamely tan vagy hit védelmezője.
- nominalizmus: A XI. században jelent meg az univerzália-vita egyik markáns álláspontjaként az a nézet, miszerint az universale nem önálló létező, hanem puszta név, amely az egyedi dolgok bizonyos csoportjának megjelölésére szolgál (Roscellinus).
- illuminatio: Ágoston szerint a lélek nem a külvilágból meríti alapvető ismereteit, nem is régebbi életéből hozza magával, hanem a lélek mélyén lakozó isteni tanító, a „magister interior” tanítja meg ezekre. Ezért minden alapvető ismeret Istentől függ, aki különleges megvilágítás révén irányítja az emberi értelmet.
- regressus ad infinitum: Logikai összefüggés, amely egy végtelenbe vezető gondolati sort jelent.
- ens perfectissimum: A legtökéletesebb lét, azaz Isten.
- creatio continua: Az egyszeri teremtéssel szembeállított folyamatos teremtés.
B.) Szövegmagyarázat:
a./ „A rossz – eredetét én annyira kerestem – semmiképpen sem mondható állagnak. Ha állag volna, jó is volna. Vagy meg nem romolható állag volna, és akkor bizony igen nagy jó volna. Vagy romolható állag volna, ámde ha ez nem volna jó, benne a romlás elő sem fordulhatna.”
Szent Ágoston egyik alapvető kérdése tehát, hogy honnan ered és mi a rossz. Minthogy szerinte a világot Isten, a leg¬főbb jó teremtette, minden létezőnek jónak kell lennie. De jók a létezők azért is, mert különben nem lehetne ben¬nük romlás. Márpedig a romlást előidéző rossz egyértelmű¬en tapasztalható a világban. A rossz azonban nem lehet létező, nem lehet „állag”, hiszen a létezők jók. Ágoston ezért átveszi azt a plótinoszi gondolatot, hogy a rossz¬nak nincs szubsztanciája, tehát a rossz nem létező, hanem léthiány.
b./ „Ég és föld íme létezik. Hangosan kiáltják, hogy teremtés útján vannak, mert változnak és folyton cserélődnek. Ámde a senkitől sem teremtett, mégis létező valamiben nincs, ami azelőtt ne lett volna, vagyis változás és cserélődés benne nincsen.”
Mennyiben ad magyarázatot ez a néhány mondat a teremtés szükségszerű mivoltára? Úgy tűnik, közvetlenül egyáltalán nem. De olvassuk csak figyelmesen a szöveget, és gondolkodjunk el az Ágoston által írtakon! Ha létezne valami, ami nem teremtett - írja -, akkor abban nem lehetne változás és cserélődés, vagyis új minőségű létezők pusztán a természet törvényeinek hatására soha nem keletkezhetnének. Az új minőség létrejötte megmagyarázhatatlan a korabeli ismeretek alapján. Márpedig a világban tapasztalható a változás és a cserélődés, az új minőségek születése. A korabeli tudás szerint ennek csupán egyetlen magyarázata lehet: a világot Isten teremtette.
c./ „…úgy látom, hogy nem más az idő, mint kiterjedés. Ámde nem tudom, hogy minek a kiterjedése. Igazán csodának tartanám, ha nem a léleké volna.”
Ágoston az idő mindennapi felfogásából indul ki: beszélünk múlt, jelen és jövő időről. Azaz megközelítési módjában nem a teória, hanem elsősorban a tapasztalat dominál. Márpedig a tapasztalás, konkrétan a mérés felől vizsgálva a háromféle időt, kiderül, hogy valóságosan a múlt már nem, a jövő még nem létezik, a jelen pedig pillanatnyi és ezért szintén mérhetetlen! Végsõ soron Ágoston szerint az idő „benyomások”, azaz képzetek egymáshoz való viszonya. Tehát ez a szubjektív idő!
C.) Esszé kérdések:
- Mi az oka a középkori filozófia kialakulásának?
Alapvetően történelmi változások: a Római Birodalom széthullása és a feudális társadalmi-gazdasági formáció megszületése, amit utóbbi kiépülése, megszilárdulása és lassú, belső átalakulása követett: méhében már a reneszánsz korában megfogant a polgári társadalom. E társadalmi átalakulásokat „követve” a filozófiában ismét jelentős fordulat zajlott le az antik görög filozófiához képest. Melyek e fordulat általános jellemzői? Egyrészt végbement a filozófia közvetlen tárgyának megváltozása: amíg a szókratészi fordulat után az antik görög filozófusok gondolkodásának középpontjában az ember, az individuum állt, a keresztény bölcselők vizsgálódásának elsődleges „tárgya” Isten, valamint az Isten-ember viszony. Az emberről csupán mint a teremtett világ legmagasabbrendű lényéről gondolkodnak. Másrészt megszületett a teremtő transzcendencia.
