Lacustra

Face parte din volumul de poezii “Plumb”. Lirica singurătăţii cunoaşte cu poezia “Lacustră” momentul său cel mai acut. Spaima generată de impresia participării la întoarcerea materiei dezorganizate în haosul primordial e mărită de obsesia singurătăţii. Ceaţa şi ploaia care par a se eterniza devin în poezie dintr-o manifestare meteorologică un mod de existenţă a materiei, poezia comunică un sentiment al însingurării totale într--o lume în care poetul se simte despărţit printr-un “gol istoric”. Golul acesta istoric se întinde între prezentul cu obsesivul şi exasperantul ritm al ploii care nu se mai sfârşeşte şi vremurile îndepărtate din străfundurile originale ale omenirii, când omul îngrozit de propria sa singurătate şi de adversitatea stihiilor şi a fiarelor sălbatice se claustra în locuinţele sale lacustre în care se simţea în siguranţă numai după ce apuca să tragă podul de la mal. Poetul se simte coborât din acest punct de vedere pe o treaptă subumană de început al existenţianismului. Poezia cuprinde o succesiune de motive: al nopţii, al ploii, al golului, al morţii, al plânsului şi al nevrozei. Sentimentul este de dezagregare sub imperiul apei, a lumii şi deci şi a individului atât de aproape de moarte. Cele două elemente duc la o dizolvare perpetuă, la o surpare continuă. Poetul ne prezintă două planuri: planul exterior cel al lumii şi al naturii; şi unul interior al somnului din care poetul tresare. Trecerea de la planul exterior la cel interior se face abrupt fiind legat de spaimă si de teamă: “Sunt singur” din versul al III-lea al strofei întâi: “şi mă duce un gând ” semnifică întoarcerea în timp pentru a sublinia sentimentul de solitudine (“spre locuinţele lacustre”). Spaima se adânceşte şi “parcă dorm pe scânduri ude în spate mă izbeşte un val” şi în aceasta atmosferă de zbucium poetul prin versul “tresar prin somn şi mi se pare că n-am tras podul de la mal” subliniază imposibilitatea de a lua contact cu lumea, cu viaţa. Spaima lui se accentuează, pentru că “un gol istoric se întinde” vers ce simbolizează ameninţarea morţii. “Pe aceleaşi vremuri mă găsesc” este reîntoarcerea în timp, poetul coborându-se pe treapta subumană. Izolarea aceasta care îl apasă pe poet e subliniată pe piloţii grei care se prăbuşesc. E ruperea directă cu orice contact al civilizaţiei sau al legăturii cu viaţa. În ultima strofă, versul al II-lea “tot tresărind, tot aşteptând” e o prelungire pe plan interior a ideii cuprinse în versul al II-lea din I-a strofa “aud materia plângând”.

Plânsul cosmic al materiei se restrânge de la expresie la, impresie sugerând adâncimea însingurării până la dispariţia totală. Remarcăm în poezie aceeaşi muzicalitate a versurilor tipice lui Bacovia. La nivel semantic remarcăm folosirea verbelor la gerunziu: plouând, plângând care rimează cu substantivul gând. Întâlnim epitetele (“gol istoric”) personificările, piciorul metric din 8 versuri, ritmul este iambic.

Elemente simbolistice specifice poeziei bacoviene

Despre G. Bacovia , N.Manolescu afirma ca este simbolist prin formatie , dar care îsi depaseste epoca , apartinând poeziei moderne ca unul dintre marii precursori .

Implicarea simbolismului în opera lui Bacovia este evidenta, întrucât acesta recurge la : simboluri , sugestii , corespondente , muzicalitate , prozodie . Influentele resimtite în poemele sale sunt diverse : E.A Poe , Rollinat , Verlaine , Baudelaire , s.a .Temele si motivele simboliste preluate de poet ar fi : conditia poetului si a poeziei , motivul singuratatii , melancolia , evadarile , natura romantica , starea de nevroza , culorile si muzica , poezia târgului, s.a. Declararea atasamentului fata de simbolisti se regaseste în volumul Cu voi .

Bacovia alesese sau poate fusese el cel ales de muze sa reprezinte si sa urce la cote nebanuite simbolismul românesc. Caci în 1916 , când îi aparea volumul de debut Plumb , literatura noastra consemmna de fapt una din datele de referinta ale poeziei , cartea anuntând o individualitate lirica de necontestat , atât în raport cu ceilalti simbolisti ( Macedonski , Minulescu , M.Demetriade , S.Petica , D.Anghel ) cât si cu cei de alte orientari , predecesori sau contemporani cu el . Si fata de unii , si fata de altii , Bacovia venea cu un univers al lui , orasul provincial , stilizat în linii si culori esentiale , în tonuri de cenusiu , violet si galben .El aduce acel sfârsit continuu , cum avea sa-i defineasca mesajul operei un comentator de mai târziu , Ion Caraion .

Bacovia are voluptatea mortii , a dezagregarii , a trecerii în neant si toate simbolurile poeziei sale conduc catre aceasta idee. Cel mai adesea fixarea cadrului în care îsi plaseaza simbolurile are loc toamna si iarna , cel dintâi dintre aceste anotimpuri fiind prin excelenta el însusi un simbol al mortii . Caderea frunzelor apare în plan strict vegetativ al naturii ca o eliberare , stare catre care , cazând în moarte în plan uman tinde sa ajunga si poetul , împreuna cu iubita lui , precum în Note de toamna . În ceea ce priveste primavara , poetul îi contrapune latura sumbra a existentei , si de aceea el nu scrie poezii senine si optimiste ci Nervi si Note melancolice .

