József Attila 1905. április 11-én született Budapesten, a Ferencvárosban. Apja szappanfőző munkás volt, aki hamar elhagyta családját. (Úgy tudták Amerikába vándorolt jobb megélhetést keresni, de csak Romániáig jutott, ahol új családot alapított, s Magyarországon holttá nyilvánították.) Az egyedül maradt anyának mindent meg kellett tennie, hogy magát, két lányát (Etus és Jolán, aki idősebb) és fiát (Attila) ellássa. Szótlanul, komoran dolgozott. Jolán ezt írja róla: "a gond megkövesedett anyánkban, (...). Vékonyka lett, kicsi, lerágtuk a húsát, elszívtuk a vérét..."
A két kisebb gyereket, Etust és Attilát állami gondozásba adta: Öcsödre kerültek nevelőszülőkhöz. A kisfiút itt még a nevétől is megfosztották - mivel az Attila nevet nem ismerték - Attilából Pista lett. Szeretetet nem kapott, csupán verést. A mama látogatásakor egész idő alatt bömbölt, s testvére is zokogott. Talán ez volt az első dühkitörése: Attila késsel rohant nővérére, amikor az vigasztalást keresve odabújt hozzá. A mama kedvence volt, a mama mégis elküldte magától, s nem is vitte haza - ez óriási lelki megterhelést okozott számára; a csalódás egy életre szólt. Ez meghatározta egész jellemét: barátságban, szerelemben ragaszkodó, szorongóvá vált.
Tizennégy esztendős volt, amikor meghalt édesanyja, és sógora, Makai Ödön vette pártfogásába. Az ő segítségével lehetett József Attilából diák, és ismerhette meg az értelmiségi életformát. Igaz, Makai szeme előtt valamilyen "tisztességes" szakma lebegett célként.
József Attila a makói gimnáziumi évek alatt tanár-barátokra talált, Juhász Gyula volt az, aki segítette indulását. 17 évesen jelent meg első kötete, és verseit már ekkor publikálta a Nyugatban is. A gimnáziumban nyelveket is tanult. Külföldi útjai során elkerül Bécsbe és Párizsba is, ahol megismerkedik az új művészi törekvésekkel, kapcsolatot keres a szerveződő munkásmozgalommal. A társadalom különböző rétegeinek életét nemcsak átlátja, hanem maga is megéli. Mondhatnánk mindenütt "otthon van", ha otthontalanság-érzése nem volna olyan kiáltó.
A kultúra legkülönbözőbb vidékeire is eljut, és mindenhonnan merít - a népművészetből (nem csak a magyarból!) és a szürrealizmusból, a Bibliából és az expresszionizmusból. Nem a divatnak hódol, de kiszűri belőle, ami neki való. Kassák, Kosztolányi, Ady és Füst Milán hatása is könnyen felfedezhető műveiben, de egységgé ötvöződnek, az egyéni világa részévé válnak. Az utca és föld fiának vallja magát, s tudatosan is törekszik a teljességre, a kozmikus és a társadalmi rétegek egyéni összeolvasztására. Az életből sem emel át mindent - nem naplót ír, hanem művet épít.
Tiszta szívvel (1925)
A verset először a Szeged c. lep közölte 1925. március 25-én. József Attila valóban húszéves ekkor. A vers hangulata ellentétes érzelmeket váltott ki: Babits beválasztotta antológiájába, de Horger Antal, a szegedi egyetem professzora megfenyegette a költőt, hogy ilyen felfogással - amíg ő megvan - soha nem lesz középiskolai tanár.
A vers első hat sora csupa tagadás, a legelemibb létszükségletek hiányának felsorolása. A tagadószók és birtokos személyragok "m"-jei között óriási szakadék húzódik meg. Egyetlen cselekvést jelentő ige található itt - igaz tagadva és súlyos nyelvtani hibával:
nem eszek. A következő hat sorban a költő az egyetlen megoldáshoz, az ördöggel való szövetséghez jut el. "Egyetlen vagyona maradt, a fiatalsága (...), s csak ezt dobhatta oda a mérleg serpenyőjébe a győztes felnőttekkel szemben." /Szabolcsi Miklós: Érik a fény/ A lezáró szakasz egész kis ballada: a lehetséges gyilkos halálát villantja fel - a betyársorsot és Villon szellemét idézi. A képzetek rendszerében nem csak itt találkozik a vademberösztön és a művelt értelmiségi gondolkodás vagy a magyar és az egyetemes kultúra.
Mephisztóval szövetséget kötő Faust éppúgy eszünkbe juthat, mint Ady, aki senkinek "sem rokona, sem ismerőse" - a verset olvasva.
Az emberből áradó szeretet hatja át a végsőkig elkeseredett Tiszta szívvelt: a vers három jelzője is: tiszta, áldott, gyönyörűszép! A költemény soronként kétütemű hetesekből építkezik, s az éles metszetek szinte önmagukban is fenyegetőek és könyörgőek, de keményen megtartják a verset. A formában is feszültséget, ellentmondást fedezhetünk fel. A költőből összesűrűsödve, csomóban szakad ki a fájdalom.
A hatalmas indulatokat József Attila kivételes értelmi felkészültsége tartja egyensúlyban. Előtte nem volt költő, aki ennyi szeretettel hajolt volna a természet legparányibb élőlényeihez (pl.: a Hangya c. verse) - vagy azonosult ilyen melegséggel volna a világmindenséggel. Apa-hiánya, szeretet éhsége szólal meg a korai istenes verseiben is.
Az Istenem c. versben dolgos, idősebb férfialaknak látjuk Istent, s a fiatal költő kisinasként sürgölődik körülötte. A vers végig feltételes módot használ. E verséhez hasonló a Komoly lett már c. költeménye, mely szintén kedvesen groteszk. Elképzelhető, hogy a költő a kelet-európai zsidó kultúrából (haszidizmus) is merített: szeretettel beszél az ember-Isten viszonyról, s hétköznapi módon beszélget vele. A kultúrális élmény elválaszthatatlan nála a belső igénytől. Égető szükségben képzelt magának Istent, s vitatkozott vele, gyámolítást kért vagy elutasította - élete végéig.
Első kötete 1922-ben jelenik meg: A Szépség koldusa címmel, s 1924 - 25-ben
lát napvilágot a második, melynek címe: Nem én kiáltok.
Nem én kiáltok (1924)
A vers az expresszionizmus eszközeit használja. A felszólító mondatok, az egyes szám második személyhez szóló szavak indulatukkal módosítanak. A logika síkján érthető meg, hogy az elszabaduló sátán ellenében keresi az emberit, a romlatlant.
A költő már korai verseiben is felsorakoztatja az erkölcsös magatartás motívumait - mint ebben a versében, a fűszáltól a kenyérig.
A romboló és csak az újat hirdető avantgárd irányzatok mellett van egy harmadik, mely a bensőségességet helyezte előtérbe, és József Attila (akárcsak Radnóti) nem az elszakadást, hanem a természetesség újra felfedezésének lehetőségeit látta az avantgárdban.
A vers két sora szállóigeszerűen mondja el az egyén és a közösség összetartozásának gondolatát:
"Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat"
A kép felidéz mitologikus történeteket is: a bibliai Veronika-kendő, mely megőrizte Krisztus arcát. De ennél fontosabb, hogy az arc megmosása az élet egyik ősi, kultikus és mégis egyszerű mozzanatai közé tartozik.
Az egyén és a közösség kapcsolatának törvényéhez újabb törvény társul:
"Légy egy fűszálon pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél."
