Dosztojevszkijy (Naturalista realizmus)

A világirodalomban Flaubert után Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij( 1821-1881) életművében kezdôdik el a hagyományos, klasszikus regényforma felbomlása. Nélküle szinte érthetetlen a XX. századi próza kifejlôdése.

Dosztojevszkij egészen új regénytipust alkotott: a ftlozófiai-ideológiai regényt.

Szakítva a hagyományos realista ábrázolásmóddal, addig ismeretlen lélekábrázoló eszközöket használ: a formális cselekményrôl a hangsúlyt a hôsök belsô állapotára, lelkük legmélyebb rétegeinek feltárására, vívódásaikra, összecsapásaikra helyezi át.

Dosztojevszkijnél a reális tér- és idôbeli viszonyok közömbösekké válnak. Regényeiben nem "jellemek", "hôsök", a környezetükhöz kötôdô és a valóságos viszonyok által indokoltan cselekvô figurák mozognak, hanem megszemélyesitett "tiszta tudatok", "eszmehôsök", akiknek a valósághoz csak mint az eszméjükkel való kísérletezés tárgyához van mély közük. Az olvasó minduntalan választási kénvszert érez velük szemben, hol az egyik, hol a másik "eszmehôs" szellemi vonzáskörébe kerül. (Bahtyin orosz irodalomtudós Dosztojevszkij regénytípusát "polifonikus", többszólamú regénynek nevezi.) Műveinek középpontjában egv-egy nagy, eszme, megváltási kisérlet áll, amelyet a lázálmok és a valóság határán mozgó, megszállott hôsök rendszerint szélsôséges bűncselekmények során próbálnak ki.

Legismertebb regényének, a Bűn és bűnhôdésnek (I866) hôse egy kicsapott egyetemi diák, Raszkolnyikov. Megöl két öregasszonyt, hogy felismerje, valóban zseni-e, a "Napóleonok", a felsôbbrendű emberek közé tartozik-e, akiknek joguk van átlépni a megszokott erkölcsi normákat. Kísérlete nem sikerült: rá kell döbbennie, hogy közönséges ember. Örvénylô lelküsmerete nem hagyja nyugodni, kívülrekeszti magát a társadalmon, tetszetôs teóriája darabokra törik. Raszkolnyikov meghasadó énjét Szonya, a hivô utcalány és Szvidrigaljov állítják a vezeklés vagy az öngyilkosság tragikus válaszútja elé. Bár nincs ellene bizonyíték, Szonya hatására bevallja bűnét, vállalja a száműzetést, a szenvedés keserves útját. Szibériába Szonya is elkíséri, "de itt már új történet kezdôdik, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története".

Raszkolnyikovnak éppen az ellentétje Miskin herceg, A félkegyelmű (1868) hôse.

Tökéletes jellem, tiszta, naiv ember, aki szeretné megváltani a körülötte levô világot, törekvései azonban tragikus kudarccal végzôdnek. Közte és az érzékek szabadságának megszállottja, Rogozsin között kell választania a regény hôsnôjének, Nasztaszjának, akit határozatlansága végül Rogozsinnak dob áldozatul. Halálos ágyánál együtt virraszt Miskin és Rogozsin mint az ember széthúzó belsô erôinek megtestesülése.

Utolsó nagy regénye A Karamazov-testvérek (1880). Története egy apagyilkosság körül forog. Ezért felelôs elkövetôje, a törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergyakov, a legidôsebb fiú, Dmitrij, aki valóban meg akarta ölni apját, s leginkább Ivan, a középsô, aki kieszelte s szinte sugallta a gyilkosságot Szmergyakovnak. Azt magyarázgatta neki, hogy a lélek nem halhatatlan, tehát erény sincs, s ha nincs erény, akkor "minden szabad". Az elvetemült testvérek közül kiemelkedik a legfiatalabb, a szűzies, szent Aljosa; elôtte a legnagyobb gonoszság is tisztelettel meghátrál. - Dmitrijt, aki magára vállalta a gyilkosságot, bűntudata, Aljosát szentsége hajtja Isten felé. Ivánban az Isten ellen értelmével fellázadt, keresô és kételkedô ember természete összpontosul. - A négy testvérben Dosztojevszkij valójában egyetlen embert osztott négyfelé, az embert, amilyennek elképzelte fizikai, érzelmi, értelmi és erkölcsi léte szerint, fejlôdésének négy fokozatát is megjelölve bennük a testitôl a szellemiig.

Diderot (Francia felvilágosodás)

A felvilágosodás gondolkodói az autonóm emberi ész ítélôszéke elé idéztek mindent, s ami ésszerűtlennek bizonyult, azt elvetették.

Mindenekelôtt a tételes vallások dogmái, hittételei, babonás hiedelmei kerültek szembe a józan ésszel, s ezért minden vallást ésszerűtlennek nyilvánítottak. A legtöbb felvilágosító mégsem lett ateista (istentagadó), mert a korabeli tudomány alapján nem találtak megfelelô magyarázatot a világ keletkezésére. Kidolgozták ezért az ún. deista felfogást. A deizmus értelmében Isten megteremtette ugyan a világot, de tovább nem avatkozik be a világ fejlôdésébe, működését a természetbe rejtett törvényekre bízta, s az emberi elme kötelessége ezeknek a törvényeknek a felderítése. Nincs tehát semmi szükség egyházra, papságra, mely a vallásos felfogás szerint az Isten és az emberi világ között közvetít. Az akkori fizika tudományának legfejlettebb ága a mechanika volt, s a világegyetemet is valamiféle mechanikus szerkezetnek képzelték el. Isten szerepe is csak annyi, hogy e szerkezetnek megadta az elsô, az indító lökést, mintha egy óra ingáját lendítette volna meg.

Ésszerűtlennek bizonyultak az elavult társadalmi rend intézményei, törvényei, szokásai. Különösen a születési kiváltságok ellenkeztek a józan ésszel, a természeti törvényekkel, s ezért kiformálódtak a szabadság, egyenlôség, testvériség értékei.

Hittek ezeknek a célkitűzéseknek a megvalósíthatóságában. Ma már naivnak tűnô optimizmusukra jellemzô az az illúzió, hogy az emberek szemének felnyitása, az igazság megmutatása, a tudományok terjesztése önmagában is képes és elegendô a társadalom megváltoztatására, egy jobb, igazságosabb, emberibb világ megteremtésére. S bár a felvilágosult gondolkodók, filozófusok túlnyomó többsége nem volt forradalmár, csupán reformokat akartak, az új eszmék elvezettek a nagy francia forradalomhoz (1789).

A francia tudósok, gondolkodók, művészek csoportja egy nagy szellemi vállalkozás, az Enciklopédia körül kovácsolódott egységes eszmei mozgalommá. A mű alcíme: A tudományok, a művészetek és a mesterségek értelmezô szótára. Az Enciklopédia 1751 és 1772 között 28 kötetben jelent meg (17 kötet szöveg és 11 kötet ábra); 1777-ben ehhez járult még 5 kötet függelék, majd még 2 ábrakötet. Ez a hatalmas munka a 18. század legmodernebb ismeretanyagát foglalta magában, s így lett az új világnézet tudományos megalapozójává: a tudomány eredményeit és álláspontját szegezte szembe a teológia tanításával, az állami és egyházi intézményekkel.

A kiadványt Denis Diderot (döni didro; 1713-1784) szerkesztette; egy ideig társszerkesztôként dolgozott mellette D'Alembert (dalamber; 1717-1783): A szerkesztôk tekintélye és a vállalkozás tudományos rangja kitűnô francia és külföldi munkatársak seregét gyűjtötte egybe. - Az Enciklopédia a legelvontabb filozófiai kérdésektôl kezdve a mezôgazdaságig és az egyes mesterségekig az akkori emberi tudás teljességét összegezte.

Az Enciklopédia még megjelenéseinek éveiben hatalmas politikai, világnézeti viták középpontjába került. Különbözô okokból támadták a jezsuiták s a Sorbonne (szorbonn) professzorai, a kormány betiltotta terjesztését, a pápa is elítélte, elôfizetôinek tábora mégis növekedett. Támogatói abból az új polgárságból kerültek ki, amely sürgette az Angliában már megvalósult, de Franciaországban még késlekedô ipari forradalmat.

Diderot az enciklopédia szerkesztésén kivűl számtalan értekezés, tanulmányt is irt. A vallás, az egyház ellenességét egy hires,vagy hirhedt regényében fejezte ki. Diderot: Az apáca cimű regényének rádióváltozata megtalálható a Magyar Rádió Hangarchivumában. A regény teljes terjedelemben magnetofonszalagra felolvasva megtalálható a Vakok Szövetsége Hangoskönyvtárában is.

DANTE ALIGHIERI (1265-1321)

Isteni színjáték

(Részletek)

A sötét erdôben

(I. 1-27.)

Az emberélet útjának felén

egy nagy sötétlô erdôbe jutottam,

mivel az igaz útat nem lelém.

