Az Aranybulla-mozgalom

- II. András (1205-1235) idején bontakozott ki
- okai: pazarló hadjáratok, idegen kegyencek, adományozások
- szembekerültek vele:
* azok az előkelők, akik kimaradtak az osztogatásból
* királyi szerviensek (kisnemesek)
* féltek, hogy a kialakuló nagybirtokok közelsége véget vet független életüknek
* várjobbágyok: a várak eladományozásával az új földesúr joghatósága alá kerültek
* a várnépek és szolganépek
* magánbirtokokon erősebb alávetettségnek voltak kitéve, mint a királyi birtokokon
* az elégedetlenkedők (elsősorban a szerviensek) oklevél kiadására kényszerítik a királyt
Az 1222. évi aranybulla:
- 31 cikkelyből áll; 7 példány készül belőle, egy sem marad fenn
főbb pontjai:
- legnagyobb része a szerviensekkel foglalkozik
- szervienseknek joguk van panaszukat előadni a törvénytartó napon
- szerviensek birtokai nem háboríthatók
- szerviensek birtokai adómentesek
- király és kísérete nem szállásolhatja be magát a szerviensek birtokaira
- szerviensek erdeiben tilos a sertések makkoltatása
- várjobbágyokat és hospeseket I. István által elrendelt szabadságban kell tartani
- hospes: külföldi telepes, kedvezményeket kap nehezebb mezőgazdasági munkáért
- külföldiek korlátozása
- országos tisztségre külföldit csak a királyi tanács beleegyezésével lehetett emelni
- tiltja az egész vármegyék eladományozását
- tiltja a birtokok külföldieknek való adományozását
- tiltja a tisztségek halmozását
- ha a szerviens fiú utód nélkül hal meg, akkor a birtok ¼ része a lánygyermeké, a többiről szabadon rendelkezhet
- ha váratlanul hal meg, akkor a legközelebbi rokon örököl
- ha nincs rokona, akkor a királyra visszaszáll a birtok
- örökölhető földbirtokot csak a király adhat
- megtiltja a tized pénzbeli fizetését
- zsidók, izmaeliták kamarai tisztséget nem tölthettek be
- adómentes az egyházi birtok
- ellenállási záradék: a nemesek ellentmondhatnak a királynak
1231 az Aranybulla első megújítása
- egyértelműen tükrözi az egyház felülkerekedését
- nem tartalmazza a tized pénzbeli fizetésének tilalmát
- egyház részesül a sókereskedelem hasznából
- egyházi személyt csak egyházi bíróság ítélhet el
- az uralkodót az esztergomi érsek kiátkozhatja
1232 zalai szerviensek oklevele
- Kehida
- szolgabírákat választhatnak saját ügyeik elbírálása végett
- a királyi vármegye felbomlását, a nemesi vármegye kialakulásának kezdetét jelenti
- sikertelen kezdeményezés
1233 beregi egyezmény
- egyházi befolyás csúcspontja
- sókereskedelem jogát megkapja az egyház
- az elmaradt haszonért az egyház kárpótlásban részesül
- megtiltja a zsidók, izmaeliták kamaratisztség vállalását
- adómentesíti az egyházat
- a főnemesek kiterjesztik hatalmukat a szerviensekre
- familiaritás: a hűbériség lazább magyarországi változata, a kisnemesek főúri szolgálatba állnak, katonáskodással vagy birtokigazgatással foglalkoznak, vagy urukat helyettesítik a királyi tanácsban

III. Béla (1172-1196) évszázadokra szóló reformot hajtott végre a belső igazgatásban. Új kancelláriát szervezett. Önálló királyi bürokrácia alakult ki a kancelláriával. Az ő korára teljesedtek ki a gazdasági és társadalmi jellegzetességei az Árpád-kornak. Az uralkodó osztályba tartoztak az előkelők, a vitézek és a várjobbágyok, a dolgozó osztályba pedig a közrendűek és a rabszolgák. A földnek ekkor még a háromnegyed része a király tulajdonában volt. A főtisztségviselők jövedelmüket elsősorban nem a magánbirtokukból, hanem a tisztségükhöz tartozó javakból nyerték. A vitézek katonáskodással szolgálták a királyt, s kis- és középbirtokaik voltak.
II. András (1205-1235) hosszú türelmetlen várakozás után került a trónra. Uralkodása idején a főtisztségviselők újfajta javadalmazásra tettek szert. Rábírták urukat új birtokpolitika bevezetésére. Eddig főként szolgálatukért kapták fizetségüket. Ezentúl a jövedelmük tekintélyesebb hányadát a birtokadományokból szerezték. A birtokok örökjogon, feltétel nélkül kerültek az arra érdemesek tulajdonába, azaz nem voltak hűbérbirtokok. Az új birtokpolitikának számos következményei volt. Egy-egy vármegyében szinte teljesen eltűnt a királyi birtokállomány: a királyi magánuradalmak, a várföldek a tisztségviselők kezére kerültek. Emiatt létalapjukat vesztették a várispánságok. A várispánságok hanyatlása pedig a király katonai erejét is gyöngítette. A királyi birtokok elidegenítésével a nagybirtokosok kezére kerültek a királynak járó szolgáltatások is. II. András jelentős jövedelemtől esett el. Ezek pótlására a pénzrontással próbált jövedelemhez jutni. Ez azt jelentette, hogy időnként új pénzt hozott forgalomba. A régi pénzt kevesebb újért váltották be. A pénzrontás azonban nem vezetett eredményre. Több királyi jogon szerzett jövedelem, úgynevezett regálé bérbe adása viszont nagyon megpezsdítette a pénzgazdálkodást.
A királynak hamarosan széles körű ellenzéke támadt. A sókamarák bérbe adása különösen sértette az egyház érdekeit, amely korábban a só egyedüli forgalmazója volt. Az egyház haragosan tekintett az új bérlőkre, az izmaelitákra és a zsidókra, s nehezményezte a király gazdaságpolitikáját. A bárók, akik nem részesedtek kellőképpen a birtokadományokból látván a királyi tekintély hanyatlását, II András fia, Béla herceg körül gyülekeztek. Az új intézmények bevezetése nem kedvezett azoknak a kis- és középbirtokosoknak sem, akik egyedül a királynak tartoztak engedelmességgel, katonáskodással. Ők a király szolgáinak, szervienseknek nevezték magukat. Mozgalmuk azon bárók ellen irányult, akik a birtokreform következtében a királyi hatalom rovására gyarapodtak, s veszélyeztették a függetlenségüket. A várjobbágyok és a várnépek pedig élesen tiltakoztak a várbirtokok eladományozása miatt.
Az új berendezkedés kárhoztatói rákényszerítették a királyt az Aranybulla kiadására (1222). Az Aranybulla 31 pontból álló díszes okmány. A király ebben írásban is megfogadta, hogy a jövőben tartózkodik a királyi birtokok eladományozásától. Kimondta, hogy idegenek nem kaphatnak birtokadományt, s tisztségeket csak a királyi tanács jóváhagyásával viselhetnek. Megtiltotta, hogy a kamarák élén izmaeliták vagy zsidók álljanak. Az Aranybulla biztosította a szerviensek adómentességét, szabad végrendelkezési jogát és mentesítette őket a megyésispán joghatósága alól. Az okmány ezek után meghatározta a szerviensek katonakötelezettségét. Az Aranybulla megerősítette a várjobbágyok és a vendégek szabadságjogait. II. András rendelkezése nem egy egyházellenes pontot is tartalmazott. Például megtiltotta azt a gyakorlatot, hogy az egyház már ekkor pénzben követelte a tizedet. Végül az Aranybulla törvényesnek nyilvánította a nemesség ellenállását abban az esetben, ha a király megszegi a törvényt (ellenállási záradék).
Az Aranybulla kiadása után a birtokreform haszonélvezői újra visszatértek a hatalomba. A nagyurak még az egyházat sem kímélték hatalmaskodásuktól. Ezért 1231-ben a főpapi ellenzék képviselői megújíttatták az Aranybullát. Az Aranybulla második változata több ponton is eltért az eredetitől, mert elsősorban az egyházi kiváltságok számát gyarapította. 1233. évi beregi egyezményben az egyház további engedményeket csikart ki a királytól.

Életmód és mindennapok a Kádár-korszakban

A Kádár-korszak 1956 és 1988 közti időszak, amikor Kádár János volt az MSZMP első titkára. Konszolidációs időszak volt, a belpolitika rendezésének céljával. Változatlan maradt a pártállami rendszer, a tervgazdálkodás és a kollektivizálás terve. Majdnem minden földet sikerült állami gazdaságba vagy tsz-be szervezni. Erős kampányt indított a kormány az egyházak – főként a katolikus egyház – ellen. Ugyanakkor a lakosság életszínvonalát is igyekeztek javítani a jobb közhangulat és a kisebb ellenállás érdekében. Odafigyeltek a fogyasztási cikkekre, megszüntették a beszolgáltatási rendszert, emelték a béreket, munkaszüneti napoknak nyilvánították az egyházi ünnepeket (karácsony, húsvét) és ’57-ben bevezették a Lottót. Mindezek mellett a lakosság is belátta, hogy a forradalom kudarca után a közeljövőben nagy változások nem várhatóak. ’62-63-ra amnesztia rendeletet adott ki a kormány, aminek köszönhetően a külföld (ENSZ) is elfogadta, elismerte a kormányt, így megszűnt az ’56 óta tartó külpolitikai elszigeteltség.

