Vajon micsoda ebben a munkában a nagy, a bámulatraméltó és halhatatlan?
Az, hogy az elröppenő életet megrögzíti, örökkévalóvá teszi.
(KOSZTOLŹNYI DEZS§)
Puskin száműzetése idején, 1823. május 3-án, Kisinyovban kezdte írni a Jevgenyij Anyegint, s 1830. szeptember 25-én fejezte be Bolgyinóban. Egy évvel később illesztette művéhez a címszereplő levelét.
Az Anyegin verses regény. Puskin Byron hatására fordult a műfajhoz, de ide vezette az életmű belső logikája is. A poémát már szűknek érezte mondanivalója kifejezésére, a romantika esztétikája pedig tudatosan törekedett a műnemi határok elmosására.
Az Anyegin története a romantika mesebonyolításához képest hétköznapi és egyszerű. A nagyvilági élettől megcsömörlött címszereplőt egy váratlan örökség falura szólítja. Itt megismerkedik Lenszkijjel, az álmodozó fiatal költővel, s általa a Larin-családdal. Az idősebb Larin-lány, Tatjana beleszeret Anyeginbe, levelet is ír hozzá.
A férfi udvariasan, de határozottan visszautasítja a közeledést. Tatjana névnapján Anyegin pillanatnyi ötlettől vezérelve udvarolni kezd Olgának, a fiatalabb lánytestvérnek, akibe Lenszkij szerelmes. Az ifjŁ vőlegény párbajra hívja Anyegint. Lenszkij meghal. Anyegin elutazik a faluból. évek mŁlva Moszkvában, egy fogadáson találkozik Łjra Tatjanával. Beleszeret a már férjezett és előkelő asszonyba, de most Tatjana utasítja el.
A vékony szálŁ mesét tartalmazó művet Belinszkij, 19. századi kritikus „az orosz élet enciklopédiájának" nevezte. Első hallásra meglepő a kijelentés, ám a történethez kapcsolódó rendkívül információgazdag szöveg hitelesíti az állítást. A 19. század első harmadának orosz valóságáról páratlanul gazdag kép tárul elénk. Megismerjük a nagyvárosi és falusi életet, az öltözködési és étkezési szokásokat, a mindennapokat és az ünnepeket. Szociografikus hűséggel jellemzi az író az egyes társadalmi rétegeket. Szót ejt az orosz oktatás és nevelés helyzetéről, beszámol az orosz színházi életről és a korabeli irodalmi vitákról. Kitér az orosz nyelv fejlesztésének lehetőségeire is.
A verses regény középpontjában a szereplők, elsősorban Anyegin önkeresése áll. Alakjában Puskin az orosz irodalom egyik alapvető típusát - Turgenyev elnevezését használva -, a felesleges embert teremtette meg. Herzen, 19. századi esztéta és író szerint „Anyegin olyan ember, aki henyeségre, haszontalanságra ítéltetett, idegen mind családjában, mind hazájában, aki nem akar rosszat tenni, de képtelen jót tenni, így hát végül is nem csinál semmit, bár mindent megpróbál."
Źrnyaltabb képet kaphatunk, ha Anyegin és a többi szereplő személyiségét a 20. században megjelenő szerepelmélet felől közelítjük meg. E felfogás szerint a személyiség kiteljesedését az én-Szerep-Világ hármassága határozza meg. A kiteljesedés feltétele, hogy az én legbelső lényegéből fakadó Szerep-igény találkozzon a Világ által felkínált Szerep-lehetőséggel. A szerep meghatározó fogalom a műben, erre Puskin is utal: „S milyen szerepbe öltözik? / Harold vagy Melmoth lett a kóta? / Világpolgár vagy patrióta? / Quaker vagy álszenteskedő?" (VIII./8.) Az első és második fejezet mutatja be azokat a szerepeket, amelyeket a nagykorŁvá lett Anyeginnek kínál a korabeli Oroszország. A tizennyolc éves főhős mint dandy, arszlán lép elénk, napirendjének pontos ismertetésével mutat rá Puskin a választott életforma tartalmatlanságára és ürességére. Ezt követően Anyegin rövid ideig költő szeretne lenni, de önkritikusan belátja, hogy az íráshoz nincs tehetsége. Majd a könyvtárszoba magánya, a tudomány vonzza, ám ez sem bizonyul járható Łtnak. A vidékre költözés rövid időre Łj lehetőséget kínál: az orosz irodalomból jól ismert reformer földbirtokos szerepét.