A fűszál pici éle a parányi dolgok végtelen sorába tartozik, melyekhez mindig nagy szeretettel fordult a költő. S ezek a sorok is mutatják, hogy a nagyon kicsi gyakran a hatalmassal, a világmindenséggel találkozik. A fűszál éle és a világ tengelye ér össze a versben, és meghatározza az egyén helyét, szerepét, lehetőségét a világban, a társadalomban.
1924-ben József Attila ismerkedett az avantgárd irányzataival. Az ekkor született Nem én kiáltok mellett a Szép nyári este van vagy az Érzitek-e? is az avantgárd jegyében készült, de csak 1925-ben írt egy egész "korszakra" való expresszionista és konstruktivista verset. Az avantgárd lehetőségeit csak ízlelgeti, s más hangsúlyokkal, kifejezésekkel is próbálkozik. A szegényember-versek (Aki szegény, az a legszegényebb; Szegényember szeretője; Szegényember balladája) a népdal egyszerűségét idéző Erdélyi János hatását mutatják.
Klárisok (1928)
1927-ben, amikor József Attila hazaérkezett Párizsból barátai bemutatták Vágó Mártának. Ebből az ismeretségből nagy és kölcsönös szerelem lett.
Vágó József - Márta apja - szocialista érzelmű közgazdász volt, a polgári forradalom híve, és a felvilágosult József Attilát is kedvelte, de pontosan érzéklete, hogy gyenge idegzetű, s ezért féltette a lánnyát. Házasságukat azonban nem tiltotta meg, igaz nem is segítette, de úgy gondolta, hogy jobb, ha előbb a fiatalok valamilyen létalapot teremtenek maguknak. Így Mártát egyéves szociális-munkás tanfolyamra küldte Londonba József Attilának pedig állást szerzett. 1928 őszétől levelezésükben tudhatunk a szerelemről és a szakításról. Ezek a levelek megtalálhatóak Vágó Márta József Attila c. emlékezés-kötetében is.
József Attila kemény elhatározással dolgozik, de érzi, hogy ez az életforma nem neki való. Mártát akarja (már akkor is úgy, mint anyját a gyermek), a biztos szerelmet. Márta azonban meghosszabbítja a tanulmányait és csak a jövőt ígéri a költőnek. 1928 végére már mindketten mást értenek a szavakon, melyeket leveleikben leírnak. Így a szakítás szinte lekerülhetetlen. Ez akkor következik be, amikor Márta értesül arról, hogy József Attila egy másik, Judit nevű nővel, találkozott egy pesti kávéházban. 1929 elején szakadt meg véglegesen a levelezésük. Sőt, a költő több mint négy évig még szerelmes verseket sem ír.
A Klárisok a Márta-versek közül való. A négyszakaszos versre szinte táncolni lehet. Zenéje és képei is kört idéznek. Az első szakasz három képe egy teljes kört alkot, de kört képeznek az egyes képek önmagukban is. Kör alakú rajz a nyakat díszítő klárisok sora, a békafejek és a báránygané. Az utóbbi azonban már nemcsak egyszerű megismétlése a kör alakú képeknek, hanem körbe zárja azt az ellentétes is, amely a klárisok és a békafejek között már kialakult. A klárisok a szerelem eszményiségét, a békafejek és a báránygané az anyaghoz való kötöttségét jelentik.
Ugyanez a nagy kör ismétlődik megy - szintén három körből - a második szakaszban is. A holdudvar sejtelmességét tovább fokozza a rózsa átszellemült képe. A következő kép megőrzi a légiességet, de a harmadik ("kenderkötél nyakamon") brutálisan szertefoszlatja azt, s bezárja a második szakasz nagy körét is. A szerelem álombéli gyönyörűség és kenderköteles gyötrelem is lehet. - akár egyszerre.
A harmadik és negyedik szakasz tükörképe az első kettőnek - ahogyan a folyóvízben is tükröződik a jegenye lombja. A szoknya, a harang, a lombos fa itt is különálló köröket alkot.
Bánat (1930)
1929-ben József Attilának már kapcsolata volt a magyar munkásmozgalommal. Egyre több előadást tartott és agitált. Cselekvő ember lett, ami azt jelentette számára, hogy végre felnőtt.
Erről a korszakváltásról szól a Bánat c. verse is. A helyszín az erdő - ezúttal az átváltozás erdeje. A szarvasból farkas, az ifjúból férfi, a szemlélőből cselekvő lesz.
Az erdő, mint az élet jelképe éppúgy feltűnik a népmesékben, mint a modern költészetben.
A vers négy szakaszében fokozatosan alakul át farkassá a szarvas: az első szakaszban még csak a szívében, a lelke mélyén jelennek meg a farkasok. A másodikban még nem történt meg az átalakulás, de már megkezdődött az agancs elhagyásával - a következő szakasz első sorának jövő ideje is ezt a köztes állapotot mutatja. A "varázs-üttön" jelzi a fordulatot: az ordasnak társai vannak, a beilleszkedést próbálja. S az utolsó versszak - ugyanúgy, mint az első - többértelmű: az ünőszóra figyelő farkas vajon a múltja, egykori társai után kívánkozik, vagy már prédáját figyeli?
József Attila írt még egy Bánat c. (1931) verset: ez már sokkal politikusabb; az erdő is szikárabb, keményebb erdővé nőtt.
József Attila bekapcsolódott az illegális kommunista mozgalomba, de érzékelni kellett a mozgalom dogmatikus rendszerét is. 1931-ben az ügyészség lefoglalja a Döntsd a tőkét, ne siránkozz! c. kötetét, mert kommunista uszításnak minősítette, ugyanekkor a moszkvai Sarló és Kalapács azt írja róla: a "fasizmus táborában keresi a kivezető utat". A bántás miatt a költő joggal hiszi, hogy "kimarták". E támadást követte, amikor meghiúsították (a párt) lapkiadási elképzeléseit is. A költőben talán ekkor merült fel először az öngyilkosság gondolata, amikor megcsúfolódott előtte a közösséghez tartozás érzése. Az 1936-tól megjelenő Szép Szó c. folyóirat ezen már nem tudott fordítani.
Arra vágyott, hogy szorongásait feloldhassa a közvetlen társadalmi tevékenységben, de semmi nem állt tőle távolabb, mint a propaganda-verselés. 1932 után nem volt módja közvetlen politikai cselekvésre, mégis ekkor születtek legkiemelkedőbb forradalmi versei: Holt vidék (1932), Külvárosi éj (1932), A város peremén (1933).
Holt vidék (1932)
A vers a zenéjével hökkent meg és bűvöl el. A szabályos hangsúlyos verselésű, négysoros, páros rímű szakaszokhoz még egy rövidke sor csatlakozik rímtelenül. A szakaszokat keményen lezárja ez a három szótagos sor. Valójában három nyolcasból és egy tizenegyesből építkezik egy-egy szakasz, s a tizenegyest tagolja a költő az előző sorral rímelő nyolcasra és hármasra: a vers strófaszerkesztési bravúr.
A hagyományos verszene József Attilánál összeolvad a népdal, a szabad vers, a görög mértékű és magyaros tagolás. Az avantgárd klasszicizálása József Attila egyik legkitűnőbb tette. Hagyomány és újítás találkozik verseiben és egy magasabb minőséget alkot. A költő legfőbb tartalmi-formai jellemzője az összetettség, a komplexitás. Műveiben nemcsak a töredezett világot, hanem az egység programját is képes fölvázolni.