{1300-ban Dante 35 éves volt.

Az élet rejtélyes erdejérôl van szó, melyben eltévedt, letért az igaz útról.}

Ó szörnyű elbeszélni mi van ottan,

s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:

már rágondolva reszketek legottan.

A halál sem sokkal rosszabb, tudom.

De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,

hallanod kell, mit láttam az uton.

Akkortájt olyan álmodozva jártam:

nem is tudom, hogyan kerültem arra,

csak a jó útról valahogy leszálltam.

De mikor rábukkantam egy hegyaljra,

hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,

melyben felébredt lelkem aggodalma,

a hegyre néztem s láttam, hogy gerince

már a csillag fényébe öltözött,

mely másnak drága vezetôje, kincse.

{A hegy: az erény

Ez a csillag a Nap.}

Igy bátorságom kissé visszajött,

mely távol volt szivembôl teljes éjjel,

melyet töltöttem annyi kín között.

És mint ki tengerrôl jött, sok veszéllyel,

amint kiért lihegve, visszafordul,

még egyszer a vad vízen nézni széllyel:

úgy lelkem, még remegve borzalomtul

végignézett a kiállt úton újra,

melyen még élve senkisem jutott túl.

Dante találkozik Vergiliusszal

(I. 61-87.)

És míg így én, távol a napvilágtól

tépelôdtem: ím valakit mintha látnék:

rekedtnek tünt fel hosszú némaságtól.

Jött a nagy pusztában; s én rákiálték

amint megláttam: "Könyörülj meg rajtam,

akárki vagy, igaz ember vagy árnyék!"

Felelt: "Nem ember, ember régen voltam.

Szüleim Mantovából mindaketten

lombardok voltak: de már rég megholtam.

Bár késôcskén, sub Julio születtem,

jó Augusztus alatt Rómában éltem,

hívén a régi, hazug istenekben.

Költô valék és versben elregéltem,

mint menekült, míg nagy Ilion égett,

Anchises jámbor magzata az éjben.

{Sub (szub) Julio: "Julius Caesar alatt", idejében született Vergilius Mantovában (Mantua) i. e. 70-ben.

Anchises (ankhiszesz): Aeneas apja; utalás Vergilius fôművére, az Aeneisre.}

De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged?

Mért nem törekszel fel a szép halomra,

melyen kivül nem lelhetsz üdvösséget?"

"Vergiliusz vagy hát s ajkadról omla

ama hatalmas ének égi víze?"

feleltem s szégyen szállt a homlokomra.

"Ó minden költôk dicsôsége, dísze,

ki könyved oly buzgón szereti régen,

legyen mostan kegyedben némi része.

Mesterem, mintaképem vagy te nékem,

te vagy csupán, kitôl örökbe kaptam

a zengzetes szót, mely ma büszkeségem."

A Pokol kapuja

(III: 1-18.)

"Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,

én rajtam át oda, hol nincs vigasság,

rajtam a kárhozott nép városába.

Nagy Alkotóm vezette az igazság;

Isten Hatalma emelt égi kénnyel,

az ôs Szeretet és a fô Okosság.

Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,

csupán örökkel, s én örökkön állok,

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"

E néhány szó setét betűkkel állott

magassan ott felírva egy kapúra

s szóltam: "Mester, nem értem, hogy mi áll ott?"

{Mester: Vergilius, Dante kísérôje a Pokolban és a Purgatóriumban}

S ô mint tudásnak és a szónak úra:

"Itt el kell hagynod minden törpe gondot

s mint holtra nézned minden földi búra.

Elértük, mit ajkam elôre mondott,

ahol meglátod a keserü népet,

a sok gonoszt s eszeveszett bolondot."

Paolo és Francesca története

(V. 73-142.)

És kezdtem: "Mester, ama szeretôket

hadd szólítsam meg, kik ott messze járnak

s úgy látszik, a szél viszi könnyen ôket."

S felelte: "Lesd ki, mikor erre szállnak

és kérjed ama szerelem nevében,

amely röpíti ôket - erre várnak."

Mihelyt a szél közelre hozta szépen,

szóltam hozzájuk: "Ó szomoru lelkek,

jertek felénk, ha Más se tiltja épen."

Miként a gerle, melyet vágya kerget

száll egyenest a légen át az édes

fészek felé s szárnyat vigan emelget:

úgy e szerelmi pár felénk a vészes

légben elválva Dido csapatától

hálával jött a részvevô beszédhez.

{Dido, karthágói királynô, Vergilius Aeneisének hôsnôje. Szenvedélyes szerelemre gyulladt Aeneas iránt, Aeneasnak azonban isteni parancsra el kellett hagynia Afrika földjét. A megcsalt és büszkeségében megsértett királynô szerelmi bánatában öngyilkos lett, máglyán égettette el magát.}

"Ó jóságos lény, nyájasszavu, bátor,

ki eljössz égô legünkbe a földrôl,

amely még nedves vérünk bíborától:

ha nem volna imánk az égi körtôl

elzárva, kérnôk, legyen béke rajtad,

ki szánod a kínt, mely ajkunkra föltör.

Hallani vágysz vagy szólni akar ajkad?

beszélünk mi, vagy figyelünk igédre,

amig a szél, mint most egy percre, hallgat.

Ott születtünk, ahol a partvidékre

leszáll a Pó és a tengerbe tér meg,

hogy társaival békét lelne végre.

{Francesca (francseszka) Ravennában született, a Pó torkolatánál. Paolo Francesca sógora volt, férjének testvére. A férj meglepte és megölte ôket.}

Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg

társamat vágyra bujtá testemért, mely

oly csúf halált halt - rágondolni félek.

Szerelem, szeretettnek szörnyü métely

szivemet is nyilával úgy találta,

hogy látod, itt se hágy keserve még el.

Szerelem vitt kettônket egy halálba,

ki vérünk ontá, azt Kaina várja."

{Kaina a testvérgyilkosok helye a Pokolban.}

a gyászos pár ily szavakat kiálta.

S míg hallgaték e gyötröttek szavára,

lenéztem s ajkamon kitört a sóhaj

s a költô kérdé: "Szivedet mi vájja?"

S felelvén néki, mondtam ekkor: "Ó jaj!

Hány édes gondolat vihette ôket

a kínos útra, mennyi titkos óhaj!"

S újra megszólítám a szenvedôket

s kezdém: "Francesca, bánatod reám oly

érzéseket hoz, hagy a könny erôtet...

De mondd: a sóhajok korában Ćmor

hogyan lett megismerni bátorítód,

minô az édes vágy, a kétes mámor?"

És ô felelt: "Nincs semmi szomorítóbb,

mint emlékezni régi szép idôre

nyomorban: ezt jól tudja bölcs tanítód!

De ha oly nagyon vágysz ismerni dôre

vágyunk csiráját, úgy teszek, habozva,

mint aki szól és sír hozzá elôre.

Egy nap, miketten, egy könyvet lapozva

olvastunk benne Lancelotto rejtett

szerelmérôl, nem is gondolva rosszra.

Szemet ez gyakran szememen felejtett

s arcunk az olvasásba belesápadt;

de fôleg egy pont lett, amely megejtett.

Szent mosolyáról olvasván a vágynak,

mely csak egy csókra szomjazik bolondul,

ez, aki tôlem többet el se válhat,

ajkon csókolt, remegve izgalomtul.

îgy Galeottónk lett a könyv s irója.

{Lancelotto (lancselotto): több változatban létezô híres középkori lovagregény hôse. Szerelmes lett a mondabeli Artur király feleségébe, Genovevába (dzsenovéva), s szerelméért számos próbát állt ki.

Galeotto volt Lancelotto és a királyné szerelmének támogatója, közvetítôje.}

Aznap többet nem olvasánk azontúl."

Amíg az egyik lélek ekként szóla,

a másik zokogott, hogy úgy éreztem

mint akinek elhal egész valója

és mint valami holttest, földre estem.

A Pokol beosztása

(XI. 1-115.)

Egy magas part szegélyén lépegetve,

mely állott nagy törött szirtek körébôl,

jutottunk még rémségesebb tömegbe.

S itt menekülni rothadt légkörébôl

a bűznek, melyet ez a mély hely onta,

ellenzôt rögtönöztünk födelébôl

egy sírnak, melynek fölírása mondta,

"Anasztáziusz pápát ôrzi e szük

üreg, mert Photinus tévútra vonta."

{Photinus (fotinusz): Dante szerint eretnekségre térítette a pápát is, II. Anasztáziuszt (496-498).}

"Utunkat itt csak lassan lépve tesszük,

hogy hozzászokjon orrunk némiképen

e szörnyü szaghoz; míg majd föl se vesszük,"

szólt a vezér; s feleltem, kérve szépen:

"Találj valamit, addig is hiában

idônk ne múljon." "Azt akarom épen."

"Fiam" - folytatta - "e sziklák honában,

három köröcske van lépcsôzve, mint ez,

amelyet épen elhagyott a lábam.

