A prófétaszerep megjelenítése Babits Mihály Jónás könyve című művében

Az Adyval induló új magyar irodalomnak, a Nyugat nemzedékének Ady után sorrendben következő második legnagyobb költője volt Babits Mihály (ha ugyan szabad és lehetséges ilyen számozott sorrendet felállítani nagy költők között; mégis: kétségtelen, hogy ebben a körben Ady a legnagyobb, a többiek közül pedig művészi erőben is, hatásban is, irodalomtörténeti szerepben is kiemelkedik Babits). Már a kortársak is úgy tartották nyilván Adyt és Babitsot, mint a két irodalmi vezért. Ezenkívül azonban semmi sem emlékeztet bennük egymásra. A politikus Ady mellett Babits hangsúlyozottan elhúzódik a politikától, és csak élete legvégén, a megerősödött fasizmus idején ébred rá politikátlanságának erkölcsileg is, művészileg is helytelen voltára. A formájában újat teremtő Ady mellett Babits formavilága benne gyökeredzik az évezredek hagyományaiban. Ady az életnek rendeli alá a költészetet, Babitsnál az élet alkalom a költészetre.

Latinos műveltségű szekszárdi nemesi-értelmiségi nemzedékek leszármazottjaként indul el a tanári pályára. Görög-latin szakos, de ugyanúgy érdeklik a modern külföldi irodalmak. Nyelveket, esztétikát, filozófiát tanul. Kortársai mindig ámulva említik rendkívüli és mindhalálig gazdagodó műveltségét. Igazi filozopterfajta. A jogásznak indult költők és írók után vele kezdődik el irodalmunkban a bölcsészek nagy sora.

Egyetemista korától kezdve jelennek meg versei és műfordításai, s az értők már ekkor felismerik formaművészetét. Fiatal vidéki tanárként kapcsolatba kerül a Nagyváradon készülő A Holnap körével. A Holnap köteteiben már érett költőnek bizonyul, Ignotus is felfedezi, és a Nyugat indulásától kezdve munkatársa a nagy hatású folyóiratnak, amelynek később szerkesztője, majd főszerkesztője lesz. Élete és művészete összekapcsolódik a Nyugattal.

1909-ben első verseskötetével az új magyar költészet első vonalába lép. Ezekben a korábbi versekben - egészen az első világháborúig - sok a szecessziós túldíszítés, nemegyszer fontosabb a forma, mint a tartalom. A sokáig eldugott vidékeken tanárkodó költő a formák szépségében találta meg a magány ellen a vigaszt, de a szép formákban ki is fejezte a magányt, a társakra vágyódást, a mindenben kételkedő pesszimizmust.

1911-ben végre felkerült Újpestre gimnáziumi tanárnak. Most már itt van a szellemi központban, társak, barátok között; elismerik költői nagyságát. Egyre nagyobb műfordítói munkát végez, belefog Dante Isteni színjátékának lefordításába (ez lett élete legnagyobb és legjelentékenyebb fordítói eredménye), hamarosan kiderül, hogy kitűnő kritikus és esszéíró. Szemléletében van sok konzervatív vonás is, de ez a kultúra eredményeinek őrzésére vonatkozik, és nem a politikára, még csak nem is a kultúrpolitikára. Szemben áll az akadémikus maradisággal, és érdeklődése lassanként a társadalmi kérdések felé is fordul. Érzelmileg közel áll a polgári radikálisokhoz. Az első világháború kitörése azután őt is a politika felé mozdítja: költészetében megszólal a harcos pacifista, az indulatos antimilitarista hangja. A békevágy klasszikus költeményeit írja a háború alatt. A nacionalizmus, a militarizmus felháborodik: Babits ellen fegyelmit indítanak, felfüggesztik tanári állásából. Természetes hát, hogy lelkesen fogadja 1918-ban a polgári forradalmat.

A polgári forradalom pedig egyetemi tanárnak nevezi ki. Az egyetemi katedrán éli át a tanácsköztársaság hónapjait is. De a szocialista forradalmat egyáltalán nem érti: jóindulatú idegenként szemléli a proletariátus küzdelmét. Az ellenforradalom mégis kommunista forradalmisággal vádolja. Megfosztják katedrájától, még a nyugdíjat is megvonják tőle. Ettől kezdve kizárólag az irodalomból él. Nyomatékosan elkülöníti magát a forradalomtól, de az ellenforradalomtól is. Utálkozik a közélettől. Ekkor alakítja ki azt a hírhedett elvét, hogy a művésznek "elefántcsonttorony"-ba kell vonulnia, és kívülről-felülről kell szemlélnie a világot.

Ebben az időben (1921-ben) nősül, felesége a Török Sophie néven író Tanner Ilona, költőnő. Élete irodalommal-kultúrával telik. Versei, tanulmányai, műfordításai mellett egyre gyakrabban jelennek meg finoman költői novellái és a polgári élet hanyatlását ábrázoló, igen jó lélekrajzú, sivár világot tükröző regényei (a legjelentékenyebb ezek között a Halálfiai). Az ellenforradalmi kortól idegenkedő, de a forradalmaktól is elidegenedett polgári költészet most már benne látja a vezérét. Tekintélye nőttön-nő, és a hivatalos irodalom is békülni akar vele. A Kisfaludy Társaság is tagjává választja. Közben a műpártoló, dúsgazdag Baumgarten Ferenc Ferdinánd végrendeletében vagyonának kamatait a magyar irodalomra hagyományozta, Babits Mihályt jelölve ki az alapítvány kurátorának, akinek döntő szava van, hogy évről évre kik kapják a Baumgarten-díjat. Ez a helyzet irodalompolitikai hatalmat adott a kezébe. S közben a Nyugatnak is ő lett a főszerkesztője. A Nyugat pedig akkor is a legnagyobb tekintélyű folyóirat volt, amikor alig néhány száz példányban jelent meg. A színvonalas irodalmi életben az számított írónak, akinek írásai megjelentek a Nyugatban, vagy megjelent könyvéről a Nyugat kritikai rovatában írtak.

Így lett Babits irodalmi diktátor.

Igyekezett szélesíteni a Nyugat gárdáját, szívesen adott helyet fiataloknak, érdeklődve fordult a népi költők felé. Csak a szocialistáktól idegenkedett, illetve mindazoktól, akik a költészetben nyíltan politizáltak. József Attiláról kedve ellenére ismerte el, hogy milyen jelentékeny költő, de csak élete legvégén, amikor József Attila már régóta halott volt, látta be, hogy az utánuk következőknek ő a főalakja. Hanem addig még sok év tanulsága formálta belátását.

Jó ideig igyekezett Babits a Nyugatot semleges középen tartani jobb és bal között, nem látva át ennek a képtelenségét az egyre fasizálódó világban. Kassákék bal felől támadták, de a Babitsnál sokkal baloldalibb Móricz Zsigmond is kivált a Nyugattól. Jobb felől pedig, ha tudomásul is vették Babits költői nagyságát, ellenségesen néztek az egész Nyugatra.

Ilyenformán élete végső esztendeiben egyre elszigeteltebben állt az ellentétek között. Már maga sem hitt az elefántcsonttorony elméletében, és azt kezdte hirdetni, hogy a szellem emberének őrtoronyban kell állnia. Ez is azt jelentette, hogy a költő maradjon az események fölött, de figyelje, mi történik, és jelezze a veszélyt. A veszély pedig nagyon is itt volt már. És akkor a már egyre betegebb költő kilép a sokáig görcsösen őrzött toronyból, és hitet tesz. Élete végén megírta élete egyik legfőbb művét, a Jónás könyvét. A lírikus egy nagy jelképes elbeszélő költeménnyel zárta le pompás életművét. A Bibliából vett, groteszken tragikomikus költemény a prófétáról szól, aki el akar futni hivatása elől, de nem lehet: jön a cethal, és lenyeli, mire belátja tévedését, s amikor a cethal kihányja, mégis elmegy prófétának, majd rémülten látja, hogy nem úgy következnek az események, mint ahogy prófétálta. Megérti azonban, hogy élete árán is az igazságot, az emberségességet kell szolgálnia.

Nem sokkal később, ötvennyolc éves korában, gégerákban meghalt.

Életműve gazdag örökségünk. Költészetében az antik világ képeitől a középkoron át a modern világig réved elénk az évezredek látomása, amely által egy érzékeny és nagyon művelt modern ember kifejezi félelmeit, szorongásait, magányát, de a kultúra gyönyörűségeit is. Formakincse is magába olvasztja az évezredek eredményeit. Hangja a szecessziós burjánzásból idővel a klasszikus szigorúságig egyszerűsödik. Egyike legképgazdagabb költőinknek. Szépprózája a költői szimbolizmustól a szigorú realizmusig terjed. Műfordítói tevékenysége nagyban hozzájárult világirodalmi közkultúránk gazdagodásához. Esszéi, kritikai és irodalomtörténeti művei, ha szemléletük olykor nagyon is vitatható (hiszen politikai állásfoglalás nélkül képtelenség teljes elemzést adni irodalmi jelenségekről), szinte árasztják a műveltséget és a műveltség szeretetét. S tegyük hozzá, hogy vallásos katolikus volt, akinél a vágyott hit azonos volt a vágyott emberségességgel. És ez az emberségesség végül is elvezette a haladó társadalmi hitvalláshoz és kiálláshoz is.

http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/index.htm

A prófétaszerep vállalása a költészetében

A modern idők a próféta és a prófétai szerep átgondolására késztetik a XX. század emberét.

-         A folyamat Nietzsche Zarathustrájával kezdődik, aki visszatérve prófétai magányából - ami Istennel való misztikus találkozását kellene, hogy jelentse - Isten nemlétét hirdeti, megfogalmazva azonban egy új erkölcsi világrendet.

-         Babitsban már a 30-as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása és a torz ideológiáktól való félelem tartotta fogva.

-         Az emberiség kultúráját és értékeit féltette a kibontakozó háborútól. Jogos volt a felismerés, miszerint az emberek elindultak az erkölcsi romlás és pusztulás lejtőjén. Ennek a fő okozója a diktatúra, az elnyomás és az emberek egymástól való elszigetelődésének növekedése. Az erkölcsi romlás elindulása mindenkit magával rántott.

-         Babitsot az 30-as évek közepére már csak az emberiség megmentésének momentuma foglalkoztatta. Szerette volna biztosan látni, hogy az emberekre váró jövő csak jót hozhat az emberiség és egyaránt az egész világ számára. Optimistán szeretett volna a jövőbe tekinteni, de néha ennek ellenére - persze nem véglegese - megfutamodott az Isten által kapott prófétaszereptől és az emberiség teljes pusztulását kívánta.

-         A teljesen romlott világ és erkölcsileg züllött társadalom hatására elképzelte, milyen lenne, ha a bibliai vízözön újra megismétlődne. Ez egyszerre elmosná a bűnt a szennyet és az erkölcsi fertőt. A bárka csak egy igazán szabad emberpárt mentene meg egy új és jobb világ számára. A kétségek és kételyek közepette néha szeretett volna teljesen visszavonulni.

-         Ezt tartalmazza a Vers a csirkeház mellől c. verse, amely a Jónás könyvének alapgondolatát adta. Eljátszik a gondolattal, hogy milyen lenne a domb tetejére visszavonulni és várni, míg Isten ítélkezik az emberiség felett. ezen érzés hatására sem futamodott meg sohasem a költői feladatvállalás elől.

-         Babits 1933-ban megjelenő Holt próféta a hegyen című versében a próféta, választva inkább a teljes egyedüllétet, többé nem is hagyja el magányának színterét. A sérüléstől való félelmében elutasítja a prófétai szerepet és az azzal járó felelősség vállalását. Ám a harmincas évek robbanásszerű változásai világossá teszik, hogy abban a történelmi helyzetben, ahol hamis próféták vezetik félre a megtéveszthető emberiséget, a költő számára sem létezik, nem létezhet azilum (l. pl.: Mint különös hímondó). Ám Babits nem akart politikus művet írni (ahogy évtizedeken át a mindenből politikát csinálók gondolták), amit ő tesz, az tiszta humanizmus egy embertelenné váló világban, de ahol humanistának, azaz elkötelezettnek lenni az európai erkölcsiség iránt már politikai állásfoglalást jelent.

-         Lelki gyötrődések közepette írta meg a Jónás könyve című alkotását, melyben ötvözi a kritikát és az önkritikát. Ekkor már tudatosult benne, hogy a költő feladata az emberiség szolgálata. A költő kívülről szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette meg, persze nem azonosul teljesen műve főszereplőjével.

-         A Jónás könyve eredetileg egy bibliai téma, melyet kisebb-nagyobb mértékben Babits átdolgozott.

„És lőn Úrnak igéje Jónáshoz, Amathi fiához, mondván: Kelj fel, és menj el Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj őbenne, mert feljött ő gonoszsága én előmbe. És felkele Jónás, hogy elfutna Tarsisba Úrnak orcájától, és leszálla Joppenbe, és lele hajót, Tarsisba menőt, és megadá nekik a hajóbért, és belészálla, hogy elmenne ővelek Tarsisba Úrnak orcája elől. Úr kedég ereszte nagy szelet a tengerbe, és lőn igen nagy vész a tengeren, és a hajó veszedelmezik vala megtörettetni. És a hajósok félének, és a férfiak üvöltének ő Istenekhez, és ereszték az edényeket, melyek a hajóban valának, hogy megkönnyebbednének azoktól.

És Jónás leszálla a hajónak alsó felébe, és aloszon vala nehéz álommal. És lépék őhozjá a hajónak bírója, és mondá neki: Mit nyomoréjtatol meg álommal? Kelj fel, híjjad te Istenedet, ha talántál Isten gondoljon mürólunk, és ne veszjönk el! És monda férfiú ő társának: Jövetek, és ereszjönk nyilakat, és tudjuk meg, mire e gonosz jött légyen münekünk! És eresztének nyilakat, és a nyíl esék Jónásra. És mondának őneki: Mondjad meg münekünk, ki okáért légyen münekünk e gonosz! Mely te művelkedeted, mely te földed és hova mégy, avagy mely népből vagy te? Es monda neki: Héber vagyok én, és én mennyek Urát, Istenét félem, ki töttö tengert és földet.

És félének a férfiak nagy félelemmel, és mondának neki: Mit töttél? Mert megesmérték vala a férfiak, hogy Úrnak orcája előtt futna, mert Jónás megjelentette vala nekik. És mondának őneki: Mit tegyönk teneked, és megszőnjék e tenger mitőlönk? Mert a tenger megyen vala, és őreájok dagad vala. És monda nekik: Vegyetek fel engemet, és ereszjetek a tengerbe, és a tenger megszőnik tütőletek, mert tudom én, hogy énértem vagyon türajtatok e nagy vész. És a férfiak evezének, hogy még a földre fordolnának, és nem teheték, mert a tenger foly vala, és őreájok dagad vala. És üvöltének Úrhoz, és mondának: Kérönk, Úr, ne veszjönk el e férfiúnak lelkében, és ne adjad müreánk ez ártatlan vért, mert te, Uram, miként akartad, úgy töttél.