A vers első négy szakasza tájkép - mindenütt az ember nyoma látható, anélkül, hogy az ember megjelenne. A levegőt megüli a homály, a sűrű puhaságon csak át-átvillannak a csontos, csattogó, éles-szúrós dolgok. A sok "k" hang végigkopog a szakaszon, de csak a negyedik versszak harmadik-negyedik sorának mesterrímében figyelünk fel rá: "karók - valók".
Az ötödik szakaszban felbukkan a tanya, de érezzük: már eddig is a tanya körüli világot láttuk. A tél, a fagy emberszerű: körmével rombolja a tanyát, de embertelenül "eljátszik" ezzel.
A holt vidék lakóinak nincstelenségéről csak ezután esik szó: üres ól, hiú remények, kicsi szobák s kicsik az emberek is - az egész világ lefokozott körülöttük, de ahogy gondolkodva ülnek, abban már benne van a fenyegetés is. Állókép ez is, mint a vers tájat, tanyát megjelenítő, egyre táguló szakaszai, melyek a természettől az emberi-politikai helyzet, állapot bemutatásáig ívelnek.
Külvárosi éj (1932)
A vers az összes érzékszervünkre hat: úgy figyelhetjük, mintha filmet látnánk. S ez már igazán nem jellemző minden versre - ilyen verseket a XX. század előtt nem is találhatunk.
"Meglátjátok az a kis zörgő masina (...) forradalmat okoz majd életünkben (...). Közvetlenül támadja meg az irodalom régi módszereit." /Tolsztoj nyilatkozata 1908-ban/ S a film megjelenése után valóban másféle írások születtek.
A Külvárosi éj szerkezete látszólag rapszodikus, mozaikszerű. Valójában szigorú rend szerint épül - ez azonban másféle rend, mint amit eddig megszokhattunk. A harmónia magába foglalja diszharmóniát, rend teremtődhet lezártság nélkül is.
József Attila versei tágították, bővítették a hagyományos kifejezést, de megőrizték a régi, évszázados rend alapelemeit. A Külvárosi éjben a rímekben, a képkapcsolásokban, az értelmezések vagy a befejező fohász összeszerkesztésében fedezhetjük fel ezeket ez elemeket.
1930-ban fogalmazta meg a költő azt a versépítkezési módszert, amelyet itt alkalmaz először.
A spirális versszerkezet tökéletesen megfelelő formája, kifejezése a dialektikus gondolkodásnak, az eszmélés folyamatának. A vers lassú, tűnőd sorokkal indul - pontos helymegjelöléssel.
A "konyhánk" birtokos személyjele a személyességet is megteremti. A költő szemlélője, részt vevő tanúja a látványnak. A második versszak nyitány: "Csönd" - s ez valóban csöndet teremt. Leírás ez, de mégis felszólításként hat: csöndben legyünk, hogy meghalljuk a tárgyak létezésének hangjait. S ha képesek vagyunk magunkban is teljes csöndet teremteni és figyelni a világ nagy csöndjére, akkor hallhatjuk, láthatjuk, amint sóhajt az éj. Itt az éj megszemélyesül, önálló lénnyé válik. A vers éje (most már nagybetűvel: Éje) megjelenik - övé ez az egész birodalom. Hatalmas munkásemberként jelenik meg olajos rongyokban, de képes világot gyújtani a holddal.
A következő három versszak: terepszemle. A romos gyárak, mint a múlt kövületei: még mindig termelnek, a jelen társadalom alapjait biztosítják, de a "tömörebb sötét" és a "csönd" itt már fenyegetően hangzik. De nem csak a társadalom alapjait termelik ezek a gyárak, hanem saját pusztulásukat is.
A szövőgyárak ablakain beszűrődő holdfényből gyönyörű látomás keveredik. A vers legdallamosabb sorai ezek.
A következő versszak ismét a pusztulást, a halált asszociálja. A gyárak úgy sorakoznak egymás mellett, mint a családi kripták. A temetőszerű üzemek a "föltámadás titkát" őrzik - de a föltámadás lehetősége itt "komor". A látomáshoz társul egy babonás kép a macskával s szinte ellenpontként a hűvös gépi világot felvillantó dinamók fénye.
A vonatfütty hangja szerkezeti egységet tagol.
A szemlélődő rész a külvárosi embereknek, a külváros jellegzetes élettényeinek a leírása követi. A forradalom éltetése fájdalmasan szép és ironikus is egyszerre. A legkonkrétabban a politikus részhez a legelvontabb és a legtágabb éjszakai képsor csatlakozik. A városszéli vizek hatalmassá nőnek - maga az éjszaka az egész világot ellepő víz.
A szakasz öt sorában háromszor olvasható a "víz" szó, a vers főszereplőjévé válik, elborít mindent. Minden ebben az "álomban" van, de az álom visszakényszerül a reális életbe. A vizek nedvességgé változnak, nedves falakká, amelyeken penész tenyészik. A pusztulás itt fogható. A mozdulni akaró, de tehetetlen papírdarab az egész külváros tehetetlenségét idézi. A három ponttal elhallgató szakasz lezárja az éj birodalmának feltérképezését. A hullni készülő faldarabtól eljutottunk a mozdulni képtelen papirosig. - tekintetünk teljes kört írt le.
Az ódai fohász újból hangzataival hat erőteljesen. A képzettársítások szinte a végtelenségig folytathatók, s mindig a vers kiváltotta érzeteken belül maradunk. A költemény ebben a szakaszában éri el érzelmileg legmagasabb hőfokát - az utolsó szakasz, a győzelem álma után meghittebb, csendesebb. A nehéz éjben az összetartozás, a testvériség érzése a legnagyobb erő. Az imaszerű befejezésben a test és a lélek elemi szükségleteit kéri a költő.
A város peremén (1933)
Párizsból hazatérve írt néhány agresszív hangú verset József Attila, például a Szabados dalt, amelyben arra bíztat, hogy Marx műveit burzsujbőrbe kell bekötni és a gyengébbeken elég ha csak százhúsz burzsujt akasztanak. Igaz a dal vérengzését is megszelídíti a játékos forma.
Még sokszor megfogalmazza a jóság, a méltányosság és az emberség igényét, ami a jövő társadalmának alapja lehet. Meggyőződése A város peremén c. versében is jól érezhető.
A vers szerkezete hasonló a Külvárosi éjéhez: a helymeghatározás, az első szakaszban kifejezett személyesség, a tárgyilagos befejezés - a spirális haladás rokon. Az első és az utolsó szakasz összecseng - keretbe zárja, értelmezi a verset. Az utolsó szakasz már nem a város peremének a világáról szól. A költő ars poeticát fogalmaz meg, amelyben a marxi világnézet, a pszichoanalízis és a konstruktivizmus ideája épül egésszé.
A vers hangulati-érzelmi felépítésében egy retorikai rendszer, egy szónoklat körvonalait is felismerhetjük, amely a második szakaszban kezdődik és az utolsó két szakasz előtt ér véget. Ezt segíti a strófaszerkezet, a rímelés és a verselés is. Az agitatív védő és vádoló beszéd jól érzékelhető a "mi" és a "ti" névmás használatában.
Az első szakaszban lerakódik a városra a korom, így nehezedik a lelkekre is a kor. Itt egyetlen hatalmas lelket látunk, amelyre alaktalan sötétség telepszik. A bátorító részben a látomás megőrzi nagy arányát, de minden megfordul: a lélek - itt kormos nagy szív - felszáll az egész Föld fölé. A vers kezdetekor a költő a Föld felszínéről figyel, s ahogyan végigmondja érveit maga is felülről látva és átfogva beszél. A vers szakaszait ez a rálátás hajtja előre - egészen a verset záró, jövőt vágyó látomásig.
