b) József Attila tájverseinek sokszínűsége
József Attila
József
Attila költészete példa és mérték egyszerre - ez a hatás máig él. Ady a 19.
századi világkép megrendülését élte át a 20. század küszöbén, József Attila már
a 20. századi világképet, amelyben a társadalom és az egyén sorsa még
kiélezettebben vetődik fel. A Nyugat második nemzedékéhez tartozik, az európai
értelemben vett baloldaliság egyik legautentikusabb képviselője. Az egész 20.
századnak az alapkérdéseit tudta
költészetének kérdéseivé tenni.
A költői kibontakozás
József
Attila tudatosan készült hivatására, a költői mesterség legapróbb részleteit is
meg kívánta ismerni, s annak a világnak a teljességét is, amelynek a
megismerésére törekedett.
A
gimnazista költő először Petőfi hangját próbálgatja, majd a nyugatosok hatása
alá kerül. A Nyugat után a kortárs líra az avantgárddal ismerteti meg, a forma
fegyelmét a kötetlenebb gondolattársítás váltja fel és nagy szerepet szán az
egyéni képalkotásnak. A Nem én kiáltok című programversben a költői hivatás
újszerű hitvallását fogalmazza meg: míg a Nyugatban a költő egy különleges
egyén volt, a forradalmi avantgárd szerint a költő egy a tömeggel - ez a
szegényemberek közösségéhez vezet.
Az éjszaka-versek,
mint a belső táj versei
József
Attila a harmincas években a világ teljességét kívánja "versbe
venni", emiatt számot kell vetnie a sorssal, megoldást kell keresnie a
végső elkeseredés leküzdésére. Ekkor egyszerre jellemzi a dacos lázadás és a
bizakodás a forradalomban.
József
Attila formálta és fogalmilag következetesen végiggondolta esztétikai elveit.
Költészetében gyakori a külvárosi táj képe, amely az ábrándok nélküli
valóságképnek felel meg. "Tájverseiben" nem hagyományos
tájszemléletről van szó: a táj úgy fejez ki belső tájat, hogy a tudatállapot
leírása és a valóság elemzése egymásra rétegződik. A valóságot művészileg
birtokba vevő ember a valóságnak mindig más-más síkját látja, de egyre többet,
s ezek tudatában egymásra rétegződnek. A műalkotás ebből úgy keletkezik, hogy a
síkváltás feszültséget kelt a tudatban.
A
külvárosi táj képéhez más motívumok is társulnak. Ilyen az éjszaka. Az
éjszaka-versek jelen ideje az este - az éjszaka ugyanakkor szimbolikus
jelentőségűvé válik: ez a napszak a gondolkozásra kiválóan alkalmas, ennek
megfelelően a költő magatartása szemlélődő.
Holt vidék
A
holt vidék ugyan hagyományos tájleíró versnek indul, ám nem valóságos tájról
van szó ebben az esetben sem. A téli alföldi táj mozdulatlansága, üressége
hagyományos ábrázolási elem - e versben a holt vidék egy léthelyzet
szimbólumává formálódik. A versben nagy szerepük van a zenei elemeknek. A
költemény ritmusa egy népdalt követ. A hangok visznek életet a holt
tájba (ropog, zörgő, csattogó), a hangok igen erősen vannak megkomponálva. A verset többen az éjszaka-versek előversének tartják.
tájba (ropog, zörgő, csattogó), a hangok igen erősen vannak megkomponálva. A verset többen az éjszaka-versek előversének tartják.
Téli éjszaka
A
Téli éjszaka József Attila egyik legnagyobb összefoglaló verse, az 1932-33-as
esztendők költői szintézise. A vers élén egy rövid felszólító mondat áll:
"Légy fegyelmezett!". Ezt követi a táj leírása, értelmezése. A
nyitómondat önfelszólítás, a költő ezzel próbálja magát felkészíteni az előtte
álló feladatra: az embertelen világ ábrázolására. Ennek a feladatnak a
milyenségét jól jellemzik az igényes szavak használata (ellobbant, remeg,
csendes, lég, finom). Már a vers kezdetén megállapíthatjuk, hogy a tájat nem
kívül, hanem belül, a lélek világában kell keresnünk. A konkrét látvány áttűnik
az elvont értelmezésbe. A valóság és ennek értelmezésének síkjainak
különbözőségét szinte vizuálisan is érzékelteti a költő: a talaj, a táj
"felett remeg" az a másik táj.
