A magyar hang- és betűrendszer

H a n g r e n d s z e r

A hangzás a nyelv közvetlen érzékelhetõ valósága, természetének lényege.

A nyelvtudomány megkülönbözteteti a beszédhangot és a fonémát. A fonéma egy nyelv társadalmilag érvényes hangzókészletének olyan ele me, amelynek szerepe van a szavak jelentésének megkülönböztetésében. Pl.: a magyar nyelvben az s és az sz, mert a sál-szál,vés-vész sza vakat az s-sz fonéma alapján különböztetjük meg.

A beszédhang fogalmán az egy adott szövegben hallható hangokat ért jük, amelyeket a beszélõ adottságai, pillanatnyi lelkiállapota stb. is befolyásolt. A beszédhang a beszédfolyamat legkisebb eleme, a fo néma pedig a nyelve. A fonémákat - mivel önálló nyelvi jelentésük nincs - a nyelvi jelrendszerben a jelek építõelemének, jelelemnek tekintjük.

A beszédhangokat a hangképzõ szervek mûködtetésével hozzuk létre. A legfonto¬sabbak a következõk: a tüdõ, a gégefõ a hangszalagokkal, az orrüreg, a szájüreg.

A magánhangzók képzésekor az alaphang mindig a zönge(a hangszalagok rezgése), ezt a száj- és az orrüreg mint "hangszekrény" formálja tovább. A magánhangzók képzésének legjellemzõbb vonása, hogy a hang szalagok után nincs további akadály a levegõ útjában.

A mássalhangzók egy része a hangszalagok mûködésekor keletkezett

zöngébõl és az akadály keltette zajból (ún. zörejbõl) alakul a száj és az orrüreg hangmódosító szerepével (zöngés msh-k), más részükben az alaphang csak a zörej (zöngétlen msh-k).

A mgh-k csoportosítása a legjellemzõbb tulajdonságaik alapján:

+-------------------------------------------------+

¦elöl képzett: magas ¦ hátul képzett: mély ¦

+------------------------+-----------------------¦

¦ajakkere-¦ajakkerekí-¦ajakkere-¦ajakkerekí- ¦

¦kítéssel ¦tés nélkül ¦kítéssel ¦tés nélkül ¦

------------------ -+---------+-------------+----------+-------------¦

felsõ nyelvállású ¦ ¦ ¦ ¦ ¦

zárt ¦ ü û ¦ i í ¦ u ú ¦ - - ¦

---------------------+---------+-----------+---------+------------¦

középsõ nyelvállású¦ ¦ ¦ ¦ ¦

középzárt ¦ ö õ ¦ (ë) é ¦ o ó ¦ - - ¦

-------------------+---------+-----------+---------+------------¦

alsó nyelvállású ¦ ¦ ¦ ¦ ¦

nyílt ¦ - - ¦ e ¦ a - ¦ - á ¦

----------------------------------------------------------------+

A msh-k rendszere legjellemzõbb tulajdonságaik alapján:

----------------------------------------------------------------+

¦ a képzés helye szerint ¦

A képzés +-----------------------------------------------------¦

¦ zár ¦ rés ¦ zár-rés ¦egyéb:(orr,¦

helye +-------------+-------------+-------------¦ folyékony)¦

¦zöngés¦ zön- ¦zöngés¦ zön- ¦zöngés¦ zön- ¦ zöngés ¦

szerint ¦ ¦gétlen¦ ¦gétlen¦ ¦gétlen¦ ¦

----------+------+------+------+------+------+------+-----------¦

ajakhang ¦ b ¦ p ¦ v ¦ f ¦ ¦ ¦ m ¦

----------+------+------+------+------+------+------+-----------¦

foghang ¦d gy ¦t ty ¦z zs ¦sz s ¦dz dzs¦c cs ¦ n l r ¦

----------+------+------+------+------+------+------+-----------¦

ínyhang ¦ g ¦ k ¦ j ¦ ¦ ¦ ¦ ny ¦

----------+------+------+------+------+------+------+-----------¦

gégehang ¦ ¦ ¦ ¦ h ¦ ¦ ¦ ¦

----------------------------------------------------------------+

A fonémák és megvalósulásaik: a beszédhangok mindig hangtulajdonsá gok együt¬tesei. Szerepüket csak akkor töltik be,ha mint egy rendszer tagjai egyezésben is vannak a rendszer többi tagjával, de legalább egy megkülönböztetõ tulajdonságban el is kell térniük minden más fo némától.