Elégia (1933)
"Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben, és ilyen értelemben élek motívumaival. (...) Ezért (...) baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet - ők tartalomnak látják - (...), amit én a rokontalanságban (...) formaként vetek papírra" /József Attila Halász Gábornak írt leveléből/
Az 1933-as verseiben nemcsak a külső valóságot, hanem saját lelkivilágot is megjeleníti. Ez a kettősség leginkább az elégiában érzékelhető.
A cím: műfaji megjelölés. A költő - saját bevallása szerint - azt akarja kifejezni, hogy másféle elégia, mint amilyet eddig írtak. A költemény a kolozsvári Korunk c. lapban jelent meg.
Elégia akkor születik, ha az eszmények és a valóság közti ellentét nem oldható fel, ha a költő a harmónia vágyától áthatva, de a tényeket tudomásul véve ábrázolja a valóságot - Schiller szerint.József Attila egész életművére is érvényes a megőrzött harmóniavágy és a józan felismerés együttes jelenléte.
A vers csupa hullámzó feszültség, amelyet összefog, de meg is terhel a józan szomorúság. A lélek leng, de alacsony leng; a lélek kemény - a képzelet lágy. A csend fenyegetően és esengve oldja a bánatot. Itt készül az emberi világ, s jövő is - de minden romos itt. A szilárd jövőt üresen várják az emberek. A vers ellentéteket és Széttartó képeket jelenít meg. Az ambivalencia, az érzelmi kettősség mindvégig jelen van, szinte szerkezeti elemmé, rendező elvvé nő. Az indító szakasz után a költő önmagához szól, önmagával viaskodik. Önmagát vizsgálja, s arra próbál válaszolni, hogy mennyire tartozik "a többi nyomorult közé". A tájat és az embereket kívülről és elfogulatlan keménységgel láttatja, de belső azonosulás, az összetartozás vágya megtöri a leírásokat. Az összeolvadásnak és a reménytelen távolságtartásnak az egyensúlya figyelhető meg az egész versben.
Az ambivalencia zeneileg is kifejeződik: két különböző dallam és ritmus van a költeményben. A lassú, megfigyelő, leltározó mondatokat egyszavas, rövid, felszólító mondatok szaggatják. Jó példa erre a vers elején lévő "versmondat":
"Itt, hol máskor oly híg ég alatt
Szikárló tűzfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetően és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tűnődők szívén
s elkeveri
milliókéval."
A sok áthajlást használó zenét szétlökik a kemény parancsok, a rögeszmésen visszatérő "itt" határozószó.
Ugyanez a kettősség figyelhető meg a különböző hangulatú szavak összekapcsolásában. Az áhítatos és az ironikus, a modern és a hagyományos szavak egyidejűségén túl a kettősség megfigyelhető a részletekben is.
Az önismerethez az embernek az egész múltját ismernie kell, fel kell derítenie. A "tekints alá" felszólításban a modern pszichológia tétele fogalmazódik mag: a tudatalatti megértése fontos a személyiség megértéséhez. De érződik benne a mitikus pokolraszállás követelménye is. Ez a pokolraszállás képileg és zeneileg is megismétlődik - itt már nem az ember, hanem az idő, a táj tart lefelé:
"Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba."
A táj és a megismerő ember összetartozásának, hasonlóságának gondolata és érzete vezérli a verset. A fájdalmas, de emberhez méltó tudat és sokrétegű érzelmek fogalmi ábrázolása után a legősibb indulatot felvillantó kép következik:
"Anyjához tér így az a gyermek,
Kit idegenben löknek, vernek."
Az utolsó mondat: "Ez a hazám." A vers végső kijelentésében sok a bánat, a keserűség; pátosz és öngúny keverik a befejezésben is.
Óda (1933)
A fiatal nő, akivel a költő 1929-ben a kávéházban találkozott Szántó Judit volt, aki hat évig József Attila szerelmese, élettársa és elvtársa is egyben. Lakja fel-felbukkan a versekben, de soha nem teljesen, csak töredékekben jelenik meg. 1929-től 1933-ig nem írt szerelmes verset a költő, s az Ódát sem Judit ihlette. Ezután is hosszú időnek kell eltelnie, míg Gyömrői Edithez szóló versei megjelennek a Nagyon fáj c. kötetében (1936).
Az Óda olyan nagy erővel szólal meg, mintha az indulatok és az érzések csak alkalomra vártak volna a költőben, hogy kipattanjanak és verssé álljanak össze.
Az Óda a szerelem látomásos körképe: a szerelem teljességét, átfogó egyetemességét, anyaghoz kötöttségét a fogalmi, képi elemek mellett a vers zenéje is elmondja. A szavak hangteste, mint kísérőzene egy ölelkezést kottáz. A hangokkal egyenrangú szerepe van a csendnek, amely soha nem lesz űr.
A testi szerelem képzetét gondolati kapaszkodók is segítik. A zenei felépítés támogatja a gondolati tartalmat és egy-egy szójelentés is segíti a zenét, mint forma. A sorvégeken átnyúló mondatok, a test külső részeinek megjelenítése a várakozás pillanatait idézi. "Az úton senki, senki" - kijelentésben ott van valami izgalomnak, valami simogatásnak is a képe, melyet az "s" hangok keltenek.
A második rész vallomással kezdődő és záródó sora az összeölelkezést idézi. A következő rész azonban éles határt jelöl ritmusával. A lüktetés jellemző a negyedik részre is, de elterebélyesedőbb, elomlóbb lesz; az első versszak három pontja után a beteljesülés felé halad. Az ötödik részben tetőzik minden várakozás és izgalom; élet és halál, újrateremtés és pusztulás formálja a fojtott, "elnémulás" előtti pillanatot.
Az ötödik rész utolsó, zárójeles szakasza eszmélkedés fényes látomása; utána a Mellékdal csöndes öröme következik.
A hat részből álló költemény is spirális formát mutat.
Állóképpel indul, mely helyzet- és helymegjelölés is egyben. A versben megfogalmazódó csend is jellegzetesen József Attila-i motívum. A szelíd magányából mozdul ki a költő és a hegyekre emeli tekintetét. S az ezután következő sorokban hatnak együtt a kép, a mozdulat és a szavak:
"a fej lehajlik és lecsüng"
és egy sorral lejjebb, hogy még láthatóbb legyen a lecsüngés:
"a kéz."
A természeti képekből kiváló nőalak lassan közelít, megtöri a némaságot. De itt a féltés is felhangzik: a kapcsolat lehet, hogy csak időleges. E félelmet a távolságok is érzékeltetik. Az ellentétek bár csapongóak, de az utolsó sor vallomása, az "édes mostoha" elvontsága fogja össze őket. A második részben a "szeretlek téged" - " s a mindenséget" rímpárt a "futsz tova" - "mostoha" rímpárja háromszor töri meg, érzékeltetve a távolságot, melyet a harmadik rész pergő rímei szinte be akarnak temetni ("gyermek" - "vermek" - "termek").
Az elmúlás és a magány itt is kísért. Az ember menekül előle, de a halandóság tudata nem teheti semmissé az élet szeretetét. Ezért zárul így az első szakasz: "Szeretlek, mint élni szeretek"
A szerelemben szabadság és kiszolgáltatottság összeolvad, egy pillanatra a tér- és időkezelés is megváltozik: "A pillanatok zörögve elvonulnak, / de te némán ülsz fülemben..."