S-a spus ca poezia lui Bacovia sta sub semnul liricii simboliste franceze . Însusi poetul marturisea în 1943 ca persistenta într-o culoare a deprins-o de la francezi si ca prin 1898-1903 , una din obsesiile sale a fost simbolismul decadent si ca l-au preocupat adânc Verlaine , Rimbaud , Baudelaire , Rollinat , Jean Moreas . Sunt însa suficient de multe note distinctive si personale care-l îndeparteaza pe poet de simbolistii din tara lui Voltaire . Ceea ce la Verlaine si Baudelaire , ca si la ceilalti simbolisti, urmarea , alaturi de semnificatii muzica si armonia , la Bacovia , dimpotriva , e dizarmonic , aproape antimuzical , datorita sincopelor , ruperilor de vers . Peisajul sau e întunecat , cu tuse îngrosate pâna la brutalitate . Ceea ce conteaza la el e decorul , halucinant pentru ca înfioara , captivant pentru ca trimite la planul dedesubt al poeziei .

Poezia lui Bacovia exprima o stare depresiva specifica unui intelectual proletar , cu o structura sufleteasca ultrasensibila , de aceea poate fi încadrata si în directia simbolismului depresiv .

Universul poeziei bacoviene este ca o cupola de plumb sub care domneste nelinistea , spaima de nefiinta , de izolare: De-atâtea nopti aud plouând /Aud materia plângând/Sunt singur si ma duce-un gând/Spre locuintele lacustre .

Apus de soare

Piesa “Apus de soare” face parte, alaturi de “Viforul” si “Luceafarul” dintr o trilogie dramatica, inspirata din istoria Moldovei, in care autorul evoca momente din domniile voievozilor Stefan cel Mare, Stefanita Voda si Petru Rares. Elementul unificator al trilogiei este ideea dragostei de patrie, intruchipata de figura lui Stefan, prezent, intr un fel sau altul, in toate cele trei parti.

Actiunea piesei este plasata la inceputul secolului al XVI lea, in ultimul an al domniei lui Stefan cel Mare. Domnitorul, om de mari energii fizice si morale, traieste drama batranetii si al sfarsitului inexorabil al vietii. Conflictul, foarte puternic, este mai mult de ordin interior, constand in contradictia dintre caracterul perisabil al omului Stefan si dorinta de perpetuare a puterii domnesti, a vointei voievodului, dincolo de moarte.

Desfasurarea faptelor parcurge mai multe momente dramatice, marcate dealtfel compozitional de autor prin cele patru acte. Primul act indica timpul, locul, personajele si atmosfera de toamna in care e invaluita cetatea din Suceava (expozitiunea). Actul al II lea contine intriga, deci cauza care grabeste desfasurarea intamplarilor, constituita de dorinta lui Stefan de a l inscauna pe fiul sau , Bogdan si complotul urzit de cei trei boieri tradatori.

Actul al III lea adanceste conflictul, scotand la iveala dimensiunile eroice monumentale ale domnitorului. Figura lui Stefan se intregeste treptat, printr o acumulare succesiva de trasaturi (gingasie fata de Doamna Maria si Oana, bunatate fata de supusii devotati, asprime fata de uneltitori, perspicacitate politica, vointa nezdruncinata in indeplinirea planurilor), pentru a pune in lumina, odata cu punctul culminant al actiunii (inscaunarea lui Bogdan si discursul lui Stefan), o personalitate impresionanta prin sinceritatea dragostei de patrie.

Momentul inscaunarii lui Bogdan este urmarea unor acumulari conflictuale treptate, care scot in evidenta un conflict cu dublu aspect: politic si psihologic. Dramatismul momentului este reliefat si prin folosirea unor procedee specifice oratoriei: exclamatii, interogatii si enumeratii. In plus, fulgere, tunete, trasnete si o ploaie torentiala subliniaza relatarea anumitor fapte sau stari sufletesti.

In actul al IV lea, actiunea scoate in relief doua momente dramatice distincte care unesc, in deznodamant, cele doua aspecte al conflictului. Astfel, acum are loc pedepsirea tradatorilor, dar si moartea marelui domnitor.

Lucrarea contureaza chipul unui personaj literar cu o mare forta educativa, pornind de la existenta unui personaj istoric. Stefan, ca erou literar, desi aduce mult cu domnitorul Moldovei, este totusi expresia unei subiectivitati creatoare, ceea ce face ca in structura sa moral caracteriologica sa se rasfranga ceva din aspiratiile dramaturgului insusi. In figura lui Stefan, Delavrancea a proiectat idealul de libertate si dragoste de tara.

Patriotismul, trasatura dominanta a portretului lui Stefan, este ilustrata prin fapte, conceptii si atitudini. In primul rand, domnitorul doreste asigurarea continuitatii politicii sale, prin inscaunarea lui Bogdan, oferind astfel Moldovei stabilitate interna si rezistenta in fata dusmanilor. Pe de alta parte, expeditia in Pocutia are loc datorita uni motiv bine intemeiat: aceasta este “o bucata de pamant mai mult moldoveneasca decat leseasca”. Stefan isi identifica vointa cu destinul tarii, fiind el insusi un simplu slujitor al intereselor Moldovei. De altfel, testamentul sau este expresia desavarsita a patriotismului.

Domnitorul este abil in politica externa stiind sa construiasca un sistem de aliante ce au dus la stabilitate in sude estul Europei.

Acelasi Stefan este drept cu toti supusii sai: “Boier, razas, taran supus era totuna in fata lui”.

Din dorinta de a polariza intreaga atentie asupra domnitorului, Delavrancea face din celelalte personaje simple elemente de décor. Ele au rolul de a constitui fundalul pe care sa se proiecteze profilul masiv si impunator al lui Stefan. Pe langa procedeul caracterizarii personajului principal prin propriile actiuni, fapte si vorbe, dramaturgul foloseste si caracterizarea prin vorbele celorlalte personaje *pentru Oana el este “Slavitul Domn al Mare”, pentru Moghila este “leul Moldovei”, in timp ce boierii tradatori il numesc “Soimanul”, “Vulturul”). Putem spune ca scriitorul foloseste tehnica basoreliefului, care in artele plastice consta in scoaterea in relief a unei sculpturi (figuri) fata de un fond, cu care, dealtfel, face corp comun.

