A XX. század leghatalmasabb katonai-politikai szövetségének eredete a második világháborút követő időszakba nyúlik vissza. A fegyverek elhallgatása után nem teljesedett be a nagy remény, miszerint a szövetségeseknek a fasizmus felett aratott győzelmét követően egy a nagyhatalmak egyetértésén, s következésképp együttműködésén alapuló nemzetközi rendszer jön majd létre. A roosevelti „one word” koncepció központi eleme, az Egyesült Nemzetek Szervezete 1945. június 26-án San Franciscóban megalakult ugyan, s a szervezet Alapokmánya nemcsak egy sor alapvető intézmény létrehozásáról (Biztonsági Tanács, Gazdasági és Szociális Tanács) rendelkezett, hanem a tagállamok regionális védelmi szervezeteinek lehetőségéről is (51. §.), ám a háború alatti konferenciákon nem kellően tisztázott célok, a társadalomra, politikára és ideológiára vonatkozó elképzelések különbözőségei, valamint a vezető politikusok magatartása lépésről-lépésre az antifasiszta szövetség szétbontása, a szakítás, a hidegháború felé vitték az eseményeket. Így már nem sikerült közösen békét: kötni a fő ellenféllel, Németországgal sem. A szovjet-amerikai szembenállás közvetlen következménye pedig a nemzetközi rendszer bipolarizálódása, Európa tekintetében pedig a kontinens politikai-ideológiai kettéválasztása lett.
1. Az alakulás évei: 1945-1949
Gazdasági, katonai és demográfiai mutatóik alapján a nemzetközi porondon lényegében két nagyhatalom maradt: a Szovjetunió és az Egyesült Államok. Rövid ideig tartó átmenet után mindkettő saját szövetségi rendszer létrehozása irányába terelte az eseményeket, amely nem hagyott helyet a nemzetállami érdekeken nyugvó hatalmi egyensúly balanszírozó politikájának, sőt a szovjet blokkba került országok tekintetében az állami szuverenitás fenntartásának sem. A világpolitikában századok óta uralkodó szerepet játszó nyugat-európai hatalmak azonban – kűlönösen Anglia és Franciaország – minden gazdasági és katonai meggyengülésük ellenére rendkívül nehezen hajoltak meg a bipoláris világrendbe való beilleszkedés követelménye előtt.
Az angol külpolitika nemcsak Anglia világméretű befolyását, a Brit Birodalom lehetőség szerint érintetlen átmentését és az Egyesült Államokkal való társvezetői szerep kialakítását szerette volna megtartani és elérni, hanem az európai politikában kivívott vezetői szerepét is. Azonban ezen prioritások előtt áthághatatlan akadályok tornyosultak: az ország háború utáni leromlott gazdasági helyzete, a Labour Party 1945-ös választási győzelmében testet öltött belpolitikai várakozások, a világháborút követő fejlődéssel kapcsolatban az amerikai szövetséges nyíltan hangoztatott ellenvetése elsősorban a gyarmati politika fenntartása miatt, Európában pedig a feszültségekkel teli szövetségi kapcsolatok. Röviden tehát az az állapot, amelyben az „angol érdekek és elkötelezettségek” jóval szélesebb körűnek bizonyultak, mint Nagy-Britannia tényleges kapacitásai. Az ellentmondások feloldására született elgondolások közül kétségtelenűl a világháborús vezér Winston Churchill ún. három kör elmélete a legfigyelemreméltóbb. A világháborúban győztes, de az 1945-ös választásokon ellenzékbe szorult konzervatív politikus ebben azt fejtegette, hogy a háború után a szabad demokráciák gyakorlatilag három nagy körbe csoportosíthatók: az első a Brit Birodalom, a második az angolul beszélő világ, benne Kanadával és az Egyesült Államokkal, míg a harmadik Európa lesz. Ha a három kör összekapcsolódik – állította –, akkor „nincs erő és szövetség, amely legyőzhetné őket”. S tekintve, hogy a három kör közös metszőpontjában Anglia található, ezért Anglia feladata kell legyen ezen összekapcsolási művelet kezdeményezése, illetve végrehajtása. Churchill 1946. március 5-i fultoni beszédét szokták a hidegháború nyitányának tekinteni. Joggal. De hozzá kell tenni, hogy a fultoni beszéd éppen a három kör elmélet gyakorlati átültetésére tett egyik első javaslat is volt: ugyanis a beszéd központi gondolata a szovjet veszéllyel szemben a három kör összekapcsolása volt. Lényegében hasonló javaslatok hangzottak el egyébiránt a hivatalos külpolitikát képviselő Clement Attlee részéről is. De az angol nagyhatalmiság átmentése nem nyilatkozatokon múlt: 1947. február 21-én az angol külügyminisztérium jegyzéke azt közölte az amerikai vezetéssel, hogy London visszavonja csapatait Görögországból és beszünteti Törökország támogatását. Ez a jegyzék és Maximosz görög miniszterelnök egy héttel későbbi levele lett a formai alapja egy hónappal később a Truman-doktrína meghirdetésének. Anglia számára ez a színvallás jelentette a Brit Birodalom rendíthetetlenségi mítoszának szertefoszlását. A fő kérdés az lett, hogy milyenek lesznek az új stratégia irányai és keretei.
Franciaország esetében teljesen más hangsúlyokat találunk. A francia hadsereg 1940 tavaszán néhány hét alatt összeroppant a hitleri Németország csapásai alatt, s az ellenállás hősies eredményei dacára a szövetségesek nem tekintették Franciaországot egyenrangú partnernek. Az országot a partraszálló szövetségesek szabadították fel, s Párizsnak olyan rendelkezésekhez kellett alkalmazkodnia, amelyeket nélküle hoztak. Nem hívták meg sem Jaltába (1945 február), sem Potsdamba (1945 július-augusztus), megszállási zónát is csak Churchill javaslatára kapott a legyőzött Németországban. De Gaulle tábornok minden erőfeszítése dacára sem tudta Németországra vonatkozó elképzeléseit a szövetségesekkel elfogadtatni. Ugyanakkor rendkívül előrelátónak bizonyultak a tábornok megjegyzései a német kérdés és a leendő európai rend tekintetében, mikor azt a megállapítást tette, hogy ezekben a kérdésekben egyszerűen nem lehet Franciaország nélkül dönteni. A német kérdés kezelésében Párizs álláspontja inkább Moszkváéhoz állt közelebb, s ebben a tekintetben szilárd belpolitikai egység volt tapasztalható a kereszténydemokrata, a szocialista és a kommunista pártok között. Az éleződő kelet-nyugati konfliktusban Franciaország nem találta a helyét, s ez a magyarázata, hogy két kísérletet is tett a kontinentális egyensúlypolitika németellenes célzattal történő feltámasztására. Azonban az 1947. március 4-i dunkerquei francia–angol szerződés kevés gyakorlati eredménnyel bírt, s Franciaországnak egész külpolitikai irányvonalát felül kellett vizsgálnia. Hiába érvelt Bidault francia külügyminiszter az ENSZ 1947. szeptemberi közgyűlésén azzal, hogy Franciaország fő feladata a két nagyhatalom kibékítése, Párizs nem térhetett ki a választás elöl. Így Bidault külügyminiszter 1947 decemberében már arra kért felhatalmazást a kormánytól, hogy tárgyalásokat kezdeményezhessen a belgákkal, az angolokkal és az amerikaiakkal egy katonai-biztonsági megállapodás létrehozásáról.
Az angol és francia kezdeményezés 1947 végén egy regionális nyugat-európai tömörülés létrehozására irányult, amely amerikai támogatással ellensúlyt képezhet a Szovjetunió által rendkívüli gyorsasággal kiépített keleti blokkal szemben. Az amerikaiak az európai javaslatra ekkor elutasítóan reagáltak, részint azzal érvelve, hogy az USA részvétele egy szerződéses katonai garancia vállalásában alkotmányos tilalmak miatt lehetetlen, részint pedig arra utalva, hogy egy ilyen lépés „túl nagy provokáció” lenne a Szovjetunióval szemben. Helyette egy regionális európai egyezményt tartottak megköthetőnek, amelyhez mintaként az 1947-es riói paktumot javasolták. Az angol, francia és a benelux küldöttségek tárgyalásai az 1948 februári prágai kommunista puccs által felizgatott légkörben kezdődtek, s 1948. március 17-én aláírták a brüsszeli öthatalmi egyezményt. Az egyezmény formailag egy regionális együttműködési egyezmény és kölcsönős segítségnyújtási paktum volt. Jelentősége valójában az átmenetiségében található: a brüsszeli egyezmény képezte az átmenetet a hatalmi egyensúlyi politikáktól a szövetségi rendszerek létrehozása felé. Az aláíró országok megfontolásaiban ugyanis nemcsak az szerepelt, hogy a brüsszeli egyezmény lényegében illeszkedik a Nyugat-Európában megindult integrációs fejlődés trendjéhez, hanem az is, hogy a regionális védelem új kísérlete tarthatatlan az USA katonai részvétele és támogatása nélkül. Az angolok már öt nappal a brüsszeli szerződés aláírása után (március 22.) tárgyalásokat folytattak az amerikaiakkal és a kanadaiakkal egy atlanti biztonsági rendszer kialakításának lehetőségéről.
Az USA elégedetten vette tudomásul, hogy a brüsszeli egyezmény a riói paktum mintájára készült, s maga Truman elnök nevezte a szerződést a „helyzet által kívánt támogatást érdemlőnek”. Mindemellett megmaradtak azok az okok, amelyek megosztották az amerikai kormányzatot és a törvényhozást az európai katonai szövetség támogatásának kérdésében. Mindenekelőtt az az alkotmányos tilalom, amely tiltotta az USA részvételét békeidőben bármely katonai szövetségben, s a republikánus többségű kongresszusban kevés esélye volt az utolsó évét töltő, demokrata Truman elnöknek egy ilyen természetű javaslat átvitelére. A törvényhozás két házát végül is az elnök választási riválisaként fellépő, republikánus Vandenberg szenátor győzte meg. A nevét viselő javaslatot 1948 júniusában fogadták el, s ez azt indítványozta, hogy az „USA alkotmányos úton csatlakozzon olyan regionális és kollektív intézkedésekhez, amelyek állandó és hatékony önsegélyen, valamint kölcsönös segítségnyújtáson alapszanak”. Harry Truman 1948 végi újraválasztása után felgyorsultak a NATO előkészítését célzó tárgyalások.
A tárgyalások során négy olyan kérdéscsoport vetődött fel, amelyben viták voltak: az elkötelezettség mértéke a szerződésben részt vevő országok között, a megállapodás földrajzi kiterjedése, a szerződés időtartama, valamint az új tagok felvételének rendje. Az európaiak, különösen a franciák olyan szoros kötelékeket és olyan hosszú időre szóló elkötelezettséget szerettek volna, amelyen csak egyáltalán lehetséges, míg az amerikaiak csak meghatározott időtartamú egyezményt javasoltak. A végső szövegbe végül az került be, hogy a szerződés hatályba lépését követő húsz év elteltével bármelyik fél kiválhat a szerződésből, ha előtte egy évvel erről értesíti az USA kormányát. A hajdani gyarmattartó országok (Anglia, Franciaország, Hollandia és Belgium) szerették volna a szövetség hatályát kiterjeszteni korábbi gyarmataikra is, de ezt nem sikerült elérniük. Kivételt a Franciaország tengerentúli megyéinek tekintett Algéria jelentette, viszont a függetlenség elnyerését jelentő eviani egyezmény után (1962) ez a pont értelemszerűen hatályát veszítette. A NATO szerződés hatálya alá így a tagállamok területén kívül a Ráktérítőtől északra fekvő térség került. Görögország és Törökország csatlakozásakor (1951 október) a szerződés ezen pontját kiegészítették a belépett országok területeivel. Tekintetbe véve azonban a szerződés azon pontját, miszerint a „felek tanácskozni fognak egymással, valahányszor bármelyikük véleménye szerinti bármelyik fél területi épségéi, politikai függetlenségét vagy biztonságát veszély fenyegeti”, azt mondhatjuk, hogy a NATO földrajzi kiterjedése gyakorlatilag világméretű. Végül ami az új tagállamok felvételének rendjét illeti, az a megállapodás született, hogy a „felek egyhangú megegyezéssel a szerződéshez való csatlakozásra hívhatnak meg bármely más európai államot, amely képes arra, hogy elősegítse a szerződés elveinek továbbfejlesztését és hozzájáruljon az észak-atlanti térség biztonságához”. Ez a kitétel szerepel például az 1981-es, Spanyolországgal kötött felvételi egyezmény legelső mondatában is.
Természetesen szóba kerültek olyan pontok is a tárgyalások során, amelyek végül kimaradtak a szövegből. Például a tagság kérdésében nem került be külön paragrafus a kizárásról, habár arról vita folyt, hogy mi a teendő, ha egy tagállam társadalmi rendszerét szélsőbaloldali, vagy szélsőjobboldali erők forgatnák fel. Ezt azzal a meggondolással hagyták ki, hogy egy ilyen esetben az érintett állam úgyis önszántából kilép. A NATO-szerződésben nem irányozták elő semmilyen nemzetközi stáb felállítását. Azonban a szervezet növekedése, hamarosan mozgásba hozta Parkinson professzor elméletét, s csakhamar megindult a NATO nemzetközi bürokráciájának kiépülése.
A NATO alapokmányának aláírására végül 1949. április 4-én került sor Washingtonban, s tizenkét állam (Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Izland, Kanada, Luxemburg, Nagy-Britannia, Norvégia, Olaszország, Portugália és az USA) külügyminiszterének kézjele került a dokumentum alá. A gyors ratifikálások után a szerződés ugyanezen év augusztus 24-én lépett hatályba.
A fentiek alapján fő vonataiban követhető a jelentősebb alapító államok szándéka a szövetség létrehozásáról. Érdemes viszont egy pillantást vetni néhány kisebb ország motívumaira is. Nem annyira az Európa-centrum legbelsejéhez tartozó, s érdekeiknél fogva nagyon erősen integrációpárti Benelux államokról van szó, hanem inkább az európai perifériákról. A skandináv országok például a második világháború kitörésétől foglalkoztak egy, az Atlanti-óceán északi részéhez tartozó országokból álló védelmi szövetség gondolatával, s ezt az ötletet az emigráns norvég kormány külügyminisztere, Trygve Lie révén az angolok is ismerték. De tekintettel a közös skandináv érdekekre, a háború után előbb egy skandináv védelmi közösség javaslatát vitatták meg. Az 1948 májusában Stockholmban kezdődött tárgyalásokon azonban kiderült, hogy alapvető eltérés van a semlegességhez és a cselekvési szabadság megőrzéséhez ragaszkodó svéd, s a térség biztonságát a nyugati rendszerhez kötni akaró norvég álláspont, valamint a Szovjetunió árnyékában élő Finnország elképzelései között. Az ellentéteket a dán közvetítés sem tudta feloldani. A skandináv szolidaritást felbomlasztó vitát két tényező alapjaiban befolyásolta. Az egyik a Szovjetunió oldaláról a norvég kormányra gyakorolt nyomás a svalbardi szerződés felülvizsgálatáról, s az Ours-szigetek átengedéséről, a másik pedig az amerikai politika volt. Marshall külügyminiszter ugyanis világosan értésére adta a skandináv államoknak, hogy a semlegesség választása esetén nem számíthatnak amerikai fegyverszállításokra és semmilyen katonai garanciára. Így a skandináv országok közül Norvégia és Dánia a NATO tagjává vált, Svédország viszont megőrizte semlegességét, míg Finnország 1948-ban egy kvázi semlegességet biztosító kétoldalú egyezményt írt alá a Szovjetunióval.
A déli szárnyon Törökország tagsága váltott ki nagy vitákat. Egy 1939-es kölcsönös segítségnyújtási egyezmény alapján a háború alatt Franciaország és Anglia nyújtott segítséget Törökországnak, s a szerződés érvénye kiterjedt egészen 1952-ig. A NATO alapszerződés tárgyalásakor tehát Ankara még konkrét biztonsági garanciákkal rendelkezett. Még a háború előtt Törökország szeretett volna hasonló egyezményt kötni a Szovjetunióval is, de Saracoglu külügyminiszter moszkvai látogatásakor a szovjet fél két feltételt támasztott: az 1922-es a tengerszorosokra vonatkozó montreuxi egyezmény felülvizsgálatát és egy közös szovjet-török ellenőrzési rendszer létrehozását a Fekete tenger déli kijáratát biztosító tengerszorosoknál. A háború után a szovjet fél megismételte ajánlatát, kiegészítve bizonyos területi igényekkel a Szovjetunió javára. E lépésekből érthető meg az amerikaiak élénk érdeklődése a térség iránt (Truman-doktrína), mikor Anglia bejelentette, hogy beszünteti Törökország és Görögország segélyezését és katonai támogatását. Ennek ellenére eleinte mégis Anglia akadályozta Ankara bevonását a NATO-ba, mivel London egy közel-keleti paktum lehetőségét fontolgatta. Az angol-amerikai vitából az amerikaiak kerültek ki győztesen, s a NATO 1951. szeptemberi, ottawai ülésén felkérték Törökországot – Görögországgal együtt – a szövetséghez való csatlakozásra.
2. Szervezeti felépítés és működés
Az 1949-es aláírást követően a legsürgetőbb feladat az intézmény strukturális kereteinek, a kollektív védelem nélkülözhetetlen tartószerkezetének létrehozása, valamint a működés gazdasági és pénzügyi feltételeinek megteremtése volt. A külügyminiszterekből álló Északatlanti Tanács esetében évi egy ülést irányoztak elő, s a testület első ülésén (1949. szeptember 17.) született döntés a védelmi miniszterekből álló Védelmi Bizottság, a vezérkari főnököket tömörítő Katonai Bizottság, az öt Regionális Tervező Csoport, s több más testület felállításáról. Csakhamar sor került a védelem pénzügyi és gazdasági, valamint tervezési aspektusaival foglalkozó bizottságok létrehozására is.
A Védelmi Bizottság kezdeményezésére dolgozták ki a NATO első négyéves védelmi koncepcióját (1950), s még ugyanebben az évben hívják életre a szervezet első civil szerveit is. Közülük a legfontosabb a külügyminiszterek helyetteseiből álló tanács (Council Deputies) volt azzal a feladattal hogy hangolja össze a különböző NATO-testületek tevékenységét s hogy a nemzeti kormányok számára ajánlásokat készítsen a védelmi tervek hatékony megvalósítására. A Külügyminiszter helyettesi Tanács permanens módon Londonban működött, s 1951-től működését egy kis létszámú nemzetközi titkárság is segítette. A NATO főhadiszállás székhelye azonban a párizsi Chaillot palota, majd a Rocquencourtban felépített központ lett. Ide települt a Szövetséges Hatalmak Európai Legfelső Főparancsnoka (SACEUR), elsőként D. D. Eisenhower. A koreai háború kitörése (1950 június) nemcsak felgyorsította a NATO katonai szervezetének kiépítését, de közvetlenül inspirálta az
integrált katonai erő felállítására vonatkozó döntések megszületését is (1950 szeptember).
1951-1952 során a három „bölcs” – az amerikai Averall Harriman, a francia Jean Monnet és az angol Sir Edwin Plowden – javaslatai alapján kezdték kiépíteni a NATO struktúráját. Megszűntették a Külügyminiszter-helyettesi Tanácsot, amelynek helyébe a tagállamok nagyköveti rangú diplomatáiból álló NATO Állandó Tanácsa lépett. Ennek munkáját egy ugyancsak állandó nemzetközi titkárság segíti, fenntartását pedig a tagállamok befizetéséből finanszírozzák. 1951 júniusában írták alá azt a megállapodást, amely jogilag rendezte a NATO különböző szerveiben szolgálatot teljesítő katonai és civil személyzet státuszát. Az Észak-atlanti Tanács 19S2. februári lisszaboni ülésén pedig döntés született arról, hogy az Állandó Tanács munkáját nemzetkőzi titkárság segítse egy széles jogokkal rendelkező főtitkár vezetésével. E posztot első ízben az angol lord Ismay töltötte be. A lisszaboni ülésen született döntés további katonai parancsnokságok (az atlanti és a csatorna parancsnokság) felállításáról is.
A katonai és civil struktúrája – amely részleteiben természetesen folyamatosan változik – az alábbi legfontosabb testületek áll:
1) Tényleges döntési jogkörrel a szervezeten belül az Észak-atlanti Tanács (NAC) rendelkezik. A tagállamok állandó képviselőiből áll, akik hetente legalább egy alkalommal üléseznek. Ha különösen fontos kérdésről van szó, akkor a Tanács külügyminiszteri, vagy kormányfői szinten ül össze, de a testület jogosítványai, s döntéseinek érvényessége független az összetétel szintjétől. Ezen a szinten biztosítja a NATO a tagállamok számára a közvetlen fórumot minden olyan kérdés felvetésére, amely biztonságukat érinti. A Tanács – munkájának elvégzéséhez – újabb testületeket (bizottságok, tervező és elemző csoportok) jogosít létrehozni. Ülésein minden állam azonos jogokkal rendelkezik, s döntéseit egyhangúlag hozza, amelyek így a tagállamok közös akaratát fejezik ki. Az üléseken a Főtitkár, vagy helyettese elnököl. A Tanács ülésein megvitatott témák és a meghozott döntések a szervezet tevékenységének minden területére kiterjednek.
2)A Védelmi Tervező Bizottság (DPC) általában az állandó képviselőkből áll, de évente legalább két alkalommal a védelmi miniszterek szintjén ülésezik. Feladata a jelentősebb katonai és védelmi tervezési ügyekkel foglalkozni. Franciaország 1966 és 1996 között nem vett részt e testület munkájában. Gyakorlatilag ez a legfontosabb katonai testület a NATO-n belül.
3) Az Atomtervező Csoport (NPG) hasonló szinten ülésezik és ugyanazon státusszal rendelkezik, mint a Védelmi Tervező Bizottság. A nukleáris erőket érintő kérdések tartoznak a hatáskörébe. Franciaország 1966–1996 között e testület munkájában sem vett részt, a fegyveres erőkkel nem rendelkező Izland pedig polgári megfigyelővel képviselteti magát.
4) A Főtitkár a szervezet első számú politikai tisztségviselője. A tagállamok nevezik ki, s ő elnököl a fontosabb testületek ülésein. Betölti a NATO szóvivőjének szerepét is. Kulcsszerepe van a külső kormányokkal való kapcsolattartásban, valamint a felmerülő nézeteltérések rendezésében a tagállamok kormányai között.
5) A Nemzetkőzi Titkárság munkatársait a tagországok delegálják. Közel másfél ezer munkatárs bonyolítja a szervezet külső kapcsolatait.
6) A Katonai Bizottság (MC) a legmagasabb rangú katonai hatóság a NATO-n belül. Felelős mindama javaslat megtételéért, amelyeket a tagállamok a közös védelem érdekében szükségesnek tartanak. Irányítja a NATO Főparancsnokságokat. Elnöke részt vesz az Észak-atlanti Tanács, a Védelmi Tervező Bizottság és az Atomtervező Csoport ülésein. Tagjai a tagországok haderőinek vezérkari főnökei. Évente legalább két alkalommal ülésezik.
7) A Nemzetkőzi Katonai Vezérkar (IMS) támogatja a Katonai Bizottság munkáját.
A NATO egyesített katonai szervezete adja a kereteket a tagországok védelmének biztosításához. A szervezet érdekszférájához tartozó térségeket katonai parancsnokságok hálózata fedi le, amelyek megteremtik a feltételeket a fegyveres erők közös gyakorlataihoz; a távközlési és információs rendszerek működtetéséhez, a légvédelem, a logisztikai támogatások terén megvalósuló együttműködéséhez, az eljárások és felszerelés szabványosításához, illetve közös felhasználásához. A NATO Főparancsnokságok közül az európai a belgiumi Mons-ban, az atlanti óceáni az amerikai Norfolkban van, míg az 1951 és 1994 között fennálló Szövetséges Csatorna Főparancsnokság az angliai Northwoodban volt található. Továbbá működik egy Kanadai-Amerikai Regionális Tervező Csoport, amelynek felelősségi körzete az észak-amerikai térség. A katonai parancsnokságok diszponálnak az alájuk rendelt katonai erők felett.
A NATO-tagállamok együttműködése két alapelvre épül: a részvevő államok szuverenitásának kölcsönös elismerésére, valamint a közös biztonságpolitika kimunkálására. Az e két pillérre épített közös biztonság oszthatatlan, s így a tagállamoknak a biztonságukat fenyegető kihívásokkal nem pusztán saját erőforrásaikra támaszkodva kell megbirkózniuk. Ugyanakkor viszont minden tagállam számára megmaradt a nemzeti elkötelezettség. A NATO arra teszi képesé tagállamait, hogy a közös erőkifejtéseknek köszönhetően megnöveljék képességeiket alapvető nemzeti biztonsági céljaik elérésében.
