Ady a modern magyar irodalom első kiemelkedő alakja. Verseit formai és tartalmi újszerűség jellemzi : megszokottól eltérő észjárás, nyelv, ízlés és költői magatartásmód. Egész életében szenved a meg nem értettségtől. Az elmaradott Magyarországon sok igazságtalan kritika éri. Több versében is megjelenik a nemzetostorozó hangnem. Ezért sokan félreértik, hazafiatlansággal vádolják.
Az 1909-ben megjelent Új versek című kötet beköszöntője a Góg és Magóg fia vagyok én kezdetű vers. A művek ciklusokba rendezése és a bevezető, bemutatkozó vers is Boudelaire hatását tükrözik.
A mű ars poetica, témája a küldetés, az énszerep. Szimbólumokat használ : Góg és Magóg Istentől elhagyott, falakkal körülvett, elzárt nép. Reménytelen a kitörés. Verecke az ország keleti kapuja, Ady azonosul a magyarság történelmi sorsával. Ma azonban a nyugat a kapu : Dévény. Szabad-e behozni a nyugati irányzatokat? A betörni szó kifejezi, hogy a költőnek ellenállást kell legyőznie, nem fogadják el az „új idők új dalait”. Vazul Ady számára a lázadás, a bátorság jelképe. Ő „az új, az énekes Vazul”. Pusztaszeren volt az első országgyűlés, a maradiságot szimbolizálja. Akármit mondanak a konzervatívok,„mégis győztes, mégis új és magyar”.
A verset a kettősség, az új és a hagyományos szembeállítása jellemzi. Ady mindkét értéket képviseli. Hangneme dacos, indulatos és öntudatos. Küldetéses költőnek érzi magát.
Az Új vizeken járok című verse már önmagában is lázadás. Ady úgy mer írni, ahogy a többiek nem. Másságát, eltérő értékrendjét fejezi ki. A versben nagy szerepük van az ismétléseknek. Ady önmagát egy részeg evezősnek nevezi. Az ellenfelek meg had „röhögjenek”. Mindegy, hogy „szentlélek vagy a korcsma gőze”, csak egy a fontos, hogy ő más, ő valaki, ő „a Holnap hőse”.
A magyar Ugaron ciklus verseiben a reménytelenség dominál. Ezekben Ady nem eszményíti a tájat, pl. Petőfivel ellentétben sokkal erősebb a bíráló hangnem. A szimbólumokba áthajló metafórák nem a földrajzi helyet, hanem annak társadalmi, kulturális és erkölcsi tartalmát jelképezik. A költői én és a környezet feloldhatatlan ellentéte jelenik meg. Ezeket a verseit még a progresszív oldalról is nehezményezték.
A Hortobágy poétája a magyar művészsors tragédiáját mutatja be. A címben is megjelenő kontraszt a befejezésben teljesedik ki. Ady egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról. „Kúnfajta”, tehát magyar, de elüt a többiektől. Vágyai elé akadályok gördültek. F ogékony a szépségre, mindig újra és újra rácsodálkozik, de a benne megfogalmazódott dolgokat elpusztítja környezete. A világ más tájain „szent dalnok lett volna belőle“, de itt sorsa szükségszerű : „Eltemette rögtön a nótát.“ Vágyait elnyomja, alkalmazkodik a környezetéhez, „káromkodik”. Majd megpróbál nem tudomást venni a dolgokról, felszínesen csak „fütyörészik”. Érezhető az önirónia.
Hasonló ellentét áll A Tisza-parton című vers középpontjában is. Az első versszakban a Gangesz mentén kialakult fejlett kultúrát látjuk. Misztikus, izgalmas. Teret ad a művészi álmodozásoknak, idilli hely az érzékeny költőnek. A következő rész a Tisza-partot jeleníti meg. Elmaradottságot, durvaságot, szellemi sivárságot látunk. Ösztönösség, értetlenség, az álmok elfojtása jellemző erre a környékre. Értelmetlen, hiábavaló a költő ittléte.
A magyar Ugaron című vers szintén ellentétekre épül, de ezek nem két különböző helyet hasonlítanak össze, hanem a lehetőséget a valósággal. Az ős, buja, termékeny, szűzi földdel, a szent humusszal, a szerelmesen bódító virággal szemben ott áll az elvadult táj, a dudva, a muhar, az égig-nyúló giz-gazok. A második két versszak a költőről szól. Ez a durva környezet megfojtja. Tehetetlenség fejeződik ki benne.
A daloló Páris ciklus verseiben a kelet és nyugat között álló éles ellentétet látjuk. Egy párisi hajnalon című vers indításában Párizs jelenik meg. A napfény, a ragyogás városa. Ady ennek a „papja”, hírdetője. Szellemében itt van otthon. De helyzete kettős, ő „pogány pap”. Egy másik világból érkezett, valóságos hazája máshol van. „Szent Napkelet mártírja vagyok, Aki enyhülést Nyugaton keres.”A költő keltre születésének áldozata. Egyszerre jellemzi a taszítás és a kötődés : Gyűlöli az elmaradottságot, de megtagadni sem tudja, mert ide tartozik. Párizs elbűvöli, vonzza, de nem tud önfeledten boldog lenni, mert ott nincsenek gyökerei. Sehol sincs igazán otthon. Helyzete tragikus.