A hiábavaló küzdelembe hamar belefárad. Marad a spleen, az életuntság és világfájdalom, végső soron a semmi. A regény tehát egyszerre mutatja föl Anyegin önkeresésének belső emberi gyengeségéből is fakadó meddő kísérleteit, s a 19. század első harmada orosz világának szűkös szereplehetőségeit. Ezt bizonyítja a mű erős irodalmisága is, hiszen a főszereplők kapcsán az elbeszélő mindig utal magatartásuk irodalmi mintáira. Ha nincs valódi szerep, az ember az irodalom által felkínált szerepbe menekül.
Anyegin példaképe Byron; a romantikus angol költő portréja lóg szobája falán, s Childe Haroldtól veszi át a világuntságot. A felesleges ember veszélyessége nemcsak abban áll, hogy szétrombolja saját sorsát, hanem tönkreteszi környezetét is; a semmi felé haladó hős önkéntelenül magával rántja társait is.
Lenszkij is irodalmi szerepet játszik. Schiller, Goethe, Kant az eszményképei. Larin sírjánál Sterne szentimentális Hamletjének pózában tetszeleg. A fiatalember költő. Puskin kétségek között hagyja olvasóját, vajon valóban tehetséges-e. Lelkesültsége, tisztasága, az eszményekért való rajongása révén rokonszenvessé válik Anyegin számára: romlatlan fiatal énjét látja benne, akinek lángoló életigenlése az élet nem ismeréséből, paradox módon életidegenségéből fakad. Ezt jelzi párválasztása, Olga iránt érzett szerelme is. Egyszer szembesül csupán a valósággal, mikor a párbaj előestéjén fölkeresi a lányt. Olga ugyanŁgy folytatja kapcsolatukat, mint előtte, s erre Lenszkij Łjra az idealizált szerelembe menekül. Szükségszerűen vetődik föl a kérdés: Anyegin miért vállalja a párbajt? A történet szintjén azért, mert nem akarja, hogy Zareckij, a cinikus párbajmester a szájára vegye, nem akar magyarázkodni. A Lenszkij halálát követő elbeszélői reflexiók, a mű világképének iránya más megvilágításba helyezik az eseményt. Párbaj csak egyenlő felek között jöhet létre. Ha Anyegin elutasítja barátja kihívását, az azt jelentené, hogy Lenszkijt még gyereknek tekinti, aki még nem szembesült az élettel. De ami rá vár - az anyegini életfelfogás logikájából következően -, az a szükségszerű kiábrándultság. Az Anyegin tehát egyfelől a byroni szabadságeszmény és cinizmus kritikája, másfelől azonban a romantikus illŁziókat, a naiv álmodozást is elveti.
Az Anyegin szinte minden értelmezője egyetért azzal, hogy Tatjana az első igazi orosz nőtípus az irodalomban. Pedig talányos, nehezen megfejthető alak. Szerepet játszik ő is, kedvenc olvasmányai a szentimentalizmus alapművei. Richardsonért, Rousseau-ért, Goethe Wertherjéért rajong. Amikor Anyegint meglátja, azt találgatja, vajon a könyvekből megismert férfitípusokból melyikre hasonlít. Legszemélyesebb tetteiben is mintákat követ. Híres levele nagy részét Rousseau —j Helo•se című művéből veszi. Anyegin ezt a szerepjátszást veszi észre, s tapasztalatai alapján, mindkettőjük érdekében elutasítja a lány szerelmét. Amit nem vesz, mert nem vehet észre, az Tatjana személyiségének másik oldala. Kötődik a falusi élet patriarkális egyszerűségéhez, vonzódik a természethez, szereti öreg dajkáját. Az irodalmi szerep eltakarja a férfi elől a harmóniateremtő Tatjanát. Ahhoz azonban, hogy a lány önmaga lehessen, le kell vetnie a szentimentalizmus álarcát. Az élet és irodalom szerepkínálataiból az életet kell választania. Asszonyként a méltóság lesz legfőbb tulajdonsága, s bár szereti Anyegint, elutasítja közeledését. Fölénye Anyeginnel szemben a világ elfogadásából fakad: az élet nem irodalom, és legfőképpen nem romantikus regény. A döntés felelősségét vállalni kell.
