„E föld a lelkek temetője” – a művészsors tragikuma Ady lírájában

Ady a modern magyar irodalom első kiemelkedő alakja. Verseit formai és tartalmi újszerűség jellemzi : megszokottól eltérő észjárás, nyelv, ízlés és költői magatartásmód. Egész életében szenved a meg nem értettségtől. Az elmaradott Magyarországon sok igazságtalan kritika éri. Több versében is megjelenik a nemzetostorozó hangnem. Ezért sokan félreértik, hazafiatlansággal vádolják.
Az 1909-ben megjelent Új versek című kötet beköszöntője a Góg és Magóg fia vagyok én kezdetű vers. A művek ciklusokba rendezése és a bevezető, bemutatkozó vers is Boudelaire hatását tükrözik.
A mű ars poetica, témája a küldetés, az énszerep. Szimbólumokat használ : Góg és Magóg Istentől elhagyott, falakkal körülvett, elzárt nép. Reménytelen a kitörés. Verecke az ország keleti kapuja, Ady azonosul a magyarság történelmi sorsával. Ma azonban a nyugat a kapu : Dévény. Szabad-e behozni a nyugati irányzatokat? A betörni szó kifejezi, hogy a költőnek ellenállást kell legyőznie, nem fogadják el az „új idők új dalait”. Vazul Ady számára a lázadás, a bátorság jelképe. Ő „az új, az énekes Vazul”. Pusztaszeren volt az első országgyűlés, a maradiságot szimbolizálja. Akármit mondanak a konzervatívok,„mégis győztes, mégis új és magyar”.
A verset a kettősség, az új és a hagyományos szembeállítása jellemzi. Ady mindkét értéket képviseli. Hangneme dacos, indulatos és öntudatos. Küldetéses költőnek érzi magát.
Az Új vizeken járok című verse már önmagában is lázadás. Ady úgy mer írni, ahogy a többiek nem. Másságát, eltérő értékrendjét fejezi ki. A versben nagy szerepük van az ismétléseknek. Ady önmagát egy részeg evezősnek nevezi. Az ellenfelek meg had „röhögjenek”. Mindegy, hogy „szentlélek vagy a korcsma gőze”, csak egy a fontos, hogy ő más, ő valaki, ő „a Holnap hőse”.
A magyar Ugaron ciklus verseiben a reménytelenség dominál. Ezekben Ady nem eszményíti a tájat, pl. Petőfivel ellentétben sokkal erősebb a bíráló hangnem. A szimbólumokba áthajló metafórák nem a földrajzi helyet, hanem annak társadalmi, kulturális és erkölcsi tartalmát jelképezik. A költői én és a környezet feloldhatatlan ellentéte jelenik meg. Ezeket a verseit még a progresszív oldalról is nehezményezték.
A Hortobágy poétája a magyar művészsors tragédiáját mutatja be. A címben is megjelenő kontraszt a befejezésben teljesedik ki. Ady egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról. „Kúnfajta”, tehát magyar, de elüt a többiektől. Vágyai elé akadályok gördültek. F ogékony a szépségre, mindig újra és újra rácsodálkozik, de a benne megfogalmazódott dolgokat elpusztítja környezete. A világ más tájain „szent dalnok lett volna belőle“, de itt sorsa szükségszerű : „Eltemette rögtön a nótát.“ Vágyait elnyomja, alkalmazkodik a környezetéhez, „káromkodik”. Majd megpróbál nem tudomást venni a dolgokról, felszínesen csak „fütyörészik”. Érezhető az önirónia.
Hasonló ellentét áll A Tisza-parton című vers középpontjában is. Az első versszakban a Gangesz mentén kialakult fejlett kultúrát látjuk. Misztikus, izgalmas. Teret ad a művészi álmodozásoknak, idilli hely az érzékeny költőnek. A következő rész a Tisza-partot jeleníti meg. Elmaradottságot, durvaságot, szellemi sivárságot látunk. Ösztönösség, értetlenség, az álmok elfojtása jellemző erre a környékre. Értelmetlen, hiábavaló a költő ittléte.
A magyar Ugaron című vers szintén ellentétekre épül, de ezek nem két különböző helyet hasonlítanak össze, hanem a lehetőséget a valósággal. Az ős, buja, termékeny, szűzi földdel, a szent humusszal, a szerelmesen bódító virággal szemben ott áll az elvadult táj, a dudva, a muhar, az égig-nyúló giz-gazok. A második két versszak a költőről szól. Ez a durva környezet megfojtja. Tehetetlenség fejeződik ki benne.
A daloló Páris ciklus verseiben a kelet és nyugat között álló éles ellentétet látjuk. Egy párisi hajnalon című vers indításában Párizs jelenik meg. A napfény, a ragyogás városa. Ady ennek a „papja”, hírdetője. Szellemében itt van otthon. De helyzete kettős, ő „pogány pap”. Egy másik világból érkezett, valóságos hazája máshol van. „Szent Napkelet mártírja vagyok, Aki enyhülést Nyugaton keres.”A költő keltre születésének áldozata. Egyszerre jellemzi a taszítás és a kötődés : Gyűlöli az elmaradottságot, de megtagadni sem tudja, mert ide tartozik. Párizs elbűvöli, vonzza, de nem tud önfeledten boldog lenni, mert ott nincsenek gyökerei. Sehol sincs igazán otthon. Helyzete tragikus.
A Gare de l’Esten versben még jobban kiéleződnek az ellentétek. A Gare de l’Esten egy párizsi pályaudvar, a műben a hazainduláskor felmerülő gondolatok jelennek meg. Még Párizsban van, a „szép ámulások szent városában”, de hamarosan otthon lesz, a „naptalan Keleten”, „ahol megölnek”. De „nekem hazám”. „Visszakövetel a sorsom. S aztán meghalok, megölnek a daltalan szívek.” Hazáját vállalja, még akkor is, ha belepusztul. Nem választhat mást.
A magyar Messiások című vers Párizsból való hazatérése után pár nappal keletkezett. Egy magyar költő tipikus sorsát mutatja be. Társaiknál sokkal nagyobb áldozatot kell hozniuk, feladatuk sokkal nehezebb és fájdalmasabb. Ráadásul értelmetlen óriási áldozatuk, „mert semmit se tehettek”. A sok ismétlődés, a monotonitás is kifejezi a hiábavalóságot.

A Harc a Nagyúrral című vers a művészi sors egyik általánosabb problémájáról szól. A fiatal költő aranyat kér a disznófejű Nagyúrtól, hogy vágyait megvalósíthassa. Élni akar. De a hatalom, a pénz, a gazdagság más kezében van. Az ő álmuk „süket”, de fölényük nyílvánvaló. Alul marad az emberi, a humánumot képviselő.
Az úr Illésként elviszi mind kezdetű vers a művészsorsról szól. Ők érzékenyek, érzelemmel telik, kiválasztottak. A művészlét ezért felemelően szép. De sorsuk a meg nem értettség.„A Föld reájuk fölkacag.” Otthontalanok. Illéshez ellentétben nem érkeznek meg céljukhoz. A művészek sorsa a magány. Hasonló gondolat jelenik meg a Sem utódja, sem boldog őse kezdetű műben is. Ady kiválasztottnak, megközelíthetetlennek, felsőbbrendűnek érzi magát. Ezzel együtt jár a magány, amire gőgösen büszke, de szenved is tőle. „Szeretném, hogyha szeretnének”..Ady a művészsorsot tragikusan élte meg. Kálvinista gyökereiből fakadóan eleve elrendeltséget sejt, lát, érez minden keserűben, gyötrelmesben, lehúzóban. Saját életére az egész magyarság sorsát rávetíti. Mélységesen azonosul vele, szenved tőle, lázad ellene.

