Jogérzete [...] rablóvá és gyilkossá tette.
(RéSZLET A M˜B§L)
Heinrich von Kleist (1777-1811) romantikus drámáinak és kisepikai műveinek hősei rendszerint a kiismerhetetlen világrenddel szemben próbálnak megküzdeni nemes eszményeikért, a személyiség jogaiért, az emberi méltóság érvényesítéséért. A Kohlhaas Mihály c. elbeszélés címszereplője valós történelmi személy: egy XVI. századi német polgár. Pere, majd szabályos háborŁja a feudális Szászország ellen mintegy 8 éven át (1532-től 1540-ig) tartott, a sértett hős eközben kirabolta a brandenburgi fejedelemség ezüstszállítmányát, végül elfogták és kivégezték.
Kleist elbeszélése csak a kezdetekben igazodik a történelmi tényekhez. Kohlhaas a cselekmény kiindulópontján tehetős és jogtisztelő polgár a brandenburgi fejedelemségben, a Kohlhaasbrücke nevű kis település büszke és megbecsült lókereskedője.
A bonyodalmat az idézi elő, hogy egy ifjŁ földesŁrnak, a tronkai várkastély urának önkényeskedéseit kell elszenvednie. A lócsiszár először peres Łton kíván igazságának érvényt, sértett önérzetének elégtételt szerezni, de minduntalan kudarcot vall. Felesége is megpróbál közbenjárni a schwerini tartományŁrnál, de a szerencsétlen asszonyt az ajtónálló őrség durván megveri, sérüléseibe belehal. Kohlhaas Mihály fájdalma mérhetetlen; le akar számolni a bűnös földesŁrral, a sikertelen igazságkeresés bosszŁhadjárattá fajul. Az egyre nekivadultabb férfi hű szolgáival, illetve a folyamatosan hozzájuk csatlakozókkal városokat éget fel, embereket öl meg. Eszeveszett ámokfutásának Luther Márton személyes állásfoglalása, a Kohlhaast vádoló nyílt levele vet véget. Az ő közbenjárására aztán Kohlhaas elbocsátja seregét, és perét személyesen terjeszti elő Szászország fővárosában, Drezdában. Igazságának érvényesítése azonban Łjfent beleütközik a tartományi, a birodalmi (sőt a lengyel-szász ellentét révén a nemzetközi) érdekekbe, a fejedelemségek és tartományok tisztségeiért folyó csatározások szövevényeibe.
Kohlhaas tragikus hős; az igazságeszme megszállottjává válik az őt ért méltánytalanságok, majd veszteségek hatására. Felesége halálával fájdalma elviselhetetlenné fokozódik. Hősies feladatot vállal, de messze tŁllépi személyes lehetőségei határát, és elvakultságában tragikus vétségeket követ el. A szélmalomharcban akad olykor egy-egy pártfogója, akik azonban - felmérve a tartományi urak érdekeinek összefonódását - hamarosan magára hagyják az igazság keresésében. A köznép rokonszenvét a lócsiszár ugyan már hadjárata kezdetén elnyeri, népszerűségét végül nem tudja, mert nem is akarja kihasználni. Célja csupán személyes jogainak az elismertetése s az, hogy elégtételt nyerjen. Az események azonban tŁlnőnek rajta, elveszti sorsa irányításának utolsó esélyét is, és végül a politikai manőverek áldozatává válik. Kohlhaas ügye eleve politikai tartalmŁ, noha ő maga nem ismeri fel, hogy a hozzá hasonlóan kiszolgáltatottak százai, ezrei (ha nem is az övéhez hasonló erkölcsi tisztasággal) lázadnak, vagy készek a lázadásra. Ezt csak a kamarások és tisztségviselők látják világosan, és az indulatokat ellene is fordítják.
Kohlhaas személyes ellenfele Vencel, a tronkai vár ifjŁ ura, valamint az Łrfi közvetlen környezete (szolgái, lovagtársai, rokonai), de tágabb értelemben a tartományi és birodalmi tisztségviselők érdek-összefonódásokkal teli csoportja, azaz maga a XVI. századi feudális rendszer. A hatalom birtokosainak létérdeke, hogy a nép hősünk iránti rokonszenvét valamilyen módon leszerelje, és a lázadót elhallgattassa. Kohlhaas polgár, abban a Német-római Császárságban, ahol a nem nemesi származásŁ személyeknek is vannak már törvényes jogaik. E jogok érvényesítése azonban a gyakorlatban szinte lehetetlen. A jogaiban sértett, megalázott lócsiszár még arra is hajlandó, hogy meghunyászkodva „tartományŁri oltalomért" folyamodjék - de ezt is hiába kísérli meg. Ugyanakkor épp a feudális anarchia főbűne, az önbíráskodás vétsége terheli (azt a törvényt szegte meg, amelyet 1495-ben Miksa császár hozott a wormsi országgyűlésen).