Caracterul romantic al operei este asigurat de construirea personajul ca erou exceptional situat in imprejurari excetionale; Stefan devine personaj de legenda, tratat ca om si supraom. Un alt element romantic consta in culoarea epocii reliefata de o anume atmosfera arhaizanta, izvorata din evocarea unor superstitii, credinte si semne prevestitoare de rau. Decsrierea cadrului naturii dezlantuite, din indicatiile scenice, este si ea romantica, ca si prezenta unor cuvinte si expresii populare, ce dau culoare si expresivitate stilului.

Inscriindu se in sirul dramelor istorice, inaugurat de Bogdan Petrceicu Hasdeu (“Razvan si Vidra”) si Vasile Alecsandri (“Despot Voda”) lucrarea lui Delavrancea este o realizare deosebita.

Goethe

A "világirodalom" szót Goethe (gôte; 1749-1832) alkotta meg, s ô lett ennek az új fogalomnak - a maga korában - a legnagyobb alakja, "költôfejedelme" - ahogy mondani szokás. A 18. század végének és a 19. elejének német irodalmát nem lehet egyetlen stílusirányzathoz kapcsolni. Legtöbbször úgy szokták emlegetni ezt az idôszakaszt: "Goethe kora".

A 17. és a 18. században Németország nem volt egységes állam: 300 kis fejedelemségre hullott szét. Ez a széttagoltság és a társadalmi megkésettség, azaz a polgárosodás fejletlensége lehetett - többek között - az oka annak, hogy a német irodalomban a felvilágosodás eszméivel együtt a klasszicizmus késôn, a romantika viszont korán jelentkezett, s ez a két irányzat itt egymást kölcsönösen áthatotta. Goethe művészi pályájában is vannak romantikusabb (pl. a Sturm und Drang) és klasszicistább periódusok, s a kettô nála (is) nehezen választható el egymástól.

Életpályája

Johann Wolfgang Goethe a Majna melletti Frankfurtban született 1749-ben jómódú, feltörekvô polgárcsaládban. A nagyapa még iparos (szabómester, késôbb vendéglôs), az apa már jogot végzett, s címet is szerzett magának: "császári tanácsos" lett. Goethe is jogot tanult - elôbb a lipcsei, majd a strassburgi egyetemen, s itt szerezte meg doktorátusát.

îróvá válásának fontos állomását jelentette Strassburg, ez a francia földön épült német város. A "német irodalmi forradalomnak", irodalomtörténeti elnevezése szerint a "Sturm und Drang"-nak (kb. 1770 és 1780 között) Strassburg lett egyik központja, félig-meddig szülôföldje. Itt találkozott a fiatal Goethe Herderrel (1744-1803), az új mozgalom szellemi vezérével. Bár a Sturm und Drang (szó szerint: "vihar és elôretörés"; magyarosan: "viharos elôretörés") forrása is a felvilágosodás volt, az ésszerűséggel szemben többre értékelte az ösztönökre, a szenvedélyekre alapított életet. A természet nevében lázadt a társadalom elavult konvenciói, a zsarnokság és a neki behódoló nyárspolgári erkölcs ellen. Eszményképe a természetellenes béklyóitól megszabadult ember s a szabályokat megvetô, újat teremteni képes zseni volt. Irodalmi ideálokként Homérosz, Shakespeare és Osszián lebegett a Sturm und Drang hívei elôtt. Herder szerint ezek a régi költôk úgy költenek, mint a nép - képekben, logikán túli összefüggésekben, tehát igazi költészet csak a népköltészetbôl fakadhat.

A szellemi pezsgésbôl Goethe útja rövid idôre Frankfurtba (1771), majd 1772 májusában Wetzlarba vezetett. Mindkét helyen joggyakorlatot folytatott. Bárhol fordult is meg, szerelmek kísérték, szerelmes lányok és asszonyok vették körül, s valamennyi szerelem irodalmi alkotások ihletôje lett. Wetzlari élményekbôl épült az a regénye is, mely viharos sikerekkel meghozta számára a világhírt: Az ifjú Werther szenvedései (1774). Goethe 1772 nyarán és ôszén gyakran eljárt Buff intézô házába. Szenvedélyesen beleszeretett az intézô leányába, Lottéba, aki már másnak volt a jegyese. Ugyancsak itt, Wetzlarban történt, hogy egy fiatal követségi titkár agyonlôtte magát, mert reménytelen szerelem fűzte egy hivataltársa feleségéhez.

1775 ôszén vendégként érkezett Weimarba, de hamarosan az uralkodó herceg, Karl August kérésére a nagyhercegség pénzügyeinek vezetôje, majd (1782-tôl) miniszterelnöke lett. Mint államférfi felvilágosult-humanista reformok bevezetésére használta fel helyzetét, mint művész szellemi központtá kívánta tenni a kis várost (hatezer lakosa volt akkor). Nagy szerelme ekkor egy nála hét évvel idôsebb asszony, több gyermek anyja, Stein báróné volt.

Reformterveit nem koronázta a kívánt siker, hivatali teendôi egyre terhesebbé lettek, költôi alkotó erejét pedig a kiszikkadás veszélye fenyegette az államügyek intézése miatt. Meghasonlott helyzetével, szerelmével, s 1786-ban valósággal elmenekült - önmaga elôl is - Itáliába. Ebben a "klasszikus országban" szinte újjászületett: alkotó ereje visszatért, meglelte önmagában a költôt. Túl volt már a Sturm und Drang forrongásain, most már az antik művészet által képviselt összhang, a harmónia, a tökéletes művészi forma s minden emberi érték klasszikus kifejezése lett vezérlô csillaga. Művészete határozottan a klasszicizmus felé fordult.

