Góg és Magóg fia vagyok én...
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tôletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ôsmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Śj idôknek új dalaival?
Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.
De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis gyôztes, mégis új és magyar.
{Góg és Magóg: a Bibliában szereplô, Istentôl elhagyott pogány népek fejedelmei. Anonymus szerint Magógról nevezték el a magyar népet. Bilek című cikkében Ady a következôket írja: "Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de Góg és Magóg népe legalább döngethette ezt az érckaput. A mi népünk ezt sem teheti".
A Vereckei-szoroson jöttek be a honfoglaló magyarok.
Dévény: a történelmi Magyarország nyugati kapuja. Dévénynél ért a Duna magyar területre.
Vazul: Ćrpád-házi herceg, aki összeesküvést szított Szent István ellen. Büntetésül István megvakíttatta és fülébe ólmot öntetett, fiait pedig száműzte.
Pusztaszer: Anonymus krónikája szerint 896-ban itt kötötte meg a hét honfoglaló vezér a vérszerzôdést, itt tartották meg az elsô törvénykezô gyűlést. Feltételezett helyén állították fel a millennium évében, 1896-ban az Ćrpád-emlékművet. Mivel a hazafiaskodó ellenzéki koalíció elôszeretettel hivatkozott az ôsmagyar múltra, Ady szemében Pusztaszer az elmaradottság jelképe lett.}
1906
Héja-nász az avaron
Śtra kelünk. Megyünk az žszbe,
Vijjogva, sírva, kergetôzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Śj rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az žszben megállunk,
Felborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az ôszi avaron.
1906
A Hortobágy poétája
Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát ôrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
2. Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nôtt a szivében,
A csorda népek lelegelték.
3. Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nôre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belôle.
4.De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.
1906
A Tisza-parton
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verôn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erôm.
Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók,
A Tisza-parton mit keresek?
1906
A magyar Ugaron
1. Elvadult tájon gázolok:
žs, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezôt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
2. Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
3. Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
4. Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
1906
Az én menyasszonyom
1. Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkísérjen egész a siromba.
2. Ćlljon elômbe izzó, forró nyárban:
>>Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.<<>>Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.<<
1906
Temetés a tengeren
Breton parton sújt majd az álom
S alszunk fehéren és halottan
Tengeres, téli, szürke tájon.
2. Jönnek erôs, breton legények
S fejkötôs, komoly, szűz leányok
S fölzeng egy bús, istenes ének.
Köd és zsolozsma. Zúg a tenger,
Vörös bárkára visznek minket,
Könnyel, virággal, félelemmel.
{Zsolozsma: szerzetesek számára elôírt, naponta közösen elmondandó, eléneklendô ima}
4. S téli orkán vad szele dobban,
Vörös bárkánk tengerre vágtat
S futunk fehéren és halottan.
1906
Śj vizeken járok
1. Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hôse,
Röhögjenek a részeg evezôsre,
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hôse.
2. Szállani, szállani, szállani egyre
Śj, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.
Śj horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Śj horizonok libegnek elébed.
{Horizon: horizont: látóhatár}
4. Nem kellenek a megálmodott álmok.
Śj kínok, titkos vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.
Én nem leszek a szürkék hegedôse,
Hajtson Szentlélek vagy a korcsma gôze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedôse.
1906
Párisban járt az žsz
Párisba tegnap beszökött az žsz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rôzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az žsz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hôkölt belé
S Párisból az žsz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögô lombok alatt.
1907
A magyar Messiások
{Messiás: a bibliai zsidók várt megváltója; Jézus Krisztus, aki keresztre feszítve kínhalált szenvedett; tágabb értelemben az a személy, akitôl reményeinek megvalósítását várja valamely közösség.}
1. Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások.
2. Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Űh, semmit se tehettek.
1907
Páris, az én Bakonyom
1. Megállok lihegve: Páris, Páris,
Ember-sűrűs, gigászi vadon.
Pandur-hada a szájas Dunának
Vághat utánam:
Vár a Szajna s elrejt a Bakony.
