Wolfgang Amadeus Mozart 1756 Salzburg-1791 Bécs

Auzstriában,Salzburgban született.Édesapja,Leopold Mozart kiváló hegedűs és zeneszerző volt.
Hét gyermeke közül Anna Marie (akit Nannerl-nek becéztek)és Wolfgang maradt életben.
A mesék világának törvényszerűsége ezúttal a valóságban is érvényesült, a hetedik gyermek Wolfgang,ahogy kinőtt a bölcsőből, máris világhírűvé vált. Csodagyereknek tartották,csodákat művelt a zene birodalmában.
Négyéves korától hegedülni és zongorázni tanult, ötévesen ákom-bákom kottafejekkel zongoraversenyt írt.
1762-ben európai hangversenykörútra indult édesapjával és a nála öt évvel idősebb nővérével.
München,Bécs,Párizs,london,majd 3 olaszországi út következett.Hallgatóságát mindenütt ámulatba ejtette, útját sikerek,elismerések ,kitüntetések koronázták. Pozsonyban is hangversenyzett.
17 éves korában a salzburgi érsek zenekarának hangversenymestere lett, ahol működése során sok megaláztatásban volt része. 1781-ben a szolgai kötöttségek alól Bécsbe menekült. Nehéz,nélkülözésekkel teli 10 esztendőt következett ,de ez nem befolyásolta alkotói kedvét. II. József pártfogását kérte,de a császár udvari zeneszerzőként csak később alkalmazta.
1783-tól hangversenyezésből, művei eladásából élt.Úgy dolgozott, hogy szinte elégett utolsó három évének fölgyorsított munkatempójában. Életkörülményei megromlottak, a bécsi közönség mellőzte, fizikai állapota is meggyengült . Csalódások, megaláztatások, filléres gondok nyomasztották. Igaz barátja, a nála 24 évvel idősebb Haydn távol élt tőle.
Egyszerre dolgozott a Varázsfuvola operáján ás a requiemen (gyászmisén), de ezt már nem tudta befejezni. 1791 decemberében meghalt. Sírhelye ismeretlen , tömegsírban temettél el.
Mozart a bécsi klasszicizmus egyik legnagyobb mestere.
Főbb művei: zongoraszonáták, vonósnégyesek,divertimentók (szórakoztató zene),szerenádok,
versenyművek szimfóniák. Operái ma is nagyon népszerűek : a Szöktetés a szerájból, a Figaro házassága , a Don Juan és a Varázsfuvola a legismertebbek.

AZ EMBER ÉS AMI RAJTA VAN - VIZUÁLIS KULTÚRA

Ebben a dolgozatban nem divat történeti beszámolót, és nem korunk divatjának keresztmetszetét írom le, hanem az öltözködés keletkezését vizsgálva próbálok magyarázatot találni azokra a kérdésekre, melyek felmerülnek minden kíváncsi emberben, ha a tükörbe néz, egy másik emberre, vagy egy-egy érdekes, különc figurát lát az utcán. Miért öltözködünk, ékszerezzük magunkat, festjük testünket, vagy vágjuk fazonra hajunkat? És talán ennél is izgalmasabb kérdés, hogy miért pont így, vagy úgy tesszük ezeket. Mi az öltözködés?
Az öltözködés művészet a leplezett, de akaratlagos kommunikálás művészete. Minden tartalommal, információval bír világunkban, így az ember külső megjelenése is. A testi adottságok nagy többségében nem változtathatóak, (ha valaki alacsony, nem képes megnőni nagyobbra) az öltözködés azonban - mely a viselkedés része - intellektusunk által befolyásolva változtatható. "A viseletek története, a jámbor csalások és öncsalások, a tudatos és öntudatlan tévedések és megtévesztések, a kiszámított és kiszámíthatatlan dőreségek története."
A viseletek, a külső megjelenés központi eszköze: a ruha. A ruha önmagában nem kommunikál, illetve csak gazdájáról tud információval szolgálni ember nélkül a ruha ugyanolyan tárgy, mint bármely másik. De hát a többi tárgy is csak általunk valamilyen. "Fogalmaink az arányosságról mind a test arányain, az aranymetszésen alapulnak, mozgásérzékeink a szem és a tagok izmára ható ingereken, ritmusérzékünk a szívdobogás, lélegzés, emésztési folyamatok, álom és ébrenlét ritmusán."
Általánosan elterjedt tévhit, hogy azért öltözködünk, mert fázunk. Tévhit, mert több feljegyzés is igazolja ennek ellenkezőjét. Az eszkimó asszony - 30C-os hidegben kiviszi csecsemőjét a hóba és kitakarja, vagy például a Dél-Amerika partjait felfedező első hajósok megdöbbenéssel jegyezték fel, hogy az ottani indiánok anyaszült meztelenül élik életüket a majdhogynem sarkköri hidegben. "Tévedés azt hinni, hogy az emberi szervezetnek kívülről kell meleget kapnia. A belső égés következtében állandóan szükség van bizonyos hőmennyiség eltávolítására." (Érdemes viszont megjegyezni azt is, hogy a hidegben több kalóriát fogyasztunk ebből következik, hogy ha az ember melegen tartja testét, kevesebb élelemmel is beéri ami egy vadászó-gyűjtögető népcsoportnál nem utolsó szempont.) Az állatvilágban - a melegvérűek körében - két fő fajtáját ismerjük a hideg ellen való védekezésnek az egyik a toll-, illetve szőrtakaró, - mely igen kezdetleges - a másik a melegítő hájréteg kialakításának képessége. Az ember az utóbbi csoportba sorolható, hőváltozásokhoz való alkalmazkodása hihetetlenül jó. Senki nem tagadhatja, hogy a ruha néha valóban védelmül szolgál, de az is kétséget kizáróan kijelenthető, hogy a ruha tett minket érzékennyé a hideg iránt.
