[Stendhal] minden figyelmét alakjainak lelkére fordította. Témája a nagyravágyás. Ez korszerű téma, sőt romantikusÉ De Stendhal nem a téma lírai oldalát fogja meg. Ő hidegen elemzi a betegséget és következményeit, oly józansággal, hogy a realista regény egyik őse lett a francia irodalomban. Nála jelenik meg először az ifjŁ törtető mindig érdekes alakja, aki elindul meghódítani a világotÉ Bizonyos, hogy Balzac Rastignacjának Julien Sorel az őse. Ez a sápadt és nagyralátó kispap, aki okos számítással választotta ki az egyetlen pályát, mely az ő osztályabeli sarjnak magas polcokat ígérhetÉ Az ő szemináriumának falai közül indul Łtjára az Łj Regény is.
(BABITS)
Stendhal kései remekművének, a Vörös és feketének ötletét több Łjsághírből meríti; legfontosabb nyersanyagát, egy falusi nevelő bosszŁtörténetét, kiszélesíti: társadalmi és pszichológiai magyarázatot ad a gyilkossági kísérlet elkövetésére. Az igazság elérésére szenvedélyesen törekvő író (l. a mű mottóját) - a színlelés problematikájának felhasználásával - Julien Sorel analitikus karrier-regényében a francia restauráció utolsó éveit is ábrázolja, alcíme ezért „krónika 1830-ból".
A forradalom utáni első nemzedék fiataljait Napóleon alakja, szerencséje kápráztatta el; bukása után az alulról felemelkedni szándékozó, becsvágyó fiatalemberek
- vagyon és összeköttetések híján - reményeiket, illŁzióikat vesztik. A katonai érvényesülés lehetősége odalett, csak a papi pálya, az egyházi karrier Łtja maradt. A Napóleon-mítosz nemcsak a karrierista fiatalokra hatott - maga Stendhal is „egyetlen embert tart tiszteletben: Napóleont" (Friedell). A kicsinyes, polgári világban, a „korcs, unalmas században" a hősiességre vágyó hősök kiábrándulnak a fényes karrier helyett csak intrikát és gáláns kalandokat kínáló korszakból („Mi lenne ma Dantonból a Valenod-k és a de Rénalok századában? Még főügyészhelyettes sem!", Julien, II.9.); a törtető középszerűségben az érvényesüléshez a hazugság, a színlelés elsajátítása éppŁgy szükséges, mint a jó modoré, a divatos öltözködésé. Ťgy a mű, miközben mindenekelőtt egy „szegény jurai ács" fiának története, aki, miután nem lehetett tábornok a csatamezőkön, kénytelen a „század öltözékét, a feketét magára ölteni", egyben olyan Tartuffe sorsa is, aki „már nem felelős a tetteiért, aki egy adott társadalom gyümölcse; és Stendhal pontosan ennek a társadalomnak és nem Julien Sorelnek a perét folytatja le előttünk" (Aragon). Az író Łgy fest tipikus rajzot egy szerencsétlen korszakban induló ifjŁság életéről, hogy bemutatja az arisztokrácia-egyház-polgárság köreinek lezüllését (az igazságszolgáltatás gépezetét, a kinevezések menetét, a főrendi társaság tagjainak szalonéletét, a szeminaristák képmutatását, a vidéki polgárság nagyzási mániáját). Julien végső ítélete szerint Valenod, aki elítélte, nála „százszor ártalmasabb a társadalomra". ("Ha nem téveszt meg annyira a külső ragyogás, észrevehettem volna, hogy Párizs szalonjaiban vagy olyan becsületes emberek mozognak, mint az apám, vagy olyan ügyes gazemberek, amilyenek ezek a fegyencek [É] Ha esküdtek, gőgösen elítélik a tolvajt, aki [É] lopott, mert már-már összeroskadt az éhségtől. De ha valami nagy dologról van szó, egy miniszteri tárca megszerzéséről vagy elvesztéséről, a szalonok becsületes lovagjai rögtön ugyanazokra a bűnökre vetemednek, mint amiket ez a két fegyenc az ebédért követett el", Julien, II.44.)
Julien Sorel franciaországi körŁtja során jut ezekre a végkövetkeztetésekre, miután végigjárja a társadalom különböző rétegeit. A képzeletbeli „költött" kisvárosból, VerriÁres-ből BesanŤonba, majd Párizsba kerül, aztán életŁtját szülővárosában fejezi be; fiatalkori „alvó"-bŁvóhelye, kedvenc barlangja lesz végső nyughelye. Szimmetrikus kerethelyszín a verriÁres-i templom is: a sejtető előjelek (a baljós Łjságcikk-foszlány L. J. kivégzéséről és a vérnek tűnő szenteltvíz jósjele, I.5.), ill. a végzetes lövés eldördülésének (II.35.) helyszíne - Julien „egész élete előkészület volt egy szerencsétlenségre, és sohasem próbálta elhessegetni magától a legnagyobb szerencsétlenséget, a halál gondolatát" (II.36.).