2. Nagy az én bűnöm: a lelkem.
Bűnöm, hogy messzelátok és merek.
Hitszegô vagyok Ćlmos fajából
S máglyára vinne
Egy Irán-szagú, szittya sereg.
3. Jöhetnek: Páris szivén fekszem,
Rejtve, kábultan és szabadon.
Hunnia új szegénylegényét
žrzi nevetve
S beszórja virággal a Bakony.
{Ćlmos: a honfoglaló Ćrpád apja
Hunnia: Magyarországnak a hun-magyar rokonság hiedelmén alapuló elnevezése}
4. Itt halok meg, nem a Dunánál,
Szemem nem zárják le csúf kezek,
Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen
Valami nagy-nagy,
Bús semmiségbe beleveszek.
5. Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,
Tisza kiönthet magyar sikon:
Engem borít erdôk erdôje
S halottan is rejt
Hű Bakony-erdôm, nagy Párisom.
1907
Az ôs Kaján
Bibor-palástban jött Keletrôl
A rímek ôsi hajnalán.
{Kaján: mitikus figura, a költô egyéni leleménye (a szó eredete a bibliai Káin)
Kelet a kultúra és a költészet ôshazája}
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ôs Kaján.
2. Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.
Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendô
Táncol egy boros asztalon
S ôs Kaján birkózik velem.
Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ôs Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.
5. Ű-Babylon ideje óta
Az ôs Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ôsöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.
Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
{Zsaket: ünnepi alkalmakkor viselt, fekete színű férfikabát
Ű-Babylon: az ókori Mezopotámia fôvárosa
Apolló: a költészet istene a görög mitológiában}
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.
"Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem."
Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ô kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.
"Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm."
10. "Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddô, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és véráldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?"
"Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erôm elfogyott, meghalok."
"Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem."
"Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ôs viadalon."
"Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ôs Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom."
"Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok elôtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam."
S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.
Száll Keletrôl tovább Nyugatra,
Śj, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hűlt testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.
1907
Lédával a bálban
Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára.
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.
2. "Kik ezek?" S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszorúinkat
A víg teremben némán szerteszórjuk.
Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.
1907
Egyedül a tengerrel
1. Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.
Elment, nem látom többé már soha,
Elment, nem látom többé már soha.
2. Egy virágot a pamlagon hagyott,
Megölelem az ócska pamlagot,
Megölelem az ócska pamlagot.
3. Parfümje szálldos csókosan körül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül.
4. Egy Fárosz lángol messze valahol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol.
{Fárosz: világítótorony}
5. A daloló vad tengert hallgatom,
És álmodom az ócska pamlagon,
És álmodom az ócska pamlagon.
6. Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt,
Dalol a tenger és dalol a mult,
Dalol a tenger és dalol a mult.
1907
Az Illés szekerén
{Illés: ószövetségi próféta; élete végén tüzes szekéren szállt föl az égbe}
1. Az Śr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sujt és szeret:
Tüzes, gyors szíveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.
2. Az Illés-nép Ég felé rohan
S megáll ott, hol a tél örök,
A Himaláják jégcsúcsain
Porzik szekerük és zörög.
3. Ég s Föld között, bús-hazátlanul
Hajtja ôket a Sors szele.
Gonosz, hűvös szépségek felé
Száguld az Illés szekere.
4. Szívük izzik, agyuk jégcsapos,
A Föld reájuk fölkacag
S jég-útjukat szánva szórja be
Hideg gyémántporral a Nap.
1908
Imádság háború után
1. Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
2. Nézd: tüzes daganat a szivem
S nincs, ami nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szivemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.
3. Lecsukódtak bús nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.
4. Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.
5.Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.
6. Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
1908
A Sion-hegy alatt
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, ôszi hajnalon
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Śr.
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
{Róráté: adventi hajnali mise}
Lámpás volt reszketô kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
"Hogy hívnak téged, szép öreg Śr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem."
"Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát."
ž nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
"Csak nagyszerű nevedet tudnám."
ž várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
1908
Ćlmom: az Isten
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni,
S az álmom: az Isten.
{Nihil latinul: semmi}
2. Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.