Kárhozott szellemekkel telve mindez;

de hogy amit majd látsz, megértsd elôre,

halld, melyik mért és mely törvény szerint vesz.

Minden, égben-gyülölt bűn célja dôre

bántás; s e bántás módját aki kérdi:

feloszlik ketté, cselre és erôre.

De mert a cselt csupán az ember érti,

a csalókat az Úr jobban gyülölte,

mélyebbre tette, s rájuk több kint mért ki.

Az erôszaktevôk az elsô körbe

vannak osztva; háromfélék lehetnek,

s az elsô kör három gyürűre görbe.

Istennek, önmagunknak s embereknek

árthat erônk, magukban s birtokukban,

mint ezt mindjárt nyilt szómból értheted meg.

Az embereknek árthatunk magukban

halállal és sebekkel; s bitorolva,

rabolva s gyujtogatva birtokukban.

A gyilkosok lesznek hát megtorolva,

a vérengzôk, a rablók és zsiványok

elsô gyürűben, mind külön sorolva.

Azután kárt az ember önmagának

erôvel és vagyonának tehet még,

s a második helyen hiába bánnak,

kik életüket maguk elvetették:

vidámság helyett voltak szomorúak,

vagyonukat szórták s kockára tették.

Azután erôszakkal még az Úrat

sérthetjük megtagadva s káromolva

s természetet megvetve, s mit az Úr ad.

Azért bélyegzi Sodoma s Caorsa

népét a legszűkebb gyürűnek alja,

s ki Istenét rossz szívvel szóba hozza.

{Sodoma (szodoma) lakói természetellenes kéjelgôk voltak, Caorsa (kaorsza) lakossága pedig fôleg uzsorával foglalkozott. Mindkét bűn közvetve sérti magát az Istent, mert megveti az Isten alkotta természetet.}

Csalást, amely mindenki lelkét marja,

tehetünk avval, ki ránk bízva néz még,

vagy akinek már bennünk nincs bizalma.

Utóbbi mód csak olyan kapcsot tép szét,

amellyel a természet keze kapcsolt;

azért a másik körben leli fészkét

a szinlelés, s ki hizelegve tapsolt

a simonia, rablás, hamisítás,

csalás, lopás és még több, mocskosabb folt.

De oly kapoccsal is lehet szakítás,

mely a természeteshez hozzájárul,

s teszi, hogy épen bennünk, megbizik más.

S a szűk körben, mely centrumáig tárul

a mindenségnek, hol Dis tartja székét,

örök keserv az árulóra hárul."

S feleltem: "Mester, ajkaid beszédét

jól értem, oly jól jelölöd külön meg,

részenkint, ezt a tölcsért és a népét.

De mondd: lakói a mocsárözönnek,

s kiket visz a szél, s kiket ver a zápor,

s kik úgy szidják egymást, ha szembejönnek,

mért vannak Disnek vörös városából

kizárva, ha rájuk az Úr haragszik?

S ha nem, miért bűnhôdik ez a tábor?"

És ô felelte ekkor: "Miért lopakszik

elméd szokottról nem-szokott utakra?

Vagy lelked mindig másfelé tolakszik?

Nem emlékeznél már ama szavakra,

mikkel leirja Etikád a három

állapotot, melyet sújt ég haragja?

{Arisztotelész Etikája}

Mértéktelenség, örvendés a káron,

s bamba baromság. Az elsô kevésbé

bántja Istent, s kevésbé kell, hogy fájjon.

S ha szellemed e mondást megemészté,

vizsgáld, kik azok, kiket odafönn

bünük a rossz városba nem igéz bé,

s megérted, hogy mért vannak ôk külön

más gonoszoktól, és mért hogy e néppel

enyhébben bánik az örök Köröm."

"Ó nap, ki gyôzve kűzdesz a sötéttel,

megelégítesz, úgy hogy míg megoldod,

tudásnál nékem édesebb a kétely.

De világíts meg még egy csöppnyi foltot" -

feletem. - "Hogy hogy az uzsora sérti

Isten jóságát? fejtsd ki ezt a dolgot."

"A bölcsészet" - szólt ô - "ki jól megérti,

jegyzi többhelytt, hogy a természet utja

honnan vette folyását s merre tért ki.

Isten esze s munkája volt a kutja.

S ki elôtt nyitva áll a fizikája,

s figyel: nem sok lapot fordítva tudja,

hogy mi a művészetnek fôszabálya:

természetet követni mint tanitvány,

s igy a művészet Isten unokája.

S a Genezis-t, mindjárt elôl kinyitván,

ott megvan, hogy e kettôbôl vegyed

amibôl élsz, családod gyámolítván.

S mert az uzsorás más utat követ:

megveti a természetet, magában

s tanitványában, s reményt másba vet.

De most kövess, mert én már menni vágyom,

már a Halak a látkörön rezegnek,

elnyúl a Göncöl napnyugati ágyon,

s lefelé ott túl, uj lépcsôk vezetnek."

Odysseus utolsó utazása

(XXVI. 85-142.)

S lobogva az antik láng fényesebbik,

s nagyobbik ága most suhogni kezdett

mintha a tüzet szél ujjai pedzik.

S mialatt csücske ide-oda rezgett,

mintha nyelv volna, képes a szavakra,

magából ilyen hangokat eresztett:

"Elhagyva Circét, aki visszatarta

több mint egy évig, ôs Caéta mellett,

{Circe: az Odüsszeiában szereplô Kirké istennô.

Caéta (kaéta) v. Caieta (kajeta): szirtfok és városka Róma és Nápoly között a tengerparton. Aeneas nevezte el dajkájáról.}

mely Aeneástól még nevét se kapta,

se kis fiam, se vénségtôl elernyedt

atyám, se nôm, akinek örömére

ôriznem kellett köteles szerelmet,

le nem gyôzhetett, lelkem szenvedélye:

látni világot, emberek hibáját,

s erényüket, s okúlni, mennyiféle.

S bejártam a tenger ezernyi táját,

pár szál deszkával, és a pár legénnyel,

ki el nem hagyta még a csöppnyi gályát.

A két hispán part közt eveztem én el;

láttam Marokkót és Sardiniát,

a tenger többi fürdô szigetével.

S vén, lassu volt már a kis társaság,

s a szoroshoz értünk, mely arra fekszik,

hol Herkules emelte oszlopát,

hogy onnan már ne menjen senki messzibb,

s jobbkézrôl lassan elmarad Sevilla,

balkézrôl Septa tünedezni tetszik."

{Herkules oszlopa Gibraltárnál jelezte a világ végét.

Sevilla (szevilja): spanyol város; Spanyolország

Septa (szepta): Afrika}

"Ó társak, bár veszélyek ezre víjja

sziveteket, mégis Nyugatra hágtok:

ha látástokból, bármi sok a híja,

ôriztek" - szóltam - "még egy csöppnyi lángot,

ne sajnáljátok megkeresni tôle

a Nap útján, a néptelen világot!

Gondoljatok az emberi erôre:

nem születtetek tengni, mint az állat,

hanem tudni és haladni elôre!"

Igy tettem bennük élessé a vágyat,

e kis beszéddel, útra; úgy hogy ôket

alig tarthattam: nem volt egyse fáradt.

A far keletre és az evezôket

bolond repűlés szárnyaivá tettük,

s vitorláink mind balfelé verôdtek.

Új ég, új csillag ragyogott felettünk,

ha jött az éj; a mi egünk lebújva

a tenger alá, már egészen eltünt.

Ötször csempült meg, ötször telt meg újra,

új világgal a holdvilágnak alja,

mióta beléptünk a vészes útra,

mikor im egy hegy tünt elônkbe, barna

a messzeségtôl, s oly magasra nyúlott,

milyet sem élve nem láttam, se halva.

Örültünk, de örömünk gyászba múlott,

mert az új földrôl felhô jött, s viharja

kicsiny deszkánk gyenge orrára hullott,

s háromszor azt a vízben megcsavarta,

negyedszer a farát magasba vonta,

orrát mélybe - Valaki így akarta -

s fejünk fölött a vizet összenyomta."

(Babits Mihály fordítása)

Dante Isteni színjáték

Egy Beatricéhoz méltóbb ének az Isteni színjáték (Divina Commedia), hiszen az ő dicsőségét is ünnepelte ebben a hatalmas költeményben. Az 1307. és 1320. közötti időt kell az Isteni színjáték keletkezési idejének tartanunk, kitűnő magyar fordítását Babits Mihály készítette. Műfaja: epikus keretbe állított, lírai elemekkel átszőtt, filozófiai gondolatokra épülő, drámai elemekkel rendelkező eposz. Azért nevezte Dante komédiának, mert viszontagságosan kezdődik, de szerencsés megoldással ér véget. "Firenzei nyelven" írta, s ezzel akarta megteremteni az olasz irodalmi nyelvet. Joggal nevezik a középkor enciklopédiájának: Dante, a tudós beledolgozta művébe az akkori kultúra egész birodalmát, de mindezt egyéni élménnyé avatva, egységes világképpé formálta, s művészi kompozícióba építette.

