A magyar romantika kiteljesedésének legnagyobb alakja. Elsősorban lírai alkatú költő, azonban első nagy sikere egy epikus mű, a Zalán futása. (A romantikára egyébként is jellemző a műfajok keveredése.) Drámákat is írt, ezek közül a legsikeresebb a Csongor és Tünde.
Élete:
- 1800 decemberében született egy elszegényedett katolikus nemesi családban, az akkori Puszta-Nyéken (ma Kápolnásnyék). 9 gyermekkel a család mindig anyagi gondokkal küszködött.
- Először evangélikus iskolában, majd a székesfehérvári cisztercita gimnáziumban, utána pedig Pesten, a piarista gimnázium költői osztályában tanult.
- 17 éves volt a költő, mikor édesapja váratlanul meghalt, így foglalkozás után kellett néznie. A Perczel családhoz került, mint nevelő.
- A tanítóskodás mellett két éves filozófiai tanfolyamot végzett az egyetemen. Majd mikor a Perczel családdal együtt Börzsönybe költözött, magánúton jogi tanulmányokat végzett el.
- Börzsönyben szeretett bele a Perczel család legidősebb lányába, Adélba (magyarosan: Etelka). A társadalmi különbségek miatt a szerelem reménytelen maradt.
- Elhagyta Börzsönyt, mert ügyvédi pályára készült. Görbőre ment joggyakorlatra, itt ismerkedett meg a nemesi vármegyék Habsburg-ellenes mozgalmaival. A nemzeti függetlenség kivívásának reménye és az Etelka-szerelem reménytelensége ihlette Vörösmartyt a nagy „eposzának” a Zalán futásának megírására.
- Eposzának nagy sikere arra az elhatározásra vezette a költőt, hogy pusztán az irodalomból éljen, független ember és író maradjon. Megvált a Perczel háztól, azonban elszegényedett. Barátai segítségével a Tudományos Gyűjtemény c. folyóirat szerkesztője lett.
- Az Akadémia 1830-ban, alakuló ülésén Vörösmartyt taggá választották, rendszeres fizetéssel. Elismert író lett. (Versei politikai tartalommal is megteltek.) Szózat.
- 41 évesen beleszeretett egy alig 20 éves lányba, Csajághy Laurába. A szerelem házassággal végződött.
- A ’40-es évek második felében Petőfi mellett halványodni kezdett népszerűsége. Elfogadta a márciusi forradalom vívmányait, és a Batthyányi kormány politikáját támogatta.
- Baracskán vásárolt maguknak házat és kis földet, majd visszaköltözött szülőföldjére. Életének utolsó öt éve lassú haldoklás volt. Néhány verset írt csak, de köztük van egyik kiemelkedő műve is, A vén cigány.
- 1855 novemberében a család Pestre költözött, hogy a költő állandó orvosi felügyelet alatt lehessen, azonban még novemberben, Pesten váratlanul meghalt.
1.) Buzdítás a hazaszeretetre, a Szózat:
Elsősorban az óda és az elégia a meghatározó műfajai Vörösmartynak. Reformkori versei közé soroljuk a Guttenberg-albumba, a Gondolatok a könyvtárban, Az emberek. 1848. március 15-én a sajtószabadság kivívását a Szabad sajtó c. művével köszöntötte. 1848-ban írta a fegyveres önvédelemre buzdító Harci dalt is.
A Szózattól kezdve Vörösmarty művészetében a líra lesz az uralkodó műnem. A Szózat a hazafias és a gondolati költészetének első nagy remekműve.
A Szózat felhívás, kiáltvány a magyar nemzethez. Hűséget és hazaszeretetet követel a néptől, mikor erre a legnagyobb szükség volt. Szerkezete szónoki beszédhez hasonló, egyre nyomatékosabb érveket sorol fel, hogy meggyőzze hallgatóságát, hogy van miért kötődni országunkhoz. A vers kezdő és záró gondolata megegyezik, magukba foglalva a költő mondanivalójának lényegét:
„Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar,”
- mert a haza a kezdet és a vég, mint a költő által használt metaforák: a „bölcső” és a „sír”, életnek értelmet adó kerete.