A ruházkodás első nyomai a jégkor végén Dél-Európában, ie. 30. évezred és ie. 15. évezred közti időre tehető. Egy női alakot ábrázoló szobrocska farköténnyel. Több olyan szobrocskát is találtak ebből az időszakból, melyek hátulról, hatalmas farral ábrázolják a női testet. A farkötény a ruha első eredeti célját szolgálta: a figyelemfelkeltést mint ahogy a meztelenül járó pigmeusi férfiak hosszú, vastag penistartója, mely sárga kalebasból készült és a lábuk között viselték.
Információt hordoztak a későbbi test nyomorítások is. A fejforma hosszanti direkt nyújtása egyes afrikai népeknél napjainkig gyakorlatban van. "Azoknál a törzseknél, ahol ez a szokás elterjedt, az egyszerű emberek fejükön viszik a terhet. A csúcsos koponya eleven bizonyítéka a felsőbbrendűségnek."
A tányérajkak Afrika azon részein fordultak elő, ahonnan az arabok elrabolták a nőket háremeikbe. A négerek tapasztalták, hogy a megnyújtott ajkú lányok nem kellenek nekik. Az arabok ugyanis európai módra csókolóztak, ami annál a néger törzsnél ismeretlen volt.
A fül kitüntetett testrész, a primitív népek ezt dolgozták meg a legalaposabban nyújtották, lyukasztották, ékszerezték. De lyukasztásban élen járt az orrsövény átfúrása is, annak csonttal, fával, fémmel való díszítése. A fej napjainkig az intellektust, a szellemvilággal való kapcsolatunkat jelképezi így nem nehéz elképzelni, hogy a természeti népeknél mennyire fontos szerephez jutott ennek védelme. Úgy hitték, hogy a fej nyílásai kapuk a lélek és az ártó szellemek között, melyet őrizni kell. Ezért riasztó jelképekkel és vad színekkel védekeztek a gonosz próbálkozásai ellen. Nem mellőzhető tény az sem, hogy pár száz évvel ezelőtt még közhiedelemben volt, hogy ásításkor belénk bújhat az ördög - ezért tesszük szánk elé a kezünket.
Egy másik sebészi beavatkozás, melynek meleg égöv alatt kétségtelenül higienikus jelentőssége van, a körülmetélés. De ne felejtsük el, hogy ezt az eljárást nem csak meleg égöv alatt végzik, így tehát arra következtethetünk, hogy nem kifejezetten gyakorlati célból teszik, hanem vallási meggondolásból. A körülmetélés beavatás, a férfivá válás szimbóluma. Egyes népeknél ilyenkor az ifjú fogát kihúzzák, vagy átfűrészelik azzal a megokolással, hogy utat nyissanak a léleknek.
A frizura a divatnak alávetett beavatkozásmód, de szintén a természeti forma megváltoztatása. "Figyelemre érdemes, hogy a sima hajú fajták göndörítik, a gyűrűs hajúak erőnek erejével kisimítják hajukat. A vékony és rövidszálú hajat agyaggal, faggyúval, tehéntrágyával kenik be, hogy merevítsék, és állati szőrrel, madártollal egész építménnyé formálják fejükön."
A jó és rossz szellemekben való hittel együtt jár a meggyőződés, hogy a szín ami az emberre olyan erősen hat a szellemeknek sem közömbös. A szervezett társadalom egyebek között felhasználta a színekkel való megkülönböztetést, így az azzal való kommunikálást is rendtartásában. A színekkel való megkülönböztetés eleinte gyakorlati célt szolgált, azt hogy a törzsfő harc közben számon tarthassa embereit. Természetesen az egymástól való elkülönülés egyben hovatartozást is jelentett különböző törzseknek, különböző színeik és mintáik voltak. A harcos azonosította magát a törzs totemével és 'nemzeti' színekben halt meg. Amerika felfedezésekor alakult ki az indiánok rézbőrű névvel való illetése, ami egyáltalán nem annak köszönhető, hogy bőrüknek vöröses árnyalata lett volna, hanem vörös harci színeket használtak, ami az ellenség kiontandó vérét jelképezte. A harc sikerességének első jele, ha az ellenség megijed, illetve sikerül megfélemlíteni. A színek és ábrák ebben is segítségére voltak az embernek elterjedt motívum volt a fehér csontváz festése a testre. Ez az ábra megfigyelhető a múlt századi huszárruhák zsinórozásán, illetve a huszárcsákón eredetileg a címer helyén levő koponya szerű díszítésen. Az ember mihelyt megismerte a festéket és annak felhasználhatóságát, szépítésre használta azt. Az asszony kellemetességét, a férfi félelmetességét hangsúlyozta.
A természeti népeknél a vadászat és a harc szükségszerű velejárói a sebhelyek és hegek. Ezek a bátorság és harcedzettség tanújelei, melyekre a harcosok büszkék, szívesen viselik, sőt 'mutogatják' azt. Hogy jobban kiemeljék a sebhelyeket, eleinte szándékosan elfertőzték azokat, később pedig festékanyagot vittek a sérült bőrfelszínre. Így jöttek létre az első tetoválások. Később ezekkel a tetoválásokkal rangot, hovatartozást is jeleztek ugyanúgy, mint korábban a festékekkel. A déltengeri szigeteken a tetoválás az előkelők kiváltsága a felfedezések korában a matrózok ezzel bizonyíthatták, hogy merre hajóztak. "A testfestés az emberiség legrégibb művészete. A tatoo művészek a világ minden részén, főleg a japán és kínai mesterek munkáit utánozták."