Témája: a lírai én túlvilági "utazása". Nagyszabású vízió keretében járja be a keresztény vallás túlvilági tartományait, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Dante maga és az emberi nem boldogságát keresi, azt az allegorikus utat mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktől. A hatalmas mű szerkezetében határozott rend uralkodik. Száz énekből áll és ezek úgy oszlanak három egységre, hogy a bevezetésen kívül mindegyik 33-33 (tehát 99) éneket foglal magában. Az egyes másvilági birodalmak szintén 3*3 részből épülnek fel: kilenc körből, kilenc gyűrűből és kilenc égből. Háromszoros technikából fonódik össze a költemény, úgy, hogy egy-egy strófa középső sora rímel a következő versszak első és harmadik sorával (rímképlete aba-bcb-cdc...). A hármas és kilences számnak misztikus értelme van: a három a Szentháromságra, a kilenc pedig Beatricére utal.

A túlvilági tájakat a XIII. és a XIV. századi Itália és a történelem emlékezetes szereplői népesítik be. Hőse 35 éves korában eltévedt az élet sűrű vadonjában, mert elvesztette és elhagyta Beatricét, a tökéletességet. Fel szeretne jutni az erény dombjára, de három allegorikus vadállat útját állja: a kéjvágy párduca, az erőszak oroszlánja és a kapzsiság nőstényfarkasa. A halott mennyei szerelmes, Beatrice leszáll az égből a Pokol tornácára megkérni Vergiliust, hogy legyen segítségére a sírva kesergő léleknek. A nagy római költő kalauzolja végig a mű főszereplőjét a Poklon át s ő lesz kísérője a Purgatóriumban is. De csak a földi Paradicsomig kísérheti el, itt már Beatrice veszi át az ő szerepét és vezeti ezután a mennyei Paradicsomba földi szerelmesét az Isten látásáig. Pontosan tudósít az indulás időpontjáról (1300. nagycsütörtök éjjele), a túlvilágon tartózkodás óráiról, az égi Paradicsomba való megérkezésről (1300. Húsvét hetének szerdája).

Az Isteni színjáték elemzése: A Pokolban nyerik el a földi bűnök, gonoszságok büntetésüket. A meghalt bűnösök itt szenvednek, bár valódi testük fent, a földben van. A mű hőse érdeklődő kíváncsisággal járja a kárhozottak birodalmát, mindent tudni szeretne. Kutatja a híres embereket, elsősorban honfitársaival, "latinokkal" szeretne találkozni. Hírt akar vinni róluk az élőknek, hogy figyelmeztesse földi kortársait a bűnök riasztó következményeire. Elismeri a büntetés jogosságát, de részvétet, szánalmat kelt szívében a sokfajta szenvedés. Paolo és Francesca történetét hallva ájultan esik össze. Francesca maga meséli el tragikus végű szerelmüket. Férje fivérével, Paoloval együtt szerelmi lángra lobbantak egymás iránt. A férj bosszút állt rajtuk, s mindkettőjüket megölte. Ő a testvérgyilkosok poklában van jelenleg. Francesca ajkáról háromszor jajdul fel a szerelem szó, hiszen ez volt csupán a bűnük. A költőt meghatotta a szerelmesek sorsa, együttérzett velük, hiszen maga is érezte a szerelem gyötrő kínjait. A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával, egy részük szégyenkezik, átkozza ostobaságát, de vannak olyan lelkek is, akik büszkén viselik sorsukat, s a Pokolban sem adják fel gőgjüket. Dante a teológus tudásának mércéjével rangsorolja a bűnöket és szabja ki az érte járó szenvedéseket. Rend és hierarchia uralkodik a Pokolban is. 14 fokozata van például a csalásnak. A bűnösök a következő öt nagy csoportra oszthatók: mértéktelenek, eretnekek, erőszakosok, csalók és árulók. A Pokol tornácán találkozik a kereszteletlenekkel, Vergiliussal, Homérosszal, Horatiusszal, Ovidiusszal és Lucanusszal. A Pokol legmélyebb helyén, a Föld középpontjában áll, félig jégbe fagyva a háromfejű Lucifer. Három szájával tépi a három legfőbb árulót. Leginkább Júdást gyötri, ki Jézust árulta el. Másik két szájában szenved Brutus és Cassius, Julius Caesar gyilkosai. Odüsszeusszal a rossz, hamis tanácsadók között találkozik. Odüsszeusz bűnét (Trója elfoglalását a faló segítségével) meg sem említi: benne a világot megismerni vágyó hőst csodálja. A költő ismeri a homéroszi eposz hősének tetteit, de most életének további sorsa és halála érdekli. A történet: húsz évi távollét után Itáliába hazatérve Odüsszeusz képtelen volt élvezni a jómódot, a kényelmet. Régi vágya a világ megismerésének óhaja újra útra kényszeríti. Az antik felfogás szerint Herkules oszlopa Giblaltárnál a világ végét jelenti, azon túl tilos volt hajózni. Odüsszeusz mégis túlmegy a szoroson és a Föld másik féltekéjére jut ki. Az a hegy, amit a messzeségből megpillantottak, a Purgatórium hegye lehetett, oda azonban nem lehet élő embernek tengeren eljutnia. Ezért pusztult el a viharban

Odüsszeusz hajója.

Fő műve egyszerre összefoglalás és új kezdeményezés. Összegzi az egész középkor világképét, de már nemzeti nyelven. Eszmerendszere keresztény, de az antik kultúrát is felidézi, s ily módon előkészíti a reneszánszot. Középkori vonásai: számmisztika, bűnök igazságos elítélése, műfaj, nyelve, a holt lelkek éreznek és mozognak. Reneszánsz vonás: beteljesült szerelem (Paolo és Francesca), ókori irodalmi szereplők felvonultatása, Odüsszeusz megjelenése. Dante felismeri, hogy olyan emberekre van szükség, akiknek tudásvágya van.

A középkor és a reneszánsz határán Dante: Isteni színjáték: A Pokol

Dante Alighieri (1256-1321) az egész középkori európai irodalom legnagyobb költője, egyben tudós és politikus volt.

Firenzében született régi, nemesi családban, de közvetlen ősei már céh polgárok voltak. A kor szokásainak megfelelően elvégezte az alsóbb egyházi iskolákat. Gyermekkorának legnagyobb élménye, hogy megpillantotta az akkor nyolc éves Beatricét. Hatása alól akkor sem tudott szabadulni, amikor Beatricét szülei érdekházasságba kényszeríttették, majd mikor a fiatal nő 24 évesen meghalt. Dante ezután Bolognában tanult az egyetemen. Családja rábeszélésére megházasodott, és több gyereke is lett.

Beatrice életének talán legmeghatározóbb személye. Gyermekként pillantotta meg, és rögtön beleszeretett. Az lányt alig ismerte, csak véletlen találkozásokkal kellett beérnie. Mivel az igazi Beatricét alig ismerte megalkotta magának szerelmét. Neki írta Az új élet c. verses prózai regényt. Ebben a Dante által megálmodott Beatrice a földöntúli szépségnek, a lelki tisztaságnak, a nemességnek, a középkori vallás által ihletett tökéletességnek lett egy életen át vezérlő szimbóluma. A nő egy kicsit a trubadúrok elérhetetlen hölgyéhez hasonlít.

Az új élet lezárta Dante ifjúságát. A költő a férfikor küszöbét azzal a fogadalommal lépte át, hogy úgy fog írni Beatricéről, ahogy nőről addig még senki. Ez a Beatricéhez méltóbb ének az Isteni színjáték, hisz ebben az ő dicsőségét is ünnepelte. A művet 1307 és 1320 között írta. Eredeti címe Commedia. Csak az utókor csatolta hozzá az „isteni” jelzőt. A művet toszkán nyelvjárásban írta meg, megteremtve ezzel az olasz irodalmi nyelvet. Az Isteni színjátékot joggal nevezik a középkor enciklopédiájának, mert a költő a korszak lexikálisan teljes tudástömegét dolgozta bele. A mű témája a lírai én túlvilági utazása: nagyszabású vízió keretében mutatja be a keresztény vallás túlvilági tartományait, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Dante, a mélyen vallásos ember saját maga és az emberi nem boldogsását keresi. A művet így kezdi: A VERS. Azt az allegorikus utat mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktől, hogyan juthat el a Poklon és a Purgatóriumon keresztül a legfőbb jóhoz és tökéletességhez, az Istenhez az égi paradicsomba. A költemény műfaját nem lehet pontosan meghatározni, ugyanis több műfaj sajátosságait ötvözi. Szerkezetében azonban határozott rend uralkodik. Száz énekből áll, amely három nagy egységre bomlik, így a bevezetésen kívül mindegyik rész 33-33 éneket foglal magában. Minden birodalomban háromszor három rész van 9 kör, 9 gyűrű, és 9 szféra alkotja. A versszakok háromsoros tercinákból épülnek fel. A hármas és kilences számnak misztikus értelme van. A három a Szentháromságra, a kilenc pedig Beatricére utal.