Ady Endre ÚJ VERSEK

Ezzel a kötettel berobbant a magyar irodalmi életbe, egyéni hangvitelt képvisel a kötet, tudatosan megszerkesztett alkotás.
A köteten négy ciklusra osztotta fel, a bevezető vers – Góg és Magóg fia vagyok….


I. Léda asszony zsoltárai (szerelmes versek).
II. Magyar ugaron (magyar valóság bemutatása).
III. A daloló Páris (magyar valóság ellentéte).
IV. Szűz Ormok vándora (eddig nem említett témák).



Góg és Magóg fia vagyok én …. 1906
Újfajta költői magatartást hirdet meg. Új élet hírnöke, messiás akar lenni, aki ráébreszti a magyarságot helyzetének kritikai önszemlé-letére. Hangja kihívó, dacos és ingerült. Ön-magát mindenkinél különbnek látja, mert azt gondolja, hogy benne a magyarságnak és a művésznek a legnevesebb vonásai egyesül-tek.
Küldetéstudat tragikus, mert a mártírságot elvállalja, mert hiába különb mindenkinél hi-ába elhivatott tisztában van küzdelmének re-ménytelenségével, mégis vállalja a harcot, ezt a dacos szembeállást „mégis”— morálnak nevezi Király István.

Lírai ars poetica (költői hitvallás) Saját illetve költészet feladata.
Párizsból hazatért költő vallomását tartalmazza hazájához fűződő viszonyáról és összefoglalja benne írói szándékait, kinyilatkoztatja a költői magatartását. Ha-zájához fűződő viszonya összetett, vállalja a sorsközösséget a magyarsággal, de úgy gondolja, hogy a nép pusztulásra ítélt. Szeretné megmenteni, nem tagadja meg a hagyományokat, de modernizálni szeretne. A tragikus küldetés tudat sugárzik. Az „új” kifejezés 6*fordul elő, nem a nemzeti hagyománynak a tagadását jelenti, mert a jövő fejlődését a múlt vállalásával együtt képzeli el. A „mégis” kifejezés 4*ismétlődik meg, a dacot, a meg nem alkuvást tükrözi, a küzdelem vállalását akkor is ha reménytelen.

A magyar messiások (Vér és arany 1907)
A vers többszólamú és ellentéteket hordoz magában. Az első szólamban azt fogalmazza meg, hogy reménytelen és céltalan dolog Mo-on messiásnak lenni, mert a magyar valóság minden megváltási szándékot halálra ítél. Formailag a vers ennek az ellentétét su-gallja. Az első vsz.ban a mély mghzók vannak túlsúlyban, a 2.ban a magasak, ezért ez derűsebb. A számhatározók túlzása és a messiás szó alanyként és állítmányként való szerepeltetése játékos hatást kölcsönöz.



SZERELMES VERSEK

Az új versek szerelmes ciklusa már a címében is kihívó, ugyanis Ady nyíltan vállalja szerelmi viszonyát egy férjes asszonnyal, akihez zsoltárokat ír mint egy Istenhez. Szerelmi életben is másfajta értékrendhez igazodott, mint az emberek többsége. Verseiben a szerelmet nem feltétlenül harmonikus érzésnek ábrázol-ja, hanem küzdelemnek.,elválások és egymásra találások sorozatának. Nála a szerelem nem boldog beteljesülés, hanem inkább feszültséggel teli érzés. Az öröm hangjai ritkán szólalnak meg, szerelem rszint tragikus színezeteket kap. Néha a szerelem önző volta is megjelenik „Mert engem szeretsz”. Ellentmondá-sos érzésnek ábrázolja, vágyik is Léda közelségére és fél is tőle.

Héja násza az avaron
Turbékoló galamb pár helyett ragadozó héja pár szerepel a versképben, ami sötét színével már komor hangulatot kelt. A szerelmi nászhoz nem a tavasz évsza-kát, hanem az elmúlást is magában hordozó avart rendeli. A szerelmi nászt bántó hanghatások kísérik. A szerelmesek a nyárból az őszbe, a boldogságból a boldogtalanságba tartanak. A gyorsuló rohanás vége a pusztulás. Az itt megjelenő szerelem leginkább fájdalmas, gyötrelmes érzés. A vers nem Ady és Léda kapcsolatáról szól, hanem a szerelmi érzésről általában, minden fajta szerelmi kötődés sorsáról: céltalan, hiábavaló, pusztulásra ítélt.

Lédával a bálban
Ugyanazt a szerelem felfogást tükrözi.

Elbocsátó szép üzenet (Magunk szerelme)
Ebben a versben nem vesz végleges búcsút Lédától. Gőgös és kegyetlen hangon köszön el Lédától. Nemcsak az asszonyt, hanem az egész szerelmet tagadja meg.

Őrizem a szemed (Halottak élén)
A Csinszkával való kapcsolata ihlette a verset, az öregedő ffi szerelmi vallomása. Hiányzik a nagy szenvedély, mely a Léda zsoltárban még meg volt. Legin-kább a harmónia utáni vágy hatja át a verset. Nép dalok egyszerűségére emlékeztet a nyelvezete (ütemhangsúlyosan is ritmizálható) Az 1. És a 3. Vsz két pár-huzamosan megszerkesztett mondata a nyugalmat és a békét két ember idilli kapcsolatát ábrázolja. Lelki kontaktus és egymásba kapcsolódás. Ez az idill töré-keny, ugyanis a 2. Vszban utalásszerűen megjelenik a háború rettenete a világ zűrzavara, ami fenyegeti, bizonytalanná teszi ezt a kapcsolatot. Az utolsó vsz. ezt a bizonytalanságot erősíti meg, mert hiába szegül szembe az élet zavarosságával, a harmónia akarása és a szeretet vágy, ha az egyén és a világ sorsa is bi-zonytalan.


A MAGYAR VALÓSÁG (UGAR VERSEK)

Az Új versek c. kötetben a 2. ciklus, „A magyar ugaron” foglalkozik ezzel a témával.

A magyar Ugaron Ugar szó jelentése  pihentetni hagyott földterület
Adynál az Ugar szó szimbólummá válik, a magyar valóság jelképe lesz, amiben benne rejlenek az értékek, de a gazok elnyomják azt. Mo. feudális maradvá-nyokkal terhelt, falusias jellegű lehetetlenné teszi a művészi létet, kultúrálatlan. A 20. Szd. Elejének magyar művészi létére jellemző a provincializmus (szűk látókörűség, helyi problémák túl becsülése, a nemzeti arányú kérdéseket szem elöl tévesztik). A vers nem csak egy konkrét tájat ábrázol, ugyanis ez a táj vízi-óvá válik, ugyanis a magyar valóság és a művészi lét viszonyát fogalmazza meg. A tájban benne rejlik a gazdagság lehetősége, de a műveletlenség mindezt el-takarja.

Valóság (gaz, dudva, muhar)  Vágyak (buja, szenthumusz, szűzi, virág)

Az 1. És a 2. Vszban a lírai én cselekvő, keserűen tiltakozik a műveletlenség ellen.
A 3. És a 4. Vszban már az ugar válik cselekvővé, a lírai ént közre fogják a gazok, megakadályozzák a kibontakozásban, sorsa reménytelennek látszik.

Metonímikus kapcsolaton alapuló szimbólum az ugar.