A közős határozathozatal konszenzuson alapul. Természetesen a konszenzus elérése gyors és sokoldalú információt, ennek cseréjét, jól működő konzultációs mechanizmust és a megállapodásra való törek¬vés minimumát feltételezi. A már elfogadott döntés teljesítése ezért valamennyi tagállam érdeke. A tagállamok részesei a szövetségen belüli politikai együttműködés rendszerének. Ugyanakkor az eddig kialakult eljárások eredményeképp mód van az egyes tagállamok speciális érdekei figyelembevételére is. A szükséges információcserét a NATO katonai szervezeteivel egy speciális katonai misszión keresztül valósítja meg.
A gyakorlati együttműködés legfontosabb formája a konzultáció. Ez gyakorlatilag mindenfajta kérdésre kiterjed, a kormányzati szférától az egyes intézményekig minden szintre érvényes, s magában foglalja az előzetes tájékoztatástól az utólagos értékelésig a teljes folyamatot. A több évtizedes gyakorlat lehetővé teszi sürgős és kényes helyzetek gyors megoldását is.
3. A Párizsi egyezmények (1954. október 20-23.)
Visszatérve az intézménytörténeti fejlődéshez: az ötvenes évek az integrációs fejlődés kezdeti szakaszát jelentették a kettészakadt Európa nyugati felén. A nemzeti inspirációk és a politikai elvárások között nagyon különböző tényezőket találunk, de különösen nagy szerepet játszott e folyamat megindulásában a Marshall-tervben konkrét formát öltött amerikai támogatás, s a vasfüggöny keleti oldalán állomásozó szovjet hadseregtől, s áttételesebben a kommunizmustól való félelem. A belpolitikai kondiciókat legkönnyebben az integrációt elveik alapján támogató politikai pártok (például a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták) sikereivel lehetne jellemezni, némelyik közülük máig meghatározó befolyással bír a politikai életben. Sorban hívták életre a különböző dimenziókban, de egyértelműen integrációsnak tekintett szervezeteket: az amerikai segélyek szétosztását lebonyolító OEEC-t 1948 áprilisában, az Európa Tanácsot 1949 májusában, a Schuman-terven alapuló MONTANUNIÓ-t 1950 májusában. Ez utóbbi tengelyében a francia-német kibékülés állt, s életbeléptetésével indult útjára az ún. kis-Európa koncepció. Az amerikai biztonsági ernyő megszerzésével azonban nem záródott be, nem oldódott meg a két rendszer európai választóvonalán nyitva maradt német kérdés. Békekötés híján mind a kelet, mind pedig a nyugat a saját elképzelései szerint szerette volna a kérdést megoldani, de az 1948-as berlini blokád egyértelműen jelezte ennek lehetetlenségét. Az amerikaiak az NSZK 1949. őszi megalakulásától kezdve mind erőteljesebben vetették fel a nyugatnémetek helyzetének rendezését, beleértve bevonásukat a biztonsági szervezetekbe. A nyugatnémetek újrafelfegyverzésére irányuló javaslataik azonban olyan heves ellenkezést váltottak ki a franciák és az angolok részéről, hogy a kérdést le kellett venni a napirendről. Ugyanakkor az is mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a megszállási rendszer sem tartható fenn végtelenségig és átfogó békekötés híján is rendezni kell az NSZK helyzetét.
Az impulzust végül, mint ahogy gyakran történni szokott, a nemzetközi helyzet változásai adták meg. 1949 nyarán a Szovjetunió végrehajtotta első kísérleti nukleáris robbantásait, amivel vége szakadt az USA nukleáris monopóliumának. Ugyanezen év október 1-én kikiáltották a Kínai Népköztársaságot és a szocialista tábor hirtelen megerősödésével a két tömb érintkezési pontjain hamarosan az izzás tünetei mutatkoztak. A NATO megalakulásával a nyugati rendszer védelmét megoldottnak tekintő angolszászokkal ellentétben a franciákat rendkívül foglalkoztatta a német helyzet rendezetlensége és már a Schuman-terv is lényegében a francia kiútkeresést szolgálta. Még javában tartottak a MONTÁNUNIÓ részleteit tisztázni hivatott tárgyalások, amikor 1950. június 2S-én kitört a koreai háború: szovjet és kínai bátorítással a kommunista Észak megkísérelte a saját fennhatósága alatt egyesíteni a kettéosztott országot.
A koreai háború fordulatot hozott mind az amerikai, mind a nyugat-európai külpolitikában. E fordulat nem annyira abban az értelemben gyorsította meg a német kérdés rendezését, hogy szükség lett volna a nyugatnémet nehézipar által gyártott hadiipari termékekre, hiszen az amerikai hadiipar lényegében érintetlen volt. A hatás inkább pszichológiai volt. A háború az USA-t katonai és védelmi elkötelezettségeinek újbóli átgondolására ösztönözte, míg Nyugat-Európa fővárosaiban általánossá vált az a meggyőződés, hogy az ázsiai kettéosztott országban kitört konfliktus valójában egy főpróba. Az Európában kettéosztott ország erőszakos egyesítésének főpróbája. Az épphogy véget ért berlini válság (1949. május 12.) mint előjáték e forgatókönyvhöz még élénken élt mindenki emlékezetében.
A brüsszeli szerződés államai külügyminisztereinek 1950. július 20-i ülésén a kialakult helyzet kapcsán részint azt a következtetést kellett levonniuk, hogy Nyugat-Európa államainak nincs tényleges fegyveres kapacitása egy esetleges fegyveres konfliktus megvívására, részint pedig hogy a helyzeten gyors változtatást csak amerikai segédlettel lehet elérni. A német helyzet miatt aggódó franciák három feltételt is megfogalmaztak a kívánatosnak tartott biztonságpolitikai intézkedések terén. Párizs mindenekelőtt szerette volna partnereivel elismertetni a gazdasági és szociális ügyeknek a védelmi programhoz kapcsolását, s az egész programot csak a tágabb atlanti keretekben látta megvalósíthatónak. Végül szerette volna elérni, ha a tervezett haderők felállításáig az amerikaiak a meglevőknél nagyobb kontingenseket állomásoztatnának Európában. A NATO-n belül általában egyetértettek Párizs javaslataival. Kivéve Washingtont. Az amerikaiaknak eszűk ágában sem volt újabb csapatokat küldeni Európába, hanem helyette ismét csak azt javasolták, hogy egyrészt a németek maguk is tegyenek valamit a saját védelmükért, másrészt pedig a szövetségesek esetleg még egyszer fontolják meg a nyugatnémetek újrafelfegyverzését és beillesztésűket a nyugat-európai rendszerbe.
Az ötlet enyhén szólva nem aratott túl nagy sikert, Párizsban pedig egyszerűen pánikot okozott. Az Európa Tanács 1950. augusztusi ülésén a francia Paul Reynaud új javaslatot fogalmazott meg. Ennek értelmében a kommunista veszély a nyugat-európai erők összefogását követeli meg, tehát létre kell hozni közös európai védelmi erőket, valamint egy közös európai védelmi minisztert is, aki a szervezési munkát összehangolja. A francia politikus Churchillt javasolta erre a posztra. Az agg, konzervatív politikusnak tetszett az ötlet, azért azt vetette fel, hogy az Európa Tanács „foglaljon állást egy közös európai parancsnokság alatt álló hadsereg azonnali megteremtése mellett – teljes egyetértésben az USA-val és Kanadával.” De Churchill hozzátette, hogy ebbe a hadseregbe be kell vonni a németeket is. Természetesen az Európa Tanács elkészült javaslata nem volt kötelező egyik kormányra nézve sem, de figyelemreméltó, hogy a javaslat által keltett alkalmat leggyorsabban a nyugatnémet kancellár, Konrad Adenauer használta ki. Augusztus végén átnyújtott az amerikaiaknak egy memorandumot, amelyben a szovjet veszélyre való hivatkozással kérte az amerikai csapatok létszámának emelését az NSZK-ban, valamint német egységek felállítását is.
Az Európa Tanács határozata, valamint Adenauer memoranduma is szerepelt a három szövetséges hatalom külügyminisztereinek 1950. szeptemberi new yorki ülésén. Itt az európai szövetségesek ismét meghallgathatták az amerikai tervezetet, miszerint létre kellene hozni egy koalíciós hadsereget, s ebben helyet kell kapniuk nyugatnémet egységeknek is. Sőt, hogy a rendezés tartósság érdekében az NSZK-t be kellene vonni a NATO-ba. A tiltakozás mellett a franciák és az angolok garanciákat kértek arra is, hogy az újjászülető Wehrmacht ne fordulhasson újból Nyugat-Európa ellen. Ezért az angol Ernest Bevin és a francia Robert Schuman egyaránt úgy vélte: előbb magát a nyugateurópai hadsereget kell létrehozni és csak ezután lehet a nyugatnémet egységek megszervezésével foglalkozni. A megbeszélés során az angolok végül elfogadták az amerikai álláspontot, míg a franciák nem.
A kialakult helyzetben a francia kormány előre menekült, s 1950 októberében közzétette az ún. Pleven-tervet, azaz az európai intézményekhez kapcsolódó európai hadsereg létrehozását. René Pleven az európai hadsereget értelemszerűen nemzetek feletti struktúrának tekintette s javaslata értelmében a közös haderőt vegyes nemzetiségű hadosztályokból állítanák össze. Parancsnoka az Európai Közgyűlésnek lenne felelős, s az ugyancsak nemzetek feletti védelmi miniszter az utasításokat a szintén szupranacionális Miniszteri Tanácstól kapná. Nem kerülne sor viszont a német nemzeti haderő és a német főparancsnokság újjászervezésére. A német egységeket zászlóaljnyi nagyságokban osztanák be az európai hadseregbe. A Pleven-terv végül jóváhagyást ugyanazon hat országban kapott, amelyek a MONTANUNIÓ-t aláírták, s az Európai Védelmi Közösség alapokmányát 1952. május 27-én írták alá Párizsban. Nem került sor viszont az életbe léptetésére, mert maga a francia parlament szavazta le 1954. augusztus 31-én, s ezzel a NATO lisszaboni ülésén is jóváhagyott megoldás realizálása meghiúsult.
A kialakult rendkívül kellemetlen helyzet megoldására elvileg három lehetőség kínálkozott. Az első egy kétoldalú amerikai-nyugatnémet katonai szerződés megkötése, amelyre az 1953. szeptemberi amerikai-spanyol egyezményben már precedens is volt. A másik lehetséges megoldás egy szélesebb kelet-nyugati egyezmény tető alá hozása lett volna amelyre különösen az 1953. februári berlini külügyminiszteri konferencia, valamint a Sztálin halálát kővető enyhültebb nemzetkőzi légkörben voltak bizonyos esélyek. A harmadik, végül is megvalósuló megoldásnak az angolok kezdeményezése bizonyult. Az alapelem itt is az NSZK-nak a NATO-ba való bevonása volt, de azokkal a biztonsági garanciákkal, amelyeket az Európai Védelmi Közösségben fogalmaztak meg. Anthony Eden, angol külügyminiszter erről előbb Adenauer kancellárt győzte meg. Miután a garanciákat a franciák kevésnek tartották, Eden továbbfejlesztette javaslatát: ki kell bővíteni az 1948-as brüsszeli egyezményt olymódon, hogy első lépésként ebbe vonnák be az NSZK-t és Olaszországot, majd ezt egy kölcsönös megállapodássá bővítik, aminek következtében a brüsszeli egyezmény egy Locarno típusú kölcsönös védelmi paktummá válik, amelynek hatálya gyakorlatilag egész Nyugat-Európára kiterjed. Ezzel ugyan eltűnne a szervezet szupranacionális jellege, de ez London szempontjából kifejezetten pozitívumként jelentkezett. Eden 1954 szeptemberében gyorsan körbeutazta az érintett fővárosokat, s ezek után került sor előbb a londoni kilenchatalmi konferenciára (1954. szeptember 28. – október 3.), majd 1954: október 20–23. kőzött a párizsi konferenciára. Az elöbbin előkészítették, az utóbbin pedig formába öntötték a második világháború utáni Nyugat-Európa egyik legfontosabb szerződésrendszerét. Sorrendben: október 20-án a nyugati megszálló hatalmak és az NSZK megállapodást kötött a megszállási rendszer megszüntetéséről, s szerződő felek elismerték, hogy a Német Szövetségi Köztársaság belső és külső ügyeiben a szuverén államok teljes hatalmával rendelkezik. A három nyugati hatalom ugyanakkor korlátozottan állította helyre az NSZK szuverenitását, amennyiben fenntartotta magának a döntés jogát Berlin, a német egység és a békeszerződés megkötése kérdésében. Az NSZK elfogadta, hogy a német védelmi hozzájárulásról szóló megállapodás hatályba lépése után ugyanolyan nemzetiségű és állományú fegyveres erők állomásozzanak területén, mint amilyenek a megállapodás hatályba lépésekor ott állomásoztak. Október 21-én kilenchatalmi megállapodást kötöttek az 1948-as brüsszeli megállapodás módosításáról, s felkérték Olaszországot és az NSZK-t, hogy csatlakozzanak az egyezményhez. A brüsszeli szerződés struktúráját megerősítették egy miniszteri tanáccsal és egy parlamenti gyűléssel, továbbá elnevezését is megváltoztatták. Az immár Nyugat-Európai Uniónak (Western European Union – WEU) nevezett szervezetet a lehető legszorosabban a NATO-hoz kapcsolták, kimondva, hogy a párhuzamosságok elkerülése végett a WEU Tanácsa minden katonai tárgyú információért a NATO megfelelő szerveihez fordul. Anglia kötelezettséget vállalt, hogy csapatait a szerződő felekkel történő előzetes konzultáció nélkül nem vonja vissza a kontinensről. Az NSZK kötelezettséget vállalt arra vonatkozóan, hogy nem gyárt, nem birtokol nukleáris, biológiai és vegyi fegyvereket, továbbá nem állít rendszerbe bizonyos, a WEU Tanácsa által meghatározandó fegyverfajtákat Elfogadták egy Fegyverkezést Ellenőrző Ügynökség párizsi székhellyel történő felállítását is, amely az előbbieket ellenőrzi.
Ezt kővetően 1954. október 22-23-án az Atlanti Tanács ülésén jóváhagyták azt a jegyzőkönyvet, amelyben felkérték az NSZK-t a NATO-ba való belépésre. Megfogalmazták, hogy a WEU és a NATO együttes rendelkezéseinek értelmében a létrehozandó nyugatnémet egységek teljes egészükben a NATO parancsnokságok hatálya alá tartoznak, míg a többi WEU tagállam fegyveres erőinek csak egy bizonyos része tartozik oda. Az NSZK ugyanekkor külön nyilatkozatban jelentette ki, hogy a német újraegyesítés megvalósításához nem fog erőszakhoz folyamodni. Egy másik nyilatkozatban a három nyugati hatalom leszögezte, hogy az NSZK kormányát tekintik az egyetlen legitim német kormánynak, amelynek joga van Németország és a német nép nevében nyilatkozni és azt képviselni.
A párizsi egyezményekkel zárult le Nyugat-Európa második világháború utáni biztonságpolitikai fordulata. Kialakultak azok a jogi és intézményi keretek, amelyek egyik oldalról azonos szövetségi rendbe tömörítették a térség országait, győzteseket és veszteseket egyaránt, másfelől organikus kapcsolattal kötötték egybe a nyugat-európai térséget az USA és Kanada területével. A három nyugati nagyhatalom rendezte a maga oldaláról a német kérdést is, habár a kelet-nyugati rendszerhatár épp a német szakaszon maradt a legtörékenyebb egészen az 1990 őszén megvalósult újraegyesítésig. A fordulat jelentőségét Moszkvában is pontosan érzékelték. A NATO megalakulása 1949-ben lényegében keleti válaszlépés nélkül maradt, jórészt azért, mert a barátsági és együttműködési szerződések rendszerével a Szovjetunió 1947–48 folyamán már kész helyzetet teremtett. Viszont a németek bevonulása a NATO-ba és az újrafelfegyverkezés megkezdése szovjet részről a franciákkal és az angolokkal kötött egyezmények felmondását, s 1955. május 14-én a Varsói Szerződés megalakulását vonta maga után. Valószínűleg itt keresendők az ugyanezen évjúliusában Genfben sorra került, a német kérdésről rendezett négyhatalmi külügyminiszteri találkozó kudarcának okai is. Mindenesetre a tömbhatárok megszilárdulásával nyugodtabb lett az európai helyzet, s elvileg ekkortól formálódnak ki az európai helyzet javításának, immár tömbök közötti tárgyalások formájában megvalósuló feltételei.
4. A második hármas bizottság
1956 eseményei – elsősorban a tragikus 1956-os magyar felkelés, majd a szuezi válság – mindenesetre nem a nemzetközi helyzet javulási várókat igazolták, s magán a NATO-n belül is viták bontakoztak ki a tagállamok között. Ezért immár másodízben kerűlt sor „három bölcs” kiküldésére. Az olasz Gaetano Martino, a norvég Halvard Lange és a kanadai Lester Pearson alkotta bizottság 1956 decemberében terjesztette be jelentését, amely elsősorban a szervezet nem-katonai tevékenységének javítására irányult. Új rendszert javasoltak a tagállamok kormányai és az Észak-atlanti Tanács közötti konzultációs mechanizmusban, s ekkortól vált a politikai konzultáció napi gyakorlattá. Minden tavasszal a tagállamok külügyminiszterei értékelik a Szövetség előző évi tevékenységét azon jelentés alapján, amelyet a főtitkárnak kell összeállítania. Javasolták egy új jószolgálati és közvetítő mechanizmus bevezetését a tagállamok közötti vitás kérdések rendezésére. Továbbá a szervezeti javaslatok eredményeképp erőteljesen bővült a nemzetközi titkárság és a főtitkár hatásköre. Ez utóbbi posztra 1957 májusától a belga Paul-Henri Spaakot nevezték ki.
A Hármas Bizottság javaslatára a NATO Tanács üléseinek egy részét a tagállamok fővárosaiban rendezi, s 1957 májusában először tartottak ülést az NSZK-ban. A tanácskozás tárgya a NATO védelmi politikája volt, különös tekintettel a Szovjetunió és a kommunista pártok által ez idő tájt indított nagyszabású békekampányra. Az ülésen elfogadott határozat megállapította, hogy a hagyományos fegyverzetek erőteljes csökkentésére vonatkozó szovjet kezdeményezés valódi célja minden jel szerint az európai nukleáris monopólium megőrzése. Amennyiben a NATO eleget kíván tenni az alapokmányából fakadó kötelezettségeinek, akkor erre a kihívásra is válaszolnia kell, tehát nemcsak modernizálnia kell fegyverzetét, hanem új arányokat és egyensúlyt kell kialakítania a nukleáris és a hagyományos fegyverzet között. A kérdés annál is sürgetőbben kellett napirendre kerüljön, hisz 1957 októberében felbocsátották az első szovjet mesterséges holdat. Ezzel gyökeresen új helyzet teremtődött a két szuperhatalom katonai erőviszonyaiban, valamint a fegyverkezési verseny dimenzióiban. Itt indult be az a folyamat, amelynek majd fontos állomása lesz a ballisztikus rakétaelhárító rakétákról (ABM) szóló 1972-es szerződés, illetve az 1983-as Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (SDI). Mindenesetre a tagállamok állam- és kormányfői 1957. decemberi párizsi csúcstalálkozójukon ismételten hitet tettek a Szövetség alapelvei mellett és eltökéltségüket hangoztatták a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében.
A NATO Tanács 1958. decemberi, párizsi ülésének fő témája a Berlinre vonatkozó Hruscsov javaslat volt. A szovjet vezető novemberben azt a szándékát nyilvánította ki, hogy mivel Moszkva szeretne véget vetni a Berlinben kialakult helyzetnek, ezért fél éven belül az NDK-ra akarja átruházni a világháborús győzelemből fakadó, s az 1945-ös konferenciákon lefektetett jogait, többek között az NSZK és Nyugat-Berlin közötti kommunikáció ellenőrzését. A Szövetség vezetésének válasza az volt, hogy a három nyugati nagyhatalom közös álláspontjának megfelelően a NATO nem fogad el semmiféle olyan megoldást, amely redukálná e hatalmak által gyakorolt felelősséget, sértené jogaikat és akadályozná őket e jogok gyakorlásában. Felhívták Moszkva figyelmét, hogy Berlin kérdését csak a Németország helyzetét általánosan rendező megállapodás keretében lehet megoldani. A vita alapján a három nyugati hatalom elutasítólag válaszolt a novemberi szovjet jegyzékre. Hruscsovnak pedig konstatálnia kellett, hogy fenyegetőzései nem hoztak semmi eredményt. Természetesen a német kérdés és Berlin ügye is folyamatosan napirenden maradt a következő években. Szó esett erről a négyhatalmi külügyminiszteri találkozón Genfben (1959 május-augusztus), Hruscsov és Eisenhower tárgyalásain Camp Davidben, valamint Hruscsovnak a Kennedy elnökkel folytatott bécsi megbeszélésen is (1961 június). Ez utóbbi után újabb szovjet ultimátum kővetkezett, ismét egy egyoldalú szovjet-keletnémet megállapodás lehetőségével. Augusztus 13-án pedig a keletnémet hatóságok falat építtettek a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó vonalra.
A 60-as évek elejét a nukleáris fegyverkezési verseny rendkívül gyors üteme jellemezte. A berlini fal építését kővető izgatott nemzetközi időszakban a Szovjetunió páratlan nukleáris robbantássorozatot hajtott végre: két hónap alatt mintegy 50 kísérletet regisztráltak a megfigyelőállomások. A NATO-n belül, de különösen az USA, Anglia és Franciaország kőzött hosszú vita bontakozott ki nemcsak a kívánatos reagálásról, hanem általában a NATO közös atomfegyverkezésének lehetőségéről. A NATO Tanács 1962. tavaszi, athéni ülésén a miniszterek elfogadták az ún. Athéni Irányelveket. Ebben óvatos fogalmazással azon eshetőségeket írták körül, amelyekben a NATO mint szervezet az önvédelem érdekében atomfegyverek alkalmazásához fordulna. Az USA a maga részéről ismételten kifejezte készségét a NATO nukleáris fegyverekkel való ellátására. Az irányelvek mögött azonban jóval mélyebb viták húzódtak. A szovjet rakétafejlesztések sikerei, a nukleáris technológia fejlődése, az amerikai sebezhetetlenség megszűnése egyik oldalon az alkalmazási stratégiák megváltoztatását eredményezte, s ennek terméke volt a tömeges megtorlás koncepciójáról a rugalmas reagálásra való áttérés mind az amerikai, mind pedig a NATO stratégiában. Másik oldalon viszont az új helyzet bizonyos aggályokat keltett az európai szövetségesekben abban a tekintetben, hogy pontosan melyek is azok a feltételek, amelyek között az amerikai védőernyő továbbra is óvja Nyugat-Európát. Egyáltalán: hajlandó-e az Egyesült Államok kockáztatni honi területeit az európai szövetségesekért? A jórészt francia megfogalmazásban napvilágra került kérdésekre elvileg három megoldás kínálkozott:
– a hagyományos fegyveres erők gyors növelése a tagállamokban,
– amerikai segítséggel egy európai nukleáris erő létrehozása,
– végül nemzeti nukleáris erő kifejlesztése.
Míg Anglia a második, Franciaország a harmadik lehetőség mellett döntött. Harold Macmillan brit miniszterelnök 1962 decemberében Nassauban megállapodásra jutott Kennedy elnökkel. Az Egyesült Államok vállalta, hogy Polaris rakétákat szállít Nagy-Britanniának, amely viszont a maga részéről tengeralattjárókat fog építeni, s az így összeálló egységeket a NATO-erőkhöz osztják be. A sokoldalú nukleáris erőknek elkeresztelt tervezetet azonban eltérően értelmezték Londonban és Washingtonban, s heves párizsi ellenkezés mellett csak a nyugatnémetek oldaláról kapott egyöntetű támogatást.
A nukleáris fegyverkezési verseny szabályozatlanságát és veszélyességét lényegesen enyhítette, hogy 1963 folyamán néhány szerény, de fontos eredmény született a szovjet-amerikai tárgyalásokon. Júniusban megállapodás született a két főváros közötti „forró drót” telepítéséről, augusztus 5-én Moszkvában pedig aláírták az ún. részleges atomcsend egyezményt (PTBT). Ez utóbbiban a felek megállapodtak, hogy megszüntetik a légköri, víz alatti, valamint a világűrben végrehajtott kísérleti nukleáris robbantásokat.
5. Francia különút és kilépés
A NATO-ban alapításától részt vállaló, sőt a szervezet vezető szerveinek szállást nyújtó Franciaországban 19S8-ban Charles de Gaulle tá¬bornok került hatalomra. Országa helyzetét a tábornok elnök az általa vallott Franciaország-képhez méltatlannak, az atlanti szövetségen belül pedig alárendeltnek tartotta, ezért hatalomra kerülése pillanatától törekedett ennek megváltoztatására. Azzal tisztában volt, hogy a termonukleáris korszakban nem lehet szó a napkirályi grandeur visszaállításáról, de úgy vélte, hogy a lehető legteljesebb függetlenség visszaszerzésével Párizs a világpolitikai egyenjogúságot is visszaszerzi.