Két év múlva, 1788-ban tért vissza Weimarba. Megôrizte ugyan államférfiúi rangját, tekintélyét, de megszabadult az államügyek vitelétôl: csupán a kulturális intézményeket irányította. Klasszikus szépség-áhítatát teljesítette be az új szerelem: belépett életébe a 23 éves üde-szép Christiane Vulpius, az egykori művirágkészítô leány. "Lelkiismereti házasságban" élt vele, törvényesen csak 1806-ban vette feleségül. 1789-ben tôle született Goethe egyetlen gyermeke (1830-ban halt meg).

1794-ben kezdôdött barátsága Friedrich Schillerrel (fridrih siller; 1759-1805). A két különbözô természetű és világnézetű költôt szoros szövetség és irodalmi program fűzte össze. 1799-ben Schiller is áttelepedett Weimarba. Kettejük együttműködése teremtette meg a német irodalom minden tekintetben klasszikus korszakát, a német klasszikát. - Baráti ösztönzésre Goethe 1796-ban befejezte két évtizeddel korábban megkezdett "fejlôdésregényét", a Wilhelm Meister tanulóéveit. A mű folytatása, a Wilhelm Meister vándorévei, több mint húsz évvel késôbb látott napvilágot (1821). Újra elôvette a szintén jóval korábban elkezdett Faustot is. A nagy drámai költemény elsô részének végleges formája 1808-ban jelent meg; a második rész csak 1832-ben készült el.

A goethei klasszikával, antik szépségeszményével és harmóniájával a századfordulón, a 19. század elején egy új, fôleg a szomszédos Jenából kiinduló mozgalom, a romantika álomvilága, középkor-kultusza fordult szembe. Goethe támadást indított ugyan a romantika jenai központja ellen, de maga is sok mindent hasznosított az új irányzatból, a romantikusok nagy része pedig példaképének tekintette ôt. - Egy új szerelem (Marianne von Willemer) és az arab-perzsa költészettel, a keleti világ bölcseletével való megismerkedés az ihletforrása hatalmas versgyűjteményének, melynek címe: Nyugat-keleti diván (1819; a "diván" jelentése: versgyűjtemény, antológia).

A 10-es és a 20-as években gyakran töltötte nyarait csehországi fürdôhelyeken, Karlsbadban és Marienbadban. Itt (Marienbadban) ismerkedett meg a több mint 70 éves költô utolsó nagy szerelmével, az akkor még csak 17 éves Ulrike von Levetzowval. Házasságra készülôdött (felesége 1815-ben meghalt), de a fiatal lányt visszariasztotta a hatalmas korkülönbség s a félelem az örökségre váró irigyektôl. Goethe kényszerűen lemondott a szerelem vigaszáról, s ezután csak a költészetnek élt.

Jóllehet Weimar már régen zarándokhellyé lett ômiatta, Goethe a sok látogató közt fokozatosan magára maradt. Herder, Schiller, Christiane már nem élt, meghalt Steinné s nagy pártfogója, Karl August herceg, végül saját szerencsétlen fia is. - Haláláig folyamatosan dolgozott. Örökké nyugtalan szelleme Faustéhoz hasonlóan nem ismert megnyugvást. 1832-ben (március 22-én) halt meg pár napos betegeskedés után - karosszékben ülve.

Az ifjú Werther szenvedései

Goethe életművének "önéletrajzi jellegét" szokták emlegetni, mivel nála költészet és élet elválaszthatatlan egységbe ötvözôdött. Különösen lírai alkotásaira áll ez, hiszen csaknem minden verse valóságos élményben fogant. De ez az életrajzi jelleg érvényes - láttuk már - a Wertherre is.

Az ifjú Werther szenvedései (1774) a költô Sturm und Drang korszakának alapműve, a szentimentalizmus irányzatának legnagyobb sikere. Levélregény ez is, mint az Új Héloise, de a cselekmény nem a szereplôk kölcsönös levélváltásából derül ki. A regény fôként Werther leveleibôl áll. Ezeknek túlnyomó többségét egy barátjához, Wilhelmhez írta, csak egy-két levél címzettje Lotte. Hátramaradt leveleit, iratait - a kerettörténet szerint - egy barátja gyűjtötte össze szorgalmas munkával, s tárta az olvasók elé, hogy vigaszt meríthessenek szenvedéseibôl. Az utolsó napok történetét a "kiadó" elbeszélése tartalmazza - idézve a megtalált elszórt feljegyzésekbôl s a búcsúlevélbôl.

A Werther egy jobb sorsra termett, értelmes és művelt fiatalember negatív fejlôdéstörténete. Az ifjú fôhôs a tevékeny életbôl kiszakadva gáttalan szerelmi szenvedélyének megbéklyózott foglya lesz, s érzelmi zűrzavarában, belsô meghasonlásában csak egyetlen megoldást talál: az öngyilkosságot.

A külsô történet szinte semmi. Az ifjú Werther egy terhesnek látszó szerelem elôl menekül Wahlheim kies völgyébe. Egy táncmulatság alkalmával megismerkedik a tiszttartó bájos leányával, Lottéval, aki csupa szív, szorgalom s derűs kedélyével házának és a környéknek valóságos védôangyala. Hat árva kistestvérét neveli, ellátja a háztartást, betegeket ápol. Werther tudja, hogy egy derék fiatalembernek, Albertnek a jegyese, de míg a vôlegény távol van, nemigen törôdik ezzel. Nem tarthat jogot a leányra, mégsem tud lemondani róla. - Egy ízben mégis megpróbálja kiszakítani magát a lehetetlenné váló helyzetbôl: állást vállal, elhagyja Wahlheimet, egy követ mellett dolgozik. Itt azonban az arisztokrata társaság megalázza, vérig sérti polgári származása miatt, ezért benyújtja lemondását. Visszatér Lottéhoz, aki idôközben Albert felesége lett.

