1) Modern dráma stílusjegyei
- a modern dráma a polgári dráma, melyet tudatos szükségletek hoztak létre és már kialakult színpadot talált készen
- ez a tudatosság okozza, hogy ez az első drámai stílus, amely nem a miszticizmusból született
- ez az első drámatípus, amely nem a szánpadból nő ki, hanem attól külön születik meg a már adott színpad korlátaihoz kénytelen alkalmazkodni, ha meg akar ott jelenni (hagyományok ereje, az új színpad végérvényesen nem születik meg sem Hamburgban/Lessing/, sem Weimarban/Goethe/ sem Düsseldorfban/Immermann/, majd csak a naturalizmus korában Berlinben/Brahm/ és Párizsban/Antoine/)
- az irodalomnak csak egy kis része feleltethető meg a színpadnak, ezért megalkuvásokra kényszerül
- dráma és színház végérvényesen külön vált egymástól
- a modern színház csak mint ideál létezik közönsége sincs, mert a megváltozott néző már nem fogadja be a lényegeset önmagában, ahogyan az antik színház közönsége
- a dráma és színház összeférhetetlensége abból fakad, hogy a dráma didaktikus, tanító jellegű lett, míg a színház pusztán mulattató szerepet töltött be mindkettő nélkülözi az antik színház és dráma alapvető sajtosságát: az ünnepi ill. vallásos jelleget, s ennek elvesztésével nem lehet szimbolikus, általános érvényű többé
- - eltávolodik egymástól művészet és közönség, az irodalom elveszíti drámai jellegét, intellektuális kifejezés lesz, ezáltal mind nehezebb érzéki megjelenítése, s így nem hathat tömegekre (pl. színpadra állítás által) könyvdráma
- mindez a megváltozott életben gyökerezik: minden korábbinál intellektuálisabb (lírizáló és epikus) a modern élet, elvesznek belőle a nagy konfliktusok, a szimbolikusság, a konfliktusok inkább belső finom elmozdulások formájában jelennek meg (ezért is nehéz általánosítva megjeleníteni mindenki számára érhető módon), s a minőség helyett a mennyiségek győznek (modern tudományosság) szimbólum helyett definíció v. analízis
- az új dráma megbontja a tömeget is: túlintellektualizálódik, ezáltal mérhetővé teszi a szellemi különbségeket az emberek között, egy vékony ’értelmiségi’, arisztokratikus réteghez szólnak intim színház (ami már önmagában is tévedés, hiszen teljesen ellent mond a színház gyökereinek – gazdasági okok is mozgatják: eltartója nem föltétlenül a legműveltebb, hanem a legelitebb, leggazdagabb réteg)
- a típus helyére az individuum lép – izolálódik a tömeg, nem jöhet létre a nagy közös misztikus élmény
- a problémát első sorban úgy igyekeztek megoldani, hogy levetkőzték az esztétaságot: az eredmény egy puritán, tiszta lényeg, ami ugyanakkor már olyan szinten asszociatív, impresszióra hajló, hogy még kevesebb embert érint (hiszen teljesen elrugaszkodott a gyakorlati élettől, minden közös életérzésétől)
- a lényeg a sémahoz való visszatalálás volna, de a művészet törekvéseitől (legalábbis a modern művészet individualisztikus gyökerétől) ez teljesen eltérő
2) Modern dráma célja
- a modern dráma problémája az élet megváltozásának szimptómája
- históriai élmény: a nagy forradalmak kora után bebizonyosodott, hogy az ideák, az eszmék nem megvalósíthatók (lsd. francia rémségek), az emberek szembesülnek a dolgok önmagukban való létével, azzal, hogy nem befolyásolhatók a legszentebb eszmék megvalósulásai sem
- mind hangsúlyosabb lesz az életnek a tényeken való megtörése, s a környezet, a miliő meghatározó volta
- a miliő nem háttér, nem kulissza többé, hanem aktív cselekvő befolyásolja az egyén sorsát, akinek ezzel a miliővel lép kölcsönhatásba, s már nem emberekkel/istenekkel/természeti törvényekkel viaskodik, hanem egy teljesen pillanatnyi, esetleges (éppen ezért nem drámai) meghatározottsággal ( a háttér ezzel szemben arra volt hivatva, hogy a centrumot hangsúlyozza a régi drámákban)
- az emberei sorsokat tehát nem csak belső meghatározottságuk befolyásolja a továbbiakban, hanem külső, társadalmi meghatározottságuk is (condition-Diderot)
- tovább szaporodnak a dráma dimenziói a szociális szinttel: a korábbi drámákban (még a shakespeare-iben is) ugyan megjelent többféle különböző társadalmi csoport, de mindegyik tudta a maga helyét, a maga szerepét, s ebből nem volt konfliktus a modern polgári dráma harcol a feudalizmus nemességével, a polgári dráma tragikus hőse hangsúlyozottan polgár, akinek tragédiájához ezen meghatározottsága is erősen hozzájárul