Az atlanti szövetségben elfoglalt francia pozíció megváltoztatásának igényét de Gaulle először 1958. szeptember 14-én, egy Eisenhower amerikai elnökhöz és Macmillan angol miniszterelnökhöz küldött memorandumában jelentette be. Javasolta egy amerikai-angol-francia hármas szerv felállítását, amelynek tiszte az lenne, hogy a közös döntések előtt lényegében megfogalmazza a követendő stratégiát. De Gaulle javaslatát elutasították. Ezek után francia részről egy sor, jobbára demonstratív intézkedés következett: kivonták a földközi tengeri flottát az atlanti szövetség parancsnoksága alól, a teljes francia légteret francia ellenőrzés alá vonták és megtiltották, hogy a francia területen állomásozó amerikai csapatok nukleáris fegyvereket tároljanak francia földön. A IV. Köztársaság feltétel nélküli atlantizmusához szokott amerikai vezetést szinte sokkolták de Gaulle lépései, s a tábornok ráadásul következetesen végig is vitte saját logikáját. „Franciaország védelmének franciának kell lennie – jelentette ki – s természetesen a szükséges katonai erő alapja az atomfegyver lesz”.
De Gaulle a francia külpolitikát két, egymást több vonatkozásban erősítő irányba mozgatta: az egyik a francia nukleáris ütőerő, a force de frappe létrehozása volt, a másik pedig az Egyesült Államoktól, illetve a feltétlen atlantizmustól való eltávolodás. Franciaország saját eszközökkel, helyenként nyílt amerikai neheztelés mellett kezdte meg atomiparának kiépítését, s 1960 februárjában robbantotta fel első atombombáját. A kiépülő francia nukleáris ütőerő, a force de frappe alkalmazásához André Beaufre és Charles Ailleret fogalmazásában önálló stratégia is készült, melynek vezető gondolata az volt, hogy Franciaországnak minden körülmények között meg kell őriznie cselekvési szabadságát, nehogy érdekeitől idegen konfliktusba kerüljön. De Gaulle ezt a véleményét rendkívül határozottan hozta az 1961 nyarán Párizsba látogató John F. Kennedy tudomására is. Az algériai háború lezárása után (1962) a gyarmati terhektől megszabadult Franciaország külpolitikai kezdeményezések sorát tette. Szerződést kötött az ősellenség NSZK-val (1963), megvétózta az amerikaiak szálláscsinálójának minősített Anglia belépését a Közös Piacba, s szívós ellenállással meghiusította az ún. multilaterális nukleáris ütőerő létrehozását a NATO-n belül. 1966 márciusában pedig bejelentette, hogy Franciaország kilép a NATO katonai szervezetéből. A NATO központi szervei Párizsból Brüsszelbe, a SHAPE az ugyancsak belgiumi Monsba, a közép-európai erők parancsnoksága pedig a hollandiai Brunssumba költözött.
6. A Harmel jelentés
A Szövetségen belül a .60-as évek második felére felhalmozódott feszültségek – köztük feltétlenül meg kell említeni a francia magatartást, az USA vietnami intervenciója körüli vitákat, illetve állandó problémaként a katonai kiadások, valamint a közös terhek megosztásának kérdését – ismét aktuálissá tették a NATO egészével kapcsolatos vizsgálatokat. A belga és kanadai kezdeményezésre kiküldött négy bizottság – kelet-nyugati kapcsolatok, a Szövetségen belüli kapcsolatok, általános védelmi politika és az egyéb államokkal fenntartott kapcsolatok bizottságai – munkáját a belga külügyminiszter, Pierre Harmel fogta össze. A NATO Minisztertanács 1967. decemberi ülésén – ez volt az első ülés az új brüsszeli központban – a szokásos témák (német kérdés, a nukleáris non-proliferáció, technológiai együttműködés) mellett lényeges döntések születtek mind politikai, mind katonai téren. A Védelmi Tervező Bizottság javaslatára a NATO megváltoztatta a Szövetség 1956 óta érvényben lévő stratégiáját. Az új politikai, katonai és technológiai körülményekhez illeszkedő új stratégia a rugalmas reagálás doktrínája lett, amely a kihívások természetétől függően a lehetséges válaszok kiegyensúlyozottabb és rugalmas megfogalmazását tette lehetővé mind a hagyományos, mind pedig a nukleáris fegyverek vonatkozásában. Ugyancsak elfogadták az 1968–1972-es időszakra szóló fejlesztési tervet.
A NATO továbbfejlődése szempontjából meghatározónak bizonyult a 15 tagállam jóváhagyása „A Szövetség jövőbeni feladatai” címmel beterjesztett Harmel jelentésre. A jelentés a Szövetség kettős – politikai és katonai – feladatkörének elválaszthatatlanságából indult ki, s legfontosabb célkitűzésének egy stabilabb nemzetközi rendszer megteremtését tekintette. Általánosságban a módszert is megjelölte, mondván, hogy ezt a konzultációs rendszer további kiszélesítésén alapuló közös megközelítésekkel kell elérni. Konkrét feladatként jelölte meg bizonyos térségek, közülük is elsősorban a Mediterrán térség védelmének erősítését, ahol a szovjet politika expanzív jelei érzékelhetők. Végül a jelentés sürgette egy kelet-nyugati kiegyensúlyozott haderő- és fegyverzetcsökkentési javaslat elkészítését. A Harmel jelentés a NATO mindmáig egyik legkoncepciózusabb dokumentumának bizonyult, s nagy mértékben járult hozzá az európai helyzet javulásához.
Végrehajtását 1968-tól kezdték meg. A NATO Minisztertanács 1968. júniusi reykjaviki ülésén elfogadott határozatban felhívták a Szovjetuniót és a többi szocialista országot a kölcsönös és kiegyensúlyozott haderőcsökkentés (MBFR) lehetőségének tanulmányozására, s ezen keresztül a béke erősítésére. Az ígéretes kezdeményezést azonban két hónap múlva a Varsói Szerződés államainak inváziója követte Csehszlovákia ellen, visszavetve a kelet-nyugati kapcsolatok javulását. A Szövetség tagállamai egyhangúan ítélték el az akciót, amelyet egyaránt tekintettek az ENSZ Alapokmánya és a nemzetközi jog súlyos megsértésének. Ugyanakkor kerültek minden olyan lépést, amely a helyzet súlyosbodásával járt volna. A Védelmi Tervező Bizottság szeptemberi nyilatkozatában is csak annyi áll, hogy meg kell őrizni a NATO katonai képességeit, különös tekintettel a kelet-európai eseményekre. A miniszteri tanács nyilatkozata pedig elfogadhatatlannak ítélte, hogy a szocialista országok csoportján belül lehetséges legyen egyes országok részéről jogot formálni más államok belügyeibe való beavatkozásra. Figyelmeztették a Szovjetuniót, hogy az intervenció jelentősen rontotta a biztonsági helyzetet Közép-Európában, s a NATO-tagállamok megteszik a szükséges lépéseket az integrált katonai szervezet képességeinek erősítésére. A konkrétumokkal két hónappal később a Védelmi Tervező Bizottság foglalkozott (1969 január), s bejelentették, hogy növelik a NATO hagyományos erőit, hogy kidolgozták a Szövetség katonai terveit az 1969–1973-as időszakra, s hogy a Földközi tengeri légi és haditengerészeti tevékenység összehangolására speciális parancsnokság kezdte meg működését Nápolyban.
7. Konferencia az európai biztonságról és a hagyományos fegyverzetek csökkentéséről
1969 februárjában Richard Nixon amerikai elnök a brüsszeli NATO-csúcs alkalmából reményeit fejezte ki, hogy vége a konfrontáció időszakának és a Szovjetunióval való tárgyalások időszaka következik. A tagállamok többsége osztotta az amerikai elnök optimizmusát, melyet csak erősített a Varsói Szerződés államainak 1969. márciusi budapesti nyilatkozata egy európai biztonsági konferencia összehívásáról. A novemberben megkezdett Stratégiai Fegyverzetkorlátozási Tárgyalások (SALT) pontosan jelezték a szuperhatalmak nukleáris egyensúlyának stabilizálódását, s az ebből fakadó kényszerek hamar fátylat borítottak a prágai balesetre, egyúttal pedig kivételes lehetőséget teremtettek az Európán belüli helyzet javítására. De Gaulle détente koncepciójában már volt előzménye a kelet-nyugati kapcsolatok javítására való törekvésnek, s az 1969 szeptemberében megtartott Bundestag választások után hatalomra került szociáldemokrata-szabaddemokrata koalíció módosított az NSZK külpolitikai irányvonalán is. Míg Adenauer megteremtette a kibékülést és a szövetséget a nyugati partnerekkel, addig a Willy Brandt, Walter Scheel és Helmut Schmidt nevéhez fűződő „Ostpolitik” a Kelettel való rendezést valósította meg. E politikai stratégia keretében született szerződés az NSZK részéről a Szovjetunióval (1970. augusztus 12.), Lengyelországgal (december 7.), az NDK-val (1972. december 21.) és Csehszlovákiával (1973. december 11.). Az összegzően keleti szerződéseknek nevezett dokumentumokhoz szorosan kapcsolódtak a berlini kérdést szabályozó egyezmények. Közöttük a legjelentősebb az 1971. szeptember 3-án aláírt Nyugat-Berlinre vonatkozó négyhatalmi egyezmény volt. Tekintettel az NSZK nemzetközi helyzetére, a külpolitikai fordulat nem történhetett meg a szövetségesek jóváhagyása nélkül. 1969 decemberétől a NATO Miniszteri Tanácsa több találkozón vitatta meg az „Ostpolitik” éppen aktuális kérdéseit, s támogatásáról biztosította a németeket. A NATO tagállamai a megkötött egyezményeket a szélesen vett európai biztonság és együttműködés szempontjából értékelték, amelyet a kölcsönös és kiegyensúlyozott fegyverzetkorlátozással együtt a legfontosabb kérdések közé soroltak. Az egymással párhuzamosan futó tárgyalások közül egyezményt először a stratégiai fegyverzetek korlátozásában sikerült megkötni. Nixon elnök 1972. májusi moszkvai látogatása során írták alá a SALT-I. szerződést, amely ugyan szovjet-amerikai megállapodás volt, de természetszerűleg állandó konzultáció témája volt a tagállamok között, s eredményessége jótékonyan befolyásolta a többi tárgyalást is. Bár a stratégiai támadó fegyverek (interkontinentális rakéták, atomtengeralattjárók, stratégiai bombázó repülőgépek) vonatkozásában jelentős különbségek voltak és maradtak a két szuperhatalom között, a fegyverkezési verseny bizonyos korlátok közé szorítása mindkét oldalon elég erős volt a szerződés aláírásához. Május 30-31-én a bonni NATO Tanács ülésén jóváhagyó döntés született az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) előkészületeinek megkezdéséről, s egyúttal elfogadták a finn kormány javaslatát, hogy a konferenciát rendezzék Helsinkiben. 1972 novemberében 35 ország részvételével meg is kezdődtek a tárgyalások a finn fővárosban. A NATO-tagállamok egyeztetett javaslatokat vittek magukkal a megbeszélésekre. 1973. január 3-án pedig megnyílt Bécsben a NATO és a Varsói Szerződés tagállamainak előkészítő megbeszélése a közép-európai térség haderőnek kölcsönös és kiegyensúlyozott csökkentéséről (MBFR).
A EBEÉ előkészítő ülésszaka 1973 júniusában véget ért, s a hazatérő küldöttek ajánlások sorát terjesztették kormányaik elé. A javaslatok összességében három nagy területre vonatkoztak: az elsőbe tartoztak az európai biztonság általános kérdései, az államok közötti kapcsolatokat reguláló alapelvek és a bizalomépítő intézkedések, a másodikba a gazdasági, tudományos és technológiai együttműködés lehetséges területei, végül a harmadikba az ún. emberi jogi kérdések, ideértve az emberi kapcsolatokat, az információáramlást, a kulturális és oktatási együttműködést. Június 14–15-én a Szövetségesek elégedettséggel konstatálták a közös erőfeszítéseik eredményeit. A EBEÉ első ülésén (1973. július 3–7.) ezek után a részvevő államok miniszterei elfogadták a konferencia végleges munkaprogramját. A második ülésszak ennek alapján kezdte meg munkáját szeptember 18-án Genfben.
Október 30-án Bécsben megkezdődtek az MBFR tárgyalások is. A részvevő államok miniszterei meghallgatták a NATO előterjesztését, amelyet a tárgyalások során végig betartottak a tagállamok. Javaslatokat tettek egy egészében paritást eredményező csökkentésre a két fél között, megjelölve a szárazföldi erők létszám-plafonjait, valamint egyenként az összes területet, ahol kívánatos lenne a csökkentés. A NATO-javaslatok figyelembe vették a szóban forgó erők harci értékét, és kiterjedtek a térségben található amerikai és szovjet erők csökkentésére is.
1974 elején ünnepelte a NATO negyedszázados fennállását. Az ebből az alkalomból adta ki a Szövetség az ottawai miniszteri nyilatkozat (Declaration on Atlantic Relations) egyúttal számvetés is volt a megtett útról és a jelen helyzetről. A nemzetkőzi kapcsolatokat negatívan befolyásoló események – az 1973. októberi arab-izraeli háború, az olajexportáló országok szelektív olajembargója – ugyan törékenyebbé tették a békét, de a kelet-nyugati viszonyban jelentős előrelépések történtek. A keleti szerződések nyomán a NATO-tagállamok elismerték az NDK-t, s a két német államot felvették az ENSZ-be, Brezsnyev főtitkár pedig Washingtonban a SALT megbeszélések folytatásáról tárgyalt, s elfogadták a SALT-II. alapelveiről szóló nyilatkozatot, amely mindkét fél legitim biztonsági érdekeit rögzítette. Az ottawai nyilatkozat tehát joggal állapíthatta meg, hogy a gyorsan változó nemzetközi környezetben a Szövetség a tagállamok biztonságának alapja, s szilárdsága teszi lehetővé az enyhülési politika folytatását. Tekintettel azonban a Szovjetunió és az USA között létrejött hadászati paritásra, Európa védelme új megközelítést igényel. Az alaphelyzet ugyan változatlan, vagyis az Egyesült Államok nukleáris ereje és az amerikai csapatok európai jelenléte elengedhetetlen része az európai kontinens biztonságának, de a változott körülmények miatt az európai szövetségeseknek többet kell vállalniuk a közös védelem terheiből.
A EBEÉ tárgyalások harmadik fázisára 1975. július 31. – augusztus 1. között került sor Helsinkiben, ahol az összegyűlt 35 állam- és kormányfő ünnepélyes külsőségek között írta alá a Helsinki Nyilatkozatot. Egyúttal elhatározták, hogy az elfogadott dokumentum ajánlásainak teljesítéséről az első utókonferenciát 1977 folyamán Belgrádban tartják meg.
Nem történt viszont hasonló ritmusú előrehaladás az immár két éve tartó MBFR tárgyalásokon, ami lényegében szorosan összefüggött a SALT-II. egyezményről folyó szovjet-amerikai megbeszélések egyhelyben topogásával. A NATO-tagállamok fenntartották induló javaslataikat, amelynek értelmében a tárgyalások eredményeképp el kellett érni a csökkentés hatálya alá eső területeken a keleti blokk javára billenő diszparitás megszüntetését. Míg az első fázisban végrehajtandó csökkentések csak a szovjet és az amerikai erőket érintenék, a második szakaszban jutnának el a közös plafonokhoz. A rendelkezésre álló információk alapján ez a megoldás értelemszerűen nagyobb csökkentéseket követelt volna meg a szovjet és a Varsói Szerződés oldalán, mint Nyugaton. A keleti tömb országai viszont azonos arányú csökkentést javasoltak mindkét oldalon, amely nyilvánvalóan a hagyományos fegyverzetek és az élőerő terén meglévő keleti fölényt állandósította volna. Ráadásul a szovjet blokk államai erősen vonakodtak pontos adatokat szolgáltatni a csökkentés hatálya alá eső erőkről. Mikor ezt végre két év után, 1976-ban megtették, a kapott információk olyannyira eltértek a NATO becsléseitől, hogy újabb vita keletkezett, immár magukról az adatokról.
8. Az enyhülés kétfelé értelmezése
Minden várakozással ellentétben a Helsinki Záróokmány aláírásával nem javultak meg ugrásszerűen a kelet-nyugati kapcsolatok. Csakhamar kiderült, hogy az enyhülési folyamat alapvetően az európai térségre korlátozódik, s pozitív hatása nem vihető át sem a fegyverkezési verseny lassítására, sem pedig a világrendszerek perifériáin folyamatosan izzó konfliktusgócok lehűtésére. A brezsnyevi időszak kezdetétől a Szovjetunió hatalmas összegeket fordított katonai kiadásokra. Az amerikaiakkal elért paritás a nukleáris fegyverek terén csak egyik dimenziója volt a fejlesztéseknek, emellett el szokott sikkadni, hogy hasonló ütemű fejlesztés történt a hagyományos fegyverzetekben és a haditengerészetben is. Sőt, a második világháború utáni európai térnyerését a helsinki konferenciával legitimáló Szovjetunió nemcsak a leszerelési tárgyalásokon érezte erősebbnek magát, hanem folytatta előrenyomulását a harmadik világban is. A vietnami siker után kapóra jött a portugál gyarmatbirodalom összeomlása Afrikában, s a proletár-internacionalizmus jegyében nemcsak szovjet felszerelések érkeztek egyes afrikai államokba (Angola, Mozambik, Szomália), hanem kubai katonák is. A Helsinki Záróokmány aláírása után rövid időn belül kiderült, hogy az enyhülési politikát Moszkva expanzív politikája eszközeként kezeli.
A NATO tagállamai mind hevesebb reakciókkal reagáltak a szovjet előrenyomulásra, illetve a békés egymás mellett élés, valamint az enyhülési politika egyoldalú értelmezésére. 1977 májusában, a Tanács londoni ülésén Carter amerikai elnök javaslatára elfogadták, hogy az 1979–84 közötti években a tagállamok 3 %-ra növelik katonai kiadásaikat. 1978 májusában hagyták jóvá az ún. Hosszú Távú Védelmi Programot, majd ezt követte a rövidebb távú katonai fejlesztési tervek kidolgozása, amely elsősorban a Nemzeti Fegyverkezési Igazgatók Konferenciájának hatáskörébe estek. A fő figyelem az ipari és a technológiai háttér biztosítása mellett immár a fegyverrendszerek kompatibilitására és a közös felhasználás-működtetés (interoperabilitás) kérdéseire jutott, s ezek a problémák folyamatosan felszínen tartották az amerikai és az európai tagállamok hozzájárulásának és a fegyvergyártásban való részvételének egyensúlyi kérdéseit.
Az európai enyhülési folyamattal, valamint egy sor nyitott kérdés rendezésével javultak ugyan a kelet-nyugati kapcsolatok kilátásai, de jelentősen összetettebb lett a nemzetközi kapcsolatok rendszere. A már említett 1977. tavaszi, londoni NATO-csúcstalálkozón a szövetségesek aggodalommal állapították meg, hogy a helsinki dokumentum dacára Európa keleti felén nem javultak az emberi jogok és a szabadságjogok megtartásának feltételei. Márpedig ezen jogok betartását és betartatását tekintették a nemzetek közötti béke, barátság és együttműködés fejlesztése feltételének. Ugyanezen elvet erősítette meg a Szövetség 30. évfordulójára emlékező hágai csúcstalálkozó is 1979 tavaszán.
Növekvő aggodalmat váltott ki a szövetségesekben a gyorsuló szovjet nukleáris fegyverkezés is, különösen ami a mobil közép-hatótávolságú nukleáris eszközöket (SS-20) illeti. Tekintettel a szárazföldi telepítésű interkontinentális rakéták terén folyamatosan meglévő szovjet fölényre, a helyzet azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy felborul az addigi szerződésekkel elért kényes egyensúly, s veszélybe kerül a NATO hitelessége. A Nukleáris Tervező Csoport mellett 1979 áprilisában egy különleges csoportot hoztak létre, s a két testület javasolta egyfelől amerikai rakéták telepítését Európában, másfelől viszont új kezdeményezések elindítását a fegyverzetellenőrzés és korlátozás terén. A „kettős határozat” néven ismertté vált NATO döntés (1979. december 12.) az indoklás szerint egyfelől biztosította az előretolt védelem, másfelől pedig a rugalmas visszacsapás stratégiájának hatékonyságát amely a szövetség elrettentési politikája alapult. Politikai tartalma elsősorban annak demonstrálása volt, hogy a NATO belső fejlődésében nem engedhető meg az USA és az európai szövetségesek szétválasztása.
A döntés értelmében 108 Pershing-II. rakétát és 464 földi indítású cirkálórakétát telepítettek az európai NATO-tagállamok, elsősorban az NSZK területére. A telepítés nem változtatta meg az európai erőviszonyokat, tekintettel arra, hogy az 572 új robbanófej felszerelésével egy időben mintegy 1000 korábbit kivontak Európából. A kettős határozat katonai lépéseivel egyidejűleg egy sor politikai kezdeményezésre is sor került, amelyek a SALT tárgyalások, az MBFR megbeszélések gyorsítása és a EBEÉ folyamatban a bizalomerősítésre vonatkoztak.
A NATO Tanács 1979-es ülésein továbbá foglalkozott az Európán kívüli feszültséggócokkal is. Az államok közötti kapcsolatoknak a Helsinki Záróokmányban lefektetett elveinél a szocialista internacionalizmust magasabbra értékelő Szovjetunió pozíciók sorát szerezte, illetve erősítette meg a 70-es évek második felében Afrikában és a Közel-Keleten, majd 1979 decemberében segítségnyújtásnak álcázott inváziót hajtott végre Afganisztánban. A lépés súlyos következményekkel járt a kelet-nyugati kapcsolatok egészére nézve. Az Észak-atlanti Tanács 1980 első napjaiban New Yorkban ült össze, s nemcsak abban volt egyetértés, hogy a szovjet lépés súlyos megsértése a nemzetközi jognak és az enyhülés szellemének hanem abban is, hogy mindennemű rendezés feltétele a szovjetek kivonulása Afganisztánból. Több nyugati állam bojkottálta az 1980-as nyári olimpiai játékokat és minden más csatornán igyekeztek Moszkva értésére adni, hogy ilyen körülmények között nem tarthatók fenn még a normális államközi kapcsolatok sem. Ugyanakkor egyetértettek abban is, hogy mindenképp meg kell őrizni a kommunikációs lehetőségeket a moszkvai vezetéssel. Az 1980. júniusi, ankarai külügyminiszteri találkozón immár az afganisztáni invázió fényében tárgyalták meg a nyugati javaslatokat a EBEÉ novemberben sorra kerülő, madridi utótalálkozójára. Nyilvánvaló volt, hogy az enyhülés folyamata lefékeződött, s a nemzetkőzi helyzet további romlását mutatta az irak-iráni háború kitörése 1980. szeptember 22-én. Bár ez a konfliktus nem érintette közvetlenül sem a NATO, sem a Varsói Szerződés tagállamait, mindazonáltal újabb bizonytalansági elemet vitt az amúgy is éleződő nemzetközi kapcsolatokba. A tagállamok mindenesetre sürgették Törökországot és Görögországot kétoldalú kapcsolataik javítására, s Joseph Luns főtitkár közvetítése nyomán ennek első eredménye Görögország visszatérése lett a szervezet integrált katonai struktúrájába (ahonnan 1974 augusztusában lépett ki).
A kelet-nyugati kapcsolatokat egyoldalú lépéseivel lehűtő szocialista blokk további ellenlépésekkel kellett szembenézzen. 1980 januárjában az amerikai szenátus elhalasztotta a SALT-II. egyezmény ratifikálását. Tekintettel azonban az egyezményben foglaltak jelentőségére, 1987-ig hallgatólagosan mindkét fél betartotta a szerződés előírásait. Ez a magatartás különösen jelentős volt az időközben folyó középhatótávolságú nukleáris telepítése miatt is, amelynek során a Szovjetunió jóval gyorsabb ütemben telepítette az SS-20-as rakétáit, mind Nyugaton várták. Az ezt követő szovjet moratórium javaslat újfent egy szovjet előnyt lett volna hivatott befagyasztani, így a Védelmi Tervezési Bizottság 1981. áprilisi ülésén a fő téma az egyensúly helyreállítása volt mind a nukleáris, mind a hagyományos fegyverzetek terén. Az 1975 óta eltelt fél évtized mérlege kifejezetten rossz volt a szövetség szempontjából: a NATO egyoldalú csökkentési lépéseit nem követték hasonló szovjet lépések, a nagyobb biztonságot ígérő enyhülés egyáltalán nem fogta vissza a szovjet katonai költségvetés növekedését, a szovjet katonai modernizáció együtt haladt a politikai befolyás erőszakos elterjesztésével. A Bizottság három területen javasolt változásokat:
– az első mindenekelőtt a még 1977-ben elhatározott, a védelmi költségvetésnek a GDP 3 %-át elérő szintjének a betartása. Több tagállam rendszeresen nem teljesítette ezt a követelményt.
– a védelmi beruházások növelése a tagállamokban,
– közős helyzetértékelések kialakítása a Szovjetunió és a Varsói Szerződés által képviselt fenyegetés méretéről és természetéről.
