Gogol, Tosztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev után és mellett a XIX. századi orosz irodalom legnagyobbjai közé tartozik Csehov (1860-1904). Egy évvel ajobbágyfelszabadítás elôtt született egy vidéki kisvárosban. Nagyapja még jobbágy volt, apja már kereskedô. A moszkvai egyetemen tanult, orvos lett. Tüdôbajban halt meg egy évvel az 1905-ös forradalom elôtt. Az a 44 év, amely születése és halála között eltelt, a vidéki nemesi életforma hanyatlásának, a tôkés gazdálkodás gyors fejlôdésének s ezzel párhuzamosan a proletariátus megjelenésének kora. Mindezt a társadalmi átalakulást keretbe fogta a cári önkény újra megerôsödô terrorja, a forradalmi változásoktól rettegô riadalma. Csehov kívülrôl érkezett az irodalomba, nem a magas értelmiség soraiból. Az írás - az orvosi gyakorlat mellett - kezdetben valami második mesterség volt számára. A 80-as évek elején különbözô élclapokba írt rövid, pár oldalas humoreszkeket - könnyedén, csak úgy jókedvében. Tréfálkozó, mosolyt keltô írásaiban mindennapi apróságokat, jelentéktelen, nevetséges és furcsa, mégis nagyon jellemzô jelenségeket ábrázolt. Harag és felháborodás nélkül írt, legfeljebb a csodálkozó értetlenség fedezhetô fel amiatt, hogy milyen ostobán és képtelenül élnek az emberek.
Már a korai elbeszélésekben is megfigyelhetjük Csehovnak azokat a jellegzetes írói módszereit, amelyekkel a múlt század végén megújitotta a novella műfaját. Csehov ugyanis tudatosan újítónak vallotta magát.
Legtöbb novellája ún. rövid elbeszélés. A csehovi rövidség mint a valóság ábrázolásának új módszere szemben állt a regény és az elbeszélés hagyományos műfajaival, szokásos megoldásaival. Csehov általában egy-egy jelenetet, élethelyzetet ragad meg, s számára a cselekménynél sokkal fontosabb a szereplôk beszélgetése vagy gondolkozása. Nem jellemzi hôseit, rendszerint külsejüket sem mutatja be. Elkerüli a szereplôk lelkiállapotának leírását, s arra törekszik, hogy ez magából a hôsök cselekedeteibôl, beszélgetésébôl derüljön ki. Szinte a végsôkig lecsökkentette az irói közlést. Szereplôi túl sokat beszélnek, ô maga túl keveset. A hôsök megszabadultak az írói beavatkozástól, s ezáltal beszédesebbek, nyíltabbak lettek, az olvasó számára pedig lehetôvé vált, hogy közelebb kerüljön hozzájuk, jobban megértse ôket.
Csehov nem a mindentudó író szerepében lép elénk, soha nem ad tanácsokat, magyarázatokat, mégis teljes erôvel érzékelteti, hogy valami baj van az orosz élettel.
Novelláiban a hétköznapiság vonul be a költészet világába líraisággal, erôs hangulatisággal átszôve. Hôsei észrevétlen átlagemberek, magányos, tétova lények. Életük egyhangú, unaltnas, nevn történik velük setnmi. A hagyományos életforma széthullott, a régi értékrend szétesett: az emberek csak töprengenek, beszélgetnek, de nem jutnak semmire, s a tragikumot rendszerint komikus színezettel, groteszk formában élik át. Mindenki saját lelkivilágába zárkózik, s egyedül marad a maga szorongásaival, homályos vágyaival.
A csinovnyik halála
A korai novellák egyik legsikerültebb darabja A csinovnyik halála (1883). Ivan Dmitrics Cservjakov, hagyatéki végrehajtó, a novella hôse, közeli rokona Akakij Akakijevicsnek. Ugyanolyan megnyomorított lelkű kishivatalnok, de sajátosan leszűkített világában ô is megelégedett, jól érzi magát. Gogol groteszk elôadásmódja ismétlôdik meg valósággal a novella elsô bekezdésében. Az elsô mondat ironikus szóismétlése ("Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrics Cservjakov. . . ") s a színházi élmény képtelen eltúlzása ("Gyönyörködött és a földi boldogság csúcspontján érezte magát.") kacagtató, humoros hatást kelt. - Az írói közlés megszakítása, a "hirtelen", "váratlan meglepetésekrôl" közbeiktatott elmélkedés után a megszokott, a mindennapi tapasztalatokkal merôben ellentétes, "logikátlan" folytatás következik: a "váratlan", "hirtelen" fordulat ugyanis: egy tüsszentés.
Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos, nem sérti a fennálló közrendet, a kialakult erkölcsi törvényeket. Az író - a komikus hatást fokozva - mégis mentegeti Cservjakov "hapciját", mégpedig úgy, mintha a tüsszentés nem csupán természetes élettani funkció lenne, hanem valamiképpen összefüggne a társadalmi ranggal, beosztással:
"Tüsszent a paraszt, tüsszent a rendôrkapitány, sôt némelykor a valóságos titkos tanácsos is." Ha mindenki tüsszent, akkor nem történt semmi különös, Cservjakov is megnyugodhat.
Miért válik "szörnyű bűnné" az alázatosságra nevelt csinovnyik riadt képzeletében ez a tüsszentés? Hogyan akarja bűnét jóvátenni? Mi az oka a csinovnyik halálának? - Indokoljátok Csehov következô mondatát: "Cservjakov bensejében valami megszakadt."
Tolsztoj novellájában Ivan Iljics is csinovnyik módon élt, de a halála elôtti percekben megváltozott, újra megtanult igazi emberként élni és gondolkodni. Csehov hôse, az öntudatától megfosztott kisember, csak csinovnyik módon tudott élni is, meghalni is. A novella tragikomikus csattanóval zárul, s nem érzünk különösebb megrendülést, bár lehervad ajkunkról a mosoly.
A 6-os számú kórterem
A mozdulatlanságnak, az orosz élet megnyomorítottságának és kilátástalanságának filozofikus-szimbolikus összefoglalása A 6-os számú kórterem (1892). Ez hosszú novella, inkább kisregény, tehát nem illenek rá az ún. rövid elbeszélés műfaji sajátosságai. Cselekménye gazdagabb, szereplô gárdája népesebb, elôadásmódja részletezôbb, az írói közlés bôvebb áradású, nem visszafogott. Lényegében megtartja a novella hagyományos módszereit, s ezért kivételnek számít Csehov novellisztikájában. A tolsztojánizmussal való leszámolást tűzi ki célul benne, s a passzivitást hirdetô tolsztoji életszemlélet megcáfolására szüksége volt szélesebb körű, jól megalapozott bizonyítékokra.
Mi a novella színtere? - Figyeljétek meg, milyen hangulati töltése van már rögtön a legelsô bekezdésnek ! - Kik a 6-os kórterem lakói? - Miféle "orvosi kezelésben" részesülnek?
Mutassátok be az egyes betegeket! A negyedik és az ötödik beteg leírására csak késôbb kerül sor. - Mit gondoltok, Nyikita embertelen durvaságból veri-e a szerencsétleneket? Becsületes vagy becstelen embernek tartjátok-e? Van-e véleménye, meggyôzôdése?
Gromov tanár
A harmadik betegnél hosszasan elidôzik a leírás. Ivan Dmitrics Gromov az egyetlen nemesi származású, 33 éves, volt gimnáziumi tanár és bírósági végrehajtó. Jellemzô és egyben jelképes is, hogy ez a finom érzékenységgel megáldott, művelt, okos fiatalember üldözési mániában szenved. O az elbeszélés egyik fôszereplôje.
Az író megszakítja a jelen idejű elbeszélést, a jelenbe bekapcsolja a múltat. - Mi a szerepe ennek az idôváltásnak?
Milyen embernek mutatja be Csehov Gromovot? - Bizonyítsátok az írói jellemzés segítségével, hogy Gromov más,mint a többi ember, legalább lélekben ellenállt, s nem tudott megbarátkozni az isten háta mögötti kisváros tompa, értelmetlen életével !
Milyen külsô esemény indította el lelkében a beteges folyamatot? Végül mi váltotta ki a betegség súlyos kitörését? Milyen kapcsolat volt közte és a város lakói között? Van-e mélyebb, jelképes értelme Gromov sorsának? Mi volt az orvos véleménye Gromov gyógyításáról ?
Ragin doktor
"Azt rebesgették, hogy egy idô óta az orvos állítólag bejár a 6-os számú kórterembe." Ezzel a "megdöbbentô hírrel" témát vált a kisregény, s Andrej Jefimics Ragin doktor életének múltját, gondolkodásmódját, magatartását, szokásait tárja fel.
Milyen pályára készült eredetileg Ragin doktor? Figyeljétek meg, az író milyen aprólékos részletességgel írja le külsejét!
Milyen állapotban találta a kórházat, mikor húsz évvel ezelôtt megérkezett a városba? Mi volt a kórházi állapotokról a város véleménye?
Jellemzô az író megjegyzése : "Andrej Jefimics módfelett szereti az észt és a becsületességet; de ahhoz, hogy az életet okossá és becsületessé tegye maga körül, nem elég erélyes, és nem bízik eléggé magában."