A Hortobágy poétája
A Hortobágy a magyar valóság szimbóluma. A poéta kif. A művészi létre utal, ebben a versben 3. Személyre távolítja el a művészt magától. Ennek a versnek is a témája a magyar művész sorsa a magyar valóságban. Ez a művész külsőleg és belsőleg is különbözik a többiektől kifinomult lelkű érzékeny ember. A kör-nyezetét viszont a “Csorda” kifejezése jellemzi, ugyanis nem csak a táj, hanem a társak is lehetetlenné teszik a művészi kibontakozást. A “ lelkét” és a “ lele-gelték” szavak rímeltetése a művész keserű tragédiáját mutatják, és azt, hogy ez a környezet csak állati, vegetatív reakciókra képes, különös tragikumot köl-csönöz a művész sorsának. Hiába hivatott többre ez a költő – “nagyszerű” “szent dalnok” “alkonyatok és délibábok megfogták százszor is a lelkét.” – Sorsa az lesz, hogy idomulnia kell a környezetéhez, erre utal a káromkodott, fütyörészett szó.


DALOLÓ PÁRIS

Az új versek c. kötet 3. Ciklusa, az „ugar”-versek ellentéteként szerepel. Páris-i szimbólum minden értéket magában sűrít, ellentéte mindannak amit Ady itthon talált, a művészetek, a fény és a kultúra szimbóluma, vagyis Párizs képét idealizálja.

A Gare de l’Esten /a Keleti pályaudvaron / Vershelyzet: a lírai Én a fény városából hazaindul szülőföldjére, ezt a lelki állapotot érzékelteti a költemény.

A lírai Én viszonya Párizshoz ambivalens (ellentétes), szívesen maradna a művészet városában, de mégis nagyobb a hazához való kötődése. Párizst idealizálja „szép álmok szent városa” kifejezéssel, a magyar valóságot pedig „daltalan táj”-ként írja le. Nem csak a magyar valóságot kritizálja, tisztában van Párizs árnyoldalaival is.

Páris az én Bakonyom (Vér és Arany)
Páris sűrűje úgy rejti el a lírai Én-t, mint hajdanán a betyárokat bújtatta a Bakony. A két különböző táj azonosításában szintén ambivalens érzéseket fedezhe-tünk fel, hisz kötődik is a magyar tájhoz, emiatt fáj a fenyegetettség, de az, hogy Párizs a Bakonnyal azonosítja mégis azt jelenti, hogy igazából nem képes el-szakadni szülőhazájától.


SZŰZ ORMOK VÁNDORA
Új versek 4. ciklusa


Én menyasszonyom
Már megjelent az előző kötetben is Fantom címmel.
Új szerelem felfogását fejti ki benne, szakít a hagyományokkal, azt mondja, hogy az egy-máshoz tartozás a lapja egymás kölcsönös vállalás függetlenül minden külsőségtől, a testi szerelmet is a szerelem részének tekinti.

Harc a nagyúrral /úrversek /
A „pénz”-versek önálló ciklust a Vér és arany kötetben kapnak „Mi Urunk: A Pénz” címmel. A vers drámai párbeszédszerű mo-nológ, ami a balladákhoz válik hasonlóvá, a kezdésben található ismétlések és a tragédiát sejtető befejezés miatt is. A vers látomás, kiszolgáltatott keserű lírai én és egy ember ellenes szörny harca. A lírai én az életéért a szörny az ember elpusztításáért küzd. Nem csak egy egyszerű képről van szó, hanem a látomás az életet, mint harcot ábrázolja. A küzdelem mitikus méretűvé válik az élet és a halál határán folyik, az idő meghatározása is „alkony” ezt a határ helyzetet erősíti. Az arany a lehetőségek jelképe, melynek se-gítségével, a lírai én megvalósíthatja önmagát. Ennek elérésére először kedveskedik, felajánlja tehetségét, hízeleg és könyörög, de megalázkodása reménytelen, harcuk időtlenné válik, a lírai én elbukását sejteti.
Kocsi-út az éjszakában 1909 ??????



VILÁGHÁBORÚS KÖLTÉSZETE

Az I. világháború kitörésével Ady költészete is megváltozik, már 1908-tól válságot tükröznek kötetei, és ez a válság, most még jobban mélyül.
– a végső pusztulás réme is megjelenik költeményeiben, a remény hangjai alig-alig szólalnak meg.
– költői motívumai és magatartása is megváltozik, az eddig értékként megjelent holnap bizonytalanná válik, és az eddig értéktelennek tűnő tegnap az értékek hordozójává válik. A költő azt tekinti feladatának, hogy a tegnap értékeit megőrizze és átmentse a jövő számára.
– féltette a magyarságot, értelmetlennek tartotta a háborút, tiltakozott annak értelmetlensége ellen, és a nemzetostorozó hangot a szánalom, a sajnálat váltja fel.


Emlékezés egy nyár éjszakára 1917
– A lírai ÉN a háború kitörésének éjszakájára emlékezik vissza, (azért válik fontossá ez a sorsdöntő pillanat, mert ekkor veszi kezdetét a háború totális jelle-ge, és valóban felrémlik a végső pusztulás lehetősége).

1-15. sor: - Általános képpel indul, a földet és az eget is magában foglalja a világvége látomása.
– Az égen és földön játszódó események az apokalipszis hangulatát erősítik fel, a mozgások fentről lefelé irányulnak és negatív élményeket hordoznak.
– A továbbiakban beszűkül a látomás a falusi hétköznapokra, a falusi idill semmivé foszlásról tanúskodnak a felsorolt baljós események.
16-38. sor: - Az ember megváltozását mutatja be.
– Az erkölcsi értékek visszájára fordulnak a világban, az értéktelen és a rossz válik uralkodóvá.
– Az eddig elfojtott barbárság, vadság tör a felszínre, az ember erkölcsileg kicsivé válik.
– A háború a világ metaforája lesz, „véres szörnyű lakodalom lesz”.
– Az értelmetlenség eluralkodását a részeg „gondolat” metaforával érzékelteti, ugyanis a gondolkodás volt az ami emberré tette az embert, most ez is el-veszni látszik.
39-48. sor: - A költemény gondolati tere a lírai Én lelkében végbemenő változásokra szűkül le.
– Azóta sem tud megszabadulni ennek a éjszakának a nyomasztó emlékétől, bénán megváltást remélve vár.

A mű azt érzékelteti, hogy a világ kettészakad eme bizonyos éjszaka előtti és utáni időszakra, valami végérvényesen megváltozott, ezt mutatja, hogy a műben 12* szerepel az elmúlást, a befejezettséget jelző „volt” létige.
– Az ebből adódó zaklatott lelkiállapotot nem csak a gondolati tartalom, de a formai is alátámasztja.
– Szabálytalan sorhosszúság.
– Szabálytalanul visszatérő refrén, melyben a „különös” kifejezést még ismétléssel is hangsúlyozza.
– Kezdetben megfigyelt megfigyelhető a sorok végeinek összecsengése, de ez egyre ritkábbá válik.

Az eltévedt lovas 1914
Ez a vers sem közvetlenül a háborút jeleníti meg, hanem azokat a szörnyűségeket melyeket az feltámaszt az emberben. A mű látomása az emberiség világmé-retű katasztrófáját érzékelteti.