Betürendszer:

A ma egész Európában és a világ nagy részén használt hangjelölõ írások õse a föníciai ábécé. A föníciai írás kb i.e. VIII. században jutott el a görögökhöz,õk alkották meg a korábban csak mássalhangzókat jelölõ ábécébõl a teljes hangírást, tehát a magánhangzókat és mássalhangzókat egyaránt jelölõ ábécét. A görög ábécé etruszk közvetítéssel jutott el a latinokhoz, és tõlük igen sok néphez, közöttük

hozzánk is.

Kezdetben függõlegesen vagy vízszintesen jobbról balfelé írtak,majd az oda-vissza írás szakaszán át a görög írásgyakorlatban alakult ki véglegesen a balról jobbra írány. Az írás - különösen a hangjelölõ írás - története egyidõs a hely¬esírás történetével. A magyar helyesírás történetének elsõ fejezete a latin ábécé betûinek minél jobb alkalmazása volt a magyar hangrendszerre.

Néhány hangunk írásmódja 900 éve változatlan, pl.: b, m, n, l stb. Más hangok írása századokig ingadozott - ilyenek: s, sz, z, zs, c, cs, k, v; gy, ty, ny, ly; ö, ü - , nem egységes a hangok hosszúságának jelölése sem.

A magánhangzók minõségét és hosszúságát ún. mellékjelekkel (a betü fölé tett ékezettel)jelöljük.A latintól eltérõ mássalhangzókat pedig betûkapcsolattal különböztet¬jük meg, és ugyanezt az elvet követjük a mássalhangzók hosszúságának jeleként is a betük megkettõzésével. A magyar helyesírási rendszer értéke, hogy minden beszédhangnak külön jele van, de csak egy jele (ez alól kivétel a ly és j, amelyek mai köznyelvünknek ugyanazt a hangját jelölik).

A nyelv területi tagolódása és társadalmi rétegződése

Ugyanaz a nyelv különféle változatokban él. A változatok területi és tár¬sadalmi tagozódás szerint alakulnak ki. Ter.-i tagozódás szerint nyelvjárások van¬nak, társ.-i tagozódás szerint pedig csoportnyelvek: foglalkozások, élemód szerint. A nyelvjárási széttagolódás ellen hat a köznyelv, amely a korábbi területi vál¬tozatok egyesülésébõl vált a nemzeti nyelv központi változatává és ezzel együtt követendõ mintává, normává. A magyar köznyelv a 19. sz. közepe táján alakult ki, hatása az 196o-as évektõl egyre erõsebb. Az irodalmi nyelv a nemzeti nyelvnek le¬gigényesebb, országszerte legegységesebb változata. Ma is merít a nyelvjárások¬ból és más nyelvi rétegekbõl. A reformkor óta a publicisztika, 1844- tõl a hivata¬los élet nyelve is egyben. A regionális köznyelv a vidéki városok értelmiségének nyelvhasználata (a legjellegzetesebb helyi nyelvi vonások használatát megengedi).A szakmák, foglalko- zások, kedvtelések nyelve 1-1 foglalkozáshoz,kedvteléshez fûzõdik, országosan összeköti az azonos foglalkozásúakat (pl. a sportágak nyelve). Ezen belül a zsargon az egyes szakmai nyelv eluralkodása az egyéni nyelvhasználat¬ban (ennek használata lehetõség szerint a társalgási nyelvben kerülendõ). Az argó (tolvajnyelv,jassznyelv) alvilági, társadalmon kívüli csoportok nyelve. Különösen szókészletében térel a köznyelvtõl. Sok idegen eredetû és tájnyelvi elem található benne. Már a 18.sz.-tól vannak gyûjtemények, amelyek a köznyelvet beszélõk számára gyûjtik össze az argó nyelvi adatokat (pl. emeletes zsaru = lovas¬rendõr). Végül a rétegnyelv az életkor, társadalmi rétegek nyelve (pl. ifjúsági nyelv). Minden ember több nyelvváltozatot használ a kommunikáció körülményeitõl függõen.

