Thomas Stearns Eliot (tomasz sztônz eliot) századunk költészetének egyik legnagyobb alakja. Mélyen áltélte egy átmeneti és zaklatott kor emberének válságos lelkiállapotát, töredezett világképét, illúzióvesztését, és ezeket a tapasztalatait egy - a megszokott hagyományokkal szakító - intellektuális "személytelen" lírában hitelesen, nagy költôi intenzitással mondta el.
Az Egyesült államokban született, ôsei még a 17. században vándoroltak ki Angliából.1906-ban az amerikai Harward egyetem hallgatója lett, majd a párizsi Sorbonneon és Oxfordban folytatta tanulmányait.
1914-ben Londonban telepedett le, ahol elôbb tanított, majd banktisztviselôi állást vállalt. Megismerkedett Ezra Pounddal (ézrá paund), aki ezidôben az imagizmus nevű avantgárd mozgalom vezéralakjaként az önálló életet élô metaforát tartotta a vers legfontosabb elemének, és döntôen befolyásolta a nála mindössze három éwel fiatalabb költô további fejlôdését. Eliot 1922-ben Criterion (krajtíriön) címmel folyóiratot indított, melyet aztán 17 évig szerkesztett,1925-tôl pedig a Faber (fébô) nevű kiadó munkatársa, majd igazgatója lett.1927-ben felvette a brit állampolgárságot, és "a vallásban angol-katolikusnak, az irodalomban klasszicistának, a politikában királypártinak" vallotta magát.
Eliot nem szereti a modern világot, úgy látja, hogy abban a bomlás, a közönségesség és banalitás uralkodik. Az üres és töredékes jelenkort a hôsinek és tartalmasnak érzett, idealizált múlt nevében marasztalja el. Nem tartja érvényesnek a reneszánsz embereszményét, nem tudja elfogadni a 18. századnak az értelembe és a 19. századnak a haladásba vetett hitét sem. Kedvelt korszaka a 17. sz. eleje, amikor a "metafizikus költôk egy szétszakított, válságos korban lelki szintézis megteremtésén fáradoztak. žk még olyan "érzékelésmechanizmussal rendelkeztek, amely képes volt bekebelezni mindenfajta élményt"; náluk még érzés és gondolat, az érzéki tapasztalat és az intellektuális reflexió elválaszthatatlan egységet alkotott. Eliot különösen nagyra becsülte közülük John Donne-t (dzson dan), aki mindennapi helyzeteket, konkrét drámai szituációkat jelenített meg, és ezeknek a bonyolult, intellektuális eredetű "metafizikus" kép segítségével többsíkú, gazdag jelentést adott.
Hasonló módszerrel dolgozott Eliot is. Úgy érezte, hogy a személyes érzések közvetlen kifejezése lehetetlenné vált, ezért keresett valami közvetítôt, egy "objektiv korrelatív"-ot, tárgyi megfelelôt, "a tárgyak sorát, egy helyzetet, az események olyan láncát, mely a meghatározott érzelem formulája". Röviden: érzéseit tárgyakba, alakokba objektiválja, tárgyiasítja. A kifejezhetetlent nem mondja ki közvetlenül és nyíltan, mert nem is lehet, hanem rejtett utalásokkal, célzásokkal (allúzió) megsejteti, felidézi.
A vers az elbeszélés felé hajlik, a költôi egyéniség pedig szereppé vagy szerepekké változik, a költô egy-egy alak maszkja mögül szól az olvasóhoz. Fô verstípusa a drámai monológ, amelyet a 19. századnak a romantikától távolodó költôi (Robert Browning, Tennyson) nyomán Ezra Pound újított fel.
Eliot a verset az élô beszélt nyelvhez közelítette, de ugyanakkor megtartotta emelkedettségét is. Költeményeiben a nagyszabású, költôi elemek váltakoznak a kisszerű, prózai részletekkel, frivol köznapi fordulatokkal.
A puszta ország
T. S. Eliot elsô költôi korszakát ironikus-szatirikus szemléletmód jellemzi. Ezt a pályaszakaszt Pound és Eliot közös műve, A puszta ország (1922) zárja le, mely századunk egyik legjelentôsebb alkotása, határkô a költészet fejlôdésében.