Werther szerelme s szenvedése egyre fokozódik, s észre kell vennie, hogy ô sem közömbös Lotte számára. Úgy érzi, Lotte vele boldogabb lehetett volna, mint Alberttel. Mégis, hogy megmentse Lotte házasságának nyugalmát, önmagát ítéli halálra - forró szerelembôl. A halált okozó fegyvert - tudtán kívül - Lotte nyújtja át Werther inasának. A búcsúlevélben errôl ez olvasható: "Lotte, te magad nyújtod nekem az eszközt, te, akinek kezébôl kívántam és ah! most kapom a halált... îme, Lotte! nem borzadok megragadni a hideg, borzalmas poharat, amelybôl a halál szédületét kell innom! Te nyújtottad nekem és én nem késlekedem... Bár részesültem volna abban a boldogságban, hogy érted haljak meg! Lotte, érted adni oda magamat! Bátran, örömmel halnék meg, ha visszaszerezhetném vele életed nyugalmát, gyönyörűségét. De ah! csak kevés nemesnek adatott meg, hogy övéiért ontsa vérét, és halálával új, százszoros életet lobbantson a barátaiban." (Szabó Lôrinc fordítása)

Werther útját a lelki bénaságig, a teljes passzivitásig szórakozásainak, olvasmányainak megváltozása is jelzi. Kezdetben még derűs és vidám, boldogan táncol Lottéval, Wilhelm figyelmeztetésére újra meg újra hozzáfog a rajzoláshoz, eredetiben olvassa (tud görögül) Homérosz Odüsszeiáját. Késôbb egyre jobban elkomorodik, lemond művészi becsvágyáról, Homéroszt pedig Osszián sötét, tragikus világa váltja fel. Legutolsó találkozásukkor Werther saját fordításában olvassa fel Lotténak Osszián néhány énekét. "Lotte szemébôl könnyek árja szakadt elô és megkönnyítette a szívét, félbeszakította Werther énekét. Werther eldobta az írást, megragadta Lotte kezét és keservesen zokogott. Lotte a másik kezére dôlt és szemét kendôjébe rejtette. Mindkettôjükben félelmes indulat háborgott. Saját nyomorúságukat érezték a nemes hôsök sorsában, együtt érezték, és könnyeik egyesültek."

Werther tragikus végzetének elôképe fedezhetô fel a gazdasszonyába reménytelenül szerelmes, ezért gyilkosságot elkövetô és halálra ítélt fiatal béres esetében. Ez az epizód jól bizonyítja, hogy a bonyolult lelki élet, a túltengô érzelmektôl fűtött kétségbeesés, az érzelmeknek a hideg ész fölé kerekedése nem csak a kifinomultan művelt emberek kiváltsága.

A regény valóságos cselekménye Werther lelkében viharzik. Az elsô levelekben még a gyönyörű táj, a falusi idill szépsége, a derűs élmények friss benyomása és az ébredô szerelem ujjongása áll a beszámolók középpontjában. Késôbb elkomorodik a hangnem, a világszemlélet elsötétül. A külsô történet jelentéktelenné válik, s helyette a felerôsödô szenvedélyek szüntelen háborgásában vergôdô lélekre fordul a figyelem. Werther figyeli önmagát, a lelkében lejátszódó viharokat, belsô ziláltságát. Keresné a megoldást, de ellentétes végletek közt hányódik. Kétségbeesett állapotában még olyan visszataszító gondolatok is felbukkannak, hogy talán meg kellene ölnie Albertet. Saját boldogtalanságának mélységébe hullva tudomásul kell vennie, hogy puszta jelenléte Lotte boldogságát is lassan tönkreteszi.

Mindezzel párhuzamosan több elszórt utalás ad hírt mások kisiklott életérôl, arról a tapasztalatról, hogy "ami az ember boldogságát alkotja, nyomorúságának kútfejévé válik". A vetélytársát megölô szerelmes béreslegény már említett esete mellett megjelenik a télen virágot keresô, szerencsétlen tébolyodott, akit Lotte iránti szenvedélye taszított ôrületbe. Az elsô levelek még megható idillnek mutatják be annak a háromgyerekes fiatalasszonynak életét, akinek férje Svájcba utazott egy nagybácsi örökségéért. Az utolsó híradásokból tudjuk meg, hogy ennek a családnak a sorsa is gyászosra fordult: a legkisebb gyermek meghalt, a férj pedig örökség nélkül, koldusalamizsnára szorulva tért vissza Svájcból. De Lotte és barátnôje is ismerôseik, barátaik betegségeirôl, haldoklásáról suttognak egy ízben, s ezt Werther is hallja. Még a természet is elveszti - mintegy a lélek dúltságával összhangban - meghitt szelídségét, vonzó szépségét: az öreg pap kertjének gyönyörű diófáit kíméletlenül kivágják; a téli áradás elpusztította Wahlheim "drága völgyét"; víz alá került a tisztás, ahol egy forró séta után egy fűzfa alatt Lottéval megpihent", kedvelt lugasukat összerombolta a sodró zuhatag. - Keserű végkövetkeztetés vonható le a regény végén: tragikus az emberi sors, az élet a boldogságból a boldogtalanság felé tart. - Werther sorsa beteljesedett, de a halálhírre ájultan összeesô Lotte sem lehet már sohasem boldog: hiábavaló lett Werther önfeláldozása.

A Werther hatása szinte felmérhetetlen: valóságos Werther-láz fogta el Európát (hirtelen megnôtt az öngyilkosságok száma) és irodalmát. Számtalan Werther-utánzat keletkezett.

A másik "fejlôdésregény", a Wilhelm Meister tanulóévei (1796) fókuszában már a pozitív irányú fejlôdés gondolata áll. Wilhelm Meister cselekvô hôs, keresi élete értelmét, megpróbál kitörni a német valóság által rákényszerített helyzetbôl. Orvos lesz, s élete értelmét mások szenvedésének enyhítésében találja meg.