9. Új fegyverzetellenőrzési javaslatok
1981 novemberében Reagen amerikai elnök új leszerelési javaslatokat terjesztett elő a fegyverzetek minden kategóriájában. Eszerint mindkét szuperhatalomnak jelentősen csökkentenie kellene stratégiai fegyvereit (START) és közép-hatótávolságú nukleáris eszközeit (INF). Rámutatott, hogy míg az elmúlt hat év során az USA nem telepített új középhatótávolságú nukleáris eszközöket, sőt 1000 robbanófejet kivont Európából, ezalatt a Szovjetunió a SS-20-as rakétákkal 750 új robbanófejet telepített. A javaslat tehát úgy szólt, hogy amennyiben a Szovjetunió hajlandó leszerelni az összes, ebbe a kategóriába eső rakétáját (SS-4, SS-5, SS-20), úgy a NATO lemond az ugyanezen kategóriában tervezett telepítésekről. A nulla megoldásnak elnevezett javaslat célja a nukleáris fegyverek egy teljes kategóriájának felszámolása volt. E célkitűzés fennmaradt a következő évek tárgyalásai során is, s ez képezte alapját az 1987. decemberi INF szerződésnek. Reagan javaslata továbbá tartalmazta a hagyományos fegyverzetek lehető legalacsonyabb szintre való csökkentését Európában, valamint bizalomerősítő intézkedések meghozatalát a meglepetésszerű támadás, valamint a téves helyzetértékelésből fakadó háború kockázatának elkerülésére.
Formális megbeszélések meg is kezdődtek Genfben 1981 novemberében, de a szovjet oldal javaslatai – 300-as plafon Európában, de beleértve az angol és a francia eszközöket is – elfogadhatatlan volt az USA számára. Így éveken keresztül a tárgyalások egyhelyben topogtak.
A tárgyalások sikertelenségének okai között legelsőként az ún. létszám, illetve adat-vitát kell említeni. Több hónapos munka után 1982 májusára készült el az az összehasonlító elemzés a szembenálló felek erőinek mennyiségi és minőségi vetületeiről, amelynek kidolgozásában szinte valamennyi tagállam részt vett. Természetesen elemzések korábban is készültek, de kollektív munkaként ez volt az első a maga nemében, s ugyancsak az első, amelyet közzé is tettek. A tanulmány kimutatta a Varsói Szerződés gyorsabb ütemű fegyverkezését, s fölényét az élőerő, a közép-hatótávolságú rakéták, a tengeralattjárók, és a tankok számában, valamint a Szovjetunió gyors ütemű fejlődését bizonyos technológiák területén. A tanulmány nem pánikot akart kelteni, és egyébiránt a felek minőségi mutatói közötti különbségeket is kalkulálni keltett, hanem fő célja bizonyos aggodalomra okot adó tendenciák bemutatása volt. A jelentés leginkább reagálást kívánó jelzése az volt, hogy a Szovjetunió gyors ütemben folytatta közép-hatótávolságú rakétái telepítését annak dacára, hogy az 1979-es kettős határozat értelmében az USA csak 1983-tól kívánta megkezdeni a Pershingek európai telepítését.
A létszám vita uralta az MBFR tárgyalásokat is. A NATO-tagállamok adatai jóval magasabb értékeket mutattak minden kategóriában, mint a VSZ-tagállamok statisztikái. Mindkét oldal javaslatai elakadtak a létszám vitán, valamint az ellenőrzés rendkívül kényes kérdésén, jóllehet 1982-re többé-kevésbé konszenzus volt abban, hogy az európai erők esetében egy 900 ezres plafon elfogadható, amelyből 200 000 lehetne a légierő. A keleti oldal 1983 februárjában és júniusában tett javaslatai ugyan némi előrelépést jelentettek, de például a helyszíni ellenőrzés tekintetében az ilyen akciók végrehajtását az ellenőrzött ország engedélyétől tette volna függővé. Nem közeledtek ugyanakkor az álláspontok a létszám vitában.
1982 márciusában a Szovjetunió egyoldalú moratóriumot jelentett be a közép-hatótávolságú rakéták európai telepítésében. Ugyanakkor folytatódtak a telepítések a Szovjetunió ázsiai területein, ahonnan egyébként ezek a fegyverek a NATO-tagállamok többségét képesek elérni. A Szovjetunió továbbá mindenképp szerette volna az INF-rakétákról folyó csomagban benn tartani a francia és az angol nukleáris erőket. A szovjet javaslatokat az USA a tagállamok támogatásával elvetette. Viszont 1983. január 31-i levelében Reagan elnök azt javasolta Andropov főtitkárnak, hogy a közép-hatótávolságú rakéták minden kategóriáját számolják fel, s egy átmeneti időre elképzelhetőnek tartotta bizonyos azonos szintek beállítását is. A javaslatot Moszkva elutasította.
A 70-es évektől tartó szovjet expanziónak legerélyesebben az amerikai vezetés állt ellen. A Reagan kormányzat különböző szakértői elemzésekre támaszkodva abból a tézisből indult ki, hogy a szovjet gazdaság a terhelhetőségének határán van, s a terjeszkedés nemhogy erősítené, hanem a nagymértékű támogatások miatt gyengíti az országot. Az elemzések következtetése tehát az volt, hogy a fegyverkezés újabb fordulója az összeomlásba fogja taszítani a Szovjetuniót. A 80-as évek elejétől sorozatos amerikai lépések követték egymást: felgyorsították az Indiai-óceánon található Diego Garcia szigetén lévő támaszpont kiépítését, gyorshadtestet hoztak létre, s új támaszpontokat nyitottak Egyiptomban, Ománban, Szomáliában és Kenyában. Támogatták a Moszkva barát sandinista kormány ellen harcoló kontrákat, s nagyméretű hadgyakorlatok sorát tartották. Ronald Reagan első elnöki periódusa alatt nem került sor egyetlen szovjet-amerikai csúcstalálkozóra sem.
1983. március 23-án jelentette be Reagen amerikai elnök új védelmi tervezetét, az ún. Stratégiai Védelmi Kezdeményezést (Strategic-Defence Initiative – SDI). A tervezet kiindulópontja az a kérdés volt, hogy vajon lehetséges-e alternatívát találni az offenzív stratégiára, mint olyan lehetőségre, amely képes megőrizni az elrettentést és megelőzni a háborút. Létezik-e elméletileg elmozdulási lehetőség az elrettentés gyakorlatától, valamint hogy lehetséges-e olyan nem-nukleáris technológiát kifejleszteni, amely effektív védelmet nyújt a ballisztikus rakéták ellen? Az SDI-program hosszú távú kihatásainak kérdése a szövetségen belül heves viták tárgya lett és rendkívül heves reakciókat váltott ki a Szovjetunió részéről. Moszkva a program törlését csakhamar mindenféle leszerelési és fegyverzetellenőrzési tárgyaláson való részvétele feltételévé tette. A NATO Nukleáris Tervező Csoportja egyetértett abban, hogy a kutatási fázist az USA vezesse. Ugyancsak egyetértés mutatkozott abban a tekintetben is, hogy abban a mértékben, ahogy az SDI-program növeli a stabilitást és az elrettentés hitelességét, annyiban a NATO-tagállamok is érdekeltek a folytatásában.
Szerény eredményeket produkált az 1983 szeptemberében véget ért madridi, második EBEÉ utókonferencia. A három évig tartó tárgyalásokon a részvevők ismét megpróbáltak közös mérleget készíteni a Helsinki Záróokmány végrehajtásáról, de megtárgyaltak olyan javaslatokat is, mint a francia „Európai Leszerelési Konferencia” megrendezése. A madridi konferencia hangulatát megadó nemzetközi körülmények – az afganisztáni szovjet intervenció folytatódása, a lengyel szükségállapot bevezetése 1981 decemberében, a helsinki alapelvek betartását követelő csoportok zaklatása a szocialista országokban – kevés reményt hagytak egy sikeres előrehaladáshoz. Végül azonban sikerült egy dokumentumot elfogadni, amelynek egyik fontos eleme volt az 1984-ben Stockholmban rendezendő „Európai Leszerelési és Bizalomerősítő Konferencia” megtartására vonatkozó mandátum. A konferencia során a NATO-tagállamok közös javaslatait gyakran támogatták az európai semleges és el nem kötelezett államok képviselői is.
Egy hónappal a madridi EBEÉ konferencia után ültek össze Montebellóban a NATO Nukleáris Tervező Csoportjában a védelmi miniszterek, s döntést hoztak 1400 további nukleáris robbanófej kivonásáról Európából. Ezzel az 1979 óta kivont robbanófejek száma 2400-ra emelkedett. A montebellói döntés alapja az elégséges elrettentés sokat vitatott tételének gyakorlati alkalmazása volt, s ezzel a NATO nukleáris készleteinek nagysága 20 év óta a legalacsonyabb szintet érte el. Ugyanakkor a NATO katonai szervei utasítást kaptak a megmaradó nukleáris készletek összetételének és alkalmazási programjának átdolgozására a következő öt éves időtartamra. A javaslatokat az Európai Szövetséges Haderők Legfelső Parancsnokságának 1985. márciusi ülésére kellett előterjeszteni.
10. A kelet-nyugati kapcsolatok a 80-as évek közepén
1983 novemberében megkezdték az első Pershing-II. rakéták telepítését Angliában és az NSZK-ban. Ahogy ígérte, a szovjet fél ezután megszakította a genfi INF-tárgyalásokat, s 1984 májusában bejelentette, hogy további SS-20-as rakétákat telepít az NDK és Csehszlovákia területén. 1983 decemberében néhány nap eltéréssel megszakadtak a stratégiai fegyverekről folytatott szovjet-amerikai, és az európai hagyományos fegyverekről folyó tárgyalások, s ezzel a kelet-nyugati kapcsolatokban egy új mini-hidegháború állapota állt be. Az 1983 december végi NATO külügyminiszteri találkozó után – ahol a testület felhívást intézett a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződés tagállamaihoz „hosszú távú egyelőségen, mérsékleten és kölcsönösségen alapuló kapcsolatokra” – belga kezdeményezésre a NATO-tagállamok áttekintést készítettek a kelet-nyugati kapcsolatok állásáról. A Washingtoni Állásfoglalás a Kelet-Nyugati Kapcsolatokról” című dokumentumot 1984 májusában fogadták e! a külügyminiszterek ülésén. Ebben a NATO-tagállamok folytatandónak ítélték a Harmel jelentés kettős közelítését, azaz a tagállamok katonai biztonságának és politikai szolidaritásának biztosítását egyfelől, s a stabil kapcsolatok kiépítését a keleti tömbbel másfelől. A két elemnek továbbra is komplementernek kell maradnia: a párbeszéd csak akkor gyümölcsöző, ha mindkét fél biztonságban érzi magát és ha kész a másik fél legitim érdekeit elismerni. A katonai erő önmagában nem tudja a biztonságot garantálni. A tagállamok úgy ítélték meg, hogy az eddigi egyezmények – a berlini négyhatalmi megállapodás, a SALT egyezmények, a Helsinki Záróokmány – jó alapot adnak a további fejlődéshez. A Szovjetunió erőltetett fegyverkezése és a NATO vélt, vagy valódi gyengeségeinek kihasználása viszont állandó aggodalomra ad okot, s ugyancsak aggasztó a viszonosság nélküli előnyszerzés szovjet politikája. A tagállamok nem fogadják el, hogy a két társadalmi rendszer konfrontációja elkerülhetetlen, mert a kölcsönös elismerés, az érdekek figyelembe vétele és az egyoldalú előnyökre való törekvés elkerülésével igenis biztosíthatók az egyenlő jogok.
A washingtoni felhívásnak kevés foganatja lett. Az elaggott szovjet vezetés doktrinér politikája alkalmatlan volt kompromisszumokra. A NATO-tagállamok és a szervezet mechanizmusa a korábbi döntések végrehajtásával és alkalmazásával foglalkozott. Ilyen volt a Védelmi Tervező Bizottság által 1984 novemberében elfogadott „Long Term Planning Guideline for Follow-on Forces Attack”, a rövidítésben FOFA névvel jelölt program, amely a szervezet hagyományos fegyverzetének és alkalmazásának fejlesztését szolgálta. Aztán a folytatódó vita az SDI-ról, majd a Stockholmban 1984 januárjában megnyílt EBEÉ utókonferencia az európai fegyverzetek csökkentéséről és a biztonság és bizalomerősítésről, továbbá a tagállamok gazdasági forrásainak racionálisabb kihasználásáról és az infrastruktúra további fejlesztéséről. Az 1985. júniusi lisszaboni ülésen a miniszterek ugyan már ismerték a Brezsnyev-generáció (Csernyenko, Andropov) halála után megválasztott, s új politikát ígérő Mihail Gorbacsov nevét, de a konkrét lépésekre még .várni kellett. Az 1986. áprilisi csernobili atomerőműben bekövetkezett robbanás az emberéletekben és a környezetben okozott veszteségeken túl csakhamar az emberi kontroll alól kiszabadult nukleáris erők katasztrofális következményeinek szimbólumává vált, ahol is az egyes államok képtelenek a helyzettel való megbirkózásra. Az új szovjet vezető, Mihail Gorbacsov elődeinél messzemenően nagyobb nyitottságot és együttműködési készséget mutatott a katasztrófa elhárítása során. Csernobil továbbá nagyon kézzelfogható példáját adta az információcsere elégtelenségének a nukleáris eszközökkel rendelkező országok közösségében.
11. A csúcstalálkozók diplomáciája
Az új szovjet pártvezető hatalomra kerülése után mérleget készített országa állapotáról, s a rohamos hanyatlás jeleit látva programot készített, hogy véget vethessen a belpolitikai merevségnek, a pangásnak. Felismerte, hogy amennyiben nem kerül sor radikális belpolitikai és gazdasági fordulatra, a Szovjetunió elveszíti addigi világhatalmi súlyát. A mérlegkészítésnek természetesen voltak külpolitikai vonatkozásai is. Ezek eredője az addigi .szovjet külpolitika számos tételének radikális felülvizsgálata lett. Gorbacsov külpolitikai beszédeiben elhagyta a békés egymás mellett élés tételét, s helyette a békés együttélésről valamint az elégséges védelemről kezdett beszélni. Diplomáciai offenzívával arra kívánta rávenni a nyugati hatalmakat, hogy korlátozzák a fegyverkezési versenyt. Ehhez még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy leírja több, távoli – és felettébb költséges – kisebb szövetségesét, s hogy engedményekkel bizonyítsa politikájának sikerét mind befelé, mind kifelé. Viszont minden áron meg kívánta őrizni a szovjet birodalmat.
1986 októberében Reykjavikban Ronald Reagen amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár részvételével történelmi találkozóra került sor. Nem annyira amiatt, hogy áttörő megállapodásokat kötöttek volna, hanem sokkal inkább azért, mert a csúcstalálkozón a két vezető hatásukban csak később jelentkező, de döntő fontosságú folyamatokat indítottak el. Bár a stratégiai és a világűrre vonatkozó kérdésekben nem sikerült dűlőre jutni, azonban közel jutottak az INF kérdésben a nulla megoldás elfogadásához. Egyetértettek ugyanis egy 100-100 robbanófejes egyenlő, globális plafonban, olymódon, hogy ezek egyike sem maradhat Európában. Vagyis e robbanófejek az USA területén, illetve a Szovjetunió ázsiai részein tárolhatók. Az ellenőrzési rendszer alapelemeiben ugyancsak sikerül megállapodni. Ami az áttörést mégis megakadályozta, az az a szovjet ötlet volt, amely minden más megállapodást az amerikai SDI-program leállításához kötött. Így a csúcstalálkozó konkrét eredmények nélkül zárult, de ezúttal jó kilátásokat hagyott maga után. Az USA az 1986. szeptemberi ENSZ közgyűlésen előterjesztett leépítési kezdeményezései szellemében csakhamar új START javaslattal jelentkezett Genfben, s a NATO-n belül is intenzív konzultáció követte a csúcstalálkozót. A kérdések bonyolultsága és a különböző fegyverzetkategóriák közötti belső egyensúlyok keresése meglehetősen hosszú időt vett igénybe, mindazonáltal általános öröm fogadta 1987 februárjában Gorbacsov azon bejelentését, hogy a Szovjetunió immár nem ragaszkodik az INF-szerződés megkötésekor a stratégiai és az űrhadviselés kérdéseinek összekapcsolásához, sem a francia és az angol nukleáris erők figyelembevételéhez. A fő akadályok elhárulása után az amerikai szerződéstervezet már március elejére elkészült, míg a szovjet javaslatot április végén terjesztették elő.
Reformpolitikájával a Szovjetunió egészét átépíteni és modernizálni akaró Gorbacsov döntéseivel valóságos gátszakadást idézett elő a kelet-nyugati kapcsolatokban, a szocialista tábor európai országaiban és a leszerelési tárgyalások menetében egyaránt. Az INF-tárgyalások mellett a EBEÉ keretében megkezdődtek a megbeszélések az offenzív manőverekre képes és meglepetésszerű támadás indítására alkalmas erők csökkentésére, valamint az Atlanti óceántól az Uralig terjedő térségre vonatkozó biztonság és bizalomerősítő intézkedések összeállítására. Felújították a vegyi fegyverek tilalmára vonatkozó tárgyalásokat is. Bevonták a megbeszélésekbe a regionális konfliktusokat. Moszkva vállalta, hogy 1989 február közepéig kivonul Afganisztánból, s hogy csökkenti a korábbi szövetségesek támogatását. Egyik indirekt következményként így 1991. május 15-ig a kubai katonák elhagyták Angolát. Természetesen nem tűntek el automatikusan a korábbi problémák, de egyfelől a szocialista részvevők nagyobb hajlékonysága, másfelől pedig az emberi jogi kérdések iránti nagyobb engedékenység nyomán a siker minden korábbinál közelebbinek tűnt. Feltűnő különbség volt az előző időszakhoz képest, hogy a Varsói Szerződés tagállamok vezetői nagyobb engedékenységet mutattak, mint maga a szervezet. Bár a VSZ-csúcstalálkozók témái azt jelezték, hogy a gyorsan romló gazdaság kényszerei és a külpolitikai megfontolások kezdenek nagyobb szerepet játszani a keletiek politikájában, mindazonáltal a katonai költségvetések arányai alig változtak. Továbbá még mindig nem sikerült a helyszíni ellenőrzés kérdését megoldani. Ez pedig óvatosságra kellett késztesse a NATO-tagállamokat.
1987. augusztus 24. és szeptember 11. között került sor New Yorkban a francia kezdeményezésre létrejött „Leszerelés és Fejlődés” című konferenciára. A részvevő 128 ország között nem volt ott az USA, amely ellenezte a két kérdéskör ilyetén összekapcsolását. A NATO több tagállama részt vett, de mindegyikük fenntartásokat hangoztatott az összekapcsolás ügyében. A konferencia egy záródokumentum elfogadásával ért véget.
Az év végére befejeződtek a közép-hatótávolságú rakétákra vonatkozó tárgyalások, s december 8-án Reagen és Gorbacsov kézjegyével látta el az INF-szerződést. A bipoláris világrend első olyan egyezménye született meg az aláírással, amely nukleáris fegyverek egy egész kategóriáját – a szerződés hatálya az 500 és 5500 km hatótávolságú eszközökre terjed ki – szűntette meg. Mintegy 670 szovjet, kőzte 405 darab SS-20-as rakétát érintett a szerződés, míg amerikai oldalon 440 hasonló kategóriájú fegyverről volt szó. A rövidebb hatótávolságú rakétákat a ratifikálást kővető 18 hónapon belül kellett felszámolni, míg a többit egy hároméves időtartamon belül. Mind az USA-ban, mind a Szovjetunióban a szerződést közvetlenül az 1988. júniusi moszkvai Reagan-Gorbacsov csúcstalálkozó előtt ratifikálták. Az egyezményhez részletes végrehajtási és ellenőrzési jegyzőkönyvek tartoznak, amelyek rendszeres konzultációt irányoznak elő az aláíró felek között.
Ami a stratégiai fegyvereket illeti, az 1987. decemberi washingtoni csúcstalálkozó alkalmával jelentették be, hogy jelentős lépéseket tettek egy 50 %-os csökkentés irányába. Mindkét elnök utasította a genfi delegációkat a tárgyalások felgyorsítására olymódon, hogy különös figyelemmel legyenek a következőkre:
• biztosítsák, hogy a csökkentések növeljék a stratégiai stabilitást,
• vegyék számításba a stratégiai bombázókon elhelyezett légi indítású cirkáló rakétákra és a ballisztikus rakétákra vonatkozó eddigi rendelkezéseket,
• a tengeralattjáróról indítható nagy hatótávolságú cirkáló rakéták korlátozásának kérdéseit,
• az ellenőrzés kérdését, tekintettel az INF szerződés tapasztalataira, beleértve az adatcserét, a bázisok ellenőrzését és a rövid időtartamú helyszíni ellenőrzéseket.
Mikor 1987 decemberében a NATO-tagállamok a Harmel doktrína 20. évfordulóját ünnepelték, s kitüntették az idős politikust, elégedetten állapíthatták meg, hogy az elrettentés és védelem, a fegyverzetellenőrzés és a leszerelés kiegyensúlyozott politikája kiállta az idők próbáját. A Kelettel szemben folytatott stratégia egyidejűleg támaszkodva a védelmi képességek állandó fejlesztésére és a párbeszéd fenntartására, eddig nem is remélt eredményeket hozott, s továbbra is követhető útnak tűnt a jövőre nézve. Három hónappal később a tagállamok csúcstalálkozóján a főtitkári széktől búcsúzó lord Carrington (helyét néhány hónappal később Manfred Wőrner foglalta el) alapjaiban helyesnek minősítette a NATO stratégiáját, amennyiben a fegyverzetek lehető legalacsonyabb szintjén kívánta elérni a biztonságot. Az INF-szerződést mérföldkőnek nevezte ezen az úton. A csúcstalálkozóról kiadott Nyilatkozat a tagállamokat a szolidaritás fokozására és a konstruktív dialógus folytatására, s a Szövetség békét biztosító stratégiájának fenntartására hívta fel.
12. Az ellenfél összeomlása
Az 1989-es év a NATO tizenhat tagállama számára a szövetség megalapításának 40. évfordulóját jelentette, s ahogy a NATO kézikönyvek írják „elégedetten tekinthettek vissza” a megtett útra. Egyfelől mert a szervezet a tagállamok számára hosszú éveken át biztonságos nemzetközi környezetet teremtett, amelyben kontinensünk nyugati fele prosperáló gazdaságokat és jóléti társadalmakat építhetett fel, másfelől pedig a legnagyobb ellenfél jól láthatóan a kifulladás tüneteit mutatta. Azonban a keleti változások tüneteit érzékenyen kővető NATO elemzések egyike sem jelezhette előre a bomlás hihetetlen gyorsaságát. 1989 folyamán drámai gyorsasággal buktak meg a Moszkvából többé már nem támogatott közép- és kelet-európai kommunista rendszerek. Nagy Imre újratemetése Budapesten egyúttal az elaggott rendszerek szimbolikus búcsúztatása is volt, majd az 1989. szeptemberi határnyitás a keletnémet menekültek előtt a csehszlovák bársonyos forradalom és a berlini fal novemberi leomlásának közvetlen előjátéka lett. A szovjet birodalom nyugati határán lezajló politikai földindulás hatalmas erővel hatott vissza magára a Szovjetunióra, s benne Gorbacsov pozíciójára is. Budapest, Prága, Lipcse, Kelet-Berlin és Bukarest példái, s természetesen a lengyel Szolidaritás immár évtizedes küzdelme aláaknázta a birodalom fő tartópilléreit is. A Molotov-Ribbentrop paktumot nem feledő balti országok függetlenségi törekvéseivel megindult a szovjet birodalomnak a perifériáktól a centrum felé tartó bomlása is, amely amelynek mindent elsöprő erejét maguk a részvevők sem ismerték fel. Gorbacsov és Bush 1989. decemberi találkozóján Málta szigetén még két szuperhatalom vezetője tárgyalt egymással, s egyikük sem hitte, hogy a bipoláris nemzetközi rendszer egyik tartópillére két éven belül egyszerűen megszűnik létezni. Márpedig ez történt a Szovjetunió 1991. decemberi szétesésével. A világtörténelemben nem volt még példa rá, hogy egy nagyhatalom ily módon, katonai vereség nélkül, teljes hadi arzenálja érintetlensége mellett szűnjön meg. Bizonyára elemzők és történészek generációinak ad majd muníciót a miértek megválaszolása, a szocialista világrendszer kudarcai és magának a szovjet modellnek a történelmi sikertelensége. Nem mintha a kortárs elemzőknek nem lennének ötletei. De amennyire egyet lehet érteni Francis Fukuyamával, hogy a XX. század, amely a „liberális demokrácia végső győzelmében való határtalan bizakodással kezdődött, a végére teljes kört leírva visszatért kezdeteihez nem az ideológia végéhez, vagy a kapitalizmus és a szocializmus konvergenciájához, mint hajdan hittük, hanem a gazdasági és a politikai liberalizmus egyértelmű diadalához ; olyannyira elfogadhatatlan a „történelem végére” vonatkozó jóslata. A tétel ellenkezője feltehetően igazabb: e térségben most kezdődik csak az igazi történelem.