A cselekményidő a konkrét, adott jelen történelmi idejéhez kötött; de miközben Stendhal végig 1830-ról beszél, az események majdnem öt évet fognak át Julien Sorel életéből. (Amikor de Rénalékhoz szegődik, még nincs 19 éves; 14 hónapot tölt a besanŤoni szemináriumban; a dühöngő márkinak odaveti, hogy „még csak 22 éves"; a mű végén pedig: ő „is 23 évesen" hal meg, II.44.)
H.-A. Taine tömör cselekmény-összefoglalása szerint: „Julien szegény, paraszti származásŁ fiŁ; a plébános latinra tanítja, házitanító lesz egy Franche-Comté-i nemesnél, de Rénalnál, és elcsábítja ennek feleségét. Amikor kitudódik a dolog, elhagyja
a házat, és papnövendéknek megy. Az igazgató titkári állást szerez neki de la Mole márkinál Párizsban. Hamarosan nagyvilági emberré válik és szeretőjévé teszi de la Mole kisasszonyt, aki feleségül akar menni hozzá. De Rénalnénak egy levele cselszövő hipokritának festi le. Julien dühében kétszer rálő pisztolyával; halálra ítélik és kivégzik."
A lineáris cselekmény a központi hős egy szálon futó sorsát követi, kitérők, epizódok, leírások nélkül; várakoztató feszültségkeltő elemektől mentesen. „Mindegyik fejezet olyan parancsoló szükségszerűséggel következik, hogy mindegyiket az elsőnek érezzük" (Charles du Bos), de nem teljesen zárt az eseménysor láncolata, és még a legfontosabb jelenetekben sem ad mindenre magyarázatot az író.
Az expozíció - VerriÁres világának bemutatása - után Julien életŁtja, választásainak sora alakítja a cselekményt. „Betölti a vad vágyakozás", hogy karriert csinálhasson, „feltörni" akar; felismeri a felemelkedés egyetlen Łtját: „Papnak kell lennem és képmutatóskodnom kell!" (Zola szerint Julien „rendkívüli képességekkel megáldott fiatalember, akit vérmérséklete fényes pályára szólítana, de aki tŁlságosan későn jött, hogy Napóleon marsallja lehessen és elhatározza, hogy a sekrestyén keresztül tör magának utat.") Próbatételek elé állítják - ilyenek a „memoriterek": Biblia-mondás; küldetés az összeesküvők megbízásából -; sikerek és veszélyhelyzetek, mélypontok és tetőpontok váltakoznak sorsában; lépten-nyomon döntenie kell („mint Herkules, ő is válaszŁtra került, de nem a bűn és az erény, hanem a jómóddal járó középszerűség és ifjŁsága hősi álmai között kellett választania"). Pártfogói ajánlásokkal még kudarchelyzeteiből is egyre feljebb jut: Elisa árulása után, amikor el kell tűnnie, Chélan abbé Pirard-hoz ajánlja; a besanŤoni összeütközésekből pedig éppen Pirard menekíti de la Mole titkárának. A papi szeminárium lenne a felemelkedés, a valós karrier Łtja - Julien egyik példaképe éppen a („fellépésének" gyakorlása közben ironikusan megjelenített) fiatal agde-i püspök -; de a papi pályát nem tudja összeegyeztetni sem a napóleoni mítosszal, sem magánéleti vágyaival. Mégis beteljesülhetne karrier-története („Mindent magamnak köszönhetek!"); de (de Rénalné leleplező levele után) már hagyja, hogy - szerepei helyett - valódi személyisége nyilatkozzék meg; ekkor egészen felgyorsul a mű tempója, majd (a kifejtetlen mozzanatok után) Łjra lelassul a ritmus a börtönben. „A halál árnyékában becsületesebb lett, mint bármikor életében"; mert „nem zavarja többé a nagyravágyás". Már nyugodtan gondolkodhat: nem kell állandó készenlétben döntenie, cselekednie.
Majdnem négy fejezet az összeesküvés története; ez egyrészt fontos eleme a pszichológiai kibontakozásnak is - Julien tehetségével nyerte el de la Mole bizalmát -, másrészt „csukló a mű két szárnya között, ekkor fordul meg a regény" (Aragon), mert erről hirtelen Korasoff tanácsaira tér át az író - és ezután de Fervaques marsallné megkísértése, Mathilde terhessége, a házasság kitűzése, a börtön, a tárgyalás, a kivégzés gyors egymásutániságban következik.
Julien eleve (szándékosan) Tartuffe-ként lép színre (önbüntetésül két hónapig felkötött karral jár, irtózattal beszél Napóleonról is, ha kell, még egyetlen barátjának is hazudik papi elhivatottságáról); de Stendhal két Orgont is ad mellé: de Rénalt és de la Mole-t. VerriÁres-ben még öntudatlan, akit társadalmi helyzete kényszerít szerepére (de Rénal eszén azért könnyen tŁljár); később tudatos harcot folytat a társadalom ellen, a de la Mole családba már így kerül be („sátáni vigyorral biztatta magát: okosabb vagyok, mint ők, ki tudom választani a század egyenruháját" - ekkor Julien idéz is MoliÁre Tartuffe-jéből. De Rénalné levele után Julien, utolsó képmutató példaképként, még Jágót idézi Mathilde-nak, azután ítélkezik saját maga felett. (Stendhal eléri, hogy az olvasó Julien pártjára álljon, mert nemes jellem, büntetése tŁlzott és igazságtalan, és valójában nem ő, hanem a társadalom lepleződik le.)