A 60-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a tervgazdálkodás hosszútávon nem működik. Kialakult a pártban egy csoport, amely reformot szorgalmazott. 1968. január 1-jén életbe is lépett az „Új gazdasági mechanizmus” (Nyers Rezső). Hatékonyabb, színvonalasabb, eladhatóbb termékeket gyártó, az adottságaihoz, piachoz jobban alkalmazkodó gazdaságot terveztek. Egyes ipari vállalatoknak nagyobb önállóságot adtak. A mezőgazdaságban engedélyezték – az állami tulajdon mellett – a „háztáji” (v. „kisegítő”), az iparban a „második”gazdaságokat, ami a lakosság számára jobb megélhetést biztosított.

A mezőgazdasággal foglalkozók aránya jelentősen csökkent. Az ipari munkások aránya 1970-ben volt a legmagasabb, majd az is csökkeni kezdett. A harmadik szektorban viszont folyamatosan nőtt a foglalkoztatottak száma – akárcsak a többi fejlett és közepesen fejlett országban. A korszak nagy vívmánya volt, hogy jelentősen csökkent a szegénység, ami már „csak” százezres tömegre volt jellemző. A Kádár-rendszerben emelkedett szinte valamennyi civilizációs mutató: javultak a lakásviszonyok, a tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottság; 100%-os lett a társadalombiztosításban részesülők aránya; javult az iskolázottsági szint; általánosan elterjedt a nyaralás szokása és bővült a külföldi utazások lehetősége.

A viszonylagos jólétnek azonban ára volt: a rendszer stabilitását szolgáló életszínvonal emelése mellett elhanyagoltak egy sor, kevésbé fontosnak ítélt területet, mint például a távközlés vagy az úthálózat fejlesztését. A nagyvonalú szociális intézkedések hosszú távú következményeivel se számoltak. Az életszínvonal emelkedésének árát nemcsak az állam, fizette meg, hanem az emberek is, akiknek jelentős része (mintegy háromnegyede) önkizsákmányoló munkát végzett a „második gazdaságban” (háztájiban, kisiparban és kiskereskedelemben végzett munka, de a féllegális és illegális tevékenységet is ide számították, mint pl. a csempészetet vagy a fusizást, vagyis a magáncélú termelést az állami tulajdonban lévő eszközökön, munkaidőben). 1960 és 1980 között a várható élettartam ismét csökkent, különösen a középkorú férfiak halálozási arányai romlottak. Nőtt a deviáns jelenségek száma: az öngyilkosságok és az alkoholisták száma folyamatosan emelkedett.

Életmód az országban:
A XX. század utolsó harmadában jentős társadalmi ás életmódváltozások voltak megfigyelhetők Magyarországon. A kádári egypárti diktatúra ezen változatát „gulyáskommunizmus”-ként, vagy „fridzsiderkommunizmus”-ként emlegetjük

• Foglalkoztatottság:
A teljes foglalkoztatottság elvéből nem engedtek. Így mindenkinek volt munkája, de nagyon sokan fölöslegesek voltak valójában.

A mezőgazdaságban foglalkozók száma jelentősen csökkent, de már nem is az iparba vándoroltak el a munkások tömegesen, hanem a harmadik szektorba. Így a szolgáltató ágazatokban (szolgáltatás, kereskedelem, egészségügy, kultúra, oktatás, közigazgatás) jelentősen nőtt a dolgozók aránya. Ezzel párhuzamosan folyamatosan nőtt a szellemi dolgozók és csökkent a fizikai dolgozók aránya. A Kádár-korszakban jelentősen csökkent a szegénység, már nem milliós, „csak” százezres tömegekre volt jellemző. Megszűnt a napi nélkülözés, és a jövedelmi viszonyok kiegyenlítődtek, nagyjából mindenki ugyanannyit keresett.

• Technika, életszínvonal:
Az elektromos kommunikáció gyorsan terjedt, megjelent a tv ( Magyar televízió-1957), rádió és különböző háztartási eszközök. Ezzel szemben elhanyagolták az úthálózat fejlesztését, sok faluban még a víz sem volt bekötve.

Az életszínvonal növekedett, de ezt a társadalom nagy része megszenvedte, az emberek jelentős része önkizsákmányoló munkát végzett az ún. második gazdaságban (a kisiparban és kereskedelemben mellékállásban végzett munka).

• Lakosság:
Nagy különbségek vannak falu és város között. A falvakban lakók nagy része a mezőgazdaságban dolgozik, míg a városokban inkább munkások élnek. Megkezdődött a vidék polgárosodása, és folytatódott az urbanizáció (a lakosság városba költözése), elsősorban nem a főváros, hanem a vidéki nagyvárosok (Miskolc, Győr) lélekszáma nőtt dinamikusan. Az 50-es évekre lényegében befejeződött az ország villamosítása, megjelenik a központi fűtés, a csatornázás megkezdődött.

• Élettartam
1960 és 1980 között a várható élettartam ismét csökkent, különösen a középkorú férfiak halálozási arányai romlottak. Nőt a deviáns jelenségek száma: az öngyilkosságok – korábban is nagyon magas, a világ élvonalába tartozó – aránya 1950 és1970 között duplájára nőtt. Az alkoholisták száma folyamatosan emelkedett, becslések szerint az korszak végére több mint félmillióan szenvedtek ebben a betegségben.

• Oktatás
A hetvenes években az alapfokú oktatásban áttörés következett be: a felnőtt népesség többsége elvégezte legalább az általános iskola nyolc osztályát. Az egyetemi ill. főiskolai képzésben részesülők száma viszont az európai sereghajtók közé kerültünk (nem csak a nyugati, de a szocialista országok nagy része is lehagyott minket ezen a területen). A nyolcvanas években a felvételizőknek csak 35-40%-át vették fel valamilyen egyetemre vagy főiskolára.

• Család
A korszakban a családok élete jelentősen megváltozott: nőtt a válások száma, 1950 és 1988 mintegy duplájára. Ennek ellenére az első házasságkötések időpontja korábbra került, és a felnőtt lakosság nagyobb része élt házasságban, mint a két világháború között. A gyerekszám folyamatosan csökkent, ugyanakkor csökkent azon nők aránya, akinek nem született gyermeke. Az egy-két gyermekes családok váltak jellemzővé.

Az állam szociálpolitikai intézkedéseinek következtében nőtt az óvodai férőhelyek száma – 1960-ban a megfelelő korú gyermekek alig harmada járt óvodába, a nyolcvanas években már majdnem mindegyikük.

1967-ben bevezették a gyermekgondozási segélyt (GYES), mely kis mértékben, de lassította a születések csökkenését.

Egy átlagos magyar családnak a szocializmus éveiben több éves várakozás, gyűjtögetés kellett ahhoz, hogy autóhoz jussanak. Legtöbbeknek a keletnémet gyártmányú Trabantra, Wartburgra tellett.

Megindultak a lakásépítési programok, melynek következtében rengeteg lakótelep, panellakás épült. A városi lakásépítések nem tartottak lépést a városi munkahelyek számának gyarapodásával, ezért tömegek kényszerültek arra, hogy lakóhelyük és munkahelyük között naponta igázzanak.

Általánosan elterjedt a nyaralás szokása, és bővült a külföldi utazások lehetősége.

• Szabadidő és sport
Jelentősen megváltozott a szabadidő eltöltésének a módja is. Az életmód, a társadalom változásai új szórakozási formák kialakulását eredményezték, melyek sokszor generációs keretek között érvényesültek. A közösségi szabadidős tevékenységek jelentőssége visszaszorult, az emberek mind nagyobb mértékben egyedül, vagy szűk családi és baráti körben kapcsolódtak ki.

A sport elvesztette azt a kiemelt támogatottságát, amelyet az 1950-es években élvezett. Az 1952-es Helsinki olimpián elért teljesítményét a későbbiekben meg sem közelítette a magyar csapat. A tömegsport fejlődése visszamaradt, az emberek többsége semmilyen sportot nem űzött.

A táplálkozási szokások és a kevés mozgás is szerepet játszottak abban, hogy 1986-ban a magyarországi felnőttek 60%-a túlsúlyosnak számított.