A „rendületlenül” jelző különös nyomatékot ad a versnek, a kezdő sorok között és az utolsó előtti versszakban is:
„Légy híve rendületlenül
Hazádnak oh magyar:”
A második és az utolsó versszak teljesen megegyezik:
„A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”
Az egyes szám 2. személy használatával egy közvetlenebb, bensőségesebb kapcsolatot teremt az olvasóval, hallgatóval. A hazát és a „nagyvilágot” állítja szembe egymással a költő, hazánk befogad és ápol, azonban a nagyvilág nem ad otthont számunkra. A „vagy verjen” alliteráció, magában rejtve a sorscsapás, az elbukás lehetőségét komorabb képet formál az első versszak bensőségesebb, családiasabb hangulatához képest.
Vörösmarty a Himnusszal ellentétben, nem az igazságos és megbocsátó Istenről ír, hanem a Sorsot, a végzetet említi. A sors pedig kiszámíthatatlan, nem elfogadva és belenyugodva, hanem vele szembeszállva kell élnie az embernek. Ezt a sorssal szembeszálló hősies küzdelmet mutatja be 3. 4. és 5. versszak, magába foglalva a múlt történelmi eseményeit: a Honfoglalást, a Hunyadiak harcát a törökök ellen.
Ez a három versszak a dicső múltat jelképezi. Az alliterációk gyakorisága, és a 19. sz.-ban is régiesnek ható múlt idejű igealakok (küzdtenek, elhulltanak) használata ünnepélyes hangulatot, komolyságot teremt.
A 6. versszakkal ível át a költő a múltból a jelenbe, a jelen a múlt folytatása:
„És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.”
Így a 7. versszaktól kezdve a jövő dominál. A sorsnak magát meg nem adó, bukásaiból feltámadó nemzet, a múlt küzdelmei és szenvedési jogán fordul a világhoz, hogy valaki végre igazságot szolgáltasson a magyar nemzetnek.
A vers következő két versszaka kételyekkel teli. A költőt kérdések kínozzák, hogy van-e egyáltalán értelme annak a sok áldozatnak, amit múltunk hősei és a nép tett hazánkért? – Hogyan alakul a jövő? Lesz-e értelme?
„Az nem lehet” – indulatos felkiáltás, tiltakozás felgyorsítja a verset, fokozódik a hangulat. Az ellen, hogy ezek a múltbeli küzdelmek hiábavalóak lettek volna, nem hoz fel érveket, csupán tiltakozik, és remél. Hisz abban, hogy „még jőni fog egy jobb kor”, melyre már régóta vártunk. A 10. 11. és 12. versszakokban már nemzet jövője áll a középpontban. Itt jelenik meg a Szózat egyetlen valláshoz kötött motívuma:
„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, melly után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajkán.”
Százezrek buzgó imádsága a jobb korért Isten felé. A versszak hitet és reményt sugároz, a költő mégse tudja elképzelni, leírni ezt a jobb kort. Ezzel szemben rögtön megjelenik a halál a megsemmisülés motívuma. Vörösmarty nem áltatja az embereket, nem arra buzdít, hogy hinni kell, mert Isten megsegít, és rossz nem történhet velünk. Reálisan szemléli a jövőt, tudja, hogy a sors bármit hozhat; felemelkedést, az életet, és akár a lesüllyedést, a halált. Azonban ha mégis elbukna nemzetünk, ez nem egy lassú eltűnés lenne, hanem egy dicső múlttal rendelkező nép dicső, elismerést kiváltó bukása (12. versszak).
A vers végén visszatér a jelen feladataihoz, felhangzik újra a verset indító két versszak, azonban azzal is, hogy az állítmány a mondat élére kerül („Légy híve rendületlenül”) a korábbi kérés, felszólítás nyomatékos paranccsá erősödik. Az utolsó versszak szövege megegyezik a második versszakéval, azonban lényegesen többet mond el és egészen más hangulatú, mivel magába sűrítette mindazokat az érzelmeket és gondolatokat, melyek a vers folyamán megszólaltak.