Megfigyelték, hogy magasabb rendű majmok néha mulatságból gyümölcsöket gallyakat akazdgatnak a bundájukba. Az ékszerezés szintén elég korán megjelent az embernél. Eleinte természetesen itt is nagyobb szerepet kaptak a szellemvilághoz kötődő tárgyak, így az ékszer természetesen talizmán is. A jó szellemeket meg lehet vesztegetni a talizmánnal, a gonoszakat el lehet ijeszteni. De az ékszer elsősorban díszítés. Érdemes megfigyelni, hogy súlyos ékszereket általában a karcsú fajták viselnek, míg a vaskos testűek a finom ékszereket kedvelik. "A fekete bőrűek az ezüstöt, a barnák az aranyat, a sárgák a zöld jade-et, a lenhajú fehér dánok a sárga borostyánt." Nem megvetendő előnye az ékszereknek az sem, hogy csörgésük zenével kíséri viselőjük minden mozdulatát. Civilizált népeknél a díszítés ilyen formái szerényebb méretűek, fontosabbá válik a diszkrét megjelenés és az ékszer finom megmunkálása.
A ma élő, kőkori kultúrfokon megrekedt ősnépeknél általános szokás a vadászálcázás. A vadász állatbőr álcát húz a vadászathoz. Ezt a viselkedést már nem sok választja el az ünnepi maszktól. "Aki maszkot ölt, azonosítja magát a szellemvilág titokzatos hatalmával, kilép önmagából, transzba esik. Áttör az emberi lét korlátain, természetfeletti lénnyé változik." Azt a varázserőt, melyet primitív népek az álarcnak és a talizmánnak tulajdonítottak, a későbbi korok emberei a ruhára viszik át.
"A társadalom alapja - mennél tovább töprengek, annál inkább elámulok rajta: a ruha." S valóban a ruha a hatalom jelképe. Személyiségünk, önérzetünk kiteljesedik a hozzánk illő ruhától a ruha leplez - nem tagadja meg ősét, a maszkot. Azért öltözködünk, hogy feltűnjünk, de leplezzük ezt a szándékunkat. Az emberek általában nem olyannak akarják mutatni magukat, mint a többi, inkább olyannak, mint a hozzá hasonlók, vagy azok akikhez hasonlítani szeretnének. A ruha átvette az ősi ékszerek és a testfestés másik fontos szerepét is: rangot jelez. Mint régen a harci festések, úgy ma az egyenruhák vívják nemzetek között a harcot sőt nemzedékek között.
De a ruha fegyver a nemek közötti folytonos viszálykodásban is. Az emberiség kezdete óta tart ez a harc, és mindig az uralkodott aki az élelmet és az élethez szükséges dolgokat leginkább képes volt előteremteni. A földműveléssel az ember kinő a ragadozó állatok világából ahol a hím az aktív, a nő a passzív fél, az asszony egyenrangú párja lesz a férfinak. Fontos szerephez jut a föld, ezáltal annak megművelője a nő is. Új társadalmi beállítottság válik uralkodóvá: a matriarchátus. (Későbbi korok patriarchális vallásaiban itt-ott felbukkan az asszonyimádás, bár a főistenek férfiak - Mária-kultusz) A viselettörténet két ellentétes törekvés története, a nő a nyitott, a férfi a zárt ruhákért harcol.
Napjainkra nagy változásokon ment keresztül öltözködésünk, bár lényegi célját tekintve azonos maradt ősével. A modern férfi és női ruha erősen túlozza a nemi különbségeket. Az ősi népek öltözködése egyszerű és őszinte, míg a művelt népek sohasem vallanak színt. A civilizált népekkel ellentétben a természeti népek díszeikkel, viseletükkel nem károsították egészségüket gondoljunk csak a derékfűzőre, ami komoly szervi elváltozásokat okoz, vagy a lehetetlenül magas sarkú cipőkre.
"A viseletek a maguk nyelvén szólnak, és az olyan változatos, mint a beszéd. Az anyagok, formák, színek sokfélesége nem marad el a szókincs gazdagsága mögött.... A ruha az emberről szól, aki viseli. Néha többet mond el róla, mint ő maga mondhatna és talán éppen azt amit el akarna hallgatni...

Felhasznált irodalom: Rudolf Broby-Johasen - Az öltözködés története
/Gondolat Kiadó, 1969./

Város és falu

A város városnak szokás nevezni azokat a településeket, amelyeknek városi államigazgatási rangjuk van, községeknek vagy falunak pedig azokat, amelyeknek rangjai községi. Ez a definíció nem felel meg teljesen a tudományos elemzés céljainak. Nem sokkal jobb a település népességszámának kritériumként való felhasználása sem a város vagy a község definiálásánál.
A szociológiában város az a település, amelynek lakossága és környezete, a környező falvak számára bizonyos központi funkciókat lát el, tehát ahol szaküzletek vannak, specializált orvosi ellátást lehet igénybe venni, ahol magasabb szintű iskolák vannak., ahol művelődési intézmények működnek.
A másik definíció ennél is mélyebbre megy a városok lakossága minden szempontból (foglalkozás, műveltség, életszínvonal) heterogénebb, ezért az emberi kapcsolatok személytelenebbek, szomszédság, sőt a család szerepe is meggyengül, gyengébb az egyén viselkedésének társadalmi kontrollja, gyakoribb a deviáns viselkedés. Ezzel szemben a falut a társadalmi kapcsolatok szorosabb volta, a hagyományosabb gondolkodás, a társadalmi normákhoz való nagyobb fokú alkalmazkodás, a nyugodtabb életmód jellemzi.