Vándor éji dala

Goethe ezt a méltán híres kis dalt egy kirándulás alkalmával a Gickelhahn hegycsúcsán egy vadászkunyhó deszkafalára írta 1780. szeptember 6-án este (más források szerint 1783-ban; a kunyhó 1870-ben leégett). Magyarra többen lefordították, mégis érdemes ezt a nyolc sort németül idézni (az olvasása okozhat gondot), a műfordítások ugyanis sohasem képesek visszaadni tökéletesen az eredeti mű hangulatát, hatását.

"Über allen Gipfeln

Ist Ruh,

In allen Wipfeln

Spürest du

Kaum einen Hauch,

Die Vôgelein schweigen im Walde.

Warte nur balde

Ruhest du auch."

Szó szerinti fordítása: Minden hegytetôn nyugalom van, a facsúcsokon (minden facsúcson) alig érzel egy fuvallatot, a madárkák hallgatnak az erdôben. Várj csak, nemsokára megpihensz te is.

Ha így, prózára áttesszük a pontos szöveget, láthatjuk, hogy pl. nincs az eredetiben egyetlen jelzô sem: hétköznapi megállapításokból áll. De ha a német verset hallgatjuk, olvassuk, a ritmus, a sorok hosszúságának változásai, a csilingelô tiszta rímek, a tompábban konduló belsô asszonáncok révén kialakul egy olyan megejtô verszene, mely nemcsak elbűvöl, hanem arra is késztet, hogy a szöveg puszta grammatikai jelentésén túl megsejtsük a mélyebb mondanivalót.

A vers hangsúlyos ritmikájába beleszövôdik némi trochaikus lejtés is. A rímelhelyezésben a keresztrímeket ölelkezô rímek követik: a b a b c d d c. A sorvégi rímek ugyanígy jelentkeznek a magyar tolmácsolásokban is, de egyik sem adja vissza a halkabb belsô rímeket (kaum - Hauch: warte - balde), pedig az utolsó elôtti sorban ennek poétikai szerepe van (várj - nem): hangsúlyozottan emeli ki az önmegszólításban a megnyugtatást. Ritmust visz még a vers szövegébe a hosszabb és a rövidebb sorok váltakozása: szabályosat az elsô négy sorban, kevésbé következeteset az utolsó négyben. Az elsô hat sor a természeti jelenségekkel kapcsolatos, az utolsó kettô a természetben jelen lévô emberre vonatkozik, de a rímek kapcsa egybefűzi - szinte elválaszthatatlanul - a természetet és az embert.

Egymástól távolesô és egymástól különbözô szemléletet és érzékelést villant össze a vers háromnegyedét kitevô hat sor: a messzi hegyormokat és a közeli fák csúcsait, a bércek és a völgyek erdejének tágasságát és a parányi madarakat. A távolban a mozdulatlanság, a közelben a csend köti le az ember figyelmét (illetve a "dalolóét", aki egyes szám 2. személyben beszél önmagáról); a szellô, a fuvallat hiánya egyszerre kelti fel bennünk a mozdulatlanság és a csend képzetét: a falevelek sem mozdulnak, vagy csak alig rezdülnek, s alig hallható valami gyönge nesz, zizegés.

A nyugalom és a csend összefonódása felébresztheti bennünk az alkonyi erdô békés és vonzó idilljét, de a mozdulatlanság és a némaság a halál élettelenségét is. Ugyanígy legalább kétféleképpen lehet értelmezni az utolsó két sor figyelmeztetését is: jelentheti a "vándor" természetes éjszakai pihenését a napi vándorlás után, de vonatkozhat arra is, hogy az életútban megfáradt vándor vágya szólal meg a végsô nyugalomra. - A befogadó életkorától is függhet az értelmezés, a szöveg megfejtése. Ha az elmúlás nyugalmát érezzük ki a vers zárósoraiból, akkor még további érzelmek, gondolatok társíthatók ehhez a változathoz: a halál az élet természetes lezárása; a halál nem félelmetes és riasztó, hanem a végsô pihenést nyújtó, álomba ringató alkonyat csupán, nem kell félni tôle, de tudni kell, hogy elkerülhetetlen.

Goethe a német dal műfajnak, a Lied-nek (lid) a legnagyobb mestere.

A Lied az "a 18. század vége felé kialakuló daltípus, amelynek fô vonásai az egyszerűség, népiesség, bensôségesség, világias érzelemvilág, valamint az erôs zeneiség, amely szinte igényli a megzenésítést". (Világirodalmi lexikon)

Faust

Goethe leghatalmasabb műve a Faust című kétrészes drámai költemény.

Ez a műfaj a romantika terméke, s benne elmosódnak a líra és a dráma műnemének határai. A drámai költemény (vagy más elnevezéssel: lírai dráma) valójában lírai alkotás, a párbeszédes drámai forma csupán külsô burok: a költôien megfogalmazott filozófiai eszmék mellett háttérbe szorulnak a dráma, a színház megszokott követelményei. Maga az író sem gondolt műve színpadi bemutatására, s ez hatalmas terjedelme miatt - teljes egészében - nem is lehetséges. Éppen ezért csak az olvasónak tárulnak fel a drámai költemények igazi értékei és szépségei, kevésbé a színi elôadás nézôjének. Mivel ezek a művek rendszerint az emberiség s a filozófia nagy, végsô kérdéseivel foglalkoznak (pl. mi az értelme az emberi létnek?), "világdrámáknak", "emberiség-drámáknak" is szokták nevezni.