A kirekesztettség érzése végre nyugalmat hoz: a börtöncellában Julien tisztázza magában kapcsolatait. Mathilde már terhére van, idegesíti; ismerősei között összesen két embert talál, aki őt magát szerette: Fouquét és de Rénalnét - az elmŁlás és a halálközelség tudatosítja benne a valódi értékeket: az igazi szerelmet, a visszahozhatatlan vergy-i , verriÁres-i napokat. Rájön, hogy de Rénalné mindennél fontosabb számára; Mathilde-nak pedig csak saját álmai és szeszélyei megvalósulását jelentette.
Stendhal csodálja az erős egyéniségeket; az önmegvalósítás vágya és az erkölcsi szenvedélyesség hajtja őt magát és figuráit is. Kalandos lelkű, romantikus jellemeit valós körülmények között szembesíti a realitással; „kedvét leli abban, hogy folyvást ütköztesse hőseit, mint ahogyan két kovakövet üt össze egymással valaki, hogy lássa, milyen szikrák csapnak ki belőlük" (Ch. du Bos).
Számára a tudati, érzelmi mechanizmusok analízise, az aprólékos, részletes jellemzés fontosabb a mozgalmas cselekménynél; Stendhal „egyike a lélekelemzés legfinomabb és legérettebb mestereinek; zseniális élve-boncnok, olyan hideg és olyan kegyetlen is, amilyennek ehhez a szakmához lennie kell" (Friedell). A fontos szereplők elemzik saját cselekedeteiket, reakcióikat, (keményen, gŁnyosan) bírálják magukat - a stendhali lélektani regényforma egyik meghatározó közlésformája ezért a belső monológ.
A mellékszereplők látszólag alkalomszerűen, epizodikusan bukkannak elő. Julien egyetlen barátja, Fouqué, a segítőkész fakereskedő a zárlatra szinte hőssé emelkedik. A Valenod-de Rénal vetélkedés nemcsak a látszatoknak élő, kisszerű vidéki féltékenykedés és a sznobéria, az Łrhatnámság példázata, de a szegényház-igazgató felfelé ívelő pályája azt is mutatja, hová juthatott volna Julien a kisvárosi körülmények között.
Szerelmi kapcsolataiban Julien célja a kezdetben fennálló hierarchikus viszony megszüntetése. A megjelenő két típus közül az „egyszerű, tiszta lélek", de Rénalné, „nem volt képmutató". A szelíd, érzékeny, a szerelemtől leleményessé váló asszony (l. a névtelen levél) befolyásolható és vakbuzgó lesz (l. a gyóntatója sugalmazására írt, Julien elleni levél); de őszintén, önmagáért szereti a fiŁt. Mathilde féktelen, szenvedélyes - „büszkeségének állandóan szüksége volt közönségre" - energikus, érzelmeiben következetlen jellem. Ő is a vágyott mŁltat ütközteti az unalmas jelennel - neki a cinquecento az eszménye -; egymás iránti érdeklődésük alapja éppen lázadó hajlamuk. Rettegnek a visszautasítástól, dacosak, gyűlölik magukat is, mert vonzódnak a másikhoz. Találkozásaik összecsapások; nem szerelmet, inkább diadalt éreznek. („Itt fekszik a gőgös a lábam előtt", Julien, II.19.) „A legizzóbb pillanatokban is csak saját magukra képesek gondolni, imádatuk leghevesebb pillanataiban sem gondolnak arra, mit érez a másik. Innen a csodálatos, visszatérő motívumok, azok a részletek, ahol Stendhal azt mondja: ČMathilde éppolyan lelkiállapotba került, amilyenben Julien volt néhány nappal ezelőttÇ és fordítva. A stendhali hősöknek olyan mélysége van, hogy a szerelem még legteljesebb önzetlensége óráiban is csak tovább mélyíti s egy árnyalattal még jobban érezhetővé teszi a lélek magányosságát" (Ch. du Bos). Mathilde teljes meghódítása, azaz „legyőzése" is csak a féltékennyé-tevés klasszikus módszerével (a de Fervaques marsallnénak másolt levelek segítségével) történhet meg.