– A vers központi alakja az eltévedt lovas.
– Az Ő alakja felidézi az európai kultúrában a sorsa értelmét kereső vándor jelentés tartalmát.
– Az eltévedt lovas az emberiség útvesztésének megszemélyesítője.
– Az út az élet metaforája, tehát a lovas az életben tévedt el, tért le a járható útról.
– Mindenképen magában foglalja azt a jelentést, hogy az emberiségre katasztrófa vár.
– A ló motívum az emberiség mellett a magyar nép képét is asszociálja az olvasóban.
– A látvány kísérteties jellegű, hisz a lovas alakja csupán akusztikai elemek hatására idéződik fel.
– Jellemző rá az örökös soha célba nem érő ügetés, aki számára a jövő idősíkja nem jelenik meg, csupán a múlt és a jelen. Az első versszak megismétlődése a vers végén időtlenné teszi a bolyongást.
– A helyszín vizuálisan is megjelenik, ez lehet konkrét táj is, de a képzelet időtlen tája, ahol a civilizáció előtti ember elleniség támad fel úgy, mint ahogy az emberi lélekben nem csak a félelem és a szorongás jelenik meg, hanem a pusztító ösztönök is a felszínre törnek.
– A megjelenített időszak az elmúlás szörnyűségét idézi fel, hiszen hideg, nyirkos, ködös novemberről van szó.
– Az egész szimbolikus kép a pusztulást sejteti, az emberiség pusztulásának lehetőségét.
– A vers úgy kapcsolódik a V.H. szörnyűségeihez, hogy ebben a történelmi korban az ember elveszti az emberségét, ezáltal saját pusztulása sejlik fel