A Gare de l’Esten versben még jobban kiéleződnek az ellentétek. A Gare de l’Esten egy párizsi pályaudvar, a műben a hazainduláskor felmerülő gondolatok jelennek meg. Még Párizsban van, a „szép ámulások szent városában”, de hamarosan otthon lesz, a „naptalan Keleten”, „ahol megölnek”. De „nekem hazám”. „Visszakövetel a sorsom. S aztán meghalok, megölnek a daltalan szívek.” Hazáját vállalja, még akkor is, ha belepusztul. Nem választhat mást.
A magyar Messiások című vers Párizsból való hazatérése után pár nappal keletkezett. Egy magyar költő tipikus sorsát mutatja be. Társaiknál sokkal nagyobb áldozatot kell hozniuk, feladatuk sokkal nehezebb és fájdalmasabb. Ráadásul értelmetlen óriási áldozatuk, „mert semmit se tehettek”. A sok ismétlődés, a monotonitás is kifejezi a hiábavalóságot.
A Harc a Nagyúrral című vers a művészi sors egyik általánosabb problémájáról szól. A fiatal költő aranyat kér a disznófejű Nagyúrtól, hogy vágyait megvalósíthassa. Élni akar. De a hatalom, a pénz, a gazdagság más kezében van. Az ő álmuk „süket”, de fölényük nyílvánvaló. Alul marad az emberi, a humánumot képviselő.
Az úr Illésként elviszi mind kezdetű vers a művészsorsról szól. Ők érzékenyek, érzelemmel telik, kiválasztottak. A művészlét ezért felemelően szép. De sorsuk a meg nem értettség.„A Föld reájuk fölkacag.” Otthontalanok. Illéshez ellentétben nem érkeznek meg céljukhoz. A művészek sorsa a magány. Hasonló gondolat jelenik meg a Sem utódja, sem boldog őse kezdetű műben is. Ady kiválasztottnak, megközelíthetetlennek, felsőbbrendűnek érzi magát. Ezzel együtt jár a magány, amire gőgösen büszke, de szenved is tőle. „Szeretném, hogyha szeretnének”..Ady a művészsorsot tragikusan élte meg. Kálvinista gyökereiből fakadóan eleve elrendeltséget sejt, lát, érez minden keserűben, gyötrelmesben, lehúzóban. Saját életére az egész magyarság sorsát rávetíti. Mélységesen azonosul vele, szenved tőle, lázad ellene.
Az 1909-ben megjelent Új versek című kötet beköszöntője a Góg és Magóg fia vagyok én kezdetű vers. A művek ciklusokba rendezése és a bevezető, bemutatkozó vers is Boudelaire hatását tükrözik.
A mű ars poetica, témája a küldetés, az énszerep. Szimbólumokat használ : Góg és Magóg Istentől elhagyott, falakkal körülvett, elzárt nép. Reménytelen a kitörés. Verecke az ország keleti kapuja, Ady azonosul a magyarság történelmi sorsával. Ma azonban a nyugat a kapu : Dévény. Szabad-e behozni a nyugati irányzatokat? A betörni szó kifejezi, hogy a költőnek ellenállást kell legyőznie, nem fogadják el az „új idők új dalait”. Vazul Ady számára a lázadás, a bátorság jelképe. Ő „az új, az énekes Vazul”. Pusztaszeren volt az első országgyűlés, a maradiságot szimbolizálja. Akármit mondanak a konzervatívok,„mégis győztes, mégis új és magyar”.
A verset a kettősség, az új és a hagyományos szembeállítása jellemzi. Ady mindkét értéket képviseli. Hangneme dacos, indulatos és öntudatos. Küldetéses költőnek érzi magát.
Az Új vizeken járok című verse már önmagában is lázadás. Ady úgy mer írni, ahogy a többiek nem. Másságát, eltérő értékrendjét fejezi ki. A versben nagy szerepük van az ismétléseknek. Ady önmagát egy részeg evezősnek nevezi. Az ellenfelek meg had „röhögjenek”. Mindegy, hogy „szentlélek vagy a korcsma gőze”, csak egy a fontos, hogy ő más, ő valaki, ő „a Holnap hőse”.
A magyar Ugaron ciklus verseiben a reménytelenség dominál. Ezekben Ady nem eszményíti a tájat, pl. Petőfivel ellentétben sokkal erősebb a bíráló hangnem. A szimbólumokba áthajló metafórák nem a földrajzi helyet, hanem annak társadalmi, kulturális és erkölcsi tartalmát jelképezik. A költői én és a környezet feloldhatatlan ellentéte jelenik meg. Ezeket a verseit még a progresszív oldalról is nehezményezték.