Julien Sorel lélekrajza kivételesen árnyalt. Bonapartista és jakobinus eszmények lelkesítik, machiavellisztikus jelszavakat hangoztat. („Aki akarja a célt, akarja az eszközöket is!") „Majdnem mindennap vihar tombol benne"; félénk és gőgös, „komplikált és paradox" jellem; becsvágyó és „érzékeny, gyöngéd természet, aki, mert nyíltan már nem elégítheti ki becsvágyát, a képmutatásba és a legbonyolultabb cselszövésekbe veti magát" (Zola). Sértődötten szenved kisebbségi érzéseitől, „a lenézés ellen fellázad" (de la Mole); „örökösen színlel", visszafojtja érzéseit; valódi énjét, eszményeit leplezi hipokrízisével. Ebben az állandó szerepkényszerben - „Makacsul ragaszkodott Don Juan szerepéhez"; „jól játszottam a szerepemet" - az önfeledtségre képtelen; bizalmatlan és betegesen gyanakvó (Mathilde levelének másolatát a biztonság kedvéért elküldi Fouquénak, stb.).
„Megvetette azokat az embereket, akik között élt", „életének döntő lépéseit mindig okosan kiszámította, de sohasem vigyázott a részletekre" (I.26.). Céltudatosságát, taktikázását, tetteinek megtervezettségét a katonai élet kifejezéseinek sokasága jelzi: „feladatot teljesített, hősi feladatot", „részletes haditervet dolgozott ki", „megnyertem egy csatát", „fegyverre!", „naplót kell vezetnem az ostromról" stb. Más perspektívában gondolkodik, mint verriÁres-i környezete; elutasítja a kompromisszumokat (Elisát is, Fouqué ajánlatát is), keresi a kiélezett szituációkat, a kockázatot (l. párbaj, létra). Keretként ismétlődő jelenet jelzi, hogy apjához fűződő viszonya nem változhat, ellentétük kibékíthetetlen; meg is tetszik neki törvénytelen származásának (de Beauvoisis lovagtól származó, de a de la Mole-ok által is felvetett) ötlete.
Mindhárom pártfogója („apahelyettese") tudja, hogy különleges, tehetséges, de félelmetes alak: Chélan plébános Julien jellemében „sötét erőt" lát, szerinte a fiŁ „nem ismeri a mérsékletet"; Pirard abbé Łgy fogalmaz, hogy van benne valami, „ami sérti
a közönségeseket"; de la Mole márki szerint „különlegesen tehetséges fiatalemberÉ vakmerő, sőt már-már zseniálisÉ de lappang benne valami, ami ijesztő!" Minden elképzelést tŁlteljesíthetne felmerülő érvényesülési lehetőségeivel: Korasoff herceg felajánlja unokatestvérének, egy gazdag moszkvai örökösnőnek a kezét (II.24), de Fervaques-né püspöki helynökséget szán neki (II.29.); a márki (kényszerhelyzetében) viszont nemessé (de la Vernaye) és huszárhadnaggyá teszi, és beleegyezik a mésalliance-ba (így de Croisenois márki helyett a parasztfiŁ vehetné feleségül a gőgös Mathilde-ot, II.33.).
Mivel Stendhal Julien gondolatainak mindig két oldalát láttatja (a képmutatás mellett őszinte vívódását), állandóan számot ad arról, ami lejátszódik benne, így nem teljesen váratlan a fordulat: Julien szabad akar maradni; emberi méltóságát a szinte önként vállalt halállal szerzi vissza; „az öngyilkosság valamiféle változatát választja" (Frilair abbé, II.44.); - Chélan jóslatával ellentétben („a hatalmasoknak fogsz udvarolni") - szinte közönyösen lemond fényesnek ígérkező karrierjéről. A bíróság előtt vádbeszédet mond a romlott társadalomról, így azért ítélik halálra, mert ő „senki"; politikai vádbeszéde a „gyökértelen zendülő vallomása". „Állandóan tudatában van plebejus voltának, minden sikerét az Łri osztály fölött aratott diadalnak érzi, minden vereségét megaláztatásnak" (Hauser).
A szöveg egészét ismétlődő szimbolikus motívumok hatják át: a lenn-fönn társadalmi ellentét képileg is gyakran megjelenik (sokszor elemzett jelenet Julien első feltűnése a magasban, amint éppen olvasÉ; a visszatérő „létra" pedig hódításainak tárgyiasult szimbóluma: gyanakvását és félelmeit legyőzve egy szintre kerülhet a társadalmilag felette álló nőkkel). A színszimbolikát is tŁlzott egyszerűsítés volna csak a katonai és papi pályára vonatkoztatni: mindkét szín a végzetet sejteti; 'a vörös' a végig kísértő, baljós (elő)jel, viszont a fekete öltözéket Julien gyakran kékre cseréli (l. katonai egyenruhája; Łj öltözete a márkinál).
Stendhal részletező leírásoktól mentes stílusa legendásan száraz, dísztelen, előadásmódja szinte rögtönzésszerű; néha közvetlenül az olvasóhoz fordul („Megvalljuk, szeretjük Mathilde-ot"; „Az olvasó elnézését kérjük, hogy Julien életének erről a szakaszáról csak kevés világos és pontos részletet mondunk el"). De hiába szeretné elhitetni, hogy a valóságot Łgy adja vissza, mint a tükör - „és maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? a tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utatÉ", II.19. -; ő is válogat, magyarázza, bírálja a valóságot. A Vörös és fekete „támadás egy olyan társadalmi környezettel szemben, melyet meg kell változtatni, ez realizmus"(Aragon); Stendhal - romantikus jellemeivel és hatáseszközeivel is - „kritikai realistaként" áll a romantika kellős közepén.