Az Anyegin nemcsak a szereplők verses regénye, hanem az elbeszélőé is. A személyesség, a lirizáltság a romantika sajátja. Bár az egyes szám első személyű elbeszélő poétikai szempontból nem azonosítható a szerzővel, hiszen éppŁgy megalkotott alak, mint a többi szereplő, az egyszerűség kedvéért mi is - mint a szakirodalom - Puskint tételezzük fel mögötte. A műben található életrajzi utalások is erre engednek következtetni. Az elbeszélő - Puskin - számára a szabadság kérdése a legfontosabb probléma. Hol ironikusan utal száműzetésére („De észak rossz nekem, csak árt" I./2.), hol elégikus hangon hívja a szabadságot („Várlak, szabadság drága napja! / Jössz-e? Mikor jössz? - kérdezem" I./50.). A személyesség hatja át a hősökhöz való viszonyát is. Különbséget tesz Byron és saját művészete között. Míg az angol költő mindenkiben önmagát rajzolja meg, addig „Mindig megörvendek, ha látom, / hogy hősömtől különbözöm" (I./56.). Anyeginhez bonyolult érzelmi viszony fűzi. A fikció szerint személyesen is ismeri („Źlmodva Łgy lebegtük át / A zsenge ifjŁság korát" I./47.), aztán Anyegin vidékre utazása elválasztja őket egymástól. Anyegin és Tatjana viszonyában az elbeszélő egyértelműen a lány oldalán áll, s elítéli a férfit („Kedves Tatjana, szánva szánlak!" III./15.). Máskor nyíltan megvallja érzelmét („Tatjanát nagyon szeretem" IV./24.). Lenszkij lobogása is rokonszenves neki, de éppen az elbeszélő hívja fel a figyelmet ennek terméketlenségére. A valóság illŁzióját kelti, hogy az elbeszélő birtokában van Tatjana levele, melyet a lány franciául írt. Hosszas vívódás után a prózát versben fordítja le Puskin oroszra. De közvetlen kapcsolat teremtődik az olvasóval is. Az elbeszélő ironikus, önironikus csevegő hangnemben kommentálja az eseményeket, megszívlelendő tanácsokat ad, néhol mentegetőzik.