És vevék Jónást, és a tengerbe ereszték. És a tenger megálla ő haragjától, és a férfiak félék Urat nagy félelemmel, és ostyákat ajánlának Úrnak, és fogadásokat tőnek. És alkota Úr igen nagy halat, hogy elnyelé Jónást. És vala Jónás a halnak hasában három napokban és három éjekben.” (Bécsi-kódex, 1466)

A Jónás könyve négy részből áll.

I. rész: Kapta a parancsot Istentől, hogy menjen és szóljon Ninive városának, mert túl sokat vétkeztek. Jónás “rühelli” a prófétaságot. Lázad a költői feladatvállalás ellen. Nem teljesíti Isten óhaját és Ninive helyett egy hajóra száll Tarsis felé. Isten ekkor vihart támaszt a tengeren. De Jónásban nem merül fel, hogy így jelzi Isten a bosszúállást. Lemegy a hajóaljára és el akar bújni a vihar elől. A hajós mikor meglátja, durván kezd el vele beszélni. Jónás ezt mondja:

“zsidó vagyok futok az Istentől, de mi közöm nekem a világ bűnéhez?”

Azt akarta, hogy kitegyék egy szigetre, ahol teljesen magányban tud élni, és ahol makk is van. A hajósok teljesen hülyének nézik, kidobják. Ezután megcsendesült a tenger és megjelent a szivárvány.

II. rész: Ekkor a cethal gyomrában vergődik Jónás. A cethal a büntetést jelképezi. Isten meg akarja Jónást leckéztetni, rá akarja ébreszteni a bűnére. 3 napig szenvedett. Nem döbben rá rögtön a bűnére, először lázadozik a cethal gyomrában. Testi fájdalmai is vannak. Majd később ráébred a bűnére: “Magányos gőgöm szarvait letörted”. Bízik abban, hogy Isten megmenti. 4. nap eljön a szabadulás.

III. rész: Itt három napon keresztül prédikál Ninive különböző részein.

1. nap: árusok terére érkezik. Kimondja rögtön a büntetést. Nem hisznek neki, kinevetik.

2. nap: színészek és mímesekhez érkezik. Itt már elmondja, hogy Isten küldte. Elmondja, hogy 39 nap van még a pusztulásig, ha nem javulnak meg és nem élnek bűnök között. Ők már érdekesnek találták.

3. nap: a királyi palotához jut el. Itt már várták, hallották hírét. Egy oszlop tetejére tették, és úgy hallgatták a prédikációját. Teljesen csúfot űztek belőle, cirkuszi mutatványnak fogták fel az egészet. Nagy megalázottnak érezte magát. Iszonyú átkot kiállt mindenkire. Elrohan mérgesen a pusztába. Kellemetlen pusztulást kíván Ninivének. Azt kéri Istentől, hogy pusztítsa el a várost.

Elvállalta a prófétaságot: “Harc és pusztítás prófétája lettem”.

De Isten nem pusztította el Ninivét.

IV. rész: itt jön a magyarázat, hogy Isten miért nem pusztította el a várost. Isten azt mondja, hogy egy két emberben kicsírázott a gondolat, és ez már önmagában is eredmény. Jónás lázad. “Isten hazudott” - istenkáromlás. Nagyon dühös Istenre. Azt mondja Isten, hogy a költő feladata: prédikálás, feladat vállalása, emberekre hatni.

“A szó a tied, a fegyver az enyém,

 Te csak prédikálj Jónás én cselekszem” - mondta neki az Úr.

A mű végére érezhetővé válik, hogy Babits nem fog többé meghátrálni a feladatvállalás elől. Rájött, hogy gyümölcsöztetnie kell az Isten adta talentumot. A költőnek ily módon kell hatnia az emberek erkölcsire, eszére és érzelmeire, hogy az Isten által kijelölt úton haladjanak.

1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. Bátran és nem bujkálva kíván megszólalni. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, az Isten parancsait, sugalmazását mindaddig, míg lehet, “míg az égi és ninivei hatalmak engedik”, hogy beszéljen s meg ne haljon.

-         Babits Jónás történetében több mint két és fél ezer éves, a zsidó-keresztény kultúrkörben mélyen gyökerező témához nyúl. Jónás nem szerzője, de főszereplője az ószövetségi Jónás könyvének.

-         A bibliai történet műfaja nem történeti elbeszélés, hanem parabola, vagyis példázat az isteni irgalomról. A magyar irodalomban Babitson kívül Batizi András prédikátor dolgozta fel a történetet Jónás prófétának históriája címmel, ez azonban Babitsot nem érintette meg. Sokkal erőteljesebb a Károli Gáspár féle 1590-ből származó fordítás hatása. Babits ezt az archaikusan szép irodalmi nyelvet vette át és színezte tovább könnyed jambikus soraiban.

-         Ám Babits eltért az eredeti történettől, hisz az ő korában a bibliai próféták szerepe ellehetetlenült, a prófétának bölcsebbnek és türelmesebbnek kell lennie. Isten humora pedig a mosoly örök gyógyerejével bír. Mindemellett az elbeszélő költemény szellemi önéletrajz is, nagyszabású lírai önvallomás, az írástudó erkölcsi felelősségének felismerése. Babits kívülről – önironikusan - szemléli önmagát. Önarcképét és egyben az írástudó, intellektuális ember képét festette meg Jónásban, jóllehet nem állíthatjuk, hogy mindenben azonosította önmagát hősével. Jónás a próféta szerep elől menekül Tarsis felé, Isten parancsa ellenére: „és fölkele Jónás, hogy szaladna, / de nem hová a Mennybeli akarta, / mivel rühellé a prófétaságot, / félt a várostól, sivatagba vágyott, / ahol magány és békesség övezze, / semhogy a feddett népség megkövezze.” Féli Ninive népének haragját. Jónás azonban nem kerülheti el Isten szándékának teljesítését.

-         A kor szellemét – és természetesen Babits személyes élményét - érezzük, mikor a durva tömeg elől visszahúzódó Jónás szükségszerűen szembekerül a legénységgel: „Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon / az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom. / Már biztos hogy te hoztál bajba minket (…)Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek / ezt a zsidót!” Bár magánember szeretne maradni, kerülni szeretné a megpróbáltatásokat, de meg kell tanulnia, hogy „ki nem akar szenvedni kétszer szenved.” A cethalban önmagába fordulva kell Istennel találkoznia; megmenekülése Jónás feltámadása, és hitének megerősödése - feladatának elfogadása.

-         E csodálatos megmenekülést Máté és Lukács evangéliuma is Krisztus harmadnapra történő feltámadásával hozza kapcsolatba. (Érdemes itt megjegyezni, hogy a műben több helyen is nagybetűvel szereplő Hal a kereszténység kezdetétől Krisztus jelképe a görög szó anagrammaként történő megjelenítése miatt: ICHTYS (görög, hal)- Iesos Christos Theo Yios Soter – Jézus az Isten fia, megváltó.) A szenvedésben születő, erősödő hit lehetővé teszi Isten akaratának elfogadást. A Cethal gyomrában hányódó Jónás imája Az elbocsátott vad című vers sorait idézi: „Nem hiszek az Elrendelésben, / mert van szivemben akarat, / s tán ha kezem máskép legyintem, / a világ másfelé halad. / Mégis érzem, valaki néz rám, / visz, őriz, ezer baj között, / de nem hagy nyugton, bajt idéz rám, / mihelyt gőgömben renyhülök.”

-         Ez az akarat azonban így vagy úgy csak Isten akarata lehet, így Jónás az akarat megszállottja, az akarat beteljesítője lesz. A szenvedő próféta kétségbeesve sírja vissza Isten iránti elhivatottságát: „Én aki Jónás voltam, ki vagyok már? / Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?”; „De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád, / annál világosabb előtte orcád.” A kiokádott, sós hússá vált Jónas, aki már nem hasonlít a Michelangelo szobor feltámadás szimbólumára, testileg-lelkileg elgyötörten indul térítő útjára Ninivébe.  
„S fölkele Jónás, menvén Ninivébe, / melynek három nap volt járó vidéke, / három nap taposhatta azt akárki / s kanyargós utcáiból nem talált ki."

-         A Bibliában csak Ninive háromnapi távolságáról olvashatunk, a kanyargós utcákon való tévelygés Babits hozzáadása. A kanyargós útvesztő utcák pedig az élet útvesztőit sejtetik, ahol a külvilág válaszai világossá teszik a próféta, a költő megítélését („kórusban nevették”; „olyat bődült bozontos szája, / hogy azt hitték, a színre bika lép”; „s Jónás elszelelt búsan és riadtan /az áporodott olaj- s dinnyeszagban” stb.) Szánalmas Jónás felsülése, fenyegető szózatának hiábavalósága, de még szánalmasabb a próféta magánya.

-         Árvaságát csak az őt körülvevő asszonyok enyhíthették, akik „Hozzá simultak, halbüzét szagolták / és mord lelkét merengve szimatolták.” E szavak bámulatos precizitással, egyszersmind iróniával írják le Jónás és környezete kapcsolatát, választ adva prófétánk szükségszerű kudarcára is. Hisz bár az érzékeny (érzéki) asszonyok merengve, $„fogékonyan” fordulnak Jónás felé, az ő mord lelkének nincsen kulcsa.

-         Tehát nemcsak a világ zárkózik el Jónástól, hanem a világnak prédikáló próféta is a külvilágtól. Ezért szükségszerű küldetésének kudarca, a meg nem értés és meg nem hallgattatás. A fel nem engedő prédikátor elbukik, ha nem tud kapcsolatot létesíteni az őt körülvevő világgal. Idegen mivolta a királyi palotában, a Hatalmasok világában mutatkozik meg leginkább. Akkor a legszánalmasabb és legkomikusabb, amikor nem marad más hátra számára, mint a menekülés a pusztulásra ítélt városból.

-         Ekkor hangzik el Babits művének leggyakrabban idézett sora: „mert vétkesek közt cinkos aki néma.” Jelmondatként emlegetik, mint Jónás–Babits igazi felelősségének és feladatának felismerését, holott e kijelentés Babits erkölcsösségének korábban is, a mű írásakor is teljes egészében megfelelt, ez sokkal inkább Isten mindvégig jelenlevő véleményét tükrözi – igaz, ez esetben még hangsúlyosabbá, fontosabbá válik, bár Jónás szinte gúnyosan artikulálja.

-         Jónás ellentétbe kerül saját küldetésével is. Bosszúvágya személyessé és kisszerűvé válik, hisz azt az isteni igazsággal azonosítja, túlzó részletezése, halmozása pedig egyenesen komikussá teszi. A hetek múlásával, a harmincnyolcadik nap elérkeztével, az utolsó nap szakaszainak elmúlásával egyre fokozódik Jónás bosszút lihegő várakozása, de nem történik semmi. „S elmúlt egy hét, és kettő, három, négy, öt, / és már a harmincnyolcadik nap eljött. / Jött a reggel és a dél és az este: / Jónás egész nap az ég alját leste. / S már a láthatár elmerült az éjben, / s egy árva ház sem égett Ninivében.”

-         A Biblia Jónásának útját siker kíséri, hitetlen lakói minden vétküket megbánva bűnbánatot tartank, nem nevetik ki, nem gúnyoljak a profétát. "Hanem öltözzenek gyászruhába az emberek az barmokkal egybe, és kiáltsanak az Istenhoz szűnetlen, és térjen meg minden ember az ő gonosz utjáról, és az ő hamisságától melly ő benne vagyon." Babits történetében csak néhány szívben fogannak meg Jónás szavai. Az Úr, aki az ura a végtelen időnek, beéri azzal, hogy az idő igazolni fogja mostani kegyelmét.

-         Isten pompás humorérzékét is felhasználva a tök példázat által tanítja türelemre prófétáját. A széles lombú isteni tök, mely nem Jónás teremtménye, mellyel igazából csak funkcionális kapcsolata van, a naptól védi Jónást, s ezzel prófétánk szívébe lopja magát. A kis féreg elpusztítja tököt, s e kisszerű esemény hordozza magában Jónás szellemi fejlődésének újabb állomását. A komikum Isten nagyságának és a féreg törpeségének szembeállításából ered. A tök képe mulattató módon azonosul Ninive egészével, sorsával; de a város történelmi múltjának, értékeinek bemutatása állásfoglalás az emberiség maradandó alkotásai mellett: „És én ne szánjam Ninivét, amely / évszázak folytán épült vala fel? (…) A várost amely mint egy fáklya égett / nagy korszakokon át, és nemzedékek / éltek fényénél, s nem birt meg vele / a sivatagnak annyi vad szele?”

-         Jónás megtanulta, hogy támadnia kell mindazt, ami Ninivében rossz, de nem a próféta dolga, hogy fizikailag is megvalósítsa erkölcsi követelését: „A szó tiéd, a fegyver az enyém. / Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. / Ninive nem él örökké. A tök sem, / s Jónás sem. Eljön az ideje még, / születni fognak ujabb Ninivék / és jönnek uj Jónások, mint e töknek / magvaiból uj indák cseperednek, / s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi / az én szájamban ugyanazt jelenti."

-         A fegyver a történelmi erőké; tudatosítani, irányt mutatni e történelmi erőknek, szakadatlanul kiállni és ismételni az erkölcsi követeléseket: ennyi és nem több, nem is kevesebb a Jónások feladata. „Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott. / A nap az égen lassan ballagott. / Messze lépcsős tornyai Ninivének / a hőtől ringatva emelkedének. / A szörnyü város mint zihálva roppant / eleven állat, nyúlt el a homokban.”

-         A próféta hallgatása belenyugvás, a költő belenyugvása a megváltoztathatatlan és igazságos isteni akaratba: „Megnyugvás csak az időtlen Istenben van.” (Szent Ágoston)

-         1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, melyben a közeli halál tudatában önmagára vonatkoztatja azt a bölcsességet, amit Jónás megtanult. Nem a szenvedés elhárítását kívánja (mint Jónás korábban), hanem az erkölcsi kötelességként megélt költőszerepet, vállalt küldetését akarja beteljesíteni: „(…) megtaláljam, / mielőtt egy mégvakabb és örök / Cethal szájában végkép eltünök, / a régi hangot s, szavaim hibátlan / hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran / szólhassak s mint rossz gégémből telik / és ne fáradjak bele estelig / vagy míg az égi és ninivei hatalmak / engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”

Babits Mihály A költői én alakulása, a Jónás könyve és Jónás imája

A költői én alakulása

- Babits Mihály költészetében jelentős változások zajlanak le pályája során.