A művet Illés Endre fordította.
(BABITS)
Stendhal kései remekművének, a Vörös és feketének ötletét több Łjsághírből meríti; legfontosabb nyersanyagát, egy falusi nevelő bosszŁtörténetét, kiszélesíti: társadalmi és pszichológiai magyarázatot ad a gyilkossági kísérlet elkövetésére. Az igazság elérésére szenvedélyesen törekvő író (l. a mű mottóját) - a színlelés problematikájának felhasználásával - Julien Sorel analitikus karrier-regényében a francia restauráció utolsó éveit is ábrázolja, alcíme ezért „krónika 1830-ból".
A forradalom utáni első nemzedék fiataljait Napóleon alakja, szerencséje kápráztatta el; bukása után az alulról felemelkedni szándékozó, becsvágyó fiatalemberek
- vagyon és összeköttetések híján - reményeiket, illŁzióikat vesztik. A katonai érvényesülés lehetősége odalett, csak a papi pálya, az egyházi karrier Łtja maradt. A Napóleon-mítosz nemcsak a karrierista fiatalokra hatott - maga Stendhal is „egyetlen embert tart tiszteletben: Napóleont" (Friedell). A kicsinyes, polgári világban, a „korcs, unalmas században" a hősiességre vágyó hősök kiábrándulnak a fényes karrier helyett csak intrikát és gáláns kalandokat kínáló korszakból („Mi lenne ma Dantonból a Valenod-k és a de Rénalok századában? Még főügyészhelyettes sem!", Julien, II.9.); a törtető középszerűségben az érvényesüléshez a hazugság, a színlelés elsajátítása éppŁgy szükséges, mint a jó modoré, a divatos öltözködésé. Ťgy a mű, miközben mindenekelőtt egy „szegény jurai ács" fiának története, aki, miután nem lehetett tábornok a csatamezőkön, kénytelen a „század öltözékét, a feketét magára ölteni", egyben olyan Tartuffe sorsa is, aki „már nem felelős a tetteiért, aki egy adott társadalom gyümölcse; és Stendhal pontosan ennek a társadalomnak és nem Julien Sorelnek a perét folytatja le előttünk" (Aragon). Az író Łgy fest tipikus rajzot egy szerencsétlen korszakban induló ifjŁság életéről, hogy bemutatja az arisztokrácia-egyház-polgárság köreinek lezüllését (az igazságszolgáltatás gépezetét, a kinevezések menetét, a főrendi társaság tagjainak szalonéletét, a szeminaristák képmutatását, a vidéki polgárság nagyzási mániáját). Julien végső ítélete szerint Valenod, aki elítélte, nála „százszor ártalmasabb a társadalomra". ("Ha nem téveszt meg annyira a külső ragyogás, észrevehettem volna, hogy Párizs szalonjaiban vagy olyan becsületes emberek mozognak, mint az apám, vagy olyan ügyes gazemberek, amilyenek ezek a fegyencek [É] Ha esküdtek, gőgösen elítélik a tolvajt, aki [É] lopott, mert már-már összeroskadt az éhségtől. De ha valami nagy dologról van szó, egy miniszteri tárca megszerzéséről vagy elvesztéséről, a szalonok becsületes lovagjai rögtön ugyanazokra a bűnökre vetemednek, mint amiket ez a két fegyenc az ebédért követett el", Julien, II.44.)
Julien Sorel franciaországi körŁtja során jut ezekre a végkövetkeztetésekre, miután végigjárja a társadalom különböző rétegeit. A képzeletbeli „költött" kisvárosból, VerriÁres-ből BesanŤonba, majd Párizsba kerül, aztán életŁtját szülővárosában fejezi be; fiatalkori „alvó"-bŁvóhelye, kedvenc barlangja lesz végső nyughelye. Szimmetrikus kerethelyszín a verriÁres-i templom is: a sejtető előjelek (a baljós Łjságcikk-foszlány L. J. kivégzéséről és a vérnek tűnő szenteltvíz jósjele, I.5.), ill. a végzetes lövés eldördülésének (II.35.) helyszíne - Julien „egész élete előkészület volt egy szerencsétlenségre, és sohasem próbálta elhessegetni magától a legnagyobb szerencsétlenséget, a halál gondolatát" (II.36.).
A cselekményidő a konkrét, adott jelen történelmi idejéhez kötött; de miközben Stendhal végig 1830-ról beszél, az események majdnem öt évet fognak át Julien Sorel életéből. (Amikor de Rénalékhoz szegődik, még nincs 19 éves; 14 hónapot tölt a besanŤoni szemináriumban; a dühöngő márkinak odaveti, hogy „még csak 22 éves"; a mű végén pedig: ő „is 23 évesen" hal meg, II.44.)