- Melyek a skolasztika általános sajátosságai?
A skolasztika (a schola:iskola latin szóból) a középkori keresztény filozófia, amely a feudális egyház igényei alapján keletkezett, s amely a IX. századtól a XV. századig uralkodott a nyugat-európai gondolkodásban. Mivel a keresztény egyház uralmi pozícióba került a feudális társadalomban, képviselői most már nem a hitvédelmet tekintették elsődleges feladatuknak, mint a pátriárkák, hanem egyrészt a missziós tevékenységet, másrészt a keresztény dogmatikák részletes kifejtését és végül a keresztény vallás fő gondolatainak, mindenekelőtt Isten létének taníthatóvá tételét. Az oktatási igények kikényszerítették, a veritas duplex elve pedig lehetővé tette a filozófia relatív önállóságának, a teológiától való viszonylagos függetlenségének visszaállítását. Az önmagában vett hitet ugyanis se tanítani, se fogalmi eszközökkel védeni, fejleszteni nem lehetett. Az értelem számára is hozzáférhetővé kellett tenni, azaz tételesen ki kellett fejteni Isten létének bizonyítékait, Isten és a teremtett világ viszonyát és különösen az ember helyét és szerepét a teremtett világban. Az élet minden területére kiterjedő, részletes keresztény világképet kellett tehát megfogalmazni. Elsősorban ennek a roppant feladatnak köszönhető, hogy a skolasztika korában hatalmas elméleti rendszerek születtek. E filozófiai rendszerek lehetőségét egy cordovai arab filozófustól, Averroëstől (1126-1198) származó elv, a kettős igazság (veritas duplex) elve teremtette meg, mely szerint mind a hitnek (teológia), mind a tudásnak (filozófia) megvan a maga külön területe és igazsága. A skolasztika gondolkodói olyan interpretációval építették be tanaikba ezt az elvet, hogy a filozófia relatív önállósága csakis addig áll fenn, amíg a hit alapvető igazságságait nem sérti. Ennek alapján mondhatjuk, hogy a patrisztika korával szemben ugyan ismét létezett a viszonylag független filozófia, de végső soron csak a teológia szolgálóleánya (ancilla theologiae) volt.
- Miként gondolkodott Szt. Ágoston a teremtésről és az időről?
Ami közvetlenül a teremetés aktusát illeti, Ágostonnál már nem emanációs-elméletet találunk, hanem a zsidó-keresztény hagyománynak, a Bibliának megfelelő termetés-felfogást: Isten, Igéje által a Semmiből teremtette a világot. De Isten nemcsak megteremtette a világot, hanem állandóan fenntartja, gondját viseli és kormányozza is azt. Sőt, az isteni teremtés sem fejeződött be, hanem tart ma is, vagyis Ágoston a creatio continua (folyamatos teremtés) elvét vallja. Az idõ pedig - mint láttuk - Ágoston szerint „benyomások”, azaz képzetek egymáshoz való viszonya.
- Foglalja össze az ontológiai istenérv lényegét.
Anzelm Isten fogalmából akarja bizonyítani Isten létét. A gondolatmenet lényege a következő: Ha ismerjük Isten fogalmát (ami még nem azonos a hittel!), akkor már értjük is jelentését, azt, hogy ő az a lény, aminél nagyobb jó nem gondolható. De, amennyiben csak emberi fogalomként létezne, annyiban a legkisebb valóságosan létező dolog is nagyobb jó lenne nála, ami ellentmondás, tehát lehetetlen. Ebből következően, Anzelm szerint Isten nemcsak emberi fogalomként, hanem valóságosan is kell, hogy létezzen.
- Miért kérdéses az istenbizonyítás?