NYELVJÁRÁSOK

1. DUNÁNTÚLI (Veszprém, Tolna, Csallóköz) föld : fõd

2. NYUGATI (Sopron, Zala, Göcsej)

csinál : csinyál Vas megye : vazsmegye

3. DÉLI (Baranya, Szeged, Makó, Hódmezõvásárhely)

húsvét : húszvét

4. TISZAI (Duna-Tisza köze, Berettyó, Körösök) kék : kík

5. ÉSZAK-KELETI (Hajdú-Bihar) lány : jány

6. PALÓC Salgótarján : sálgótarjón

7. MEZÖSÉGI (Kalotaszeg, Kolozsvár) borotva : borodva

8. SZÉKELY, CSÁNGÓ (Udvarhely, Nádasszék)

kender : kendör zsák : zák nincs : ninc

A nyelvi jel és jelrendszer

A jel vmilyen érzékszerveinkkel felfogható (látható,hallható, tapintható) jelenség, amely egy másik (önmagán túli) jelenségre utal. Jelentését meghatározza, hogy a valóság mely részét, milyen körülmények között, milyen jelrendszerbe illeszkedve képes felidézni. A jelek szerepe mindig általánosító, mert egyszerûb¬bek, mint a valóság, amelyre vonatkoznak. Jellé csak úgy válhatnak, ha egy közösség minden tagja elfogadja, jelként értelmezi õket. A je- lek csak egy jelrendszer tagjaiként mûködnek. A jel csak az emberi érintkezésben, a szándékos tájékoztatás folyamatában töltheti be lényegi szerepét: a jelzést. A jelölõ felidézheti a jelölt dolgot hasonlóság alapján (pl. a közl. lámpa tilos mezõjében álló - a szabad mezõben lépõ emberalak). Vannak jelölõk, amelyek nem hason- lítanak a jelöltre, de vmiféle kapcsolatban állnak vele (pl. a közl. lámpában a nyíl a haladás irányát jelöli). És vannak jelek, amelyeket csak a társ.-i megállapodás kapcsol össze a jelölt dologgal (pl. a közl. lámpák színei). A nyelv a legegyetemesebb jelrendszer. A leginkább alkalmas a külsõ és belsõ valóság bonyo- lultságának teljes kifejezésére. A nyelv egy közösség alkotása, amelyet évezredek folyamán a társ. hozott létre. Ez a jelrendszer az alapja az egyes ember beszédtevékenységének, és ezt a jelrendszert az egész társ. elfogadja. A nyelv foglalja magában a beszéd¬tevékenység szabályrendszerét, és biztosítja számunkra a társi érintkezés egyik legegyszerûbb formáját. A nyelv állandóan növelhetõ. A beszédben megtestesülõ nyelv hangokból épül fel. A beszédhangoknak önmagukban nincs jelentésük, csak jelentés megkülönböztetõ szerepük van (pl.: tár-zár-kár-már). Morfémának nevezzük azokat a nyelvi elemeket, amelyek hangtestekbõl állnak és jelentés fûzõdik hozzájuk (pl.szó, rag). A szintagmák (szószerkezetek) morfémákból épülnek fel (pl.: ír - könyvet ír). Ezek alkotják a beszéd magasabb egységeit: a mondatot és a szöveget. A morfémákat jelentésük, alaktani viselkedésük és mondatbeli szerepük szerint csoportokba soroljuk (pl. a szavakat szófaji csoportokba). A nyelvben nincsen szó minden egyes tárgyra v. emberre, hanem egyes csoportnak, osztálynak van 1-1neve (pl. nincs minden fának külön neve, hanem van almafa, körtefa stb., vagyis 1-1 csoport). Ua. a nyelvi jelek változatos összekap¬csolódásával a konkrét tárgyak, cselekvések legfinomabb egyedi árnyalata is kifejezhetõ. A nyelvtani szabályok: a nyelvi jeleket minden nyelv jellegzetes, rendszerré szervezõdött szabályok szerint kapcsolja össze.