Vesztőhelyre kell jutnia, de a világi törvénykezés ítéleténél fontosabb számára a saját erkölcsi és lelkiismereti tisztasága. A Szászországot végigpusztító, seregeket felkoncoló, rettegett bandavezér Kohlhaas Luther első szavára megretten, rádöbben tetteinek sŁlyosságára, és leghőbb vágya a lelki feloldozás elnyerése. Amikor tragikus vétségét elköveti, akkor „a világ [É] iszonyatos rendetlensége" miatt lép fel, és jogainak erőszakkal próbál érvényt szerezni. Az igazságért és az erkölcsért harcol, de igazságtalanságok és morális vétkek sorát követi el. Nem lesz tehát a számára megoldás. Magatartása a mű utolsó epizódjaiban - a sztoikus nyugalom, a misztikus dolgok iránti érdeklődés - jelzi, hogy maga is érzi elkerülhetetlen sorsát.
A valláserkölcs tanítását, vagyis az „irgalom", a felebaráti, feltétel nélküli „megbocsátás" megoldását Kohlhaas Mihály eleinte nem fogadja el. Hiszen ő éppen szilárd erkölcsi meggyőződése miatt lázad. Nem hagyhatja annyiban a neki mindennél fontosabb igazság megcsŁfolását. épp az erkölcs védelmében ekkor még képtelen arra, hogy megbocsásson az ellenségeinek. Csak akkor jut lelki békéhez, amikor belátja, hogy a világi hatalmak cselszövései ellen hiába küzd, amikor elfelejti a rajta esett sérelmeket, és amikor csak gyermekeivel és szerettei emlékének megtisztításával törődik. Ekkor már szinte nem is kell, hogy fegyveresek őrizzék, a lócsiszár békés kiegyensŁlyozottsággal várja a halált. Megbünteti ugyan egyik ellenfelét, a gyengének bizonyuló szász választófejedelmet - de csak azzal, hogy utolsó perceiben lenyeli az uralkodó sorsát jövendölő cédulát. Aztán belenyugvással lép a vérpadra.
Az erkölcsi diadalt - ha felemás módon is -, megszerezheti magának és elhunyt felesége emlékének: a politikai érdekek közrejátszása folytán kétfajta ítélet születik Kohlhaas Mihály ügyében. A birodalmi törvényszék szerint vétkes volt „a császári közbéke megszegésében", és ezért vérpadra jut, de eközben a brandenburgi fejedelemség bírói ítélete szerint a tronkai Vencel várŁrfi bűnösnek nyilváníttatik, és jogosnak ítélik Kohlhaas Mihály követeléseit az elégtételt illetően.
A lócsiszár történetének hátterében tehát a politikai és az erkölcsi értékek válsága, szembekerülése áll. Kleist a totális diktatŁrát kiépítő Łjkori hatalom természetét is elemzi, a XVI. századi eseménysor kapcsán a XIX. század eleji zsarnokság erkölcsromboló mechanizmusára mutat be példázatot Kohlhaas Mihály történetében. Az abszolutisztikus rendszer azzal tetézi az alattvalók feletti uralmát, hogy belegázol a személyiség legbelsőbb szféráiba, sárba tiporja az emberi méltóságot, és mindezt cinikus szemforgatással, a jogállamiságra való hivatkozással teszi.
Az elbeszélés stílusa a mű során változik, és ez a módosulás két részre osztja a szöveget. Az első egységre, Kohlhaas Mihály kálváriájának és harcainak elbeszélésére rendkívüli tömörség jellemző. Külső nézőpont érvényesül, és ez azért kelt drámai hatást, mert a főszereplő belső folyamatait, izzó indulatait is csak a tetteiből érezzük meg. A hős tŁlfűtött érzelmi igazsága és a közönyös magatartást tanŁsító „igazságszolgáltatás" ellentéte állandó feszültséget tart fenn. A tényközlő elbeszélő objektív közlésmódjából csak néha lép ki az író, kulcsfontosságŁ jelenetben olvashatunk párbeszédet, pl. Kohlhaas és Herse tényfeltáró beszélgetésekor, Kohlhaas és a felesége fordulatot hozó dialógusánál, illetve Kohlhaas és Luther találkozásakor. Az apácakolostorba való betörést az eső, a vihar képei kísérik; villámcsapás érkezik az égből az eszeveszett követelés kimondásakor.