A Szózatot 1843-ban Egressy Béni zenésítette meg.
2.) Romantikus kétségbeesés a forradalom bukása után:
Vörösmarty a reformkori harcok nagy költője. Hazaszeretetre, kitartásra buzdította a
magyar népet, mikor erre a legnagyobb szükség volt.
A világosi fegyverletételt a magyarság hatalmas tragédiájaként élte meg. A katasztrófa testileg, lelkileg összetörte, bujdosott. 1850-ben feljelentette magát a katonai törvényszéken, Haynau kegyelmet adott neki.
1849-ből csak két verse maradt ránk, mindkettőt bujdosása idején írta. Az Emlékkönyvbe c. alkotás a teljes lelki összeomlást és kétségbeesést tükrözi, az Átok pedig egy érzelmileg túlfűtött vers, melyben a szabadságharc bukása miatt Görgeyt vádolja.
Az Előszót a következő évben írta, már Baracskán, ahol feleségével, Laurával vásárolt egy házat kis birtokkal. A vers Vörösmarty lírájának egyik kiemelkedő alkotása, melyben a világosi katasztrófát kozmikus tragédiává emeli. A vers időkerete egy évszak, tavasztól a következő év tavaszáig. A nemzet, a társadalom története a természet évszakváltozásaival egybefonódva jelenik meg, szimbolista vers. Ahol a szimbolizált a nemzet, a társadalom és a szimbólum a természet.
Az első tíz sor a reformkor fényét, ünnepi tavaszát jeleníti meg, az 1849 előtti állapotokra utal. Ennek a pár sornak a hangulata derűs, lelkes, bizakodó, az emberek a munka lázában égnek, a költő őket a szorgos hangyához hasonlítja.
„Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt.”
Nem is igazán fizikai munkáról, mindinkább szellemi, írói szorgoskodásról ír a költő, az ész és a szív, a kéz és a szellem együttes munkájáról. Az értelmes munka meg is hozza gyümölcsét, „ünnepre fordult a természet”.
A következő nyolc sor a várakozás reszkető türelmetlensége és a „szent szózat” megszületése. A reményekkel teli tavasz nyárrá érett. A szent szózatra világegyetem, az emberek mozdulatlan csenddel válaszolnak.
„Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört.”
A nép számára is egyértelmű volt, hogy magyarság és a Habsburg ház közötti éles ellentét véres harcokba fog torkolni, békés megállapodásra már nincs esély, innen már nincs vissza út. A költő az éles feszültség kirobbanása előtti állapotot ábrázolja. És az emberiség tavasza-nyara együttesen fordul az ősz viharaiba, és a tél halálába. A véres harc, a kegyetlen pusztítás hatalmas erejű viharként robban ki. A vész, „mint egy veszetté bőszült szörnyeteg” irreális, eget és földet összekapcsoló romantikus képekben személyesül meg. Mint egy hatalmas élőlény jár az emberek között, eltiporva, elpusztítva őket. Nyomában pusztulás jár, minden érték, amit a költő az első pár sorban bemutatott tragikusan megsemmisül. Az első versszakkal áll ellentétben az ősz rombolása: Míg a vers elején a „szellem működött”, itt már a „szellemek világa kialudt”, a tiszta ég elsötétült, a béke nyomorrá változott, a csendet ordítás, és sóhajtások váltják fel.
A romboló ősz után a megdermedt, elcsendesült, mozdulatlan tél következik, a remények halálát jelképezve. A föld megőszült, mint az Isten, egyszerre és hirtelen. A költő Isten teremtvényét, az embert félig istennek, félig állatnak, zordon műnek nevezi. E zordon mű látván vált az Isten is elkeseredetté és öreggé.