Ady Endre világháborús költészete

1914. júliusában olyasmi történt, ami az addigi világot és rendet alapjaiban rengette meg. Olyan háború kezdődött, ahol az emberi élet értéke nullára csökkent, ahol a becsületnek és lovagiasságnak immár semmi keresnivalója nem volt. A legszomorúbb mégis az, hogy ezt az embertelenséget emberek milliói éltették, rajongtak érte, és támogatták minden erejükkel. Kevesen voltak azok, akik észrevették a nemesnek és szentnek mondott háború mögötti valódi borzalmakat és pusztulást. Az emberiség közel járt ahhoz, hogy kiirtsa önmagát, és olyan folyamatot indított el, hogy az ember állandóan retteghessen ettől a kiirtástól. Ady észrevette ezt. Ady ragaszkodott a régi rendhez, rettegett, és féltette népét, a tébolyban meg tudott maradni gondolkodó embernek. Nem nézhette tétlenül a rémségeket, de tudta, hogy fegyverrel és harccal nem lehet békét hozni, ezért elkerülve a hadsereget, tollat ragadott és írt.
Petőfi lángoszlopnak vélte a költőt, lángoszlopnak, ami vezeti népét keresztül mindenen. Adynak meg kellett felelnie ennek. Ő is népére gondolt, és megpróbálta kivezetni a zűrzavarból. De a világ addigra megváltozott. A költő nem lehetett már lángoszlop, a hatalmi politikába nem szólhatott bele senki. Lángoszlop helyett pislákoló lángnyelvecske lett Adyból, akire kevesen figyeltek fel, kevesen értették meg a háború valódi énjét. Hiába próbált meg mindent, hiába közölte folyamatosan verseit a Nyugat, kevesen vették észre a versek jelentőségét, és a közeledő katasztrófát. Ady nem tudta ezt kiheverni, jelentősen belejátszhatott halálába, úgy járt, mint Kasszandra, a trójai jósnő.
Miután összeházasodott Csinszkával, Ady Csucsára költözött, Csinszka családi örökségébe. Csucsán a kastély, amiben laktak, egy domb tetején állt, nagyszerű rálátással a vasútra, arra, amin nap mint-nap száguldoztak a katonavonatok, szállítva az ember- és hadianyagot, az élelmet és egyéb utánpótlást a frontra. A kastélyból láthatta, amint a román csapatok elözönlik Erdélyt (1916), de nem változott meg véleménye a háborúról, amikor három hónappal később a Monarchia csapatai már Bukarestben voltak, és letörték a teljes román haderőt. Ez nagyon jellemző Adyra, kezdetétől elítélte a háborút és látta benne a világégést, még akkor is mikor a Központi hatalmak sikert sikerre arattak. Elítélte a vérontást és annak szentesítését. Megpróbált ember maradni az embertelenségben, magyarnak, az űzött magyarságban. Kérdés, hogy ez lehetséges volt-e.
"Emberség és jóság csak szavak
S a meghatott, a megrémült világ nincs sehol
S fáj, hogy vagyok
S fáj, hogy nem lehetek büszke arra,
Hogy ember vagyok."
Ady első világháborús verse Az eltévedt lovas, 1914 augusztusában írta, nem sokkal a háború kitörése után. Ekkorra már világossá vált a német Schliffen-terv, a villámháború kudarca. Ady rögtön észrevette, hogy nagy bajban van a világ, eltévelyedett és nem fog visszatalálni. Az eltévedt lovas nagyon sokszínű költemény, nem konkrét, többféleképpen is értelmezhető, rejtélyesség és titokzatosság jellemzi. Egy szóval sem említi a háborút, csak az emberiség eltévelyedéséről szól. Az első fontos kérdés, hogy ki is ez az eltévedt lovas. Lehet Magyarország szimbóluma, az egész emberiség szimbóluma, vagy akár a magára maradó egyén szimbóluma. Lehet az emberiség szimbóluma, hiszen a világháborúban eltévedt az egész emberiség. Minden ország éltette a háborút, és mindegyik azt hitte, pár hónap alatt könnyen megnyerheti azt. Lehet az egyén szimbóluma, azé az egyéné, aki a borzalomban és a káoszban egyedül találja magát.
De szerintem legjobban Magyarország illik a képbe. Aki ismeri Adyt, tudhatja, hogy mennyire hazafi volt, és ezt hogyan fejezte ki, amiért sokat támadták. Ady mindig ostorozta verseiben az országot, tükröt tartott elé, és kritikáival próbálta ráébreszteni népét arra, hogy ez itt még nem a Kánaán. Híve volt a fejlődésnek, amin elindult az ország, aztán ezt a fejlődést megtörte a háború. Hogy mi az eltévedés? Az Értelmező Szótár szerint: Valahol utat, irányt téveszt, és nem találja a helyes utat, irányt. Ez teljes mértékben igaz Magyarországra. A kiegyezés után megszűntek a külpolitikai gondok, a gazdaság rohamos fejlődésnek indult. Elkezdett önállósodni az ország, lett végre saját honvédsége, tőke áramlott be, és a fejlődés gyorsabb volt, mint bárhol Nyugat-Európában. Lassan a Monarchián belüli vezetés kezdett áttolódni Magyarországra, mert észrevették, hogy ezt a fejlődést folytatva pár évtizeden belül a gazdasági jólét elérheti az Egyesült Államokét. Ez volt a helyes út. A megbékélés, és a koncentráció a fejlődésre. A nemzetiségekkel megbékélt az ország, a lázongások megszűntek. Aztán a helyes útról kezdett letérni Magyarország. Megjelentek azok a nacionalista eszmék, amik veszélybe sodorták az országot, a megbékélés helyett inkább a viszályszítást választották. A nemzetiségek ismét ellenségnek tekintették azt az országot, ami enni adott nekik. Ady rettegett ettől. De nem tehetett semmi többet, minthogy megírta Az eltévedt lovast. Sajnos túl későn.
Az első dolog, amit észrevehetünk, hogy az első és a kilencedik versszak majdnem teljesen megegyezik. "Eltévedt, hajdani lovas" és "Hajdani, eltévedt lovas" jelenik meg. Ennek nagyon nagy jelentősége van. A vers elején a lovas még él, csak eltévedt, a végén már múlt időben beszél róla a költő, vagyis a lovas meghalt. Ady szörnyű jövőképet jelenített meg, ami majdnem be is igazolódott 1920-ban. A látvány soha nem tárul fel, csupán hangokat hallani ("Vak ügetését hallani"), Ady szándékosan a környezetre irányítja a figyelmet, és az jut eszünkbe, hogy állandóan üget a lovas; de vajon merre? A légkör, amit a költő megjelenít, nyomasztó. Köd van, bozótosban járunk, hideg van, ősz majd később november. Ady korábbi költészetében is az ősz a halált jelképezte, itt sincs ez máshogy, habár nem utal a halálra konkrétan, ami egy szimbolista verstől nem is várható el. A ködben semmi sem látszik, és a hangok is csupán titokzatos hangfoszlányok. A köd is többet jelent az alacsonyan lévő nagy páratartalomnál. Ez a köd "múlt századok köde". Megjelennek a régi emlékek, babonák, a régi hiedelmek rémei és szörnyei, akik hatalmukba kerítik a környezetet. A régi félelmek újra elhatalmasodnak az embereken. Sőt, már csak ők vannak, a szellemek, a rémek. Hová tűntek akkor az emberek, nem is találkozunk velük, csak a kísértetekkel.
"Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök / Csupa erdők és nádasok, / Csupa hajdani eszelősök" Már csak ők maradtak. Ezt Ady fantasztikusan fokozza a "csupa" szóval, ezzel együtt fokozódik a szorongás és a félelem. A vers sugallja, hogy a kiút megtalálása az egyetlen esély a szabadulásra, de ez szinte lehetetlen, hisz nincsenek jelzések, táblák, a lovas teljesen magára hagyatott. "Hajdani, eltévedt utas / Vág neki új hináru utnak, / De nincsen fény, nincs lámpa-láng / És hírük sincsen a faluknak." Adyban felmerül a kérdés, hogy valaha kitalálhat-e az ország, a lovas a bozótosból, vissza tud-e térni a helyes útra.
Egy másik nagyon fontos háborús vers, az Ember az embertelenségben, később íródott, a háború közepén, 1916 szeptemberében. Ekkor a Központi hatalmak minden fronton sikereket arattak, a keleti fronton visszaszorították az oroszokat, nyugaton a helyzet változatlan, a szembenálló felek beásták magukat, de a harcok még mindig Franciaország területén zajlottak, és angol segítséggel sem sikerült kiűzni a német hadsereget. Magyarországon teljes az elégedettség, de egyre többen veszik észre a háború valódiságát. Egyre több hadirokkant, súlyos sebesült érkezik haza a frontról, az utcákat ellepik a féllábú, félkarú kiszolgált katonák. A folyamatos győzelmek ellenére még mindig nem látható a fény az alagút végén. Ady még kétségbeesettebben ír, mint Az eltévedt lovasban. Ebben a versben már konkrétan beszél a háborúról és a hozzátartozó elemekről (puskatus, tiport országút, bekvártélyoz). A vers egy jajkiáltásnak tűnik, ami figyelmeztetni próbál, hogy kapaszkodjunk meg valamiben, saját emberségünkben. Az első versszak (és a hetedik) a háború borzalmai sokkolásáról beszél, arról, hogy miként érik a költőt a hírek, és az egész háború. Hangsúlyossá teszi Ady a téboly szót azzal, hogy nagy kezdőbetűvel írja, és ezzel tudomásunkra adja, hogy a téboly milyen jellemző volt az egész időszakra, hogy szinte nem maradt normális ember, mindenki kicsit megbolondult a rémségekbe, még az is, aki nem harcolt, akinek nem kellett gyilkolnia. Móricz Szegény emberek című novellája arról szól, hogy a frontról hazatért katona mennyire nem tud visszailleszkedni a hétköznapi életbe, hogy otthon is az ellenségeket keresi, a jól védhető pontokat, a hídfőket. Elbeszéli, hogy mennyire megbolondul az ember a háborúban, hogy elveszti minden méltóságát, mindent, amire azt mondjuk: ember. Ady versében nem csak a harcoló katonák bolondulnak meg, hanem mindenki, hiszen ezt a rémséget nem lehet ép ésszel felfogni. Ezért próbál segíteni, hogy maradjunk emberek. Erre buzdít, és buzdítja magát a második versszakban, hogy ki tudjon állni újra az igazi értékek mellett.
"És most mégis, indulj föl, erőm,"
Nem számít már neki, hogy mi történik, hogy mi van ("Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? / Mindegy, indulj csak vakmerőn"), már csak a küldetés lebeg szemei előtt. A következő versben mondja ki a szentenciát. "Újból élő és makacs halott", amely feltámad a szent eszmék felmutatásáért, és sosem felejti a háború szörnyűségeit, a rémségeket, a puskatusokat. A negyedik versszakban megjelenik a valóság, az életkép, amiben a költő élt, és ahogy ő látta a háborút. Megjelenik a csucsai kastély, ahonnan Ady a háború egy részének szemtanúja volt. A következő versszak magáról szól. Arról, hogy nem jókedvében harcol eszméiért és az igaz értékekért, hanem mert a pusztulásra törő világ erre kényszeríti, mert nincs más, aki szívében őrizné az ellopott kincseket, az emberségességet. A hatodik versszakban felerősödik a jövő féltése (Adynál szintén nagy kezdőbetűvel, a megszemélyesítéssel érzékelteti, hogy mennyire is félti). Aztán eszébe jut ismét az, amiről az első versszakban szólt már, a felejthetetlen háború okozta sokk, a szenvedés, a kín. Talán felmerül a költőben, hogy érdemes-e folytatni a küzdelmet, érdemes-e küzdeni tovább a téboly ellen. Aztán az utolsó versszakban válaszol erre. Ismét él, és kiált másokért, mert úgy véli érdemes, talán megmenthet még valamit. Újra kikiáltja a nagy feladatot: "Ember az embertelenségben."
1918-ban az antant csapatai sorra kezdtek felülemelkedni a harcmezőkön. Gazdaságuk jobban bírta az anyagháborút, és képes volt a háború végén is kispihent, friss katonákat a frontra küldeni, az utánpótlás sem akadozott. A háború már teljesen megszokottá vált. Az emberek belefásultak a háborúba, nem vártak már tőle sem jót, sem rosszat. A már négy éve tartó állandó rettegés, a halál közeli élmények, és a borzalmak látványa megkeményítette a civil lakosság lelkét, nem tudtak már meglepődni, sem megcsömörleni. Ady erről ír a Krónikás ének 1918-ból című versében. Ez a végső állomása világháborús költészetének, s ez egyik utolsó verse is. Adyban kiteljesült a kétségbeesés, már ő sem hitt ekkorra semmiben. Lemondóan írta meg ezt a versét, értetlenül állva a történések sora előtt. A krónikás ének egy XVI. századi műfaj, a törökdúlás idején született sok ilyen, és a végvári harcok kegyetlenkedéseiről és borzalmairól adtak hírt. Ez elevenedett meg újra az első világháborúban. Ady szándékosan szerkesztette versét úgy, hogy az hasonlítson a XVI. századi műfajra. A versforma megegyezik a régivel, a rímképlet is hasonló, így a vers hangulata is jól beleillik a letűnt korba. Schöpflin Aladár szerint: "A háború szörnyű, fáradt unalmát nem lehet félelmetesebben kifejezni, mint a rímeknek ezzel a zuhogó egyhangú kattogásával, amely egy pillanatban zökken egyet, rémeset, ijesztőt."
A versben ötször fordul elő a 'jaj' indulatszó. Ez hűen tükrözi azt a lelkiállapotot, amiben a költő írhatta versét. Az 'ölnek' szó négyszer olvasható két versszakban, ráadásul a rím ezzel a szóval furán jön ki, nem passzol teljesen, a költő mégis benne hagyta, nyilván nem véletlenül. Ezzel jelzi a költő azt az elgépiesedést, ami az ölést jelenti az emberek számára (ez szintén megjelenik Móricz: Szegény emberek c. novellájában), az emberség már teljesen kihalt az emberekből, s Ady szerint ezzel teljesen eltörpülnek, lesüllyednek, még az állatokénál is alacsonyabb szintre ("vadakká törpültek"). Hogy milyen mindennapossá vált a halál, azt onnan láthatjuk, hogy már a kövér varjak is unják a hullát, régóta eszik már, és mindig van elég. A költő kétségbeesett, megrémült, nem a borzalmakon, nem az emberek elvadultságán, nem a varjakon, ezeket már ő is megszokta, hanem azon, hogy az emberek már meg sem csömörlenek. Ő fél ettől az egykedvűségtől, fél a nihiltől.
Ady egyik utolsó verse ez, nem sokkal megírása után meghalt. Nem ilyen halált kívánt magának, nem ilyet, hogy lássa beigazolódni baljóslatait. De látnia kellett, végig kellett néznie, és azt a szörnyű büntetést is, ami a háború után érte az országot. Nem tudom mennyire tudta ezt elviselni, de valószínűleg belejátszott a halálába.
Ady világháborús költészete számomra a legérdekesebb. Nagyon nagy téma ez, sok mindenről nem szóltam. Írhattam volna még az Emlékezés egy nyár-éjszakára című versről, a Mag hó alatt -ról, a Halottak élén -ről, és sok másik versről, de szerintem ez a három vers, amit kiválasztottam, tükrözi legjobban a költő egész hitvallását, gondolkodását a háborúról. Ez a három vers mutatja be jól, miként változott Ady, amint változott a háború, az emberiség, az egész világ. Ezek tükrében elfogadhatóbbá válik az az ésszerűtlen és felelőtlen párkapcsolat, ami Ady és Csinszka között volt. Miután megértettük a költő lelkét a háborús verseiből, elfogadhatóvá válik ez a mérhetetlen ragaszkodás a nála jóval fiatalabb lányhoz, a kapaszkodás a szakadék szélébe, hogy megmaradhasson az, ami volt, hogy ne vesszen el a téboly forgatagában.