A harmadik rész kívülről észlelhető jelenségek felsorolásával zárul, de feltűnik a test belső szerkezetének megjelenítése.
A negyedik részben azonban nem azonnal kezd ezzel. A férfi a nő testét kalandozza be, s közben önmagát is megismeri, az örök anyag mozgástörvényére döbben rá. Amíg az öntudatlan anyag szerveződése köti le, addig az elmúlás fel sem merül. Ez csak az öntudatos ember mondja ki (5. rész). E rész elején a költő kívülről szemlélve beszél - a gondolatjel után már maga is részt vesz a kiáltásban. Az ez utáni zárójeles rész nem kitérő, hanem a szakasz képei itt már a szakasz képi időn és téren is túljutottak.
A Mellékdal nem csak egyszerű függelék. A vers párhuzamos ellenpontja, amely realitásával tart egyensúlyt. És befejezés is, s annak kifejezése, hogy a mindennapokban talán folytatódik a szerelem, bár a három "talán" ezt valamelyest gyengíti.
Téli éjszaka (1933)
Az 1933-as versek közül ez a legnagyobb ívű: az ember és a mindenség kapcsolatát, a lét és nemlét vidékeit jeleníti meg benne. Érzékletesség és elvontság együtt hatnak a versben.
A felszólító első sor is meghökkenést kelt: ki mondja és kinek? Mintha egy nem földi hang szólna a költőhöz, vagy a költő figyelmezteti az olvasókat, hogy nehéz útra vezet. Mindegyik változat benne van a versben.
A spirális szerkezet szerint épül ez a verse is. A tájrajzban ember nélküli vidéket látunk, mely mégis emberszerű: a hegyek bütykösek, s a táj lélegzik. Ez a "pihegés" meghatározza a verszenét is.
Ezután a költő világképe lényegéhez jutunk, mely nehezen értelmezhető része a versnek. "Hazatér a földmíves" - ezzel megjelenik az ember nélküli tájban a nagyon is valóságos paraszt képe, aki olyan fáradt, hagy nem is ő, hanem vállán a kapa cammog. S ez az ember a nemlétből ballag haza - a nemlétbe. A nemlét itt nem a halált jelenti, hanem egy elemibb és nagyobb létformát.
Amikor a földmíves hazatér, a versnek új szerkezeti egysége kezdődik, ahol csillagok - valóságos elemek - töltik meg a nemlét nem evilági vidékét. A költészet ugyanis mindig konkrét. A semmit is csak a valóságos dolgokkal (azok hiányával) lehet megjeleníteni.
A nemlétből akkor jutunk vissza a földi tájra, amikor a város pereme már látható lesz.
A versvégi "mérés" jellegzetesen József Attila-i eszköz: az eszméléshez szervesen kapcsolódik az erkölcsi birtoktudat.
Reménytelenül (1933)
1933-ban kevés befejezett verset írt. A társadalmi cselekvés korlátozódott számára. A Reménytelenül az egyéni élet és a történelem rosszra fordulását panaszolja. A gondolkodás közben magára maradó ember széljegyzete - minden 1933-as versével összefügg.
A költő két verset szerkesztett egybe: a Lassan tűnődve címűt (1933) és a Vas-színű égboltban kezdetűt (1927).
Az első rész kezdő képében az ember egy kietlen tájra jutott ember jelenik meg: az emberiség képviselője. Cselekedetei ("okos fejével biccent") jelzik, hogy a reménytelenség az emberséges ember reménytelensége. A második versszakban a költő saját helyzetét éli meg. A reménytelenség itt személyessé válik. Az "ezüstös fejszesuhanás" a halál képét villantja fel. A képet groteszk ellentmondások feszítik: a halál kíméletlen, de játszik a nyárfa levelén. Az ellentéteket az ember magatartása fogja össze: tudja pusztulásának törvényszerűségét, de nem azonosítja azt a világ pusztulásával.
A harmadik szakasz egy kozmikus kép, melyben az ember kirepül az űrbe. A táj az emberi tér-idő szerkezeten is túl van, a csillagok birodalma ez. S szívét vacogtatja a hideg, a csillagok pedig közömbösek. Itt is jellegzetes képeket alkalmaz: a hideget és a "kis testet".
A Vas-színű égboltban kezdetű részben is távolságok feszülnek. A csillagok az első részben ez egyén pusztulásával szemben a megmaradást sugározták, most mégis nosztalgiával tekint rájuk. A csillag és dinamó a természeti és a gépi világ ellenpólusként jelenik meg, s a közülük kipattanó szavak próbálják legyőzni a távolságot, mely a csillagok és a költő között van.
A vers befejezése szomorú. A meg nem értett szó semmivé foszlik, mondandóját sem tudja megvédeni.
A szakasz utolsó képe ("Kard éle csillan: a hajam"), mint az első rész fejszesuhanása, a halál gondolatát vetíti. Az elmúlás jelenik meg ebben a képben: a kard, mint lefejező eszköz s mint a haj közt megcsillanó ősz szál villan meg. A csillan ige ugyanakkor az egyén pusztulásának pillanatnyiságára is utal.
Az utolsó szakaszban a magányról is olvashatunk, a pusztulás másik arca a felbomlás is itt jelenik meg ("Bajszom mint hernyó").
A két rész párhuzama a létezés általános és egyedi folyamatát követi. Az első részben a világ egy teremtménye jut el a törvényszerű, de vacogtató elmúláshoz. A másodikban egy társadalmi lény szenvedi el az erőszakos halált - az elkeseredés itt a mélyebb.
A hangzás és a ritmus is a mélyre kerülést, a reménytelenséget követi. A második részben közel kétszer annyi a mély magánhangzó, mint az elsőben. A jambikus sorok sok spondeust tartalmaznak, és sok a helyzeténél fogva hosszú szótag is, ez a mássalhangzótorlódás lassítja a verset., és a tehetetlenség érzését erősíti. Ezt fejezik ki az igék is, melyek közt igen sok a történést kifejező. A kevés cselekvő is értelme miatt ("próbálok") vagy feltételes módja miatt ("szólanék") teszi semmissé a cselekvést.
Eszmélet (1934)
A mű 12 8 soros versszakból áll, tehát a Nagy Testamentumban Villon által kialakított octávákat használja József Attila is. Az ötös és ötödfeles jambikus sorok váltakoznak. Rímképlete: A B A B - B A B A. Verselése bimetrikus, kettős ritmusú, de a a hangsúlyos ritmus is érvényesül. A vers spirális szerkezetet mutat, és egy kozmikus napot ír le: ébredés - este (vonat). Az egyes részek sorrendje felcserélhetetlen.
A vers több kulcsszóra építkezik: véletlen, vas világ, öntudat és törvény.
Az ellentmondások és a lírai én belső feszültsége szorongást fejez ki. Az elvonatkozatott képek, a múlt képei és a jelen valósága váltakozik a költemény folyamán. A költő többször váltja a beszélő személyét és számát is: általában egyes szám 3. személyben szól, de - főleg az emlékeknél - előfordul az egyes szám 1. személy is.
A 12 részt a világra való ráeszmélés szervezi egységgé. A világ értelmével az 1., 4., 7., 8. versszakban , míg a világ megismerhetőségével a 3., 5., 9., 12. versszakban foglalkozik.