• Fogyasztói kultúra
A magyar társadalomra a hatvanas évektől nagy hatást gyakorolt a nyugati fogyasztói kultúra. A farmer, a miniszoknya, a rockzene, a fiúk hosszú hajviselete kezdetben erős rosszallást váltott ki a társadalom többségéből. Ezek az ellenérzések csak lassan, a 70-es évektől kezdtek oldódni. Az áhított fogyasztói javak egy részét megpróbálta a hazai ipar helyettesíteni. Sokáig csak Magyarországon gyártottak farmernadrágot, a Trapper farmert. A nehezen beszerezhető nyugati termékek – orkánkabát, nejlonharisnya, farmer, rágógumi, lemezek, kazetták, kvarcórák, zsebszámológépek – jelentős része a csempészet révén kerültek „forgalomba”.

A rendszer keretein belül szabaddá vált a sajtó és a könyvkiadás. A híres három T (tiltás, tűrés és támogatás) körülményei között nőtt a művészetek mozgástere is.

• Étkezés
A háború utáni élelmiszerhiány már nem jellemző országunkra, javulnak az életkörülmények. Nagy mennyiségben megjelenik a hús és tejtermék, ezzel szemben visszaszorul a burgonya és tésztafélék aránya. Az alkoholfogyasztás is megnő. Megjelennek a gáz- és villanytűzhelyek, a hűtők és mélyhűtők.

• Vallás
A „marxista-leninista” ideológia meghatározta a tömegtájékoztatást, az oktatás és a művelődést, szabályozta az állami életet. Az emberek jelentős részére azonban továbbra is a korábbról örökölt értékek hatottak. A vallásnak a párt ideológiája szerint fokozatosan el kellett volna halnia. Amikor azonban a hetvenes években ismét vizsgálni lehetett az emberek vallásosságát, az eredmények meglepték a pártvezetést: a népesség mintegy fele, a nyolcvanas években pedig már több mint a fele vallotta magát vallásosnak. Ugyanakkor az egyházak befolyása a mindennapi életre csökkent: bár az esküvők, keresztelők és temetések nagy része egyházi keretek között zajlott, a Kádár-korszak végén a lakosság valamivel több, mint tizede járt csak templomba vagy imádkozott legalább hetente.

A tudományos-technikai fejlődés hatása az életmódra a XIX-XX. Században. A modern Budapest kialakulása (1860-1910)

1.A tudományos technikai fejlődés hatása az életmódra (XIX-XX. század)

A századfordulótól az első világháborúig

Népességnövekedés, társadalmi átalakulás • Európa népessége – az ipari forradalom térnyerésével párhuzamosan gyorsan növekedett. A növekvő népesség a városokba és a tengerentúlra vándorolt. A gazdasági fejlődés átalakította a társadalmat. Rohamosan csökkent a mezőgazdasági népesség aránya, ugyanakkor felduzzadt a városlakók száma. Gyors iramban nőtt a munkásság létszáma, s megfigyelhető a középosztály, az alkalmazotti réteg számbeli gyarapodása is. Az átalakulás egész Európában megindult, viszont korántsem egyformán zajlott le.

A fejlett Nyugaton az imént ismertetett folyamatok érvényesültek, míg Kelet-Európában az átalakulás éppen csak megkezdődött. Ennek következtében Oroszországban egymás mellett éltek a régi, földbirtokosokból és parasztokból álló, és az új, polgárokból és munkásokból álló társadalmi rétegek. Együttélésük, eltérő szokásaik, értékrendjük számos társadalmi feszültséghez vezetett. Az ilyen, egymásba kapcsolódó, átmeneti szerkezetű társadalmat nevezik torlódó társadalomnak. Közép-Európa társadalmi szerkezetében átmenetet képezett. A két világ együttélése itt is megfigyelhető, ám összeolvadásuk sokkal zökkenőmentesebb volt, mint keleten.

A nagyváros• A korszak sajátos és egyre jellegzetesebb képződménye a nagyváros. Itt jelentek meg átütő erővel a századforduló új vonásai: a városi tömeg, a tömegközlekedés, a sport, a sajtó. A XIX. Század első felében valójában csak két nagyváros létezett Európában: London és Párizs. A rendkívül gyors fejlődés következtében az ipari forradalom korába lépő régiókban gomba módra szaporodtak a nagyvárosok. Ezek voltak az új életforma és a gazdasági fejlődés kiindulópontjai.

Lakás, ruházkodás, élelmezés• Egy korszak embereinek életmódja országonként és társadalmi rétegenként alapvetően eltér egymástól, az új jelenségek bemutatása mégis átfogó képet adhat a kérdéses időszakról.

A nagyvárosok jellemző lakhelye a bérház lett. Az ilyen típusú, 5-6 emeletes házak már a XIX. század első felében megjelentek, most azonban tömegessé váltak. A komfortfokozatnak megfelelően a lakbérek az első emelettől felfelé csökkentek. Így egy házon belül is elváltak egymástól a különböző keresetű csoportok, bár ez a folyamat a századfordulóra inkább az elkülönülő lakónegyedek létrejöttében nyilvánult meg (szegregáció). A különbséget az mutatta, hogy volt-e vezetékes víz- és gázszolgáltatás a lakásokban, mekkora volt a belmagassága, hány szoba volt benne stb. A vagyonosabb polgárok és a középosztály tagjainak lakásiban megjelent a fürdőszoba, a vízöblítéses WC, a központi fűtés. A szobák világosabbakká váltak, könnyebben lehetett tisztálkodni, mosni. A szegényebbek lakásaiban mindez a komfort később és csak részlegesen valósult meg. A szakmunkások jövedelmei megközelítették a kispolgárokét, s ahogy az egyes szolgáltatások a tömegtermelés révén egyre olcsóbbá váltak, úgy a XIX. Század első felének nyomornegyedei Nyugat-Európában visszaszorulóban voltak.

A táplálkozásban a lakásviszonyokhoz hasonló különbség figyelhető meg, de a tendencia itt is a viszonyok javulása volt. A századfordulón a tömegek nyomora mást jelentett, mint korábban, megszűnt az éhezés.

A tömegtermelés olcsóbbá tette a ruházkodást. Az egyszerű emberek is gyakrabban cserélhették öltözetüket. A divat változásának követését korábban csak a középosztály engedhette meg magának – ez már általánossá vált. A nagyvárosi élet, a tömegtermelés egyik következménye, hogy a hagyományos helyi viseletek visszaszorultak vagy eltűntek.

Harc a női egyenjogúságért• A nők családon belüli alárendeltsége és távolmaradása a közszerepléstől évszázadokon át alapvetően nem változott. A „modern idők” jelentős változásokat hoztak.

Az életmód átalakulása növelte a szabadidőt, s a gyermeknevelés mellett más tevékenységre is jutott idő. Ebbe az irányba hatott a születésszabályozással csökkenő gyermeklétszám is, a századfordulóra az átlagos brit gyermeklétszám a családokban 2-3 főre csökkent.

Az ipari forradalom idején már nagy számban alkalmaztak női munkaerőt, ami szintén oldotta a nemi szerepek megrögződött korlátait. Az oktatás tömegessé válása révén a nők is hozzájutottak a korábban „elzárt” műveltséghez, egyre több nő szerzett diplomát. A nők iskolázottsága kitágította érdeklődésüket, ugyanakkor alkalmassá tette őket számos, korábban nők számára elképzelhetetlen munkakör betöltésére (tanár, orvos, kutató).

A XIX. század végén Angliában indult el a női egyenjogúságért folytatott harc, melynek központi követelése a nők családon belüli jogi alárendeltségének megszüntetése és a nőkre kiterjedő szavazati jog (franciául: suffrage) megszerzése volt. A szüfrazsett-mozgalom legismertebb harcosai: Mrs. Pankhurst és lányai, Emily Davison. Harcukat az első világháború előtt nem koronázta siker.

A két világháború közötti időszak

Tudomány és technika• A változásokat számos tudományos és technikai újdonság, felfedezés segítette. A két világháború közötti időszak nagy technikai vívmányai korábbi korszak találmányainak tökéletesítésével születtek meg (repülőgép, autó).

A világháború előtti években korszakalkotó tudományos elméletek születtek. Albert Einstein relativitáselmélete, Ernest Rutherford radioaktív bomlásra vonatkozó kísérleti eredményei Niels Bohr atom-modellje új lendületet adtak a húszas-harmincas évek kutatásainak. A két világháború között született meg az új tudományág, a kvantummechanika, amelynek tudományos jelentőségén túl fontos világnézeti hatásai is voltak. A korábbi mechanikus világkép alapján nem volt ugyanis megmagyarázható számos új kísérleti eredmény. Az atomfizika elméleti eredményeinek gyakorlati következményei is lettek. Az első kísérleti atomreaktort 1942-ben a Chicagói Egyetemen helyezték üzembe, az atombombát a második világháború végére sikerült előállítani.

A technikai fejlődés a két világháború közötti korszakban tömegek számára tette lehetővé a korábban csak kevesek által használt újdonságokat. Ekkor jelentek meg a kényelmes, könnyen kezelhető fényképezőgépek, amelyekkel a harmincas évek közepétől már színes képeket is lehetett készíteni. Az elektromosságot a háztartásokban már nem csak világításra, hanem háztartási gépek működtetésére is használták. A műanyag hasznosítása ekkor vált tömegessé, a plexi, a PVC a mindennapi tárgyak sokaságában jelent meg.

