A regény műfaji jellegzetességei
A regény a modern epika legfontosabb és általában az irodalomnak a XIX. század óta legelterjedtebb műfaja. Ez a műfaj azonban olyan hatalmas változásokon ment át az antik (görög és latin erotikus, szatirikus) "regényektôl" kezdve a XX. századi "új regényig", hogy egyértelmű meghatározása mindmáig nincs, s talán nem is lehetséges pontos definíciót adni. A számtalan regénymeghatározás mindegyike ugyanis legfeljebb néhány regénytípusra lehet érvényes maradéktalanul. – Maga az elnevezés is - "román" - csak a XIII. századtól kezdve használatos : a közé kori francia irodalomban olyan elbeszélést jelentett, amelyet nem latin nyelven, hanem a latinból származó "lingua romaná"-n írtak.
A regény - bizonyos antik elôzményeket nem számítva - lényegében a feudalizmus bomlásával, a pólgárság megjelenésével egy idôben alakult ki. A polgárság elôretörésével, majd késôbbi hatalomra jutásával a társadalmi viszonyok s az emberi kapcsolatok olyan bonyolulttá és áttekinthetetlenné váltak, hogy ábrázolásukra a régi, hagyományos epikus műfajok (pl. eposz) már nem voltak alkalmasak.
Ha végigtekintünk a műfaj több évszázados fejlôdésén - leegyszerűsítve és több regényváltozatot összevonva -, nagyjából kétféle alapvetô regénytipust különböztethetünk meg.
Az egyiket elnevezhetjük kalandregénynek. Ebben a hôs sok és rendkivül változatos eseményen megy keresztül, az olvasót folytonos meglepetések, váratlan fordulatok érik. Az író az eseményeket mintegy láncra fűzi, egymás után sorakoztatja az érdekes kalandokat, de ezek száma és sorrendje teljesen esetleges; tehát több és kevesebb is lehetne Sorrendjük felcserélhetô anélkül, hogy a regény egésze csorbát szenvedne. Jelentôségük többnyire csak abban áll, hogy megtörténnek, a hôs keresztülmegy rajtuk, de, lélekalakító, jellemet formáló hatásuk nincs.
A kalandok önmagukban érdekesek. A regényhôs élete idôben és térben terjed ki elôttünk; a hôs állandóan megy, vándorol, utazik, világot lát, s kalandból kalandba sodródik. Kb. a XVIII. század végéig ez a regénytípus volt az uralkodó. Ide sorolhatjuk az elsô igazán jelentôs újkori regényt, Cervantes Don Quijote című művét, ezen kívül Defoe Robinson Crusoe és Voltaire Candide című regényét.
A másik regénytípust jellemregénynek nevezhetnénk. Szerepe a polgárság uralomra jutásával, a XVIII. század végén és a XIX. században nôtt meg. Ebben a regényváltozatban az események már nem öncélúak hanem a hôs lelki fejlôdését, jellemének alakulását szolgálják, tehát fontos szerepük van. A világ itt nem panoráma, mint az elôzô típusnál, hanem háttér. A regény ettôl kezdve az emberi lélek gazdagságának ábrázolását is feladatának tekintette, s elôtérbe került a lélekrajz. A "kalandok" számát, arányát már a jellemek bemutatásának logikája határozza meg, a regényt tudatosan szerkeszteni kell, hogy elérje célját, hogy jó legyen.
A XIX. század alakította ki azt a regénymodellt, amely általában a köztudatban él, s amely a XX. századi regények egy részére is érvényes még.
A regény egy meg nem történt eseményt, eseménysort megtörténtként ad elô. Tehát a regénynek van cselekménye, eseményvilága. A regénycselekmény azoknak az eseményeknek és történéseknek szerves rendszere, amelyek során a regényvilág megvalósul. Az eseményrészleteket az író a maga élményeibôl és az általa elképzelt világ elegyítésébôl alakítja ki. A regényvilágot az író - rendszerint - harmadik személyű, tárgyilagos (objektív) elôadása hozza létre. A regényíró beleolvad ugyan teremtményeibe, de "többet tud" náluk, s e "tudása" alapján építi fel regényét. Mindez nem zárja ki, hogy a regényben lehetnek drámai (párbeszédek) és lírai elemek is.
A klasszikus polgári regényben az események menete térben és idôben lineáris (egyenes vonalú); az egymást követô eseményeket ok-okozati meghatározottság jellemzi, a mű szerkezetében minden esemény tovább viszi az elôzôeket, s magasabb szintűvé emeli. Fontos a részle-tek gazdagsága is, mert a cselekménnyel együtt ez keltheti az olvasóban az élet teljességének illúzióját.
A regénytér - mint fontos regényelem - vagy valóságos földrajzi táj,vagy jelképes tér. Minden regénybeli esemény valahol történik, játszódik.
A regényidô is valóságos idô: a szereplôk "órája" együtt jár az olvasóéval. A regény szereplôinek létezése ugyanúgy percrôl percre, napról napra, évrôl évre halad elôre az idôben, a születéstôl az elmúlásig, mint minden emberé.
A regény egyik lényeges eleme a regényhôs: olyan ember, teremtmény,élôlény, aki a regénytörténetet hordozza, az eseménysor folyamatos részese. Egyedi jellemvonások mellett társadalmi meghatározottsággal rendelkezik : önmaga egyszeri embervoltában önmagán túli általánosítást is kifejez.
Minden regény ismereteket is tartalmaz, függetlenül attól, hogy a regényíró törekszik-e ismereteket továbbítani, vagy sem. A regényvilág önmagában szükségképpen ismereteket (információkat) tartalmazó és átadó közeg.
A regénynek mindig van világképe: megtalálható benne az író fôbb filozófiai, erkölcsi, vallási, politikai stb. nézeteinek összessége, e nézetek összefüggô vagy szétesô rendszere. A jó regényben az író világképe harmonikusan-szervesen beépül a regényvilágba.
Ezek a regényelemek a modern, XX. századi regény egyes tipusaiban lényegesen módosultak. A cselekmény általában elszegényedett, s ez együtt járt a regényhôs személyiségének zsugorodásával, arctalanná válásával. A legnagyobb változáson a regényidô és a regénytér ment át.
A hagyományos idôrend felbomlott, átalakult: vagy perccé zsugorodott, vagy végtelenné tágult. A valóságos földrajzi táj helyébe a konkrét elemekbôl összeállított általános, absztrakt (elvont) regénytér került. - A XX. századi modern regény legjelentôsebb megújítói közül meg kell említeni Marcel Proust (1871-1922), James Joyce (1882-1941),Franz Kafka (1883-1924), Albert Camus (1913-1960) nevét.
Megjegyzés küldése