Dante műve ugyan misztikus látomás, a Pokol nagyon is konkrétnak tűnő, pontosan körül határolt, majdhogynem feltérképezhető részei a térnek. Az út Jeruzsálemnél kezdődik, és a föld középpontjában ér véget. A mű tele van korabeli eseményekre való utalással, rejtett célzásokkal, allegorikus jelentéssel. Az Isteni színjáték hősét a középkorban csaknem szentként tisztelt Vergilius kíséri a Pokolban és Purgatóriumban. Vergilius személye maga is egy utalás. Ő a császárság képviselője is, hisz az ókorban Augusztus birodalmi céljait szolgálta. Dante pontosan tudósít az időpontról is.(1300 nagycsütörtökének éjjelétől 1300 húsvét hetének szerdájáig tart az utazás)

A Pokol kapujának zord felirata így szól: A VERS. Isten Hatalmát, az Ős Szeretet és a Fő Okosság örök érvényességét hirdeti. A földi bűnök, a gonoszok itt nyerik el méltó büntetésüket, így ez a földön megbomlott erkölcsi rend igazságos helyreállításának színhelye. Bár tele van fantasztikusnak tűnő szenvedéssel, a büntetés legelképesztőbb formáival, mégis a Szeretet alkotása. A Pokolban örökös alkony vagy fekete éj honol, az iszonyat és a szenvedés ijesztő hangjai hallatszanak. Ezek bűnösök, halottak, így csak a lelkük szenved itt, de hogy elképzelhető legyen Dante látszattesttel ruházza fel őket. A mű hőse elfojthatatlan kíváncsisággal jár köztük. Keresi azokat, akiket ismer. Bár elismeri a büntetés jogosságát, sokakat sajnál közülük, de van olyan is pl. a pápák, és politikai ellenfelei, akiket megvet. Paolo és Franceska történetét megérti, hisz ő sem házastársát szerette.(A történet) Bár megszegték a középkori vallási előírásokat, Dante a történet elmesélése közben egyértelműen rokonszenvet érez irántuk. Annyira meghatja őket a szerelmesek története, hogy elájul.

Egy másik fontos epizód az Odüsszeusszal való találkozás. A költő ismeri a hős történetét, melyet Homérosz megénekelt, így most életének azon része iránt érdeklődik, ami az Ithakára való visszaérkezés után történt vele. Odüsszeusz elmondja, hogy... (a történet)

A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával. Egy részük szégyenkezik, átkozza és vádolja magát, de vannak olyan lelkek is, akik büszkén, önérzettel viselik sorsukat, a Pokolban sem adják fel gőgjüket. Nem törnek meg, mintha tudomásul sem vennék a szenvedést. A kárhozottak szenvedése -amelyről az Isteni színjátékban olvashatunk- csak átmeneti állapot. Az utolsó ítéletkor a lelkek újra egyesülnek valódi, feltámadt testükkel, s kínjaik akkor válnak örökké és még teljesebbé.

A mai világirodalom: Albert Camus (1913-1960)

Francia regényíró és filozófus. Apja francia földmunkás volt, és az első világháborúban halt meg, anyja pedig írástudatlan spanyol asszony volt, aki a férje halála után mosogatással, és takarítással kereste meg a kenyerét. Ösztöndíjat kapott, az algériai egyetemen filozófiát tanult, de tüdőbaja miatt meg kellett szakítani tanulmányait. 1934-ben tagja lett a kommunista pártnak, de 1937-ben kilépett a pártból és megalapította a Munka Színházát, amely a néphez kívánt szólni. A második világháborúban be akart állni a katonaságba, de egészségi állapota miatt visszautasították. 1940-ben baloldali magatartása miatt kiutasították Algírból. Ekkor Párizsba költözött, Sartre barátja, és egzisztencialista körének a tagja lett. Az egzisztencializmus és az antifasizmus kötötte össze őket. A német megszállás idején a németek ellen harcolt. 1956-ban a magyar forradalom mellé állt és kivált a francia baloldalból. Úgy tartotta, hogy a nyugati baloldali pártok csak „az ellenségem ellensége a barátom” alapon fedezik a Szovjetunió tevékenységét. 1960-ban autóbalesetben meghalt.

Az egzisztencializmus (létezés) az emberi létezés törvényeit akarja megfogalmazni, a szubjektumot helyezi minden elé. A szabadságunk miatt választanunk kell, ez a választás szorongást okoz. Vallja, hogy az emberi lét abszurd, értelmetlen, az ember szükségszerűen magányos és szorongó. Ugyanakkor elemzi az emberi létet a modern világban. A létnek két változata van, az egyik az autentikus, lényegi lét, amikor az ember tudatosan szembenéz a halállal, nincsenek illúziói, és a feladata a létértelmezés. A másik a nem autentikus lét, amikor az ember elveszik a mindennapokban, felszínes lesz, a lét lényegét nem ismeri fel soha.

A. Camus igen sokszor foglalkozik műveiben az abszurddal, és a lét abszurditásával. A lét értelmetlen, kívülről senki sem ad értelmet neki, és nem is fog igazságot tenni. Az ember maga alkotja meg életének az értelmét, ez a lényege a Camus-i gondolatoknak.

A közöny: A mű eredeti címe „Az Idegen”. 1940-ben íródott, és 1942-ben jelent meg először. A kisregény forrásai francia moralisták, például Voltaire, a XIX. századi orosz irodalom, és a XX. századi világirodalom, Kafka és Hemingway. A mű két, illetve három részre osztható, attól függően, hogy a börtönről, siralomházról szóló befejező részt hozzátesszük a második részhez, vagy egy burkolt harmadik részként értelmezzük. A regényben egy-egy fejezet nagyjából egy nap eseményeit írja le. A kisregény két fő része viszont a spontán események sorozata, és az ugyanilyen spontán események, csak már a per alatt. Az első részt lezárt múltban (passé composéban) írta a szerző megjelenik benne a behaviorizmus, a belső motívumokat nem látjuk. Alárendelő mondatokból áll, és a mondatok között ok-okoztai kapcsolat van. Az elbeszélő elzárkózik Mersault-tól, ugyanúgy ahogy a körülötte lévő világ is. Az első rész jósjelei már utalnak a későbbi eseményekre, például a temetésen úgy látja, mintha az öregek bíráskodni akarnának felette, már itt megjelenik a napfény, amely elvakítja, és a pap itt is „fiam”-nak szólítja, mint a börtönben. A második rész már irodalmibb és megjelenik benne a jogi nyelv, illetve a függő beszéd. Ez már kicsit személyesebb, az elbeszélő a kitaszított szereplő mellé áll a bírákkal szemben, de az objektivitása megmarad. Ebben a részben újabb motívum jelenik meg, ez pedig a távolságtartás (impassibilité) ez Flaubert távolságtartása. E/3-ban beszél de a részrehajlástól távol áll. A két rész befejezése két különböző halált mutat be, és állít szembe egymással. Az arab akarata ellenére halt meg, míg Mersault tudatosan fogadja el a halált.

A főszereplő egy magányosan élő algériai kishivatalnok, aki idegen a társadalomban. Személyisége az elidegenedettséget és az abszurditást jeleníti meg a köznapi életben. Számára csak a jelen létezik, a múlttal és a jelennel szemben is közönyös, nem volt beszédtémája az anyjával, hát beadta az öregek otthonába, Marie-ba nem volt szerelmes, de ha ez a lányt boldoggá tette volna, akkor elvette volna feleségül. Elfogadja Raymond barátságát és segít is neki tőrbe csalni a volt szeretőjét, azzal, hogy megírja helyette a levelet, de nem érez iránta különösebb vonzódást. Cselekedeteit is elsősorban a pillanatnyi helyzet, az érzéki benyomások határozzák meg. Azt tartja fontosnak, ami a természeti lét szempontjából fontos. Arra, hogy miért közönyös a mű elején megszólaló ápolónő ad magyarázatot, ha az ember nem siet, akkor napszúrást kap, ha pedig siet, akkor meghűl. Ez a gondolat később a börtönben jut eszébe és rájön, hogy nincs kiút, mert minden út úgyis a halálhoz vezet. Értékrendje is más, mint a körülötte élő embereknek, pontosan ezért nem értik meg őt a bíróságon, a társadalom képmutatását, céljait nem tudja, és nem is akarja elfogadni. Majdhogynem állatias létet él, nincsenek érzései, igényei, gyengeségei, ő csak fizikailag kötődik a dolgokhoz, nincsen számára jó, illetve rossz.