A befejező nyolc sorban szétválik egymástól a természet és a társadalom párhuzama. A föld újra tavaszra készülődik, a „fagy fölenged”, „virágok bársonyába öltözik”, „jókedvet és ifjúságot” hazudva, de „a boldogtalan fiai”, az emberek számára nem jön új tavasz, nekik az örök a tél. Az újjáéledés csak szemfényvesztés, hazugság lehet – mondja a vers záró kérdése, mellyel a verset nyugtalanítóvá, be nem fejezetté teszi.
A vén cigány a költő utolsó befejezett költeménye, 1854-ben íródott, a költő halála előtti évében. Nehéz és sokféleképp értelmezett műve, korában nem is igazán értették meg a merész képek laza kapcsolódása miatt is.
A vén cigány a magyar köztudatban olyan zenész, aki muzsikájával feledteti a bánatot, a gondot. A verset indító, és versszakok végén refrénként felcsendülő „Húzd rá cigány” felszólítás is a keserű, vigasztalhatatlan állapotot idézi, melyet csak ideiglenesen lehet elfeledtetni, a bor és a zene segítségével.
A vén cigány azonban az idős költő metaforája is, jelentheti saját magát, a költőt is. A költő önmagát szólítja fel, buzdítja a muzsikálásra, azaz a versírásra. Valamennyi versszak, az utolsót kivéve, újabb és újabb érveket tartalmaz, melyek a refrént, ezt az önfelszólítást támasztják alá.
„Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
A vers kezdő sora, hogy a cigány nemcsak megkapta, hanem el is itta a muzsikálás árát, utal arra, hogy a költő már megkapta a legnagyobb magyar költőnek járó elismerést, így kötelességének érzi az írást, a semmittevés, búslakodás helyett. Erőt, bíztatást hozzá a reményből, a sors forgandóságából, a történelem körforgásos menetéből gyűjt:
„Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;”
A refrén a közelgő halál érzetével fokozza a buzdítást, a felszólítás erejét, a költő az utolsó erőfeszítésre próbálja sarkalni önmagát.
Hogy milyen legyen ez az utolsó, halál előtti, rendkívüli alkotás a 2. és a 3. versszak laza képsorai mondják el. Legyen olyan hatalmas, rendkívüli, hogy vegye igénybe a költő összes fizikai és szellemi energiáját, minden erejével csak erre koncentráljon, szinte tébolyodjék bele: - mivel a „vér forrása”, az „agyvelő megrendülése”, az „üstökösként égő szem” az őrület képei.
A 3. versszakban tovább halad ez a képsor, legyen olyan, mint a „zengő zivatar”, ordítson, jajgasson, sírjon, hogy méltó legyen a nemzeti katasztrófához, amiket a költő is átélt.
„Oda lett az emberek vetése”
„Háború van most a nagy világban”
Ezek a sorok a múlt és a jelen szenvedéseire utalnak, a magyar tragédiára és az akkor zajló krími háborúra.
/krími háború –> 1853-1856. 1849-re Oroszország tekintélye megnőtt, és a kontinens legerősebb hatalmának számított. I Miklós cár, a magyar szabadságharc vérbe fojtója, a Balkánon akart terjeszkedni, Konstantinápoly és a tengerszorosok megszerzését tűzte ki célul. Oroszország 1853-ban háborút provokált, abban a hitben, hogy számíthat Ausztria támogatására, és Törökország egyedül marad. Azonban a szövetségre léptek egymással a franciák és az angolok, Ausztria pedig semleges maradt. A Krím-félszigeten francia-angol-török csapatok szálltak partra, a törökök között jelentős számban voltak magyar tisztek és honvédtábornokok is. A Szövetségeseknek sikerült visszaszorítaniuk az orosz csapatokat. A háború rendkívül sok emberáldozatot követelt, rengetegen meghaltak /
A 4. és az 5. versszakok is a háborúra, a nemzeti tragédiára utalnak. Már a harmadik versszakban is uralkodni kezdtek az erőteljes hanghatások, de e két versszakban azonban csak akusztikai elemek találhatók. A 4. versszakban eltűnik a látvány, a képek, és az iszonyatos hangok: az „elfojtott sohajtás”, az üvöltés, a sírás, a zokogás, teszik a versrészt félelmetessé, kísértetiessé, vakká, bizonytalanná. A kétségbeesést és a nemzeti tragédiát tükrözik.