Minthogy a probléma hagyományos felfogása szerint a mindennapi élet relatív transzcendenciájá¬tól megkülönböztethető abszolút transzcendencia minden metafi¬zika esszenciája, rögtön adódik az első kérdés: Lé¬tezik-e abszolút transzcendencia? Az abszolút transzcendencia iga¬zolására szánt „némi fejtörés”, valamint a bölcselet tör¬ténetéből ismert releváns kísérletek áttekintése után azon¬ban rájöhetünk, hogy meddő próbálkozásba fog¬tunk. Az örök valóság empirikus bizonyítása elvileg lehe¬tetlen, hi¬szen „tapasztalaton túli valóságról” van szó. De a teo¬retikus bizonyítás sem okozhat kevesebb gondot, hiszen - ahogy a keresztény teodiceák és teológiák is vall¬ják - „fogalmi ismeretünk sosem ragadhatja meg töké¬le¬tesen az isteni lényeget”, azaz Istent abszolút transzcendenciaként tételezik. Mindez természetesen rend¬jén is volna, mivel pontosan az vezetne logikai ellent¬mondáshoz, ha egy abszolút transzcendenciát teljes¬ség¬gel megismerhetőnek tarta¬nánk. Megismerhetetlensége következtében azonban transzcendens mivoltának „ab¬szolút” jellege sem állítható róla! Ha ugyanis bármit abszolút transzcendenciaként gon¬dolunk el, azaz a maga teljességé¬ben megismerhetetlennek tartjuk, akkor azt sem tudhatjuk, hogy valóban „abszolút”-e ez a transzcendencia. E tételezés paradox jellege ezért azt bizonyítja, hogy e tételezés pszichikai és (közvetve!) társadalmi, vagyis az embert szintén jellemző nem-racionális szükségletek, nem pedig racionális megfontolások következménye.
- Milyen álláspontok alakultak ki az univerzália-vitában?
A platóni tradíciót képviselő realizmus (universalia ante rem) /IX-XII. század/ szerint az univerzálék a dolgok elõtt, önállóan is léteznek. Az arisztotelészi alapokon álló mérsékelt realizmus, mely szerint az univerzálék nem léteznek önállóan, csak a dologban (universalia in re) /XIII-XIV. század/ és a nominalizmus (universalia post re) /XV. század/: csak konkrét dolgok léteznek valóságosan és az univerzálé puszta név, azaz csak fogalom.
IV.) AZ ÚJKORI POLGÁRI FILOZÓFIA:
A.) Fogalommagyarázat:
- modernitás: Az európai történelemnek a polgári forradalmakkal kezdődő azon nagy korszakát nevezzük így, amelyet az újkori szubjektumnak a rációba, a tudomány mindenhatóságába és a természet uralhatóságába vetett feltétlen hite jellemez.
- cogito ergo sum: Gondolkodom, tehát vagyok.
- protestáns: A reformáció híve. A „tiltatkozó”, melynek eredete, hogy a lutheránizmushoz tartozók tiltakoztak (protestáltak) a császárnál a vallásuk terjesztését tiltó határozat ellen.
- szubjektív evidencia: Descartes provizórikus módszertanának első elve, mely az igaz ismeret, vagyis az igazság szubjektív kritériumait (világosság és elkülönítettség) foglalja magában.
- racionalizmus: Ismeretelméleti irányzatként az a nézet, mely szerint minden ismeretünk kizárólag a rációból származik.
- res cogitans: Descartes „cogito ergo sum” tételében a „sum” jelentése pontosan az, hogy gondolkodó szubsztanciaként, res cogitansként vagyok.
- felvilágosodás: Társadalmi-politikai és ideológiai-filozófiai mozgalom a polgári forradalmak előkészítő szakaszában, a XVIII. században.
- esse est percipi: Létezni annyi, mint érzékelve lenni. (Berkeley)
- dedukció: Logikai eljárás, mellyel az általános ismeretektől következtetés útján jutunk el az egyes, konkrét ismeretekig.
- agnoszticizmus: A valóság megismerésének lehetőségét tagadó irányzat.
B.) Szövegmagyarázat:
a./ „A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló minden problémát annyi részre osszam, ahányra csak lehet és ahányra a legjobb megoldás szempontjából szükség van.”
Amí az új metafizika kiépítésre nem kerül, Descartes szükségesnek látta egy provizórikus, azaz ideiglenes módszertan összeállítását, amely négy elvet tartalmaz. Az idézet a második elv lényege, mely szerint a problémát részeire kell bontani és innen kiindulva kell folytatni a vizsgálódást.
b./ „Mindazt, amit csak az elme magában észrevesz, vagy ami észrevevésének, gondolkodásának vagy értelmének közvetlen tárgya, ideának hívom; és azt az erőt, amely elménkben ideát ébreszt, azon tárgy tulajdonságának nevezem, amelyben ez az erő lakik.”