Az orvostudományban is jelentős felfedezések születtek. A vitaminok felfedezésének hatására számos, korábban elterjedt betegség tűnt el a fejlett országokban, mint a skorbut, az angolkór és a vészes vérszegénység. Az Alexander Fleming által felfedezett penicillin a baktériumok elleni küzdelmet tette sikeressé. Fontos védőoltások jelentek meg, amelyek a sárgaláz, a tetanusz, a tuberkulózis, a diftéria megelőzésére szolgáltak. Az inzulin felfedezése a cukorbetegek életesélyeit javította nagymértékben. Számos korábbi felfedezés ( röntgensugárzás, a vércsoportok elkülönítése) eredményeként új eljárások jelentek meg a diagnosztikában és a műtéti eljárásokban.

Hírközlés és közlekedés• A ma már mindennapi életünk részét képező eszközök –telefon, villamos, autó- az újdonság erejével hatottak, s alapvetően átalakították az emberek mindennapjait. A telefon és a tömegközlekedési eszközök megjelenésével a távolságok lerövidültek. A postai szolgáltatások olcsóbbá, így tömegessé váltak, a levelezés, a képeslapok küldése széles körben vált divattá.

Higénia, táplálkozás, lakásviszonyok• A közművesítés óriási változásokat eredményezett. A század elején még a kastélyokban is a cselédek által behozott mosdótál jelentette a tisztálkodás lehetőségét. A gyakori mosakodás így elképzelhetetlen volt. A vezetékes ivóvíz kiépítése forradalmasította a kérdést: a módosabb rétegek lakásaiban megjelentek a fürdőszobák.

A csatornázás lehetővé tette az „angol” vízöblítéses WC elterjedését. Higiéniai szempontból ez óriási előrelépést jelentett. De mindennek két oldala van: a higiénia segített a járványok visszaszorításában, ugyanakkor megkezdődött az ivóvízkészlet szennyezése.

A lakásviszonyokról sem lehet egységes képet adni, hiszen rétegenként óriási volt az eltérés, a tendencia mégis az egy főre jutó szobaszám emelkedése volt. Ez a 4-5 szobás polgári otthonok, és a szoba-konyhás bérlakásokban zsúfolódó négy-öt munkáscsalád átlagából eredt.

A táplálkozásban is jelentős változások zajlottak le. Az éhínségek megszűntek, ami természetesen nem azt jelenti, hogy mindenki jóllakhatott.

2. A modern Budapest kialakulása (1860-1910)


A XIX. század a főváros számára nagy változásokat hozott. A század elején még Buda és Pest két külön város volt. Aztán a szabadságharc idején nem is ez volt az ország fővárosa. Majd – főleg a kiegyezést követően – hatalmas fejlődésen esett át.
A reformkor idején jelentős urbanizáció ment végbe az ország területén. A vidéki városok népessége kétszeresére nőtt, Pest népessége megháromszorozódott. Országos piac alakult ki. Nagy szerepe lett a közlekedési hálózat kiépítésének. Megszűnt a városok elszigeteltsége. A hangsúly Buda és Pest közül inkább Pestre tevődött át. Ez az ország igazi központja ebben az időben, azaz az 1830-as években leginkább. Ez az ország legnépesebb városa. Több mint 100 000 fő élt itt. Ebben az időben Pest és Buda még külön fejlődött. A pesti rész sokkal népesebb volt. Ipara erőteljesebben fejlődött. Kereskedelmi központ. A vasút és a Duna miatt. Az 1838-as nagy árvíz jelentős károkat okoz a városban, ám ezt követően hatalmas építkezésekbe fog a város vezetősége József nádor irányításával. Megépül ekkor a Nemzeti Múzeum és a Ludovika. Utóbbi a nemzeti oktatás színtere. Ekkor épül Pest első hídja, a Lánchíd is a Clark testvérek tervei alapján. Ez összekötötte Pestet és Budát. Kiépül a közvilágítás. Pest legforgalmasabb útjait burkolattal látják el, mely zúzalék kőből készült. Ezt nevezzük MacAdam műútnak. Megindult Pest területi kiterjedése is. Elővárosokkal gazdagodott. Ilyen például Terézváros, Lipótváros, Józsefváros. Az elővárosok neve az uralkodókra utal.
Pest és Buda fejlesztését a korszak két nagy reformpolitikusa, Kossuth és Széchenyi is támogatta: mindketten az iparon és a kereskedelmen (téli kikötő, dunai gőzhajózás, Pest központú közlekedési hálózat kiépítése 1846: Pest-Vác, 1847: Pest-Szolnok) keresztül kívánták biztosítani a város fejlődését. Széchenyi Pestet zsákutcás településnek tekintette. A város fejlesztése érdekében Széchenyi kezdeményezésére megépítették a Lánchidat, mely összekötötte Pestet és Budát.
Ez a fejlődés a szabadságharc idején megtorpant. Olyannyira, hogy 1849 elején át kellett költöztetni a fővárost Debrecenbe. A főváros átköltöztetését a katonai sikerek tették lehetővé. Windischgrätz ezzel egy időben bevonult Budára. 1849. május 21-én kerül a főváros újra magyar kézbe.
1849 és 1868 közötti időszakban ismét nincs jelentős változás a főváros életében fejlődést illetően. De a kiegyezés után egy gyors fejlődés indult el. A gyors fejlődés számos tényezőnek köszönhetően alakult ki. Központi fekvése ilyen. Felerősített a vasútvonal kiépítése. Itt voltak a központi hivatalok. A magyar kormányok támogatták a város fejlődését, mert céljaik közt szerepelt többek között Bécs utolérése illetve lekörözése is az adókedvezmények terén. Biztosították a reprezentatív építkezések feltételeit is. 1873-ban Pest, Buda és Óbuda egyesült Így lett az ország egyetlen és máig is létező fővárosa Budapest. A városfejlesztés érdekében létrehozták a Fővárosi Közmunkák Tanácsát, melynek elnöke volt többek között Andrássy Gyula és Podmanizcky Frigyes is. Továbbá a népesség is jelentősen megnőtt. Demográfiai robbanás következett be, ami nem jelent mást, mint a népesség megduplázódását egy adott idő alatt.
250 000 főről 1 millió főre nő a népesség. A világháború előtt Európa 10 legnagyobb városa közé tartozott Budapest.
A fejlődésnek számos pozitív eredménye volt. Egyik ilyen a nagyvárosi szerkezet átalakulása. Az egyes városrészek eltérő funkciót töltöttek be. Így a belváros lett a kereskedelem, a bankvilág és a politikai élet központja. A Nagykörút által határolt terület a belső lakóövezet, azaz az arisztokrácia és nagypolgárság területe. Külső munkahelyövezet a pályaudvarok, munkásnegyedek helye. Valamint volt még a város széle, a külső lakóhelyöv, ahol kizárólag munkásnegyedek voltak. Ez utóbbiak higiéniája igen alacsony szinten állt és az itt élők szegények voltak. Ellentétes fejlődést mutat a város, hisz a belső városrészek, a „luxusnegyedek” a legfejlettebb területek, és ahogy egyre kijjebb haladunk, úgy csökken a színvonal és a fejlettség is.
Másik pozitív eredmény az eklektikus stílusban épült épületek. 1884-ben megépült a Keleti pályaudvar a Baross téren. Eiffel tervei alapján ezt követően belekezdtek a Nyugati pályaudvar építésébe is. 1896-ban épült a Budapest Körút és a Nagykörút, ami a városból való kivezetést is lehetővé tette. Milleneumi ünnepségeket tartottak. Ez időre a pártok félretették az ellentéteiket. Megépült továbbá az Erzsébet híd, a Ferenc József híd és a Margithíd. Bérházak száma megduplázódott. Gangos, azaz körfolyosós bérpaloták épültek. Budapest igazi világvárossá vált tele bérházakkal és utakkal. Később ugyan lelassult ez a fejlődés, de a városmag nem bomlott meg, így máig a világ egyik legegységesebb városképével rendelkezik.
Gyorsan fejlődött a közlekedési hálózat. Megjelent az elektromosság így kiépülhetett a villamos vonal. 1895-96-ban pedig – kontinensen először – Budapesten létesült földalatti vasút és a budavári sikló.
Nagyvárosi kultúra minden eleme megjelent. Legalább kéttucat napilap, melyek - a példányszám növelése érdekében - a politikáról és a botrányokról írtak. Ezeket az utcán is elkezdték árusítani a rikkancsok révén, akik a legfontosabb szalagcímeket hangoztatták. Ezek a rikkancsok gyerekek voltak és olcsón lehetett őket alkalmazni. A mozi tömegszórakozássá vált és mindenki számára elérhető lett. Számos új színház épült. Ilyen például a Vígszínház, a Zeneakadémia és az Operaház. Ezek a színházi élet központjává váltak. Könyvtárak is létesültek és fejlődtek. Például a Széchényi Könyvtár, Nemzeti Múzeum, Szépművészeti Múzeum, Országos Levéltár.
Kávéházak jelentek meg. Kb.300. A kávéházba-járás nemcsak időtöltés lett, hanem egyfajta polgári életformát is megtestesített. A kor magyar irodalmának a színtereit is jelentette. Például Mikszáth és Karinthy is sok időt töltött el kávéházakban.
De a fejlődésnek negatív oldalai is voltak. Elszakadt a főváros a lassabb ütemben fejlődő vidéktől. Budapest és a vidéki nagyvárosok között hiányzott az átmenet. Kialakult a nagyvárosi nyelvezet.A fejlődés aztán a világháború idején teljesen megtorpan és a világháború nemcsak a lakosság, hanem a város életében is a borzalmakat hozza el.