- Életében megtapasztalta boldog békeidők nyugalmát, a világháborúk szörnyűségét egyaránt, mely utóbbinak következtében értékrendje, gondolkodásmódja megváltozott.

- Költői énjének alakulását legkönnyebben művein és a kor eseményeinek ismeretén keresztül érthetjük meg.

Szakaszai

1. szakasz – A romantikus én-kultusz

- In Horatium

Szerkezet

- 1. Szakasz – A romantikus én-kultusz

o In Horatium

 A cím jelentése: Horatiusszal szembe, Horatius ellen

 Főhajtás és szembefordulás az ókor nagy költőjével szemben.

 A mű kezdetén Horatius-idézet – elkülönülő szándék, csupán az értő olvasókhoz kíván szólni, szembe megy a tömegízléssel

 A világ örök mozgásban van (erre utal a láng lobogása, „nem lépsz be kétszer egy patakba” [Hérakleitosz])

 Nem veti el a régi formákat, ám új eszmékre, gondolatokra van szükség – a költészet megújítását tűzi ki célul

 Elveti Horatius filozófiáját, az arany középszer igényét

 A soha-meg-nem-elégedést hirdeti

 Ars poetica jellegű költemény

o Lírikus epilógja

 A költő önmagát, költészetét és törekvéseit vizsgálja

 Míg az In Horatiumban „soha-meg-nem-elégedésről” beszél, itt felismeri teljességvágyának korlátait

 „Csak én bírok versemnek hőse lenni.” – Nem tud elszakadni a romantikus én-kultusztól

 Schopenhauertől kölcsönözte a vak dió és a bűvös kör metaforáját, mely bezártságát jelöli, az emberi megismerés lehetőségének határait

 A valóságból csupán vágy „nyila” képes kitörni

- 2. Szakasz – Sorsközösséget vállal az emberiséggel

o Húsvét előtt

 A háború borzalmai ellen való tiltakozásként a költő saját maga olvasta fel a Zeneakadémia 1916. március 26-i matinéján (Babits nem szívesen szerepelt)

 A rapszódia első részében a háború embertelenségeit, borzalmas képeit vonultatja fel

• A malom képével Vörösmarty: A vén cigány című költeményében találkozunk

• A nemzetek pusztulásának képe pedig Berzsenyi: A magyarokhoz II című művéből származtatható

• Petőfi Egy gondolat bánt engemet… kezdetű verse és Babits csataleírása között is párhuzamot vonhatunk

 A második részben a békevágy kerül a középpontba

 Babits nem a háborús sikereket ünnepli, hanem azt, aki a békét végre kimondja

 A Húsvétot, Krisztus feltámadásának keresztény ünnepét a békével azonosítja

o Cigány a siralomházban

 Babits ezzel a művével összegzi költészetét

 Kezdeti szecessziós korszakát, melynek költészetét egy Isten által teremtett fényes bogárhoz hasonlítja

 Ezeket a háború ideje alatt az expresszionista színezetű versek váltják fel, melyre a trombita hangja utal

 Végül bemutatja, miként váltotta fel a romantikus egyéniségkultuszt a milliókkal való azonosulás vágya

 „Nem magamért sírok én – testvérem van millió.”  Az értük hullajtott könny jelképezi Babits jelenlegi költészetét

 A gondolat már megfogalmazódott korábban Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban című művében is: „Testvéreim vannak számos milliók, / Én védem őket, Ők megvédnek engem”

- 3. Szakasz – A próféta szerepköre

o Jónás könyve

 Műfaja: elbeszélő költemény

 Szellemi önéletrajz, a bibliai Jónás könyve sajátos ábrázolása, parafrázisa

 Vannak különbségek a két mű között

Bibliai Jónás könyve Babits

- Jónás kéri hogy vessék a tengerbe

- Azonnal belátja sorsát

- Ninive népe Jónás szavát hallva megtér, ezért az Úr megbocsát nekik (böjt – zsákruha) - Magányba akar menekülni: a hajófenéken akar megbújni, vagy azt szeretné, hogy egy magányos erdőszélre tegyék ki

- Egy darabig ábrándokban ringatja magát. Jobban kirajzolódik a cethal gyomrában töltött idő, erőteljesebb Jónás panasza

- A nép kineveti Jónást, az Úr néhány jó kedvéért megbocsát a bűnös városnak, és nem pusztítja el  a prófétai küldetést beteljesíteni nehéz feladat

 Jónás prófétai feladatát próbálja beteljesíteni.

• 40 nap a prófécia bekövetkeztéig: A csillag formájú téren, ahol áporodott olaj és dinnyeszag van, sátrak között árusok „alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek” rongyos, lotykos, ragadós ruhában szakállas arccal, verejtékezve, vérben forgó szemekkel szólt a néphez  kinevették, Kiáltotta: TÉRJ MEG

• 39 nap a prófécia bekövetkeztéig: Egy téren ahol színészek és mívesek csókolóztak a nép előtt, a magas üléssorok csúcsán állt. Kinevették Jónást mikor „bozontos szája” úgy bődült, mint egy bikáé, és halbűzét szagolták az asszonyok, Dörgött: RESZKESS

• 38 nap a prófécia bekövetkeztéig: A királyi házban egy cifra oszlop tetején állt. A Hatalmasoknak táncoltak szép rabszolgák meztelenül, valamint egymást ölték - játékul. ISZONYÚ ÁTKOT KIÁLT

 A mű nyelvi-stilisztikai jellegzetessége

• archaizmusok (régi korok megidézésének eszközei)

o igealakok

 régmúlt [- a, - e, - á, - é] („ rühellé”, „lélegze”, „kére”)

 összetett múlt („csinált vala”)

 régies szintagmák („szeme vérbe forgott”)

 latinizmusok („futván az Urat, mint tolvaj a hóhért”)

 Hogyan leckéztette meg az Úr Jónást?

• a cethallal (a kevélységet jelképezi a hal)

• a niniveiek kinevetik

• a forró homok a talpát égeti

• napkeleti száraztó szelek, sivatagi meleg

• töklevél példázat

o Ha a töklevél egy nap kikelt, másnap elszáradt és Jónás sajnálja, Isten is sajnálja Ninivét (Istenkép: bölcs, igazságos, kiismerhetetlen teremtő)

 Hangneme kevert (köznyelvi elemek – fennkölt archaikus elemek)

o Jónás imája

 A Jónás könyve után egy évvel jelenik meg, az elvállalt próféta szerepét értelmezi

 Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez a „Gazdához” intézett fohász

 A közeli halál gondolatára felhatalmasodik benne a tettvágy, kész követni a Mindenható parancsait

BABITS MIHÁLY (1883 - 1941)

1883. november 26-án született Szekszárdon, négy gyermek közül a legidősebbként. Édesapja Babits Mihály, törvényszéki bíró volt. Apját a királyi tábla decentralizációja következtében Pécsre helyezték 1891-ben.Édesenyja Kelemen Auróra nagyon nyitott volt a külföldi irodalom felé. Babits elemi iskolába Budapesten (1889-1891) és Pécsen (1891-1893) járt. Majd beiratkozott a pécsi cisztercita gimnáziumba. Ötödikes gimnazista volt, amikor elvesztette édesapját. Érettségi után jogásznak szánták, bár ő beiratkozott a budapesti egyetem bölcsésztudományi karára, magyar - francia szakra. A Négyesy-féle nevezetes stílusgyakorlatokon ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. A stílusgyakorlatokon Babits latin, francia, angol és német költőktől mutatott be műfordításokat. Az egyetem elvégzése után a bajai cisztercita gimnáziumban mint világi ideiglenes helyettes tanár töltötte el gyakorlóévét (1905-1906). Tanári oklevelét 1906 májusában szerezte meg. Bajáról Szegedre ment tanítani. 1908-ban jelent meg a Holnap című lap első kiadványa, amiben megjelent 5 verse is. 1908 július 4-én rendes tanárrá nevezték ki, a "világ végére", a történelmi Magyarország délkeleti csücskébe, az erdélyi Fogarasra. Itt tanult meg tökéletesen görögül, itt fedezte fel magának a francia Henri Bergsont. Ötvennégy verséről megállapítható, hogy Fogarason írta. A Holnap második kötete (A holnap új versei) 1909 áprilisában már 15 költeményét közölte. Májusban megjelent legelső verseskötete Levelek Iris koszorjából címmel. Beutazta Dél-Európát. 1911 áprilisában hagyta el a sajtót Herceg, hátha megjön a tél is! című második kötete megjelent. Nevét felkapta a hírnév, a Nyugat állandó munkatársa lett, jelentős irodalomtörténeti tanulmányokat közölt (Petőfi és Arany, 1910; Az irodalom halottjai, 1910; Az ifjú Vörösmarty, 1911; A férfi Vörösmarty, 1911). A második ének címmel négyrészes verses mesedrámát írt, amelynek egyik részét (A vihart) 1911 októberében megjelentette a Nyugatban. 11 nyarán a vallás- és közoktatásügyi miniszter Babitsot az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba helyezte. 1913-ben megjelent Dante-fordításának Pokol része. Majd 20-ban a Purgatórium és 23-ban a Paradicsom. A gólyakalifa 13-ben jelent meg a Nyugatban. 1916-ban a Nyugat zeneakadémiai matinéján felolvasta a Húsvét előtt című nagy háborús versét. Később vallás elleni bűntett miatt perbe fogták. 1919 januárjában, az őszirózsás forradalom idején egyetemi tanárnak nevezik ki. 1921 januárjában házasságot kötött Tanner Ilonával, írói álnevén Török Sophieval (Kazinczy feleségének neve volt). 23-ban Esztergomban az Élőhegyen egy kis házat és telket vásároltak.

1920-ban újabb verskötete látott napvilágot: a Nyugtalanság völgye. 22-ben kiadta a Timár Virgil fia című kötetét. A következő év regénye a Kártyavár. Utolsó regénye, Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom 1933-ban hagyta el a nyomdát.

1927 januárjában meghalt Baumgartner Ferenc (1880-1927), a magyar származású, de Németországban élő esztéta, aki végrendeletében alapítványt hozott létre a megalkuvást nem ismerő s anyagiakban szükségét szenvedő írók javára. Az alapítvány döntnöke Babits lett. (Az leső díj: 1929; utolsó: 1949). A Baumgartner-díj kurátorsága s az a körülmény, hogy 1929-től a Nyugat szerkesztője volt, olyan nagy hatalmú irodalmi tekintéllyé tette Babitsot, amilyen szerepe valaha Kazinczy Ferencnek lehetett.
1934-ben jelentette meg Az európai irodalom történet című könyvét.

1940-ben megkapta a San-Remo-díjat a Dante-fordításáért, és ez évben megválasztották MTA tagnak is. 1941. augusztus 4-én a budapesti Siesta Szanatóriumban halt meg, gégerákban.

Életműve:
Prózai művek:
A gólyakalifa (könyv alakban 1916): Tábory Elemér, a regény tudathasadásos hőse, egyszerre két életet él: nappal jómódú, művelt fiatalember, éjszakai álmában szurtos, megkínzott asztalosinas. Elemért egyik reggel fejbe lőve találják szobájában.

Timár Virgil fia (1922): főhőse, Timár Virgil cisztercita szerzetes, gimnáziumi tanár Sóton. Egyik tanítványa, Wágner Pista törvénytelen gyermek olyan közel kerül hozzá, hogy gyermekének tekinti őt. Édesanyja halála után ő gondoskodik róla.

Kártyavár (1923): gyorsan fejlődő város panamáit mutatja be ebben a krimiszerű történetben. Halálfiai (könyv alakban 1926): 1880 - 1910 között játszódik. Babits annak a hivatalnok-értelmiségi rétegnek válságát, hanyatlását ábrázolja, amely a század fordulóján nem volt képes felnőni az élet követelményeihez. Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom (1933): utolsó regénye, hátborzongató utópia. A férfiak száma kevés, ezért a nők is katonának állnak. Elza a pilóta fogságba esik és saját szülővárosát kell bombáznia.

Fordítások:
Dante-fordításának Pokol része 1913-ben megjelent. Majd 20-ban a Purgatórium és 23-ban a Paradicsom
Shakespear, Poe, Wilde

Tanulmányok:
Petőfi és Arany (1910), Az irodalom halottjai (1910), Az ifjú Vörösmarty (1911), A férfi Vörösmarty (1911), Az európai irodalom története (1934)

Kötetek:
Levelek Iris koszorújából (1908): önmagát megmutatni vágyó, mindig megújuló költőt tükröz. A versek a szivárványt tükrözik
Herceg, hátha megjön a tél is! (1911): a vidékről Pestre kerülő költő kötete
Recitativ (1916): politikai események hatása érezhető a műveken
Nyugtalanság völgye (1920): előző vonulatot folytatja
Sziget és tenger (1925) : a magánéletben menedéket kereső költőt mutatja be, bár Babits soha sem vonult igazán vissza a költészettől.
Versenyt az esztendőkkel! (1933): felmerült az a gondolat, hogy nem vonhatja ki magát a közéletből.