Nem birom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.
1908
Szeretném, ha szeretnének
Sem utódja, sem boldog ôse,
Sem rokona, sem ismerôse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
1909
Kocsi-út az éjszakában
1. Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
2. Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
3. Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jaj-szó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
1909
Hiszek hitetlenül Istenben
1. Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élô, sem halott.
2. Szinte ömölnek tört szivembôl
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.
Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.
Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Űh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.
Szűzesség, jóság, bölcs derékség,
Űh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok.
Beteg vagyok, beteg.
6. Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban elôttem
Száz titok kavarog.
7. Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény hajszolt magam.
Isten, Krisztus, Erény, és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Űh, jaj, nagyobb titok.
1910
A márciusi Naphoz
(Márciusi Nap, nagy a te hatalmad
S magyar Márciust, magyar forradalmat
Nem gyujtottál ránk ezer évig mégsem:
Ültünk örökkön jeges senyvedésben.)
S verje meg az Isten a verejtékünket,
Verje meg veréssel egész életünket,
Ha tovább tengôdünk ilyen kábult-árván,
Csókunkat a szánkban, álmunkat a párnán,
Gyermeket igérô legszebb ingerünket,
Verjen meg az Isten, verjen meg bennünket,
Verje meg a tettünk, verje meg az álmunk,
Dunai-tiszai régi megállásunk,
Verje a multunkat, verje a jövônket,
Betyáros magunkból elkövetkezôket,
Ha el nem tiporjuk, kik utunkat állják:
Magyar Márciusunk minden akadályát.
Verje meg, verje meg, ha van verô Isten,
Aki csak egy kicsit ósdit akar itten,
Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni
Mindent, ami régi, ezeréves holmi,
Mindent, ami senyveszt, mindent, ami árul
S Etel-közt teszi meg hű magyar határul.
Űság-tartók népe most ront ellenünkbe:
Fiatal Március, most nézz a szemünkbe
S úgy adj nekünk erôt, sugarat, hatalmat,
Amily híven hisszük ezt a forradalmat.
Nekünk forradalmas minden futó óra,
Gôgös, gazdag grófra s gazdagult zsidóra
Haragszunk és vagyunk egyazon haraggal,
Tán ki sem mondható gyilkos indulattal.
Mert a világ siet s most kerül dülôre:
Érdemesek vagyunk életre s jövôre?
Büdös úr-szag, pénz-szag, sehol így nem kábít,
Minden: változásért és újért kiált itt.
S ha papok tömjénjük gôgösebben rázzák,
Mindezek halálos sorsunk magyarázzák:
Petôfi szavánál van szükség jobb szóra:
Mindent meglátóra, mindent fölrugóra,
E fényes Március csatasorba állít:
Végre talán eljut bús Magyarországig.
(Márciusi Nap, nagy a te verésed,
Csodatevôn szép te megérkezésed,
De akard végre, hogy mi is akarjunk,
De akard végre, hogy csúnyán ne haljunk.)
1910
A fajok cirkuszában
Magyar bolyba sodort léttel
Sírom el, hogy nincs magyarság,
Nincs kivétel
S még a fájdalmunk is régi.
Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért.
Csak cammogva fonjuk éltünk
Mások elhányt guzsalyáról
S nem kár értünk,
Ha elvágják fonalunkat.
Csak valami más is volna
A mi másolt életünkben,
Mint új borba
Belesajtolt szagos fürtök.
De a mi kis bolyunk semmi,
Húsvéttalan a magyarság
S írni, tenni
Mégis űznek nagy parancsok.
{Boly: csoport, társaság
Guzsaly: kézi fonáshoz használt eszköz.
Húsvéttalan: megváltatlan, feltámadást nélkülözô}
6. Nem tudom, hogy mi a célja
Ennek a hazug életnek,
Mégis néha
Ezért mindent lángba dobnék.
Mi az én nyomoruságom,
Bármi koldus, bármilyen bús?
Sírva látom:
Kietlenebb a fajtámé.
8. Céljainkat elcélozták,
Életünket már elélték.