Goethe szinte egész életén át dolgozott a Fauston: életének részévé vált, nem tudott meghalni addig, míg be nem fejezte. Ezt igazolja legutolsó levelének következô részlete: "Több mint hatvan esztendeje, hogy a Faust koncepciója ifjúkorom óta elôttem lebegett, elejétôl fogva világosan, csupán a rendbe fűzés dolgában nem egészen részletesen." (Öt nappal halála elôtt írta Humboldtnak.)

Doktor Faustus valóságos történeti személy, 1540 táján halt meg valamelyik Rajna menti német városkában. A reneszánsz kor jellegzetes alakja volt: tudós, varázsló, jós, mágus s vásári mutatványos egy személyben. Igen hamar, már 1587-ben megjelent a ponyván a Faust-könyv, mely a monda elsô, kerek, írásos változata. E szerint Faust ég és föld titkait kívánta kifürkészni, az élet örömeit akarta megismerni; céljai elérése érdekében szövetséget kötött az ördöggel, s ezért - a reformáció szigorú vallásos hite szellemében - szörnyen megbűnhôdött, kárhozatra ítéltetett.

Már a népmondában is benne rejlik a tudásra és a szépségre szomjazó emberi vágy csírája, s a felvilágosodás századában Goethe ezt a vonást erôsíti fel. Az ô Faustját a csillapíthatatlan tudásvágy jellemzi, de ez már nem lehet kárhoztatandó bűn, hanem éppen a legfôbb erény, ezért Faust már nem lesz a pokol martaléka, az ördög áldozata.

A mű elsô része a meghasonlott és kiábrándult fôhôs panaszos monológjával indul. Végigtanult már minden tudományt, szerzett címet, doktori rangot, mégis úgy érzi, valójában semmit sem tud, sôt élete is sivár, örömtelen, hiszen nincs se pénze, se vagyona, se hatalma. Az élet legrejtettebb titkait, csodáit szerette volna kifürkészni, ezért fordult a mágiához, de ebben is csalódnia kellett. A Föld szellemének felidézésével sem elégíthette ki tudásvágyát, ezért kétségbeesésében az öngyilkosságra gondol. Már-már az ajkához emeli a méreggel teli kelyhet, mikor megszólalnak a feltámadást hirdetô húsvéti harangok, s a régi, boldog gyermekkori emlékek visszatartják a végzetes lépéstôl.

Faust tanítványával, Wagnerrel együtt elvegyül ugyan a városkapu elôtt nyüzsgô ünneplô sokaságban, a népünnepély vidámságában, de nem szabadulhat gyötrô gondolataitól, életundorától. Séta közben egy fekete uszkár szegôdik a nyomába. Ez a kutya Faust dolgozószobájában Mefisztóvá változik, s az ördög az elfásult, kiábrándult tudósnak felajánlja, hogy teljesíti minden kívánságát, hűségesen szolgálni fogja az életben, de a túlvilágon lelke az övé lesz. A kiégett Faust belemegy az alkuba - vérével pecsételi meg a szerzôdést -, de csak azzal a feltétellel, ha Mefisztó valóban boldoggá, megelégedetté tudja tenni. Ezért mondja neki:

"Ha nyugton valaha heverôágyon érnél,

Átkos legyen a pillanat!

...

Ha a perchez szólnék esengve:

Szép vagy! Maradj! Tied vagyok!

Akkor verj engem rabbilincsbe,

Akkor akár meghalhatok!"

(SÁRKÖZI GYÖRGY FORDîTÁSA)

Faust nem tud hinni egy ilyen pillanatban; meggyôzôdése, hogy nyughatatlan tudásvágyát semmi sem elégítheti ki, ezért nyugodtan aláírja a szerzôdést. "A naiv ördög, a kisszerűen materialista, kedélyes Mefisztó" (Szerb Antal) kicsinyes érzéki örömökbe vonja a megfiatalított tudóst, de ezek voltaképpen nem jelentenek kísértést Faust számára, nem tehetik boldoggá.

Az elsô rész történésének gerincét a fiatal és szép polgárlány, Margit tragédiája adja. Faust - Mefisztó biztatására és segítségével - elcsábítja a szerelmes kislányt, de a házasság nem jelenthet neki (ti. Faustnak) megoldást, végsô boldogságot. Margit szégyene kitudódott, anyja a tôle kapott álomitaltól hal meg, újszülött gyermekét elemészti, s ezért halálra ítélik. Faust Mefisztó erejével megmenthetné a halálbüntetéstôl, de Margit nem fogadja el az ördög segítségét. Bűnhôdni akar, inkább a vérpadot választja. Faust kétségbeesve hagyja el ôt, miközben égi szózat adja hírül, hogy Margit "megváltatott": lelke az égbe jutott.

Az elsô rész "kisvilága" után Faust a második rész kezdetén a közéletbe, a "nagyvilágba" lép. A császári udvarban nagy lehetôségek nyílnak meg elôtte, vágyai azonban itt sem teljesednek be. Az antik szépség és harmónia utáni vágya viszi el az ôsi Hellász földjére, s elnyeri Heléna szerelmét. Faust és Heléna csodálatos nászából fiú születik, az isteni szépségű Euphorion (euforion), az ifjúság, a költészet és a szabadság jelképe. Euphorion a korlátokat nem ismerô szabadságvágytól űzve nem akar rabként a földön élni; repülni szeretne, szertecikázni fönn a szelekkel. Egy sziklacsúcsról fölveti magát a levegôbe, de a mélybe zuhan, s halála véget vet a varázslatnak: Heléna elenyészik, követi fiát az alvilágba.

Faust a klasszikus szépségeszmény és humanitás értékeivel gazdagon tér vissza a múltból saját korába, a jelenbe. Megmenti a császárt, aki szolgálataiért megjutalmazza: a tengerpart mocsaras, elhagyatott vidékét ajándékozza neki. Faust hatalmas munkába kezd: gátakat építtet, csatornázza a tengertôl elhódított területeket, s szorgos, teremtô munkálkodás közepette éri utol az öregség. De megrokkantan, vakon is elbűvöli a jövô látomása:

"Ha láthatnám a síkon át

e nyüzsgést, szabad nép szabad honát,

a pillanathoz esdve szólnék:

Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!