H.-A. Taine tömör cselekmény-összefoglalása szerint: „Julien szegény, paraszti származásŁ fiŁ; a plébános latinra tanítja, házitanító lesz egy Franche-Comté-i nemesnél, de Rénalnál, és elcsábítja ennek feleségét. Amikor kitudódik a dolog, elhagyja
a házat, és papnövendéknek megy. Az igazgató titkári állást szerez neki de la Mole márkinál Párizsban. Hamarosan nagyvilági emberré válik és szeretőjévé teszi de la Mole kisasszonyt, aki feleségül akar menni hozzá. De Rénalnénak egy levele cselszövő hipokritának festi le. Julien dühében kétszer rálő pisztolyával; halálra ítélik és kivégzik."
A lineáris cselekmény a központi hős egy szálon futó sorsát követi, kitérők, epizódok, leírások nélkül; várakoztató feszültségkeltő elemektől mentesen. „Mindegyik fejezet olyan parancsoló szükségszerűséggel következik, hogy mindegyiket az elsőnek érezzük" (Charles du Bos), de nem teljesen zárt az eseménysor láncolata, és még a legfontosabb jelenetekben sem ad mindenre magyarázatot az író.
Az expozíció - VerriÁres világának bemutatása - után Julien életŁtja, választásainak sora alakítja a cselekményt. „Betölti a vad vágyakozás", hogy karriert csinálhasson, „feltörni" akar; felismeri a felemelkedés egyetlen Łtját: „Papnak kell lennem és képmutatóskodnom kell!" (Zola szerint Julien „rendkívüli képességekkel megáldott fiatalember, akit vérmérséklete fényes pályára szólítana, de aki tŁlságosan későn jött, hogy Napóleon marsallja lehessen és elhatározza, hogy a sekrestyén keresztül tör magának utat.") Próbatételek elé állítják - ilyenek a „memoriterek": Biblia-mondás; küldetés az összeesküvők megbízásából -; sikerek és veszélyhelyzetek, mélypontok és tetőpontok váltakoznak sorsában; lépten-nyomon döntenie kell („mint Herkules, ő is válaszŁtra került, de nem a bűn és az erény, hanem a jómóddal járó középszerűség és ifjŁsága hősi álmai között kellett választania"). Pártfogói ajánlásokkal még kudarchelyzeteiből is egyre feljebb jut: Elisa árulása után, amikor el kell tűnnie, Chélan abbé Pirard-hoz ajánlja; a besanŤoni összeütközésekből pedig éppen Pirard menekíti de la Mole titkárának. A papi szeminárium lenne a felemelkedés, a valós karrier Łtja - Julien egyik példaképe éppen a („fellépésének" gyakorlása közben ironikusan megjelenített) fiatal agde-i püspök -; de a papi pályát nem tudja összeegyeztetni sem a napóleoni mítosszal, sem magánéleti vágyaival. Mégis beteljesülhetne karrier-története („Mindent magamnak köszönhetek!"); de (de Rénalné leleplező levele után) már hagyja, hogy - szerepei helyett - valódi személyisége nyilatkozzék meg; ekkor egészen felgyorsul a mű tempója, majd (a kifejtetlen mozzanatok után) Łjra lelassul a ritmus a börtönben. „A halál árnyékában becsületesebb lett, mint bármikor életében"; mert „nem zavarja többé a nagyravágyás". Már nyugodtan gondolkodhat: nem kell állandó készenlétben döntenie, cselekednie.
Majdnem négy fejezet az összeesküvés története; ez egyrészt fontos eleme a pszichológiai kibontakozásnak is - Julien tehetségével nyerte el de la Mole bizalmát -, másrészt „csukló a mű két szárnya között, ekkor fordul meg a regény" (Aragon), mert erről hirtelen Korasoff tanácsaira tér át az író - és ezután de Fervaques marsallné megkísértése, Mathilde terhessége, a házasság kitűzése, a börtön, a tárgyalás, a kivégzés gyors egymásutániságban következik.
Julien eleve (szándékosan) Tartuffe-ként lép színre (önbüntetésül két hónapig felkötött karral jár, irtózattal beszél Napóleonról is, ha kell, még egyetlen barátjának is hazudik papi elhivatottságáról); de Stendhal két Orgont is ad mellé: de Rénalt és de la Mole-t. VerriÁres-ben még öntudatlan, akit társadalmi helyzete kényszerít szerepére (de Rénal eszén azért könnyen tŁljár); később tudatos harcot folytat a társadalom ellen, a de la Mole családba már így kerül be („sátáni vigyorral biztatta magát: okosabb vagyok, mint ők, ki tudom választani a század egyenruháját" - ekkor Julien idéz is MoliÁre Tartuffe-jéből. De Rénalné levele után Julien, utolsó képmutató példaképként, még Jágót idézi Mathilde-nak, azután ítélkezik saját maga felett. (Stendhal eléri, hogy az olvasó Julien pártjára álljon, mert nemes jellem, büntetése tŁlzott és igazságtalan, és valójában nem ő, hanem a társadalom lepleződik le.)