KÖLTŐI SZERPVÁLALÁS BABITS LIRÁJÁBAN:

Babits hosszú utat tett meg, amíg eljutott a tudatos közélet vállalásig . Első kötetében az örökké megújuló költészet fontosságát hirdeti, ezért aztán később apolitikusnak (politikától mentes), öncélú, elefántcsont toronyba zárkózott költőnek tartották. A politikai események alakulásával, súlyosbodásaival egyre inkább hangot ad meggyőződésének. Kialakít egy sajátos költőszerepet, miszerint a költőnek prófétai módon a figyelmeztetés a szerepe. Illetve a költőnek az egyetemes értéket örökké, változatlanul kell megőriznie. "A vétkesek között cinkos aki néma" magatartást vállalja fel.
Babits élete külső eseményekben meglehetősen szegényes volt, de a látszólagos eseménytelenség mögött rengeteg változás, örökös keresés, szellemi izgalom rejtőzött.
In Horatium:
Téma: a költészet fontossága.
Műfaja: óda, két másik ódával a kötetet nyitja, azaz programversek: Óda a bűnhöz, Himnusz Irishez.
Cím: Horatiussal szemben, ellen a jelentése. Babits az arany középút és a Carpediem ellen van, ő hiszi az örök megújulást, a középszertől való eltávolodást. A kitűnni vágyást hirdeti. Azonban a művet klasszikus formában, Alkaioszi-strófában írja - régiben az új mondanívaló.
3-szor 12 soros részekre osztható be a mű.
1.: Kívül álló, gőgös, arisztokratikus elkülönüléssel ír, ahol a költő az alacsony tömegízlést veti el és helyette a hozzáértőkhöz, a művészetet kedvelőkhöz akar szólni. Ez a bevezetés egy görög kultikus szertartás szövegének fordítása, ahol a benne avatottakat szólítja meg.
2.: A folyton megújulás, változás a téma, mellette azonban himnikus téma is van. Sor áthajlások is vannak. Kitágul a tér fent-lent , sötét-világos. Központi gondolata Hérakleitosztól vett idézet: "nem lépsz kétszer egy patakba". Ebből az élményből vonja le a költő a maga célkitűzését.
3.: Tovább viszi a költészet felé a természetből. Az örökké megújuló költészet lesz a téma. Leírja saját ars poeticáját. Majd a végén ismét visszatér a természetbe.
4.: A megelégedés, a megszokott és az unt ellen emel szót. Ezt az igékkel kívánja nyomatékosítani. Új tettekre és új vizekre szólít fel. Metaforák és hasonlatok sorával zárja a verset, majd ismét a Horatiusi gondolatok térnek vissza.
Maga a ver egy egyetlen szónoklat, hosszú beszéd. Kihez szól, kihez nem szól + érvek + filozófiai magasságokban szárnyal, majd áttér a művészetre + megszólítás.
Cigány a siralomházban:
1926-ban írja e versét, amelyben az arc poeticáját fejti ki, a költészet csodálatosságát, a háború utáni felülvizsgálja.
Cím: a cigány metafora, magára a költőkre utal - Vörösmarty motívuma - halál előtti utolsó pillanatot akarja ábrázolni
I.:
1-3 vsz.: a múltbeli, hajdani költészetet összegzi, a testrészek metaforájával egyre feljebb jutunk.:
1 vsz.: az ifjúkori formaművészetre helyezi a hangsúlyt (impresszionizmus, szecesszió), könnyedén, örömét lelve játékosan és kidolgozott, virtuóz formában írta a verseit. "Ahogy az úr megteremtette a bogarat és eljátszott vele" - olyan jelentéktelen az ő költészete is;
2 vsz.: háborús időben (expresszív versek): a buzdításon, a hangúlyozáson van a hangsúly;
3 vsz.: előzőekkel ellentétben fordulatot hoz: csendesség, határozatlanság, elesettek hasonlata - új azonosulás: sorsközösséget vállal;
II.:
Vörösmarty gondolatával: millió testvér folytatja Babits, mivel azonosulni kíván az emberekkel;
Otthontalan emberek, olcsó bérlakás lakói, akiknek a halál már megváltás, akik kietlen, zord világban élnek - olyan, mint a siralomház
7 vsz.: összegzéssel folytatja: a világ szomorúsága miatt lehangolt, és nem lehet többé olyan verset írni, mint az első versszakban;
III.:
Összegzi az előző versszakok motívumait, valamint visszatér az első versszak képeihez
A vers ne csak szívből szóló legyen, de legyen értelmes, haszna a könnynek, ha másokért is hull.

30-as évek elején írt verseiben egy újfajta szerepvállalást fogalmaz meg, egyfajta prófétai módot, a bölcs, a töprengő, a tisztán látó, megítélni tudó bölcset. Aki állandó és változatlan, mert az igazi értékeket ő határozza meg. És szemben áll a folyton változó pillanatnyisággal. Ez a próféta a világ felett áll, óvva int és figyelmeztet.

Holt próféta a hegyen:
Felvillantja a magányt, a felsőbbrendűség tudatában a változatlanságot képviseli. Azonban, a világ hírei is eljutnak hozzá, a refrén hozza a jelen változatos eseményeit, de ő ezt elutasítja.

Vers a csirkeház mellett:
A vers triptichon - három kép.
A kor kihívására milyen választ adhat a költő; míg eljut, hogy a cselekvést választhassa.
1.: céltalan, könnyed, öntudatlan, felelősség nélküli. A külső világot szinte filmszerűen ábrázolja. A belső világ a bölcs semmittevésé, ahol saját magát nyugtatja;
2.: a háború, az emberiség gondolatáig megy el a költő - filozófiai gondolatok - megváltozik a képi technika, a galambbal mutat be mindent;
3.: már csak a belső világot látjuk, felgyorsul minden, a gondolatai a cselekvés körül forognak; verbális igék használata, halmozása, a restség metaforává változik.






Jónás könyve:
Keletkezés: 1939-ben Babits halálos betegségének tudatában írta, de személyes és politikai kérdések is állnak a mű hátterében;
Alapkérdés: mit tehet a költő ilyen fenyegető körülmények között, ilyen barbár erők ellen;
Babits válaszként három kérdést is felvillant: megfutamodás, radikális cselekvés, nagyobb bölcsesség, de a helyes utat a tök hasonlatban írja le;
A mű valójában egy példázat, bár kezdetben vonakodik felvállalni a feladatot, később ez lírai önvallomássá válik, amit nemcsak önmagára, de az egész társadalomra vonatkoztat.
A mű kiegészítő műve a Jónás imája.
Az egész mű az Ószövetségi Jónás történet parafrázisa, amit Babits csak 1-1 pontban változtatott meg (Jónás gyávasága nagyobb, cethalban töltött idő kidolgozottabb, önmagával és a környezettel vívott harc).
Műfaj: elbeszélő költemény
I.: Jónás a Tarsisba tartó hajóra száll fel, azonban a vihar alkalmával a tengerbe dobják;
II.: A cethalban töltött idő - naturalista képek áradása - "Ki nem akar szenvedni, az kétszer szenved";
III.: Elmegy Ninivébe, ez komoly küldetés lenne számára, de komikumba torkoll, mivel az emberek kinevetik;
IV.: Nem érti, hogy miért nem pusztul el - tök hasonlat;
Hangnem: nyelvi humor, főként köznapi elemeket kever az archaikussal; archaikus: Ószövetségi adomák, régies igealakok, szószerkezetek;
Versforma: egyeletlen hosszúságú jambikus sorok, páros rímmel.


FILOZÓFIA MEGJELENÉSE BABITS KÖLTÉSZETÉBE:

Nemcsak kora legnagyobb költője, de legsokrétűbb gondolkodója volt Babits. Nem lehet egy eszmerendszerhez, filozófiai iskolához kapcsolni, mert sokféle szál fűzte egyszerre olykor ellentétes bölcseleti áramlatokhoz is.

Esti kérdés:
Egyetlen lételméleti, ontológiai kérdésre keres választ: Miért élünk?
Hatott rá Schopenhauer gondolkodása és Bergson időelmélete is. Objektív, fizikai idő és az egyén szubjektív ideje van egy időben jelen.
A mű egyetlen hatalmas gondolat, egyetlen mondat; három szó tagolja a művet:
Midőn: esti helyzetképet látunk, mindent beborít a takaró; fűszálak épsége, virágok szirmai, hímes lepkék;
Olyankor: új logikai egység kezdődik, lezárul egy élmény, s ezután a bergsoni önkéntelen emlékezet szálán csapongva időrend nélkül különböző élethelyzetek kapcsolódnak egymáshoz; Velence szépségénél időzik el Babits; visszamereng a messze múltba; homályos, átszűrődő képek: szoba: Fogaras, kávéház: Szeged, domb: Szekszárd;
Ott: életútjának képei bontakoznak ki, 10 kérdés rak fel - véget nem érő idő titkát kutatja; utolsó két sor: születés és halál; természeti képek az előző részekből;
Szecesszióra emlékezte a vers szertartásmódja, ornametikája, a 10-11-es jambikus sorok és a bonyolult rímképlet is. A mű két részét külön írta, az est leírása Fogarason írja és külön leíró versnek szánta.




A lírikus epilógja:
A vers a Levelek Iris koszorújának záró darabja. Érdekes megfigyelni a töprengő költő alakját. A kötet többi darabja a világ sokszínűségét, a meg nem elégedést hirdeti, addig ebben felméri a világ megismerésének korlátait. Az énen kívüli világról semmit sem tudhatunk, hiszen érzékszerveink kétes benyomásai révén szerezhetünk róla hírt. A vers legfontosabb metaforái: dió, bűvös kör, alfától omegáig.
Alapgondolat: nem tud önmagából kitörni, mert mindig önmagához tér vissza;

BABITS MIHÁLY (1883-1941)

In Horatium

1. Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem hallott verseket ma, múzsák
papja, erôs fiatal füleknek.
2. Nézz fel az égre: barna cigány ködök -
nézz szét a vizen: fürge fehér habok
örök cseréjükért hálásak,
halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.
3. A láng is hullám. Szüntelenül lobog
fônix-világunk. îgy nem is él soha,
mi soha meg nem halt. Halálnak
köszönöd életedet, fü és vad!
4. Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyásu, mint csobogó patak
s "nem lépsz be kétszer egy patakba",
így akarák Thanatos s Aiolos.
5. Ekként a dal is légyen örökkön új,
e régi eszme váltson ezer köpenyt,
s a régi forma új eszmének
öltönyeként kerekedjen újra.
6. S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a megelégedést,
hadd dalljam rajt ma himnuszát én
a soha-meg-nem-elégedésnek!

{Aiolosz (ajolosz): a szelek istene a görög mitológiában
Fônix: minden 500. évben önmagát elégetô, majd hamvából új életre kelô mesebeli madár a görög mitológiában
Nem lépsz ... patakba: az epheszoszi Hérakleitosznak (kb. Kr. e. 550-475), az ókori görög filozófia egyik legjelentôsebb alakjának tulajdonított mondás. Az ellentétek egységérôl szóló elmélete több szempontból a hegeli dialektika antik elôképének tekinthetô. E szerint a mindenség ellentétek harmonikus egysége, s a világ az örök mozgás, változás állapotában van.
Thanatosz: a görög mitológiában az Éjszaka (Nüx) fia, a halál megszemélyesítôje
Tibur gazdadalnoka: Horatius híres latin költô (Kr. e. 65-8); Tiburban (ma Tivoli) volt birtoka}

7. Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyásu, mint hegyi záporár,
hullámtörés, lavína, láva
s tűz, örökös lobogó. - Te is vesd
8. el restségednek ónsulyu köntösét,
elégeld már meg a megelégedést,
légy könnyű, mint a hab s a felhô,
mint a madár, a halál, a szél az.
9. Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
ne nyomja lelked járomunott nyakát:
törékeny bár, tengerre termett,
hagyj kikötôt s aranyos középszert
10. s szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erôkhöz, melyek a változás
százszínü, soha el nem kapcsolt
kúsza kerek koszorúját fonják.

1904


A lirikus epilógja

1. Csak én birok versemnek hôse lenni,
elsô s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

2. S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

3. Bűvös körömbôl nincsen mód kitörnöm.
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

4. Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

{Űmega, alfa: a görög ábécé utolsó és elsô betűjének a neve}


1904


Messze... messze...

Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Több árnyat nyujt a minarét.
Bús donna barna balkonon
mereng a bíbor alkonyon.

Olaszhon. Göndör fellegek.
Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökôkut víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok.

{Donna: asszony, úrnô olaszul
Mirtusz: a Földközi-tengerhez közel esô területeken honos, fehér virágú örökzöld növény görögül}


Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt pipáló bús orom.
A lég sürű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyô, gyopár.

Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló. Major felhôk felett.
Sötétzöld völgyek, jégmezô:
harapni friss a levegô.

Némethon. Város, régi ház:
emeletes tetô, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hizott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.
Mennyi kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina, csengô, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, labdatér,
mért legelôkön nyáj kövér.

Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcu szôke emberek.

Ű mennyi város, mennyi nép.
Ű mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!

1909


Esti kérdés

Midôn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenesen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettôs vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektôl terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvetô?
minek az árok, minek az apályok,
s a felhôk, e bús Danaida-lányok

{Riva olaszul: part; tér Velencében
Danaida-lányok: Danaosz mitológiai király ötven lánya, kik férjeik megöléséért az alvilágban úgy bűnhôdtek, hogy lyukas hordóba kellett vizet hordaniuk örökre}

s a nap, ez égô szizifuszi kô?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a véget nem lelô idô?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nô a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nô?

1909. ôsz


Május huszonhárom Rákospalotán

1912

1. Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,
rendôr, tört üvegek, népszava, forradalom.
Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet
nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt.
Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak,
nem bôgnek tehenek, még a malac se visít.
Nádas eresznek alatta topázszemü tengericsô csügg.
Hószinü fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg.
Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bôg)
sejteni a város szörnyeteges közelét.
Ćm most alszik a táj: egy döglött villanyos állong.
Ű bús villanyosom! bús ez a néma világ!
Bús e méla falún az üres sínekre merengni.
Ű jövevény sínek, visztek-e még ma tovább?
Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak,
hol most csorran a vér, forran a forradalom?
hol zajgó tömegen most úr a néma Petôfi
s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;
hol tán míg irom ezt, Magyarország nagy betegágyán
vér és kínok közt megszületett a Jövô.

2. Ű te Jövô, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy;
jössz és senkise lát; jössz sürü fátyol alatt,
mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod
vagy boros emberként ingatod útaidat?
Ah, boros is vagy már ezer ôrült eszme borától.
Ćlmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét!
Ćlom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne,
s sír, hogy mindene fáj s nem lehet így betegen.
Jöjjön az elhazugolt életre halálos igazság,
lesben az utcákon álljon a kósza halál:
minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja!
hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom!
Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság,
annyi hazugság és elmulatások után!
Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd:
egynek mondja: "Jogok gyáva barátja, remegj!"
Másnak: "Ajkaidon kopott szó lett a szabadság!
s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács."
Másnak: "Ćlnokul és önzôn fogtál kezet: íme
véres lett a kezed: moshatod a kezedet!"
Mindnek: "Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok!
Nem játék a világ! Látni, teremteni kell."


Húsvét elôtt

S ha kiszakad ajkam, akkor is
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltôl részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:

ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
- mennyi a vér! -
szakadjon a véres ének!

Van most dicsérni hôsöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem gyôzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:

mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,

mely trónokat ôröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:

én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegôn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegôt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:

de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a gyôztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hôst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétôl ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,

ki elôször mondja ki azt a szót,
ki elôször el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentô, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hôs pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!