A NATO számára egyidejűleg bizonyult győzelemnek és minden eddiginél nagyobb kihívásnak a fő ellenfél eltűnése a történelem süllyesztőjében. A hidegháború megnyerése történelmileg nem kisebb jelentőségű a második világháborús győzelemnél, még ha ezt a versengést elsősorban gazdasági és társadalmi dimenziókban vívták is. De a NATO-t mindenekelőtt a Szovjetunió és a Varsói Szerződés fékentartására hívták életre, s mint minden győzelem után, a győztesnek szembe kellett nézni a „Hogyan tovább?” kérdésével. Intenzív belső viták közepette megkezdődött a Szövetség belső átalakulása.
1. Az alakulás évei: 1945-1949
Gazdasági, katonai és demográfiai mutatóik alapján a nemzetközi porondon lényegében két nagyhatalom maradt: a Szovjetunió és az Egyesült Államok. Rövid ideig tartó átmenet után mindkettő saját szövetségi rendszer létrehozása irányába terelte az eseményeket, amely nem hagyott helyet a nemzetállami érdekeken nyugvó hatalmi egyensúly balanszírozó politikájának, sőt a szovjet blokkba került országok tekintetében az állami szuverenitás fenntartásának sem. A világpolitikában századok óta uralkodó szerepet játszó nyugat-európai hatalmak azonban – kűlönösen Anglia és Franciaország – minden gazdasági és katonai meggyengülésük ellenére rendkívül nehezen hajoltak meg a bipoláris világrendbe való beilleszkedés követelménye előtt.
Az angol külpolitika nemcsak Anglia világméretű befolyását, a Brit Birodalom lehetőség szerint érintetlen átmentését és az Egyesült Államokkal való társvezetői szerep kialakítását szerette volna megtartani és elérni, hanem az európai politikában kivívott vezetői szerepét is. Azonban ezen prioritások előtt áthághatatlan akadályok tornyosultak: az ország háború utáni leromlott gazdasági helyzete, a Labour Party 1945-ös választási győzelmében testet öltött belpolitikai várakozások, a világháborút követő fejlődéssel kapcsolatban az amerikai szövetséges nyíltan hangoztatott ellenvetése elsősorban a gyarmati politika fenntartása miatt, Európában pedig a feszültségekkel teli szövetségi kapcsolatok. Röviden tehát az az állapot, amelyben az „angol érdekek és elkötelezettségek” jóval szélesebb körűnek bizonyultak, mint Nagy-Britannia tényleges kapacitásai. Az ellentmondások feloldására született elgondolások közül kétségtelenűl a világháborús vezér Winston Churchill ún. három kör elmélete a legfigyelemreméltóbb. A világháborúban győztes, de az 1945-ös választásokon ellenzékbe szorult konzervatív politikus ebben azt fejtegette, hogy a háború után a szabad demokráciák gyakorlatilag három nagy körbe csoportosíthatók: az első a Brit Birodalom, a második az angolul beszélő világ, benne Kanadával és az Egyesült Államokkal, míg a harmadik Európa lesz. Ha a három kör összekapcsolódik – állította –, akkor „nincs erő és szövetség, amely legyőzhetné őket”. S tekintve, hogy a három kör közös metszőpontjában Anglia található, ezért Anglia feladata kell legyen ezen összekapcsolási művelet kezdeményezése, illetve végrehajtása. Churchill 1946. március 5-i fultoni beszédét szokták a hidegháború nyitányának tekinteni. Joggal. De hozzá kell tenni, hogy a fultoni beszéd éppen a három kör elmélet gyakorlati átültetésére tett egyik első javaslat is volt: ugyanis a beszéd központi gondolata a szovjet veszéllyel szemben a három kör összekapcsolása volt. Lényegében hasonló javaslatok hangzottak el egyébiránt a hivatalos külpolitikát képviselő Clement Attlee részéről is. De az angol nagyhatalmiság átmentése nem nyilatkozatokon múlt: 1947. február 21-én az angol külügyminisztérium jegyzéke azt közölte az amerikai vezetéssel, hogy London visszavonja csapatait Görögországból és beszünteti Törökország támogatását. Ez a jegyzék és Maximosz görög miniszterelnök egy héttel későbbi levele lett a formai alapja egy hónappal később a Truman-doktrína meghirdetésének. Anglia számára ez a színvallás jelentette a Brit Birodalom rendíthetetlenségi mítoszának szertefoszlását. A fő kérdés az lett, hogy milyenek lesznek az új stratégia irányai és keretei.
Franciaország esetében teljesen más hangsúlyokat találunk. A francia hadsereg 1940 tavaszán néhány hét alatt összeroppant a hitleri Németország csapásai alatt, s az ellenállás hősies eredményei dacára a szövetségesek nem tekintették Franciaországot egyenrangú partnernek. Az országot a partraszálló szövetségesek szabadították fel, s Párizsnak olyan rendelkezésekhez kellett alkalmazkodnia, amelyeket nélküle hoztak. Nem hívták meg sem Jaltába (1945 február), sem Potsdamba (1945 július-augusztus), megszállási zónát is csak Churchill javaslatára kapott a legyőzött Németországban. De Gaulle tábornok minden erőfeszítése dacára sem tudta Németországra vonatkozó elképzeléseit a szövetségesekkel elfogadtatni. Ugyanakkor rendkívül előrelátónak bizonyultak a tábornok megjegyzései a német kérdés és a leendő európai rend tekintetében, mikor azt a megállapítást tette, hogy ezekben a kérdésekben egyszerűen nem lehet Franciaország nélkül dönteni. A német kérdés kezelésében Párizs álláspontja inkább Moszkváéhoz állt közelebb, s ebben a tekintetben szilárd belpolitikai egység volt tapasztalható a kereszténydemokrata, a szocialista és a kommunista pártok között. Az éleződő kelet-nyugati konfliktusban Franciaország nem találta a helyét, s ez a magyarázata, hogy két kísérletet is tett a kontinentális egyensúlypolitika németellenes célzattal történő feltámasztására. Azonban az 1947. március 4-i dunkerquei francia–angol szerződés kevés gyakorlati eredménnyel bírt, s Franciaországnak egész külpolitikai irányvonalát felül kellett vizsgálnia. Hiába érvelt Bidault francia külügyminiszter az ENSZ 1947. szeptemberi közgyűlésén azzal, hogy Franciaország fő feladata a két nagyhatalom kibékítése, Párizs nem térhetett ki a választás elöl. Így Bidault külügyminiszter 1947 decemberében már arra kért felhatalmazást a kormánytól, hogy tárgyalásokat kezdeményezhessen a belgákkal, az angolokkal és az amerikaiakkal egy katonai-biztonsági megállapodás létrehozásáról.
Az angol és francia kezdeményezés 1947 végén egy regionális nyugat-európai tömörülés létrehozására irányult, amely amerikai támogatással ellensúlyt képezhet a Szovjetunió által rendkívüli gyorsasággal kiépített keleti blokkal szemben. Az amerikaiak az európai javaslatra ekkor elutasítóan reagáltak, részint azzal érvelve, hogy az USA részvétele egy szerződéses katonai garancia vállalásában alkotmányos tilalmak miatt lehetetlen, részint pedig arra utalva, hogy egy ilyen lépés „túl nagy provokáció” lenne a Szovjetunióval szemben. Helyette egy regionális európai egyezményt tartottak megköthetőnek, amelyhez mintaként az 1947-es riói paktumot javasolták. Az angol, francia és a benelux küldöttségek tárgyalásai az 1948 februári prágai kommunista puccs által felizgatott légkörben kezdődtek, s 1948. március 17-én aláírták a brüsszeli öthatalmi egyezményt. Az egyezmény formailag egy regionális együttműködési egyezmény és kölcsönős segítségnyújtási paktum volt. Jelentősége valójában az átmenetiségében található: a brüsszeli egyezmény képezte az átmenetet a hatalmi egyensúlyi politikáktól a szövetségi rendszerek létrehozása felé. Az aláíró országok megfontolásaiban ugyanis nemcsak az szerepelt, hogy a brüsszeli egyezmény lényegében illeszkedik a Nyugat-Európában megindult integrációs fejlődés trendjéhez, hanem az is, hogy a regionális védelem új kísérlete tarthatatlan az USA katonai részvétele és támogatása nélkül. Az angolok már öt nappal a brüsszeli szerződés aláírása után (március 22.) tárgyalásokat folytattak az amerikaiakkal és a kanadaiakkal egy atlanti biztonsági rendszer kialakításának lehetőségéről.
Az USA elégedetten vette tudomásul, hogy a brüsszeli egyezmény a riói paktum mintájára készült, s maga Truman elnök nevezte a szerződést a „helyzet által kívánt támogatást érdemlőnek”. Mindemellett megmaradtak azok az okok, amelyek megosztották az amerikai kormányzatot és a törvényhozást az európai katonai szövetség támogatásának kérdésében. Mindenekelőtt az az alkotmányos tilalom, amely tiltotta az USA részvételét békeidőben bármely katonai szövetségben, s a republikánus többségű kongresszusban kevés esélye volt az utolsó évét töltő, demokrata Truman elnöknek egy ilyen természetű javaslat átvitelére. A törvényhozás két házát végül is az elnök választási riválisaként fellépő, republikánus Vandenberg szenátor győzte meg. A nevét viselő javaslatot 1948 júniusában fogadták el, s ez azt indítványozta, hogy az „USA alkotmányos úton csatlakozzon olyan regionális és kollektív intézkedésekhez, amelyek állandó és hatékony önsegélyen, valamint kölcsönös segítségnyújtáson alapszanak”. Harry Truman 1948 végi újraválasztása után felgyorsultak a NATO előkészítését célzó tárgyalások.
A tárgyalások során négy olyan kérdéscsoport vetődött fel, amelyben viták voltak: az elkötelezettség mértéke a szerződésben részt vevő országok között, a megállapodás földrajzi kiterjedése, a szerződés időtartama, valamint az új tagok felvételének rendje. Az európaiak, különösen a franciák olyan szoros kötelékeket és olyan hosszú időre szóló elkötelezettséget szerettek volna, amelyen csak egyáltalán lehetséges, míg az amerikaiak csak meghatározott időtartamú egyezményt javasoltak. A végső szövegbe végül az került be, hogy a szerződés hatályba lépését követő húsz év elteltével bármelyik fél kiválhat a szerződésből, ha előtte egy évvel erről értesíti az USA kormányát. A hajdani gyarmattartó országok (Anglia, Franciaország, Hollandia és Belgium) szerették volna a szövetség hatályát kiterjeszteni korábbi gyarmataikra is, de ezt nem sikerült elérniük. Kivételt a Franciaország tengerentúli megyéinek tekintett Algéria jelentette, viszont a függetlenség elnyerését jelentő eviani egyezmény után (1962) ez a pont értelemszerűen hatályát veszítette. A NATO szerződés hatálya alá így a tagállamok területén kívül a Ráktérítőtől északra fekvő térség került. Görögország és Törökország csatlakozásakor (1951 október) a szerződés ezen pontját kiegészítették a belépett országok területeivel. Tekintetbe véve azonban a szerződés azon pontját, miszerint a „felek tanácskozni fognak egymással, valahányszor bármelyikük véleménye szerinti bármelyik fél területi épségéi, politikai függetlenségét vagy biztonságát veszély fenyegeti”, azt mondhatjuk, hogy a NATO földrajzi kiterjedése gyakorlatilag világméretű. Végül ami az új tagállamok felvételének rendjét illeti, az a megállapodás született, hogy a „felek egyhangú megegyezéssel a szerződéshez való csatlakozásra hívhatnak meg bármely más európai államot, amely képes arra, hogy elősegítse a szerződés elveinek továbbfejlesztését és hozzájáruljon az észak-atlanti térség biztonságához”. Ez a kitétel szerepel például az 1981-es, Spanyolországgal kötött felvételi egyezmény legelső mondatában is.
Természetesen szóba kerültek olyan pontok is a tárgyalások során, amelyek végül kimaradtak a szövegből. Például a tagság kérdésében nem került be külön paragrafus a kizárásról, habár arról vita folyt, hogy mi a teendő, ha egy tagállam társadalmi rendszerét szélsőbaloldali, vagy szélsőjobboldali erők forgatnák fel. Ezt azzal a meggondolással hagyták ki, hogy egy ilyen esetben az érintett állam úgyis önszántából kilép. A NATO-szerződésben nem irányozták elő semmilyen nemzetközi stáb felállítását. Azonban a szervezet növekedése, hamarosan mozgásba hozta Parkinson professzor elméletét, s csakhamar megindult a NATO nemzetközi bürokráciájának kiépülése.
A NATO alapokmányának aláírására végül 1949. április 4-én került sor Washingtonban, s tizenkét állam (Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Izland, Kanada, Luxemburg, Nagy-Britannia, Norvégia, Olaszország, Portugália és az USA) külügyminiszterének kézjele került a dokumentum alá. A gyors ratifikálások után a szerződés ugyanezen év augusztus 24-én lépett hatályba.
A fentiek alapján fő vonataiban követhető a jelentősebb alapító államok szándéka a szövetség létrehozásáról. Érdemes viszont egy pillantást vetni néhány kisebb ország motívumaira is. Nem annyira az Európa-centrum legbelsejéhez tartozó, s érdekeiknél fogva nagyon erősen integrációpárti Benelux államokról van szó, hanem inkább az európai perifériákról. A skandináv országok például a második világháború kitörésétől foglalkoztak egy, az Atlanti-óceán északi részéhez tartozó országokból álló védelmi szövetség gondolatával, s ezt az ötletet az emigráns norvég kormány külügyminisztere, Trygve Lie révén az angolok is ismerték. De tekintettel a közös skandináv érdekekre, a háború után előbb egy skandináv védelmi közösség javaslatát vitatták meg. Az 1948 májusában Stockholmban kezdődött tárgyalásokon azonban kiderült, hogy alapvető eltérés van a semlegességhez és a cselekvési szabadság megőrzéséhez ragaszkodó svéd, s a térség biztonságát a nyugati rendszerhez kötni akaró norvég álláspont, valamint a Szovjetunió árnyékában élő Finnország elképzelései között. Az ellentéteket a dán közvetítés sem tudta feloldani. A skandináv szolidaritást felbomlasztó vitát két tényező alapjaiban befolyásolta. Az egyik a Szovjetunió oldaláról a norvég kormányra gyakorolt nyomás a svalbardi szerződés felülvizsgálatáról, s az Ours-szigetek átengedéséről, a másik pedig az amerikai politika volt. Marshall külügyminiszter ugyanis világosan értésére adta a skandináv államoknak, hogy a semlegesség választása esetén nem számíthatnak amerikai fegyverszállításokra és semmilyen katonai garanciára. Így a skandináv országok közül Norvégia és Dánia a NATO tagjává vált, Svédország viszont megőrizte semlegességét, míg Finnország 1948-ban egy kvázi semlegességet biztosító kétoldalú egyezményt írt alá a Szovjetunióval.
A déli szárnyon Törökország tagsága váltott ki nagy vitákat. Egy 1939-es kölcsönös segítségnyújtási egyezmény alapján a háború alatt Franciaország és Anglia nyújtott segítséget Törökországnak, s a szerződés érvénye kiterjedt egészen 1952-ig. A NATO alapszerződés tárgyalásakor tehát Ankara még konkrét biztonsági garanciákkal rendelkezett. Még a háború előtt Törökország szeretett volna hasonló egyezményt kötni a Szovjetunióval is, de Saracoglu külügyminiszter moszkvai látogatásakor a szovjet fél két feltételt támasztott: az 1922-es a tengerszorosokra vonatkozó montreuxi egyezmény felülvizsgálatát és egy közös szovjet-török ellenőrzési rendszer létrehozását a Fekete tenger déli kijáratát biztosító tengerszorosoknál. A háború után a szovjet fél megismételte ajánlatát, kiegészítve bizonyos területi igényekkel a Szovjetunió javára. E lépésekből érthető meg az amerikaiak élénk érdeklődése a térség iránt (Truman-doktrína), mikor Anglia bejelentette, hogy beszünteti Törökország és Görögország segélyezését és katonai támogatását. Ennek ellenére eleinte mégis Anglia akadályozta Ankara bevonását a NATO-ba, mivel London egy közel-keleti paktum lehetőségét fontolgatta. Az angol-amerikai vitából az amerikaiak kerültek ki győztesen, s a NATO 1951. szeptemberi, ottawai ülésén felkérték Törökországot – Görögországgal együtt – a szövetséghez való csatlakozásra.
2. Szervezeti felépítés és működés
Az 1949-es aláírást követően a legsürgetőbb feladat az intézmény strukturális kereteinek, a kollektív védelem nélkülözhetetlen tartószerkezetének létrehozása, valamint a működés gazdasági és pénzügyi feltételeinek megteremtése volt. A külügyminiszterekből álló Északatlanti Tanács esetében évi egy ülést irányoztak elő, s a testület első ülésén (1949. szeptember 17.) született döntés a védelmi miniszterekből álló Védelmi Bizottság, a vezérkari főnököket tömörítő Katonai Bizottság, az öt Regionális Tervező Csoport, s több más testület felállításáról. Csakhamar sor került a védelem pénzügyi és gazdasági, valamint tervezési aspektusaival foglalkozó bizottságok létrehozására is.
A Védelmi Bizottság kezdeményezésére dolgozták ki a NATO első négyéves védelmi koncepcióját (1950), s még ugyanebben az évben hívják életre a szervezet első civil szerveit is. Közülük a legfontosabb a külügyminiszterek helyetteseiből álló tanács (Council Deputies) volt azzal a feladattal hogy hangolja össze a különböző NATO-testületek tevékenységét s hogy a nemzeti kormányok számára ajánlásokat készítsen a védelmi tervek hatékony megvalósítására. A Külügyminiszter helyettesi Tanács permanens módon Londonban működött, s 1951-től működését egy kis létszámú nemzetközi titkárság is segítette. A NATO főhadiszállás székhelye azonban a párizsi Chaillot palota, majd a Rocquencourtban felépített központ lett. Ide települt a Szövetséges Hatalmak Európai Legfelső Főparancsnoka (SACEUR), elsőként D. D. Eisenhower. A koreai háború kitörése (1950 június) nemcsak felgyorsította a NATO katonai szervezetének kiépítését, de közvetlenül inspirálta az
integrált katonai erő felállítására vonatkozó döntések megszületését is (1950 szeptember).
1951-1952 során a három „bölcs” – az amerikai Averall Harriman, a francia Jean Monnet és az angol Sir Edwin Plowden – javaslatai alapján kezdték kiépíteni a NATO struktúráját. Megszűntették a Külügyminiszter-helyettesi Tanácsot, amelynek helyébe a tagállamok nagyköveti rangú diplomatáiból álló NATO Állandó Tanácsa lépett. Ennek munkáját egy ugyancsak állandó nemzetközi titkárság segíti, fenntartását pedig a tagállamok befizetéséből finanszírozzák. 1951 júniusában írták alá azt a megállapodást, amely jogilag rendezte a NATO különböző szerveiben szolgálatot teljesítő katonai és civil személyzet státuszát. Az Észak-atlanti Tanács 19S2. februári lisszaboni ülésén pedig döntés született arról, hogy az Állandó Tanács munkáját nemzetkőzi titkárság segítse egy széles jogokkal rendelkező főtitkár vezetésével. E posztot első ízben az angol lord Ismay töltötte be. A lisszaboni ülésen született döntés további katonai parancsnokságok (az atlanti és a csatorna parancsnokság) felállításáról is.
A katonai és civil struktúrája – amely részleteiben természetesen folyamatosan változik – az alábbi legfontosabb testületek áll:
1) Tényleges döntési jogkörrel a szervezeten belül az Észak-atlanti Tanács (NAC) rendelkezik. A tagállamok állandó képviselőiből áll, akik hetente legalább egy alkalommal üléseznek. Ha különösen fontos kérdésről van szó, akkor a Tanács külügyminiszteri, vagy kormányfői szinten ül össze, de a testület jogosítványai, s döntéseinek érvényessége független az összetétel szintjétől. Ezen a szinten biztosítja a NATO a tagállamok számára a közvetlen fórumot minden olyan kérdés felvetésére, amely biztonságukat érinti. A Tanács – munkájának elvégzéséhez – újabb testületeket (bizottságok, tervező és elemző csoportok) jogosít létrehozni. Ülésein minden állam azonos jogokkal rendelkezik, s döntéseit egyhangúlag hozza, amelyek így a tagállamok közös akaratát fejezik ki. Az üléseken a Főtitkár, vagy helyettese elnököl. A Tanács ülésein megvitatott témák és a meghozott döntések a szervezet tevékenységének minden területére kiterjednek.
2)A Védelmi Tervező Bizottság (DPC) általában az állandó képviselőkből áll, de évente legalább két alkalommal a védelmi miniszterek szintjén ülésezik. Feladata a jelentősebb katonai és védelmi tervezési ügyekkel foglalkozni. Franciaország 1966 és 1996 között nem vett részt e testület munkájában. Gyakorlatilag ez a legfontosabb katonai testület a NATO-n belül.
3) Az Atomtervező Csoport (NPG) hasonló szinten ülésezik és ugyanazon státusszal rendelkezik, mint a Védelmi Tervező Bizottság. A nukleáris erőket érintő kérdések tartoznak a hatáskörébe. Franciaország 1966–1996 között e testület munkájában sem vett részt, a fegyveres erőkkel nem rendelkező Izland pedig polgári megfigyelővel képviselteti magát.
4) A Főtitkár a szervezet első számú politikai tisztségviselője. A tagállamok nevezik ki, s ő elnököl a fontosabb testületek ülésein. Betölti a NATO szóvivőjének szerepét is. Kulcsszerepe van a külső kormányokkal való kapcsolattartásban, valamint a felmerülő nézeteltérések rendezésében a tagállamok kormányai között.
5) A Nemzetkőzi Titkárság munkatársait a tagországok delegálják. Közel másfél ezer munkatárs bonyolítja a szervezet külső kapcsolatait.
6) A Katonai Bizottság (MC) a legmagasabb rangú katonai hatóság a NATO-n belül. Felelős mindama javaslat megtételéért, amelyeket a tagállamok a közös védelem érdekében szükségesnek tartanak. Irányítja a NATO Főparancsnokságokat. Elnöke részt vesz az Észak-atlanti Tanács, a Védelmi Tervező Bizottság és az Atomtervező Csoport ülésein. Tagjai a tagországok haderőinek vezérkari főnökei. Évente legalább két alkalommal ülésezik.
7) A Nemzetkőzi Katonai Vezérkar (IMS) támogatja a Katonai Bizottság munkáját.
A NATO egyesített katonai szervezete adja a kereteket a tagországok védelmének biztosításához. A szervezet érdekszférájához tartozó térségeket katonai parancsnokságok hálózata fedi le, amelyek megteremtik a feltételeket a fegyveres erők közös gyakorlataihoz; a távközlési és információs rendszerek működtetéséhez, a légvédelem, a logisztikai támogatások terén megvalósuló együttműködéséhez, az eljárások és felszerelés szabványosításához, illetve közös felhasználásához. A NATO Főparancsnokságok közül az európai a belgiumi Mons-ban, az atlanti óceáni az amerikai Norfolkban van, míg az 1951 és 1994 között fennálló Szövetséges Csatorna Főparancsnokság az angliai Northwoodban volt található. Továbbá működik egy Kanadai-Amerikai Regionális Tervező Csoport, amelynek felelősségi körzete az észak-amerikai térség. A katonai parancsnokságok diszponálnak az alájuk rendelt katonai erők felett.
A NATO-tagállamok együttműködése két alapelvre épül: a részvevő államok szuverenitásának kölcsönös elismerésére, valamint a közös biztonságpolitika kimunkálására. Az e két pillérre épített közös biztonság oszthatatlan, s így a tagállamoknak a biztonságukat fenyegető kihívásokkal nem pusztán saját erőforrásaikra támaszkodva kell megbirkózniuk. Ugyanakkor viszont minden tagállam számára megmaradt a nemzeti elkötelezettség. A NATO arra teszi képesé tagállamait, hogy a közös erőkifejtéseknek köszönhetően megnöveljék képességeiket alapvető nemzeti biztonsági céljaik elérésében.
A közős határozathozatal konszenzuson alapul. Természetesen a konszenzus elérése gyors és sokoldalú információt, ennek cseréjét, jól működő konzultációs mechanizmust és a megállapodásra való törek¬vés minimumát feltételezi. A már elfogadott döntés teljesítése ezért valamennyi tagállam érdeke. A tagállamok részesei a szövetségen belüli politikai együttműködés rendszerének. Ugyanakkor az eddig kialakult eljárások eredményeképp mód van az egyes tagállamok speciális érdekei figyelembevételére is. A szükséges információcserét a NATO katonai szervezeteivel egy speciális katonai misszión keresztül valósítja meg.
A gyakorlati együttműködés legfontosabb formája a konzultáció. Ez gyakorlatilag mindenfajta kérdésre kiterjed, a kormányzati szférától az egyes intézményekig minden szintre érvényes, s magában foglalja az előzetes tájékoztatástól az utólagos értékelésig a teljes folyamatot. A több évtizedes gyakorlat lehetővé teszi sürgős és kényes helyzetek gyors megoldását is.