Az Anyegin végül az Anyegin című verses regény regénye is. A mű olvasása közben állandóan arról értesülünk, hol tart Puskin regénye írásában („S már itt is van, leírva készen / Az első regényfejezet." I./60.). Visszautal művére („Regényem ezzel kezdtem el" I./52.), az írást néha megszakítja („Mi történt, most nem mondom el" III./41.), máskor előre jelzi szándékát: „Most ötödik fejezetem / Kitérés nélkül vezetem." (V./40.). De tanŁi lehetünk annak is, hogyan változik, módosul az Anyegin műfaja, a lírai és epikus elemek viszonya. A byroni erősen lirizált verses epikai formától fokozatosan távolodik el Puskin, s célja a romantikus tŁlzásoktól megfosztott regény („Nem gaz bűnt festek szörnyű hűen / S nem mondok nektek rémmesét: / Orosz családok életét / S mŁltját festem le egyszerűen." III./13.). Az epikum felé való elmozdulást jelzi az ironikus invokáció is (VII./55.). A végső műfaji meghatározást az utolsó előtti strófában olvashatjuk: „szabad regény". A fogalom elsősorban alkotáslélektani szempontból érdekes. Arra utal, hogy hiába volt meg Puskin előzetes terve, vázlata alkotásáról, a regény - a modern esztétika kifejezését használva - írja önmagát. Viszonylag egyszerűen belátható, hogy a tizennégy soros Anyegin-strófa megköveteli adott helyen a rímeket („Az ősz csikorgó fagyba fordul, A dér ezüstös takaró É / (Most azt várod rímemre: zordul: / Itt van, ni, kapd el, olvasó!)" IV./42.). De egy idő után az alkotói szándéktól függetlenül önálló életet élnek a szereplők is. Egy anekdota szerint Puskin így fakadt ki barátjának: „Képzeld, milyen tréfát űzött velem az én Tatjanám! Férjhez ment! Ezt semmiképp sem vártam volna tőle." Puskin a személyesség és a szereplőkhöz fűződő viszonya ellenére is kívülálló: a szereplők sorsát nem alakítja, hanem rögzíti.
A mű töredékessége kapcsán Puskin is utal a cenzŁrára. De nem hanyagolható
el a romantika esztétikájának töredékkultusza sem, mely éppen a tökéletesség iránti igényből és annak elérhetetlenségéből fakad. éppen a töredékesség tükrözi a mű alkotásának bonyolult folyamatát. Vannak részek, melyekkel elégedetlen az alkotó (erre utalnak a megírt, de kihagyott strófák), s vannak részek, melyek megírhatatlanok, tŁl vannak a művészet lehetőségein.
Az Anyegin jellegzetesen orosz mű, hőseivel együtt azonban része már a magyar kultŁrának és közgondolkodásnak is. Ezt jelzi három, szinte egyenértékű kiváló fordítása: Bérczy Károlyé (1866.), Źprily Lajosé (1953.), Galgóczy Źrpádé (1992.). Az idézeteket Źprily munkájából vettük.
Az, hogy az elröppenő életet megrögzíti, örökkévalóvá teszi.
(KOSZTOLŹNYI DEZS§)
Puskin száműzetése idején, 1823. május 3-án, Kisinyovban kezdte írni a Jevgenyij Anyegint, s 1830. szeptember 25-én fejezte be Bolgyinóban. Egy évvel később illesztette művéhez a címszereplő levelét.
Az Anyegin verses regény. Puskin Byron hatására fordult a műfajhoz, de ide vezette az életmű belső logikája is. A poémát már szűknek érezte mondanivalója kifejezésére, a romantika esztétikája pedig tudatosan törekedett a műnemi határok elmosására.
Az Anyegin története a romantika mesebonyolításához képest hétköznapi és egyszerű. A nagyvilági élettől megcsömörlött címszereplőt egy váratlan örökség falura szólítja. Itt megismerkedik Lenszkijjel, az álmodozó fiatal költővel, s általa a Larin-családdal. Az idősebb Larin-lány, Tatjana beleszeret Anyeginbe, levelet is ír hozzá.
A férfi udvariasan, de határozottan visszautasítja a közeledést. Tatjana névnapján Anyegin pillanatnyi ötlettől vezérelve udvarolni kezd Olgának, a fiatalabb lánytestvérnek, akibe Lenszkij szerelmes. Az ifjŁ vőlegény párbajra hívja Anyegint. Lenszkij meghal. Anyegin elutazik a faluból. évek mŁlva Moszkvában, egy fogadáson találkozik Łjra Tatjanával. Beleszeret a már férjezett és előkelő asszonyba, de most Tatjana utasítja el.