A
vers közepe táján jelentkezik a fagy-motívum, amely ugyan tele van hidegséggel
(hideg űr, csont, összekoccannak a molekulák, téli éjszaka), de emellett
megjelennek melegebb hangulatú színek is (sárga éjszaka, rozsdalevelű fa,
lámpafény). A belső fagy, a társadalmi kivetettség szólal meg ezekben a fagyos
képekben - azaz az elidegenedés érzése vált ki szorongást a költőben. A
költemény utolsó negyedében megjelenik a város, a városban pedig az ember. Az
ember "a város peremén” - állapotban tehetetlen ezzel a világgal szemben.
A költemény záró szakasza ismét
megerősíti, hogy a költő nagyon nehéz feladatra vállalkozott: szembenéz saját
életével, saját sorsával, aminek azért mégiscsak ő a "tulajdonosa".
József Attila, a
modern szerelmi érzés megfogalmazója
József
Attilát magánéletében szinte mindvégig a hiány kísérte: ami másoknak megadatott
- mint például gyermekkori védettség, állás, házasság, saját család -, azt neki
nélkülöznie kellett. Ez a nehéz gyermekkor, az árvaság érzete tette őt
érzékennyé a külvilág felé. József Attila mindenbe megpróbál kapaszkodni, ami
szép és jó, próbál harmóniában élni életének ebben a korszakában. Álmait csak a
költészetben valósíthatta meg, ennek az álmodozásnak egyik legszebb darabja az
Óda.
Óda
Az Óda egy lillafüredi
írókongresszuson keletkezett egy futó ismeretség nyomán. A költemény a nagy
szintézisversek sorába illik, hiszen sokkal gondolatiasabb, mint egy egyszerű
szerelmes vers.
A
vers indítása a szemlélődő költőt mutatja a tájban, az emlékező költőt, akiben
a magány érzése ébreszti fel az emlékeit. A kibomló metaforák a táj minden
elemében a szeretett kedvest villantják fel. Az egyes mozdulatok felidézése
finom hangzású főnévi igenevekkel történik (meglebbenti, megrezzenni). A kedves
hiánya alapélménnyé teszi a távozás motívumát. A 2. szakaszban feltör egy
szenvedélyes vallomás (Óh mennyire...), majd ellentétekben nagy távolságok
kapcsolódnak össze (a távol közelében, földön és égbolton, édes mostoha). A 3.
versszak első soraiban a tudat- és az ösztönvilág összekapcsolódását
figyelhetjük meg. A következő (4.) szakaszban az emlékezés, a vallomás képei
után a szerelmi azonosulás megjelenítését követhetjük nyomon. Az 5. strófában
megjelenik az elmúlás, a pusztulás motívuma - a szerelem, az öntudatlan
örökkévalóság az egyetlen, ami a haláltudatot feloldhatja. A Mellékdalnak
elnevezett szakaszban (6.) a népköltészetből jól ismert tiszta nyelv
használatát találhatunk. Itt egyúttal jelenik meg a szeretetvágy reménysége és
a remény bizonytalansága.
A tragikus önsors és a végső számadás
költeményei József Attila lírájában
Eszmélet
Az
alkotó egyik legösszetettebb, a harmincas évekbeli érett pályaszakasznak
mintegy a felezőpontján született az Eszmélet. A vers megírásának alaphelyzete
a költő harmincas évekbeli válságos magánéleti, társadalmi állapota
(pszichoanalízis, ellentmondásos kapcsolat a népi írókkal, Szántó Judittal való
különös kapcsolata, az állandó nincstelenség érzete, stb.).
Az
Eszmélet a filozófiai igényű költészet egyik magyar csúcsteljesítménye, azonban
nem egyetlen filozófiai rendszer merev és következetes alkalmazása, hanem
szintéziskeresés, mégpedig bármifajta gondolatI egyoldalúságon felülemelkedve.