{Alleluja vagy halleluja: ujjongó, örvendezô ének}

mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Ű, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

1916. március


Fortissimo

Haragszik és dúl-fúl az Isten
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen -
ki költi ôt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban:
akit föl nem ver annyi ágyú,
rezzenti-é gyenge sírástok?
És ne is könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul:
ne oly édesen mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor,
ne mint a régi Niobék:
hanem parttalan mint az árviz
sírjatok vagy a görgeteg
lavína, sírjatok jeget,
tüzet sírjatok mint a láva!
A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok aludni senkit:
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
de érdemes-e félni még?
és érdemes-e élni még?
Ű, mért nem hallani hangotok?
Menjetek a piacra sírni,
sikoltsatok a templomokban
vadak asszonyai, vadakká
imuljatok ôrjítô, ôrült
imában!

És ha hasztalan
ima, sírás: - mi káromolni
tudunk még, férfiak! ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesôjét!

{Bestemmia: káromkodás, átkozódás}

Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk ôt, talán fölébred!
Cibáljuk ôt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égô
házban - a süket Istenét!

Süket! Süket!...

Ű ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem érzi hátán
hadak alázó dobogását.
Jó volna süketen csirázni
mint virághagyma föld alatt:
minden süket, földben, Istenben
csak az ember szakadt ki a
süket Istenbôl iszonyokra
kikelt belôle féreg-módon,
Isten férgének, viszketô
nyüzsgésre, fájni - mert ami
nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!

1917


Petôfi koszorúi

1923
"Avagy virág uagy te, hazám ifjusága?"

1. Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.

2. Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idôk sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönbôl börtönbe.

3. Ki ünnepli žT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétôl, mint sastól a vakond
avagy gyáván bujik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszoruit.

4. Űh, vannak koszoruk, keményebbek, mint a
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a
hideg temetônek!...
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére - kônek!

5. Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad
virág szabad földön:
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: "Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!"

6. Avagy virág vagy te? ... légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az ž ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!


A gazda bekeríti házát

1. Léckatonáim sorban állnak már, pici
földem a földbôl kikerítve, könnyű szál
dzsidások módján állnak ôrt, hatalmasan
igazságukban; ôk a törvény, ôk a jog,
erôm, munkám, nyugalmam és jutalmam ôk,
s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e
szakadt létben, kizárva minden idegent,
de átbocsátva ami még közös maradt
a testvérek közt: táj varázsát, távoli
egek pirossát, és a tejnél édesebb
levegôt; mostanában ugyan e szeles
október hidegét is, aki április
karmosabb öccse -

2. Űh mi edzve karmosabb
öcsökhöz már, kincses tavalyból érkezett
bátyák magunk: mit, hizelegni a modern
szeleknek? žsz ez! barbár, gyilkos és hazug.
Szemtelen ôsz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad
zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák
nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e
lárma és rángás? Csöndben érik a csira
a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű
növése lassú: ez az élet! Kertem, ódd
a magvat ami megmaradt kincses tavaly
füvébôl és barbár szelekkel ne törôdj!

3. Jöhet a vad tánc, tépô, részeg, ál-buján
vetkôzni csontig a virágokat; jöhet
a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd
a fehér-csuhás vezeklô, a tél; te csak
maradj a tavaly ôre! s ha a jövevény
lenézve így szól: "Én vagyok az Śr!" - feleld:
"A Régi jobb volt!" - Hôsi léceid mögött
mint középkori szerzetes dugott a zord
sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros
képégetôk elôl pár régi könyvet: úgy
dugd magvaid, míg, tavasz jôve, elesett
léckatonáid helyén élô orgona
hívja illattal a jövendô méheit.

1925-1927


Cigány a siralomházban

1. Śgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Śr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.

2. Śgy született késôbb az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.

3. De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.

4. Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri ami jó.

5. Kalibát ácsolna magának az erdôn: de tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.

6. És örül hogy - ha nem bírja már s mindent összetört -
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.

7. Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdesô, zümmögô, fényes bogár!

8. Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?

1926


Mint különös hírmondó...

{Babits ezt a versét az esztergomi Elôhegyen vásárolt házában írta}


1. Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot
mert nyáron át messze a hegy tetején ült s ha este
kigyultak a város lámpái alatta, nem látta ôket
sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

2. s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülôgép?
vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kômivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

3. gépfegyvert próbál - oly mindegy volt neki! tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
századokon át épít, s egy gyermeki cívakodásért
újra ledönt mindent; sürgôsebb néki keserves

4. jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
szellem és szerelem - jól tudja ezt a hegyi hírnök
s elbútt, messze a hírektôl; de ha megjön a füttyös,

5. korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
bánatban elhagyott szeretôi, a lombok és ingnak,
mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

6. akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyérôl
és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ôsz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ôsz van!

7. úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

8. versenyt az évekkel, évek a századokkal, az ôrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az ôszre
nézek, az ôszt érzem; mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

9. tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretôké -
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden
emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

10. jó a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,
csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló szôrétôl foltos a rétség,
megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

1930. szept.-okt.


žsz és tavasz között

Elzengett az ôszi boros ének.
Megfülledt már hűse a pincének.
Szél s víz csap a csupasz szôllôtôre.
Ludbôrzik az agyagos domb bôre,
elomlik és puha sírrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: "Paplan alá! Hajjcsi!"
Űh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

5. Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az újra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...

6. Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az ôr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Űh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tôke, únt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Űh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

1936


Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinézô ijedt ôzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár elôtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én
s ô se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól, s a veszedelmes mondulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.
Űh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek - de ti
csak mosolyogtok, okos felnôttek gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
reszketô szívvel... Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki mint a szepegô kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén -
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegôm egyre fogy, tüdôm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan olyan megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már... Segíts, Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légcsô görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnôtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.

1937. nyár


Jónás könyve

Elsô rész

1. Monda az Ur Jónásnak: "Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák."
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze.
Kerülvén azért Jáfó kikötôbe
hajóra szállott, mely elvinné ôtet
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!

2. Az Ur azonban szerzett nagy szelet
és elbocsátá a tenger felett
s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor
ingó és hulló kék hullámfalakból,
mintha egy uj Ninive kelne-hullna,
kelne s percenként összedôlne ujra.
Forgott a hajó, kettétört az árboc,
deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz.

3. A görcs hajósok, eszüket veszítve,
minden terhet bedobtak már a vízbe,
s míg arcukba csapott a szörnyü sóslé,
kiki a maga istenét üvölté.
Jónás mindent kiadva, elcsigázva,
betámolygott a fedélközi házba,
le a lépcsôkön, a hajófenékre,
s ott zuhant bódult félálomba végre
gurítván ôt az ázott, rengô padlat.

4. S így lôn hogy a kormányos belebotlott,
a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
"Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
istenedhez, talán ô megkegyelmez!
Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
Mely város vall polgárának, büdös?
S e fene vízen át velünk mivégre jössz?"

5. S ô mondta néki: "Zsidó vagyok én
s az Egek Istenétôl futok én.
Mi közöm nékem a világ bünéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.
Hagyjatok itt megbujni a fenéken!
Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.
De ha kitesztek még valahol élve,
tegyetek egy magányos erdôszélre,
hol makkon tengjek és keserű meggyen
békében, s az Isten is elfeledjen!"

6. De a kormányos dühhel csapta vissza:
"Mit fecsegsz itt erdôrôl össze-vissza?
Hol itt az erdô? És hová tegyünk ki?
Innen csak a tengerbe tehetünk ki!
Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon
az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom.
Már biztos hogy te hoztál bajba minket:
magad mondod hogy Isten átka kerget.
Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.
Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek
ezt a zsidót!" S már nyolc marok ragadta,
nehogy hajójuk süllyedjen miatta,
mert nehéz a kô, és nehéz az ólom,
de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.

7. Jónás azonban jajgatott s nyögött
és meglóbálták a tenger fölött.
"Vigyázz-hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!"
S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,
mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.
S már a hajósok térdencsúszva, kétrét
görbedve sírtak és hálákat adtak,
könnyelmü áldozatokat fogadtak,
s a messzeségben föltünt a szivárvány.

A víz simán gyürűzött, mint a márvány.

Második rész

Az Ur pediglen készitett vala
Jónásnak egy hatalmas cethalat
s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,
halat s vizet vederszám nyelve mellé
minek sodrán fejjel elôre, hosszant
Jónás simán s egészben úgy lecsusszant
gyomrába hogy fején egy árva haj
nem görbült, s ájultából csakhamar
fél-ébren pislogott ocsúdva, kába
szemmel a lágy, vizes, halszagu éjszakába.

9. És így jutott a szörny-lét belsejébe
vak ringások eleven bölcsejébe,
és lakozék három nap, három éjjel
a cet hasában, hol éjfél a déllel
egyforma volt, s csupán a gondolatnak
égre-kigyózó lángjai gyuladtak,
mint fulladt mélybôl pincetűz ha támad.
És könyörge Jónás az ô Urának
a halból, mondván: "Kiáltok Tehozzád,
hallj meg, Isten! Mélységbôl a magasság
felé kiáltok, káromlok, könyörgök,
a koporsónak torkából üvöltök.

10. Mert dobtál vala engem a sötétbe
s tengered örvényébe vetteték be,
és körülvett a vízek veszedelme,
és fű tekeredett az én fejemre,
bô hullámaid átnyargaltak rajtam,
és Egyetemed fenekébe hulltam,
a világ alsó részeibe szállván,
ki fenn csücsültem vala koronáján!
Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?
Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?
Kényedre hány-vet hánykódó vized
s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet".

11. A lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,
sürűn szíván kopoltyuját a Halnak,
mely csupa verdesés és lüktetés volt,
s a vízbôl-szürt lélekzet mind kevés volt,
a roppant haltest lihegve-dobogva
szokatlan terhét ide-oda dobta
kinjában, mig Jónás émelyegve s étlen
tovább üvöltött a büzös sötétben,
s vonítva, mint a farkas a veremben,
nyögött: "Bezároltattál, Uram, engem!
Sarak aljába, sötétségbe tettél,
ragyogó szemed elôl elvetettél.
Mindazonáltal szemeim vak odva
nem szűnik nézni te szent templomodra.
Sóvár tekintetem nyilát kilôttem
s a feketeség meghasadt elôttem.
Éber figyelmem erôs lett a hitben:
akárhogy elrejtôzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gôgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb elôtte orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tôled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelôlem,
habár e halban sós hús lett belôlem!"

12. Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarugott dupla talppal.
S uj fájdalom vett mindkettôn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

13. És monda Jónás: "Ki táncoltat engem?
Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?
Besóztál görgô tengered savával
és csapkodsz, mintha játszanál csigával.
Mert megfogyatkozott bennem a lélek:
de az én Uram akará hogy éljek.
Ebének kíván engemet a Pásztor
és megszabadított a rothadástól.
Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod
a csahos szókkal futok zargatni nyájad.
Mert imádságom elhatott tehozzád
és vigigjárta a Magasság hosszát.
Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
mert aki éltét hazugságba veszti,
a boldogságtól magát elrekeszti."

14. Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap
és akkor az Ur parancsolt a halnak,
ki Jónást a szárazra kivetette,
vért, zsirt, epét okádva körülötte.

Harmadik rész

15. S monda az Ur Jónásnak másodizben:
"Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.
Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,
s miként elédbe írtam, prédikálj!"

16. S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
melynek három nap volt járó vidéke,
három nap taposhatta azt akárki
s kanyargós utcáiból nem talált ki.

17. Menvén hát Jónás, elsô nap kiére
egy sátrakkal telt, csillagforma térre
s az árusok közt akik vad szakállát
és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
ahol helyet vôn, kórusban nevették,
kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:
"Halld az Egek Urának Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra mához!"

18. Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
kimarjult arcán verítéke csorgott,
de az árusok csak tovább nevettek,
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek
s Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.

19. Másod estére másik térre ére,
a színészek és mímesek terére,
kik a homokon illegve kigyóztak
s szemérem nélkül a nép elôtt csókolóztak.
Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára
hágván, olyat bôdült bozontos szája,
hogy azt hitték, a színre bika lép.
Mohón hökkenve némult el a nép,
míg Jónásból az Ur imígyen dörgött:
"Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt.
Harminckilencszer megy le még a nap,
s Ninive napja lángba, vérbe kap!"

20. S az asszonyok körébe gyültek akkor
s kisérték Jónást bolondos csapattal.
Hozzá simultak, halbüzét szagolták
és mord lelkét merengve szimatolták.

21. Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,
harmadnap a királyi ház elébe.
Ott már tudták és várták és bevitték
egy nagy terembe, hol arany teríték
mellett hevertek a Hatalmasok,
nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,
és meztelen táncoltak ott a szolgák
vagy karddal egymást ölték, kaszabolták
játékul. Jónást meg egy cifra oszlop
tetejébe tették hogy szónokoljon
és jövendölje végét a világnak.

22. És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az ôrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdôn,
csarnokon, folyósokon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivébôl a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kô kövön nem marad Ninivében.

23. És méne a pusztába, hol a sáskák
a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,
hol aki a forró homokra lépett
jó saru nélkül, a talpa megégett:
ott megfogadta, harmincnyolc napig
böjtölve s imádkozva ott lakik
s nem mozdul, mígnem messze kénköves
lángoktól lenne lenn az ég veres
s hallanék hogy a föld egyszerre szörnyet
dördül, s a nagy vár tornyai ledôlnek
s ugy elpusztul minden ninivei,
maga és apja s anyja, fiai
s lányai, huga-öccse, nénje-bátyja,
mint hajdan a Jeroboám családja.

24. S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
a napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Urhoz: "Halld, Hatalmas
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állitották,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le ôket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gôgös Ninive lángja nem csap az égre."

25. S elmult egy hét, és kettô, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.

Negyedik rész

26. Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szívben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termôföldre hullott,
s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt,
S gondolta: "Van idôm, én várhatok.
Elôttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, míg láng lesz belôle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dôre.
Jónás majd elmegy, de helyette jô más,"
így gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás,

s azért felette megharaguvék,
és monda: "Mikor ide kijövék,
s azóta napról-napra s egyre többen
jöttek a városból kérdezni tôlem,
kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva,
hány nap van hátra még? S én számról-számra
közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!
Hazudtam én, és hazudott a naptár.
És hazudott az Isten! Ezt akartad?
Bünbánók jószándékát megzavartad.
Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!
Azért vágytam hajón Tarsisba futni...
Mert te vagy aki fordít rosszat jóra,
minden gonosznak elváltoztatója.
De már az én lelkem vedd vissza tôlem,
mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem."

Tudnivaló pedig itt hogy kimenve
a városból Jónás, ül vala szembe,
a város ellenébe, napkeletnek,
árnyékban, mert egy nagylevelü töknek
indái ott fölfutva egy kiszáradt,
hôségtôl sujtott fára, olyan árnyat
tartottak, ernyôt eltikkadt fejére,
hogy azalól leshetett Ninivére
fátylában a nagy fények fonta ködnek.
S örüle Jónás módfelett a töknek.

29. Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett
a nagy Uristen egy kicsinyke férget,
mely a töknek tövét megrágta volna
és tette hogy indája lekonyulna,
levele megpörögve kunkorodna
s az egész tök elaszva szomorodna.

30. Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnôtt:
nem tartott többet sem árnyat, sem ernyôt.

S akkor az Isten szerze meleget
s napkeleti szárasztó szeleket
s lôn hogy a nap hévsége megsütötte
Jónás fejét, és megcsapván, felette
bágyadttá szédítette, ugyhogy immár
úgy érzé, minden körülötte himbál,
mintha megint a hajón volna; gyomra
kavargott, és gyötrôn égette szomja
s ezt nyögte csak: "Lelkem vedd vissza, kérlek,
mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek."

32. S monda az Ur Jónásnak: "Lásd, valóban
méltán busúlsz s vádolsz-e haragodban
a széleslombu, kövér tök miatt,
hogy hűs árnya fejedrôl elapadt?"
S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:
"Méltán haragszom azért, mígcsak élek!"

33. És monda akkor az Isten: "Te szánod
a tököt amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
lombja alatt csak lustán elhevertél.

És én nem szánjam Ninivét, amely
évszázak folytán épült vala fel?
amelynek tornyai vetekedve kelnek?
mely mint egy gyôztes harci tábor terjed
a sivatagban, és utcái mint
képeskönyv amit a történet irt,
nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének
ormát mely lépcsôt emel a jövônek?
A várost amely mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek fényénél, s nem birt meg vele
a sivatagnak annyi vad szele?
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
ô sem tudta, és ki választja széjjel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?

35. Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
az én szájamban ugyanazt jelenti."

36. Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.
A nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsôs tornyai Ninivének
a hôtôl ringatva emelkedének.
A szörnyü város mint zihálva ropant
eleven állat, nyúlt el a homokban.

1937-38


Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygô ár az elszakadt
sövényt jelzôkarókat gátakat.
Űh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tôle volna szabva rim
elôre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, késôbb mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielôtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint ž sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémbôl telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

1939


Petôfi és Arany

1

A nagykôrösi Arany-szobor leleplezése alkalmából olvastunk egy cikket valamely napilapban, melynek írója azon panaszkodott, hogy nagy költôink közül csak Petôfinek van több szobra az országban, Arany, Vörösmarty egy-két szoborral kénytelen beérni. Annak az illusztrálására hozza fel ezt a cikkíró, hogy mennyire nem becsüljük meg még az igazi magas művészetet: regényes életpálya, politikai dicsôség s a költôi nyelvnek bizonyos könnyed rakoncátlansága és szellemessége sokkal nagyobb okok egy költô elismerésére, mint mélyrôl jött művészet - ami mélyrôl jött, szükségképpen halkabb, mély és halk egyéniség hatalmas formák önkénytes bilincsében.
îme, az örök kontroverzia Petôfi vagy Arany elsôbbségérôl: bármily esztétikátlan és filozófiátlan, mégis igen érdekes jelenség, mert jóformán az egyetlen esztétikai probléma, mely a magyar közönség legszélesebb rétegeibe beszivárgott. S ha az irodalmilag kevésbé művelt emberek körében vizsgáljuk ezt a tömegpszichológiai jelenséget - ahol kevésbé bonyolultan jelenik meg -, észrevesszük, hogy a két költô összehasonlításánál nem annyira költészetük, mint emberi egyéniségük a mértékadó. E két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szembenálló típusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét mindenikünk közel állónak érzi a maga kedélyéhez, s e rokonságérzet adja meg irodalmi ítélkezésének öntudatlan alapját. îgy lôn nálunk az esztétika bizonyos fokig vérmérséklet kérdése; s a flegmatikusok és melankolikusok különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öregek a fiataloktól s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás hívei függetlenségiektôl és szocialistáktól.
De a dolog tulajdonképpi fontosságát akkor fogjuk csak látni, ha a nézôtérrôl az irodalmi élet színpadára fordítjuk szemeinket. Minthogy legműveltebb irodalmi köreinkben elterjedt ama felfogás, hogy a művészet nagyságait összemérni és osztályozni nem lehet, ez a kontroverzia sem jelenhetik meg itt nyíltan és öntudatosan, mint a kevésbé művelt közönség körében. Mindazonáltal a vérmérsékletek alapvetô különbsége utat tör magának az irodalmi esztétikába is, s kétféle felfogáskülönbségben nyilvánul. A túlzók vagy az egyik vagy a másik fajta költészetet (mert a vérmérsékletfajtákból költészetfajtákat csinálnak) egyáltalán nem tartják költészetnek; így mondják Ady túlzóbb követôi, hogy az Arany-féle költészet egyáltalán nem költészet, s ez újabb költôi iskola részben talán költôi gyakorlatával is azt akarja igazolni, hogy objektivitás és művészet nem tartoznak a költészethez. Viszont az ellenkezô párt túlzói a naiv Petôfire tekintenek bizonyos kicsinyléssel, s a művész Aranyt valami arisztokratikus magasságba helyezik e népszerű költô fölé. Van aztán a kontroverziának egy sokkal rejtettebb s még sokkal fontosabb formája is. A kérdés e formában az lesz: mi a költészet lényeges értéke? A tűz - feleli az egyik párt -, új tüzek és új lobogások, mennél újszerűbb egyéniségnek mennél szabadabb, mennél korlátlanabb, mennél pongyolább kifejezése. A művészet - mondja a másik párt -, művészi világítás, művészi vers és nyelv, tanulmány, arisztokratikus érzések és ízlés, s formák, művészi formák. Az ízlésre az elôbbi párt nem sokat ad, sôt talán öntudatlan is keresi a disszonanciákat; s bár új formák jelszavával megy harcba, fontosabb neki a régi formák megvetése, mint újak alkotása. A másik fájlalni kezdi az új iskola formai anarchiáját, körülbelül úgy, mint hajdan az Arany-iskola fájlalta a Petôfi-utánzókét. Öntudatlanul szemben állnak a kritikában is: az egyik, amelynek tanulmány- és művészetellenes elmélete a pozitív kritika alapjait nyíltan elvetette, hipermodern és affektált fellengéssel iparkodik kifejezni a kifejezhetetlent, s ködösen új terminológiával költeni a nem sejtett benyomását; a másik irány kritikája ragaszkodik a Gyulai-Péterfy-féle nemesen objektív esszéstílushoz.
Ilyen világításban az Arany-Petôfi-kontroverzia tipikus jelensége a magyar irodalmi életnek mind e mai napig. Az a két kötet tehát, melyek kezünkben vannak, s melyek egyike Petôfi műveinek új esztétikai elemzését nyújtja, másika pedig Arany elveszettnek hitt irodalomtörténetét adja közre, történeti és esztétikai tekinteteken kívül nagyobb irodalompszichológiai érdekkel is bír, midôn egyrészt mai irodalmunknak Petôfivel, másrészt Aranynak az egész magyar irodalommal szemben elfoglalt állására vethetnek új fényt.
Az elsôre roppant szükség van, mert az új magyar irodalomnak Petôfivel szemben voltaképp állásfoglalása nincs. Ady iskolája, melynek igen romantikus ideálja van a zsenirôl, mint Balassában és Csokonaiban, úgy Petôfiben is ennek az ideálnak a megtestesülését szeretné látni; ôk Petôfi regényes életébôl, idealisztikus forradalmi politikájából s némely fiatalos és affektált rakoncátlankodásából akarják megalkotni Petôfi képét, megfeledkezvén mindazon vonásokról, melyek az ô ideáljuknak ellentmondhatnának. Viszont az ortodox kritika az adatgyűjtésen kívül alig tett egyebet, mint ismételte és ellaposította Gyulai tömören fogalmazott ítéleteit. Ehhez járul mindkét részrôl az a nagyhangú bálványozás, belemagyarázás, gyakran modernkedéssel vegyítve, nagypipájú, kevésdohányú tudományoskodás és művészieskedés, melynek klasszikus példáit láthattuk újabban is, s amely egy darabig csilloghat a modern kritika hangzatos jelszavaival, de idômúltán okvetlen csömört okoz.
Az új Petôfi-esszé szerzôje Gyulai szellemének ajánlja könyvét, de mestere voltaképpen Riedl; az egész könyv tervén, valamint egyes lapjain is észrevehetô az író ambíciója, hogy a Riedl remek Arany-könyvének mintegy pendantját nyújtsa Petôfirôl. Stílusa is az a modern esszéstílus, melyet Riedl és köre honosítottak meg irodalmunkban. Ha Gyulai stílusát Macaulay élénk és mégis nyugodt, festô és mégis fejtegetô, kiválóan józan stíljéhez lehet hasonlítani: Riedlék mintaképe inkább Taine, az érdekfeszítôen analizáló, francia logikájával és szellemes hasonlataival. De míg ez a stílus a kiválóan logikus Taine-nek legbensôbb lényegébôl fakadt, míg Riedlnél egy érdekes temperamentum és Péterfynél egy melankolikus kedély külön színt ad neki: addig kevésbé kifejezett egyéniségű követôinél igen könnyen sablonná válhatik. A részletezô logika magától értetôdô dolgok kifejtésére csábíthat, a szellemes hasonlatok folyton egy tárgykörre vonatkoztatva, végre szólamokká süllyednek, a rövid (elemzô) mondatok szenvelgés színét öltik. Ide tartozik a modern műveltség minduntalan betolakodása is a szerzô és tárgya közé, amely néha már Riedlnél bánt bennünket. Ide tartozik végre az elôadás líraisága, mely minduntalan a kritikus érzelmeivel zavar; van-e pedig joga valakinek az igaz, nagy lírát kicsinyes próza-lírában feloldani, mint cukrot a vízben?
De, elválasztva a felszínen úszó salakot, nézzük meg, ami alatta marad. Vessünk egy tekintetet a képre, melyet az új könyv Petôfirôl fest. Több tekintetben érdekelni fog. Az elsô értekezés Petôfi jellemének egy sajátságos antagonizmusát állapítja meg. Az irodalmi arckép célja talán mindig az, hogy divergens, gyakran ellentétes vonások belsô összefüggését megéreztesse. Az új könyv szerzôjének ez, talán öntudatlanul, sikerül: megérezteti velünk, milyen mély belsô összefüggés van Petôfi korláttalan forradalmi természete s másrészrôl erkölcsössége s bizonyos mértékben így nevezhetô korlátoltsága közt. Mert tény, hogy Petôfi a legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) legkorlátoltabb költôkhöz tartozik, akik valaha éltek. Aki csak a forradalmi külszínt hajlandó benne látni, alaposan félreismeri. Legmélyebb hajlamai és nézetei Petôfit tökéletes nyárspolgárrá teszik, s jobban vizsgálva, még forradalmiságán is észrevesszük ezt a (nincs jobb szó) nyárspolgári színezetet. Valóban, a nyárspolgári élethez hozzátartozik, hogy a fiatalság kitombolja magát. Petôfit, akit már eleve mint kivételesen jó fiút ismertünk meg, élete végén mint kitűnô férjet és boldog apát látjuk viszont, akit a legkiáltóbb forradalmi szereplésekbe voltaképp lázas véralkatú neje ingerel bele. Lásd az életrajzokat, Ferenczit.

Maradj, maradj el a csaták terérôl:
Nem léssz kevésbé kedves énelôttem
Ćrnyas magányodnak homályiban,
Mint lennél künn, bár bámultatva a
Nyilvánosság napfényes ormain.

îgy ír a költô (lelke mélyén éppen nem híve a nôemancipációnak) feleségéhez, aki nemzetiszín vállkötôkkel felpántlikázva jelenik meg a forradalmi népgyűléseken, ahova más asszony nem jár: és sütkérezik a nyilvánosság verôfényes ormain.
Természetesen, ez csak példa; mikor forradalmiságról beszélek, nemcsak a politikát értem.
A fôdolog, hogy Petôfiben e két véglet: forradalmiság és nyárspolgáriság, korláttalanság és korlátoltság szorosan összefügg, mert egy tôbôl fakadtak: szülôjük az egészség. Petôfi valósággal tipikus egészséges kedély, amihez éppúgy hozzátartoznak erôtôl és önbizalomtól duzzadó túlzásai, mint mély erkölcsi érzése és optimizmusa. Petôfi forradalmiságában semmi sincs a dekadensek forradalmiságából; sôt annak éppen ellentéte. Mindnyájan tudjuk, hogy szociális világnézete mennyire korlátolt és naiv, demokrata és nyárspolgári. Erkölcsi világnézete és ami több, élete teljesen az uralkodó erkölcs alapján áll - önkénytelen, erôltetés nélkül. Esztétikai ízlése éppoly korlátolt és naiv. Szét kell tehát rombolnunk azok ábrándjait, akik Petôfiben a mai forradalmár költôk rokonát akarnák látni: ilyesmirôl szó sem lehet oly költônél, aki maga a megtestesült egészség.
S ennek a lelki egészségnek legtipikusabb tünete az ôszinteség, amelyet Petôfi legtöbb méltatója annyira kiemel. Valóban, ez az a vonás, amelynek megfigyelésébôl a lélek egészségi állapotának legbiztosabb diagnózisát lehetne adni. Az egészséges lelkű ember ôszinte, éppen azért, mert nincsenek lelkének fájó pontjai, melyekhez nem szeret hozzányúlni. Petôfi ôszinte és kíméletlen, az ôsember ôszinteségével és kíméletlenségével. Ezzel szemben az agyonsebzett lelkű dekadens költészete fátyolos: szimbolikus vagy (művészien) impasszibilis, szemérmes és l'art pour l'art-os. S ilyen voltaképp az Arany Jánosé is. îme, ismét az örökké szemben álló két szellemirány, s azt hiszem, nem lenne nehéz kiválasztani, melyik közülök a modernebb, a sebhedt modern lélek költészete. Arany határtalanul modernebb Petôfinél. Petôfi határtalanul egészségesebb.
De az egészség szó általános és sokértelmű. Miben áll közelebbrôl a Petôfi egészsége?
Volt életében egy kor, a Felhôk kora, amikor a világgyűlölet és byronizmus beteges életnézetével kacérkodott.
"Gyűlöltem én is - volt reá okom" - mint ô maga mondja. S valóban, míg eddig inkább e világgyűlölet szenvelgett voltát hangsúlyozták kritikusaink, az új Petôfi-esszé arra fordítja a figyelmet, hogy a költônek volt oka reá. S ez a helyes szempont. Petôfi szenvedett: az egészséges ember sír és káromkodik, mikor szenved; Petôfi sírt és káromkodott igen egészségesen. De csak azért, hogy a sors fordultával annál jobban élvezze megint az életet. Az ok megszűntével megszűnt a hatás is; s Petôfi maga is csodálkozva és szégyennel kérdi:

Én hittem-e egykor
Ćtoknak az éltet?
Én bolygtam a földön
Mint éji kisértet?
Elégeti arcom
A szégyeni láng! -
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!