A kirekesztettség érzése végre nyugalmat hoz: a börtöncellában Julien tisztázza magában kapcsolatait. Mathilde már terhére van, idegesíti; ismerősei között összesen két embert talál, aki őt magát szerette: Fouquét és de Rénalnét - az elmŁlás és a halálközelség tudatosítja benne a valódi értékeket: az igazi szerelmet, a visszahozhatatlan vergy-i , verriÁres-i napokat. Rájön, hogy de Rénalné mindennél fontosabb számára; Mathilde-nak pedig csak saját álmai és szeszélyei megvalósulását jelentette.
Stendhal csodálja az erős egyéniségeket; az önmegvalósítás vágya és az erkölcsi szenvedélyesség hajtja őt magát és figuráit is. Kalandos lelkű, romantikus jellemeit valós körülmények között szembesíti a realitással; „kedvét leli abban, hogy folyvást ütköztesse hőseit, mint ahogyan két kovakövet üt össze egymással valaki, hogy lássa, milyen szikrák csapnak ki belőlük" (Ch. du Bos).
Számára a tudati, érzelmi mechanizmusok analízise, az aprólékos, részletes jellemzés fontosabb a mozgalmas cselekménynél; Stendhal „egyike a lélekelemzés legfinomabb és legérettebb mestereinek; zseniális élve-boncnok, olyan hideg és olyan kegyetlen is, amilyennek ehhez a szakmához lennie kell" (Friedell). A fontos szereplők elemzik saját cselekedeteiket, reakcióikat, (keményen, gŁnyosan) bírálják magukat - a stendhali lélektani regényforma egyik meghatározó közlésformája ezért a belső monológ.
A mellékszereplők látszólag alkalomszerűen, epizodikusan bukkannak elő. Julien egyetlen barátja, Fouqué, a segítőkész fakereskedő a zárlatra szinte hőssé emelkedik. A Valenod-de Rénal vetélkedés nemcsak a látszatoknak élő, kisszerű vidéki féltékenykedés és a sznobéria, az Łrhatnámság példázata, de a szegényház-igazgató felfelé ívelő pályája azt is mutatja, hová juthatott volna Julien a kisvárosi körülmények között.
Szerelmi kapcsolataiban Julien célja a kezdetben fennálló hierarchikus viszony megszüntetése. A megjelenő két típus közül az „egyszerű, tiszta lélek", de Rénalné, „nem volt képmutató". A szelíd, érzékeny, a szerelemtől leleményessé váló asszony (l. a névtelen levél) befolyásolható és vakbuzgó lesz (l. a gyóntatója sugalmazására írt, Julien elleni levél); de őszintén, önmagáért szereti a fiŁt. Mathilde féktelen, szenvedélyes - „büszkeségének állandóan szüksége volt közönségre" - energikus, érzelmeiben következetlen jellem. Ő is a vágyott mŁltat ütközteti az unalmas jelennel - neki a cinquecento az eszménye -; egymás iránti érdeklődésük alapja éppen lázadó hajlamuk. Rettegnek a visszautasítástól, dacosak, gyűlölik magukat is, mert vonzódnak a másikhoz. Találkozásaik összecsapások; nem szerelmet, inkább diadalt éreznek. („Itt fekszik a gőgös a lábam előtt", Julien, II.19.) „A legizzóbb pillanatokban is csak saját magukra képesek gondolni, imádatuk leghevesebb pillanataiban sem gondolnak arra, mit érez a másik. Innen a csodálatos, visszatérő motívumok, azok a részletek, ahol Stendhal azt mondja: ČMathilde éppolyan lelkiállapotba került, amilyenben Julien volt néhány nappal ezelőttÇ és fordítva. A stendhali hősöknek olyan mélysége van, hogy a szerelem még legteljesebb önzetlensége óráiban is csak tovább mélyíti s egy árnyalattal még jobban érezhetővé teszi a lélek magányosságát" (Ch. du Bos). Mathilde teljes meghódítása, azaz „legyőzése" is csak a féltékennyé-tevés klasszikus módszerével (a de Fervaques marsallnénak másolt levelek segítségével) történhet meg.
Julien Sorel lélekrajza kivételesen árnyalt. Bonapartista és jakobinus eszmények lelkesítik, machiavellisztikus jelszavakat hangoztat. („Aki akarja a célt, akarja az eszközöket is!") „Majdnem mindennap vihar tombol benne"; félénk és gőgös, „komplikált és paradox" jellem; becsvágyó és „érzékeny, gyöngéd természet, aki, mert nyíltan már nem elégítheti ki becsvágyát, a képmutatásba és a legbonyolultabb cselszövésekbe veti magát" (Zola). Sértődötten szenved kisebbségi érzéseitől, „a lenézés ellen fellázad" (de la Mole); „örökösen színlel", visszafojtja érzéseit; valódi énjét, eszményeit leplezi hipokrízisével. Ebben az állandó szerepkényszerben - „Makacsul ragaszkodott Don Juan szerepéhez"; „jól játszottam a szerepemet" - az önfeledtségre képtelen; bizalmatlan és betegesen gyanakvó (Mathilde levelének másolatát a biztonság kedvéért elküldi Fouquénak, stb.).