Egyéb formák
Azokat a községeket és kisebb városokat, amelyeknek lakossága szoros és mindennapos kapcsolatban áll a nagyvárossal, például ahonnan sokan ingáznak naponta a nagyvárosba, nevezzük a nagyváros agglomerációjának.
Különleges típusként a tanyákat. Tanyának a magyar szakirodalomban a falvak és városok zárt beépítésű részén kívül fekvő, egyedül álló településeket és a hozzájuk tartozó gazdasági épületeket, amelyeknek lakói mezőgazdasági termeléssel foglalkoztak.
Urbanizáció, városodás, városiasodás,
Urbanizációfogalomnak két magyar fordítás lehetséges: városodás, és városiasodás.
Városodásnak nevezi a magyar szakirodalom azt a tendenciát, hogy a városi népesség aránya nő. A városiasodás fogalmán azt értik, hogy a települések városias jellege emelkedik, például nő az emeletes épületek aránya, javul a kereskedelmi ellátás.
Szuburbanizáció, szegregáció, slum, invázió, szukcesszió, filtráció
Szuburbanizációnak nevezzük azt az újabb tendenciát, amikor a városok központi részeiben lakó népesség száma fogy, viszont a városok külső „kertes” kerületeinek népessége kertes-családias terültek népessége nő.
Szegregációnak nevezzük azt a jelenséget, ha egy-egy településen belül a különböző társadalmi rétegek, etnikai csoportok lakóhelye erősen elkülönül egymástól.
Slum a városok, elsősorban nagyvárosok fizikailag leromlott állapotú és szegények által lakott városrészeinek megnevezésére a nyomornegyed elnevezést is.
Inváziónak nevezik a szociológiában azt a jelenséget, amikor egy településrészbe, a korábbi népességtől eltérő népesség költözik be, és amikor a korábban szokásos tevékenységek, például a kiskereskedelem mellé újabb tevékenységfajták települnek.
Szukcessziónak nevezzük, amikor egyrészt az invázió, másrészt a korábbi lakosság és tevékenységek kiköltözése következtében a településrészt lakosságának és gazdasági tevékenységeinek összetétele megváltozik, kicserélődik.
A szukcesszióval rokon fogalom a filtráció. Ezen azt értik, hogy az idők folyamán a lakások lakói kicserélődnek, azaz a lakásokba egyre szegényebb rétegek költöznek, be míg a korábbi lakók fokozatosan nagyobb és jobb minőségű lakásokba költöznek.
A népszámlálási kötetekben találhatunk adatokat a külterületekről is.
Finomabb elemzéseket tesz lehetővé népességszám szerinti kategorizálása. Arra kell felhívni a figyelmet, hogy a kis lakosságú községek általában hátrányosabb helyzetben vannak, mint a nagyobb községek. Egyszerűbb megoldás, ha a városokat valamilyen kritérium alapján két vagy több kategóriára osztjuk fel. Ilyen volt régebben a négy, később öt megyei város Budapest után a legnagyobb és legvárosiasabb települések. Meghúzhatjuk a választóvonalat a városok két kategóriája között, hogy a megyeszékhelyeket és a nem megyeszékhely városokat választjuk szét.
Szelényi Iván (1990) a központi támogatásban való részesülés és az ezzel összefüggő fejlődési lehetőségek, alapján az alábbi öt falu és két város kategória megkülönböztetését javasolta: 1. sorvadó falu és tanya, 2. hanyatló falu, 3. stagnáló falu, 4. fejlődő falu, 5. gyorsan fejlődő, városiasodó falu, 6. kevéssé fejlődő, főleg kisebb és nem megyeszékhely város, 7. erősen fejlesztett város.
Ha Magyarországon regionális vizsgálatokat akarunk végezni, legegyszerűbb a 19 megyét és Budapestet megkülönböztetni. A megyék közös történeti múlttal és kulturális sajátosságokkal rendelkeznek. Ha nagyobb régiókat akarunk összehasonlítani, kézenfekvő három nagy táját, a Dunántúlt, az Alföldet és az Északi-középhegységet egy-egy régiónak tekinteni.
A városi népesség aránya nagymértékben függ, hogy az adott országban milyen kritériumok alapján dől el, hogy valamely település város-e vagy község.
Ha nem a város népesség arányával, hanem a városiasodottságot vizsgálnánk, akkor hazánk valószínűleg meglehetősen elmaradott képet mutatna. Ugyanis még a vidéki városok egy része is kevéssé városias jellegű.
Valószínűleg nincs értelme a városi népesség arányát valamilyen fejlettségi mutatóként kezelni, nemcsak a városdefiníciók összehasonlíthatatlansága miatt, hanem azért sem, nem feltétlenül előnyös és kívánatos, hogy a városokban lakó népesség aránya növekedjék.
Ezzel szemben kívánatos célnak azt kell tekinteni, hogy az urbanizáció szintje minden településen növekedjék, illetve az ország minden lakosa számára elérhetőek legyenek a városi élet nyújtotta előnyök.
Konrád György és Szelényi Iván (1971) azt a tételt fogalmazták meg, hogy a szocialista országokban a városfejlődés késleltetve ment végbe, mivel a kormányzatok a termelő beruházásoknak adtak prioritást, ezekkel szemben mindig háttérbe szorultak az infrastruktúrát fejlesztő beruházások, így többek között a lakásépítés is. Ennek következtében a városi népesség lassabban nőtt, foglalkoztatottak jelentős része nem a városokban, hanem a környező községekben lakott, és onnan ingázott naponta vagy a városi munkahelyére.