îme, az egészséges lélek. Röviden kifejezve: erôs, de nem mély érzése a világnak: gyorsan lángol, könnyen felejt. Nem jól ismerte magát a fiatal Petôfi, mikor lelkét szembeállította a Dunával, melyet hajó futása s dúló fergeteg annyiszor megsebez:

Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó,
A seb begyógyul s minden újra jó.

Az ô lelke ehhez a Dunához hasonlatos. S ez talán szükséges feltétele annak, hogy a lélek egészséges maradjon, s ne sebhôdjék agyon e gonosz világban. S ez talán a legnagyobb szerencse. Petôfi a legszerencsésebb költô.
Hasonlítsuk össze vele Aranyt, akit egy-egy érzés halhatatlan üldöz, akinek költészetében egy-egy képzet makacsul vissza-visszatér, a nagy tépôdôt, tele titkolt sebekkel, melyek minden idôváltozáskor megújulnak.
Petôfi szerelmi élete éles példákat ad az elmondottakhoz. A könnyű, gyors és egészséges lángolás, valamint a könnyű, gyors és egészséges gyógyulás itt nyilvánvaló. Kitűnôen jellemzi ezt, amit Csapó Etelka halála után nemsokára írt:

Szeretnék már szeretni újólag
---
A hegytetôn még ül a téli hó,
Midôn tövében már virág fesel.

Valóban, mikor a költô azt mondja, hogy a szerelem

Rózsafán kis madárfészek
Melyben vígan fütyörészek,
S ha feldúlja a fergeteg,
Tovább szállok, mást építek,

ez nemcsak kedves kacérkodás a világfisággal, hanem a költô egészséges kedélyének ôszinte nyilatkozata. Ćltalában, ahol a kritika vagy irodalomtörténet Petôfi szerelmi költészetérôl ír (s kivált mikor Szendrey Júliáról szól), többnyire a frázisok felszínes magasságaiba téved. Egyáltalán nem akarom kétségbe vonni, hogy a költônek Júliához való érzelme erôs és nagy szerelem volt, nagy akadályokon gyôzni tudó egészséges szerelem. Nem is fogom talán világfias könnyelműséggel vádolni azt, akirôl csak az imént mondtam, hogy alapjában szigorú erkölcsű nyárspolgár volt. Ez azonban nem von le semmit azokból, amit elôbb beszéltem. Az egészséges nyárspolgár természetrajzához hozzátartozik, hogy ifjúkori szerelmeit könnyen feledi, feleségéhez pedig hű marad.
Petôfi férjnek született és családapának. Már legelsô verseiben is erre gondol (Az én mátkám). Jellemzô, hogy az olyan hámból kirúgós, affektált és rossz vers után, mint ez:

- - - - - engem a rendes élet
Idônek elôtte megölne, tudom:
Költô vagyok, költôileg kell
Végigrohannom az életuton,

nyomban egy ilyen végzôdésű vers következik:

Megérem-e, hogy nekem is lesz
Szép, csendes házi életem?

Költészete a családi idillben éri el majdnem a tetôfokát. A téli esték a legszebb magyar versekhez tartozik. Petôfi ideálja a visszavonult jó családi élet

Füstöljünk, iddogáljunk...
Vidáman ránk ragyog
A lámpa, feleségem
Szeme s a csillagok.

- És hogyan lehet - azt hiszem, önkénytelenül kérdi az olvasó- , hogy ez az ember mégis véresszájú forradalmi hôs, a nagy idôk egyik legexponáltabb szereplôje lett?
Meglátjuk, hogy ez önként következik.
Az új Petôfi-esszé szerzôjének kitűnô ötlete, hogy Petôfi hazafiságát családi érzelmeibôl és a szülôföld igazi nyárspolgári szeretetébôl származtatja le. Legelsô hazafias költeménye, Arany kalásszal ékes rónaság, világosan mutatja ezt az átmenetet. A nyárspolgár ragaszkodása a földhöz, amelyen született s a fajhoz, amelybôl született - a családi érzelmeknek mintegy kitágulása -, egészséges büszkeség és harci kedv: ezek teszik Petôfi hazafiságának alapját. A földhöz és a fajhoz; és hogy mindezek dacára Petôfinek a múlthoz kevés érzéke van (bármennyire szeret is lelkesítô történelmet olvasni), az éppen olyan dolog, mint ahogy, láttuk, saját élete múltjához is kevés érzéke van: a múlt sebei gyorsan tűnnek nála; Petôfi a jelen pillanat költôje. Viszont Aranyt, amint a saját múltja folyton üldözi, úgy üldözi örökké fajának múltja is: az ô költészete valóban az egész múlt eredôje.
Igen érthetô az is, hogy Petôfi hazafisága még jobban kitágul: demokratikus és anarchikus világnézetté. Mindenben teljesen korának embere; a jelen embere, történelmi érzék és vatesi elôrelátás nélkül s korának eszméit úgy érti, mint egy szegény sorsú egészséges nyárspolgár értheti. Valódi nyárspolgári gyűlölet az elôkelôk és minden arisztokratizmus ellen, az erkölcsös nyárspolgár s az akaraterôs, egészséges kedély büszkesége és korlátlan harci kedve jellemzik ôt. Akaraterôs és bátor, mint teljesen egészséges lélek; minden akadályt megvet, minden célt elér. Milyen más az arisztokrata, Hamlet-lelkű, habozó, félénk Arany.
De könnyű annak bátornak lenni, akinek sebei olyan könnyen gyógyulnak. S erre vezethetô vissza Petôfi roppant élénk nyilvános szereplése is. Elsô sorban állott, mert sérthetetlen volt, mint Siegfried vagy Achilles; s nem volt Achilles-sarka. Ami bántotta, azon ôszintesége s egészséges haragja mindjárt túladott. Arany, a "túlérzô fájvirág", visszahúzódó.
Neki azonban kellett a világ. Mint egészséges lélek, élni és hatni akart, benyomásokat kapni és továbbadni; semmi sem volt benne a nagy magánosok lelkébôl. Az olyan embernek, aki csak a jelenben él, és akinek a múltból nincs tartalék kincse, szükségesek a benyomások; s az olyan, ha költô, a benyomások költôje. Ilyen volt Petôfi. A külvilág minden apró jelensége iránt fogékonyabb lelket nála keveset találhatunk. Ez teszi, hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ír s gyakran jelentéktelen verset. Ha fáj a szeme, ha a pipafüst kicsordítja könnyét, kész a vers. Az új Petôfi-könyv is idézi:

Nem vagyok én verseknek szűkiben.

És mint egészséges lélek, nem befelé néz, önmagát kínosan vizsgálva, hanem kifelé, benyomásokat várva. Voltaképp nem szubjektív költô. A benyomások iránti nagy fogékonysága teszi ôt nagy leíróvá. Leíró költeményei a magyar költészet legmagasabb szintjén állanak. Śj kritikusa jól kiemeli realizmusukat. Petôfi általában nem nagy művész. A benyomások sokkal nyersebben jelennek meg nála, sokkal kevésbé öntôdnek át a lélek olvasztó kohóján, hogysem az lehetne. Kevés benne az alkotó, sokkal több a tükörszerű. A tükör minden képet gyorsan visszaad, és rögtön elfelejt. A tükör a képeket kevéssé alakítja. Petôfi ilyen. Nyelve nem mutat egyéni színezetet, mint Aranyé. Látása nem oly sajátságos. Demokratikusabb és közérthetôbb. De gyorsabb és nagyon hív. Tükör. De ez a tükör csodálatosan tiszta és éles képeket ad.
A világ képei gyorsan mozognak, egy pillanatra élesen megvillannak a tükörben, és aztán eltűnnek.
A leírás tárgya természetesen leginkább, amit a költô leginkább szeret: a családi élet, a szülôföld. Hegyes vidéket alig néhány helyen, például Salgó-ban rajzol. Ebbôl új kritikusának az a sajátságos, lélektanilag is megokolatlan gondolata támad, hogy amit a költô nem szeret, azt nem is tudja rajzolni; például a telet. Hogy téli leírásai nem sikerülnek. Számos helyet hozhatnánk ezt cáfolni; így a gyönyörű A téli világ című verset. De maga a bíráló választja meg a bizonyító példáját legszerencsétlenebbül. A puszta télen című versrôl akarja kimutatni, hogy nem sikerült. Ez mutatja, hogy egy a priori gondolat milyen helytelen ítéletekre csábítja az esztétikust. Valóban nem értem, hogy akadjon valaki, akit meg ne kapjon az a csodálatos hangulat, mely ebbôl a költeménybôl kiárad, aki ne bámulja a leírás csodálatos képzeltetô erejét és a folyton fokozódó hangulat szigorú felépítését. Mikor még gyermek voltam, gyenge és ideges, könnyek jöttek a szemembe, valahányszor ezt a verset olvastam. Az új bíráló teljesen korlátolt érvekkel megy ellene és Gyulai ellen, aki dicsérte. A negatív leírást veti szemére, Péterfy tekintélyére hivatkozva. De nem veszi észre, hogy ami másutt impotencia lehet, az e versben művészi szükségesség, kontraszt, melynek felmerülése a lélekben lélektanilag éppoly érthetô, mint helyzete a költemény elején szükséges esztétikai alap - hogy Beöthy kifejezését használjam - a továbbiak hangulati elôkészítésére.
Ćltalában ez a kritikus Petôfi tájképművészetének nem néz a mélyére. Mesterséges módszereket keres benne. Az alföld című költemény strófáiról például azt mondja: "A két elsô sor rendesen a tér, a két utóbbi a rá felvonuló élet." Ezt kevés helyen lehetne erôltetés nélkül alkalmazni. Petôfi nem dolgozott ily recipe szerint. Ami a legmélyebb és legérdekesebb Petôfi leírásaiban, a képek bámulatos tisztasága, élessége, mely onnan származik, hogy a tükör színben, világításban igen keveset ad hozzá a képekhez. Ami megint oda megy ki, hogy költônk a benyomások költôje, és voltaképp nem szubjektív költô. Az ô egészséges, egyszerű lelkén, mint az ablaküvegen át majdnem egészen természetes színekben látjuk a világot, nem ad mindennek külön fényt és színt, mint az abnormis nagy művészek, mint Arany.
Valóban, Petôfi lelke, mint minden egészséges lélek, rendkívül egyszerű, átlátszó és naiv. Errôl a naivságról az új Petôfi-könyv külön fejezetben beszél, s nekünk itt már alig van hozzátennivalónk; az eddigiekbôl különben is minden magától értetôdô és dedukálható.

2

Láttuk az elmondottak szerint, hogy az ellentét Petôfi és Arany között tényleg megvan; de lényegesen más az, mint ahogy akár az ortodoxok, akár a modernek képzelik. Arany a beteges, abnormis zseni, és Petôfi az egészséges nyárspolgár. Ha csak életviszonyaikat vesszük tekintetbe, és nem iparkodunk pszichológiájukba behatolni, teljesen külsôségek után indulunk és téves eredményekre jutunk.
A faculté maítresse Aranynál valami elôkelô szenzibilitás, amely a külvilág minden behatását mély és múlhatatlan sebnek érzi. A benyomás ilyenformán nem vesz el, hanem tovább rezeg, tovább fáj a lélekben, és a lélek folyton gazdagodik a múlttal, az egész múlt tovább élvén benne. Ez magyarázza Aranynak rendkívüli érzékét a múlt iránt, ami mint az érzékenység, arisztokrata vonás: a demokrata Petôfieknek csak a jelen létezik. Az arisztokrata lélek, amely az egész múltat hordozza magában, költészetében is tudatos folytatója és eredôje az egész múlt költészetének, és minden sorából az egész múlt lelke cseng. Innen Aranynak nagy irodalomtörténeti érdeklôdése, melynek legbôvebb dokumentumát, irodalomtörténeti elôadásait a nagykôrösi gimnáziumban, iskolai jegyzetek alapján nagyon híven és pontosan rekonstruálva adta ki Pap Károly.

{Az arisztokratizmusra nézve vesd össze Arany származását, a Toldi szerelme enumerációját, a nemes stílt és történeti érzéket, a levelet, melyben Petôfi le akarja beszélni Aranyt, hogy a Murány ostromát Wesselényinek ajánlja s azt, amit Riedl mond Aranynak a cigányokkal szemben való ítéletérôl.}