Keletkezésének története röviden így összegezhetô: Eliot nagy terjedelmű kéziratát Pound kuszának találta, s egy részét félretéve, különféle módosításokkal öt részbôl álló költeményt formált belôle.
A költemény egy nagyarányú látomásban a modern világ sivárságát jeleníti meg. Eliot töredékekbôl, különféle szövegek egymás mellé helyezésével, montázs- és kollázstechnikával építette fel művét. A költô helyett különbözô szereplôk beszélnek egymást váltogatva. A mű egész szövegét Dante, Shakespeare, Baudelaire, Wagner és mások műveibôl vett idézetek, mitológiai és irodalmi utalások szövik át, ezek ironikusan értelmezik a modern életet. A széthulló világ képeit a mítosz - elsôsorban a Halászkirály terméketlenségérôl szóló legenda és a Grál-monda - fogja egységbe. A Halászkirály legendája a termékenységi kultusszal áll kapcsolatban, maga a király is, országa is a terméketlenség átka alatt szenved. Ez a mítosz a Grál-mondával, a tiszta lovag történetével párosul, aki megmenthetné ezt a terméketlen, halálra ítélt világot.
A költemény vezérmotívumai a szárazság, a terméketlenség és az életadó víz. A modern világban az emberek nem élnek igazán, emberi kapcsolataik üresek, a szerelem is gépies, érzés nélküli. A szárazság, aszály ennek az élôhalottságnak a metaforái. A víz-esô-tenger-vízbefúlás motívumsor azonban mégsem a megváltást jelenti, a víztôl is rettegni kell. Ez a világ ugyanis képtelen a megújulásra, éppen azáltal dermed halotti állapotba, hogy görcsösen ragaszkodik kisszerű életéhez.
A költemény öt része - I. A halottak temetése, II. Egy sakkparti, III. Tűzbeszéd, IV. A vizbefúlás, V. Amit a mennydörgés beszél - jól megszerkesztett egészet alkot. A III. részben, a költemény felezôpontján megjelenô Teiresziász egyesíti magában a többi személyt, amit ô lát, az voltaképpen a költemény tartalma. Buddha Tűzbeszéde Augustinus Vallomásaiból vett gondolatokkal fonódik össze. A tűz a tisztátalan, terméketlen vágyat jelenti. Az V. rész és az egész költemény a vihart jelzô mennydörgés szanszkrit szavaival ér véget: datta, dajadhvam, damjata ('adj, szeress és fegyelmezd magad').
Érdemes a költemény közép-európai vonatkozásaira is figyelnünk: az I. részben szereplô jelenetben Rudolf trónörökös szól az unokatestvéréhez, a Trisztánból vett idézetek s a IV. rész vízbefúlási motívuma pedig Lajos bajor királyra utal. Mindebbôl levonhatnók a következtetést: az egyik lehetséges magyarázat szerint Pound és Eliot a Habsburg-monarchiára vonatkoztatja a bibliai puszta ország képét, tehát a vers az elsô világháború kö vetkeztében széthulló Európáról szól.
A háromkirályok utazása
Eliot második költôi korszakában visszahúzódik a spirituális élmények körébe, és egy vallásos megújulás szükségességét hirdeti. Az irónia helyét a hit foglalja el.
E korszak legkiemelkedôbb darabja a Hamvazószerda (1930), melyben a költô a maga újjászületésének folyamatát, a kétségbeesésbôl a megtisztulásba és megnyugvásba vezetô utat kíséri végig a belsô monológban.
A költô pályáját a Négy kvartett (1943), ez az idôrôl és az idôtlenségrôl meditáló, zenei szerkesztésű költemény zárja. Ezután már csak drámai és kritikai műveket írt.
Második korszakában keletkeztek az Ariel-versek is, melyek közül több, így A háromkirályok utazása (1927) is a Bibliából veszi a témát: Jézus születése után bölcsek érkeztek napkeletrôl, hogy a zsidók újszülött királyának, a Messiásnak hódoljanak. Eliot tehát ugyanúgy bibliai parafrázist írt, mint a Jónás könyvének szerzôje.
Ez is szerepvers, a költô a vers-én tudatába helyezkedik, a bibliai bölcsek egyike számol be életük nagy eseményérôl, elmeséli utazásukat.