A vékony szálŁ mesét tartalmazó művet Belinszkij, 19. századi kritikus „az orosz élet enciklopédiájának" nevezte. Első hallásra meglepő a kijelentés, ám a történethez kapcsolódó rendkívül információgazdag szöveg hitelesíti az állítást. A 19. század első harmadának orosz valóságáról páratlanul gazdag kép tárul elénk. Megismerjük a nagyvárosi és falusi életet, az öltözködési és étkezési szokásokat, a mindennapokat és az ünnepeket. Szociografikus hűséggel jellemzi az író az egyes társadalmi rétegeket. Szót ejt az orosz oktatás és nevelés helyzetéről, beszámol az orosz színházi életről és a korabeli irodalmi vitákról. Kitér az orosz nyelv fejlesztésének lehetőségeire is.
A verses regény középpontjában a szereplők, elsősorban Anyegin önkeresése áll. Alakjában Puskin az orosz irodalom egyik alapvető típusát - Turgenyev elnevezését használva -, a felesleges embert teremtette meg. Herzen, 19. századi esztéta és író szerint „Anyegin olyan ember, aki henyeségre, haszontalanságra ítéltetett, idegen mind családjában, mind hazájában, aki nem akar rosszat tenni, de képtelen jót tenni, így hát végül is nem csinál semmit, bár mindent megpróbál."
Źrnyaltabb képet kaphatunk, ha Anyegin és a többi szereplő személyiségét a 20. században megjelenő szerepelmélet felől közelítjük meg. E felfogás szerint a személyiség kiteljesedését az én-Szerep-Világ hármassága határozza meg. A kiteljesedés feltétele, hogy az én legbelső lényegéből fakadó Szerep-igény találkozzon a Világ által felkínált Szerep-lehetőséggel. A szerep meghatározó fogalom a műben, erre Puskin is utal: „S milyen szerepbe öltözik? / Harold vagy Melmoth lett a kóta? / Világpolgár vagy patrióta? / Quaker vagy álszenteskedő?" (VIII./8.) Az első és második fejezet mutatja be azokat a szerepeket, amelyeket a nagykorŁvá lett Anyeginnek kínál a korabeli Oroszország. A tizennyolc éves főhős mint dandy, arszlán lép elénk, napirendjének pontos ismertetésével mutat rá Puskin a választott életforma tartalmatlanságára és ürességére. Ezt követően Anyegin rövid ideig költő szeretne lenni, de önkritikusan belátja, hogy az íráshoz nincs tehetsége. Majd a könyvtárszoba magánya, a tudomány vonzza, ám ez sem bizonyul járható Łtnak. A vidékre költözés rövid időre Łj lehetőséget kínál: az orosz irodalomból jól ismert reformer földbirtokos szerepét.
A hiábavaló küzdelembe hamar belefárad. Marad a spleen, az életuntság és világfájdalom, végső soron a semmi. A regény tehát egyszerre mutatja föl Anyegin önkeresésének belső emberi gyengeségéből is fakadó meddő kísérleteit, s a 19. század első harmada orosz világának szűkös szereplehetőségeit. Ezt bizonyítja a mű erős irodalmisága is, hiszen a főszereplők kapcsán az elbeszélő mindig utal magatartásuk irodalmi mintáira. Ha nincs valódi szerep, az ember az irodalom által felkínált szerepbe menekül.
Anyegin példaképe Byron; a romantikus angol költő portréja lóg szobája falán, s Childe Haroldtól veszi át a világuntságot. A felesleges ember veszélyessége nemcsak abban áll, hogy szétrombolja saját sorsát, hanem tönkreteszi környezetét is; a semmi felé haladó hős önkéntelenül magával rántja társait is.