A középkori város élete

A középkori város olyan erődített helyeken alakult ki, amelyek közel feküdtek a távolsági kereskedelem útvonalaihoz. A kereskedőknek – biztonságuk érdekében – szükségük volt a sánccal vagy fallal körülvett helyekre, ahol áruikkal együtt meghúzódhattak. Áruik vonzották a környék kézműveseit és jobbágyait.

A megerősített helyek közé tartoztak a püspöki székhelyek. A püspökségek az egyházmegye közigazgatási központjai voltak, s minden székesegyház rendelkezett ereklyével, amely vonzotta a zarándokokat, s velük együtt a kereskedőket.

A biztonságra vágyó kereskedők a világi uradalmak várait szintén keresték. Amikor a régi falak közötti terület már szűknek bizonyult, a kereskedők a falakon kívülre költöztek, s létrehozták a szintén fallal körülvett külvárost.

Megtörtént, hogy a kereskedők nem találtak a közelben püspöki székhelyet vagy más várat. Ilyenkor gyakran építettek kereskedőtelepet, útvonalak kereszteződésénél, kikötőkben, eltérő földrajzi tájegységek találkozásánál, folyók mentén. Vagyis azokon a helyeken, ahol az átmenő forgalom különösen élénk volt.

A városok kialakulásának oka elsősorban az árutermelés és a pénzgazdálkodás kialakulásának következménye.

A középkori város és lakói

A kereskedők a megerősített helyeket kezdetben csak átmeneti szálláshelyül használták. Tömegesen érkeztek viszont olyanok is, akik állandó lakhelyet és helybeni boldogulást kerestek a falak mögött. Ezek a föld nélküli emberek az éhínség vagy a háború sújtotta vidékekről menekültek. Általában nem csalódtak: mint a kereskedők alkalmazottai – elárusítók és raktárosok – tarthatták fenn magukat. Ez az életforma – amely kevesebb kötöttséggel járt, és a földművelésnél könnyebb munkát jelentett – hamarosan a jobbágyokat is megkísértette. Mind többen szöktek el telkeikről, hogy a kereskedelmi központokban éljenek. Magától értetődő, hogy a falvak kézművesei szintén az értékesítő helyre vándoroltak. Itt juthattak hozzá az iparűzéshez szükséges segédanyagokhoz, itt adhatták el fölösleges gyártmányaikat. Sokan közülük végleg a falak között maradtak. Velük egész iparágak – mint például a posztókészítés – költöztek be a kereskedelmi központokba.

A benépesülő vár és a vásárhelynek otthont adó külváros ekkorra már teljesen összeolvadt.

A kommuna mozgalom

A kora középkori kereskedelmi és ipari központok egy-egy földesúr birtokán feküdtek. Az egy helyre összegyűlt kereskedők és iparosok közösséget, azaz kommunát alkottak. (A kommuna a latin communitas szóból ered, melynek jelentése: közösség.) Szerették volna kivonni magukat az urak hatalma alól, hogy saját maguk kezébe vegyék a sorsuk irányítását.

A kereskedők hagyományos szabadságára, önigazgatására hivatkozva kezdték meg harcukat.

A városlakók szinte folytonos tevékenysége volt a biztonságot jelentő városfalak erősítése. A falak építőanyagaira a malterkeverők, a falazók, az ácsok, a pallérok fizetésére elő kellett teremteni a pénzt, s a munkálatokat meg kellett szervezni. A városlakók, azaz a polgárok ezért tisztségviselőkből álló tanácsot választottak maguk közül, amely a falak építését irányította, s a városi közigazgatás egyéb feladatait ellátta. A városi tanács élén a polgármester állt.

A városfalak és a közcélú városi épületek (városházák, templomok, raktárak, vásárcsarnokok) költségeit adóból térítették, amit minden polgárra kivetettek, s amelynek összegét a vagyon arányában állapították meg. A városi adó közcélú rendeltetése a földesúri adóhoz képest új jelenség.

A városi tanácsokat nemegyszer heves küzdelem után ismerték el a püspökök és a világi urak. A felkelések hulláma Itáliából indult s átterjedt a Rajna völgyébe, majd Franciaországba. A sikerek után a városi tanácsok megalkották a városok alkotmányát, a városi jogok gyűjteményét. Ezekben a város szabadságot biztosított polgárainak a földesúrral szemben, a törvényekkel szabályozta a város lakóinak életét. A szabad polgárság viszont vagyonilag rétegződött. A város így kiváltságolt területté vált, s ezért merőben különbözött a vidéktől. A városfal is ezt az elkülönülést hangsúlyozta (a védelmi funkció mellett).

A városok típusai

A nyugati városfejlődés során a városoknak három típusa alakult ki. Az agrárváros lakói többnyire mezőgazdasággal foglalkoztak. E városok zöme a földesúr fennhatósága alatt maradt, s csak a bíráskodási önkormányzatot sikerült elnyerniük.

Az ipari és kereskedővárosok (pl. bányavárosok, kikötővárosok) termékeiket a város környékén – az úgynevezett piackörzetben – értékesítették. Ezek a városok általában kivívták a teljes önkormányzatot, s csak az uralkodónak fizettek adót.

A legnagyobb városok a távolsági kereskedelemre berendezkedett városok voltak, amelyek szintén az uralkodók fennhatósága alá tartoztak.

Az utóbbi két várostípusban a beáramló jelentős jövedelmek nagy társadalmi különbségeket alakítottak ki.

A céhek

Az új keletű középkori városokban hamar kialakult az a gyakorlat, hogy a város kézművesei a várost környező vidék parasztságának adták el termékeiket, akik ennek fejében élelmiszereket szolgáltattak a polgároknak. A városi ipar tehát kezdetben csupán a város piackörzetének termelt: azaz a kézműves áruk megjelenési helye inkább a hetipiac, mint az országos vásár volt. Egy-egy iparág kézművesei a XII. századtól kezdve megkísérelték monopolizálni a városok zárt piackörzeteit. Az idegen árukkal szemben és a minőség védelmében éppen ezért érdekvédelmi szervezetekbe, céhekbe tömörültek. A céhek kiváltságait a városi tanács is elismerte. A céhek elérték, hogy a városi piacon csak a városi céhekbe tartozók értékesíthessék termékeiket, s lehetetlenné tették a céhen kívüli kézművesek – a kontárok – működését.