Cirkusz-ponyvák
Bohóc-sorsa leng elôttünk.
1910
Istenhez hanyatló árnyék
"Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem és ide s tova hányattatom, mint a sáska."
Zsoltárok könyve 109.
1. Akaratomból is kihullasz,
Én akart, vágyott Istenem,
Már magamat sem ismerem
S Hozzád beszélni rontás fullaszt.
Üldöztetésimben kellettél
S kerestelek bús-szilajon
S már-már jajomból kihagyom
Neved, mely szebb minden neveknél.
Szent Képzelés, örök hit-balzsam,
Ki létlenül is leglevôbb,
Meghajlok szent Szined elôtt
S akarom, hogy hited akarjam.
Megűzeték s nem nyugszom addig,
Míg hitedet meg nem nyerem,
Mert kockán van az életem,
Mint árnyék, mikor elhanyatlik.
5. S hányattatom, miként a sáska,
Mert csak Tenéked van erôd
S mert nem láttam régen elôbb:
Nem szabad hinni senki másba.
1912
Elbocsátó, szép üzenet
1. Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak,
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlôtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
2. Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ćmitó kegybôl, szépek szépiért
Forrott és küldött ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Ćtadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ćm köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövôd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbucsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énembôl valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeibôl egy nôre.
4. Büszke mellemrôl, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-himmel lesben:
Nem kevés, szegény magad csufolását,
Hisz rajtad van krôzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
{Föveny vagy fövény: finom szemcséjű homok(os talaj)
Némber: nô - rosszalló értelemben
Krôzusságom: gazdagságom, tehetségem. - Krôzus (görög nevén Kroiszosz) Lüdia (Kis-Ćzsia) utolsó királya volt (uralkodott: Kr. e. 560-546); gazdagsága közmondássá vált}
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki elôttem kis kérdôjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
5. Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenô imakönyvbôl kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nôjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
{Nimbusz: dicsfény; tekintély, megbecsülés}
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak:
Ćltalam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
1913
Ének aratás elôtt
Bölöni Györgynek küldöm
1. Hamu alatt parázsló harag,
Ökölbe szorult, rázó kezek,
Irgalmatlan, dühös kiáltás,
Közeleg az ünnepetek.
2. Aratásra készülô mezôk,
Torkon-akadt, gyűlölô szavak,
Kaszák, mik kiegyenesedtek,
Ünnep készül, piros, szabad.
3.Indul a vén, magyar tespedés,
Pattan a feszült, ostoba húr,
Nagy gôgök félve összebujnak
S a tisztes, nagy csönd meglapul.
4. Magyar ünnep lesz az aratás,
Aratni búzát, vért, fejet:
Nô a dühösök szent szektája,
Aratás lesz, ne féljetek.
{Szekta: valamely egyháztól, felekezettôl, párttól elszakadt, azonos nézetek alapján elkülönült kisebb közösség, csoport}
1913
Rohanunk a forradalomba
Garami Ernônek küldöm
{Garami Ernô (1876-1935) szociáldemokrata politikus. 1898-1919-ig a Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) vezetôje, 1905-1918-ig a Népszava felelôs szerkesztôje}
1. Utólszor raktak katonákat,
Pandurt s vérebeket nyakunkba:
Végig-kacag vidám testünkön
Gyôzedelmes tervünk: a Munka.
Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek,
Rabságok, sebek, búk és keservek
Izzadtságos, rossz magyar földjét
S ha most támadunk, le nem vernek.
2. A csúf Halált itt vetették el
Soha-soha ki-nem-kelésre
És ma mégis a Duna-tájon
Legbujább a harag vetése
S itt liheg a Halál virradatban,
Mint szabadulás hite a rabban,
Ez a legkülömb élet-sejtô
Ma nálunk jár-kél legvigabban.
Néztek bármerre, sorsot láttok
És isteni robbantó kedvet,
Élettel-kináltak aggódnak
S buta haldoklók lelkesednek:
Nép készül az ó selejtes bűnre
S mielôtt a régi mód letünne,
Már összefogva az új itt áll
Glóriásan és fölkészülve.