A közlésfolyamat funkciói és tényezõi

Közlésfolyamat (más néven kommunikáció): bármely jelrendszernek, mindenekelõtt a nyelvnek az emberi érintkezésben való szándékos és kölcsönös felhasználása. Ezt megkülönböztetjük az információ- tól, amely csak egyoldalú tájékoztatást jelent. A közlésfolyamat választá- sok, döntések sorozata, sokféle emberi viszonylat mérle- gelésének eredménye, tehát társas cselekvés is. Létrejöttében több tényezõnek van szerepe. A beszélõ és a hallgató állandó kölcsönha- tásban álln¬ak egymással, a közvetlen beszélgetésben általában többször szerepet is cserélnek. A beszédtevékenység mindkét fél részérõl alkotó folyamat, mivel a beszélõ elgon¬dolja, megformálja és kimondja gondolatait, a hallgató pedig észleli, felfogja és ér- telmezi a mondottakat. A tudatos tényezõk mellett sok benne az au- toma¬tikus mozzanat. A hallgató is aktív résztvevõje a folyamatnak, ezért úgy kell meg¬formálni gondolatainkat, hogy a lehetõ legtöbbet foghasson fel belõle, és a kívánt hatással legyen rá.

Visszajelzéssel erõteljesebben irányíthatja a beszélõ tevékenységét. A megértés követelménye, hogy a közlésfolyamatnak mindkét fél által ismert nyelven kell folynia. (Bár azonos nyelvûek között is fennakadást okozhat, ha a hallgató pl. ismeretlen szavakat hall.)

A közlésfolyamat eszköze mindig érzékszerveinkkel felfogható jelek sorozata, ezeket a hallgató csak úgy tudja érzékelni, ha biztosítvavan a kapcsolat¬tartásuk valamilyen közege, csatornája (pl. telefonvonalak, könyv stb.). Köz¬vetlenül a beszédhelyzet, va- gyis a beszélõk között kialakult pillanatnyi viszon¬yok befolyásol- ják a kommunikációt. Az eredményes közlésfolyamatnak feltétele, hogy a valóság ismert legyen a hallgató elõtt is. A közlésfolyamat eredménye az üzenet. Az üzenetet nemcsak nyelvi eszközök hordoz- zák, hanem egyéb jel¬rendszerek is (pl. arcjáték).

A kommunikáció funkciói: az üzenetnek 3 alapvetõ szerepét különböztetjük meg. 1.és legfontosabb a tájékoztatás, ebben az ural- kodó szándék a valóságra vonatkozó ismereteink tárolása, vélemé- nyünk közlése, gondolataink formába öntése. A tárgyila¬gos közlést gyakran kíséri valamilyen belsõ tartalomnak, elsõsorban érzelemnek a kifejezése, sõt lehet ez a közlés fõ célja is. Felhívás a szere- pe minden olyan üzenetnek, amely kérést, kívánságot, felszólítást fogalmaz meg, elsõsorban tehát a hallgatóra irányul, õt befolyá- solja. A 3 funkció sohasem jelentkezik elszigetelten, tiszta formában, minden üzenetben

valamilyen mértékben jelen van mind.

Nyelvünk eredete

Nyelvrokonság: Nyelveknek közös eredeten alapuló kapcsolata.

Nyelvcsalád: Egy közös nyelvből kifejlődött rokon nyelvek csoportja.

Szinkrónia: Egy adott korszak nyelvállapota egységet mutat, olyan jegyeket, melyek alapján meg tudjuk különböztetni más korszakok nyelvállapotától, ezt az egységet nevezzük nyelvi szinkróniának, egy adott korszak nyelvállapotának vizsgálatát pedig szinkrón nyelvvizsgálatnak. (szün (együtt) + kronosz (idő))

Diakrónia: A nyelvtörténet, a nyelv időbeli változása, a nyelvi rendszerek időbeli egymásutánja. Diakrón vizsgálat: történeti nyelvvizsgálat. (dia (át, keresztül) + kronosz (idő))

Az összehasonlító nyelvészet: a nyelvek tudományos összevetése, a nyelvtörténeti kutatás egyik fő módszere.