A bírák az eseményekből próbálnak meg következtetni a főszereplő személyiségére. A tárgyalás során szörnyeteget próbálnak belőle faragni, de ő jóindulatúan közönyös. Azért látják őt szörnyetegnek, mert nem hazudik nem létező érzelmeket, gyöngédséget, együttérzést, lelkiismeret-furdalást, nem fedi el a maga ürességét közhelyekkel és frázisokkal, mint környezete. Camus eltűnteti az elbeszélőt a mű legvégén, ezzel lehetőséget ad arra, hogy megjelenjen az állatias lét. A második részben két jelenet van, ami nagyon fontos, az egyik, amikor a bíróval beszélget, a másik, amikor a pappal beszélget. A bíró a személyiségét vizsgálja, de közben Mersault elveszi a bíró életének az értelmét, azzal, hogy nem hisz azokban az értékekben, amikben élnek, pontosan ezért akarják őt megbüntetni, nem is a gyilkosság miatt, amit elkövetett.

Camus szerint a konvenciót mindenki csak megjátssza, de ő kimondja, hogy nem hisz bennük A pappal való beszélgetése során pedig még a halála előtt sem tér meg, ahogy az szokásos, hanem még ő kiált rá a papra, hogy „halott módjára él”. Mert szerinte igazsága még annyi sem igazság, mint az övé, aki abszurd létével szembe mer nézni. Ekkor érzi a főszereplő, hogy minden hirtelen szabad lesz, mert szembenéz az abszurddal és sikerül megteremtenie saját önmagát.

A műben megjelenik a Sziszüphoszi mítosz, a főszereplő sztoikus közönyt vesz magára, így boldog tud lenni, mert csak az érzékszervei kötik össze őt a világgal. Nem érdekli sem a múlt, sem a jövő, bár azt meg is említi a műben, hogy fiatalkorában még ambiciózus volt. Az abszurd létezést csupán a szabadság által vethetjük meg.

A műben igen fontos a véletlen szerepe, action gratuit, motiválatlan gyilkosság, hiszen pont azzal a szándékkal vette magához a fegyvert, hogy a barátja nehogy valami bajt csináljon vele. Amikor meg ott áll az arab előtt, akkor sem akarja lelőni, a szemébe süt a nap, és idegesítően villog a kés az arab kezében, a napfényben. Annak ellenére, hogy nem akarta megölni az arabot érthetetlen a bírák számára, hogy miért várt az első és az azt követő lövések között egy kicsit, hiszen akkor már csak a földön fekvő hullába lőtt bele. Ez az, amit ő sem tud megmagyarázni a mű során. Mersault nem hazudik, nem akarja menteni magát, emiatt egy kicsit titokzatos a regény, ami a különleges és az abszurd létet mutatja be.

Albert Camus (Algir széppróza ) (1913-1960)

Albert Camus (alber kamü) egy algériai faluban született szegény családban. Apja francia földmunkás volt, elesett az elsô világháborúban, anyja pedig írástudatlan spanyol aszszony, aki férje halála után Algír városába költözött, és mosásból, takarításból tartotta el gyermekeit.

Camus ifjúkorát nyomorúságban töltötte, tüdôbaja miatt többször is félbeszakította tanulmányait. Ösztöndíjat kapott, a középiskola elvégzése után az algériai egyetemen filozófiát tanult. A szegényekkel és elnyomottakkal való együttérzése vezette el a politikai és kulturális tevékenységhez.1934-ben tagja lett a kommunista pártnak - a pártmunkáját az arabok között végezte -, de 1937-ben szakított a munkásmozgalommal.

Megalapította a Munka Színházát, amely a néphez kívánt szólni, dolgozott az algériai sajtónak és rádiónak.

A második világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, de egészségi állapotára való tekintettel nem vették be a hadseregbe. 1940-ben baloldali magatartása miatt kiutasították Algírból. Ekkor Párizsba ment, egy párizsi napilap munkatársa lett, Sartre egzisztencialista körének tagja, bár sohasem vallotta magát egzisztencialistának. A német megszállás idején részt vett az ellenállási mozgalomban.

Negyvenhét éves korában autószerencsétlenség áldozata lett.

Az írásaiban megnyilatkozó szemlélet egyszerre életigenlô és élettagadó. Camus egyszerre érzi a teljes élet mámorát és iszonyatát. Szereti az életet, a fénnyel teli mediterrán természetet - "Sohasem tudtam Iemondani a fényrôl, a Iétezés örömérôl"-, a társadalmat azonban kegyetlennek látja, az emberek szüntelenül kitermelik az embertelent.

Töprengéseinek középpontjában az élet abszurditása áll: "Abszurd a lét ésszel felfoghatatlanságának és az emberi lélek Iegmélyérôl feltörô kivánságnak szembekerülése, amely világosságot akar. Az abszurd épp annyira függ az embertôl, mint a világtól." Az abszurd tudomásulvétele számára a lét adottsága, melyet a lázadás etikájában lehet értékké tenni. Az Isten nélküli, bezárult égbolttal, az ellenséges világgal, az abszurdummal a virrasztó szellem tisztánlátását, az emberi méltóság értékét állítja szembe.

A lázadáson túl a háború és az ellenállás idején rátalál az emberi szolidaritás élményére is (A pestis). Arra a meggyôzôdésre jut, hogy "az abszurditás uralkodik ugyan, de tôle csak a szeretet menthet meg". A szeretetben látja meg egy új etika legfôbb értékét, ezt azonban csak utolsó füzeteinek néhány vázlatos fejezetébôl olvashatjuk ki.

Camus elsôsorban moralista volt, írásaiban az ember mivoltát, a világban való helyét, legjobb magatartását akarta megvilágítani. Számára az írás is küzdelem, kísérlet az abszurd szakadás meghaladására: "Ha úgy látnám, hogy a világnak értelme van, nem irnék többet."

Stílusában nem tartozott az újítók közé, eszközei hagyományosak, klasszikusan egyszerű, világos stílusban írt.

Igazán jelentôs művekkel a háború elején lép fel.

A háborúban a testet öltött abszurditást látja. 1938 és 1941 között írja az abszurd triptichonjának nevezhetô három művét: a Közöny c. kisregényét, a Sziszüphosz mitosza c. tanulmánykötetét és Caligula c. drámáját. Ez a három írása is mutatja, hogy Camus esetében a művész mennyire elválaszthatatlan a gondolkodótól, a regény- és drámaíró az esszéistától.

A Sziszüphosz mítoszában (1942) Camus elsô korszakának legfontosabb gondolatait foglalja össze: Sziszüphosz alakjában a sorsával bátran szembenézô, azt tudatosan vállaló hôst állítja elénk.

Sziszüphoszt az istenek arra kárhoztatták, hogy egy sziklát kell a hegy csúcsára felgörgetnie, az azonban a cél elôtt mindig visszagurul, és Sziszüphosz folytonosan újra kezdheti a munkát. Camus esszéjében ez az értelmetlen föladat az emberi élet abszurditásának jelképévé válik. A világ abszurditásából következik, hogy "csak egy valójában komoly filozófiai probléma van, s ez az öngyilkosság. îtéletet mondani arról, hogy az életet érdemes élni, ez jelent válaszadást a filozófia alapvetô kérdésére."

A szerzô szerint az abszurditás tényére nem az öngyilkosság a helyes válasz, mert az embernek nem szabad elébe mennie a halálnak, ez sorsába való beletörôdést, az abszurditás elfogadását jelentené. Az abszurdum ellen lázadni kell, s ez a lázadás adja az élet értelmét. Sziszüphosz nagysága éppen abban van, hogy illúziótlanul szembenéz sorsával, átérzi munkája értelmetlenségét, mégis folytatja a küzdelmet, és éppen ez teszi boldoggá:

"A magaslatok felé törô küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szivet. "

Sziszüphosz bátorságának sztoikus közöny az alapja: az élet mindenképp rettenetes, az ember mindenképp magányos, nem sokat számít tehát, hogy ez a rettenet milyen formában jelentkezik, ezért minden sors tűrhetôvé válik. Sziszüphosz tisztánlátásával, felismert nyomorúságos helyzetének megvetésével úrrá lesz sorsán: "Nincs sors, amelyen a megvetés ne tudna felülemelkedni."

Ez az alapgondolata a Sziszüphosz mítoszával szinte egy idôben megjelenô regénynek, a Közönynek, melynek írását Camus már 1940-ben befejezte, de csak két év múlva került kiadásra.

Közöny

A regény két közel egyforma terjedelmű részbôl áll. Az elsô rész a hôs életének közelmúltját, a gyilkossághoz vezetô útját mutatja be, és a gyilkossággal zárul. Egy-egy fejezet nagyjából egy-egy nap története. A második rész már nagyob távolságra néz vissza, az elsô rész eseményeit és tetteit mutatja a bírósági tárgyalás tükrében újra, majd a kivégzést váró halálraítélt állapotát rajzolja meg.

Az elsô rész - akárcsak a görög tragédiák – jósjellel van tele: a temetôben az öregek egy-egy pillanatra úgy tűnnek fel, mintha bíráskodni akarnának, a pap itt is "fiam"-nak szólitja a fôhôst, mint a börtönben, itt is a túláradó napfény bántja, mint a gyilkosság napján stb.