3. A Párizsi egyezmények (1954. október 20-23.)
Visszatérve az intézménytörténeti fejlődéshez: az ötvenes évek az integrációs fejlődés kezdeti szakaszát jelentették a kettészakadt Európa nyugati felén. A nemzeti inspirációk és a politikai elvárások között nagyon különböző tényezőket találunk, de különösen nagy szerepet játszott e folyamat megindulásában a Marshall-tervben konkrét formát öltött amerikai támogatás, s a vasfüggöny keleti oldalán állomásozó szovjet hadseregtől, s áttételesebben a kommunizmustól való félelem. A belpolitikai kondiciókat legkönnyebben az integrációt elveik alapján támogató politikai pártok (például a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták) sikereivel lehetne jellemezni, némelyik közülük máig meghatározó befolyással bír a politikai életben. Sorban hívták életre a különböző dimenziókban, de egyértelműen integrációsnak tekintett szervezeteket: az amerikai segélyek szétosztását lebonyolító OEEC-t 1948 áprilisában, az Európa Tanácsot 1949 májusában, a Schuman-terven alapuló MONTANUNIÓ-t 1950 májusában. Ez utóbbi tengelyében a francia-német kibékülés állt, s életbeléptetésével indult útjára az ún. kis-Európa koncepció. Az amerikai biztonsági ernyő megszerzésével azonban nem záródott be, nem oldódott meg a két rendszer európai választóvonalán nyitva maradt német kérdés. Békekötés híján mind a kelet, mind pedig a nyugat a saját elképzelései szerint szerette volna a kérdést megoldani, de az 1948-as berlini blokád egyértelműen jelezte ennek lehetetlenségét. Az amerikaiak az NSZK 1949. őszi megalakulásától kezdve mind erőteljesebben vetették fel a nyugatnémetek helyzetének rendezését, beleértve bevonásukat a biztonsági szervezetekbe. A nyugatnémetek újrafelfegyverzésére irányuló javaslataik azonban olyan heves ellenkezést váltottak ki a franciák és az angolok részéről, hogy a kérdést le kellett venni a napirendről. Ugyanakkor az is mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a megszállási rendszer sem tartható fenn végtelenségig és átfogó békekötés híján is rendezni kell az NSZK helyzetét.
Az impulzust végül, mint ahogy gyakran történni szokott, a nemzetközi helyzet változásai adták meg. 1949 nyarán a Szovjetunió végrehajtotta első kísérleti nukleáris robbantásait, amivel vége szakadt az USA nukleáris monopóliumának. Ugyanezen év október 1-én kikiáltották a Kínai Népköztársaságot és a szocialista tábor hirtelen megerősödésével a két tömb érintkezési pontjain hamarosan az izzás tünetei mutatkoztak. A NATO megalakulásával a nyugati rendszer védelmét megoldottnak tekintő angolszászokkal ellentétben a franciákat rendkívül foglalkoztatta a német helyzet rendezetlensége és már a Schuman-terv is lényegében a francia kiútkeresést szolgálta. Még javában tartottak a MONTÁNUNIÓ részleteit tisztázni hivatott tárgyalások, amikor 1950. június 2S-én kitört a koreai háború: szovjet és kínai bátorítással a kommunista Észak megkísérelte a saját fennhatósága alatt egyesíteni a kettéosztott országot.
A koreai háború fordulatot hozott mind az amerikai, mind a nyugat-európai külpolitikában. E fordulat nem annyira abban az értelemben gyorsította meg a német kérdés rendezését, hogy szükség lett volna a nyugatnémet nehézipar által gyártott hadiipari termékekre, hiszen az amerikai hadiipar lényegében érintetlen volt. A hatás inkább pszichológiai volt. A háború az USA-t katonai és védelmi elkötelezettségeinek újbóli átgondolására ösztönözte, míg Nyugat-Európa fővárosaiban általánossá vált az a meggyőződés, hogy az ázsiai kettéosztott országban kitört konfliktus valójában egy főpróba. Az Európában kettéosztott ország erőszakos egyesítésének főpróbája. Az épphogy véget ért berlini válság (1949. május 12.) mint előjáték e forgatókönyvhöz még élénken élt mindenki emlékezetében.
A brüsszeli szerződés államai külügyminisztereinek 1950. július 20-i ülésén a kialakult helyzet kapcsán részint azt a következtetést kellett levonniuk, hogy Nyugat-Európa államainak nincs tényleges fegyveres kapacitása egy esetleges fegyveres konfliktus megvívására, részint pedig hogy a helyzeten gyors változtatást csak amerikai segédlettel lehet elérni. A német helyzet miatt aggódó franciák három feltételt is megfogalmaztak a kívánatosnak tartott biztonságpolitikai intézkedések terén. Párizs mindenekelőtt szerette volna partnereivel elismertetni a gazdasági és szociális ügyeknek a védelmi programhoz kapcsolását, s az egész programot csak a tágabb atlanti keretekben látta megvalósíthatónak. Végül szerette volna elérni, ha a tervezett haderők felállításáig az amerikaiak a meglevőknél nagyobb kontingenseket állomásoztatnának Európában. A NATO-n belül általában egyetértettek Párizs javaslataival. Kivéve Washingtont. Az amerikaiaknak eszűk ágában sem volt újabb csapatokat küldeni Európába, hanem helyette ismét csak azt javasolták, hogy egyrészt a németek maguk is tegyenek valamit a saját védelmükért, másrészt pedig a szövetségesek esetleg még egyszer fontolják meg a nyugatnémetek újrafelfegyverzését és beillesztésűket a nyugat-európai rendszerbe.
Az ötlet enyhén szólva nem aratott túl nagy sikert, Párizsban pedig egyszerűen pánikot okozott. Az Európa Tanács 1950. augusztusi ülésén a francia Paul Reynaud új javaslatot fogalmazott meg. Ennek értelmében a kommunista veszély a nyugat-európai erők összefogását követeli meg, tehát létre kell hozni közös európai védelmi erőket, valamint egy közös európai védelmi minisztert is, aki a szervezési munkát összehangolja. A francia politikus Churchillt javasolta erre a posztra. Az agg, konzervatív politikusnak tetszett az ötlet, azért azt vetette fel, hogy az Európa Tanács „foglaljon állást egy közös európai parancsnokság alatt álló hadsereg azonnali megteremtése mellett – teljes egyetértésben az USA-val és Kanadával.” De Churchill hozzátette, hogy ebbe a hadseregbe be kell vonni a németeket is. Természetesen az Európa Tanács elkészült javaslata nem volt kötelező egyik kormányra nézve sem, de figyelemreméltó, hogy a javaslat által keltett alkalmat leggyorsabban a nyugatnémet kancellár, Konrad Adenauer használta ki. Augusztus végén átnyújtott az amerikaiaknak egy memorandumot, amelyben a szovjet veszélyre való hivatkozással kérte az amerikai csapatok létszámának emelését az NSZK-ban, valamint német egységek felállítását is.
Az Európa Tanács határozata, valamint Adenauer memoranduma is szerepelt a három szövetséges hatalom külügyminisztereinek 1950. szeptemberi new yorki ülésén. Itt az európai szövetségesek ismét meghallgathatták az amerikai tervezetet, miszerint létre kellene hozni egy koalíciós hadsereget, s ebben helyet kell kapniuk nyugatnémet egységeknek is. Sőt, hogy a rendezés tartósság érdekében az NSZK-t be kellene vonni a NATO-ba. A tiltakozás mellett a franciák és az angolok garanciákat kértek arra is, hogy az újjászülető Wehrmacht ne fordulhasson újból Nyugat-Európa ellen. Ezért az angol Ernest Bevin és a francia Robert Schuman egyaránt úgy vélte: előbb magát a nyugateurópai hadsereget kell létrehozni és csak ezután lehet a nyugatnémet egységek megszervezésével foglalkozni. A megbeszélés során az angolok végül elfogadták az amerikai álláspontot, míg a franciák nem.
A kialakult helyzetben a francia kormány előre menekült, s 1950 októberében közzétette az ún. Pleven-tervet, azaz az európai intézményekhez kapcsolódó európai hadsereg létrehozását. René Pleven az európai hadsereget értelemszerűen nemzetek feletti struktúrának tekintette s javaslata értelmében a közös haderőt vegyes nemzetiségű hadosztályokból állítanák össze. Parancsnoka az Európai Közgyűlésnek lenne felelős, s az ugyancsak nemzetek feletti védelmi miniszter az utasításokat a szintén szupranacionális Miniszteri Tanácstól kapná. Nem kerülne sor viszont a német nemzeti haderő és a német főparancsnokság újjászervezésére. A német egységeket zászlóaljnyi nagyságokban osztanák be az európai hadseregbe. A Pleven-terv végül jóváhagyást ugyanazon hat országban kapott, amelyek a MONTANUNIÓ-t aláírták, s az Európai Védelmi Közösség alapokmányát 1952. május 27-én írták alá Párizsban. Nem került sor viszont az életbe léptetésére, mert maga a francia parlament szavazta le 1954. augusztus 31-én, s ezzel a NATO lisszaboni ülésén is jóváhagyott megoldás realizálása meghiúsult.
A kialakult rendkívül kellemetlen helyzet megoldására elvileg három lehetőség kínálkozott. Az első egy kétoldalú amerikai-nyugatnémet katonai szerződés megkötése, amelyre az 1953. szeptemberi amerikai-spanyol egyezményben már precedens is volt. A másik lehetséges megoldás egy szélesebb kelet-nyugati egyezmény tető alá hozása lett volna amelyre különösen az 1953. februári berlini külügyminiszteri konferencia, valamint a Sztálin halálát kővető enyhültebb nemzetkőzi légkörben voltak bizonyos esélyek. A harmadik, végül is megvalósuló megoldásnak az angolok kezdeményezése bizonyult. Az alapelem itt is az NSZK-nak a NATO-ba való bevonása volt, de azokkal a biztonsági garanciákkal, amelyeket az Európai Védelmi Közösségben fogalmaztak meg. Anthony Eden, angol külügyminiszter erről előbb Adenauer kancellárt győzte meg. Miután a garanciákat a franciák kevésnek tartották, Eden továbbfejlesztette javaslatát: ki kell bővíteni az 1948-as brüsszeli egyezményt olymódon, hogy első lépésként ebbe vonnák be az NSZK-t és Olaszországot, majd ezt egy kölcsönös megállapodássá bővítik, aminek következtében a brüsszeli egyezmény egy Locarno típusú kölcsönös védelmi paktummá válik, amelynek hatálya gyakorlatilag egész Nyugat-Európára kiterjed. Ezzel ugyan eltűnne a szervezet szupranacionális jellege, de ez London szempontjából kifejezetten pozitívumként jelentkezett. Eden 1954 szeptemberében gyorsan körbeutazta az érintett fővárosokat, s ezek után került sor előbb a londoni kilenchatalmi konferenciára (1954. szeptember 28. – október 3.), majd 1954: október 20–23. kőzött a párizsi konferenciára. Az elöbbin előkészítették, az utóbbin pedig formába öntötték a második világháború utáni Nyugat-Európa egyik legfontosabb szerződésrendszerét. Sorrendben: október 20-án a nyugati megszálló hatalmak és az NSZK megállapodást kötött a megszállási rendszer megszüntetéséről, s szerződő felek elismerték, hogy a Német Szövetségi Köztársaság belső és külső ügyeiben a szuverén államok teljes hatalmával rendelkezik. A három nyugati hatalom ugyanakkor korlátozottan állította helyre az NSZK szuverenitását, amennyiben fenntartotta magának a döntés jogát Berlin, a német egység és a békeszerződés megkötése kérdésében. Az NSZK elfogadta, hogy a német védelmi hozzájárulásról szóló megállapodás hatályba lépése után ugyanolyan nemzetiségű és állományú fegyveres erők állomásozzanak területén, mint amilyenek a megállapodás hatályba lépésekor ott állomásoztak. Október 21-én kilenchatalmi megállapodást kötöttek az 1948-as brüsszeli megállapodás módosításáról, s felkérték Olaszországot és az NSZK-t, hogy csatlakozzanak az egyezményhez. A brüsszeli szerződés struktúráját megerősítették egy miniszteri tanáccsal és egy parlamenti gyűléssel, továbbá elnevezését is megváltoztatták. Az immár Nyugat-Európai Uniónak (Western European Union – WEU) nevezett szervezetet a lehető legszorosabban a NATO-hoz kapcsolták, kimondva, hogy a párhuzamosságok elkerülése végett a WEU Tanácsa minden katonai tárgyú információért a NATO megfelelő szerveihez fordul. Anglia kötelezettséget vállalt, hogy csapatait a szerződő felekkel történő előzetes konzultáció nélkül nem vonja vissza a kontinensről. Az NSZK kötelezettséget vállalt arra vonatkozóan, hogy nem gyárt, nem birtokol nukleáris, biológiai és vegyi fegyvereket, továbbá nem állít rendszerbe bizonyos, a WEU Tanácsa által meghatározandó fegyverfajtákat Elfogadták egy Fegyverkezést Ellenőrző Ügynökség párizsi székhellyel történő felállítását is, amely az előbbieket ellenőrzi.
Ezt kővetően 1954. október 22-23-án az Atlanti Tanács ülésén jóváhagyták azt a jegyzőkönyvet, amelyben felkérték az NSZK-t a NATO-ba való belépésre. Megfogalmazták, hogy a WEU és a NATO együttes rendelkezéseinek értelmében a létrehozandó nyugatnémet egységek teljes egészükben a NATO parancsnokságok hatálya alá tartoznak, míg a többi WEU tagállam fegyveres erőinek csak egy bizonyos része tartozik oda. Az NSZK ugyanekkor külön nyilatkozatban jelentette ki, hogy a német újraegyesítés megvalósításához nem fog erőszakhoz folyamodni. Egy másik nyilatkozatban a három nyugati hatalom leszögezte, hogy az NSZK kormányát tekintik az egyetlen legitim német kormánynak, amelynek joga van Németország és a német nép nevében nyilatkozni és azt képviselni.
A párizsi egyezményekkel zárult le Nyugat-Európa második világháború utáni biztonságpolitikai fordulata. Kialakultak azok a jogi és intézményi keretek, amelyek egyik oldalról azonos szövetségi rendbe tömörítették a térség országait, győzteseket és veszteseket egyaránt, másfelől organikus kapcsolattal kötötték egybe a nyugat-európai térséget az USA és Kanada területével. A három nyugati nagyhatalom rendezte a maga oldaláról a német kérdést is, habár a kelet-nyugati rendszerhatár épp a német szakaszon maradt a legtörékenyebb egészen az 1990 őszén megvalósult újraegyesítésig. A fordulat jelentőségét Moszkvában is pontosan érzékelték. A NATO megalakulása 1949-ben lényegében keleti válaszlépés nélkül maradt, jórészt azért, mert a barátsági és együttműködési szerződések rendszerével a Szovjetunió 1947–48 folyamán már kész helyzetet teremtett. Viszont a németek bevonulása a NATO-ba és az újrafelfegyverkezés megkezdése szovjet részről a franciákkal és az angolokkal kötött egyezmények felmondását, s 1955. május 14-én a Varsói Szerződés megalakulását vonta maga után. Valószínűleg itt keresendők az ugyanezen évjúliusában Genfben sorra került, a német kérdésről rendezett négyhatalmi külügyminiszteri találkozó kudarcának okai is. Mindenesetre a tömbhatárok megszilárdulásával nyugodtabb lett az európai helyzet, s elvileg ekkortól formálódnak ki az európai helyzet javításának, immár tömbök közötti tárgyalások formájában megvalósuló feltételei.
4. A második hármas bizottság
1956 eseményei – elsősorban a tragikus 1956-os magyar felkelés, majd a szuezi válság – mindenesetre nem a nemzetközi helyzet javulási várókat igazolták, s magán a NATO-n belül is viták bontakoztak ki a tagállamok között. Ezért immár másodízben kerűlt sor „három bölcs” kiküldésére. Az olasz Gaetano Martino, a norvég Halvard Lange és a kanadai Lester Pearson alkotta bizottság 1956 decemberében terjesztette be jelentését, amely elsősorban a szervezet nem-katonai tevékenységének javítására irányult. Új rendszert javasoltak a tagállamok kormányai és az Észak-atlanti Tanács közötti konzultációs mechanizmusban, s ekkortól vált a politikai konzultáció napi gyakorlattá. Minden tavasszal a tagállamok külügyminiszterei értékelik a Szövetség előző évi tevékenységét azon jelentés alapján, amelyet a főtitkárnak kell összeállítania. Javasolták egy új jószolgálati és közvetítő mechanizmus bevezetését a tagállamok közötti vitás kérdések rendezésére. Továbbá a szervezeti javaslatok eredményeképp erőteljesen bővült a nemzetközi titkárság és a főtitkár hatásköre. Ez utóbbi posztra 1957 májusától a belga Paul-Henri Spaakot nevezték ki.
A Hármas Bizottság javaslatára a NATO Tanács üléseinek egy részét a tagállamok fővárosaiban rendezi, s 1957 májusában először tartottak ülést az NSZK-ban. A tanácskozás tárgya a NATO védelmi politikája volt, különös tekintettel a Szovjetunió és a kommunista pártok által ez idő tájt indított nagyszabású békekampányra. Az ülésen elfogadott határozat megállapította, hogy a hagyományos fegyverzetek erőteljes csökkentésére vonatkozó szovjet kezdeményezés valódi célja minden jel szerint az európai nukleáris monopólium megőrzése. Amennyiben a NATO eleget kíván tenni az alapokmányából fakadó kötelezettségeinek, akkor erre a kihívásra is válaszolnia kell, tehát nemcsak modernizálnia kell fegyverzetét, hanem új arányokat és egyensúlyt kell kialakítania a nukleáris és a hagyományos fegyverzet között. A kérdés annál is sürgetőbben kellett napirendre kerüljön, hisz 1957 októberében felbocsátották az első szovjet mesterséges holdat. Ezzel gyökeresen új helyzet teremtődött a két szuperhatalom katonai erőviszonyaiban, valamint a fegyverkezési verseny dimenzióiban. Itt indult be az a folyamat, amelynek majd fontos állomása lesz a ballisztikus rakétaelhárító rakétákról (ABM) szóló 1972-es szerződés, illetve az 1983-as Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (SDI). Mindenesetre a tagállamok állam- és kormányfői 1957. decemberi párizsi csúcstalálkozójukon ismételten hitet tettek a Szövetség alapelvei mellett és eltökéltségüket hangoztatták a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében.
A NATO Tanács 1958. decemberi, párizsi ülésének fő témája a Berlinre vonatkozó Hruscsov javaslat volt. A szovjet vezető novemberben azt a szándékát nyilvánította ki, hogy mivel Moszkva szeretne véget vetni a Berlinben kialakult helyzetnek, ezért fél éven belül az NDK-ra akarja átruházni a világháborús győzelemből fakadó, s az 1945-ös konferenciákon lefektetett jogait, többek között az NSZK és Nyugat-Berlin közötti kommunikáció ellenőrzését. A Szövetség vezetésének válasza az volt, hogy a három nyugati nagyhatalom közös álláspontjának megfelelően a NATO nem fogad el semmiféle olyan megoldást, amely redukálná e hatalmak által gyakorolt felelősséget, sértené jogaikat és akadályozná őket e jogok gyakorlásában. Felhívták Moszkva figyelmét, hogy Berlin kérdését csak a Németország helyzetét általánosan rendező megállapodás keretében lehet megoldani. A vita alapján a három nyugati hatalom elutasítólag válaszolt a novemberi szovjet jegyzékre. Hruscsovnak pedig konstatálnia kellett, hogy fenyegetőzései nem hoztak semmi eredményt. Természetesen a német kérdés és Berlin ügye is folyamatosan napirenden maradt a következő években. Szó esett erről a négyhatalmi külügyminiszteri találkozón Genfben (1959 május-augusztus), Hruscsov és Eisenhower tárgyalásain Camp Davidben, valamint Hruscsovnak a Kennedy elnökkel folytatott bécsi megbeszélésen is (1961 június). Ez utóbbi után újabb szovjet ultimátum kővetkezett, ismét egy egyoldalú szovjet-keletnémet megállapodás lehetőségével. Augusztus 13-án pedig a keletnémet hatóságok falat építtettek a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó vonalra.
A 60-as évek elejét a nukleáris fegyverkezési verseny rendkívül gyors üteme jellemezte. A berlini fal építését kővető izgatott nemzetközi időszakban a Szovjetunió páratlan nukleáris robbantássorozatot hajtott végre: két hónap alatt mintegy 50 kísérletet regisztráltak a megfigyelőállomások. A NATO-n belül, de különösen az USA, Anglia és Franciaország kőzött hosszú vita bontakozott ki nemcsak a kívánatos reagálásról, hanem általában a NATO közös atomfegyverkezésének lehetőségéről. A NATO Tanács 1962. tavaszi, athéni ülésén a miniszterek elfogadták az ún. Athéni Irányelveket. Ebben óvatos fogalmazással azon eshetőségeket írták körül, amelyekben a NATO mint szervezet az önvédelem érdekében atomfegyverek alkalmazásához fordulna. Az USA a maga részéről ismételten kifejezte készségét a NATO nukleáris fegyverekkel való ellátására. Az irányelvek mögött azonban jóval mélyebb viták húzódtak. A szovjet rakétafejlesztések sikerei, a nukleáris technológia fejlődése, az amerikai sebezhetetlenség megszűnése egyik oldalon az alkalmazási stratégiák megváltoztatását eredményezte, s ennek terméke volt a tömeges megtorlás koncepciójáról a rugalmas reagálásra való áttérés mind az amerikai, mind pedig a NATO stratégiában. Másik oldalon viszont az új helyzet bizonyos aggályokat keltett az európai szövetségesekben abban a tekintetben, hogy pontosan melyek is azok a feltételek, amelyek között az amerikai védőernyő továbbra is óvja Nyugat-Európát. Egyáltalán: hajlandó-e az Egyesült Államok kockáztatni honi területeit az európai szövetségesekért? A jórészt francia megfogalmazásban napvilágra került kérdésekre elvileg három megoldás kínálkozott:
– a hagyományos fegyveres erők gyors növelése a tagállamokban,
– amerikai segítséggel egy európai nukleáris erő létrehozása,
– végül nemzeti nukleáris erő kifejlesztése.
Míg Anglia a második, Franciaország a harmadik lehetőség mellett döntött. Harold Macmillan brit miniszterelnök 1962 decemberében Nassauban megállapodásra jutott Kennedy elnökkel. Az Egyesült Államok vállalta, hogy Polaris rakétákat szállít Nagy-Britanniának, amely viszont a maga részéről tengeralattjárókat fog építeni, s az így összeálló egységeket a NATO-erőkhöz osztják be. A sokoldalú nukleáris erőknek elkeresztelt tervezetet azonban eltérően értelmezték Londonban és Washingtonban, s heves párizsi ellenkezés mellett csak a nyugatnémetek oldaláról kapott egyöntetű támogatást.
A nukleáris fegyverkezési verseny szabályozatlanságát és veszélyességét lényegesen enyhítette, hogy 1963 folyamán néhány szerény, de fontos eredmény született a szovjet-amerikai tárgyalásokon. Júniusban megállapodás született a két főváros közötti „forró drót” telepítéséről, augusztus 5-én Moszkvában pedig aláírták az ún. részleges atomcsend egyezményt (PTBT). Ez utóbbiban a felek megállapodtak, hogy megszüntetik a légköri, víz alatti, valamint a világűrben végrehajtott kísérleti nukleáris robbantásokat.
5. Francia különút és kilépés
A NATO-ban alapításától részt vállaló, sőt a szervezet vezető szerveinek szállást nyújtó Franciaországban 19S8-ban Charles de Gaulle tá¬bornok került hatalomra. Országa helyzetét a tábornok elnök az általa vallott Franciaország-képhez méltatlannak, az atlanti szövetségen belül pedig alárendeltnek tartotta, ezért hatalomra kerülése pillanatától törekedett ennek megváltoztatására. Azzal tisztában volt, hogy a termonukleáris korszakban nem lehet szó a napkirályi grandeur visszaállításáról, de úgy vélte, hogy a lehető legteljesebb függetlenség visszaszerzésével Párizs a világpolitikai egyenjogúságot is visszaszerzi.
Az atlanti szövetségben elfoglalt francia pozíció megváltoztatásának igényét de Gaulle először 1958. szeptember 14-én, egy Eisenhower amerikai elnökhöz és Macmillan angol miniszterelnökhöz küldött memorandumában jelentette be. Javasolta egy amerikai-angol-francia hármas szerv felállítását, amelynek tiszte az lenne, hogy a közös döntések előtt lényegében megfogalmazza a követendő stratégiát. De Gaulle javaslatát elutasították. Ezek után francia részről egy sor, jobbára demonstratív intézkedés következett: kivonták a földközi tengeri flottát az atlanti szövetség parancsnoksága alól, a teljes francia légteret francia ellenőrzés alá vonták és megtiltották, hogy a francia területen állomásozó amerikai csapatok nukleáris fegyvereket tároljanak francia földön. A IV. Köztársaság feltétel nélküli atlantizmusához szokott amerikai vezetést szinte sokkolták de Gaulle lépései, s a tábornok ráadásul következetesen végig is vitte saját logikáját. „Franciaország védelmének franciának kell lennie – jelentette ki – s természetesen a szükséges katonai erő alapja az atomfegyver lesz”.