Ady Endre világháborús költészete

1914. júliusában olyasmi történt, ami az addigi világot és rendet alapjaiban rengette meg. Olyan háború kezdődött, ahol az emberi élet értéke nullára csökkent, ahol a becsületnek és lovagiasságnak immár semmi keresnivalója nem volt. A legszomorúbb mégis az, hogy ezt az embertelenséget emberek milliói éltették, rajongtak érte, és támogatták minden erejükkel. Kevesen voltak azok, akik észrevették a nemesnek és szentnek mondott háború mögötti valódi borzalmakat és pusztulást. Az emberiség közel járt ahhoz, hogy kiirtsa önmagát, és olyan folyamatot indított el, hogy az ember állandóan retteghessen ettől a kiirtástól. Ady észrevette ezt. Ady ragaszkodott a régi rendhez, rettegett, és féltette népét, a tébolyban meg tudott maradni gondolkodó embernek. Nem nézhette tétlenül a rémségeket, de tudta, hogy fegyverrel és harccal nem lehet békét hozni, ezért elkerülve a hadsereget, tollat ragadott és írt.
Petőfi lángoszlopnak vélte a költőt, lángoszlopnak, ami vezeti népét keresztül mindenen. Adynak meg kellett felelnie ennek. Ő is népére gondolt, és megpróbálta kivezetni a zűrzavarból. De a világ addigra megváltozott. A költő nem lehetett már lángoszlop, a hatalmi politikába nem szólhatott bele senki. Lángoszlop helyett pislákoló lángnyelvecske lett Adyból, akire kevesen figyeltek fel, kevesen értették meg a háború valódi énjét. Hiába próbált meg mindent, hiába közölte folyamatosan verseit a Nyugat, kevesen vették észre a versek jelentőségét, és a közeledő katasztrófát. Ady nem tudta ezt kiheverni, jelentősen belejátszhatott halálába, úgy járt, mint Kasszandra, a trójai jósnő.
Miután összeházasodott Csinszkával, Ady Csucsára költözött, Csinszka családi örökségébe. Csucsán a kastély, amiben laktak, egy domb tetején állt, nagyszerű rálátással a vasútra, arra, amin nap mint-nap száguldoztak a katonavonatok, szállítva az ember- és hadianyagot, az élelmet és egyéb utánpótlást a frontra. A kastélyból láthatta, amint a román csapatok elözönlik Erdélyt (1916), de nem változott meg véleménye a háborúról, amikor három hónappal később a Monarchia csapatai már Bukarestben voltak, és letörték a teljes román haderőt. Ez nagyon jellemző Adyra, kezdetétől elítélte a háborút és látta benne a világégést, még akkor is mikor a Központi hatalmak sikert sikerre arattak. Elítélte a vérontást és annak szentesítését. Megpróbált ember maradni az embertelenségben, magyarnak, az űzött magyarságban. Kérdés, hogy ez lehetséges volt-e.
"Emberség és jóság csak szavak
S a meghatott, a megrémült világ nincs sehol
S fáj, hogy vagyok
S fáj, hogy nem lehetek büszke arra,
Hogy ember vagyok."
Ady első világháborús verse Az eltévedt lovas, 1914 augusztusában írta, nem sokkal a háború kitörése után. Ekkorra már világossá vált a német Schliffen-terv, a villámháború kudarca. Ady rögtön észrevette, hogy nagy bajban van a világ, eltévelyedett és nem fog visszatalálni. Az eltévedt lovas nagyon sokszínű költemény, nem konkrét, többféleképpen is értelmezhető, rejtélyesség és titokzatosság jellemzi. Egy szóval sem említi a háborút, csak az emberiség eltévelyedéséről szól. Az első fontos kérdés, hogy ki is ez az eltévedt lovas. Lehet Magyarország szimbóluma, az egész emberiség szimbóluma, vagy akár a magára maradó egyén szimbóluma. Lehet az emberiség szimbóluma, hiszen a világháborúban eltévedt az egész emberiség. Minden ország éltette a háborút, és mindegyik azt hitte, pár hónap alatt könnyen megnyerheti azt. Lehet az egyén szimbóluma, azé az egyéné, aki a borzalomban és a káoszban egyedül találja magát.
De szerintem legjobban Magyarország illik a képbe. Aki ismeri Adyt, tudhatja, hogy mennyire hazafi volt, és ezt hogyan fejezte ki, amiért sokat támadták. Ady mindig ostorozta verseiben az országot, tükröt tartott elé, és kritikáival próbálta ráébreszteni népét arra, hogy ez itt még nem a Kánaán. Híve volt a fejlődésnek, amin elindult az ország, aztán ezt a fejlődést megtörte a háború. Hogy mi az eltévedés? Az Értelmező Szótár szerint: Valahol utat, irányt téveszt, és nem találja a helyes utat, irányt. Ez teljes mértékben igaz Magyarországra. A kiegyezés után megszűntek a külpolitikai gondok, a gazdaság rohamos fejlődésnek indult. Elkezdett önállósodni az ország, lett végre saját honvédsége, tőke áramlott be, és a fejlődés gyorsabb volt, mint bárhol Nyugat-Európában. Lassan a Monarchián belüli vezetés kezdett áttolódni Magyarországra, mert észrevették, hogy ezt a fejlődést folytatva pár évtizeden belül a gazdasági jólét elérheti az Egyesült Államokét. Ez volt a helyes út. A megbékélés, és a koncentráció a fejlődésre. A nemzetiségekkel megbékélt az ország, a lázongások megszűntek. Aztán a helyes útról kezdett letérni Magyarország. Megjelentek azok a nacionalista eszmék, amik veszélybe sodorták az országot, a megbékélés helyett inkább a viszályszítást választották. A nemzetiségek ismét ellenségnek tekintették azt az országot, ami enni adott nekik. Ady rettegett ettől. De nem tehetett semmi többet, minthogy megírta Az eltévedt lovast. Sajnos túl későn.
Az első dolog, amit észrevehetünk, hogy az első és a kilencedik versszak majdnem teljesen megegyezik. "Eltévedt, hajdani lovas" és "Hajdani, eltévedt lovas" jelenik meg. Ennek nagyon nagy jelentősége van. A vers elején a lovas még él, csak eltévedt, a végén már múlt időben beszél róla a költő, vagyis a lovas meghalt. Ady szörnyű jövőképet jelenített meg, ami majdnem be is igazolódott 1920-ban. A látvány soha nem tárul fel, csupán hangokat hallani ("Vak ügetését hallani"), Ady szándékosan a környezetre irányítja a figyelmet, és az jut eszünkbe, hogy állandóan üget a lovas; de vajon merre? A légkör, amit a költő megjelenít, nyomasztó. Köd van, bozótosban járunk, hideg van, ősz majd később november. Ady korábbi költészetében is az ősz a halált jelképezte, itt sincs ez máshogy, habár nem utal a halálra konkrétan, ami egy szimbolista verstől nem is várható el. A ködben semmi sem látszik, és a hangok is csupán titokzatos hangfoszlányok. A köd is többet jelent az alacsonyan lévő nagy páratartalomnál. Ez a köd "múlt századok köde". Megjelennek a régi emlékek, babonák, a régi hiedelmek rémei és szörnyei, akik hatalmukba kerítik a környezetet. A régi félelmek újra elhatalmasodnak az embereken. Sőt, már csak ők vannak, a szellemek, a rémek. Hová tűntek akkor az emberek, nem is találkozunk velük, csak a kísértetekkel.
"Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök / Csupa erdők és nádasok, / Csupa hajdani eszelősök" Már csak ők maradtak. Ezt Ady fantasztikusan fokozza a "csupa" szóval, ezzel együtt fokozódik a szorongás és a félelem. A vers sugallja, hogy a kiút megtalálása az egyetlen esély a szabadulásra, de ez szinte lehetetlen, hisz nincsenek jelzések, táblák, a lovas teljesen magára hagyatott. "Hajdani, eltévedt utas / Vág neki új hináru utnak, / De nincsen fény, nincs lámpa-láng / És hírük sincsen a faluknak." Adyban felmerül a kérdés, hogy valaha kitalálhat-e az ország, a lovas a bozótosból, vissza tud-e térni a helyes útra.