A honfoglaló magyarság életmódja és I. Szent István államszervező tevékenysége

Életmód és társadalom a honfoglalás idején

A magyar történettudomány a magyarság õstörténetén a Honfoglalás elõtti egész idõszakot érti. A történelemnek ezt a leghosszabb idõszakát alig világítják meg írásos emlékek.895 nyarán történt a besenyõ támadás. Simeon bolgár cár – aki átmenetileg békét kért a bizánciaktól-, ezt arra használta fel, hogy bosszút álljon az õt korábban megtámadó magyarokon. A besenyõ támadás következtében az Etelközben maradt törzsek szó szerint bemenekültek a Kárpát-medencébe. Teljesen rendezetlenül, az erdélyi hágókon és fõleg az Al-Duna mentén jutottak be Erdélybe. Ez utóbbinál támadtak Simeon csapatai, s a területért hatalmas küzdelem folyt, mely végül magyar gyõzelemmel zárult. A fõ sereget a katonai segédnépek segítették a hadjáratokban. A sereg létszáma a legnagyobb hadjáratok esetén sem volt húszezernél nagyobb. A fejedelem sosem vett részt a hadjáratokban, csak a kisebb vezetõk. A magyarok harcmodora különleges volt, fõleg rajtaütésszerû támadások jellemezték, amelyek mégis alaposan megtervezett akciók voltak. Elõször kisebb egységekben pusztítottak, azután egyesítették csapataikat, a fõ cél az ellenség fellázítása volt, mivel a nehézlovas seregek így legyõzhetõk. A magyarok gyakran alkalmaztak cselt: a harcvonal középsõ részén menekülést színleltek, eközben a szélek a helyükön maradtak. Az üldözõk szétszóródtak, a hátrafelé nyilazó magyarok pedig a hátulról támadó seregek segítségével legyõzték az ellenséget. A honfoglaló magyar könnyûlovasság, ha támadt, ezt egymást szabályos idõközökben követõ rohamhullámokban, széles arcvonalban tette. Kétféle rohama volt: az úgynevezett felpuhító támadás és a közelharc-roham. A felpuhító támadás egyetlen fegyvere a nagy horderejû íj volt. Az íjak alapanyaga rugalmas fa (talán nagyobbrészt nyír) volt. Halenyvvel ragasztották rá a csontmerevítéseket. Hogy az íjat és a nyilakat - az enyv miatt - az esõtõl óvják, tegezekben tartották. A nyílhegyeket kovácsok készítették. Néhány száz métert vágtatva egy lovas 4-6 nyilat tudott kilõni. (A lovakat irányítani nem kellett: kürtjelek alapján tájékozódtak.."A honfoglaló magyarság olyan háziállatfajtákat hozott magával, amelyek a vándorlást, az állandó legeltetést, általában az extenzív tartást jól bírják. ... A magyarság legmegbecsültebb háziállata a ló, amit az is mutat, hogy a honfoglaló magyar harcos mellé a ló fejét és négy lábát temették el, és sok esetben a nyergét is a sírba helyezték. Ezek a lovak alacsony marmagasságúak, viszonylag kis fejûek, acélos inúak, az éhséget, fáradságot jól tûrték.").A ló szerszámozását a nyergen kívül kantár, zabla és gyeplõ egészítette ki. Honfoglaló eleink lovasversenyeket is rendeztek; ilyenekre ünnepekkor, születés, házasságkötés és halotti tor alkalmából került sor. (Az erõs, hajlékony és szinte elszakíthatatlan lószõrbõl sok hasznos tárgyat - fék, kötél, ostor, béklyó - fontak, de gyûrûket, nyakékeket, függõket is készítettek belõle.) Komoly harci eszköznek számított a IX. században a parittya, a közelharcban pedig a szablya és a balta (ez utóbbit a bõrpáncél vagy bõrpajzs átütésére használták)..A zsákmányt otthon szétosztották, a legnagyobb értéket a rabszolgák, nõk, arany, posztó, szövet, lovak, marhák jelentették. Idõvel felváltotta a zsákmányolást az elfoglalt területek adóztatása, mely teljes egészében a fejedelmet illette meg, s õ osztott belõle alattvalóinak.A kalandozó hadjáratok száma 40 és 60 között van, jártak a keleti és a nyugati frank államban, Itáliában, a Pireneusi-félszigeten, Bolgárországban, lengyel területen és Bizáncban.A honfoglaló magyarság már bizonyos elsõsegély-nyújtási ismereteket is hozott magával az õshazából, a magyarok - ellentétben más népekkel - az ellenség sebesültjeivel is törõdtek, sebkezeléssel és ápolással megmentve azok életét. Õseink nyilván ismerték a gyógyfüvek hatását, a sebek gyógyításának sikerre vezetõ eljárásait és sok mindent, ami az orvosi mesterséghez tartozik.Eleink tisztában voltak a koponya megnyitásának tudományával és azt jó eredménnyel gyakoroltákA férfiak borotválták koponyájukat, gyakori volt a szakáll. A szem- és hajszínt illetõleg"se nem szõke, se nem barna az igazi magyar fajta."Fejükre keleti jellegû csúcsos sisakot húztak, amelyrõl valószínûleg arc- és nyakvédõ páncélszövet csüngött le Voltak csúcsos süvegek, melyeknek prémes - néha lehajtható - szegélyük volt. Csúcsuktól ívesen fedték a fejet, úgy, hogy a kardcsapásokat kipenderítették irányukból. Lehet, hogy a fém és a prémes sisakokat egyesítették. Azt nem tudjuk, hogy a sisak alatt lekötötték-e a hajat, de az kiderül az ábrázolásokból, hogy a férfiak csak a tarkó alatt hagytak hajat, s azt varkocsba fogva viselték. Feltételezhetõ, hogy a varkocsok számának -1, 2 vagy 3 - is rangjelzõ szerepe lehetett, vagy törzsenként változott. A sisak levétele az önkéntes meghódolás jelképe volt. Alsóruhájuk len- vagy kendervászonból készült, magas, merev nyakú ing lehetett, melyhez buggyos alsónadrágot vettek. A honfoglaló magyar férfiak ruházata egyszerûbb volt a nõkénél. A viselet legfontosabb darabja a kaftán, vagy köntös (ennek a felsõruhának eredeti neve nem maradt ránk)feltételezhetõ, hogy ez a ruhadarab gomb nélkül, vagy csak néhány gombbal záródó felsõruha lehetett. A kaftán két szárnya elöl úgy hajlott egymásra, hogy a jobb oldali szárny volt felül. A kaftánt övvel fogták össze, melyet veretekkel díszítettek. Az öv a magyar viseletben a szabadság jelképe volt, fogságba eséskor ezt vették le elõször (utána a sapkát), jelezve, hogy megadják magukat. A másik szempont, amiért az övnek olyan nagy jelentõséget tulajdonítottak, hogy minden használati tárgyat erre akasztottak. Az övnek rangjelzõ szerep is jutott. Az elõkelõk kaftánját arany-, vagy aranyozott ezüstöv fogta össze. Errõl csüngött le a tarsoly, a kés, a szablya, az íj, a tegez és a zempléni ásatások során az egyik sírban egy palmettás aranyozott ezüst ivócsészét is találtak. Álmos övérõl például arany peremû ivókürt függ(ez fejedelmi jelvény volt). A vállon, mellkason nem hordtak díszeket, minden az övön alulra került, mert azok akadályozták volna a lóról hátrafelé való nyilazást. A honfoglaló magyar férfiak övének jobb oldalán függött a bõrtarsoly. Ebben õrizték a tûzgyújtáshoz használt acélt, kovát és taplót. Lábukon puha talpú bõrcsizmát viseltek, mely - a nõkével ellentétben - nem volt díszített.A fémtárgyakat vasból, bronzból, vörösrézbõl, ezüstbõl és aranyból készítették. Gyakorta aranyozták az ezüstöt, illetve a bronzot vagy vörösrezet. A kisebb jelentõségû darabokat öntéssel, préseléssel készítették, az igényesebbeket domborították, poncoló tûvel alakították. Valószínûleg ismerték a drágakõ befoglalást. A honfoglaló magyar nõk is a feltételezések szerint felsõruhaként kaftánt viselhettek. A kaftán díszítésére préselt ezüst korongokat vagy nagyméretû csüngõs vereteket használtak. A nõi viseletben az öv valószínûleg nem bírt akkora jelentõséggel, mint a férfiakéban. Rendszerint sarkára fordított négyszögletes veretekbõl álltak, amelyekrõl levél alakú, nagyméretû csüngõk függtek. Késüket akasztották rá. Közismert az elképzelés, miszerint a nõk - életkoruktól és családi állapotuktól függõen – fejükön pártát vagy fõkötõt hordtak. A párta valószínûleg a hajadonság jelképe volt, asszonyok már nem hordhatták. Fülbevalót a nõk és a férfiak egyaránt viseltek. Néha egy fülbevaló pár egyik darabját az asszony, a másikat a férje viselte, de a díszesebb a nõknek jutott. Jellegzetesek a sorban csüngõ, bogyós díszû fülbevalók, de vannak nagyobb, díszített korongok és félhold alakú, áttört és granulációval díszített arany fülbevalók is. Az ujjakon egyszerûbb gyûrûket hordtak. A vallásban központi szerepe volt a nemzetiségi õsök tisztelete, amely az egyik legfontosabb társadalmi összetartó erõ. A meghalt õsök szelleme varázserõvel bírt, gondozója, védelmezõje volt az utódoknak. Jóindulatuk megnyerésére szolgált a nemzetiségi tûzhely-kultusz, a temetkezési szertartások szokások, az õsbálványok kultusza. Az állandóan égõ házi tûzhelyen mindennap mutattak be áldozatot az õs szellemének. Az étel elsõ darabját mindig tûzre vetették. Évente egyszer oltották el a tüzet, de azonnal újra gerjesztették. A tor jelentette a halott szellemének kiengesztelését, amely a temetés után rendezett lakomát jelentette. A magyarság õsvallásának papjait sámánoknak nevezték, errõl nevezték el a vallást sámánizmusnak. A sámán szó az egész világon elterjedt, bizonyos területeken máig fennmaradt ez a vallás. A szó jelentése tudó, tudós, táltos, látó, mondó, felelõ, igézõ is lehet. A táltos tehát kiválasztott ember, aki már születésekor felismerhetõ volt, mivel erre a tevékenységre születni kell: foggal született, hat ujja volt a kezén vagy a lábán stb. A táltosnak kellett kapcsolatba lépni a természeti erõkkel, melyektõl a hétköznapi emberek féltek. A táltos gyógyított, esõt, vihart támasztott, fehér bika alakjában szembeszállt a gonosz erõkkel. A táltos segítõje a csodálatos képességekkel rendelkezõ ló, a táltos paripa, amely sokszor beteg csúnya állat volt és csak kiválasztott gazdája ismerhette rejtett értékeit (négynél több lába, szárnya volt).A sámánok különbözõ rangúak voltak. A sámánok legfontosabb eszköze a dob. A sámándob lehet a “sámán táltos lova”, melynek segítségével a szellemek világába utazik. A dob segítségével megjósolja jövendõ eseményeket, meggyógyítja a betegeket. A dob hártyáján van a világkép, amely három fõ részbõl áll: alvilág, középsõ (emberi) világ, felsõ világ. a világokat az “égig érõ világfa” köti össze, melynek ágai között vannak az égitestek: Nap, Hold, csillagok. A sámán másik eszköze az álarc, amellyel a nemzetség totemállatát utánozza. A sámán, ha kapcsolatba lép a szellemekkel fokozódó dobolás és tánc közben révületbe esik. Az extatikus állapot elérésekor elájul, lelke elhagyja a testét, hogy átszálljon a szellemek világába. Kezdetben a sámán és a közösség vezetõje ugyanaz a személy volt, csak késõbb vált szét a két tevékenység. De ezentúl is gyakran kikérték a véleményét politikai kérdésekben. A magyarság – a török népekhez hasonlóan – hitt egy mindenek felett álló égi istenben, akit egyedül nevezett “Isten”-nek, tehát egyistenhívõ (monoteista) vallásnak mondhatjuk. A fõisten mellett imádhattak valamiféle nõistent, amelynek alakja a keresztény Mária-kultuszban õrzõdött meg. Eszerint a világ rétegekre oszlott: alvilág, emberi világ és felsõ világ. A rétegek közötti átjárást az életfa (világfa, égig érõ fa) tette lehetõvé. A felsõ világ kétrétegû volt. Az alvilág a gonosz szellemek tanyája.