Az elsô rész ártatlannak látszó részletei a második részben váddá alakulnak, az emberek pedig a vád tanúivá.

A két rész befejezése kétféle halált állít egymással szembe: az arab akarata ellenére hal meg. Meursault (mörszó) pedig tudatosan fogadja el a halált.

A történetrôl maga a fôhôs számol be egyes szám 1.

személyben, az elôadás hangja mégis tárgyilagos. Éppen ebbôt fakad az ironikus hatás. A temetés ünnepélyes szertartása például Meursault szenvtelen, semlegesítô szemszögébôl nézve válik gyakran komikussá, a szemlélô elsôsorban azokat a mozzanatokat veszi észre, melyek az ünnepélyes hangulattal ellentétesek.

Meursault, a magányosan élô algériai kishivatalnok idegen a társadalom világában, erre utal a mű eredeti címe is: Az idegen. Személyisége önmagán túli jelentéssel bír: az elidegenedettséget, az abszurditást testesíti meg a köznapi életben. Számára csak a jelen létezik, csak a mában él, emlék és reménység, valódi emberi kapcsolatok, igazi feladatok nélkül. A múlttal szemben (édesanyja) éppoly közönyös, mint a jövôvel szemben (Marie házassági terve). Kedvét leli az egyhangú mindennapi életben, nem szereti a vasárnapokat, mert kizökkentik élete közönyösen egyforma folytonosságából.

Más az értékrendje, mint a többi embernek, mást tart fontosnak és lényegtelennek, mint a körülötte levôk, ezért elszigetelôdik. A társadalom céljait, izgalmait, képmutatását nem tudja és nem is akarja vállalni, nem érdekli a hivatali elôrejutás, nem vonzza sem barátság, sem szerelem, az erkölcs iránt is közönyös. Neki alapjában véve minden mindegy, úgy véli, hogy az életben semmi sem változik, egyik dolog annyit ér, mint a másik.

Anyját az aggok házában helyezi el, és ott magára hagyja. Temetésére elmegy ugyan, de nem érez különösebb fájdalmat. Már másnap fürödni megy, az uszodában találkozik Marie-val, este moziba viszi, majd viszonyt kezd vele. Mikor fônöke Párizsba akarja áthelyezni, elutasítja ajánlatát. Általában megteszi, amire az emberek kérik, mert úgyis mindegy, mit tesz. Meghallgatja Salamo panaszát kutyája eltűnésérôl, hajlandó feleségül venni Marie-t, ha az akarja, elfogadja szomszédja, a selyemfiú Raymond barátsági ajánlatát, bár nem

érez iránta különösebb vonzódást. Mikor Raymond meg akarja bosszulni szeretôje hűtlenségét, megírja helyette a tôrbe csaló levelet. A gyilkossághoz is véletlenek sorozata viszi el: elmegy a kirándulásra, magához veszi a revolvert, hogy a gyilkosságot megakadályozza, találkozik az arabbal. Tette személytelen, nem volt semmi indítéka az emberölésre, pusztán idegreflex folytán lô, az elviselhetetlenül tűzô nap, az áldozat késének idegesítô villogása készteti a revolver elsütésére.

Cselekedeteit máskor is a pillanatnyi helyzet, elsôsorban az érzéki benyomások, testi szükségletei határozzák meg. Mindig szívesen átadja magát a pillanat élvezeteinek: egy jó fürdô, mozi, szeretkezés, a tenger, némi sport - ezek töltik ki napjait. A világot megérteni nem tudja, nem is akarja, csak érezni kíván. Azt tartja fontosnak, ami a természeti lét szempontjából fontos. Igen lényeges lenne számára például, hogy a hivatal mosdójában ne egyszer, hanem kétszer cseréljenek törülközôt. Nincs benne semmi képmutatás, csak azt mutatja, amit érez. Nem tudja azt mondani, hogy "szeretlek", ha egyszer nem szerelmes. Nem tudja azt mutatni, hogy sajnálja anyja halálát, hiszen csak azt érzi, hogy jobb lett volna, ha nem hal meg. Mindig azt szeretné, ha a nyugalmát megzavaró események végleg lezárulnának, elintézôdnének. îgy érez anyja halálhíre, az arab és Raymond verekedése után is. Természetesen soha semminek nincs vége, a cselekedeteknek megvannak a következményei, és végül gyilkossághoz vezetnek.

Meursault különös közönyét környezete értetlenül szemléli, de nem veszik rossz néven, furcsa viselkedését, szokatlan kijelentéseit inkább tréfának, "jópofaságnak" könyvelik el. Közönyének magyarázatát már a regény elején megkapjuk. Anyja temetésén az ápolónô arról beszél, hogy a tűzô napon sietô ember meghűl, a lassan menô viszont napszúrást kap, tehát mindenképpen beteg lesz. Késôbb a börtönben eszébe jut ez a jelenet, és levonja a következtetést: nincs kiút, az ember útja mindenképp a halálhoz vezet.

Az elsô részben a szerzô semmiféle rokonszenvet nem tanúsít közönyös hôse iránt, inkább elhatárolja magát tôle. A második részben ez az írói magatartás megváltozik, a szerzô most a kitaszítottá és kiszolgáltatottá vált ember mellé áll, érezhetôen együttérzéssel mutatja be az ellenszenvesnek ábrázolt vádlókkal szemben.

Meursault a pert érdeklôdve, de kívülállóként figyeli: "bizonyos értelemben nem bántam, hogy láthatok egy pört. Egész eddigi életemben sose volt rá alkalmam. " Nem védekezik, mert ártatlannak érzi magát, és azt sem engedi, hogy az ügyvéd hamis érvekkel védje.

A bíróság elembertelenedett mechanizmusa nem érti az egész ügyet, képtelen megismerni a vádlottat, minden adatot a szokványos erkölcsi normák szerint értelmez, pedig Meursault sohasem élt erkölcsi norma szerint. Azt a tényt, hogy anyját menhelyre küldte, az ügyész úgy értékeli, hogy ezzel erkölcsileg meg akarta gyilkolni, a védô pedig úgy, hogy gondoskodni akart róla. Valójában azért tette, mert nem volt egymás számára mondanivalójuk. Meursault-tól idegen minden absztrakció. Mikor az ügyész Marie-t a "szeretô"-jének nevezi, idôbe telik míg megérti, kirôl beszél, hiszen a lány az ô számára egyszerűen csak Marie volt. Meursault a per folyamán mindvégig úgy érzi, hogy nem is róla van szó. A kivégzés is azért háborítja fel, mert ott az embert tárgyként kezelik.

Meursault jogi értelemben valóban bűnös. A bíróság azonban tulajdonképpen nem a gyilkosság miatt ítéli halálra. Azért látják ôt szôrnyetegnek, mert nem hazudik nem létezô érzelmeket, gyôngédséget, együttérzést, lelkiismeret-furdalást, nem fedi el a maga ürességét közhelyekkel és frázisokkal, mint környezete. Felháborodnak, mert mindaz, ami az ô üres, önzô és képmutató életük értelmét adja, Meursault-t közönyösesen hagyja.

Naiv ôszinteséggel beszél elidegenedettségérôl, és ettôl a nyíltan bevallott közönyétôl, érzéketlenségétôl, feltárt ürességétôl ijednek meg, mert ebben a maguk titkolt közönyére, ürességére ismernek. Felszínre kerül a világ letagadott abszurditása, életük letagadott értelmetlensége. Mikor Meursault közli, hogy nem hisz Istenben, a vizsgálóbíró rémülten kiált fel: "Azt akarja, hogy értelmetlen legyen az életem ?" A bírák önmagukat érzik fenyegetve azzal, hogy a vádlott megtagadja a társadalom hazug rendszerébôl fakadó kötelezô képmutatást. Világossá válik, hogy a köznapi élet és a gyilkosság egy tôrôl fakad.

Meursault a bíróság ellen még csak passzivitásával tiltakozott, hiszen tulajdonképpen nem róla beszéltek. A börtönlelkész azonban a lelkét kívánja megmenteni, és ezt már nem tudja elviselni. Arcába kiáltja, hogy "halott módjára él", hogy igazsága még annyira sem igazság, mint az övé, aki abszurd létével szembe mer nézni.

Meursault a regény második részében, amikor lázad a civilizáció megalázó, gépies rendje, a képmutatás és erôszak, a börtön, az elidegenedés és a halál ellen, és egy nyíltabb, szabadabb és igazabb élet után vágyódik, morálisan környezete fölé nô, és ugyanakkor köznapi értelemben valószerűtlenné válik, mítosszá lesz.