Nem mossa el megannyi millió év

halandó-életem nyomát. -

E boldogság sejtelme elragad,

s már üdvözít a legszebb pillanat."

(KÁLNOKY LÁSZLŰ FORDîTÁSA)

A nem remélt boldogság pillanatának elérése - az alku szerint - Faust életének végét jelenti. Mefisztó szolgái megragadnák, de angyalsereg űzi el ôket. Goethe megváltja Faustját, nem engedi elkárhozni: az isteni kegyelem megsemmisíti a szerzôdést, "rászedi" az ördögöt. (A "póruljárt ördög" a középkori misztériumjátékok gyakori motívuma volt.)

A Faust tehát nem végzôdik tragikusan: a fôhôs nem lett az ördög martaléka, mert mindig nagy és nemes célokért küzdött, s ha néha megbotlott is, nem tért le az igaz útról.

A világ titkainak kutatása helyett, az elérhetetlen célok kergetése helyett Faust végül is a közösségért végzett alkotó munkában találta meg élete értelmét. Önmagában s a jövô polgári fejlôdésében bízva hirdette:

"Millióknak nyitok tért, hol nem éppen

biztos a lét, de szabad és tevékeny."

Faust az "örök ember" megszemélyesítôje, aki soha sincs megelégedve önmagával, hanem folyton újabb meg újabb célokra tör, akinek vágya és akarata nem ismer szűkös határokat. - Goethe nagy művében az ördög sem olyan, mint a monda ördöge. Mefisztó, akinek "a tagadás a lényege", szüntelen szembeszegülésével akaratlanul is segítôje Faustnak, s a világrend elôrelendítô erejévé válik: Mefisztó maga is tisztában van ezzel, mikor Faustnak arra a kérdésére, hogy kicsoda is ô, ilyen választ ad: "Az erô része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível." A tagadás démoni szelleme nem hagyja az embert belesüllyedni a megelégedettség tétlenségébe, hanem örökké új célok elérésére sarkallja.

Gilgames

A mítoszok szájhagyomány útján terjedtek, eredeti szövegük tehát ismeretlen, hiszen írás nem rögzítette ôket. Az élôszóban való terjedés következménye az is, hogy egy-egy történetnek igen sokféle, néha egymásnak ellentmondó változata alakult ki. Az egyes mondák meséjét csak késôbbi irodalmi feldolgozásokból ismerhetjük meg.

Mai tudásunk szerint az emberiség egyik elsô epikus műve, a mezopotámiai sumér kultúra fô alkotása, a Gilgames eposz (hôsköltemény). Az elsô kiseposzok sumér nyelven keletkeztek még az i. e. 4-3. évezred fordulóján. A sumér hôsepika központi témája az uruki mondakörbôl ered. Uruk (a mai Dél-Irak területén) dél-mezopotámiai város, az i. e. 4-3. évezredi mezopotámiai kultúra egyik vezetô ereje volt. Gilgames, a város királya az i. e. 27. században élhetett, s személye körül gazdag epikus hagyomány kristályosodott ki. - Az elsô akkád nyelvű Gilgames eposzt a sumér epikus ciklus alapján valószínűleg az óbabiloni korban, az i. e. 19-18. században írta egyetlen zseniális költô. Az eposz legteljesebb, akkád nyelvű klasszikus formája, az újasszír kiadás az i. e. 8. század végén keletkezhetett. Ez a szöveg maradt ránk Assurban-apli (i. e. 669-626), az utolsó nagy asszír uralkodó híres ninivei "könyvtárának" 12 ékírásos agyagtábláján.

Az eposz Gilgames királyfi hôsi harcait, a halhatatlanságért, az örök életért folytatott küzdelmeit mondja el. Aruru istenasszony formálta Uruk városának királyát, Gilgamest, ki "kétharmadrész-isten, egyharmadrész-ember". Népét zsarnokian leigázza, velük építteti fel Uruk bástyafalait. Az istenek - a nép panaszát meghallgatva - megteremtik Enkidut, hogy ô mérkôzzék meg Gilgamessel. Enkidu, a vadember rettegésben tartja a pásztorokat és a vadászokat. Elküldenek hozzá egy gyönyörű templomi örömlányt. A szerelem emberi szenvedélye "civilizálja" Enkidut, legyôzi benne az állatot, s hagyja magát Urukba vezettetni. A nép abban reménykedik, hogy Enkidu legyôzi Gilgamest, s így megszabadulhatnak a zsarnoktól. A két hôs megmérkôzik, de nem bírnak egymással, s inkább testvéri barátságot kötnek. Hôstettek sorát hajtják végre együtt: ijesztô fenevadaktól szabadítják meg az embereket. Legyôzik a cédruserdô rettentô szörnyét, Humbabát, elpusztítják az égi bikát.

Mikor Enkidu meghal, holtteste mellett Gilgamest elfogja a haláltól való rettegés. Felkeresi mitikus ôsét, Um-napistit (egyedül ô élte túl a vízözönt feleségével együtt, s az istenek halhatatlanná tették ôket): az örök élet titkát szeretné megtudni tôle. Gilgames virrasztással örök életet nyerhetne, de elalszik, az örök ifjúság füvét pedig, miközben fürdik, egy kígyó nyeli le. Gilgames megérti az örök törvényt: neki is el kell viselnie a halált, mint más halandónak. Hazatérve Urukba felidézi Enkidu árnyát az alvilágból, hogy megtudja legalább, milyen a halál utáni élet. - Gilgames megnyugszik, hogy hôstettei megszerzik számára a túlvilági boldogságot is, s minél különbek tettei, annál nagyobb lesz jutalma is. Az eposz így igazolja Gilgames példáját.