Egy másik nagyon fontos háborús vers, az Ember az embertelenségben, később íródott, a háború közepén, 1916 szeptemberében. Ekkor a Központi hatalmak minden fronton sikereket arattak, a keleti fronton visszaszorították az oroszokat, nyugaton a helyzet változatlan, a szembenálló felek beásták magukat, de a harcok még mindig Franciaország területén zajlottak, és angol segítséggel sem sikerült kiűzni a német hadsereget. Magyarországon teljes az elégedettség, de egyre többen veszik észre a háború valódiságát. Egyre több hadirokkant, súlyos sebesült érkezik haza a frontról, az utcákat ellepik a féllábú, félkarú kiszolgált katonák. A folyamatos győzelmek ellenére még mindig nem látható a fény az alagút végén. Ady még kétségbeesettebben ír, mint Az eltévedt lovasban. Ebben a versben már konkrétan beszél a háborúról és a hozzátartozó elemekről (puskatus, tiport országút, bekvártélyoz). A vers egy jajkiáltásnak tűnik, ami figyelmeztetni próbál, hogy kapaszkodjunk meg valamiben, saját emberségünkben. Az első versszak (és a hetedik) a háború borzalmai sokkolásáról beszél, arról, hogy miként érik a költőt a hírek, és az egész háború. Hangsúlyossá teszi Ady a téboly szót azzal, hogy nagy kezdőbetűvel írja, és ezzel tudomásunkra adja, hogy a téboly milyen jellemző volt az egész időszakra, hogy szinte nem maradt normális ember, mindenki kicsit megbolondult a rémségekbe, még az is, aki nem harcolt, akinek nem kellett gyilkolnia. Móricz Szegény emberek című novellája arról szól, hogy a frontról hazatért katona mennyire nem tud visszailleszkedni a hétköznapi életbe, hogy otthon is az ellenségeket keresi, a jól védhető pontokat, a hídfőket. Elbeszéli, hogy mennyire megbolondul az ember a háborúban, hogy elveszti minden méltóságát, mindent, amire azt mondjuk: ember. Ady versében nem csak a harcoló katonák bolondulnak meg, hanem mindenki, hiszen ezt a rémséget nem lehet ép ésszel felfogni. Ezért próbál segíteni, hogy maradjunk emberek. Erre buzdít, és buzdítja magát a második versszakban, hogy ki tudjon állni újra az igazi értékek mellett.
"És most mégis, indulj föl, erőm,"
Nem számít már neki, hogy mi történik, hogy mi van ("Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? / Mindegy, indulj csak vakmerőn"), már csak a küldetés lebeg szemei előtt. A következő versben mondja ki a szentenciát. "Újból élő és makacs halott", amely feltámad a szent eszmék felmutatásáért, és sosem felejti a háború szörnyűségeit, a rémségeket, a puskatusokat. A negyedik versszakban megjelenik a valóság, az életkép, amiben a költő élt, és ahogy ő látta a háborút. Megjelenik a csucsai kastély, ahonnan Ady a háború egy részének szemtanúja volt. A következő versszak magáról szól. Arról, hogy nem jókedvében harcol eszméiért és az igaz értékekért, hanem mert a pusztulásra törő világ erre kényszeríti, mert nincs más, aki szívében őrizné az ellopott kincseket, az emberségességet. A hatodik versszakban felerősödik a jövő féltése (Adynál szintén nagy kezdőbetűvel, a megszemélyesítéssel érzékelteti, hogy mennyire is félti). Aztán eszébe jut ismét az, amiről az első versszakban szólt már, a felejthetetlen háború okozta sokk, a szenvedés, a kín. Talán felmerül a költőben, hogy érdemes-e folytatni a küzdelmet, érdemes-e küzdeni tovább a téboly ellen. Aztán az utolsó versszakban válaszol erre. Ismét él, és kiált másokért, mert úgy véli érdemes, talán megmenthet még valamit. Újra kikiáltja a nagy feladatot: "Ember az embertelenségben."
1918-ban az antant csapatai sorra kezdtek felülemelkedni a harcmezőkön. Gazdaságuk jobban bírta az anyagháborút, és képes volt a háború végén is kispihent, friss katonákat a frontra küldeni, az utánpótlás sem akadozott. A háború már teljesen megszokottá vált. Az emberek belefásultak a háborúba, nem vártak már tőle sem jót, sem rosszat. A már négy éve tartó állandó rettegés, a halál közeli élmények, és a borzalmak látványa megkeményítette a civil lakosság lelkét, nem tudtak már meglepődni, sem megcsömörleni. Ady erről ír a Krónikás ének 1918-ból című versében. Ez a végső állomása világháborús költészetének, s ez egyik utolsó verse is. Adyban kiteljesült a kétségbeesés, már ő sem hitt ekkorra semmiben. Lemondóan írta meg ezt a versét, értetlenül állva a történések sora előtt. A krónikás ének egy XVI. századi műfaj, a törökdúlás idején született sok ilyen, és a végvári harcok kegyetlenkedéseiről és borzalmairól adtak hírt. Ez elevenedett meg újra az első világháborúban. Ady szándékosan szerkesztette versét úgy, hogy az hasonlítson a XVI. századi műfajra. A versforma megegyezik a régivel, a rímképlet is hasonló, így a vers hangulata is jól beleillik a letűnt korba. Schöpflin Aladár szerint: "A háború szörnyű, fáradt unalmát nem lehet félelmetesebben kifejezni, mint a rímeknek ezzel a zuhogó egyhangú kattogásával, amely egy pillanatban zökken egyet, rémeset, ijesztőt."
A versben ötször fordul elő a 'jaj' indulatszó. Ez hűen tükrözi azt a lelkiállapotot, amiben a költő írhatta versét. Az 'ölnek' szó négyszer olvasható két versszakban, ráadásul a rím ezzel a szóval furán jön ki, nem passzol teljesen, a költő mégis benne hagyta, nyilván nem véletlenül. Ezzel jelzi a költő azt az elgépiesedést, ami az ölést jelenti az emberek számára (ez szintén megjelenik Móricz: Szegény emberek c. novellájában), az emberség már teljesen kihalt az emberekből, s Ady szerint ezzel teljesen eltörpülnek, lesüllyednek, még az állatokénál is alacsonyabb szintre ("vadakká törpültek"). Hogy milyen mindennapossá vált a halál, azt onnan láthatjuk, hogy már a kövér varjak is unják a hullát, régóta eszik már, és mindig van elég. A költő kétségbeesett, megrémült, nem a borzalmakon, nem az emberek elvadultságán, nem a varjakon, ezeket már ő is megszokta, hanem azon, hogy az emberek már meg sem csömörlenek. Ő fél ettől az egykedvűségtől, fél a nihiltől.
Ady egyik utolsó verse ez, nem sokkal megírása után meghalt. Nem ilyen halált kívánt magának, nem ilyet, hogy lássa beigazolódni baljóslatait. De látnia kellett, végig kellett néznie, és azt a szörnyű büntetést is, ami a háború után érte az országot. Nem tudom mennyire tudta ezt elviselni, de valószínűleg belejátszott a halálába.
Ady világháborús költészete számomra a legérdekesebb. Nagyon nagy téma ez, sok mindenről nem szóltam. Írhattam volna még az Emlékezés egy nyár-éjszakára című versről, a Mag hó alatt -ról, a Halottak élén -ről, és sok másik versről, de szerintem ez a három vers, amit kiválasztottam, tükrözi legjobban a költő egész hitvallását, gondolkodását a háborúról. Ez a három vers mutatja be jól, miként változott Ady, amint változott a háború, az emberiség, az egész világ. Ezek tükrében elfogadhatóbbá válik az az ésszerűtlen és felelőtlen párkapcsolat, ami Ady és Csinszka között volt. Miután megértettük a költő lelkét a háborús verseiből, elfogadhatóvá válik ez a mérhetetlen ragaszkodás a nála jóval fiatalabb lányhoz, a kapaszkodás a szakadék szélébe, hogy megmaradhasson az, ami volt, hogy ne vesszen el a téboly forgatagában.