A vers első versszakában a tudat a hajnalt szemléli, de már megjelenik a külső világ igazi arculata is. A szubjektum korlátlan világ, ezzel szemben a külső: vas világ. A valóság és az álom ellentéte adja az alapszituációt. Ez az ellentét mindent a visszájára fordít a belső világban. A beszélő döntés elé kerül: a külső és a belső világ értékrendje képezi a lehetőségeket. S ő a belső világ mellett dönt. Feladatát is meghatározza: a külső világ embertelen rendjében a rend megtalálása.
A vas világ rendjében a determináció dominál. Csak a nemlétben érhetőek el a dolgok, mivel a realitásban minden szétesik.
Az 5. versszakban a társadalomrajz is megjelenik (a kisfiú és a pályaudvari őr képében). Az itt alkalmazott igék is a szorongást fejezik ki: lapultam, lestem.
A 6. szakaszban a költő a következtetését formálja meg: a külső világ oka a szenvedéseinek így egy saját világkép kialakításában látja a megoldást.
A vers első fele sz eszmélés folyamata, a második az öntudatos ember gondolatait mutatja be. A 7., 8., 9. versszakokban a múltat összegzi és rámutat: a törvények "kötelező fölfeslésére is". A lírai én a fiatalság felidézését látja egyetlen lehetőségének, de a "csillag rácsok" miatt ez is kudarcra van ítélve.
A következő sorok az egyensúly megbomlását mutatják.
Az utolsó előtti két versszakban két ellentétes magatartásformát jelenít meg:
1. - Olyan felnőtt ember, aki életét sztoikus nyugalommal éli. Három sajátsága van:
- a magányt is vállalja
- az élet végét elszámolásnak tekinti
- nem a saját személyiségének a rabja
2. - Ennek teljes ellentéte.
A mű végén a költő kialakítja azt a magatartásformát, melynek jellemzője: a világ fölé emelkedés. Ez magasabb rendű, mint a boldog vegetáció (2.).
József Attila e verse legnagyobb gondolati költeménye.
A Dunánál (1936)
Az illegális kommunista pártban úgy érezte József Attila, hogy közösséget talált. Ekkori éveiben sokkal kiegyensúlyozottabb: cselekvő embernek érzi magát. A mellőzés után igen kínzónak érezte "feleslegességét". Az 1936-ban induló meg a Szép Szó c. lap a költő számára is szerkesztői állást biztosított.
1936 könyvhetére a Szép Szó különszámot jelentetett meg. A kötet címe: Mai magyarok régi magyarokról. Ezt a kötetet vezeti be József Attila A Dunánál c. verse.
A megrendelt költemény azonban nyűg volt a költőnek. Nyomasztotta, hogy olyan verset várnak tőle, mely programalkotó és kifejezi a korszak lelkét. Ugyanakkor élvezte is, hogy verset rendelnek tőle.
A Dunánál c. vers nagyszabású kompozíció, mely nagy konstruktivitási képességet igényel.
A háromrészes vers indítása: a költő szemlélődő alakját látjuk. A helyzet aprólékos leírásában az ember és a világ távolsága érződik, de a szakasz végére a kettő már összeolvad.
A környezet a költő számára vagy idegen, amelyet kívülről jelenít meg, vagy eggyé válik vele. A távolság megszüntetésének vágya, a kozmoszban való feloldódás élménye gyakran jelenik meg verseiben egyszerre. A külvilággal való összeolvadás ambivalens érzése egész költészetében fellelhető. A költeményeiben a világ szinte "kínálja magát", tehát nem passzív. Az ember és a világ kapcsolatában mindig kölcsönös mozgás figyelhető meg.
A költő A Dunánál c. versében a történelem folyamával érzi egynek magát. Az első részben az érzékelés síkján a múltat hömpölyögtető Dunát is saját testeként fogadja el. ("Mintha szivemből folyt volna tova...")
A Duna 1936-ban már a kelet-közép-európai népek hazájának jelképe évtizedek óta. Egy évszázaddal korábban Eötvös József "honnom könnyé"-nek nevezte, s szimbólumértékét Ady teremtette meg olyan verseiben, mint pl.: A Duna vallomása, Magyar jakobinusok dala. Ady történelmi látomásai a kor eszméi nélkül elképzelhetetlenek: a soknemzetiségű térség összefogásáról álmodoztak, s a terv egyre inkább utópia lett a század folyamán.
József Attila szinte közvetlenül kapcsolódik Adyhoz.
Az első rész egységét a Duna-metafora biztosítja. Látjuk: a költő bent van a tájban, s a táj benne; részese a történéseknek s szemlélője is. A folyó, a térség jelképe vízszintesen hömpölyög, az eső (a múlt) függőlegesen mozog. A horizontális és vertikális síkok metszetében ott ül a szemlélődő ember.
A Duna mozgásában emberi mozdulatok is keverednek: ezeket a munkákat férfi végzi, s mellette feltűnik egy gyöngéd nő alakja is. Az anya-nő alak konkrétabb (a költőnek valóságos apa-emléke nem is lehetett). A férfi csak a vágyott teljesség részeként jelenik meg - éppígy csak sóvárgott emlékről ír a harmadik részben:
"Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz."
Ősi és modern emberpár képét rajzolja meg, s leginkább a harmónia megteremtésének programját jeleníti meg. Amikor a termékeny anya képe ismét látható, a Duna sodrában az élet folyása is érzékelhető lesz, s a teljesség a dülöngő temetővel teremtődik meg. A temető-motívumból következik a második részt átfogó gondolat: az ősökkel való együttlétezés.
páinkat az élet fenntartása felőrölte, s mégis van valami, amit ők látnak jobban, mert életükben közelebb kerültek az anyagi léthez, s azóta anyaggá bomolva az elmúlás tényét is megélték.
A vers második és harmadik szakasza szünet után indul, s a zárókép át is vezet a következő részbe: jönnek az ősök, és az ősök érzetéből a konkrét ősök, a szülők. A múlt és jelen olyan vállalása ez, mely nélkül nem létezhet egészséges jövő.
A költő személyisége az, ami összetartja az időt. Őbenne férnek meg az egymással szemben álló történelmi alakok is. A költő azt állítja, hogy az élő embernek tudomásul kell vennie a múltat, viselnie kell dicsőt és dicstelent. A bevallás azt jelenti, hogy elutasítjuk a felejtést, de a vagdalkozó számonkéréseket is(!). A bevallás folytonos emlékezés, és nem ürügy a régi háborúságok felszítására. Az emlékezés békévé oldja a harcot, és csak az emlékezés oldhatja békévé.
Levegőt! (1936)
A cím sikollyá válik. A versben a Horthy-korszakot jeleníti meg a költő. Olyan rendről álmodik, melynek az építőkövei az emberek. A szabadság motívumai, képi az utolsó versszakban jelennek meg.
Hazám (1937)
Az 1937-es könyvhétre újabb különszámmal jelent meg a Szép Szó. A Hazám ennek bevezető verse. A hét Petrarcai szonettből (rímképlete: A B A B - A B A B - C C D - E E D) álló költemény egyetlen körkép. Az első és az utolsó szonett lírai hőse a költő, az ő jelenléte keretezi a nemzeti tablót.
A vers közeli, lassú képpel indul. A szinesztéziák egzotikus hangulatot keltenek. Az ötödik sor jellemzi is ezt az állapotot: "nagy, álmos dzsungel volt a lelkem", hogy a valóság megjelenése még élesebb legyen: "háltak az utcán". Az általános kép az egész országot átfogja. A nőnemű természet és a hímnemű társadalom hatalmas kettőse félelmetes képet rajzol.