- új dimenzió az értékelés is: megszűnik a fönnálló, mindenki által elfogadott, stabil világkép, új eszmék, ideológiák jelennek meg, megerősödnek a dolgok önmagukban, ettől az egyén orientációját veszíti, nincs már igazság, s ezeknek a különféle világlátásoknak a harca a szánpadon is megjelenik ideológiák küzdelme (hiányzik a közös etikai alap, pl. a Hamletben senki számára sem kérdéses, hogy Claudius bűnös-ezt ő maga is tudja, nincs teoretikus indoka tettének, pusztán lélekből fakadó, ez a fajta egyértelműség megszűnik a modern drámában az igazság nézőpont, vélemény kérdése)
- új konfliktus a generációk közti, korábban a tragédia mindig kívülről jött, és legföljebb családon belül bontakozott ki (Oidipusz, Oresztész) de nem magából a családban létből fakadt a modern dráma konfliktusa a generációk, a családon belüli individuumok önmegvalósítási törekvéseiből is fakad (pl. Nóra), apa és fiú két különböző világ képviselője (már nem azonos az alapjuk és világnézetük)
- a tragikus hős térbeli meghatározottsága, körüljárhatósága is többrétűvé válik ezek által: korábban az egyént el lehetett választani sorsától, s nyomon követhető volt kettejük találkozásának pillanatától a tragédia felé vivő út modern drámában elmosódnak a határok ember és sors között, elvész a kiegyenlítődés, az egyensúly tragikus vétség és tragikus büntetés közt, fölmerül a kérdés: tevője-e egyáltalán az ember a maga tettének? (s ezáltal megkérdőjeleződik a hősnek hős volta is) s ha nem, akkor egyáltalán tragikus szereplő?
- a centrum, ami köré korábban épült a dráma kifelé tolódik – nem az ember tetteiből fakad többé a konfliktus, sőt, az ember többé nem feleltethető meg cselekedeteinek (a lényegi határok elmosódnak, sokkal levegősebbé válik a dráma, nő az atmoszféra szerepe)
- a szituáció uralkodik a karakter fölött
- a megváltozott helyzet mégis engedélyezi a tragédiát: hiszen konfliktus van, harcolni ellene kell, csak iránya, eredete más (nem belső, hanem külső), amíg van ellene harcoló, elbukásra ítélt akarat, addig van tragédia
- minden szenvedés befelé fordított cselekvés, és minden cselekvés akkor válik szenvedéssé, ha az a sorssal szemben megnyilvánuló tett, drámaivá az ember akaratintenzitása által válik, azáltal, hogy elmegy-e sorsa mellett, vagy megéli azt (Hebbel)
- a modern dráma heroizmus a sors kétségbeesett vállalása, nem bátor szembeszegülés azzal, s a valódi küzdelem az egyénen belül zajlik le a küzdelem oka, a mű centruma mind kintebb helyezkedik (a körülmények meghatározó voltának sokasodása által), a konfliktus pedig mind bentebb nyilvánul meg
- az ember eszköz, játékszer a külső erők (absztraktumok) kezében
3) Modern dráma eredete
- a modern dráma alapja tehát szociológiai s ebből fakadóan polgári, históriai és
- individualisztikus
- a modern dráma az individualizmus drámája az egyéniség kifejezésre juttatása korábban nem volt probléma, mert az élet maga individualisztikus volt, a modern korban viszont az egyén életben maradása is veszélyeztetett
- az élet a maga tragikus voltában a középpontba állított
- korábban az akarás irányán volt a hangsúly, most pedig az akarás tényén
- a probléma abból a paradoxból fakad, hogy bár a kor maga a szabadságot és az egyén kibontakozásának lehetőségét hangsúlyozza, gyakorlatilag ezer módon, láthatatlan szálakkal megköti (pl. az egyén munkája is teljesen személytelen, nem fejezi ki a munkát végzőt) az új tragikus hős ezeket a megkötöttségeket próbálja fölszámolni eredménytelenül
- a karakter több is (hiszen érte, az ő középpontjáért folyik a küzdelem, az ő személyiségként maradásáért) ugyanakkor kevesebb is (csak ennyiért folyik a küzdelem)
- ezt a rengeteg irányú szétaprózódást csak a misztikum visszaállítása oldhatná meg, ami újra egységes légteret teremtene a drámán belül
- a görög drámák halálfelfogása: elszántság a halállal szemben a modern: mámorszerű halálvágy, mert csak ezzel a mozzanattal juthat tökéletes kifejeződésre a személyiség (a tragédia elsődleges az élettel szemben, a rezignáció a tragédia legfőbb alkotóeleme /Schoppenhauer/ ehhez képest gondoljunk el egy ’rezignált’ Antigonét )