„Megvetette azokat az embereket, akik között élt", „életének döntő lépéseit mindig okosan kiszámította, de sohasem vigyázott a részletekre" (I.26.). Céltudatosságát, taktikázását, tetteinek megtervezettségét a katonai élet kifejezéseinek sokasága jelzi: „feladatot teljesített, hősi feladatot", „részletes haditervet dolgozott ki", „megnyertem egy csatát", „fegyverre!", „naplót kell vezetnem az ostromról" stb. Más perspektívában gondolkodik, mint verriÁres-i környezete; elutasítja a kompromisszumokat (Elisát is, Fouqué ajánlatát is), keresi a kiélezett szituációkat, a kockázatot (l. párbaj, létra). Keretként ismétlődő jelenet jelzi, hogy apjához fűződő viszonya nem változhat, ellentétük kibékíthetetlen; meg is tetszik neki törvénytelen származásának (de Beauvoisis lovagtól származó, de a de la Mole-ok által is felvetett) ötlete.
Mindhárom pártfogója („apahelyettese") tudja, hogy különleges, tehetséges, de félelmetes alak: Chélan plébános Julien jellemében „sötét erőt" lát, szerinte a fiŁ „nem ismeri a mérsékletet"; Pirard abbé Łgy fogalmaz, hogy van benne valami, „ami sérti
a közönségeseket"; de la Mole márki szerint „különlegesen tehetséges fiatalemberÉ vakmerő, sőt már-már zseniálisÉ de lappang benne valami, ami ijesztő!" Minden elképzelést tŁlteljesíthetne felmerülő érvényesülési lehetőségeivel: Korasoff herceg felajánlja unokatestvérének, egy gazdag moszkvai örökösnőnek a kezét (II.24), de Fervaques-né püspöki helynökséget szán neki (II.29.); a márki (kényszerhelyzetében) viszont nemessé (de la Vernaye) és huszárhadnaggyá teszi, és beleegyezik a mésalliance-ba (így de Croisenois márki helyett a parasztfiŁ vehetné feleségül a gőgös Mathilde-ot, II.33.).
Mivel Stendhal Julien gondolatainak mindig két oldalát láttatja (a képmutatás mellett őszinte vívódását), állandóan számot ad arról, ami lejátszódik benne, így nem teljesen váratlan a fordulat: Julien szabad akar maradni; emberi méltóságát a szinte önként vállalt halállal szerzi vissza; „az öngyilkosság valamiféle változatát választja" (Frilair abbé, II.44.); - Chélan jóslatával ellentétben („a hatalmasoknak fogsz udvarolni") - szinte közönyösen lemond fényesnek ígérkező karrierjéről. A bíróság előtt vádbeszédet mond a romlott társadalomról, így azért ítélik halálra, mert ő „senki"; politikai vádbeszéde a „gyökértelen zendülő vallomása". „Állandóan tudatában van plebejus voltának, minden sikerét az Łri osztály fölött aratott diadalnak érzi, minden vereségét megaláztatásnak" (Hauser).
A szöveg egészét ismétlődő szimbolikus motívumok hatják át: a lenn-fönn társadalmi ellentét képileg is gyakran megjelenik (sokszor elemzett jelenet Julien első feltűnése a magasban, amint éppen olvasÉ; a visszatérő „létra" pedig hódításainak tárgyiasult szimbóluma: gyanakvását és félelmeit legyőzve egy szintre kerülhet a társadalmilag felette álló nőkkel). A színszimbolikát is tŁlzott egyszerűsítés volna csak a katonai és papi pályára vonatkoztatni: mindkét szín a végzetet sejteti; 'a vörös' a végig kísértő, baljós (elő)jel, viszont a fekete öltözéket Julien gyakran kékre cseréli (l. katonai egyenruhája; Łj öltözete a márkinál).
Stendhal részletező leírásoktól mentes stílusa legendásan száraz, dísztelen, előadásmódja szinte rögtönzésszerű; néha közvetlenül az olvasóhoz fordul („Megvalljuk, szeretjük Mathilde-ot"; „Az olvasó elnézését kérjük, hogy Julien életének erről a szakaszáról csak kevés világos és pontos részletet mondunk el"). De hiába szeretné elhitetni, hogy a valóságot Łgy adja vissza, mint a tükör - „és maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? a tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utatÉ", II.19. -; ő is válogat, magyarázza, bírálja a valóságot. A Vörös és fekete „támadás egy olyan társadalmi környezettel szemben, melyet meg kell változtatni, ez realizmus"(Aragon); Stendhal - romantikus jellemeivel és hatáseszközeivel is - „kritikai realistaként" áll a romantika kellős közepén.
A művet Illés Endre fordította.
Megjegyzés küldése