Az alapkérdés: van-e értelmes rendje az emberi életnek? Amit a költő válaszként
kimond, elkeserítő: a világ "széthull darabokra". A szerkezetet
tekintve a vers strófái tele vannak elmélkedéssel, amiket külön-külön folytatni
lehetne - a versszakok gondolkodásra késztetnek, a leírt gondolatok
továbbgondolására. A 12 rész felfogható úgy is, mint logikai sort alkotó
egységek láncolata, s úgy is, mint önmagukban is egész értékű strófák ciklusa.
A műfaji előkép Villonnál lelhető fel (Nagy Testamentum): nemcsak formájával,
hanem összegző-leszámoló jellegével is.
Az
első versszak egy jellegzetes, József Attilára jellemző természeti képpel
indul. A versszakban a nappali-éji világ ellentéte jelentkezik, amely a II.
versszakban bontakozik ki álom-világgá, illetve "vas-világgá". Ezek
közül egyik sem megvalósítható, s innen ered a mű központi kérdésére adott
válasz: az ember feladata az önértelmezés, azaz a létértelmezés, életének
mérlegre tétele (egzisztencialista gondolatok). Az éj és a nappal, az álom és a
való nem felel meg egymásnak: egyik sem az a rend, amelyik való lehetne. Az
álom irracionálisan hibátlan, a jelen valóság pedig embertelen. A III. versszak
életrajzi indíttatású képekkel van tele (pl. "sovány vagyok") - a
hiányérzet megjelenése nyilvánvaló. A IV. versszak hasított fája az első
részhez kapcsolható, ám amíg ott természetes állapotában van jelen a fa, itt
hasítottként megerősíti a vas-világ rendjét. Az élő fa és a hasított fa
kettőssége, az egész és a széttört egész szembeállítása filozófiai tétellé
válik. A jelennél (ami van) normálisabbnak mutatkozó állapot az ami nincs-é
(álom, képzelet) és az ami lesz-é (a mégis bekövetkező jövő). Immár nincs élet
a világban - a tárgyias, kegyetlen világot olyan igék fejezik ki, mint a
"szoritja, nyomja, összefogja". Az V. versszak ismét személyes
élményekkel telítődik a teherpályaudvar-motívum által: a lét
kiszolgáltatottságát, a magányban élő ember félelmét ábrázolja ez a strófa. Az
előző konkrét képpel szemben a VI. versszak nagy általánosítás: a belső
fájdalom kivetítése az egész világra, a világ és az én viszonyának elemzése. A
megállapítás: amiért szenvedek, azért a külvilág a felelős. Az ember azonban ki
akar törni a determináltságból, szeretne egészségesen és szabadon élni
egyénként és a társadalom polgáraként - ennek a lehetséges programja szólal meg
itt. A költő a VII. szakaszban fejti ki, hogy nincs lehetősége kitörni a
"vas-világból"; az ifjúságába menekülne ("törvényt szőtt a múlt
szövőszéke"), de ez is felfeslik. A világegyetem felé tekint, de az ottani
világ is kegyetlen és hideg ("az egek fogaskerekére"). A következő,
VIII. strófában már látható, hogy "börtön a világ": maga a
világegyetem válik börtönné, a "nyirkos cementfalak" pedig nem
engedik a szabadságot érvényesülni. A IX. szakaszban álom-képek halmozódnak
egymásra (egy kicsit szürrealisztikus vonásokkal), de a képzelet világa nem az
a hely, ahol az élet értelemre talál, így az "arany öntudat" állítja
meg a képzeletet. A X-XI. versszakok az értelem és az érzelem kettősségét
adják: a X. rész az érzelmek nélküli élet képe, a XI. az értelem nélkülié.
Végül, a XII. versszak a lehetséges emberi magatartást szemlélteti: a
szemlélődő-virrasztó magatartást - jön-megy az élet, de az ember kívülről
szemléli a világot.
A történelmi ember válasza
József
Attila kései közéleti versei az egyéni és a társadalmi gondot egyszerre
mutatják fel. A fasizmus előretörése s ellenhatásként a népfrontgondolat
kimunkálása következtében más módon jelenik meg a társadalom megváltoztatásának
az óhaja. Jelen van benne továbbra is a társadalmi forradalom, de most nem az a
hangsúlyos, hanem az általános emberi értékek védelme. A költő a nemzeti
kérdéskört alkotó módon építi be műveibe.
Levegőt!