Lenszkij is irodalmi szerepet játszik. Schiller, Goethe, Kant az eszményképei. Larin sírjánál Sterne szentimentális Hamletjének pózában tetszeleg. A fiatalember költő. Puskin kétségek között hagyja olvasóját, vajon valóban tehetséges-e. Lelkesültsége, tisztasága, az eszményekért való rajongása révén rokonszenvessé válik Anyegin számára: romlatlan fiatal énjét látja benne, akinek lángoló életigenlése az élet nem ismeréséből, paradox módon életidegenségéből fakad. Ezt jelzi párválasztása, Olga iránt érzett szerelme is. Egyszer szembesül csupán a valósággal, mikor a párbaj előestéjén fölkeresi a lányt. Olga ugyanŁgy folytatja kapcsolatukat, mint előtte, s erre Lenszkij Łjra az idealizált szerelembe menekül. Szükségszerűen vetődik föl a kérdés: Anyegin miért vállalja a párbajt? A történet szintjén azért, mert nem akarja, hogy Zareckij, a cinikus párbajmester a szájára vegye, nem akar magyarázkodni. A Lenszkij halálát követő elbeszélői reflexiók, a mű világképének iránya más megvilágításba helyezik az eseményt. Párbaj csak egyenlő felek között jöhet létre. Ha Anyegin elutasítja barátja kihívását, az azt jelentené, hogy Lenszkijt még gyereknek tekinti, aki még nem szembesült az élettel. De ami rá vár - az anyegini életfelfogás logikájából következően -, az a szükségszerű kiábrándultság. Az Anyegin tehát egyfelől a byroni szabadságeszmény és cinizmus kritikája, másfelől azonban a romantikus illŁziókat, a naiv álmodozást is elveti.
Az Anyegin szinte minden értelmezője egyetért azzal, hogy Tatjana az első igazi orosz nőtípus az irodalomban. Pedig talányos, nehezen megfejthető alak. Szerepet játszik ő is, kedvenc olvasmányai a szentimentalizmus alapművei. Richardsonért, Rousseau-ért, Goethe Wertherjéért rajong. Amikor Anyegint meglátja, azt találgatja, vajon a könyvekből megismert férfitípusokból melyikre hasonlít. Legszemélyesebb tetteiben is mintákat követ. Híres levele nagy részét Rousseau —j Helo•se című művéből veszi. Anyegin ezt a szerepjátszást veszi észre, s tapasztalatai alapján, mindkettőjük érdekében elutasítja a lány szerelmét. Amit nem vesz, mert nem vehet észre, az Tatjana személyiségének másik oldala. Kötődik a falusi élet patriarkális egyszerűségéhez, vonzódik a természethez, szereti öreg dajkáját. Az irodalmi szerep eltakarja a férfi elől a harmóniateremtő Tatjanát. Ahhoz azonban, hogy a lány önmaga lehessen, le kell vetnie a szentimentalizmus álarcát. Az élet és irodalom szerepkínálataiból az életet kell választania. Asszonyként a méltóság lesz legfőbb tulajdonsága, s bár szereti Anyegint, elutasítja közeledését. Fölénye Anyeginnel szemben a világ elfogadásából fakad: az élet nem irodalom, és legfőképpen nem romantikus regény. A döntés felelősségét vállalni kell.
Az Anyegin nemcsak a szereplők verses regénye, hanem az elbeszélőé is. A személyesség, a lirizáltság a romantika sajátja. Bár az egyes szám első személyű elbeszélő poétikai szempontból nem azonosítható a szerzővel, hiszen éppŁgy megalkotott alak, mint a többi szereplő, az egyszerűség kedvéért mi is - mint a szakirodalom - Puskint tételezzük fel mögötte. A műben található életrajzi utalások is erre engednek következtetni. Az elbeszélő - Puskin - számára a szabadság kérdése a legfontosabb probléma. Hol ironikusan utal száműzetésére („De észak rossz nekem, csak árt" I./2.), hol elégikus hangon hívja a szabadságot („Várlak, szabadság drága napja! / Jössz-e? Mikor jössz? - kérdezem" I./50.). A személyesség hatja át a hősökhöz való viszonyát is. Különbséget tesz Byron és saját művészete között. Míg az angol költő mindenkiben önmagát rajzolja meg, addig „Mindig megörvendek, ha látom, / hogy hősömtől különbözöm" (I./56.). Anyeginhez bonyolult érzelmi viszony fűzi. A fikció szerint személyesen is ismeri („Źlmodva Łgy lebegtük át / A zsenge ifjŁság korát" I./47.), aztán Anyegin vidékre utazása elválasztja őket egymástól. Anyegin és Tatjana viszonyában az elbeszélő egyértelműen a lány oldalán áll, s elítéli a férfit („Kedves Tatjana, szánva szánlak!" III./15.). Máskor nyíltan megvallja érzelmét („Tatjanát nagyon szeretem" IV./24.). Lenszkij lobogása is rokonszenves neki, de éppen az elbeszélő hívja fel a figyelmet ennek terméketlenségére. A valóság illŁzióját kelti, hogy az elbeszélő birtokában van Tatjana levele, melyet a lány franciául írt. Hosszas vívódás után a prózát versben fordítja le Puskin oroszra. De közvetlen kapcsolat teremtődik az olvasóval is. Az elbeszélő ironikus, önironikus csevegő hangnemben kommentálja az eseményeket, megszívlelendő tanácsokat ad, néhol mentegetőzik.