Itt kell a tanyákról is beszélni. A XIX. Század közepéig a tanyákat csak ideiglenesen lakták. A század második felében, az alföldi legelők feltörésekor, a homokos területek megművelésének kezdetekor nőtt meg hirtelen a tanyákat állandóan lakó népesség. Az 1945 után sok új tanyát építettek. Egy ideig úgy gondolták, hogy a tanyák nem fejleszthetőek, nem képesek a korszerű nagyüzemi mezőgazdaságba tartósan beilleszkedni, s nem nyújthatnak korszerű életkörülményeket az ott élők számára. Azóta világossá vált, hogy a tanyákon lévő háztáji és kisegítő gazdaságok, 1990 óta pedig egyéni gazdaságok, jelentős mennyiségű mezőgazdasági terméket állítanak elő, a fejlődés szemmel látható jelei mutatkoznak.
Városhiányos településhálózat
Fontosabb kérdés, hogy milyen az ország településhálózata, milyen a különböző nagyságú és funkciójú városok aránya, és van-e minden nagyobb és kisebb régiónak városközpontja. Ebből a szempontból nagyobb társadalmi problémát okoz, hogy még ma is vannak az országnak olyan „városhiányos” részei, amelyeknek lakossága nem tud viszonylag kis távolságon és időn belül a városok nyújtotta szolgáltatásokhoz hozzájutni.
A kiegyezés utáni Magyarországon ugyanis tudatos politikai megfontolások miatt elsősorban a fővárost fejlesztették. Az első világháború után a korábbi országterületnek összes olyan vidéki települése az országhatáron kívülre esett, ahol az urbanizáció magasabb szintet ért el. Sem a két világháború között, sem az 1945 utáni első tíz-egynéhány évben nem történt sok ennek az ellentmondásos helyzetnek az enyhítésére. Oka az előbbi időszakban a gazdasági stagnálás volt, az utóbbiban pedig az erőltetett iparosítással összefüggően az infrastrukturális beruházások háttérbe szorulása. Budapest mellett néhány új szocialista városban (Dunaújváros, Komló, Oroszlány, Kazincbarcika) történtek nagy ipari beruházások. Az életkörülmények, az életmód különbségeit pedig jellemezte Enyedi György (1980) azzal, hogy az elmaradt kis faluban élő paraszt és a fővárosi tudós „mintha nem is egy kontinensen élnének”.
Az 1950-es évek második felében a fővárosi lakásállomány, közlekedési hálózat, vízművek és csatornák egyre kevésbé voltak képesek a növekvő iparban foglalkoztatottak szükségleteit kielégíteni. Ekkor fogalmazódott meg az a koncepció, hogy Budapest vonzásának ellensúlyozására néhány vidéki nagyvárosban (Miskolcon, Debrecenben, Szegeden, Pécsett, Győrött) „ellenpólusokat” kell kialakítani. Ennek nyomán ez az öt nagyobb vidéki város gyors fejlődésnek indult.
Hamarosan itt is jelentkeztek azonban a korábban a fővárosban észlelt problémák. Viszont az 1960-as évek második felében a gazdasági reformokkal párhuzamosan nagyobb önállóságot kaptak a megyék, nagyobb pénzösszegek felhasználásáról dönthettek.
Az elgondolás csírái Erdei Ferenc híres trilógiájában, a Magyar város a Magyar falu és a Magyar tanyák könyvekben találhatók meg. Itt az alföldi mezővárosok és a környező tanyavilág közötti kapcsolatot mutatta be, kiemelve, hogy így biztosíthatóak a városi élet és a termelés színhelyén lakás előnyei. A városi lakos parasztgazdáknak a városi lakás mellett tanyájuk is volt. A településhálózat-fejlesztési koncepciónak érdeme volt, hogy kimondta a decentralizáltabb településfejlesztés szükségességét.
Nagyobb problémák jelentkeztek abban a közel 2000 községben, amelyeket semmilyen központi funkcióra nem jelöltek ki. A koncepció semmilyen elképzelést sem tartalmazott ezek sorsáról, és ez azzal a következménnyel járt, hogy sokan fejlesztésre alkalmatlannak tekintették őket. Ezeknek a községeknek szegényedett, infrastrukturális ellátottsága is romlott. Ezrét a lakosság fiatalabb és vállalkozó kedvű része igyekezett elköltözni, az ottmaradt idős és szegény népesség helyzete pedig ennek következtében még hátrányosabbá vált.
Az 1980-as években a településhálózat fejlesztésében új elképzelések érvényesültek. A népgazdasági tervek célként tűzték ki a községek népességmegtartó erejének fokozását s azt, hogy a kisebb községek fejlesztésére, a helyi önkormányzat visszaállítására nagyobb figyelmet fordítsanak. Azonban a gazdasági nehézségek következtében lényegesen csökkentek azok a pénzalapok, amelyeket településfejlesztésre lehetett fordítani.
Az életkörülmények különbségei
A különböző kategóriájú települések életkörülményei között különbségek lényeges társadalmi egyenlőtlenségeket jelentenek.

Jobb félni, mint megijedni...

Mármint attól, hogy a dolgozat egyetlen kérdésére sem tudja az ember a választ. És mi, diákok, félünk is. Ezért
találtuk fel a tanárok által "tiltott segédeszköz"-ként emlegetett puskát. Sokszor emlegetik, hogy az iskola
megöli a tanulók fantáziáját; lehet, hogy kivétel erősíti a szabályt, de ha a tanulás megkerüléséről van szó, ez az
állítás igencsak sántít. A diákok többsége rengeteg módszert ismer, és ezeket mindenki kedve és tehetsége
szerint alkalmazhatja. (Meg is teszik.)
A puskázás rendszerint az általános iskola felső tagozatában kezdődik, előtte viszonylag ritka, és a tanulók
inkább "divatból" puskáznak, mintsem azért, mert valóban semmit nem tudnak. (Kivételek persze mindig
vannak...)