A Hortobágy poétája a magyar művészsors tragédiáját mutatja be. A címben is megjelenő kontraszt a befejezésben teljesedik ki. Ady egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról. „Kúnfajta”, tehát magyar, de elüt a többiektől. Vágyai elé akadályok gördültek. F ogékony a szépségre, mindig újra és újra rácsodálkozik, de a benne megfogalmazódott dolgokat elpusztítja környezete. A világ más tájain „szent dalnok lett volna belőle“, de itt sorsa szükségszerű : „Eltemette rögtön a nótát.“ Vágyait elnyomja, alkalmazkodik a környezetéhez, „káromkodik”. Majd megpróbál nem tudomást venni a dolgokról, felszínesen csak „fütyörészik”. Érezhető az önirónia.
Hasonló ellentét áll A Tisza-parton című vers középpontjában is. Az első versszakban a Gangesz mentén kialakult fejlett kultúrát látjuk. Misztikus, izgalmas. Teret ad a művészi álmodozásoknak, idilli hely az érzékeny költőnek. A következő rész a Tisza-partot jeleníti meg. Elmaradottságot, durvaságot, szellemi sivárságot látunk. Ösztönösség, értetlenség, az álmok elfojtása jellemző erre a környékre. Értelmetlen, hiábavaló a költő ittléte.
A magyar Ugaron című vers szintén ellentétekre épül, de ezek nem két különböző helyet hasonlítanak össze, hanem a lehetőséget a valósággal. Az ős, buja, termékeny, szűzi földdel, a szent humusszal, a szerelmesen bódító virággal szemben ott áll az elvadult táj, a dudva, a muhar, az égig-nyúló giz-gazok. A második két versszak a költőről szól. Ez a durva környezet megfojtja. Tehetetlenség fejeződik ki benne.
A daloló Páris ciklus verseiben a kelet és nyugat között álló éles ellentétet látjuk. Egy párisi hajnalon című vers indításában Párizs jelenik meg. A napfény, a ragyogás városa. Ady ennek a „papja”, hírdetője. Szellemében itt van otthon. De helyzete kettős, ő „pogány pap”. Egy másik világból érkezett, valóságos hazája máshol van. „Szent Napkelet mártírja vagyok, Aki enyhülést Nyugaton keres.”A költő keltre születésének áldozata. Egyszerre jellemzi a taszítás és a kötődés : Gyűlöli az elmaradottságot, de megtagadni sem tudja, mert ide tartozik. Párizs elbűvöli, vonzza, de nem tud önfeledten boldog lenni, mert ott nincsenek gyökerei. Sehol sincs igazán otthon. Helyzete tragikus.
A Gare de l’Esten versben még jobban kiéleződnek az ellentétek. A Gare de l’Esten egy párizsi pályaudvar, a műben a hazainduláskor felmerülő gondolatok jelennek meg. Még Párizsban van, a „szép ámulások szent városában”, de hamarosan otthon lesz, a „naptalan Keleten”, „ahol megölnek”. De „nekem hazám”. „Visszakövetel a sorsom. S aztán meghalok, megölnek a daltalan szívek.” Hazáját vállalja, még akkor is, ha belepusztul. Nem választhat mást.
A magyar Messiások című vers Párizsból való hazatérése után pár nappal keletkezett. Egy magyar költő tipikus sorsát mutatja be. Társaiknál sokkal nagyobb áldozatot kell hozniuk, feladatuk sokkal nehezebb és fájdalmasabb. Ráadásul értelmetlen óriási áldozatuk, „mert semmit se tehettek”. A sok ismétlődés, a monotonitás is kifejezi a hiábavalóságot.
A Harc a Nagyúrral című vers a művészi sors egyik általánosabb problémájáról szól. A fiatal költő aranyat kér a disznófejű Nagyúrtól, hogy vágyait megvalósíthassa. Élni akar. De a hatalom, a pénz, a gazdagság más kezében van. Az ő álmuk „süket”, de fölényük nyílvánvaló. Alul marad az emberi, a humánumot képviselő.
Az úr Illésként elviszi mind kezdetű vers a művészsorsról szól. Ők érzékenyek, érzelemmel telik, kiválasztottak. A művészlét ezért felemelően szép. De sorsuk a meg nem értettség.„A Föld reájuk fölkacag.” Otthontalanok. Illéshez ellentétben nem érkeznek meg céljukhoz. A művészek sorsa a magány. Hasonló gondolat jelenik meg a Sem utódja, sem boldog őse kezdetű műben is. Ady kiválasztottnak, megközelíthetetlennek, felsőbbrendűnek érzi magát. Ezzel együtt jár a magány, amire gőgösen büszke, de szenved is tőle. „Szeretném, hogyha szeretnének”..Ady a művészsorsot tragikusan élte meg. Kálvinista gyökereiből fakadóan eleve elrendeltséget sejt, lát, érez minden keserűben, gyötrelmesben, lehúzóban. Saját életére az egész magyarság sorsát rávetíti. Mélységesen azonosul vele, szenved tőle, lázad ellene.
Megjegyzés küldése