A
Levegőt! versindító helyzete az éjszaka-versekre utal vissza. Az elhagyatottság
motívumaival jellemzett világban jelenik meg a költő, aki hazafelé tart. A
versben a mind totálisabbá váló jogfosztottság képei jelennek meg.
Igen
dinamikus a versindítás, amely jelzi a lírai hős jelenlétét a versben, és ez
később fel is erősödik. A lírai hős közvetlen jelenléte mindvégig hangsúlyos,
amit az igehasználat és a személyes névmás nyomatékossága mutat. A
hangsúlyozott személyesség világosabbá teszi, hogy az emberi személyiség
létezését veszély fenyegeti. A már jelentkezett felnőtt-magatartás itt is
megjelenik: a felnőtt elmondja, hogy szinte minden tilt és korlátoz, hogy
levegőtlenség fojtogat.
A Dunánál
A
vers alaphelyzete azonos az eszmélés többi versével: egy adott pontból
szemlélődik a költő, néz, hallgat és figyel. A külváros (Külvárosi éj), a
csillámló sziklafal (Óda), a semmi ága (Reménytelenül) után most "a
rakodópart alsó kövén", a Duna-parton. A Duna jelkép egyrészt folyó,
másrészt a közös történelemnek is tanúja, ezenkívül mint folyó, alkalmas az
idő-élmény érzékletes kifejezésére. Versformáját tekintve az óda modern
változata, szerkezetére jellemző a hármas tagolás.
Az
1. rész a konkréttól halad az általános felé. A szakaszok utolsó két-két sora
összefoglaló állításnak tekinthető. A költő alapkérdése: "az időnek az ...
árja, melynek folyamatában törvényszerűségeket
lát meg, tár föl az emberi tudat, ... alakítható törvényszerűségekkel
viszi-e az egyes ember sorsát, s értelmessé, teljessé formálja-e azt?" A
2. szakasz ad választ a kérdésre: a jelen és a múlt egyedének csak együtt van
reménye érvényes igazsággá válnia. A 3. rész a múlt és a jelen mellé
hangsúlyosan vonja be a jövő képét. A múlt, a jelen és a jövő idősíkja a strófa
végén összetalálkozik: "e múltnak már adósa szelíd jövővel - mai
magyarok!" A három résznek végső egysége a létet irányító természeti és
társadalmi törvény kimondása az utolsó versszak. Amit mond, egyszerre érvényes
minden kor emberére, s épp ez a teljes körű érvényesség teszi mindenki számára
elfogadhatóvá azt a gondolati és politikai programot, amelyet a vers kibont.
A legutolsó vershármas
Az
1937-es esztendő versei a végső összegzést, a végső számvetést fogalmazzák meg.
A jelenben mind az egyén, mind a társadalom helyzete reménytelen, de a jövő
meghozhatja e helyzet feloldását az egyén és a társadalom számára. Három
legutolsó verse, a Karóval jöttél, a Talán eltűnök hirtelen és az Ime, hát
megleltem hazámat már a halál partjairól tekint vissza bevégzett életére.
Karóval jöttél
A
Karóval jöttél önmegszólító vers, egyúttal létösszegzés, amely a gyermekkorig
megy vissza. A gyerekkor a szerepek felvállalásának kora, a felnőtt sorsa pedig
a csalódás, a kiábrándulás a szerepekből. Ezt az állapotot rendkívül nehéz
elviselni, ebben a léthelyzetben az egyetlen megoldás a halál.
Talán eltűnök hirtelen
Az
időszembesítő vers egyik legszebb példája a Talán eltűnök hirtelen: ebben a
verstípusban a múlt, a jelen és a jövő szembesítése a meghatározó az egyén és
az idő kapcsolatának vizsgálatában. A középpontban a jelen áll, a most, de a
jelen a múlt következménye és meghatározza a jövőt.
Ime, hát megleltem hazámat
Létösszegzés
ez a költemény is: szinte nyers szókimondással beszél sírjáról a költő. Ez a
vers a személyes válságba és értelmezésbe ismét nagy erővel vonja be az
objektív társadalmi körülményeket. Nem önmaga hibázta el életét, mert bár
"így éltem s voltam én hiába", mégis "mióta éltem, forgószélben
/ próbáltam állni helyemen".
Megjegyzés küldése