Az általános iskolában legelterjedtebb módszerek: a padba, zsebbe, lap alá vagy tolltaróba rejtett cetlik,
papírdarabok, illetve a kézre vagy padra írt puska. Ezek készítése nagy körültekintést igényel. A szépreményű
és kreatív diák egy svájci órásmester precizitásával, és egy elefánt türelmével próbálja az anyag lényegét egy
mikrochip méretű fecnire viszonylag olvashatóan kiírni - több-kevesebb sikerrel...
Kézre puskát írni, úgy hogy olvasható legyen, csak tollal lehet, aminek nehezebb eltüntetni a nyomait, s így a
lebukás veszélye is nagyobb. (Persze nem árt, ha nem alkoholos filctollat használ az ember...) Padra ceruzával
célszerű írni, mert szükség esetén ez egyetlen mozdulattal olvashatatlanná maszatolható. E módszer
alkalmazásakor nagy segítséget nyújtanak a diákoknak a telefirkált, kidekorált padok - a feliratok, rajzok között
kevésbé tűnik fel egy-egy mondat, mint egy teljesen tiszta padon.
A középiskolások korosztályában a puskázást leginkább az időhiány miatt elmulasztott tanulás indokolja. A
technika fejlődésével és a diákok tájékozottabbá válásával a pukázás is fejlődik, korszerűbbé válik, noha a régi
módszerek is kiválóak. Egy számítógéppel szerkesztett A/4-es oldal meglepően apróra kicsinyíthető.
Szakértőnk szerint a hármas betűméret a legkisebb, amelyikkel még jól olvasható puskát lehet készíteni. (Ő
csak tudja...) Aki viszont nem szeret sok időt írással tölteni, az a könyvből kivágott szövegrészek helyett
manapság már inkább a fénymásolót válassza. Nemcsak másolásra és sokszorosításra, hanem kicsinyítésre
is alkalmas - különösen tematikus földrajzi térképeknél hasznos.
Főleg egyetemen, főiskolákon bevett módszer a dolgozat előre megírása, persze ennek is megvannak a maga
veszélyei - például, ha nem tudja az ember kicserélni az előre megírt dolgozatot a helyszíni munkával.
A tanárok véleménye a puskázásról nagyon eltérő, abban azonban mind egyetértenek, hogy a lebukott puskázó
büntetést érdemel - ha másért nem, hogy legközelebb ügyesebb legyen. Van, aki úgy vélekedik, hogy a mai
diákok nem tudnak puskázni; ők a maguk idejében ügyesebben csinálták. Van aki azt mondja, hogy csúnya
dolog, és akit elkap, azt négy évre megjegyzi magának, de hozzáteszi, hogy ha jól puskázik, hát csinálja...
Megint más azt mondja, hogy mindenki kipróbálja egyszer, aztán eldönti, hogy megéri-e neki
. Erre a diákok legjobban Murphy puskázási alaptörvényével felelhetnek:
Puskázni minden tanárnál lehet. Folyománya: Ha lehet, miért ne tegyük.

Propaganda

A tömegjelenségek a társadalom egészét vagy különböző területeit érintő jelenségek, melyek a mindennapi élet eseményeivel kapcsolatosak és nagyban befolyásolják az emberek viselkedését. Egyik fontos tömegjelenség a propaganda.
A propaganda szó (latin propagare = terjesztés) viszonylag új keletű, első dokumentált forrása 1622-ből való, mikor XV. Gergely pápa létrehozta a pápai propaganda intézményét, hogy rákényszerítse az embereket az egyházi tanok „önkéntes” követésére. Az 1880-as évek elején az Egyesült Államokban az egyetemeken különböző kurzusok indultak, ahol a meggyőzés fortélyait sajátíthatták el a hallgatók hirdetések, reklámfogások által különböző árucikkek eladása érdekében. A propaganda szó csupán a XX. század elején vált közhasználatúvá, mikor az első világháborúban alkalmazott meggyőzési módszerek szinonimájaként kezdték használni. Később a totalitárius politikai rendszerek meggyőzési stratégiáit is e szóval illették. A propaganda a tudatformálás, véleményalakítás hatékony eszköze. Célja elsősorban nem a tájékoztatás vagy a felvilágosítás, hanem a közvélemény elmozdítása valamely álláspont irányába. Tömeges befolyásolás, mely jelképeket használ fel, s alkalmazza a pszichológia eszközeit – napjainkban elsősorban a reklámok, hirdetések területén. Különböző elméletek születtek a fogyasztói magatartás, illetve a vásárlási motivációk kutatása során. A hirdetések hatására a fogyasztók termékvásárlását, az új információk be- ill. elfogadását tanulási folyamatnak nevezik.
Kurt Lewin ún. „field” elmélete szerint az emberi agy egy pszichológiai terület, melyet kogníciók alkotnak és amely pszichológiai környezetben működik. Ez a környezet magába foglalja a hiedelmeket, meggyőződéseket, attitűdöket, célokat és pszichológiai akadályokat. Eszerint a tanulás magába foglalja a kognitív újrarendezést, mely lehetővé teszi az új ismeretek beépülését a pszichológiai területbe.
A Gestalt-pszichológia állítása szerint a tanulás több, mint új szokások elsajátítása, ill. egyszerű inger-válasz kapcsolatok kifejezése. Szerintük a tanulási folyamat során az egyén felhasználja problémamegoldó képességét, éleslátó gondolkodását.