Locke megkülönböztette az ideát, mint tudattartalmat és a tulajdonságot, mit objektív erõt. Szerinte ideáink lehetnek elsődlegesek és másodlagosak. Míg azonban az elsődleges ideáknak (kiterjedés, tömörség, alak, mozgás, stb.) megfelelő tulajdonságok léteznek, a másodlagos ideáknak (szín, hang, íz, stb.) megfelelő tulajdonságok nem, hanem a tárgyak - Locke felfogásában - rendelkeznek azzal a képességgel, hogy elsődleges tulajdonságaik révén előidézzék bennünk a másodlagos ideákat is.
c./ „Ha ezzel az elvi meggyőződéssel végigpillantanánk a könyvtárunkon, micsoda selejtezést kellene végrehajtanunk! Ha kézbe vesszük bármelyik kötetet, például egy iskolás metafizikai művet, csak azt kell kérdeznünk: tartalmaz-e valamilyen mennyiségre vagy számra vonatkozó okfejtést? Nem tartalmaz. S tartalmaz-e valamilyen, tényekre vagy létre vonatkozó okoskodást? Azt sem tartalmaz. Akkor tűzbe vele, mert ez esetben csak szofisztika és áltatás lehet.”
Hume, ismeretelmélete alapján teljesen következetesen állapítja meg a természettudományok, egyáltalán minden valóságra vonatkozó tudomány és a metafizika érvénytelenségét, miszerint léteznek ugyan, de nem képesek teljesíteni vállalt feladatukat. Miért nem? Azért, mert minden tudomány egyik legfőbb feladata törvények megfogalmazása az emberi gyakorlat elősegítése érdekében. Ha viszont nem általánosíthatjuk egyedi, tapasztalati ismereteinket, akkor elvileg lehetetlen törvényt alkotni. Mindennek természetes következménye a tudományok új osztályozása.
C.) Esszé kérdések:
- Hogyan foglalná össze a két ismeretelméleti irányzat, a racionalizmus és az empirizmus lényegét?
A racionalizmus ebben az esetben nem az ész általános uralmát, nem a felvilágosodás azon törekvését jelöli, miszerint mindent az emberi ész ítélőszéke elé kell vinni; mindennek csak az emberi ész dönthet az értéke felől. A racionalizmus mint ismeretelméleti irányzat azt a felfogást jelenti, mely szerint minden ismeretünk kizárólag az emberi rációból számazhat. A racionalisták favorizált módszere a dedukció: az általános ismeretekből dedukálás, azaz levezetés révén juthatunk el az egyes, konkrét ismeretekig.
Ezzel szemben az empirizmus mint gnoszeológiai irányzat képviselői azt vallották, hogy minden ismeretünk kizárólag a tapasztalatból származhat. Megjegyzendő, hogy az „empirizmus” fogalma önmagában takarhat materialista és idealista jellegű empirizmust is! A különbség a tapasztalás tárgyában rejlik: amíg a materialista empirizmus képviselője az objektív tárgyakat tekinti a tapasztalás tárgyának, addig az idealista empirizmus képviselője szerint csak tudattartalmainkat, azaz ismereteinket tapasztalhatjuk. Az újkori polgári gondolkodás hajnalán a következetes brit empirizmus filozófusai az utóbbi álláspont mellett törtek lándzsát. Az empiristák viszont a dedukcióval ellentétben az indukciót tartják üdvözítő módszernek: a tapasztalt egyes ismeretektől juthatunk csal el következtetések segítségével az általános ismeretekhez.
- Ismertesse Descartes provizórikus etikáját.