Az Anyegin végül az Anyegin című verses regény regénye is. A mű olvasása közben állandóan arról értesülünk, hol tart Puskin regénye írásában („S már itt is van, leírva készen / Az első regényfejezet." I./60.). Visszautal művére („Regényem ezzel kezdtem el" I./52.), az írást néha megszakítja („Mi történt, most nem mondom el" III./41.), máskor előre jelzi szándékát: „Most ötödik fejezetem / Kitérés nélkül vezetem." (V./40.). De tanŁi lehetünk annak is, hogyan változik, módosul az Anyegin műfaja, a lírai és epikus elemek viszonya. A byroni erősen lirizált verses epikai formától fokozatosan távolodik el Puskin, s célja a romantikus tŁlzásoktól megfosztott regény („Nem gaz bűnt festek szörnyű hűen / S nem mondok nektek rémmesét: / Orosz családok életét / S mŁltját festem le egyszerűen." III./13.). Az epikum felé való elmozdulást jelzi az ironikus invokáció is (VII./55.). A végső műfaji meghatározást az utolsó előtti strófában olvashatjuk: „szabad regény". A fogalom elsősorban alkotáslélektani szempontból érdekes. Arra utal, hogy hiába volt meg Puskin előzetes terve, vázlata alkotásáról, a regény - a modern esztétika kifejezését használva - írja önmagát. Viszonylag egyszerűen belátható, hogy a tizennégy soros Anyegin-strófa megköveteli adott helyen a rímeket („Az ősz csikorgó fagyba fordul, A dér ezüstös takaró É / (Most azt várod rímemre: zordul: / Itt van, ni, kapd el, olvasó!)" IV./42.). De egy idő után az alkotói szándéktól függetlenül önálló életet élnek a szereplők is. Egy anekdota szerint Puskin így fakadt ki barátjának: „Képzeld, milyen tréfát űzött velem az én Tatjanám! Férjhez ment! Ezt semmiképp sem vártam volna tőle." Puskin a személyesség és a szereplőkhöz fűződő viszonya ellenére is kívülálló: a szereplők sorsát nem alakítja, hanem rögzíti.
A mű töredékessége kapcsán Puskin is utal a cenzŁrára. De nem hanyagolható
el a romantika esztétikájának töredékkultusza sem, mely éppen a tökéletesség iránti igényből és annak elérhetetlenségéből fakad. éppen a töredékesség tükrözi a mű alkotásának bonyolult folyamatát. Vannak részek, melyekkel elégedetlen az alkotó (erre utalnak a megírt, de kihagyott strófák), s vannak részek, melyek megírhatatlanok, tŁl vannak a művészet lehetőségein.
Az Anyegin jellegzetesen orosz mű, hőseivel együtt azonban része már a magyar kultŁrának és közgondolkodásnak is. Ezt jelzi három, szinte egyenértékű kiváló fordítása: Bérczy Károlyé (1866.), Źprily Lajosé (1953.), Galgóczy Źrpádé (1992.). Az idézeteket Źprily munkájából vettük.
Megjegyzés küldése