A költemény elsô szakasza az utazás nehézségeit beszéli el. A bevezetô öt sor idézet Lancelot Andrews (lánszlot endrúz;1555-1626)-nak, Winchester püspökének egy Krisztus születésével foglalkozó prédikációjából. Ennek a szövegnek a szuggesztív hangját, sajátos prózaritmusát veszi át a vers is. A köznapi beszéd fordulataival, lazább szerkesztésű mondatokban szól, a gondolatok ritmusa híven követi az utazás és a lelki történés leírását. A részletek halmozása, a nehézségek ismétlôdô felsorolása következtében úgy tűnik, mintha egy helyben állna az elbeszélés, mégis elôrehalad a megtervezett módon, egy fokozatosan emelkedô szerpentinút állomásait járja be, hogy a szakasz végén hirtelen megugorva az utazás rendkívüliségét éreztesse: a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván, / Hogy mindez cask ôrület."
A második szakaszban az "enyhe völgy" mintha utazásuk célja volna, holott csupán azt érzékelteti, hogy a változást hozó jelenlét már a Földünkön van. A hosszú, nyugodt sorok képeinek költôisége magasabb hôfokra emelkedik, és a részletek ki nem fejtett jelképiséggel telnek meg. A három fa, a szôlô, a kockavetés, az ezüstpénz, a borostömlô, mind Jézus életének eljövendô eseményeire utalnak, de ezek a szimbolikus utalások a bölcsek számára még nem váltak érthetôvé.
(A három fa: Jézussal együtt két latort is keresztre feszítettek. Az ezüst pénzdarabok: Júdás harminc ezüstért árulta el Jézust. A kockavetés: miután keresztre feszítették, ruháin sorsvetéssel megosztoztak. A szôlô Jézus példabeszédének allegorikus értelmére, az üdvösség elôkészítésére utal. A borostömlôrôl szólva Jézus azt fejezte ki, hogy az új hit merôben új kezdet, nem a régi mózesi törvények egyszerű folytatása: az új bort új tömlôkbe töltik. A fehér ló az apokalipszis lovasaira utal: míg a vörös, a fekete és a fakó lovon ülô lovasok, a háború, az éhség és a halál szörnyű pusztítást visznek végbe, a fehér lovon ülô lovas a világ meghódítására indul.)
A három bölcs nem ismeri fel a jelzéseket a látottakban, ôk eddig olyan tájon vándoroltak, mely a szenvedés jeleivel volt tele, és most csak arról bizonyosodhatnak meg, hogy nincs információ: "útbaigazitást nem kaptunk ".
A harmadik szakaszban utazásuk célhoz ér, de az elbeszélô a hely leírására egy szót sem veszteget, már csak az élmény hatása foglalkoztatja. Szavainak súlyos nyomatékot ad az egyes kifejezések ismételgetése. A blocs egyértelműen mondja: "megtenném újra", noha teljes zavarban van. Csak félig-meddig ismerte fel az esemény jelentôségét, mely egész eddigi életét banális örömeivel együtt jelentéktelenné, a halállal egyértelművé tette.
A Születés és Halál egyelôre rejtett jelentôségét a vers középsô részének szimbólumai fejezték ki. A vers hôse még bizonytalan a következményekben is: a Születés még nem jelenti az újjászületését, élete halállá vált, de a vers végén már "másféle halálnak" örülne, az újjászületés ígéretét hozó krisztusi áldozatot várja.
A költeményben Eliot a hit és hitetlenség határán élôk állapotát festi. Mindaz, amit a napkeleti bölcsek láttak, a világot is megváltoztatta, de a világnak még meg kell értenie saját változását.
Szöveggyűjteményünkben két kitűnô fordításban olvashatjuk a költeményt. Szabó Lôrinc és Vas István is jól visszaadja a választékosabb és köznapibb nyelvi fordulatokat. A vers egészét tekintve Vas István fordítása távolságtartóan elegáns, melankolikusabb, lágyabb hangon szól, Szabó Lôrincé hétköznapibb, nyersebb.
A vers címének pontos fordítása nehéz. Az angol eredetiben a "magus" szó szerepel, mely többes számban az újtestamentumbeli napkeleti bölcseket is jelenti. A Bibliában is bölcsek szerepelnek, tehát tévedés királyokról beszélni, bár nálunk gyakran "három király"-nak is nevezik ôket. A mágus szóhoz viszont a magyarban túlságosan is hozzátapadt a "varázsló" jelentés.