A vers második része leltár: a nemzeti nyomor megszüntetésének programja. A közösséget sújtó bajok felsorolásában a "hitetlen", "lelki restég" az utolsó helyre kerül, mintegy betetőzésként. A valóságos restség mellett megszólal a vágy is: "föl kéne szabadulni már". A vágy és a realitás birkózik itt egymással, és ebből a feszültségből szakad ki majd a hetedik szonett, a könyörgés.
A "törvényhozók" már a második részben is megjelennek, de az erőszakon alapuló államberendezkedés leírása csak ezután következik. Az "ezer év" az engedelmességre szoktató múlt szimbólumaként jelenik meg. S feltűnik a "mindenki felelősségének" gondolata is, ami majd a hatodik szonettben teljesedik ki.
A negyedik rész a kivándorlás és a munkanélküliség országos baját jeleníti meg. A zárósorban kitágul a horizont: a tekintet visszafelé és előre ugrik. Minden szimbolikus lesz: mindenki kivándorló maga előtt a jövővel, maga mögött az összetorlódott múlttal.
A harmadik szonettben az ország agrár-problémája jelenik meg a földesúr és a paraszt képében - az ötödikben a munkás, a szövőlány a kapitalizált Magyarország képét festi meg. A szövőlány leírása már-már gyengéd, de a groteszk csattanó megkeseríti a szonett hangulatát: "...kuncog a krajcár: ennyiért / dolgoztál, nem épp semmiért."
A legmélyebb a hatodik szonett: itt a remény is csalóka. A kölcsönösség a "fortélyos félelem"-ben jelenik meg: mindenki fél mindenkitől. A groteszk mondatszerkesztéssel együtt az alliterációk is borzongatják a szöveget - itt jut el a vers a csúcsára, s itt történik a tragikus fordulat is: megjelenik a nép fai, "hátán ki batyuval". Úgy jön, mint a mesehős, s a vers egy pillanatig nagy lehetőségeket sejtet, hogy a fintor még erőteljesebb legyen. A mesehős: "hol lehet altiszt, azt kutatja". Ezzel darabokra törik a népi hős mítosza, hétköznapiságba süllyed. Ez a hős a múlttal való szem,benézést és az azzal való leszámolást sem tudja elvégezni.
Az utolsó részben a költő vallomása, könyörgése a Levegőt! fohászát idézi. Az általános és az egyéni igény itt egymás mellett jelenik meg. Az embernek emberséget, a magyarnak magyarságot áhító költő itt saját művészi-erkölcsi vágyát is beleszövi a versbe. A második rész két felkiáltójeles mondat: az egyikben önmagának szóló parancs rejlik (nem szabad láncon totyogni), a másik a megszólalás lehetőségéért kiált. Az utolsó két sorban újra felbukkan a személyes sorsra vonatkozó fohász:
"Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogítóbb énekem!"
Kiáltozás (1936)
József Attila még halála évében is hibátlan, klasszikus lejtésű, fegyelmezett versekben szólt saját bajáról, az emberiség jelenéről és törékeny jövőjéről. 1935 második felétől verseiben a kórt nevén nevezi és "sorsává" avatja. (pl.: A Szabadság-ötletek jegyzéke két ülésben c. öngyógyítási kísérletében) József Attila verseiben takargatás nélkül beszél magányáról, iszonyú látomásiról. Szemérmetlennek tartja, hogy részvétért esdekel, és szégyelli, hogy valóságos élete egyre távolabb kerül az elképzelttől, a boldogságtól.
1929-ben a váratlan csapások súlya alatt szanatóriumba kerül súlyos ideggyöngeséggel ("neuraszténia gravisszal"). Gyakran kerül hangulati mélypontra, lelki egyensúlya ingatag. Hírt adnak erről versei is.
1935-től a költő tudatosan térképezi fel gyerekkorát, s múltját, élete ellentmondásos helyzeteit. - Egyre gyakrabban tűnik fele verseiben a legszeretettebb lény: a mama, aki pedig a legsúlyosabb "árulást" követte el: korán meghalt. A mama alakja ekkori költeményeiben óriásivá nő és a legváratlanabb helyzetekben bukkan elő. A régen meghalt mamával való viaskodásból József Attila drámát épít.
A Kései siratóban pedig a vádak azért végletesek, mert összekapcsolódnak az önváddal. A dráma "megoldása" csak az elbukás lehet. A megoldást a reménytelen "belehalni" szó foglalja össze. Számvető ver a Kései sirató is: az emberi összetartozás megmérése, és a számvetés itt számonkérés. Az anya az akinek vallania kell, ő az, akihez irgalomért könyörög.
A mamától elszenvedett bántásokat egyre jelentősebbnek érzi. Az 1936 - 37-es verseket az általános szeretetlenség jellemzi. Úgy véli: a magányos ember áldozat, de nem csak az; mert nem kapott, adni sem tud, mert nem szerették, szeretni, tartósan kötődni sem tud.
1936 végén írt a Kiáltozás c. verset.
A bűn foghatatlanságát, a büntetéstől való szorongás testetlenségét az egyéni sors és a közösségi történelmi fordulatok szétválaszthatatlanul összeolvadnak. A középső szakaszban látható ez legjobban a kifent rohamkés asszociációban.
Az első szakasz egyetlen képe a rácsok között ugráló majom, a tehetetlenül kifosztott állat. A bezártságot sugallja a vers strófaszerkezete: a hétsoros versszakokban minden negyedik és hetedik sor beljebb kerül, metsző sorok ezek. A rímképlet is a feszültséget fokozza: A A A B A A B - tehát a rövidebb sorok egymással rímelnek össze a többi ellenében. Az 'A' rím alapja az "on" végződés, a 'B' rím pedig a "től"-lel építkezik a távolodást, elszakadást asszociáló hangzattal. (Hasonló "rács-vers" a Levegőt! is.)
A vers első szakaszában a hit elvesztése, a létezésben való megrendülés okozhatja a bűnt. A középső részben a "halhatatlan oltalom" párosul a szerethető ember hiányával. A harmadik szakaszban az emberiség-víziója után egyetlen embertől kér segítséget. Az induló feljajdulás még többeket, a végső segélykérés már csak egy embert szólít meg.
Ars Poetica
A bűntudat mögött általában a "mulasztás" rejlik. Utolsó verseiben is az élet teljessége után kiáltozik, s megfogalmazza a "kibontakozás igényét. Ez az élmény jelenik meg a Hazám, az Ars poetica és a Születésnapomra c. verseiben is.
E költeményének két kezdősora kérdésnek tűnik, valójában nagyképű bemutatkozás; költészet- és művészetelméleti tétel: a költészet maga csak irodalom és nem valóság. A kérdésben és a következő képben végletesen elegyedik a gyöngédség és a kemény leegyszerűsítés. A művészetre mégsem igaz a megállapítás - ezt fejezi ki a folyó és a benne tükröződő csillag képe. A versben nagy feszültség vibrál: a valóság, a teljes élet követelése vágyként jelenik meg.
A vers szembeszálló soraiban a költő az "elefántcsonttoronyba" visszahúzódó társait bírálta. Nem tagadta a nyugatosok művészetét, hisz' jól tudta mennyit tanult tőlük. A szavak szótári jelentése és a nyelvi játékok együttese többrétegű gondolatokat, érzéseket fejez ki.
Az első négy szakaszban a díszítő költészet bírálata fogalmazódik meg, de ennél dallamosabb, díszesebb strófákat a magyar XX. századi lírában aligha találunk: "koholt képekkel és szeszekkel / mímeljen mámort mindegyik" - a kemény "k" és a meleg "m" hangok parodizálják a hagyományos költészetet, de mutatják is a költő belső vitáját.