A társadalom élén a fejedelem állt. Neki is volt saját törzse, és neki is volt alárendelve a többi törzsfõ is, akinek akkori neve úr volt. A törzsfõk uralma alá tartozó területet nevezték úrságnak vagy - ahogy ma hívjuk – országnak. Mindegyik úrnak akkoriban tehát saját “országa” volt. A törzsek száma a hagyományok szerint hét volt, erre utal a népmesék “hetedhét ország” kifejezése is. Az elõkelõk harmadik csoportját a nemzetségfõk alkották, akiknek akkori neve bõ volt. Mindhárom csoport hatalmát egyrészt kiterjedt rokonsága biztosította, másrészt pedig idegenekbõl álló fegyveres kísérete. Ez utóbbi jelentette az igazi bázist, hiszen a vezetõk õket akár saját rokonságukkal is szembefordíthatták. Az idegen törzsekbõl szervezett kíséret tagjai szolgálatukat önként vállalták, és hûségesküt tettek, hogy urukat nem hagyják el. A katonai kíséret vezetõi jelentették az elõkelõk testõrgárdáját. Nekik békeidõben is megvolt a feladatuk: a gazdaság irányítása, fontosabb küldetések teljesítése, felügyelet nagyobb vadászatok alkalmával. Sokoldalú szolgálatuk fejében az úr oltalmába fogadta, védelmezte hû embereit, gondoskodott szállásukról és élelmezésükrõl. A közrendûek akkori elnevezése ín volt. Voltak köztük módosabbak, de soraikban rabszolgákat is találhatunk. A köznép szálláshelyét az elõkelõk jelölték ki, s a közrendûek falvai termék- és munkaszolgáltatással tartoztak nekik. Nagycsaládokban éltek , melyek vérségi, vagyon- és munkaközösségek voltak. A nagycsaládon belül pontos rangsor volt aszerint, hogy ki milyen munkát végzett a közösen birtokolt földön, vagy az állatok közt, az asszonyoknál pedig a ház körül, a fonás-szövésben, a baromfik körül stb. Az asszonyok feje a családfõ felesége volt. Ugyanúgy irányította a munkát, mint férje. Általában három nemzedék élt együtt, vagyis a szülõk és házas fiaik. Ha a nagycsalád túlszaporodott “kenyértörésre” került sor – azaz a nagycsalád kiscsaládokra tagolódott, amelyek újabb nagycsalád alapjává váltak. A vagyont egyenlõ arányban szétosztották. Ezért kapta a “kenyértörésre került sor” kifejezés az ellenségeskedés, harag színezetét. A nagycsalád tehát nemcsak rokonsági, hanem legalább ilyen mértékben gazdasági egység is volt. A családközösség nagysága is ettõl függött. Csak annyi emberre volt szükség, amennyi el tudta látni a családot, el tudta végezni a sokféle munkát. Nem lehettek túl sokan sem, kis létszám esetén pedig a munkák ésszerû felosztása nem volt megvalósítható. Alapvetõen rokonokból állt tehát a közösség, de az optimális gazdálkodás miatt sokszor szegény idegeneket is befogadtak maguk közé. A nagycsaládok átlagosan 40-50 fõbõl álltak. A nagycsaládi formára elsõsorban a köznép volt ráutalva, az elõkelõk számára a szolganépek biztosították a termelés folyamatosságát. ( A társadalom külön rétegét jelentették a szolgáló népek. Általában külön falvakba tömörültek, s az ilyen települések lakossága egyfajta szolgáltatásra volt kötelezve. Az elõkelõk igyekeztek udvarhelyük közelébe telepíteni õket. Mindegyik település népe vagy valamely kézmûipari tevékenységet végzett és annak termékével adózott, vagy meghatározott szolgálattal tartozott: pl. Fazekas, Szekeres? Kovács stb.)A letelepült földmíves és állattenyésztõ magyar falusi ember honfoglalása nemcsak a katonai gócokat szállta meg, hanem benépesítette hazánk homokos és folyó menti tereit, és jól megfért az agyagos legelõkön, szántókon élõ onogur magyarokkal, az elsõ honfoglalás népével. Meglepõ, hogy egyes folyók felsõ és alsó szakasza mellett ugyanazok a helynevek ismétlõdnekAz áradásoktól megtermékenyített folyópartokon az évenkénti kiöntések termékeny szerves anyaggal (iszappal) trágyázták meg a vetéseket. Az ekés földmûvelés különben már az idõszámításunk elõtti elsõ évezredben megvolt azokon a területeken, amelyeken Árpád népe kialakulhatott. (A magyar köztudatba mélyen beivódott, hogy a hortobágyi és bugaci rideg pásztorkodás honfoglalás kori örökségünk. Ez azonban tévhit: az alföldi pásztorkodás csak évszázadokkal késõbb, a török világban elpusztásodott legelõkön keletkezett.)A nomád állattenyésztõk életmódja bizonyos idõszakonként vándorlási hullámokat indított el.Õseink otthonainak java része Honfoglalás kori telepünkön nem putri volt, hanem földre épített ház. Ezeket úgy építették, hogy nem ástak alapot a falaknak, hanem csak elegyengették a területet, akárcsak a kazárok vagy némely tanyák építésekor a múlt század turkománjai.A korai magyaroknak már volt téglaépítészetük, tévednek tehát azok, akik úgy vélték, hogy a téglaépítkezést a XI. századtól betelepült bencések honosították meg népünknél. Minden háztartásnak megvolt a saját malma, mert igen sok malomkõ került elõ az ásatásokon.A rendszeres heti fürdési alkalmuk a péntek volt.A vadászat nem volt létfenntartó foglalkozás.A madarak és kisebb vadak elejtésére parittyát használtak. A halászat legõsibb módja a rekesztõhalászat volt, az elvonuló árvizek tocsogóinak mintájára az elterelt patakokból kézzel lehetett megfogni a halat. Irtották az erdõt, leginkább a gyertyánosokat, bükkösöket.Országszerzõ eleink az ételt már régen fazékban fõzték, amely a honfoglalás kori leletek tanúsága szerint cserépedény volt.Ételeink között a növényi eredetûek éppúgy helyet kaptak, mint a húsnemû. Az elõbbiek gyûjtögetéssel szerzett alapanyaga inkább csak kiegészítõ tápláléknak számított. Az utóbbinak hosszabb idõn keresztül történõ eltartása viszont sok nehézséget okozott. A halat szárították vagy füstölték, a jószág sózott húsát apró darabokra vágva kifõzték, majd két-három napig szikkasztották. Az így nyert eledelt aztán zsákba önthették és vándorlásaikra magukkal vihették. Ez a táplálkozási forma sokáig fennmaradt.Számos, mai is szívesen fogyasztott ételünk, például a szarvaspörkölt, eredeti formájában a pogány magyarok hitvilágát meghatározó sámánizmushoz kötõtõ áldozati étel volt. (A nyereg alatt puhított húsról néprajztudósaink régen kimutatták, hogy az nem emberi táplálék volt, hanem a ló nyeregtõl feltört, sebes hátát borogatták, gyógyították vele.) A vadhús elkészítési módjai közül néhányat megõrzött a néprajzi hagyomány. Így például emlékezetes a madarak olyan sütésmódja, amikor az elejtett szárnyast - tollastul - vastag sárréteggel vették körül és tûzbe dobták. A megszilárdult sarat a tollal együtt lefejtették - alatta a hús nagyszerûen megpirult.A Honfoglalás utáni idõkben az egész középkoron át általánosan fogyasztották a ló húsát, s ez a szokás egyes néprétegekben egészen a múlt századig élt.A Kárpát-medencébe érkezõ eleink általában naponta kétszer ettek: reggel és napnyugtakor. Noha késük már volt, leginkább kézzel nyúltak az ételhez. Mai evõszereink közül a villát elõbb kezdtük el használni, mint kanalat, amelyre még évszázadokat kellett várni.A honfoglalók italai közül a legjelentõsebb a víz, amelyhez forrásokból, patakokból jutottak. Szálláshelyeik közelében - már csak a lovak miatt is - mindig bõségesen volt vízvételi lehetõség. Fogyasztottak s erjesztettek lótejet is, ismerték a bort. A mézsör (márc) a középkortól ismeretes.Kevésbé ivódott be köztudatunkba, hogy Árpád magyarjainak nemcsak a megjelenése volt erõsen törökös jellegû, hanem - egyebek közt - temetkezési szokásai is - a másvilágot az evilági lét tükörképének képzelték el, a halott asszonnyal vele temették kelengyéjét is stb. -, mûveltsége pedig sajátos iszlám színezetû mûveltség.Honfoglaló õseink halottaikat észak-déli tengely mentén, ívesen temették egymás mellé, úgy, hogy fejük nyugaton volt, lábuk keletre nézett. (Az elhunytat arccal a felkelõ nap irányába tájoló temetkezési szokások sok rokonságot, egyezést mutattak a közép-ázsiai és délkelet-európai sztyeppei nomádokéval, e szokások közül némelyike szinte napjainkig megõrzõdött.)Temetkezési helyeiket a honfoglaló magyarok lakóhelyüktõl feltehetõen távolabb választották ki. Árpád magyarjai általában nyugat-keleti irányban temetkeztek.Árpád népe a sírnál feláldozta a lovat és megnyúzta, csak koponyáját és lábcsontjait hagyta meg a bõrben(az onogurok a halott lovát megölték, és vele temették). A férfi fejét lova nyergére fektették. Temetéskor az asszonyok mellé csak nagyon ritkán és feltehetõleg csak akkor került lókoponya és lóláb, ha a férfiak elhaláloztával a család vezetése rájuk szállott.Ha a férfit felövezve temették el, az övre kapcsolták a szablyát, a tegezt és az íjat (egy tömött tegezbe legalább 25 nyíl fért bele). A nyilak száma a rangot, méltóságot jelentette.A magyarok találkozása Európával több mint egy fél évszázadon keresztül a háborút, a nyugati kalandozásokat, a zsákmányolást jelentette.