Ezen ideiglenes etika híven tükrözi Descartes viszonyát általában az etikai kérdésekhez: életműve alapján sem dönthetjük el ugyanis, hogy valaha is befejezhetőnek tartotta-e etikáját. (Külön etikai-filozófiai kérdés természetesen, hogy le kell-e zárnunk egyáltalán etikai eszmefuttatásainkat?) Az individuum elhatározásának döntő szerepét mutató elvek a kinyilvánított konkrét célt szolgáják: a filozófus addig se maradjon határozatlan cselekedeteiben, amíg - az ész kényszere folytán - ítéleteiben, vagyis az új metafizika megalkotásáig az. Gyakorlati életelvekről van tehát szó, nem egy metafizikailag megalapozott végleges etikai elméletről! „Járj az arany középúton!” - így fogalmazhatnánk meg az első elv lényegét, amely így tagadhatatlanul konformista jelleggel is bír. A második a következetesség és az álhatatosság elve, aminek azonban nem szabad fanatizmussá fajulnia, már az első elvből következően se. Értékeink bizonyos stabilitása, meghatározott elvek alkalmazása nélkülözhetetlen az állatok fölé emelő erkölcsös magatartáshoz, ami azonban nem zárhatja ki új belátások megszületését. Belátásokét, és nem vélemények közvetlenül érdekfüggő „csapongását”! A harmadik elv lényegét már a sztoikus Epiktétosz kézikönyvében olvashatjuk: a világgal való összeütközés esetén inkább magunkat törekedjünk megváltoztatni, mint a világot, hiszen utóbbi nem áll hatalmunkban. Felelevenítésének oka egyértelmű: teljes összhangban áll Descartes kinyilvánított alkotói szándékával, választott életformájával. Ez utóbbit még egyszer megerősíti Descartes a negyedik elvben, melyben kimondja, hogy megmarad a filozófia mellett. Ez ugyancsak vallomás az individuális értelem meghatározó szerepe mellett.
- Hogyan foglalná össze Descartes metafizikájának gondolatmenetét?
Descartes a kérdésessé vált skolasztikus metafizika helyett akart új metafizikát alkotni. Gondolatmenete két részből áll: a „rombolásból” és az „építkezésből”, és mindezt a módszeres kétellyel viszi véghez. A tapasztalás és a gondolkodás, azaz ismereteink lehetséges forrásainak kétségessé tétele után, az ontológia terrénumába jutva megleli első filozófiai axiómáját, a „cogito ergo sum” tételét. Ezzel azonban még csak a gondolkodó lény szubsztancialitása bizonyosodott be, a világ léte és megismerhetősége nem. Utóbbiakat Isten létének bizonyítása révén véli Descartes elérhetőnek.
- Mit állít Locke a szubsztanciáról?
Locke szerint a tulajdonságok egyrészt nem lehetnek azonosak azzal, aminek a tulajdonságai, vagyis a szubsztanciával, másrészt a nyelvi-logikai megközelítésből, a kijelentések struktúrájából úgy tűnik, hogy önmagukban sem állhatnak fenn: kell hogy legyen a tulajdonságoknak valamilyen hordozója. Ez pedig Locke szerint a szubsztancia, ami az ő szemében a külvilág létének legfőbb biztosítéka: kezeskedik arról, hogy a tárgyak folyamatosan létezzenek, akkor is, amikor nem érzékeli őket senki. A szubsztanciának tehát léteznie kell, de megismerni nem tudjuk.
- Miként bírálja Berkeley Locke ismeretelméletét?
Berkeley éles szemmel rögtön észreveszi Locke következetlenségeit, és párbeszédes filozófiai művében lépésről lépésre megcáfolja azokat, majd a Locke, illetve a szenzualisták nézeteit képviselő Hülaszt Philonusz, aki Berkeley álláspontját jeleníti meg, fokozatosan meggyőzi saját nézeteiről. Berkeley mindenekelőtt az elsődleges és másodlagos ideák megkülönböztetése ellen lép fel. Állítása szerint lehetetlen egy kiterjedt és mozgó test ideáját elképzelni anélkül, hogy ne volnánk kénytelenek valamilyen színnel vagy egyéb másodlagos ideával együtt tenni ezt. Azaz, bármilyen tárgyat csak konkrétan tudunk elképzelni.
De az elsődleges ideák sem lehetnek a képmásai semmilyen tárgynak, illetve tulajdonságainak. Az elsődleges ideákból sem következtethetünk semmilyen tárgyi világra, tulajdonságokra, ha a másodlagos ideákból sem tehetjük meg ezt. A tapasztalat révén ugyanis az elsődleges ideáknak valamiféle tulajdonságokkal való összefüggését ugyanúgy nem tudjuk bizonyítani, ahogy a másodlagos ideák esetében.
Berkeley következő ellenérve az elsődleges tulajdonságok és az ideák közötti hasonlósági viszony lehetetlenségére vonatkozik. Véleménye szerint, ha az elsődleges tulajdonságok - amelyek egyáltalán a tulajdonságok Locke-nál, hiszen másodlagos tulajdonságokat ő sem tételez - nem tapasztalhatók, akkor összehasonlítani sem lehet őket ideáinkkal! Ami - számunkra! - nem létezik, azt nem is hasonlíthatjuk össze semmivel.