Krugman állítása szerint az agyféltekék működése nagyban meghatározza a tanulást. A bal agyfélteke ellenőrzi az analitikus gondolkodást, az olvasást, a nyelvtanulást és a logikát. A jobb agyfélteke a mentális és térbeli képek felfogásával és művészi dolgokkal foglalkozik. Krugman kísérletei alapján kijelenti, hogy a jobb agyfélteke megszűri az ingert, szelektálja az információkat a bal agyfélteke részletesebb tanulmányozása számára. A jobb agyfélteke hosszú ideig működhet elfáradás nélkül, azonban a bal agyféltekének szünetekre van szüksége a tanulás közben. EEG-mérésekkel vizsgálták a tv-reklámok hatékonyságát, melynek eredménye szerint azoknak a reklámoknak, amelyek nagyobb agyhullám-aktivitást váltottak ki, nagyobb az előhívási szintjük is.
Lutz továbbment a kísérletben, és megállapította, hogy a reklámok akkor a leghatékonyabbak, ha mindkét agyféltekét ingerlik – ezek az ún. interaktív image reklámok.
A hatvanas évek végén kialakult egy új elmélet, a kognitív megközelítés. Ennek lényege, hogy a befogadó a meggyőzési folyamat aktív résztvevője – eszerint az információ fogadása, a tanulás függ az egyéntől. A meggyőzés azon múlik, hogy a befogadó az üzenetet hogyan értelmezi, és milyen reakciót vált ki belőle. Az eredményes meggyőzési stratégia szerint azonban olyan gondolatokat, információkat kell közvetíteni a befogadó felé, melyek összhangban állnak az egyén nézeteivel – hiszen a pozitív érvek szinte mindig hatásosak a meggyőzésben. A reklámszakemberek leginkább ezt használják ki hirdetéseikben, s van néhány trükk, mely szinte mindig eléri célját:
• új, gyors, könnyű, javított, most, azonnal, meglepő, bemutatjuk – e szavak használata megnöveli a forgalmat.
• állatok, gyermekek, kisbabák, sexepil szerepeltetése esetén a termékek nagyobb hatásfokkal adhatóak el.
• a szupermarketekben leginkább a szemmagasságba, a polcrendszer szélére valamint a pénztárak közelében elhelyezett árucikkek fogynak.
• „csomag-ár” (azaz például kettőt egy áráért), ingyenes termékminta, bevezető ár, a termékkel egybecsomagolt ajándék esetén szintén megnő a forgalom.
Mivel az egyén információ-feldolgozó képessége korlátozott, így szinte gondolkodás nélkül fogad el ajánlatokat, érveket, csupán mert egyszerű eszközökkel juttatják el hozzá (pl.: termékek eladása érdekében a fent felsorolt technikákat alkalmazzák).
Napjainkban sokat hallhatunk a modern demokrácia alapdilemmájáról szóló véleményekről, melynek lényege az, hogy a vezetők, a kormányok a szabad vélemény-nyilvánítás, a különböző társadalmi csoportok közti hatékony eszmecseréről szónokolnak, ugyanakkor mivel az egyén kognitív energiáival (agymunkájával) takarékosan bánik, s a legegyszerűbb, legrövidebb utat választja döntéseihez; a leegyszerűsített meggyőzési taktikák formálják véleményét – végül olyan döntést hoz, melyet elvártak tőle.
Festinger fogalmazta meg a kognitív disszonancia elvét: „valahányszor az embernek olyan információja vagy véleménye van, mely önmagában véve arra kellene hogy késztesse, hogy ne kövessen el egy bizonyos tettet, ez az információ vagy vélemény disszonáns lesz egy olyan ténnyel, hogy ezt a tettet mégis elkövette.” Másképpen fogalmazva az egymással ellentétes tudattartalmok az agyban feszültség-érzetet eredményeznek. E feszültség megszüntethető, ha az egyén disszonáns tudattartalmai közül az egyiket úgy változtatja meg, hogy az összhangba kerüljön a másikkal. Ezen elmélet szerint tetteinket, cselekedeteinket, választásainkat utólag racionalizáljuk.
Sapir és Whorf létrehozták az ún. nyelvi relativitás elméletet, amely szerint a nyelv nemcsak eszköze a valóság leírásának, hanem feltételezhetően a különböző nyelveken beszélő emberek a világot is különbözőképpen látják. Kutatásai során arra a megállapításra jutottak, hogy a különböző nyelveken beszélő csoportok más megismerési világban is élnek. „A gondolatok megfogalmazása […] egy adott nyelvtan része, és különböző lehet az adott nyelvtanokban. […] A természetet fölszabdaljuk, s [olyan] fogalmakba szervezzük, melyek leírják jelentős mozzanatait” (B. L. Whorf). A hétköznapi életben számos példa akad a fent említett nyelv-kultúra-gondolkodás kapcsolatra. A volt szocialista országokban élők más jelentést tulajdonítanak a „demokrácia”, „szabadság”, „béke”, „emberi jogok”, stb. fogalmaknak, mint pl. a Nyugat-Európában élők.
A politikusok, a sajtó, a média kiválóan mutatja be, hogyan lehet a gondolkodást a nyelv segítségével manipulálni. A negatív érzelmi jelentésű fogalmakat olyan kifejezésekre cserélik fel, melyek nem váltanak ki az egyénből indulatokat, érzelmeket; közömbösen hatnak: hadügy – védelem, áremelés – árrendezés, propaganda – tájékoztatás, stb. A nyelvhasználat a gondolkodás politikai manipulációjára is felhasználható; a legismertebb példa a náci Németország propagandagépezete. A nyelv óriási mozgásteret biztosít, s ez fölhasználható a meggyőzési stratégiákban is. A szavak erejével azok, akik a tömegkommunikáció eszközeivel rendelkeznek meghatározzák, formálják a társadalmi környezetet, irányítják az egyén gondolatait és cselekedeteit. Hitler propaganda-miniszterének, Goebbels-nek félelmetes és elgondolkodtató állítása a szavak hatalmáról: „Kellő számú ismétléssel és lélektani szaktudással bebizonyíthatjuk az embereknek, hogy a négyszög, amit látnak, valójában egy kör. Mert mi a kör és mi a négyzet? Szavak. És a szavak addig gyúrhatóak, míg a dolgokat a kellő mértékben álcázzák”...