1. A szókészlet összevetése, az egyezések kimutatása a szabályos hangmegfelelések alapján. A szabályos hangmegfelelés nem az azonos jelentésű szavak hasonló hangzását jelenti. A külön élő népek azonos jelentésű szavai több pontok eltérnek az eredeti alaktól, de az eltérésekben szabályszerűségek mutathatók ki, vagyis az azonos helyzetben lévő hangok egy-egy nyelvben ugyanúgy viselkednek: vagy megmaradnak, vagy azonos módon változnak meg. Az ősi szókészlet egyszerű, elemi, mindennapi dologra vonatkozik (pl. számok, testrészek, természeti tárgyak és jelenségek), és rövid hangalakkal rendelkezik. Nem vehetők figyelembe a véletlen egyezések (ház–Haus) és a szóátvételek (iskola–schola).

2. A nyelvtani rendszer összevetése. (Pl. a birtokos személyjelezés közös sajátossága az uráli nyelveknek.)

A nyelvtörténet támaszkodik más tudományokra is: a történettudományra, a néprajzra, a régészetre, sőt a geológiára, a növény- és állatföldrajzra, így a fizikára, kémiára és biológiára is.

A MAGYAR NYELVTÖRTÉNET

1.) Előmagyar kor – A nyelvrokonainkkal való együttélés ideje.

A magyar az uráli népek közül való, melyek a nagy Volga-kanyar és az Urál között éltek Északkelet-Európában. (Léteznek olyan elképzelések is melyek az uráli őshazát a Közép-Uráltól északra, Nyugat-Szibériában képzelik el.)

Az összes uráli nyelvek összevetésével megállapítható szókészleti egyezések száma mintegy 1000–1200-ra tehető.

I. e. V. és IV. évezred fordulója, uráli nyelvcsalád * szamojéd nyelvcsoport (nyenyec, enyec, nganaszan, szölkup),

* finnugor nyelvcsoport.

I. e. III. és II. évezred fordulója, finnugor nyelvcsoport * ugor ág (magyar, vogul (manysi), osztják (chanti)),

* finn-permi ág (volgaiak (cseremiszek és mordvinok), permiek (zörjének, votjákok)),

A ugor népcsoport az i. e. I. évezred közepéig élt együtt.

Legközelebbi rokonaink az obi-ugorok, akik Ny-Szibériában élnek. A finn ágba tartozó két legnagyobb rokon népünk az észt és a finn. Az uráliak lélekszáma mintegy 23-24 millió. Az uráli nyelvcsaládnak a magyar után a finn a legnagyobb népe (4,5 millió). A lappok is uráli nyelvet beszélnek, de ők nem tartoznak ebbe a népcsoportba, hanem nyelvcserével vettek át egy finnugor nyelvet.

Nyelvrokonságunk kutatásának kiemelkedő alakjai:

Sajnovics János: Csillagász, a norvégiai lappok nyelvét tanulmányozta. Elsőként kereste módszeresen (szókészlet, nyelvtani rendszer) és helyes irányban a magyar nyelv rokonságát. 1770: Annak bizonyítása, hogy a magyar és lapp nyelv azonos.

Gyarmathy Sámuel: A 19. században a rokonságot több finnugor nyelv összehasonlításával, nyelvtani egyezéseinek keresésével bizonyította.

Reguly Antal: A reformkor nyelvésze és néprajztudósa. A vogulok, osztjákok és cseremiszek között gyűjtött nyelvészeti anyagot.

Budenz József és Vámbéry Ármin: Ugor–török háború, az 1870-es években.

2.) A magyar nyelv önálló életének ideje – (I. e. I. évezred közepétől, az ugor népcsoport szétválásától).

I.) Nyelvemléktelen kor (ősmagyar kor): – Másfél évezred.

II.) Nyelvemlékes kor: – A honfoglalás táján kezdődött.

Szórványemlékek: Valamilyen idegen nyelvű szövegbe beékelt magyar szavak, kifejezések.

– külföldi: Bíborbanszületett Konstantin császár műve: A birodalom kormányzásáról (görög nyelvű, 950–951),

– hazai: a tihanyi apátság alapítólevelében (1055) található magyar szavak.

Szövegemlékek: Magyar nyelvű szövegek.

– kéziratosak: Halotti Beszéd és Könyörgés (12. század vége),

– nyomtatottak: – Komjáti Benedek: Az Zenth Pal leveley magyar nyelven (fordítás, 1533),

– Szenci Molnár Albert: magyar–latin, latin–magyar szótár (1604).

Egységes irodalmi- és köznyelvről hosszú ideig nem beszélhetünk.