Amikor azonban az író Drezdába helyezi át a cselekmény, illetve a berlini és bécsi jogszolgáltatás bonyodalmait ecseteli, stílusa megváltozik: mesterkélten tekervényes, cizelláltan körmondatos, gunyoros lesz.
A stílusbeli kettősség az író valóságszemléletének összetettségét érzékelteti: Kleist egyrészt az eredeti történet krónikása, másrészt feltárja hőse lelki válságát, feloldja tragédiáját, és igazságot szolgáltat számára. A Kohlhaas Mihály c. elbeszélés (kisregény) egészében véve tiltakozik, másrészt a tényeket mint megváltoztathatatlan jelenségeket tudomásul veszi, és bizonyos iróniával, romantikus színezettel ellensŁlyozza, elfogadtatja a szereplőkkel. A mű befejező részében Kohlhaas részleges diadala is csak az író elégtétele. A feloldás eszközeihez tartozik a misztikus-romantikus „amulett"-történet is, továbbá Kohlhaas eredeti kivégzési módjának megváltoztatása (a hős kerékbe törése helyett „csak" lefejezésre kerül sor), és Kohlhaas rendes temetésen nyeri el a végtisztességet. Fiairól a brandenburgi választófejedelem lelkiismeretesen gondoskodik, a szász választófejedelem a lelkifurdalás büntetését kapja, Kohlhaas ivadékai pedig a következő századokban is közmegbecsülésnek örvendenek.
Kohlhaas Mihály élettörténete további irodalmi feldolgozásokban is megjelenik (pl. Sütő András: A lócsiszár virágvasárnapja; Doctorow: Ragtime). A felhasznált fordítás Kardos László munkája.
(RéSZLET A M˜B§L)
Heinrich von Kleist (1777-1811) romantikus drámáinak és kisepikai műveinek hősei rendszerint a kiismerhetetlen világrenddel szemben próbálnak megküzdeni nemes eszményeikért, a személyiség jogaiért, az emberi méltóság érvényesítéséért. A Kohlhaas Mihály c. elbeszélés címszereplője valós történelmi személy: egy XVI. századi német polgár. Pere, majd szabályos háborŁja a feudális Szászország ellen mintegy 8 éven át (1532-től 1540-ig) tartott, a sértett hős eközben kirabolta a brandenburgi fejedelemség ezüstszállítmányát, végül elfogták és kivégezték.
Kleist elbeszélése csak a kezdetekben igazodik a történelmi tényekhez. Kohlhaas a cselekmény kiindulópontján tehetős és jogtisztelő polgár a brandenburgi fejedelemségben, a Kohlhaasbrücke nevű kis település büszke és megbecsült lókereskedője.
A bonyodalmat az idézi elő, hogy egy ifjŁ földesŁrnak, a tronkai várkastély urának önkényeskedéseit kell elszenvednie. A lócsiszár először peres Łton kíván igazságának érvényt, sértett önérzetének elégtételt szerezni, de minduntalan kudarcot vall. Felesége is megpróbál közbenjárni a schwerini tartományŁrnál, de a szerencsétlen asszonyt az ajtónálló őrség durván megveri, sérüléseibe belehal. Kohlhaas Mihály fájdalma mérhetetlen; le akar számolni a bűnös földesŁrral, a sikertelen igazságkeresés bosszŁhadjárattá fajul. Az egyre nekivadultabb férfi hű szolgáival, illetve a folyamatosan hozzájuk csatlakozókkal városokat éget fel, embereket öl meg. Eszeveszett ámokfutásának Luther Márton személyes állásfoglalása, a Kohlhaast vádoló nyílt levele vet véget. Az ő közbenjárására aztán Kohlhaas elbocsátja seregét, és perét személyesen terjeszti elő Szászország fővárosában, Drezdában. Igazságának érvényesítése azonban Łjfent beleütközik a tartományi, a birodalmi (sőt a lengyel-szász ellentét révén a nemzetközi) érdekekbe, a fejedelemségek és tartományok tisztségeiért folyó csatározások szövevényeibe.