A börtönben minden földi és túlvilági reményrôl lemondva végiggondolja és most már tudatával is elfogadja életét, hiszen azt a sorsot élte végig, amelyik kiválasztotta magának, amely az övé volt. Megtagadja a frázisokból, sablonokból, képmutatásból felépített látszatvilágot. Kitart amellett, hogy mivel a jövô mélyén nem kínálkozik értelmes felelet, alapjában véve mindegy, mit választ az ember, s hogy egyáltalán választ-e. Nihilizmusa lázadás a rendszer ôrzôi ellen, akik oly magabiztosan mozognak a kérdésessé vált világban. Megérti, helyzete oly abszurd, hogy egyetlen reménye lehet csak: "jól működik" a gép, amely megöli. "Ha már egyszer meghalunk... nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk." Sziszüphoszhoz hasonlóan úgy látja, hogy az abszurd létezést csupán a szabadság által vethetjük meg, és ez a gondolat ôt is boldoggá teszi. Érzi, hogy

halálra van ítélve abban a világban, amelyben ez az

egyetlen biztos realitás, és megveti a kötelékeket, amelyek a világhoz, másokhoz kötik.

Látja a világ közönyét az emberi lények iránt, és úgy érzi, ô éppen érzéketlensége, közönyössége által hatolt be a valóság titkába, s ezzel a közönnyel igazolja saját életét is. A halál közelségében élete visszanyeri értékét, a hazug konvenciók világában magát idegennek érzô ember a természettel való azonosulásban megtalálja a boldogságot, sorsa a végtelenben oldódik fel. A halál így pozitív értékké minôsül, mert egy végsô nagy látomás, az élet értelmének, az emberi sors törvényeinek megvilágosodása kíséri: "e jelekkel s csillagokkal telehintett ég elôtt elôször tárulkoztam ki a világ gyöngéd közönyének."

A háború után Camus gondolatvilágában egyre inkább elôtérbe kerül a szolidaritás kérdése. Ezt mutatja A pestis című regénye (1947) is.

Az Oran városára rátörô járvány krónikáját a regény fôszereplôje, Rieux (riô) doktor írja meg tárgyilagosan, harmadik személyben szólva magáról is. Az emberek többsége önzô módon csak magával törôdik, egyetlen gondjuk, hogy elkerüljék a fertôzést. A dögvésszel Rieux doktor és barátja, Tanou (tarru) veszi fel a harcot. Bár mindketten tudják, hogy valójában tehetetlenek, nem képesek útját állni a betegség terjedésének, mégis egyéni boldogságukkal nem törôdve végzik gyógyító munkájukat, melynek Tanou áldozatul is esik. Végül a városban elmúlik a járvány, de bármikor újra felütheti fejét. Az emberek azonban nem gondolnak erre, újra visszatérnek élvezeteikhez, tovább élik kisszerű, elgépiesedett életüket, mintha mi sem történt volna.

A regény pestise nem pusztán járványos betegség, hanem ennél sokkal többet jelent: a háborút, a fasizmust, a német megszállást és minden olyan csapást, katasztrófát, amely az emberiséget sújtja. Egy magasabb síkon az egész abszurdumokkal körülhatárolt emberi léthelyzetet is jelképezi, meg az ember tudatában lappangva pusztító erôket.

A pestis írója úgy látja, hogy az egyén nem tudja befolyásolni a katasztrófák sorozatából álló történelem menetét. Az egyetlen helyes magatartás a megértés és szolidaritás, a cselekvés a viszonylagos jóért, hogy ha már az embereket megmenteni nem lehet is, legalább valamit enyhítsünk sorsukon.

Az embernek pusztán önmaga erkôlcsi integritásának védelmében is ezt kell tennie, a cselekvés hasznosságától és eredményességétôl fűggetlenül.

A fellázadt ember c. írásában (1951) elméletileg összegzi mindazt, amit a Sziszüphosz mítosza óta az egyedül emberhez méltó magatartásról, a lázadásról végiggondolt. Elutasítja Marxot, a forradalmat, a szocializmust. A "lázadó" ember feladata, hogy "megtanuljon élni és meghalni, és megtanulja elutasitani, hogy isten legyen, ahhoz, hogy ember legyen ". Ez az írása nagy vitákat váltott ki, több barátjával - így Sartre-ral is -megszakadt a kapcsolata.

Utolsó regénye A bukás (1956).

Camus életművét A Száműzetés és az Ország c. novelláskötet (1957) zárja. Az író két fô témáját szólaltatja meg újra: a száműzöttség, az idegenség fájdalmát és a hazatalálás, az otthonra lelés vágyát.

Capek (Cseh széppróza)

Karel Capek (csapek; 1890-1938) történelmi miniatűrjeit, "apokrif"-jeit a húszas években kezdi írni. A gyűjtemény magyarul Történelmi görbe tükör címmel jelent meg. A történetek arra figyelmeztetnek, hogy a múlt eseményei talán nem egészen úgy játszódnak le, ahogy tudni véljük, úgy is történhettek, ahogy ezt a görbe tükör mutatja. Az író a múltat a perspektíva eltolásával jeleníti meg, a jelen nézôpontjából láttatja, a tôrténelem szereplôit mai városi nyelven beszélteti.

Capek a fasizmus elleni küzdelmek idején újabb történetekkel egészítette ki gyűjteményét.

Az Archimedesz nalála (1938) a nagy birodalmat építô, hódító erôszak és az értelemben bízó ember szembenállását példázza.

TOMMASO DA CELANO (?1190-?1250)

Ének az utolsó ítéletrôl

(Dies irae...)

1. Ama nap, a harag napja,

e világot lángba dobja:

Dávid és Szibilla mondja.

{Tommaso da Celano (tommázó da cselánó)

Dies irae... kiejtése: diesz íré; a latin himnusz kezdete, jelentése: "a harag napja".

Dávid: ószövetségi zsidó király; Szibilla: Apollón isten jós-papnôje. Nevükhöz különbözô jövendölések fűzôdtek, amelyek az utolsó ítéletrôl szóltak.}

2. Mily irtózat fog az lenni,

ha a Bíró el fog jönni

mindent híven számbavenni.

3. Harsonának szörnyü hangja

hull a millió sirhantra

kit-kit a Trón elé hajtva.

4. Hökken Halál és Természet

ahol a Teremtés ébred

felelni a Vádló-széknek.

5. Az írott könyv elhozatik

melyben minden foglaltatik

kibôl végzés formáltatik.

6. S ha a Bíró leül ottan,

ami csak lappang, kipattan,

misem marad megtorlatlan.

7. Én szegény ott mit beszéljek,

milyen pártfogókat kérjek,

hol még a szentek is félnek?

8. Nagy Király kit retteg minden,

de a jót megváltod ingyen,

kegyek kútja, válts meg engem!

9. Rólam, Jézus, emlékezzél,

akiért a földre jöttél,

veszni aznap ne engedjél.

10. Engem fáradtál keresve,

értem szálltál a Keresztre:

annyi munkád kárba esne!

11. Igaz bosszú Mérlelôje,

bocsánatod add elôre,

míg a Számadás nem jône!

12. Fölnyögök bús vádlott módján,

bűntudattól pirul orcám,

úgy könyörgök, Uram, nézz rám!

13. Ki Magdolnát föloldottad,

és a latrot meghallgattad:

nekem is e reményt-adtad.

14. Nem méltó az én kérésem;

de Te jó vagy, tedd kegyessen,

hogy örök tűz ne égessen.

15. Bárányaid közt helyezz el,

bakok közé ne rekessz el:

jobbod felôl várjon kész hely!

{Magdolna: az Újszövetségben szereplô bűnös nô, akinek Jézus megbocsátotta bűneit.

Jézust két lator között feszítették keresztre. Az egyik a kereszten Jézushoz fordult, kérve tôle, hogy emlékezzen meg róla, amikor eljön uralma. Jézus ezért megbocsátotta bűneit.

Az utolsó ítéletkor Isten kétfelé választja az embereket, elkülöníti egymástól az üdvözülteket és a kárhozattakat, azaz a bárányokat és a kosokat. A jókat jobb, a rosszakat bal oldalára állítja.}

16. Vesd a gonoszt kárhozatra,

a vad lángnak általadva;

engem végy a hív csapatba!

17. Esdve és ölelve térded,

hamuvá tört szívvel kérlek:

ôrizz, hogy jó véget érjek!

(Babits Mihály fordítása)

CLEMENS AURELIUS PRUDENTIUS (?348-410)

Himnusz a kakasszóra

1. A hajnal szárnyas hírnöke

az új nap jöttét zengi már

és a lelkünket fölverô

Krisztus megint életre hív.

2. "Vigyétek - szól - az ágyakat:

mindent mi álmos, rest, beteg!

Tisztán, virrasztva, józanul

várjatok: már közel vagyok."

3. Jézust kiáltsa hát imánk

virrasztva, esdve, zokogón:

a tiszta szívet a feszült

ima szunnyadni nem türi.

4. Vágd el az álmot, Krisztusunk,

törd meg az éj bilincseit;

oldd le rólunk a régi bűnt

s deríts új világot reánk!

(Babits Mihály fordítása)