Az ötödik szakasztól új egység kezdődik: a költő emberi programját sorolja, de most már szembeállítások nélkül. Az ötödik-hatodik szakasz első két-két sora a jövő felé röptet, míg a második fele a jelen erkölcsi csapdáit utasítja el. A program hatalmas távlatokat nyit. A hatodik szakasz felszólító mondata már második személyhez szólnak: külön-külön mindegyikükhöz. A teljes ember képét rajzolja fel, hiszen a materiális igény mellett ott van a szellemi is: " A mindenséggel mérd magad!"
A vers soraiban a magabiztosság és a bizonytalanság együtt vibrál. Az utolsó szakaszban négy kijelentés követi egymást: előbb kinyilatkoztat valamit a költő, de amit mond az tagadás is egyben. A második sor első fele ismét "felszálló": az ember nagynak képzeli magát, s ez a képessége előrelendítő.
József Attila az ember két óvó szülőjének a szellemet és a szerelmet nevezi.
Ős patkány terjeszt kórt (1937)
A vers legriasztóbb látomásait tükrözi. Az első kép - az ős patkány - is olyan, mint egy szörny. Az első mondat fölvillantja a fasizmus természetrajzát is. Az "ős" jelző az időtlenségre utal. A második sor elvont. A télételesség és az érzékelhetőség végletesen vonul végig a versen. Az időtlenség képei után egy jelenkori társadalomrajz következik. S a fogalom itt is állatok formájában jelenik meg (dögkeselyű [vagy valami hasonló], sakál, ős patkány, kipreparált rovarok). A világ szépségei önmaguk ellentétébe fordulnak. Az egész Föld egy torz, hülye arcként jelenik meg.
A szellemi és testi nyomor, a megzavart érzelmek, a gépiesedés jelzik a vigasztalan világhelyzetet. A negyedik szakasz "kiáltozása" csendes megállapításba vált át. A zárószakaszban a gúny, a figyelő értelem és az ellágyulás vibrál. Az intés a jövőhöz szól, a bizalom alapja csak annyi, hogy "karóba nem húznak ma már". A szabadságtól csak a kín finomulása remélhető. A látszólag patetikus, szónokias befejezés, melyben a gúny, az irónia is jelen van sajátos József Attila-i "találmány".
Flóra
Az 1936-os Gyermekké tettél, Nagyon fáj, Magány, Mint a mezőn c. versek egy reménytelen vonzódásból születtek. József Attila beleszeretett Gyömrői Editbe, pszichoanalitikusába. Anyát, védő társat látott az asszonyban. Gyerekként, erőszakosan követelte a szerelmet, s szégyellte is könyörgését. 1936 őszének elején írt versfüzért egy futó kapcsolat ihlethetett. Vágó Mártával ismét egymásra találtak, de a kapcsolatot csak az emlékek éltették már.
1937 elején a költő új szerelméről beszél. A Kozmutza Flórához írott versekben a vágyképek valóságként jelennek meg. József Attila ismét dallamos szerelmes verseket ír. E verseinek (Flóra-versek) képei azonban végtelenül törékenyek.
Az első Flóra c. versben a részek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, ez légiessé teszi a költeményt. A közeledés oly félénk, mintha nem is földi vágyról szólna.
A Rejtelmek ritmusában ott a feltételesség - minden szakaszba beékelődik a "ha" szócska. A Hexameterek és a Rejtelmek dala után kemény ritmusra vált a vers. A harmadik részben (Már két milliárd) az egész emberiség áll szemben a költővel.
A vers negyedik egysége, a Buzgóság művészileg halványabb a többinél. Harmadik szakaszában két sor fogalmilag rántja össze a lehetetlenséggel is szembeszálló érzést: "legalább keressem, amire vágyok, / bár nincs". Paradoxonok is egyre gyakrabban bukkannak fel, s mind az emberi élet lehetetlenségeit sorolják.
A vers záródarabja, a Megméressél! a bizonyosság érveit gyűjti egybe. Az ürességgel és a valótlansággal birkózik a költő. Ez a rész azért is ilyen szorongató, emrt kimondja a hiányt, a leselkedő pusztulást, de mindig tagadva és bizonygatva a Flóra-szerelem realitását.
Az első Flóra-verseiben is átlényegülnek a mindennapi dolgok. A tavaszi olvadás, a víz íze nem csak földi érzékeléseket idéz. Ahogyan a szerelem lebegővé válik, körülötte az egész emberi világ éteribb lesz.
S az irracionális látomás itt is ahhoz a tanulsághoz vezet, hogy az ember "az életet halálra ráadásul kapja".
Talán eltűnök hirtelen... (1937)
József Attila három utolsó verse, a Karóval jöttél, a Talán eltűnök hirtelen és az Íme, hát megleltem hazámat búcsúvers. Hasonló hangvétellel korábban is találkozhattunk, de a három utolsó vers leltárszerűsége, a múlt idejű igéi, s a véglegesség kimondása azt erősíti, hogy a költő tudatosan készült az öngyilkosságra. Utolsó napi búcsúleveleket írt; az orvosának Bak Róbertnek írt így szól: "Kedves Doktor Úr! Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kísérelte meg a lehetetlent."
A Karóval jöttél kezdetű versben önmegszólítást használ. De míg a korai önmegszólító versek gyakran váltottak át közvetlen lírai vallomásba, addig a Karóval jöttél vádjai mindvégig az "én"-től elszakadt "másik"-hoz szólnak. A népmesei motívumok a visszájukra fordulnak, s kétszer is leírja azt a szót: "bolond" (bolondgomba, Te bolond).
"Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?"
E kérdőmondat-párokban kétpólusú megengedő árnyalat is van: a.) Noha szerettél, volt-e valaki, aki magához tudott kötni? b.) Noha senki sem kötött magához, mégis szeretettel voltál teli. A másik párosban: a.) Noha bujdokoltál, üldöztek-e téged egyáltalán? b.) Nem is üldöztek, mégis bujdokoltál. Önmagukat kioltó módosítások újra meg újra feltűnnek a versben.
A Talán eltűnök hirtelen c. vers első mondata erdőt idéz, mely csak az utolsó versszakban tér vissza: az egykori zöld vadon helyén csak zörgő ágú erdő maradt. A panasz, az önelemzés és az önvád ugyanúgy összeolvad, mint az 1936 - 37-es költeményeiben. Itt is kimondja az "árva" szót, mint a magyarázat alapját.
A Nem emel föl c. (1937) versben törvényként fogalmazza meg fohászait: "ne legyek kegyetlen árva". S az árva tágabban a magányos embert jelenti, aki könnyen eltorzul.
A három utolsó vers önvádjait is a teljesíthetetlen igények, a mindenséggel való mérés lehetetlenségének tudata okozza. A megroppanás is bűntudattal tölti el a költőt, mert számvetéseiben mindent erkölcsi szempontból elemez, mér, értékel.
Az Íme, hát megleltem hazámat legkeserűbb megállapítása: "így éltem s voltam én hiába." Az elrontott életből pedig az "elrontott" halál is következik: "már halálom is hasztalan". A létrehozott értékek persze nem tűnnek el, de amikor megméri saját helytállását, akkor sem enyhíti bűntudatát.
Az Illyés Gyulának írt - c. versben így foglalja össze a maga sorsát, ellentmondásos létét:
"én tulmagasra vettem egemet
s nehéz vagyok, ezért sülyedtem mélyre."