Az eddigi kritika eredménye tehát nem kevesebb, mint Locke gnoszeológiai álláspontjának teljes szétzúzása! De Berkeley ezzel még nem éri be, hanem kíméletlenül célba veszi Locke szubsztancia felfogását is, és közben kifejti saját álláspontját.
Berkeley is a nyelvi-logikai elemzés eszközeit veszi igénybe, csak következetesebben mint Locke: kimutatja, hogy az „alátámasztja”, „hordozza” kifejezések szubsztanciával kapcsolatos jelentése tapasztalatilag ellenőrizhetetlen. Ha ugyanis kitartunk a következetes empirizmus gnoszeológiai alapelve mellett („Nincsen semmi az értelemben, ami ne lett volna előbb az érzetekben!”), akkor - a kijelentések logikai szubjektumát nem szubsztanciának, hanem ideáink halmazának tekintve - a szubsztanciáról semmit nem tudhatunk meg. Ha pedig - tapasztalatilag - nem ismerhetjük meg, azaz semmit sem tudunk mondani róla, akkor - Berkeley szerint - maga az „anyagi szubsztancia”, amelyről csak azt tudnánk mondani, hogy mi nem, üres, jelentés nélküli, értelmetlen szóképződmény. Az anyagi szubsztancia tehát Berkeley szerint nem létezik.
- Mit jelent az „esse est percipi” elve?
Ha viszont nincs anyagi szubsztancia, akkor mit jelent „létezni”? Minthogy Berkeley éppen azt tagadja, amihez a mindennapi gondolkodás makacsul ragaszkodik, az anyagi külvilág létét, meg kell magyaráznia, mi mást jelenthet „létezni”! Berkeley abból indul ki, hogy az „x létezik” állításból azt semmiképpen sem tudjuk meg, „x” milyen, mert amiről a különböző tulajdonságokat állítjuk, az maga nem lehet tulajdonság. De anyagi szubsztancia sem lehet, mert azt nem tapasztalhatjuk, és így a következetes brit empirizmus alapelve értelmében („Minden ismeret kizárólag a tapasztalatból származhat”) nem állítható a léte. Logikailag egyetlen megoldás marad, az „esse est percipi”, azaz „létezni annyi, mint érzékelve lenni”: a létezés ezen elv szerint azonos az érzékeltséggel (nem az érzékeléssel!).
Az ideáknak a hozzánk való viszonya azonban két vonatkozásban is komoly ellenvetésekre ad okot! Egyrészt az észleltség kritériuma nem elégséges ahhoz, hogy megkülönböztessük a képzelet világát (pl. Machbet halucinációja!) és a valóságot, az ébrenlétet és az alvást. Másrészt, az az állítás, hogy észlelésünk tárgya csak az észlelés aktusában létezik, ellenkezik azzal a meggyőződésünkkel, hogy észlelésünk tárgyai akkor is léteznek, amikor nem érzékeljük őket. Vagyis létezés és észleltség azonosítása felveti az észleltség hiányában való létezésnek, a létezés folytonosságának kérdését! Miként léteznek, vagy léteznek-e egyáltalán a dolgok, ha senki emberfia nem érzékeli őket? Berkeley szerint igen, mert mindig érzékeli őket egy „Végtelen Elme”, azaz Isten.
Más kérdés, hogy Isten léte sem tapasztalható, de Berkeley ezen következetlenségét mát Hume veszi észre.
- Miként értelmezi Hume az okságot?
Mivel Hume agnosztikus gondolkodó, nála csak a tudat törvényeiről, vagyis az eszmetársítás szabályairól lehet szó. Hét ilyen szabály avagy reláció létezik, amelyek közül a legfontosabb kétségtelenül az okság. Első pillantásra azt hihetnénk, hogy Hume megtagadja önmagát, azaz ő is következetlen, hiszen elismeri az okságot. Csakhogy a hume-i okság nem azonos azzal, amit a mindennapi életben értünk e kifejezésen. Hume itt is ragaszkodik az empirizmus alapelvéhez, és ezért számára nem létezik a propter hoc (valami miatti), hanem csak a post hoc (valami utáni) okság. Pusztán a tapasztalat segítségével ugyanis semmiféle szükségszerűséget nem állapíthatunk meg az ok és az okozat között, csupán érintkezést és egymásutániságot: és Hume szerint az okság nem is jelent mást.
