Amikor a
nyelvújítási harcról esik szó, két táborról szokás beszélni: a neológusokéról
(akik az újítás hívei) és az ortológusokéról (akik fenntartásokkal viseltetnek
az újításokkal szemben). Ez a szembeállítás azonban meglehetősen
leegyszerűsítő.A szerzők nagy része különböző alkotói periódusaiban - mint kortárs
nyelvhasználó és vizsgálódó - máshogyan értékelte a jelenségeket, sőt, az sem
volt ritka, hogy máshogy ítélt elvileg, és máshogy járt el a gyakorlatban. Jó
példa erre a Mondolat, az ortológusok gúnyiratfüzére, amelynek eredetije
neológus tollból született, s a neológián belül elfogadhatatlannak tűnő,
túlhajtott jelenségeket kívánta pellengérre állítani.
Másrészről az ortológusok sem azt hangoztatták, hogy mindenfajta nyelvi újítás kártékony; csak máshol húzták meg az elfogadhatót és az elvetendőt elválasztó határvonalat. Minden említésre méltó szerző közös vitaalapja volt - ha a neológusok és különösen Kazinczy erről az azonosságról a pengeváltás hevében nem egyszer hajlamosak is megfeledkezni -, hogy a magyar nyelvnek szüksége van a megújulásra, ahogyan előzőleg más európai nyelvek (mint a nyelvújítók számára példaértékű német és francia) is megtették ezt az utat. A megújulás mikéntjéről azonban többféle elképzelés élt; a skála igen széles volt a nyelvi hagyományokat sutba vágó szófarigcsálástól a Debreceni Grammatika címmel emlegetett kötetig (1795), amely szerint a nyelv befejezetten áll, törvényei adottak, és változások csak ezek keretei között lehetségesek.
Másrészről az ortológusok sem azt hangoztatták, hogy mindenfajta nyelvi újítás kártékony; csak máshol húzták meg az elfogadhatót és az elvetendőt elválasztó határvonalat. Minden említésre méltó szerző közös vitaalapja volt - ha a neológusok és különösen Kazinczy erről az azonosságról a pengeváltás hevében nem egyszer hajlamosak is megfeledkezni -, hogy a magyar nyelvnek szüksége van a megújulásra, ahogyan előzőleg más európai nyelvek (mint a nyelvújítók számára példaértékű német és francia) is megtették ezt az utat. A megújulás mikéntjéről azonban többféle elképzelés élt; a skála igen széles volt a nyelvi hagyományokat sutba vágó szófarigcsálástól a Debreceni Grammatika címmel emlegetett kötetig (1795), amely szerint a nyelv befejezetten áll, törvényei adottak, és változások csak ezek keretei között lehetségesek.
Barczafalvi
Szabó Dávid (1752-1828) 18. század végi tevékenysége szemléletes példája volt
annak, mennyire nézőpont kérdése a besorolás. Fordítóként eleinte sok idegen
szót átemelt a nyelvbe - ez ekkor ortológus viszonyulást jelentett -, majd
szükségét látta a hiányzó magyar megfelelők létrehozásának - tehát a
neológiának -, és meg is írta a nyelvújítás elveinek, céljainak és módszereinek
legelső tudományos igényű kifejtését. Hozzáfogott az elvek megvalósításához:
eleinte óvatosan, a nyelv hagyományait tiszteletben tartva magyarított, a
későbbiekben azonban - túlzó neológusként - ontani kezdte a nyelvszokásnak
fittyet hányó szótekervényeit. (Újító módszerei, erényei és tévedései sok más
nyelvújítóval rokonítják.) Kazinczy lesújtó bírálattal illette érzelgős, de
közkedvelt regényfordítását, és a fordítónak eleinte nem adott helyet a
neológusok soraiban, ahová szerinte azok tartoznak, akik az idegen elemektől
való erőszakos tisztogatás, a purizmus helyett elismerik a más nyelvből
származó szépségek stílusgazdagító erényeit. És bár később visszakozott,
kiszélesítve a neológiáról alkotott nézeteit - s ezzel Barczafalvit mégis
neológusnak ismerve el -, a szerző mint nyelvrontó vonult be a köztudatba
(holott legalább hatvan-hetven szava fennmaradt, például: olvasmány, tanulmány,
termény, társadalom, pamlag, ifjonc, szerkezet, véglet, helyettes, belföld, külföld,
esernyő, láthatár, észlel, meneszt).
Megjegyzés küldése