Figyeljünk arra, hogy a múltnak ez a továbbélése és felhalmozódása szoros kapcsolatban van Aranynak rendkívül sajátos egyéniségével, egyéni látásával. Valóban az ily lélekben, amely a múlt minden sebeit viseli, a jelen képei sem tűnhetnek fel oly egyszerű és természetes színekben, mint például Petôfinél; a vele együtt ható múlt sajátságos színt vet rájuk, egyéni színt. S amint a képzelet, úgy a kifejezés is teljesen egyéni lesz az ily komplikált lelkekben. Arany kifejezésmódja egyáltalán nem egyszerű, mint Petôfié, sôt ellenkezôleg. S alig van sora, mely nem viselné magán az egyéni látás és stílus kettôs bélyegét. Ezt legszebben Riedl mutatta ki, akinek könyvében az elsô mondat: "Arany költészete egész világ, melynek megvan a maga emberfaja, a maga növényzete és állatvilága, szóval sajátos természete és éghajlata." Arany szenzibilitása éppoly érzékeny a valóság iránt, éppoly jól lát, mint Petôfi - de mindent sajátságos világításban.
Az ilyen rendkívül egyéni költôt voltaképpen éppoly kevéssé szabadna objektívnek mondani, mint Petôfit szubjektívnek. Az, amit rendesen a költô objektivitásának neveznek, az elmondottakkal szorosan összefügg. Az ily végtelenül sértékeny, szenzitív lélek valóban nem szeret önmagáról beszélni, mint a beteg nem szeret sebeiben turkálni. Az ily arisztokrata lélek nem viszi sebeit a piacra. Sôt a költészet neki voltaképpen csak menekvés a valóság kínzó, sebzô világából, mely iránt haj! nagyon is eleven érzéke van és érzékenysége. Ezt fejezi ki például A vigasztaló című verse. Menekülés, hova? A múlt világába, az egyetlenbe, mely a sebzô jelentôl elfordíthatja figyelmét, mert az ember lelke nem állhat másból, mint múltból és jelenbôl. A múlt sebei kevésbé fájnak, s a képzelet, amely a múlt sebeit kombinálja, eltereli a figyelmet a jelen fájóbb sebeitôl. Ezért Arany lírája sem közvetlen benyomásokat ad, hanem emlékekbôl táplálkozik, és diszkréten fátyolozott líra. S ugyanezért költészete leginkább epikai. S ámbár ez epikai költészet mélye csupa titkolt és eltagadhatatlan szubjektivitás, megjelenése mégis egy realista, sôt naturalista költészet megjelenése. (V. ö. a Bolond Istók I. énekét és Thewrewk Ćrpád könyvét A nagyidai cigányokról.) Rendkívüli szenzibilitása s ezzel összefüggô óriási képzet-, azaz szókincse képessé teszi a legfinomabb dolgok látására és kifejezésére s külön fejezetet érdemelne a lelkiismeretesség, amellyel az általa látott valósághoz aggodalmasan ragaszkodik. Ez ugyanaz a tragikus lelkiismeretesség, amelyrôl Péterfyrôl szólván is beszélünk (Lásd Az irodalom halottjai című tanulmányt), s amely minden ily sértékeny arisztokrata léleknek közös vonása. Aranynál három alakot vesz. Az elsô a költôi realizmus. Petôfinél a realizmus önkénytelen, magától értetôdô, könnyű. Aranynál aggodalmas, fájdalmas. Az egyik a tükör, a másik a festô. A másik forma az erkölcsi lelkiismeretesség. S itt tapintunk az egész dolognak mélyére. Petôfi, a nyárspolgár, erkölcsös ember, önkénytelen és nem érdembôl, nem lelkiismeretbôl, erkölcsös, mert úgy született, erkölcsös éppoly könnyedén, mint amily könnyedén tesz mindent. žszinte, mert egyszerű, és nincs mit elhallgatnia; ôszinte, mint ahogy az üveg átlátszó.
Aranynál másképp van. Akinek egész lelke seb, annak az ôszinteség keserves lelkiismeretesség. Az csak azért ôszinte, hogy ne legyen egy újabb, még keservesebb sebe, a lelkifurdalásé; mert minden lelkifurdalást ismét mély és halhatatlan sebnek érez. Aki múltját mindig magában hordja, annál a lelkiismeretesség lényege a múlthoz való ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét múlt és jelen közt új seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit Weininger, a hírhedt osztrák filozófus Gedńchtnis-nek, erkölcsi emlékezetnek nevez, és a zseni legmélyebb sajátságának mond.
Ilyen Weininger értelmében vett zseni Arany. Ez annak a rendellenes erkölcsi érzékenységnek alapja, mely Arany egész életét egy Hamlet életévé teszi; ha Petôfié az egészséges erkölcs, Aranyé beteges erkölcsi szenzibilitás, "égetô, mint Nessus vére". Riedl kimutatja, hogy ez van meg Arany hôseiben is, Toldiban (gondoljunk a György vitézének vagy Tar Lôrincnek megölése utáni hangulatokra); Piroskában, Etelében, a balladahôsökben.
E rendkívüli erkölcsi érzékenység a lelket habozóvá, félénkké, szemérmessé teszi. Itt minden megint összefügg az elôbbiekkel. Akinek minden ártatlannak látszó cselekedet új lelkifurdalások bôséges forrása, az elzárkózik, hogy ne kelljen cselekednie. Az, ha tán ki is csábul néha a tett mezejére,

De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba.

Az iparkodik úgy élni, hogy azon ne lehessen folt. Amily lelkiismeretes költô, oly lelkiismeretes tanár, férj, apa. De ez a nyárspolgárság lényegileg különbözik a Petôfi nyárspolgárságától. Petôfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.
A harmadik formája Arany lelkiismeretességének a tudós lelkiismerete. S itt visszatérünk a könyvre, melynek kapcsán írtuk e sorokat, s mely Aranyt mint tanárt és tudóst mutatja be. Aranyt lelkiismeretessége esztétikai dolgokban éppoly hipochondriássá és habozóvá teszi, mint mindenben; ezért hagyott annyi töredéket és kiadatlan művet. Neki minden kritika új seb volt:

Mert - betegnek - izgalom,
Ha olvassák itt is, ott is
S bírálgatják új dalom.

Ez végletekig vitt esztétikai gondosságra késztette, hogy csak tökéleteset adjon ki. (Ebben is ellentéte a könnyen dolgozó Petôfinek.) Ezért az esztétikából valóságos nagy tudományt csinált magának (ebben is ellentéte Petôfinek, aki csak a divatos írókat szerette), amelynek gyümölcsei az utolérhetetlen Vojtiná-n kívül (és néhány kisebb költeményen, mint A sárkány címűn) prózai dolgozataiban maradtak ránk.
Arany prózai dolgozatairól újabban sokat írtak, noha inkább kivonatokat adva belôlük, mint eredeti ítéleteket róluk. Mégis rájövünk lassan, hogy ôt, kit az ortodoxok ismertek esztétikai vezérükül, egyáltalán nem lehet elmaradott kritikusnak tartani. Ez a nyárspolgár költô, amint gyakorlatában megelôzte a legmodernebb naturalista és l'art pour l'art-os irányokat, úgy elméletében többszörösen megelôzte Taine-t, elôször módszerben, alkalmazva a milieu- és race-elméletet írói arcképeiben és Zrínyi és Tassó-ban ("A szenteskedô kéjsóvár olasz" szembeállítása a magyar hadvezérrel olynemű dolog, mint Musset és Tennyson szembeállítása az angol irodalom történetében. Arany még pontosabb a dokumentálásban.); azután az eszményítés elméletében, megírva a Vojtiná-t hat évvel a Taine híres elôadásai elôtt De l'Idéal dans l'Art (1867), amelyekben nincs több, mint a Vojtiná-ban. Gondoljunk arra is, hogy például Hebbelt ô méltatta elôször irodalmunkban, mint az eposz modernizálóját, maga is nagy modernizálója az eposznak; hogy Flaubert-t és az orosz írókat ô fedezte fel a magyar olvasó számára. Irodalomtörténetének kiadója közli tervezett, de nem engedélyezett olvasókönyvének elôszavát is, mely úgy pedagógiai, mint esztétikai szempontból kitűnô és eredeti munka.
Aranyban, mint irodalomtörténészben, az esztétikai ízlés és tudás egyesül a múlt iránti nagy érzékkel. Eredeti történetírónak nem lehet mondani. Önálló kutatásra alkalma nem volt; nagyobbrészt Toldy és mások adatait veszi át (maga - szerényen - Toldy extraktusának nevezi jegyzeteit). A szoros és önálló tudományosságot pedagógiai célja is kizárta. Arany, mint Benkó ismert könyvébôl és másunnan tudjuk, kitűnô tanár volt; nemcsak nagy egyéniségének önkénytelen hatása, higgadt modora és nagy tudása tette azzá, hanem az a lelkiismeretesség, amellyel kötelességeit teljesítette és saját pedagógiáját alaposan átgondolta. E pedagógia kiválóan józan gyerekismeretre vall. Azt mondja egy programértekezésében, hogy "az a tizenöt-tizenhat éves ifjú, aki elôtt most nyílt meg a stíl virágos mezeje, aki rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsôhöz köti, s elsôsorban ebbôl a szempontból ítélkezik, képtelenség, hogy egyúttal magasabb érdekeket, mint a nyelv erejét, a kompozíció hatalmát, a költészet egyszerű fenségét is érezze. Már lelki alkatánál fogva - ki akarván tűnni - csak a jelent nézi, a múlt ügyetlen törekvései, avult szépségei iránt, amiket önfejlôdése színvonalán alul állóknak tart, sem kedve, sem érzéke." Ezeket a szavakat számos mai tanárunk megfontolhatná. Annál feltűnôbbek, mert oly történeti érzékű ember írja, mint Arany, önmegtagadó objektivitással. Még modernebb pedagógia hangjait üti meg egy levelében Lévay Józsefhez: "Oly alkalmazott esztétika, mely minden művészetre kiterjed, vagy oly teoretika, mely csupán szemlélôdéssel lakik jól - nem ily korú, olvasottságú ifjakhoz való. A szókat betanulhatná, de az értelem éhen maradna." Annyira simult e tanár a gyermekek értelméhez és ízléséhez, hogy az újabb irodalmat, mint könnyebbet és élvezetesbet, elôbb tárgyalta, tanította a réginél, nem törôdve a tudományos szempontokkal, melyek e sorrend ellen szólnak.
Arany az irodalomtörténetet teljesen a mai módszer szerint, induktíve, olvasmányok alapján tanította, s a diktátum csak végleges, megjegyzésre szánt összefoglalás akart lenni. îgy nem is várhatjuk, hogy a költô egyéniségébôl sokat találjunk benne. Azonkívül a nagy költô prózája másutt sem valami nagyon egyéni. Arany valóságos ellentéte a modern szubjektív kritikusoknak. Mint elôadásainak kiadója is megjegyzi, ô rakta le nálunk a filológiai módszer alapjait: Lelkiismeretessége a tényekhez és adatokhoz ragaszkodik, és szemérme, mely érzéseit még lírájában is fátyolozottá teszi, prózában lehetôleg egyáltalán nem engedi ôket nyilatkozni. Ami versben diszkrét, az prózában szemérmetlen nyíltság lehet. Arany idegesen borzad minden szemérmetlenségtôl. Díszt, hasonlatot, az egyéni képzelet jeleit, csak olyan helyen enged prózájába, ahol a megértéshez szükség van rá. Ezért lesz prózája, mint maga mondja, fahangúvá és olyanná, amilyennek Riedl elemzi. Kétszeresen így van ebben a "száraz összefoglalásban". Annál inkább meglep bennünket a rendkívüli gondos tömörség és szabatosság, mely minden mondatát jellemzi. Ez is művészet: a legérettebb logikai művészet. És néha, mint a villám, egy-egy pillanatra egy epigrammai fordulat, egy kitűnô jelzô ("a vízeszű Zsigmond) felvillan az iskolás kifejezések közt.
Valóban szerencsés a kiadó kifejezése: ezeket a rövid, logikus fejezetkéket leginkább epigrammai él jellemzi. S tartalmilag még több érdekeset találunk bennök. Ilyen mindjárt a hun-magyar mondák és ôsműveltség jellemzése, mely a Csaba-trilógia tudományos forrásaira világíthat rá, s látható szeretettel van megírva. Aranynak e dolgokban olyan szakműveltsége volt, mint akárkinek abban a korban. S több tévedése mellett is szembeszökô a bámulatos önmegtagadó lelkiismeretességű józanság, mellyel a költô kedvelt tárgyával, epikai hitelének összes alapjaival szemben ítélni tud.
A középkori irodalomról igen szigorúan ítél, annak szépségeit kevéssé sejti: ami természetes, hisz középkori irodalmunk kincseinek megvilágítása csak a legújabb kutatások műve. Annál több figyelmet szentel a korrajzi háttérnek, s itt egyes kis fejezetei valóságos kis mesterművek, annak az Aranynak művei, aki a korai reneszánsz egész műveltségébe oly csodálatosan élte bele magát Toldi szerelmé-ben. Arany legendás történeti érzéke párosul itt szigorú logikájával és semmit kicsinek nem nézô lelkiismeretességével, hogy e kis művekben olyat alkosson, amelybôl mint egy Heredia-szonettbôl elvenni, sem hozzátenni egy szót sem lehetne. Egy-egy kor beszorítva néhány színtelennek tetszô mondatba; csak aki maga hasonlót próbál, veszi észre a benne rejlô roppant logikai műveletet.
A következô kor még inkább a Tinódiak és Ilosvaiak kora Arany szemében, mint Balassáé - s ez talán érthetô a Toldi, Török Bálint, Szondi költôjénél a Radvánszky-kódex felfedezése elôtti idôben. Legérdekesebb itt (pedagógiai szempont is) a régi magyar versformák összeállítása, amelynek ma sem szabadna hiányozni egy iskolai irodalomtörténetben.
Felélénkül a könyv azon kor felé, melyrôl Arany írói arcképei szólnak. Korok, iskolák, írók jellemzése itt mind kitűnô s megegyezô a mai ítéletekkel. A kiadó szerint Toldy és Gyulai késôbb ismerték e jegyzeteket, s így nem lehetetlen, hogy egyes dolgokban hatással is voltak a mai ítéletekre.
A reformkor elemzése megint kitűnô; Széchenyirôl két szó ("ezek a lángész hibái") élesen világít. - A következô kor iránt megint kissé igazságtalan; ez már talán a gyôzelmes irodalmi iskola igazságtalansága a legyôzöttel szemben. Kölcsey lírája mást érdemelt volna (bár itt mentség, hogy e nagy költôt ma sem becsüljük eléggé); nekem Vörösmarty jellemzése is kissé halaványnak tetszik.
Önnön gyôzelmes iskoláját dicsérve, Arany egészen diszkrét, nemcsak abban, hogy magát nem említi (amely hiányt állítólag Szilágyi Sándor igen szépen és méltóan pótolt a késôbbi jegyzetekben), hanem költôtársainak dicséretében is. Nem valami merész újító, ami tankönyvben nem is volna szabad, hanem a megállapodott közvélemény kifejezôje. Mégis helyesen jegyzi meg a kiadó, hogy e kis irodalomtörténetnek nagy érdekessége az, hogy az új iskolát ez helyezi irodalmunk fejlôdésében az ôt megilletô helyre elôször idôrendben; Toldy még teljesen konzervatív. És ha igaz, e kis könyvecske ebben sem maradt titkos hatás nélkül újabb irodalomtörténeti felfogásunkra.
Petôfirôl szól legtöbbet Arany, védelmezve ôt a vádak ellen, körülbelül olyan hangon, mint az utóbbi években Adyt volt szokás védelmezni (Nagyon érdekes - és tárgyunkkal szorosan összefüggô - lélektani tanulmány lenne itt kutatni, milyen szemekkel olvashatta Arany - Petôfit?). Érdekes, amint a kiadó bebizonyítja: kronologice Arany itt az elsô, aki kimondja, hogy Petôfi a világirodalomban is számottevô költô; a második utána a francia Taillandier, a Revue des Deux Mondes-ban. Gyulai még nem mert hasonlót mondani, s Erdélyi, akit még újabb kritikánk is érdemén felül becsül, Erdélyi az esztétikailag oly kevéssé fogékony esztétikus, aki képes volt Arany Katalin-ját végigolvasni, anélkül hogy észrevette volna, hogy az gyönyörű jambusokban van írva és nem rossz ôsi nyolcasokban - s ezt oly idôben, mikor Byron hasonló költeményeit minden valamirevaló kritikusnak kívülrôl kellett volna tudnia, Erdélyi azt mondta, hogy ne merjük Petôfit összemérni - Béranger-val.

1910