Hogyan lett a kezdetben szorgalmas, hivatását szeretô orvosból két évtized alatt közönyös, mások szenvedésével nem törôdô, hanyag ember? - Milyen álszent, hazug filozófiával igazolta önmaga elôtt bűnös közönyösségét, kényelmes tétlenségét?
Ragin teljes passzivitásba süllyed, semmittevéssel telnek napjai.
Csak bölcselkedik, töpreng, Magányosan, elszigetelten él. Csupán a postamester látogatja meg néha, s neki panaszkodik, hogy ebben a városban nincsenek olyan emberek, akikkel az idôt "büszke és szabad eszmék kicserélésében" lehetne eltölteni, pedig egyedül a szellem a pótolhatatlan élvezetek forrása.
Ragin és Gromov vitája
Egy tavaszi, márciusi estén - 20 év óta elôször - Ragin doktor mégis belépett a 6-os számú kórterembe. Már ekkor érdekes, az orvost mélyen megragadó beszélgetés alakult ki közte és Gromov, a tanár között.
Ragin igyekszik megnyugtatni az embertelen körülmények ellen tiltakozó, a börtön-tébolydából szabadulni akaró Gromovot: törôdjék bele abba a gondolatba, hogy itt-tartózkodása múlhatatlanul szükséges; ha egyszer van börtön és ôrültek háza, akkor valakinek ülnie is kell benne. Arra biztatja, hogy találjon megnyugvást önmagában; a szabad és elmélyedô gondolkodás s a világ gyarló hiúságának teljes megvetése - két olyan áldás, amelynél nagyobbat ember sohasem ismert. - Gromov okos érvekkel veri vissza az orvos tételeit, s Ragin azzal a gondolattal tért haza, hogy amióta ebben a városban lakik, ez az egyetlen értelmes ember, akivel lehet beszélni. Ettôl kezdve gyakrabban, késôbb naponta bejárt az elmebetegek termébe. Vitája Gromovval egyre élesebb, egyre tartalmasabb lett. Ragin végeredményben a tolsztojánus nézeteket hangoztatja: "A meleg, kedélyes szoba és e közt a kórterem között semmi különbség nincsen. A nyugalom és a megelégedés nem az emberen kívül van, hanem benne magában. - A bölcs vagy egyszerűen a gondolkodó, elmélkedô ember éppen azzal tűnik ki, hogy megveti a szenvedést; mindig elégedett, és semmin sem csodálkozik." Gromov szerint "ez az a filozófia, amely a legjobban megfelel az orosz naplopó természetének. - Roppantul kényelmés filozófia: tenni nem kell semmit, az ember lelkiismerete tiszta, és amellett még bölcsnek is tarthatja magát. . . ez nem filozófia, nem gondolkodás, nem széles látókör, hanem lustaság, álmos, tompa elbutultság".
Ragin halála
Az emberek különösnek, furcsának találták, hogy az orvos bejár az elmebetegek közé, s ott hosszú vitákat folytat. Szolgák, ápolónôk, betegek kérdôn néztek rá, s azután összesúgtak. A város vezetôi azt tanácsolták neki, hogy pihenjen, vonuljon nyugdíjba, postámester barátja pedig egy fárasztó utazásra (Moszkva, Pétervár, Varsó) cipelte mágával. - Ragint elbocsátották a kórházból, de nyugdíjat nem kapott, s új lakást is kellett keresnie. Pénze nem volt, lassacskán már éhezett is, s utódja, a fiatal orvos és a postamester is betegnek, ôrültnek tartották.
Kezelés és vigasztalás ürügyén a nyakára jártak, hazudoztak neki, ostoba viselkedésükkei, otromba tréfáikkal terhére voltak. Egy alkalommal elvesztette türelmét, s rájuk ordított: "Takarodjatok elôlem mind a ketten !" Ezt a váratlan és szokatlan dühkitörést a betegség elhatalmasodásának tüneteként magyarázták. Másnap Hobotov, a fiatal orvos konzílium ürügyén a kórházba csalogatta Ragint, s mint elmebeteget bezárták a 6-os számú kórterembe.
Ragint iszonyat és kétségbeesés fogta el, "mindkét kezével belekapaszkodott a rácsba, és minden erejével megrázta. De az erôs vasrács meg sem ingott." Elcsüggedt, filozófiája most már nem tudta megvigasztalni. Mikor ki akart menni az udvarra, "Nyikita gyorsan kinyitotta az ajtót, két kezével, térdével durván félrelökte, azután lendületet vett, és öklével az orvos arcába vágott. - Belekapaszkodott az egyik ágyba,
s eközben érezte, amint Nyikita kétszer hátbavágta." - Raginnak is rá kellett döbbennie (mint Ivan Iljicsnek), hogy helytelenül élt, hamis filozófiája becsapta és félrevezette.