Kohlhaas tragikus hős; az igazságeszme megszállottjává válik az őt ért méltánytalanságok, majd veszteségek hatására. Felesége halálával fájdalma elviselhetetlenné fokozódik. Hősies feladatot vállal, de messze tŁllépi személyes lehetőségei határát, és elvakultságában tragikus vétségeket követ el. A szélmalomharcban akad olykor egy-egy pártfogója, akik azonban - felmérve a tartományi urak érdekeinek összefonódását - hamarosan magára hagyják az igazság keresésében. A köznép rokonszenvét a lócsiszár ugyan már hadjárata kezdetén elnyeri, népszerűségét végül nem tudja, mert nem is akarja kihasználni. Célja csupán személyes jogainak az elismertetése s az, hogy elégtételt nyerjen. Az események azonban tŁlnőnek rajta, elveszti sorsa irányításának utolsó esélyét is, és végül a politikai manőverek áldozatává válik. Kohlhaas ügye eleve politikai tartalmŁ, noha ő maga nem ismeri fel, hogy a hozzá hasonlóan kiszolgáltatottak százai, ezrei (ha nem is az övéhez hasonló erkölcsi tisztasággal) lázadnak, vagy készek a lázadásra. Ezt csak a kamarások és tisztségviselők látják világosan, és az indulatokat ellene is fordítják.
Kohlhaas személyes ellenfele Vencel, a tronkai vár ifjŁ ura, valamint az Łrfi közvetlen környezete (szolgái, lovagtársai, rokonai), de tágabb értelemben a tartományi és birodalmi tisztségviselők érdek-összefonódásokkal teli csoportja, azaz maga a XVI. századi feudális rendszer. A hatalom birtokosainak létérdeke, hogy a nép hősünk iránti rokonszenvét valamilyen módon leszerelje, és a lázadót elhallgattassa. Kohlhaas polgár, abban a Német-római Császárságban, ahol a nem nemesi származásŁ személyeknek is vannak már törvényes jogaik. E jogok érvényesítése azonban a gyakorlatban szinte lehetetlen. A jogaiban sértett, megalázott lócsiszár még arra is hajlandó, hogy meghunyászkodva „tartományŁri oltalomért" folyamodjék - de ezt is hiába kísérli meg. Ugyanakkor épp a feudális anarchia főbűne, az önbíráskodás vétsége terheli (azt a törvényt szegte meg, amelyet 1495-ben Miksa császár hozott a wormsi országgyűlésen).
Vesztőhelyre kell jutnia, de a világi törvénykezés ítéleténél fontosabb számára a saját erkölcsi és lelkiismereti tisztasága. A Szászországot végigpusztító, seregeket felkoncoló, rettegett bandavezér Kohlhaas Luther első szavára megretten, rádöbben tetteinek sŁlyosságára, és leghőbb vágya a lelki feloldozás elnyerése. Amikor tragikus vétségét elköveti, akkor „a világ [É] iszonyatos rendetlensége" miatt lép fel, és jogainak erőszakkal próbál érvényt szerezni. Az igazságért és az erkölcsért harcol, de igazságtalanságok és morális vétkek sorát követi el. Nem lesz tehát a számára megoldás. Magatartása a mű utolsó epizódjaiban - a sztoikus nyugalom, a misztikus dolgok iránti érdeklődés - jelzi, hogy maga is érzi elkerülhetetlen sorsát.
A valláserkölcs tanítását, vagyis az „irgalom", a felebaráti, feltétel nélküli „megbocsátás" megoldását Kohlhaas Mihály eleinte nem fogadja el. Hiszen ő éppen szilárd erkölcsi meggyőződése miatt lázad. Nem hagyhatja annyiban a neki mindennél fontosabb igazság megcsŁfolását. épp az erkölcs védelmében ekkor még képtelen arra, hogy megbocsásson az ellenségeinek. Csak akkor jut lelki békéhez, amikor belátja, hogy a világi hatalmak cselszövései ellen hiába küzd, amikor elfelejti a rajta esett sérelmeket, és amikor csak gyermekeivel és szerettei emlékének megtisztításával törődik. Ekkor már szinte nem is kell, hogy fegyveresek őrizzék, a lócsiszár békés kiegyensŁlyozottsággal várja a halált. Megbünteti ugyan egyik ellenfelét, a gyengének bizonyuló szász választófejedelmet - de csak azzal, hogy utolsó perceiben lenyeli az uralkodó sorsát jövendölő cédulát. Aztán belenyugvással lép a vérpadra.