I.Szent István államszervező tevékenysége

István 975 körül született, 996-ban feleségül vette Gizellát. 997-ben meghalt Géza, akit a primogenitúra elve szerint István követett a fejedelmi székben. A szeniorátus ősi elve szerint azonban a család legidősebb férfi tagja, Koppány lett volna az örökös, aki ezért fellázadt és Sarolt veszprémi vára ellen vonult. István serege azonban a sváb Vecellin vezetésével legyőzte. Kemény megtorlás követte a lázadást, Koppányt felnégyelték. István így megszerezte a fejedelmi széket. III. Ottó császár és II. Szilveszter pápa koronát küldött neki, amit Asztrik (Anasztáz) hozott el Rómából. 1000. dec. 25-én, vagy 1001.jan.1-én megkoronázták, és a szertartáson egyúttal főpapja is lett az országnak.

István katonai erővel, térítők segítségével, illetve házassági politikával megszerezte a tényleges hatalmat a Kárpát-medence egésze felett és megteremtette a központosított királyi hatalmat

• 1003-ban István és Doboka vezér hadjáratot indított az erdélyi gyula ellen, aki végül harc nélkül megadta magát.
• István a Mátra-vidéken élő kabar törzsek vezetőjéhez, Aba Sámuelhez feleségül adta egyik húgát.
• A Körös-vidéki Vata törzséhez a király térítőket küldött, majd ha csak színleg, de maga Vata is megtért, és elfogadta a király főségét.
• István az Al-Duna és a Maros-vidékét Marosvár központtal uraló Ajtony ellen is hadjáratot indított. Csanád nevű vezére legyőzte Ajtonyt (1008 vagy 1028: nagyőszi csata), aki maga is életét vesztette.

• István korában befejeződött a vérségi alapokon nyugvó törzsi szerveződések felszámolása és megkezdődött a területi közigazgatás kialakítása, a vármegyék szervezése. A vármegye egy egybefüggő terület, élén a megyésispánnal. A megyésispán képviselte a megye területén a királyt: adót szedett (a begyűjtött adók 2/3-a a királyt, 1/3-a az ispánt illette), bíráskodott és szükség szerint hadba vezette a megye csapatait. Az első vármegye Somogy lehetett. István halálakor a vármegyék száma 30-45 között mozgott.
• Végbement a királynak alárendelt katonai szervezet kialakítása is. A királyi haderő a királyi várakban (72 körül volt a számuk) összpontosult. A várak vezetői a várispánok, a szolgálatot teljesítő tisztek pedig a X. századi harcos elemekből kialakult várjobbágyok voltak. A várakhoz tartozó szórt rendszerű (vár)birtokokon dolgoztak a várnépek, akik háború esetén „közlegényként” vonultak hadba.
• Létrejött a királyi udvari szervezet és udvartartás. A kor gazdálkodási viszonyaiból (naturális, önellátó) adódóan a királyi udvar mozgott az országban , és az egyes udvarházakban felhalmozott, a királyi (udvari) birtokokon megtermelt, illetve a magán-és egyházi birtokokról adóként természetben beszedett élelmiszert elfogyasztotta.
• István nyugati minta szerint felállította az ország legfőbb vezető testületét, a királyi tanácsot. Ennek két legtekintélyesebb tagja az esztergomi érsek és a nádorispán, a királyi udvar ispánja volt.
• Az egyházszervezés párhuzamosan haladt az államszervezéssel. 1001-ben megalapították a Szent Adalbertről elnevezett esztergomi érsekséget, amelynek eérsekei Radla, Asztrik, később Gellért volt. A korban alapították a kalocsai érsekséget is, valamint 8 püspökséget (veszprémi, győri, pécsi, egri, váci, csanádi, bihari, erdélyi). Létrejöttek az első kolostorok. Kiemelt szerepe volt a pannonhalmi bencés apátságnak (996), ahol térítő papokat és szerzeteseket neveltek.
• István a koronázás után alkalmi jelleggel dénárt veretett, majd 1015 után a rendszeres, bojár minta szerinti pénzverés is megkezdődött. Ekkortól jelent meg az obulus vagy féldénár, amely távoli vidékekre is eljutott sőt hamisították is.
• István okleveleket is kiadott. 9 István korabeli oklevelet ismerünk, de csak 3 valódi: a pannonhalmi (1002), a pécsi és a veszprémi.
• A korban két törvénykönyvet hoztak létre, melyekben az államalapítással, az új társadalmi berendezkedéssel és az egyházszervezéssel kapcsolatos intézkedéseket rögzítették.

Külpolitika:

• A németekkel kezdetben jó volt a kapcsolat, de később II.Konrád megpróbálta hűbéri függésbe vonni az országot. 1030-ban támadást indított, de ezt István elhárította.
• Amíg a lengyel-német háborúk zajlottak (1003-1018), addig rossz volt a magyar-lengyel viszony, 1015-ben István a Vág folyó völgyében megállította I.Boleszláv lengyel király támadását. Később rendeződtek a kapcsolatok.
• Bizánccal kezdetben ellenséges volt a viszony, mert a magyarok dinasztikus viszonyt létesítettek a bolgárokkal. Később azonban a velencei szövetség létrejötte és Imre herceg bizánci hercegnővel való házassága a kapcsolatok javulását eredményezte.


Istvánnak két fiáról tudunk: Ottóról, de ő korán meghalt és Imréről, akit trónörökösnek neveltek (István király intelmei Imre herceghez), de 1031-ben egy vadászaton meghalt. A király az öröklésnél szóba jöhető unokaöccsét, Vazult pogánysága miatt nem tartotta alkalmasnak. Ezért húgának fiát, Orseoló Pétert jelölte ki örökösnek. Mivel Vazul állítólag merényletet tervezett a király ellen, István elfogatta, megvakítatta és száműzte három fiával együtt (Levente, András, Béla). I. István 1038-ban halt meg, 1083-ban I. László király szentté avattatta.