Ady Endre tájversei

A XX. Századhoz közeledve Magyarország látszólag a fejlett Európa szintjéhez közelít, a főváros csodálatos épületektől pompázik, míg vidéken hallatlan az elmaradottság. A parasztok sorsa keserítő és tömegesen vándorolnak Amerikába. A tudomány, a kultúra, a képzőművészet és az irodalom ebben a korban nagyot fejlődött. 1877. november 22-én született, Érmindszenten a magyarok egyik legnagyobb és legtehetségesebb költője, Ady Endre. Kiskorában is jól fogott az esze, keveset tanult, gyakran elegendő volt a napi tíz perc és mindig jeles eredményeket ért el, csak matekból és németből kapott gyengébb jegyet. Sokat olvasott, Petőfi kötet mindig volt nála. Szülei büszkék voltak fiukra, azt várták el tőle, hogy visszaszerzi a család régi hírnevét, s már látták benne a leendő szolgabírót. A család ezekután úgy döntött, hogy az elsőszülött fiuk jogász lesz és beíratták a debreceni jogakadémiára. Itt az egész magatartásán látszott, hogy nem nagyon szereti, inkább foglalaskodott különböző debreceni lapoknál. Sokszor járta a világot és nagyon szeretett volna külföldön élni, de a szíve mindig visszahúzta Magyarországra. Első kötete 1899-ben jelent meg, Versek címmel és még ezt 11 követi.
Ady az ún. tájverseiben elszakad a feudális, falusi Magyarországtól. Szereti a hazáját, de viszont kritizálja is, bemutatja az ország negatív oldalát is (szegénység, elmaradottság, a kultúra hiánya stb.). A tájverseiben nem a táj szépségét írja le, hanem kifejezi azokkal kapcsolatos érzéseit, és a költészet temetőjének látja Magyarországot.
Az egyik legfontosabb tájverse a A Gare de l’Esten, aminek magyar fordítása A Keleti Pályaudvaron, 1906-ban jelent meg az Új versek című kötetben. Innen indul haza szomorúan, mert el kell hagynia a fejlett Párizst. A mű Párizst állítja szembe Magyarországgal, ahol Párizs egyértelműen pozitívabb, Magyarország daltalan, fagyos lehelet, hullaszag, elátkozott hely, ezzel szemben Párizs: dalol, mámor, csipkés, forró, illatos. Magyarországot a „temető” szóval illeti, otthon már írni sem tud, olyan jól, mint Franciaországban. Ebben megjelenik az Ady verseire jellemző epikus keret, hogy jön valahonnan és megy valahová, meghatározatlan térből és időből meghatározatlan térbe és időbe.
A Hortobágy poétája című vers a művész tragédiájáról szól. A vers szerkezete ellentétekre épül, a kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza. Ady egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról. „Kúnfajta”, tehát magyar, de elüt a többiektől. A vágyai elé akadályok gördülnek, szépet akar („virág nőtt a szívében”), ebben benne van: a halál, bor és a nő. A „piszkos, gatyás, bamba” jelzők fokozásos halmozása erősödő ellenérzést, indulatot érzékeltett. A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, de ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás, a szépség, a dal elveszett a káromkodó, durva műveletlenségben:
„Társakra s a csodára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.”
A magyar ugaron, az Új versek legfontosabb műve. Ez a vers nem tájleírás, a belső látásunkat ragadja meg. A címben szereplő ugar szó, azt a területet fejezi ki, amely nincs megművelve. Feszítő ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj szemben áll a szűzi földdel; a bódító virággal a dudva, a muhar kerül szembe. A képek és jelzők az egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítő kopár valóság, a műveletlen világ leverő élményét fejezi ki. Az 1. és 2. versszakban még az 1. személy, a lírai alany a cselekvő, a 3-4. versszakban az ugar válik cselekvővé:
„Vad indák gyűrűznek körül”
A költő buzdítja az embereket, hogy tegyünk valamit az országé. A költő a virágot keresi, ami már csak a múlt és csak az illata maradt meg. Az utolsó versszakban lévő halmozott alany („A dudva ,a muhar, a gaz”), és a halmozott igék („lehuz, altat, befed”) a vad mező végső győzelmét fejezi ki. A csöndben a szél is kacag ezen a tájon, amivel kifejezi a nagyra törő szándékok, merész álmok bukását.
A Tisza-parton című verse is az Új versek kötetben jelent meg. A műben két létező tájat ellentétben mutatja, az első versszakban a Gangesz partjait hozza ellentétben a Tisza-parttal. Az első szakaszban egy olyan álomvilágot ír le, ahol szeretne élni, a második szakasz a kiábrándító valóságos magyar földet mutatja. Ahol nincs szerelem („vad csók”), ahol az álmokat megölik („álom-bakók”). A művet egy költői kérdéssel fejezi be, „A Tisza-parton mit keresek?”, azért van itt, mert a szíve Magyarországhoz köti, mivel ő is magyar.
A lelkek temetője című verse a magyar földről ír. Temető a föld, a lelkek temetője, ahol a sok, kemény harcok miatt, vér ömlött valaha és ezért méreggé vált. A sok harc, nem élet, az anyák százszor boldogok, hogy vetélnek és nem születnek gyerekek ilyen életre:
„Itt a meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogok a vetéltek.”
A harmadik versszakban kimondja, hogy hány ezren haltak meg itt, ez a föld nem hoz boldogságot senkinek többé, ez a föld átkozott. És hiába jön valaki aki meg akarja változtatni ezt a földet, Magyarország mindig ilyen fog maradni.