4. Minden a Sorsé, szeressétek,
žt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Śrnak, magyarnak egyként rongyot.
{Geszti bolond: Tisza István miniszterelnök; birtokai a Bihar megyei Geszt község határában feküdtek}
Mert ô is az Idôk kiküldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.
Bécs, babona, gróf-gôg, irigység,
Keletiség, zsandár, alázat,
Egy Isten se tudná lefogni
Ereinkben ma már a lázat.
Ma még tán egymást összetévesztjük,
Holnap egy leszünk, észre se vesszük.
Ölés s tisztítás vágya gyúlt itt,
Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.
6.Hallgassátok az esték zümjét
S friss sóhaját a reggeleknek:
Budapestnek futós uccáin
S falvak csöndjén dühök remegnek.
Süpped a föld, ha súlyosat hágunk,
Olyat látunk, amit sohse láttunk:
Oldódik a nyári melegben
Fagyos, keserves magyar átkunk.
Eljött hát végre a pusztánkba
Isten szent küldöttje: a Sátán.
Szüzek voltunk a forradalmak
Magas, piros, hôs nászi-ágyán.
De bôrünk alól kisüt lobogva
Már vérünk, e bús, mindeddig lomha.
Csönd van, mintha nem is rezzennénk
S rohanunk a forradalomba.
1913
Hunn, új legenda
Hatvani Lajosnak küldöm szeretettel és hálával azért, mert szeret, bánt és félt
1. Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:
Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
S életemnek csak nézôi a maiak.
2. Messzirôl jön s messzire megy ez élet
S csak: élet ez, summája ezrekének,
Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.
{Gesztus: taglejtés, kifejezô kézmozdulat, viselkedésmód
Summa: összegezés, valaminek a lényege
Határ-pör: a városok, falvak közt folytatott birtokhatárperek}
3. S életük ez a mérsékelt csodáknak,
Mikben mégis ôs állandóság vágtat,
Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.
Másolja ám el életét a gyönge,
Furja magát elélten a göröngybe,
Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.
Ha ki király, Sorsának a királya,
Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
Hogy tempóz Arany s Petôfi hogy istenül.
6. Nekem beszédes költô-példák némák,
Sem a betelt s kikerített poémák,
Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.
7. Bennem a szándék, sok százados szándék,
Magyar bevárás, Śrverte ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.
8. Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
S parancsoltam élükre seregeknek
Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.
{Goethe (gôte): Johann Wolfgang Goethe (1749-1832) a német irodalom egyik legnagyobb költôje
Poéma: költemény
Fátum: sors, végzet
Zsinat: vezetô papi személyeknek fontos egyházi ügyekben döntô gyűlése; itt tágabb, általános értelemben fordul elô
Jacques Bonhomme (zsak bonom): "Együgyű Jakab"; az 1358-as francia parasztfelkelés résztvevôit gúnyolták így a földesurak}
9. Százféle bajnok mássá sohse váltan,
Ütô legény, aki az ütést álltam:
îgy állva, várva vagyok egész magyar.
10. Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,
Protestáló hit s küldetéses vétó:
Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.
11. Ki voltam öreg grammás-diák korban,
Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
Külön jussom: vénen is diák lehetek.
{Protestáló: tiltakozó, ellentmondó
Vétó: ellenszavazat, tiltakozás
Eb ura fakó: ebnek ura a kutya (fakó = kutya); már a XVII. században ôsi mondás. A szólás mai jelentése: "kutyának parancsoljon a kutya, nekünk ugyan nem parancsol", vagy: "azt teszünk, amit akarunk. nekünk ugyan nem parancsolnak"
Ugocsa non coronat (koronat): latin mondat: "Ugocsa nem koronáz". A történelmi anekdota szerint a legkisebb magyar vármegye, a nemzeti királyválasztáshoz ragaszkodó Ugocsa visszautasította az I. Ferdinánd (1526-1564) koronázására szóló meghívást
Grammás-diák: valószínűleg: a grammatikai osztály tanulója}
12. Kalapom, szűröm, szivem förgetegben,
Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben
S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.