- újabb konfliktus: az egyéniség autonómiája nem juttatható érvényre másik egyénis romba döntése nélkül
4)Modern dráma viszonyrendszere
- milyen viszonyban van ez az új ember a környezetével? (hiszen a dráma csak emberek közti
- viszonyrendszer által működhet)
- ember és környezete kapcsolata (világ, istenek) ember és ember viszonyára redukálódik,
- a fő jellegzetesség egymás meg nem értése
- a drámai cselekmény letéteményese maga a dialógus (innen lehet megtudni minden fontosat), viszont, ha a szereplők nem értik és érzik egymást (mint ahogyan pl. Hamlet és Horatio értették) akkor a néző számára sem derül ki a párbeszédekből a valódi konfliktus tovább absztrahálódik a dráma (az állandó egyedüllét alapérzete és motívuma által)
- az emberek nem azért nem értik meg egymást ebben az új drámában, mert valamit kénytelenek eltitkolni (mint pl. Hamlet) hanem azért, mert képtelenek eljutni egymáshoz a szavak nyitottak, többértelműek, impresszionisztikusak, a dráma szükségszerű zártsága tovább bomlik
- a modern dráma tárgyilagosabbá is válik az objektív igazság elvesztése által: a küzdelem ember és ember közt pusztán vita, feloldása nem a halál, hanem a kölcsönös megbocsátás, egymás igazának elismerése vagy: teljesen önmaguktól függetlenül, a meghatározottság, a véletlen folytán (mert épp egymás mellé sodródtak az életben) KELL, hogy tönkre tegyék egymást (de nincsenek már intrikusok, kifejezetten gonosz jellemek)
- a tragikusság is szempont kérdésévé válik (lsd. tragikomédia)
- a konfliktus belülre helyezésével megszűnik, igen fölöslegessé válik a cselekvés ezáltal a dráma érzékiségétől fosztódik meg
- az új élet nem drámai, a heroizmus tűrés, a pátosz néma szenvedés, az előkelőség, nemesség a bántás meg nem torlása, elhallgatása nincs is lehetőség nagy, valódi érzelmeket kiváltó, megmozgató konfliktusokra
- az új élet mitológia nélküli története önkényes, és túlságosan közel van (időben, térben) a jelenhez, képtelen szimbolikus lenni
- retorikusabb is lesz a dráma, hiszen a hős nem egyértelműen az, kifejezésre kell azt juttatnia
- ha nincs mitológia, tehát küldő megokoltsága az eseményeknek, akkor egyetlen okot lehet fölmutatni: a szereplőből fakadót – ezáltal viszont patologikussá, betegessé válik a jellem, mert annyira túloz (a sors belőle fakad, egyáltalán nem általános, de óriásivá kell növelni, hogy működtesse a tragédiát)
- hangsúlyozottan: mindez az élet szimptómája – a modern kor képtelen megélni saját tragédiáját, az egyén szép lassan, jelzés és jelentés nélkül őrlődik föl benne, a sorssal való szembeszegülés nincs, erejét és akaratát vesztett az egész, küzdelem sincs
5) Modern dráma sorsproblémája
- a modern dráma stílusproblémájának megoldási kulcsa: sorsprobléma megoldása
- keresni kell egy életcentrumot, ahonnan értelmesek, átláthatók és megoldhatók a problémák
- a probléma az, hogy az író és közönsége elveszítette közös alapját: ezért az író által meghatározott centrum nem objektív, nem szükségszerű, nem általánosan elfogadandó
- az esztétikai probléma etikaivá válik, megoldásának kulcsa egy etikai probléma megoldása
- a művészi koncepció révén viszont problematikussá válik a tömeghatás a dráma egységének föltétele a séma szükségszerűsége, a probléma: hogyan lehet ezt megvalósítani úgy, hogy ez az emberek közi viszonyban fejeződjön ki? (hiszen már nincsenek misztikus szükségszerűségek, általános etikai parancsok)
- sors és ember úgy kapcsolható össze, ha az emberben (a nézőben is) tudatosul összetartozásuk (a történések szükségszerűsége)
- a miliő ugyanakkor stilizált és szimbolikus legyen – meghatározó háttér, hasson a dráma szereplőire, de ne veszítse el szimbolikus voltát – lényeges: „az embertől örökre idegen dolgoknak vele szemben való ereje” szükségszerűség szimbóluma
- a szükségszerűségek formaiak, a dráma működtetése végett, de már nem mindenki által elfogadottak: emberek közti, ember és környezete közti, emberen belüli
- a modern dráma lehetősége, hogy a kor pszichológiai és tudományos ismeretei révén minden korábbinál mélyebben volna képes fölfedni az emberben összpontosuló szükségszerűségeket (ugyanakkor a hatás az alapprobléma művészi volta miatt –az etikai közös nevező elvesztése révén – sokkal felületesebb: nem mindenki fogadja el a drámában ábrázolt szükségszerűségeket)