Egy érdekes kísérlet szemlélteti az egyén véleményének befolyásolhatóságát, ill. formálhatóságát. A kísérlet során egy többszörös autóbalesetről mutattak be egy filmet az alanyoknak, majd a vetítés után a csoportot kettéosztották, s mindegyik csoport egy kérdést kapott. Az első csoportnak azt a kérdést kellett megválaszolnia, hogy milyen sebességgel haladtak az autók, amikor egymásnak ütköztek. A másik csoport kérdésében az „ütköztek” szó helyett a „csapódtak” szót használták. Nos azok, akik a „csapódás” előtti sebességet becsülték, sokkal magasabb számokat mondtak, mint akik az „ütközés” előtti sebességet becsülték meg.
A tömegkommunikációban korunk legveszélyesebb eszközei a faktoidok. A faktoidok olyan állítások, melyekre nincsenek bizonyítékok, nincs valóságalapjuk. Nem csupán az egyén véleményét formálják, hanem teljesen félrevezetik őt. Otthon vagy munkahelyen rémhírnek, pletykának nevezik, a médiában rágalmazásnak, gyanúsítgatásnak, a bíróságon pedig elfogadhatatlan bizonyítéknak. A faktoidok legtöbbször ellenőrizhetetlenek, sőt az egyén nem is tesz lépéseket a valóság felkutatásához, ha a rémhírt vagy pletykát barátjától, vagy „szavahihető” embertől hallja. A „hírek” a sajtóban, rádióban, televízióban hallhatóak, olvashatóak, így azokat eleve elfogadja az ember, s szintén nem kutat az igazság után. A pletyka és a híresztelés még inkább felerősödhetnek, ha a tömegtájékoztatás is foglalkozik velük. A faktoidok kielégítik az egyén bizonyos szükségleteit, alátámaszthatja koncepcióit, sztereotípiáit, nem utolsó sorban pedig szórakoztatnak is. Azonban nem szabad elfeledni, hogy a faktoidok nagy mértékben alakítják a társadalmat, irányítják az egyén érdeklődését, s ennek megfelelően láttatják a világot.
Azonban nem csak a faktoidok vezethetik félre az egyént, hanem a kommunikátor hitelessége is. Az emberek gyakran elfogadják, szavahihetőnek tartják kíváló sportolók, ismert színészek, közkedvelt személyiségek kijelentéseit. A reklámokban, hirdetésekben gyakran találkozunk ismert személyiségekkel, akik valamilyen terméket kívánnak népszerűsíteni. Azáltal, hogy egy kedvelt tévéfilmsorozat sztárja fogorvos szerepet játszik, még nem jelenti azt, hogy valóban ért a fogászathoz; a fogkrém-reklámokban sokan mégis hitelesnek tartják állításait, hogy pl. a reklámozott fogpaszta napi használatával visszanyerhető a fogak fehérsége.
A médiában látható példaképek óriási hatással vannak az egyénekre. Az emberek gyakran viselkedésükkel is követni próbálják a sugallt mintákat, hogy pl. milyen a jó háziasszony, a sikeres üzletember, stb. A reklámok egyfajta életmforma-mintákat árasztanak magukból, így próbálván az embereket meggyőzni arról, hogy pl. egy sikeres üzletember elengedhetetlen kelléke a mobiltelefon, a pár kalóriás mentolos cukorka, a luxusautó, a kimeríthetetlen hitelkártya – hogy a fogyasztót az éppen reklámozott árucikkek megvásárlására ösztönözze. A politikusok hasonló módszert használnak népszerűségük megőrzése vagy éppen megszerzése céljából. Az ún. örömbrigád-effektus módszer szerint: „tégy úgy, mintha már mindenki a te híved volna”, azaz mikor a határozatlan szavazó azt látja, a szóban forgó jelöltet nagy tömeg ünnepli, a meggyőzés életbe lépett.
A reklámfogások sora szinte kimeríthetetlen. A propaganda eszközeit felhasználva szinte mindent el lehet adni – árucikket, politikai elveket, életstílust, vallási eszméket, stb. Az emberek becsaphatóak és félrevezethetőek; a médiákban a híreket cenzúrázzák, félinformációkat vagy álinformációkat közölnek. Az egyén számára nincs elegendő rendelkezésre álló idő, sőt sokszor mód sem arra, hogy minden információt ellenőrizhessen, amit a különböző tömegkommunikációs eszközök állítanak. A propaganda által az ember irányítva van. Azt veszi meg, illetve fogadja el, amit elétálaltak; hatva az érzelmeire, a gondolkodására, az egyéniségére.
„A tudás és a logika csak következtetések révén szerezhető meg. Sajnos azonban nem mindenki képes világos következtetésekre minden kérdéskörben, és aki nem, annak számára a meggyőzés művészetével közvetíthetjük az igazságot; így végül ők is helyes végkövetkeztetést vonhatnak le.” (Ariszotelész)

Felhasznált irodalom:
Hofmeister – Törőcsik: A fogyasztói magatartás
Pratkanis – Aronson: A rábeszélőgép
Dr. Szabó István: Bevezetés a szociálpszichológiába
Garai László: Emberi tőke mint potenciál
J. P. Forgas: A társas érintkezés pszichológiája