"Az agyában kavargó káosz közepette hirtelen szörnyű, elviselhetetlen gondolat villant fel tűrhetetlen világossággal: ugyanigy szenvedtek éveken át, nap nap után ezek az emberek, akik most fekete árnyakként feküdtek a holdvilágban. Hogyan történhetett meg, hogy több mint húsz éven át ô, Andrej Jefimics nem tudott és nem akart tudni errôl? Nem ismerte a szenvedést, fogalma sem volt a fájdalomról, ennyiben tehát nem volt hibás - mondta magának, de lelkiismerete ugyanolyan
kérlelhetetlenül és durván válaszolt, mint Nyikita." - olvassuk a kisregényben.
Ragin doktor meg is halt Nyikita ütlegei alatt: nincs menekvés az erôszak, az önkény elôl. - A kisregény szimbolikája azt sejteti, hogy - az egész cári Oroszország egy roppant tébolyda, ahol különbség nélkül elpusztul mindenki, aki "ki akar menni az udvarra", ki akar szabadulni a rácsok mögül, mert nem bírja el a vád és ítélet nélküli rabságot. – Ez az irás a tűrést prédikáló tolsztojánizmust cáfolja, s azt hirdeti, hogy a belenyugvás, a lemondó türelem megölôje az emberhez méltó életnek.
"Drámaiatlan drámák"
Csehov 1896-ban kezdte írni újszerű színműveit: a Sirályt (1896), a Ványa bácsit (1897) és a Három nôvért (1901). Voltaképpen novelláit vitte színpadra, s így teremtette meg a cselekmény nélküli, a "drámaiatlan drámát". Színpadi műveiben nincsenek nagy szenvedélyek és összeomlások, nála a valóság tovatűnô hangulatok szövevénye. Ezért is kezdték Csehov színházát a hangulat színházának nevezni.
Utolsó színműve a Cseresznyéskert (1904). Eseménytelen dráma, hiányzik belôle az érdekes történet, nem található benne hagyományos konfliktus sem. A négy felvonás is lazán egymás mellé fűzött hangulatkép csupán. A szereplôk között nincs drámai rangsor, nem lehet fôhôsöket és mellékszereplôket megkülönböztetni.
Sorsuk összefűzi ôket, de külön-külön és együttesen is mindenki megszenvedi saját elrontott, kisiklott életének szomorú fájdalmát, reménytelen kilátástalanságát.
A cseresznyéskert a Gajev család valaha híres, szép birtoka. A májusi hajnalban még teljes pompájában ragyog a virágözön, de a birtokot hamarosan elárverezik, s a kert szépséges gyümölcsfái éppúgy halálra vannak ítélve, mint a kihunyó, haldokló patriarkális világ, a régi földesúri életforma. Ennek az agónizáló világnak az áldozatai a darab szereplôi. Csehov a régi társadalom pusztulásának lassú folyamatát figyeli meg, s ez művének témája is: alakjait útban a halál felé ábrázolja. Hôsei sorsának tragikus-szomorú tartalmát a végsôkig fesziti, mégsem engedi ôket tragikussá emelkedni; megmutatja gesztusaik nevetségességét, mégsem hagyja ôket kinevetni.
Csak két fiatal szereplô szakadt el már korábban lelkileg is a cseresznyéskerttôl, a múlttól. Ćnya valósággal boldog, "szeme két tündöklô gyémánt", dolgos új életre készül. A régi élet széthullása Petya Trofimovot bizakodó reménnyel és nagy elhatározásokkal tölti el. "Az emberiség a nagy igazságok felé halad. . . a legnagyobb boldogság felé, ami csak lehetséges ezen a földön. . . És én a legelsô sorokban akarok elöl menni" - szavalja egyre.
Jelképes értelmet nyer a darab végén, hogy a búcsúzás szomorú csendjében a fejszék egyhangú, kopogása hallatszik: megkezdôdött a cseresznyefák irtása.
A Cseresznyéskert és a késôi novellák azt bizonyítják, hogy Csehov egyáltalán nem volt csupán csüggedt, lágy álmodozó, keserű pesszimista. Hôsei, ezek az akaratbeteg, gyenge, élni nem tudó emberek még pusztulásukban is mániákusan hajtogatják, hogy új, szebb élet közelít. A jövendôre várnak, de örökké csak várnak, s rendszerint belevesznek a céltalanságba, a semmibe. Az orosz állóvíz, a külsô eseménytelenség mélyén Csehov műveiben megjelenik a "víz alatti áramlás", a tiltakozás a világ egyhangú mozdulatlansága ellen.
Megjegyzés küldése