Az erkölcsi diadalt - ha felemás módon is -, megszerezheti magának és elhunyt felesége emlékének: a politikai érdekek közrejátszása folytán kétfajta ítélet születik Kohlhaas Mihály ügyében. A birodalmi törvényszék szerint vétkes volt „a császári közbéke megszegésében", és ezért vérpadra jut, de eközben a brandenburgi fejedelemség bírói ítélete szerint a tronkai Vencel várŁrfi bűnösnek nyilváníttatik, és jogosnak ítélik Kohlhaas Mihály követeléseit az elégtételt illetően.
A lócsiszár történetének hátterében tehát a politikai és az erkölcsi értékek válsága, szembekerülése áll. Kleist a totális diktatŁrát kiépítő Łjkori hatalom természetét is elemzi, a XVI. századi eseménysor kapcsán a XIX. század eleji zsarnokság erkölcsromboló mechanizmusára mutat be példázatot Kohlhaas Mihály történetében. Az abszolutisztikus rendszer azzal tetézi az alattvalók feletti uralmát, hogy belegázol a személyiség legbelsőbb szféráiba, sárba tiporja az emberi méltóságot, és mindezt cinikus szemforgatással, a jogállamiságra való hivatkozással teszi.
Az elbeszélés stílusa a mű során változik, és ez a módosulás két részre osztja a szöveget. Az első egységre, Kohlhaas Mihály kálváriájának és harcainak elbeszélésére rendkívüli tömörség jellemző. Külső nézőpont érvényesül, és ez azért kelt drámai hatást, mert a főszereplő belső folyamatait, izzó indulatait is csak a tetteiből érezzük meg. A hős tŁlfűtött érzelmi igazsága és a közönyös magatartást tanŁsító „igazságszolgáltatás" ellentéte állandó feszültséget tart fenn. A tényközlő elbeszélő objektív közlésmódjából csak néha lép ki az író, kulcsfontosságŁ jelenetben olvashatunk párbeszédet, pl. Kohlhaas és Herse tényfeltáró beszélgetésekor, Kohlhaas és a felesége fordulatot hozó dialógusánál, illetve Kohlhaas és Luther találkozásakor. Az apácakolostorba való betörést az eső, a vihar képei kísérik; villámcsapás érkezik az égből az eszeveszett követelés kimondásakor.
Amikor azonban az író Drezdába helyezi át a cselekmény, illetve a berlini és bécsi jogszolgáltatás bonyodalmait ecseteli, stílusa megváltozik: mesterkélten tekervényes, cizelláltan körmondatos, gunyoros lesz.
A stílusbeli kettősség az író valóságszemléletének összetettségét érzékelteti: Kleist egyrészt az eredeti történet krónikása, másrészt feltárja hőse lelki válságát, feloldja tragédiáját, és igazságot szolgáltat számára. A Kohlhaas Mihály c. elbeszélés (kisregény) egészében véve tiltakozik, másrészt a tényeket mint megváltoztathatatlan jelenségeket tudomásul veszi, és bizonyos iróniával, romantikus színezettel ellensŁlyozza, elfogadtatja a szereplőkkel. A mű befejező részében Kohlhaas részleges diadala is csak az író elégtétele. A feloldás eszközeihez tartozik a misztikus-romantikus „amulett"-történet is, továbbá Kohlhaas eredeti kivégzési módjának megváltoztatása (a hős kerékbe törése helyett „csak" lefejezésre kerül sor), és Kohlhaas rendes temetésen nyeri el a végtisztességet. Fiairól a brandenburgi választófejedelem lelkiismeretesen gondoskodik, a szász választófejedelem a lelkifurdalás büntetését kapja, Kohlhaas ivadékai pedig a következő századokban is közmegbecsülésnek örvendenek.
Kohlhaas Mihály élettörténete további irodalmi feldolgozásokban is megjelenik (pl. Sütő András: A lócsiszár virágvasárnapja; Doctorow: Ragtime). A felhasznált fordítás Kardos László munkája.
Megjegyzés küldése