De Gaulle a francia külpolitikát két, egymást több vonatkozásban erősítő irányba mozgatta: az egyik a francia nukleáris ütőerő, a force de frappe létrehozása volt, a másik pedig az Egyesült Államoktól, illetve a feltétlen atlantizmustól való eltávolodás. Franciaország saját eszközökkel, helyenként nyílt amerikai neheztelés mellett kezdte meg atomiparának kiépítését, s 1960 februárjában robbantotta fel első atombombáját. A kiépülő francia nukleáris ütőerő, a force de frappe alkalmazásához André Beaufre és Charles Ailleret fogalmazásában önálló stratégia is készült, melynek vezető gondolata az volt, hogy Franciaországnak minden körülmények között meg kell őriznie cselekvési szabadságát, nehogy érdekeitől idegen konfliktusba kerüljön. De Gaulle ezt a véleményét rendkívül határozottan hozta az 1961 nyarán Párizsba látogató John F. Kennedy tudomására is. Az algériai háború lezárása után (1962) a gyarmati terhektől megszabadult Franciaország külpolitikai kezdeményezések sorát tette. Szerződést kötött az ősellenség NSZK-val (1963), megvétózta az amerikaiak szálláscsinálójának minősített Anglia belépését a Közös Piacba, s szívós ellenállással meghiusította az ún. multilaterális nukleáris ütőerő létrehozását a NATO-n belül. 1966 márciusában pedig bejelentette, hogy Franciaország kilép a NATO katonai szervezetéből. A NATO központi szervei Párizsból Brüsszelbe, a SHAPE az ugyancsak belgiumi Monsba, a közép-európai erők parancsnoksága pedig a hollandiai Brunssumba költözött.
6. A Harmel jelentés
A Szövetségen belül a .60-as évek második felére felhalmozódott feszültségek – köztük feltétlenül meg kell említeni a francia magatartást, az USA vietnami intervenciója körüli vitákat, illetve állandó problémaként a katonai kiadások, valamint a közös terhek megosztásának kérdését – ismét aktuálissá tették a NATO egészével kapcsolatos vizsgálatokat. A belga és kanadai kezdeményezésre kiküldött négy bizottság – kelet-nyugati kapcsolatok, a Szövetségen belüli kapcsolatok, általános védelmi politika és az egyéb államokkal fenntartott kapcsolatok bizottságai – munkáját a belga külügyminiszter, Pierre Harmel fogta össze. A NATO Minisztertanács 1967. decemberi ülésén – ez volt az első ülés az új brüsszeli központban – a szokásos témák (német kérdés, a nukleáris non-proliferáció, technológiai együttműködés) mellett lényeges döntések születtek mind politikai, mind katonai téren. A Védelmi Tervező Bizottság javaslatára a NATO megváltoztatta a Szövetség 1956 óta érvényben lévő stratégiáját. Az új politikai, katonai és technológiai körülményekhez illeszkedő új stratégia a rugalmas reagálás doktrínája lett, amely a kihívások természetétől függően a lehetséges válaszok kiegyensúlyozottabb és rugalmas megfogalmazását tette lehetővé mind a hagyományos, mind pedig a nukleáris fegyverek vonatkozásában. Ugyancsak elfogadták az 1968–1972-es időszakra szóló fejlesztési tervet.
A NATO továbbfejlődése szempontjából meghatározónak bizonyult a 15 tagállam jóváhagyása „A Szövetség jövőbeni feladatai” címmel beterjesztett Harmel jelentésre. A jelentés a Szövetség kettős – politikai és katonai – feladatkörének elválaszthatatlanságából indult ki, s legfontosabb célkitűzésének egy stabilabb nemzetközi rendszer megteremtését tekintette. Általánosságban a módszert is megjelölte, mondván, hogy ezt a konzultációs rendszer további kiszélesítésén alapuló közös megközelítésekkel kell elérni. Konkrét feladatként jelölte meg bizonyos térségek, közülük is elsősorban a Mediterrán térség védelmének erősítését, ahol a szovjet politika expanzív jelei érzékelhetők. Végül a jelentés sürgette egy kelet-nyugati kiegyensúlyozott haderő- és fegyverzetcsökkentési javaslat elkészítését. A Harmel jelentés a NATO mindmáig egyik legkoncepciózusabb dokumentumának bizonyult, s nagy mértékben járult hozzá az európai helyzet javulásához.
Végrehajtását 1968-tól kezdték meg. A NATO Minisztertanács 1968. júniusi reykjaviki ülésén elfogadott határozatban felhívták a Szovjetuniót és a többi szocialista országot a kölcsönös és kiegyensúlyozott haderőcsökkentés (MBFR) lehetőségének tanulmányozására, s ezen keresztül a béke erősítésére. Az ígéretes kezdeményezést azonban két hónap múlva a Varsói Szerződés államainak inváziója követte Csehszlovákia ellen, visszavetve a kelet-nyugati kapcsolatok javulását. A Szövetség tagállamai egyhangúan ítélték el az akciót, amelyet egyaránt tekintettek az ENSZ Alapokmánya és a nemzetközi jog súlyos megsértésének. Ugyanakkor kerültek minden olyan lépést, amely a helyzet súlyosbodásával járt volna. A Védelmi Tervező Bizottság szeptemberi nyilatkozatában is csak annyi áll, hogy meg kell őrizni a NATO katonai képességeit, különös tekintettel a kelet-európai eseményekre. A miniszteri tanács nyilatkozata pedig elfogadhatatlannak ítélte, hogy a szocialista országok csoportján belül lehetséges legyen egyes országok részéről jogot formálni más államok belügyeibe való beavatkozásra. Figyelmeztették a Szovjetuniót, hogy az intervenció jelentősen rontotta a biztonsági helyzetet Közép-Európában, s a NATO-tagállamok megteszik a szükséges lépéseket az integrált katonai szervezet képességeinek erősítésére. A konkrétumokkal két hónappal később a Védelmi Tervező Bizottság foglalkozott (1969 január), s bejelentették, hogy növelik a NATO hagyományos erőit, hogy kidolgozták a Szövetség katonai terveit az 1969–1973-as időszakra, s hogy a Földközi tengeri légi és haditengerészeti tevékenység összehangolására speciális parancsnokság kezdte meg működését Nápolyban.
7. Konferencia az európai biztonságról és a hagyományos fegyverzetek csökkentéséről
1969 februárjában Richard Nixon amerikai elnök a brüsszeli NATO-csúcs alkalmából reményeit fejezte ki, hogy vége a konfrontáció időszakának és a Szovjetunióval való tárgyalások időszaka következik. A tagállamok többsége osztotta az amerikai elnök optimizmusát, melyet csak erősített a Varsói Szerződés államainak 1969. márciusi budapesti nyilatkozata egy európai biztonsági konferencia összehívásáról. A novemberben megkezdett Stratégiai Fegyverzetkorlátozási Tárgyalások (SALT) pontosan jelezték a szuperhatalmak nukleáris egyensúlyának stabilizálódását, s az ebből fakadó kényszerek hamar fátylat borítottak a prágai balesetre, egyúttal pedig kivételes lehetőséget teremtettek az Európán belüli helyzet javítására. De Gaulle détente koncepciójában már volt előzménye a kelet-nyugati kapcsolatok javítására való törekvésnek, s az 1969 szeptemberében megtartott Bundestag választások után hatalomra került szociáldemokrata-szabaddemokrata koalíció módosított az NSZK külpolitikai irányvonalán is. Míg Adenauer megteremtette a kibékülést és a szövetséget a nyugati partnerekkel, addig a Willy Brandt, Walter Scheel és Helmut Schmidt nevéhez fűződő „Ostpolitik” a Kelettel való rendezést valósította meg. E politikai stratégia keretében született szerződés az NSZK részéről a Szovjetunióval (1970. augusztus 12.), Lengyelországgal (december 7.), az NDK-val (1972. december 21.) és Csehszlovákiával (1973. december 11.). Az összegzően keleti szerződéseknek nevezett dokumentumokhoz szorosan kapcsolódtak a berlini kérdést szabályozó egyezmények. Közöttük a legjelentősebb az 1971. szeptember 3-án aláírt Nyugat-Berlinre vonatkozó négyhatalmi egyezmény volt. Tekintettel az NSZK nemzetközi helyzetére, a külpolitikai fordulat nem történhetett meg a szövetségesek jóváhagyása nélkül. 1969 decemberétől a NATO Miniszteri Tanácsa több találkozón vitatta meg az „Ostpolitik” éppen aktuális kérdéseit, s támogatásáról biztosította a németeket. A NATO tagállamai a megkötött egyezményeket a szélesen vett európai biztonság és együttműködés szempontjából értékelték, amelyet a kölcsönös és kiegyensúlyozott fegyverzetkorlátozással együtt a legfontosabb kérdések közé soroltak. Az egymással párhuzamosan futó tárgyalások közül egyezményt először a stratégiai fegyverzetek korlátozásában sikerült megkötni. Nixon elnök 1972. májusi moszkvai látogatása során írták alá a SALT-I. szerződést, amely ugyan szovjet-amerikai megállapodás volt, de természetszerűleg állandó konzultáció témája volt a tagállamok között, s eredményessége jótékonyan befolyásolta a többi tárgyalást is. Bár a stratégiai támadó fegyverek (interkontinentális rakéták, atomtengeralattjárók, stratégiai bombázó repülőgépek) vonatkozásában jelentős különbségek voltak és maradtak a két szuperhatalom között, a fegyverkezési verseny bizonyos korlátok közé szorítása mindkét oldalon elég erős volt a szerződés aláírásához. Május 30-31-én a bonni NATO Tanács ülésén jóváhagyó döntés született az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) előkészületeinek megkezdéséről, s egyúttal elfogadták a finn kormány javaslatát, hogy a konferenciát rendezzék Helsinkiben. 1972 novemberében 35 ország részvételével meg is kezdődtek a tárgyalások a finn fővárosban. A NATO-tagállamok egyeztetett javaslatokat vittek magukkal a megbeszélésekre. 1973. január 3-án pedig megnyílt Bécsben a NATO és a Varsói Szerződés tagállamainak előkészítő megbeszélése a közép-európai térség haderőnek kölcsönös és kiegyensúlyozott csökkentéséről (MBFR).
A EBEÉ előkészítő ülésszaka 1973 júniusában véget ért, s a hazatérő küldöttek ajánlások sorát terjesztették kormányaik elé. A javaslatok összességében három nagy területre vonatkoztak: az elsőbe tartoztak az európai biztonság általános kérdései, az államok közötti kapcsolatokat reguláló alapelvek és a bizalomépítő intézkedések, a másodikba a gazdasági, tudományos és technológiai együttműködés lehetséges területei, végül a harmadikba az ún. emberi jogi kérdések, ideértve az emberi kapcsolatokat, az információáramlást, a kulturális és oktatási együttműködést. Június 14–15-én a Szövetségesek elégedettséggel konstatálták a közös erőfeszítéseik eredményeit. A EBEÉ első ülésén (1973. július 3–7.) ezek után a részvevő államok miniszterei elfogadták a konferencia végleges munkaprogramját. A második ülésszak ennek alapján kezdte meg munkáját szeptember 18-án Genfben.
Október 30-án Bécsben megkezdődtek az MBFR tárgyalások is. A részvevő államok miniszterei meghallgatták a NATO előterjesztését, amelyet a tárgyalások során végig betartottak a tagállamok. Javaslatokat tettek egy egészében paritást eredményező csökkentésre a két fél között, megjelölve a szárazföldi erők létszám-plafonjait, valamint egyenként az összes területet, ahol kívánatos lenne a csökkentés. A NATO-javaslatok figyelembe vették a szóban forgó erők harci értékét, és kiterjedtek a térségben található amerikai és szovjet erők csökkentésére is.
1974 elején ünnepelte a NATO negyedszázados fennállását. Az ebből az alkalomból adta ki a Szövetség az ottawai miniszteri nyilatkozat (Declaration on Atlantic Relations) egyúttal számvetés is volt a megtett útról és a jelen helyzetről. A nemzetkőzi kapcsolatokat negatívan befolyásoló események – az 1973. októberi arab-izraeli háború, az olajexportáló országok szelektív olajembargója – ugyan törékenyebbé tették a békét, de a kelet-nyugati viszonyban jelentős előrelépések történtek. A keleti szerződések nyomán a NATO-tagállamok elismerték az NDK-t, s a két német államot felvették az ENSZ-be, Brezsnyev főtitkár pedig Washingtonban a SALT megbeszélések folytatásáról tárgyalt, s elfogadták a SALT-II. alapelveiről szóló nyilatkozatot, amely mindkét fél legitim biztonsági érdekeit rögzítette. Az ottawai nyilatkozat tehát joggal állapíthatta meg, hogy a gyorsan változó nemzetközi környezetben a Szövetség a tagállamok biztonságának alapja, s szilárdsága teszi lehetővé az enyhülési politika folytatását. Tekintettel azonban a Szovjetunió és az USA között létrejött hadászati paritásra, Európa védelme új megközelítést igényel. Az alaphelyzet ugyan változatlan, vagyis az Egyesült Államok nukleáris ereje és az amerikai csapatok európai jelenléte elengedhetetlen része az európai kontinens biztonságának, de a változott körülmények miatt az európai szövetségeseknek többet kell vállalniuk a közös védelem terheiből.
A EBEÉ tárgyalások harmadik fázisára 1975. július 31. – augusztus 1. között került sor Helsinkiben, ahol az összegyűlt 35 állam- és kormányfő ünnepélyes külsőségek között írta alá a Helsinki Nyilatkozatot. Egyúttal elhatározták, hogy az elfogadott dokumentum ajánlásainak teljesítéséről az első utókonferenciát 1977 folyamán Belgrádban tartják meg.
Nem történt viszont hasonló ritmusú előrehaladás az immár két éve tartó MBFR tárgyalásokon, ami lényegében szorosan összefüggött a SALT-II. egyezményről folyó szovjet-amerikai megbeszélések egyhelyben topogásával. A NATO-tagállamok fenntartották induló javaslataikat, amelynek értelmében a tárgyalások eredményeképp el kellett érni a csökkentés hatálya alá eső területeken a keleti blokk javára billenő diszparitás megszüntetését. Míg az első fázisban végrehajtandó csökkentések csak a szovjet és az amerikai erőket érintenék, a második szakaszban jutnának el a közös plafonokhoz. A rendelkezésre álló információk alapján ez a megoldás értelemszerűen nagyobb csökkentéseket követelt volna meg a szovjet és a Varsói Szerződés oldalán, mint Nyugaton. A keleti tömb országai viszont azonos arányú csökkentést javasoltak mindkét oldalon, amely nyilvánvalóan a hagyományos fegyverzetek és az élőerő terén meglévő keleti fölényt állandósította volna. Ráadásul a szovjet blokk államai erősen vonakodtak pontos adatokat szolgáltatni a csökkentés hatálya alá eső erőkről. Mikor ezt végre két év után, 1976-ban megtették, a kapott információk olyannyira eltértek a NATO becsléseitől, hogy újabb vita keletkezett, immár magukról az adatokról.
8. Az enyhülés kétfelé értelmezése
Minden várakozással ellentétben a Helsinki Záróokmány aláírásával nem javultak meg ugrásszerűen a kelet-nyugati kapcsolatok. Csakhamar kiderült, hogy az enyhülési folyamat alapvetően az európai térségre korlátozódik, s pozitív hatása nem vihető át sem a fegyverkezési verseny lassítására, sem pedig a világrendszerek perifériáin folyamatosan izzó konfliktusgócok lehűtésére. A brezsnyevi időszak kezdetétől a Szovjetunió hatalmas összegeket fordított katonai kiadásokra. Az amerikaiakkal elért paritás a nukleáris fegyverek terén csak egyik dimenziója volt a fejlesztéseknek, emellett el szokott sikkadni, hogy hasonló ütemű fejlesztés történt a hagyományos fegyverzetekben és a haditengerészetben is. Sőt, a második világháború utáni európai térnyerését a helsinki konferenciával legitimáló Szovjetunió nemcsak a leszerelési tárgyalásokon érezte erősebbnek magát, hanem folytatta előrenyomulását a harmadik világban is. A vietnami siker után kapóra jött a portugál gyarmatbirodalom összeomlása Afrikában, s a proletár-internacionalizmus jegyében nemcsak szovjet felszerelések érkeztek egyes afrikai államokba (Angola, Mozambik, Szomália), hanem kubai katonák is. A Helsinki Záróokmány aláírása után rövid időn belül kiderült, hogy az enyhülési politikát Moszkva expanzív politikája eszközeként kezeli.
A NATO tagállamai mind hevesebb reakciókkal reagáltak a szovjet előrenyomulásra, illetve a békés egymás mellett élés, valamint az enyhülési politika egyoldalú értelmezésére. 1977 májusában, a Tanács londoni ülésén Carter amerikai elnök javaslatára elfogadták, hogy az 1979–84 közötti években a tagállamok 3 %-ra növelik katonai kiadásaikat. 1978 májusában hagyták jóvá az ún. Hosszú Távú Védelmi Programot, majd ezt követte a rövidebb távú katonai fejlesztési tervek kidolgozása, amely elsősorban a Nemzeti Fegyverkezési Igazgatók Konferenciájának hatáskörébe estek. A fő figyelem az ipari és a technológiai háttér biztosítása mellett immár a fegyverrendszerek kompatibilitására és a közös felhasználás-működtetés (interoperabilitás) kérdéseire jutott, s ezek a problémák folyamatosan felszínen tartották az amerikai és az európai tagállamok hozzájárulásának és a fegyvergyártásban való részvételének egyensúlyi kérdéseit.
Az európai enyhülési folyamattal, valamint egy sor nyitott kérdés rendezésével javultak ugyan a kelet-nyugati kapcsolatok kilátásai, de jelentősen összetettebb lett a nemzetközi kapcsolatok rendszere. A már említett 1977. tavaszi, londoni NATO-csúcstalálkozón a szövetségesek aggodalommal állapították meg, hogy a helsinki dokumentum dacára Európa keleti felén nem javultak az emberi jogok és a szabadságjogok megtartásának feltételei. Márpedig ezen jogok betartását és betartatását tekintették a nemzetek közötti béke, barátság és együttműködés fejlesztése feltételének. Ugyanezen elvet erősítette meg a Szövetség 30. évfordulójára emlékező hágai csúcstalálkozó is 1979 tavaszán.
Növekvő aggodalmat váltott ki a szövetségesekben a gyorsuló szovjet nukleáris fegyverkezés is, különösen ami a mobil közép-hatótávolságú nukleáris eszközöket (SS-20) illeti. Tekintettel a szárazföldi telepítésű interkontinentális rakéták terén folyamatosan meglévő szovjet fölényre, a helyzet azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy felborul az addigi szerződésekkel elért kényes egyensúly, s veszélybe kerül a NATO hitelessége. A Nukleáris Tervező Csoport mellett 1979 áprilisában egy különleges csoportot hoztak létre, s a két testület javasolta egyfelől amerikai rakéták telepítését Európában, másfelől viszont új kezdeményezések elindítását a fegyverzetellenőrzés és korlátozás terén. A „kettős határozat” néven ismertté vált NATO döntés (1979. december 12.) az indoklás szerint egyfelől biztosította az előretolt védelem, másfelől pedig a rugalmas visszacsapás stratégiájának hatékonyságát amely a szövetség elrettentési politikája alapult. Politikai tartalma elsősorban annak demonstrálása volt, hogy a NATO belső fejlődésében nem engedhető meg az USA és az európai szövetségesek szétválasztása.
A döntés értelmében 108 Pershing-II. rakétát és 464 földi indítású cirkálórakétát telepítettek az európai NATO-tagállamok, elsősorban az NSZK területére. A telepítés nem változtatta meg az európai erőviszonyokat, tekintettel arra, hogy az 572 új robbanófej felszerelésével egy időben mintegy 1000 korábbit kivontak Európából. A kettős határozat katonai lépéseivel egyidejűleg egy sor politikai kezdeményezésre is sor került, amelyek a SALT tárgyalások, az MBFR megbeszélések gyorsítása és a EBEÉ folyamatban a bizalomerősítésre vonatkoztak.
A NATO Tanács 1979-es ülésein továbbá foglalkozott az Európán kívüli feszültséggócokkal is. Az államok közötti kapcsolatoknak a Helsinki Záróokmányban lefektetett elveinél a szocialista internacionalizmust magasabbra értékelő Szovjetunió pozíciók sorát szerezte, illetve erősítette meg a 70-es évek második felében Afrikában és a Közel-Keleten, majd 1979 decemberében segítségnyújtásnak álcázott inváziót hajtott végre Afganisztánban. A lépés súlyos következményekkel járt a kelet-nyugati kapcsolatok egészére nézve. Az Észak-atlanti Tanács 1980 első napjaiban New Yorkban ült össze, s nemcsak abban volt egyetértés, hogy a szovjet lépés súlyos megsértése a nemzetközi jognak és az enyhülés szellemének hanem abban is, hogy mindennemű rendezés feltétele a szovjetek kivonulása Afganisztánból. Több nyugati állam bojkottálta az 1980-as nyári olimpiai játékokat és minden más csatornán igyekeztek Moszkva értésére adni, hogy ilyen körülmények között nem tarthatók fenn még a normális államközi kapcsolatok sem. Ugyanakkor egyetértettek abban is, hogy mindenképp meg kell őrizni a kommunikációs lehetőségeket a moszkvai vezetéssel. Az 1980. júniusi, ankarai külügyminiszteri találkozón immár az afganisztáni invázió fényében tárgyalták meg a nyugati javaslatokat a EBEÉ novemberben sorra kerülő, madridi utótalálkozójára. Nyilvánvaló volt, hogy az enyhülés folyamata lefékeződött, s a nemzetkőzi helyzet további romlását mutatta az irak-iráni háború kitörése 1980. szeptember 22-én. Bár ez a konfliktus nem érintette közvetlenül sem a NATO, sem a Varsói Szerződés tagállamait, mindazonáltal újabb bizonytalansági elemet vitt az amúgy is éleződő nemzetközi kapcsolatokba. A tagállamok mindenesetre sürgették Törökországot és Görögországot kétoldalú kapcsolataik javítására, s Joseph Luns főtitkár közvetítése nyomán ennek első eredménye Görögország visszatérése lett a szervezet integrált katonai struktúrájába (ahonnan 1974 augusztusában lépett ki).
A kelet-nyugati kapcsolatokat egyoldalú lépéseivel lehűtő szocialista blokk további ellenlépésekkel kellett szembenézzen. 1980 januárjában az amerikai szenátus elhalasztotta a SALT-II. egyezmény ratifikálását. Tekintettel azonban az egyezményben foglaltak jelentőségére, 1987-ig hallgatólagosan mindkét fél betartotta a szerződés előírásait. Ez a magatartás különösen jelentős volt az időközben folyó középhatótávolságú nukleáris telepítése miatt is, amelynek során a Szovjetunió jóval gyorsabb ütemben telepítette az SS-20-as rakétáit, mind Nyugaton várták. Az ezt követő szovjet moratórium javaslat újfent egy szovjet előnyt lett volna hivatott befagyasztani, így a Védelmi Tervezési Bizottság 1981. áprilisi ülésén a fő téma az egyensúly helyreállítása volt mind a nukleáris, mind a hagyományos fegyverzetek terén. Az 1975 óta eltelt fél évtized mérlege kifejezetten rossz volt a szövetség szempontjából: a NATO egyoldalú csökkentési lépéseit nem követték hasonló szovjet lépések, a nagyobb biztonságot ígérő enyhülés egyáltalán nem fogta vissza a szovjet katonai költségvetés növekedését, a szovjet katonai modernizáció együtt haladt a politikai befolyás erőszakos elterjesztésével. A Bizottság három területen javasolt változásokat:
– az első mindenekelőtt a még 1977-ben elhatározott, a védelmi költségvetésnek a GDP 3 %-át elérő szintjének a betartása. Több tagállam rendszeresen nem teljesítette ezt a követelményt.
– a védelmi beruházások növelése a tagállamokban,
– közős helyzetértékelések kialakítása a Szovjetunió és a Varsói Szerződés által képviselt fenyegetés méretéről és természetéről.
9. Új fegyverzetellenőrzési javaslatok
1981 novemberében Reagen amerikai elnök új leszerelési javaslatokat terjesztett elő a fegyverzetek minden kategóriájában. Eszerint mindkét szuperhatalomnak jelentősen csökkentenie kellene stratégiai fegyvereit (START) és közép-hatótávolságú nukleáris eszközeit (INF). Rámutatott, hogy míg az elmúlt hat év során az USA nem telepített új középhatótávolságú nukleáris eszközöket, sőt 1000 robbanófejet kivont Európából, ezalatt a Szovjetunió a SS-20-as rakétákkal 750 új robbanófejet telepített. A javaslat tehát úgy szólt, hogy amennyiben a Szovjetunió hajlandó leszerelni az összes, ebbe a kategóriába eső rakétáját (SS-4, SS-5, SS-20), úgy a NATO lemond az ugyanezen kategóriában tervezett telepítésekről. A nulla megoldásnak elnevezett javaslat célja a nukleáris fegyverek egy teljes kategóriájának felszámolása volt. E célkitűzés fennmaradt a következő évek tárgyalásai során is, s ez képezte alapját az 1987. decemberi INF szerződésnek. Reagan javaslata továbbá tartalmazta a hagyományos fegyverzetek lehető legalacsonyabb szintre való csökkentését Európában, valamint bizalomerősítő intézkedések meghozatalát a meglepetésszerű támadás, valamint a téves helyzetértékelésből fakadó háború kockázatának elkerülésére.