Külön alkuja lehet a Halállal,
Akit, amikor milliókat vállal,
Nem bámított az Élet sok, új kapuja.
A tolakodó Gráciát ellöktem,
Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
A Minden kellett s megillet a Semmisem.
15. Én voltam Śr, a Vers csak cifra szolga,
Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.
{Bámít: összevonás: visszautal a "bámul, mint a borjú az új kapura" szólásmondásra
Grácia: a báj és a kellem istennôi a görög mitológiában.
A hunn mondakörben a fejedelmek, "nagyurak" temetésén leölték a szolgákat is, hogy tovább szolgálják urukat a másvilágon.}
1914
Sípja régi babonának
(Bujdosó magyar énekli)
Kernstok Károlynak, baráti szeretettel
1. Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár középében,
Már menôben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.
2. Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jó, sohse látlak.
3. Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Śr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
4. Üzenhettek már utánam
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
{Kézsmárk hegye, Majtény síkja: Késmárk városa II. Rákóczi Ferenc felkelése idején a fejedelemhez csatlakozott; evangélikus templomában ôrzik Thököly Imre (1657-1705) hamvait. - Az 1711-i szatmári béke megkötése után a majtényi síkon tetette le a kurucokkal a fegyvert Károlyi Sándor.}
Határ-szélén botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.
1914
Emlékezés egy nyár-éjszakára
Az Égbôl dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Ćlmomban élô volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen, hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tudtuk, hogy az ember esendô
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyuság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ôsének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsülyesztô
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
1918
Ember az embertelenségben
1. Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
{Dzsin; dzsinn; keleti mesékben gonosz vagy pajkos szellem}
2. És most mégis, indulj föl, erôm,
Indulj föl megintlen a Földrôl!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerôn,
Mint régen-régen cselekedted.
3. Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Śjból-élô és makacs halott.
Borzalmak tiport országútján,
Tetôn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.
És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedônek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél ôrizni egy szebb tegnapot.
6. Űh, minden gyászok, be értelek,
Űh, minden Jövô, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülô fajtám.
7. Aztán rossz szivembôl szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szivemet a puska-tus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
8. S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.
1916
Az eltévedt lovas
1. Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdôk és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
2. Hol foltokban imitt-amott
žs sűrűbôl bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
3. Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
4. Kisértetes nálunk az žsz
S fogyatkozott számú az ember:
S a dombkerítéses sikon
Köd-gubában jár a November.
5. Erdôvel, náddal, pôre sík
Benôtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.
6. Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ôsök,
Csupa erdôk és nádasok,
Csupa hajdani eszelôsök.
7. Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.
8. Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve,
S a köd-hozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.
9. Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdôk és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
1918
žrizem a szemed
1. Már vénülô kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülô szememmel
žrizem a szemedet.
2. Világok pusztulásán
žsi vad, kit rettenet
śz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
3. Már vénülô kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülô szememmel
žrizem a szemedet.
4. Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S ôrizem a szemedet.
1918
De ha mégis?
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dúlásban.
Mikor mindenek vesznek, tünnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.
Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérô Multnak.
Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szivemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.
Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.
De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán oda-adta,
A te tűrô, igaz kezeddel.
1918
Nézz, Drágám, kincseimre
1. Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S ôszülô tincseimre.
{Lázáros: szegény, nincstelen; Lázár a Lukács-evangélium egyik példabeszédének fôszereplôje, aki egy dúsgazdag ember háza elôtt feküdt és éhezett, de még morzsák sem jutottak neki. Miután mindketten meghaltak, Lázár a mennyországba került, a gazdag pedig a pokolba jutott}
2. Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.
3. Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.
4. Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna
S gúnyolói hivô életeknek
Raknak a koporsóba.
5. Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szívem kedve.
6. Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
žszülô tincseimre.
1918
Jó Csönd-herceg elôtt
Holdfény alatt járom az erdôt.
Vacog a fogam s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles
Jó Csönd-herceg
És jaj nekem, ha visszanézek.
Űh, jaj nekem, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnék, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás,
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.