Formális megbeszélések meg is kezdődtek Genfben 1981 novemberében, de a szovjet oldal javaslatai – 300-as plafon Európában, de beleértve az angol és a francia eszközöket is – elfogadhatatlan volt az USA számára. Így éveken keresztül a tárgyalások egyhelyben topogtak.
A tárgyalások sikertelenségének okai között legelsőként az ún. létszám, illetve adat-vitát kell említeni. Több hónapos munka után 1982 májusára készült el az az összehasonlító elemzés a szembenálló felek erőinek mennyiségi és minőségi vetületeiről, amelynek kidolgozásában szinte valamennyi tagállam részt vett. Természetesen elemzések korábban is készültek, de kollektív munkaként ez volt az első a maga nemében, s ugyancsak az első, amelyet közzé is tettek. A tanulmány kimutatta a Varsói Szerződés gyorsabb ütemű fegyverkezését, s fölényét az élőerő, a közép-hatótávolságú rakéták, a tengeralattjárók, és a tankok számában, valamint a Szovjetunió gyors ütemű fejlődését bizonyos technológiák területén. A tanulmány nem pánikot akart kelteni, és egyébiránt a felek minőségi mutatói közötti különbségeket is kalkulálni keltett, hanem fő célja bizonyos aggodalomra okot adó tendenciák bemutatása volt. A jelentés leginkább reagálást kívánó jelzése az volt, hogy a Szovjetunió gyors ütemben folytatta közép-hatótávolságú rakétái telepítését annak dacára, hogy az 1979-es kettős határozat értelmében az USA csak 1983-tól kívánta megkezdeni a Pershingek európai telepítését.
A létszám vita uralta az MBFR tárgyalásokat is. A NATO-tagállamok adatai jóval magasabb értékeket mutattak minden kategóriában, mint a VSZ-tagállamok statisztikái. Mindkét oldal javaslatai elakadtak a létszám vitán, valamint az ellenőrzés rendkívül kényes kérdésén, jóllehet 1982-re többé-kevésbé konszenzus volt abban, hogy az európai erők esetében egy 900 ezres plafon elfogadható, amelyből 200 000 lehetne a légierő. A keleti oldal 1983 februárjában és júniusában tett javaslatai ugyan némi előrelépést jelentettek, de például a helyszíni ellenőrzés tekintetében az ilyen akciók végrehajtását az ellenőrzött ország engedélyétől tette volna függővé. Nem közeledtek ugyanakkor az álláspontok a létszám vitában.
1982 márciusában a Szovjetunió egyoldalú moratóriumot jelentett be a közép-hatótávolságú rakéták európai telepítésében. Ugyanakkor folytatódtak a telepítések a Szovjetunió ázsiai területein, ahonnan egyébként ezek a fegyverek a NATO-tagállamok többségét képesek elérni. A Szovjetunió továbbá mindenképp szerette volna az INF-rakétákról folyó csomagban benn tartani a francia és az angol nukleáris erőket. A szovjet javaslatokat az USA a tagállamok támogatásával elvetette. Viszont 1983. január 31-i levelében Reagan elnök azt javasolta Andropov főtitkárnak, hogy a közép-hatótávolságú rakéták minden kategóriáját számolják fel, s egy átmeneti időre elképzelhetőnek tartotta bizonyos azonos szintek beállítását is. A javaslatot Moszkva elutasította.
A 70-es évektől tartó szovjet expanziónak legerélyesebben az amerikai vezetés állt ellen. A Reagan kormányzat különböző szakértői elemzésekre támaszkodva abból a tézisből indult ki, hogy a szovjet gazdaság a terhelhetőségének határán van, s a terjeszkedés nemhogy erősítené, hanem a nagymértékű támogatások miatt gyengíti az országot. Az elemzések következtetése tehát az volt, hogy a fegyverkezés újabb fordulója az összeomlásba fogja taszítani a Szovjetuniót. A 80-as évek elejétől sorozatos amerikai lépések követték egymást: felgyorsították az Indiai-óceánon található Diego Garcia szigetén lévő támaszpont kiépítését, gyorshadtestet hoztak létre, s új támaszpontokat nyitottak Egyiptomban, Ománban, Szomáliában és Kenyában. Támogatták a Moszkva barát sandinista kormány ellen harcoló kontrákat, s nagyméretű hadgyakorlatok sorát tartották. Ronald Reagan első elnöki periódusa alatt nem került sor egyetlen szovjet-amerikai csúcstalálkozóra sem.
1983. március 23-án jelentette be Reagen amerikai elnök új védelmi tervezetét, az ún. Stratégiai Védelmi Kezdeményezést (Strategic-Defence Initiative – SDI). A tervezet kiindulópontja az a kérdés volt, hogy vajon lehetséges-e alternatívát találni az offenzív stratégiára, mint olyan lehetőségre, amely képes megőrizni az elrettentést és megelőzni a háborút. Létezik-e elméletileg elmozdulási lehetőség az elrettentés gyakorlatától, valamint hogy lehetséges-e olyan nem-nukleáris technológiát kifejleszteni, amely effektív védelmet nyújt a ballisztikus rakéták ellen? Az SDI-program hosszú távú kihatásainak kérdése a szövetségen belül heves viták tárgya lett és rendkívül heves reakciókat váltott ki a Szovjetunió részéről. Moszkva a program törlését csakhamar mindenféle leszerelési és fegyverzetellenőrzési tárgyaláson való részvétele feltételévé tette. A NATO Nukleáris Tervező Csoportja egyetértett abban, hogy a kutatási fázist az USA vezesse. Ugyancsak egyetértés mutatkozott abban a tekintetben is, hogy abban a mértékben, ahogy az SDI-program növeli a stabilitást és az elrettentés hitelességét, annyiban a NATO-tagállamok is érdekeltek a folytatásában.
Szerény eredményeket produkált az 1983 szeptemberében véget ért madridi, második EBEÉ utókonferencia. A három évig tartó tárgyalásokon a részvevők ismét megpróbáltak közös mérleget készíteni a Helsinki Záróokmány végrehajtásáról, de megtárgyaltak olyan javaslatokat is, mint a francia „Európai Leszerelési Konferencia” megrendezése. A madridi konferencia hangulatát megadó nemzetközi körülmények – az afganisztáni szovjet intervenció folytatódása, a lengyel szükségállapot bevezetése 1981 decemberében, a helsinki alapelvek betartását követelő csoportok zaklatása a szocialista országokban – kevés reményt hagytak egy sikeres előrehaladáshoz. Végül azonban sikerült egy dokumentumot elfogadni, amelynek egyik fontos eleme volt az 1984-ben Stockholmban rendezendő „Európai Leszerelési és Bizalomerősítő Konferencia” megtartására vonatkozó mandátum. A konferencia során a NATO-tagállamok közös javaslatait gyakran támogatták az európai semleges és el nem kötelezett államok képviselői is.
Egy hónappal a madridi EBEÉ konferencia után ültek össze Montebellóban a NATO Nukleáris Tervező Csoportjában a védelmi miniszterek, s döntést hoztak 1400 további nukleáris robbanófej kivonásáról Európából. Ezzel az 1979 óta kivont robbanófejek száma 2400-ra emelkedett. A montebellói döntés alapja az elégséges elrettentés sokat vitatott tételének gyakorlati alkalmazása volt, s ezzel a NATO nukleáris készleteinek nagysága 20 év óta a legalacsonyabb szintet érte el. Ugyanakkor a NATO katonai szervei utasítást kaptak a megmaradó nukleáris készletek összetételének és alkalmazási programjának átdolgozására a következő öt éves időtartamra. A javaslatokat az Európai Szövetséges Haderők Legfelső Parancsnokságának 1985. márciusi ülésére kellett előterjeszteni.
10. A kelet-nyugati kapcsolatok a 80-as évek közepén
1983 novemberében megkezdték az első Pershing-II. rakéták telepítését Angliában és az NSZK-ban. Ahogy ígérte, a szovjet fél ezután megszakította a genfi INF-tárgyalásokat, s 1984 májusában bejelentette, hogy további SS-20-as rakétákat telepít az NDK és Csehszlovákia területén. 1983 decemberében néhány nap eltéréssel megszakadtak a stratégiai fegyverekről folytatott szovjet-amerikai, és az európai hagyományos fegyverekről folyó tárgyalások, s ezzel a kelet-nyugati kapcsolatokban egy új mini-hidegháború állapota állt be. Az 1983 december végi NATO külügyminiszteri találkozó után – ahol a testület felhívást intézett a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződés tagállamaihoz „hosszú távú egyelőségen, mérsékleten és kölcsönösségen alapuló kapcsolatokra” – belga kezdeményezésre a NATO-tagállamok áttekintést készítettek a kelet-nyugati kapcsolatok állásáról. A Washingtoni Állásfoglalás a Kelet-Nyugati Kapcsolatokról” című dokumentumot 1984 májusában fogadták e! a külügyminiszterek ülésén. Ebben a NATO-tagállamok folytatandónak ítélték a Harmel jelentés kettős közelítését, azaz a tagállamok katonai biztonságának és politikai szolidaritásának biztosítását egyfelől, s a stabil kapcsolatok kiépítését a keleti tömbbel másfelől. A két elemnek továbbra is komplementernek kell maradnia: a párbeszéd csak akkor gyümölcsöző, ha mindkét fél biztonságban érzi magát és ha kész a másik fél legitim érdekeit elismerni. A katonai erő önmagában nem tudja a biztonságot garantálni. A tagállamok úgy ítélték meg, hogy az eddigi egyezmények – a berlini négyhatalmi megállapodás, a SALT egyezmények, a Helsinki Záróokmány – jó alapot adnak a további fejlődéshez. A Szovjetunió erőltetett fegyverkezése és a NATO vélt, vagy valódi gyengeségeinek kihasználása viszont állandó aggodalomra ad okot, s ugyancsak aggasztó a viszonosság nélküli előnyszerzés szovjet politikája. A tagállamok nem fogadják el, hogy a két társadalmi rendszer konfrontációja elkerülhetetlen, mert a kölcsönös elismerés, az érdekek figyelembe vétele és az egyoldalú előnyökre való törekvés elkerülésével igenis biztosíthatók az egyenlő jogok.
A washingtoni felhívásnak kevés foganatja lett. Az elaggott szovjet vezetés doktrinér politikája alkalmatlan volt kompromisszumokra. A NATO-tagállamok és a szervezet mechanizmusa a korábbi döntések végrehajtásával és alkalmazásával foglalkozott. Ilyen volt a Védelmi Tervező Bizottság által 1984 novemberében elfogadott „Long Term Planning Guideline for Follow-on Forces Attack”, a rövidítésben FOFA névvel jelölt program, amely a szervezet hagyományos fegyverzetének és alkalmazásának fejlesztését szolgálta. Aztán a folytatódó vita az SDI-ról, majd a Stockholmban 1984 januárjában megnyílt EBEÉ utókonferencia az európai fegyverzetek csökkentéséről és a biztonság és bizalomerősítésről, továbbá a tagállamok gazdasági forrásainak racionálisabb kihasználásáról és az infrastruktúra további fejlesztéséről. Az 1985. júniusi lisszaboni ülésen a miniszterek ugyan már ismerték a Brezsnyev-generáció (Csernyenko, Andropov) halála után megválasztott, s új politikát ígérő Mihail Gorbacsov nevét, de a konkrét lépésekre még .várni kellett. Az 1986. áprilisi csernobili atomerőműben bekövetkezett robbanás az emberéletekben és a környezetben okozott veszteségeken túl csakhamar az emberi kontroll alól kiszabadult nukleáris erők katasztrofális következményeinek szimbólumává vált, ahol is az egyes államok képtelenek a helyzettel való megbirkózásra. Az új szovjet vezető, Mihail Gorbacsov elődeinél messzemenően nagyobb nyitottságot és együttműködési készséget mutatott a katasztrófa elhárítása során. Csernobil továbbá nagyon kézzelfogható példáját adta az információcsere elégtelenségének a nukleáris eszközökkel rendelkező országok közösségében.
11. A csúcstalálkozók diplomáciája
Az új szovjet pártvezető hatalomra kerülése után mérleget készített országa állapotáról, s a rohamos hanyatlás jeleit látva programot készített, hogy véget vethessen a belpolitikai merevségnek, a pangásnak. Felismerte, hogy amennyiben nem kerül sor radikális belpolitikai és gazdasági fordulatra, a Szovjetunió elveszíti addigi világhatalmi súlyát. A mérlegkészítésnek természetesen voltak külpolitikai vonatkozásai is. Ezek eredője az addigi .szovjet külpolitika számos tételének radikális felülvizsgálata lett. Gorbacsov külpolitikai beszédeiben elhagyta a békés egymás mellett élés tételét, s helyette a békés együttélésről valamint az elégséges védelemről kezdett beszélni. Diplomáciai offenzívával arra kívánta rávenni a nyugati hatalmakat, hogy korlátozzák a fegyverkezési versenyt. Ehhez még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy leírja több, távoli – és felettébb költséges – kisebb szövetségesét, s hogy engedményekkel bizonyítsa politikájának sikerét mind befelé, mind kifelé. Viszont minden áron meg kívánta őrizni a szovjet birodalmat.
1986 októberében Reykjavikban Ronald Reagen amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár részvételével történelmi találkozóra került sor. Nem annyira amiatt, hogy áttörő megállapodásokat kötöttek volna, hanem sokkal inkább azért, mert a csúcstalálkozón a két vezető hatásukban csak később jelentkező, de döntő fontosságú folyamatokat indítottak el. Bár a stratégiai és a világűrre vonatkozó kérdésekben nem sikerült dűlőre jutni, azonban közel jutottak az INF kérdésben a nulla megoldás elfogadásához. Egyetértettek ugyanis egy 100-100 robbanófejes egyenlő, globális plafonban, olymódon, hogy ezek egyike sem maradhat Európában. Vagyis e robbanófejek az USA területén, illetve a Szovjetunió ázsiai részein tárolhatók. Az ellenőrzési rendszer alapelemeiben ugyancsak sikerül megállapodni. Ami az áttörést mégis megakadályozta, az az a szovjet ötlet volt, amely minden más megállapodást az amerikai SDI-program leállításához kötött. Így a csúcstalálkozó konkrét eredmények nélkül zárult, de ezúttal jó kilátásokat hagyott maga után. Az USA az 1986. szeptemberi ENSZ közgyűlésen előterjesztett leépítési kezdeményezései szellemében csakhamar új START javaslattal jelentkezett Genfben, s a NATO-n belül is intenzív konzultáció követte a csúcstalálkozót. A kérdések bonyolultsága és a különböző fegyverzetkategóriák közötti belső egyensúlyok keresése meglehetősen hosszú időt vett igénybe, mindazonáltal általános öröm fogadta 1987 februárjában Gorbacsov azon bejelentését, hogy a Szovjetunió immár nem ragaszkodik az INF-szerződés megkötésekor a stratégiai és az űrhadviselés kérdéseinek összekapcsolásához, sem a francia és az angol nukleáris erők figyelembevételéhez. A fő akadályok elhárulása után az amerikai szerződéstervezet már március elejére elkészült, míg a szovjet javaslatot április végén terjesztették elő.
Reformpolitikájával a Szovjetunió egészét átépíteni és modernizálni akaró Gorbacsov döntéseivel valóságos gátszakadást idézett elő a kelet-nyugati kapcsolatokban, a szocialista tábor európai országaiban és a leszerelési tárgyalások menetében egyaránt. Az INF-tárgyalások mellett a EBEÉ keretében megkezdődtek a megbeszélések az offenzív manőverekre képes és meglepetésszerű támadás indítására alkalmas erők csökkentésére, valamint az Atlanti óceántól az Uralig terjedő térségre vonatkozó biztonság és bizalomerősítő intézkedések összeállítására. Felújították a vegyi fegyverek tilalmára vonatkozó tárgyalásokat is. Bevonták a megbeszélésekbe a regionális konfliktusokat. Moszkva vállalta, hogy 1989 február közepéig kivonul Afganisztánból, s hogy csökkenti a korábbi szövetségesek támogatását. Egyik indirekt következményként így 1991. május 15-ig a kubai katonák elhagyták Angolát. Természetesen nem tűntek el automatikusan a korábbi problémák, de egyfelől a szocialista részvevők nagyobb hajlékonysága, másfelől pedig az emberi jogi kérdések iránti nagyobb engedékenység nyomán a siker minden korábbinál közelebbinek tűnt. Feltűnő különbség volt az előző időszakhoz képest, hogy a Varsói Szerződés tagállamok vezetői nagyobb engedékenységet mutattak, mint maga a szervezet. Bár a VSZ-csúcstalálkozók témái azt jelezték, hogy a gyorsan romló gazdaság kényszerei és a külpolitikai megfontolások kezdenek nagyobb szerepet játszani a keletiek politikájában, mindazonáltal a katonai költségvetések arányai alig változtak. Továbbá még mindig nem sikerült a helyszíni ellenőrzés kérdését megoldani. Ez pedig óvatosságra kellett késztesse a NATO-tagállamokat.
1987. augusztus 24. és szeptember 11. között került sor New Yorkban a francia kezdeményezésre létrejött „Leszerelés és Fejlődés” című konferenciára. A részvevő 128 ország között nem volt ott az USA, amely ellenezte a két kérdéskör ilyetén összekapcsolását. A NATO több tagállama részt vett, de mindegyikük fenntartásokat hangoztatott az összekapcsolás ügyében. A konferencia egy záródokumentum elfogadásával ért véget.
Az év végére befejeződtek a közép-hatótávolságú rakétákra vonatkozó tárgyalások, s december 8-án Reagen és Gorbacsov kézjegyével látta el az INF-szerződést. A bipoláris világrend első olyan egyezménye született meg az aláírással, amely nukleáris fegyverek egy egész kategóriáját – a szerződés hatálya az 500 és 5500 km hatótávolságú eszközökre terjed ki – szűntette meg. Mintegy 670 szovjet, kőzte 405 darab SS-20-as rakétát érintett a szerződés, míg amerikai oldalon 440 hasonló kategóriájú fegyverről volt szó. A rövidebb hatótávolságú rakétákat a ratifikálást kővető 18 hónapon belül kellett felszámolni, míg a többit egy hároméves időtartamon belül. Mind az USA-ban, mind a Szovjetunióban a szerződést közvetlenül az 1988. júniusi moszkvai Reagan-Gorbacsov csúcstalálkozó előtt ratifikálták. Az egyezményhez részletes végrehajtási és ellenőrzési jegyzőkönyvek tartoznak, amelyek rendszeres konzultációt irányoznak elő az aláíró felek között.
Ami a stratégiai fegyvereket illeti, az 1987. decemberi washingtoni csúcstalálkozó alkalmával jelentették be, hogy jelentős lépéseket tettek egy 50 %-os csökkentés irányába. Mindkét elnök utasította a genfi delegációkat a tárgyalások felgyorsítására olymódon, hogy különös figyelemmel legyenek a következőkre:
• biztosítsák, hogy a csökkentések növeljék a stratégiai stabilitást,
• vegyék számításba a stratégiai bombázókon elhelyezett légi indítású cirkáló rakétákra és a ballisztikus rakétákra vonatkozó eddigi rendelkezéseket,
• a tengeralattjáróról indítható nagy hatótávolságú cirkáló rakéták korlátozásának kérdéseit,
• az ellenőrzés kérdését, tekintettel az INF szerződés tapasztalataira, beleértve az adatcserét, a bázisok ellenőrzését és a rövid időtartamú helyszíni ellenőrzéseket.
Mikor 1987 decemberében a NATO-tagállamok a Harmel doktrína 20. évfordulóját ünnepelték, s kitüntették az idős politikust, elégedetten állapíthatták meg, hogy az elrettentés és védelem, a fegyverzetellenőrzés és a leszerelés kiegyensúlyozott politikája kiállta az idők próbáját. A Kelettel szemben folytatott stratégia egyidejűleg támaszkodva a védelmi képességek állandó fejlesztésére és a párbeszéd fenntartására, eddig nem is remélt eredményeket hozott, s továbbra is követhető útnak tűnt a jövőre nézve. Három hónappal később a tagállamok csúcstalálkozóján a főtitkári széktől búcsúzó lord Carrington (helyét néhány hónappal később Manfred Wőrner foglalta el) alapjaiban helyesnek minősítette a NATO stratégiáját, amennyiben a fegyverzetek lehető legalacsonyabb szintjén kívánta elérni a biztonságot. Az INF-szerződést mérföldkőnek nevezte ezen az úton. A csúcstalálkozóról kiadott Nyilatkozat a tagállamokat a szolidaritás fokozására és a konstruktív dialógus folytatására, s a Szövetség békét biztosító stratégiájának fenntartására hívta fel.
12. Az ellenfél összeomlása
Az 1989-es év a NATO tizenhat tagállama számára a szövetség megalapításának 40. évfordulóját jelentette, s ahogy a NATO kézikönyvek írják „elégedetten tekinthettek vissza” a megtett útra. Egyfelől mert a szervezet a tagállamok számára hosszú éveken át biztonságos nemzetközi környezetet teremtett, amelyben kontinensünk nyugati fele prosperáló gazdaságokat és jóléti társadalmakat építhetett fel, másfelől pedig a legnagyobb ellenfél jól láthatóan a kifulladás tüneteit mutatta. Azonban a keleti változások tüneteit érzékenyen kővető NATO elemzések egyike sem jelezhette előre a bomlás hihetetlen gyorsaságát. 1989 folyamán drámai gyorsasággal buktak meg a Moszkvából többé már nem támogatott közép- és kelet-európai kommunista rendszerek. Nagy Imre újratemetése Budapesten egyúttal az elaggott rendszerek szimbolikus búcsúztatása is volt, majd az 1989. szeptemberi határnyitás a keletnémet menekültek előtt a csehszlovák bársonyos forradalom és a berlini fal novemberi leomlásának közvetlen előjátéka lett. A szovjet birodalom nyugati határán lezajló politikai földindulás hatalmas erővel hatott vissza magára a Szovjetunióra, s benne Gorbacsov pozíciójára is. Budapest, Prága, Lipcse, Kelet-Berlin és Bukarest példái, s természetesen a lengyel Szolidaritás immár évtizedes küzdelme aláaknázta a birodalom fő tartópilléreit is. A Molotov-Ribbentrop paktumot nem feledő balti országok függetlenségi törekvéseivel megindult a szovjet birodalomnak a perifériáktól a centrum felé tartó bomlása is, amely amelynek mindent elsöprő erejét maguk a részvevők sem ismerték fel. Gorbacsov és Bush 1989. decemberi találkozóján Málta szigetén még két szuperhatalom vezetője tárgyalt egymással, s egyikük sem hitte, hogy a bipoláris nemzetközi rendszer egyik tartópillére két éven belül egyszerűen megszűnik létezni. Márpedig ez történt a Szovjetunió 1991. decemberi szétesésével. A világtörténelemben nem volt még példa rá, hogy egy nagyhatalom ily módon, katonai vereség nélkül, teljes hadi arzenálja érintetlensége mellett szűnjön meg. Bizonyára elemzők és történészek generációinak ad majd muníciót a miértek megválaszolása, a szocialista világrendszer kudarcai és magának a szovjet modellnek a történelmi sikertelensége. Nem mintha a kortárs elemzőknek nem lennének ötletei. De amennyire egyet lehet érteni Francis Fukuyamával, hogy a XX. század, amely a „liberális demokrácia végső győzelmében való határtalan bizakodással kezdődött, a végére teljes kört leírva visszatért kezdeteihez nem az ideológia végéhez, vagy a kapitalizmus és a szocializmus konvergenciájához, mint hajdan hittük, hanem a gazdasági és a politikai liberalizmus egyértelmű diadalához ; olyannyira elfogadhatatlan a „történelem végére” vonatkozó jóslata. A tétel ellenkezője feltehetően igazabb: e térségben most kezdődik csak az igazi történelem.
A NATO számára egyidejűleg bizonyult győzelemnek és minden eddiginél nagyobb kihívásnak a fő ellenfél eltűnése a történelem süllyesztőjében. A hidegháború megnyerése történelmileg nem kisebb jelentőségű a második világháborús győzelemnél, még ha ezt a versengést elsősorban gazdasági és társadalmi dimenziókban vívták is. De a NATO-t mindenekelőtt a Szovjetunió és a Varsói Szerződés fékentartására hívták életre, s mint minden győzelem után, a győztesnek szembe kellett nézni a „Hogyan tovább?” kérdésével. Intenzív belső viták közepette megkezdődött a Szövetség belső átalakulása.