A költő saját kora rettenetét párhuzamba állítja az emberiség történelem előtti, biblikus és mitológiai nagy tragédiáival, az első testvérgyilkossággal (Káin megölte testvérét, Ábelt), Prométheusz tragédiájával.
A 6. versszakban megállítja az egyre mélyebbre zuhanó pesszimizmust. Noé bárkája jelenik meg, egy új világot zárva magába és egy közeledő történelmi vihart sejtetve.
Az utolsó versszak, az eljövendő új világot és a reményt hirdeti:
„Lesz még egyszer ünnep a világon.”
Megváltozik a vers refrénje is: mert ebben az eljövendő új világban érdemes lesz újra felvenni a vonót, a vén cigány örömről és boldogságról énekelhet, és tényleg nem kell törődnie a világ gondjával.
Élete:
- 1800 decemberében született egy elszegényedett katolikus nemesi családban, az akkori Puszta-Nyéken (ma Kápolnásnyék). 9 gyermekkel a család mindig anyagi gondokkal küszködött.
- Először evangélikus iskolában, majd a székesfehérvári cisztercita gimnáziumban, utána pedig Pesten, a piarista gimnázium költői osztályában tanult.
- 17 éves volt a költő, mikor édesapja váratlanul meghalt, így foglalkozás után kellett néznie. A Perczel családhoz került, mint nevelő.
- A tanítóskodás mellett két éves filozófiai tanfolyamot végzett az egyetemen. Majd mikor a Perczel családdal együtt Börzsönybe költözött, magánúton jogi tanulmányokat végzett el.
- Börzsönyben szeretett bele a Perczel család legidősebb lányába, Adélba (magyarosan: Etelka). A társadalmi különbségek miatt a szerelem reménytelen maradt.
- Elhagyta Börzsönyt, mert ügyvédi pályára készült. Görbőre ment joggyakorlatra, itt ismerkedett meg a nemesi vármegyék Habsburg-ellenes mozgalmaival. A nemzeti függetlenség kivívásának reménye és az Etelka-szerelem reménytelensége ihlette Vörösmartyt a nagy „eposzának” a Zalán futásának megírására.
- Eposzának nagy sikere arra az elhatározásra vezette a költőt, hogy pusztán az irodalomból éljen, független ember és író maradjon. Megvált a Perczel háztól, azonban elszegényedett. Barátai segítségével a Tudományos Gyűjtemény c. folyóirat szerkesztője lett.
- Az Akadémia 1830-ban, alakuló ülésén Vörösmartyt taggá választották, rendszeres fizetéssel. Elismert író lett. (Versei politikai tartalommal is megteltek.) Szózat.
- 41 évesen beleszeretett egy alig 20 éves lányba, Csajághy Laurába. A szerelem házassággal végződött.
- A ’40-es évek második felében Petőfi mellett halványodni kezdett népszerűsége. Elfogadta a márciusi forradalom vívmányait, és a Batthyányi kormány politikáját támogatta.
- Baracskán vásárolt maguknak házat és kis földet, majd visszaköltözött szülőföldjére. Életének utolsó öt éve lassú haldoklás volt. Néhány verset írt csak, de köztük van egyik kiemelkedő műve is, A vén cigány.
- 1855 novemberében a család Pestre költözött, hogy a költő állandó orvosi felügyelet alatt lehessen, azonban még novemberben, Pesten váratlanul meghalt.
1.) Buzdítás a hazaszeretetre, a Szózat:
Elsősorban az óda és az elégia a meghatározó műfajai Vörösmartynak. Reformkori versei közé soroljuk a Guttenberg-albumba, a Gondolatok a könyvtárban, Az emberek. 1848. március 15-én a sajtószabadság kivívását a Szabad sajtó c. művével köszöntötte. 1848-ban írta a fegyveres önvédelemre buzdító Harci dalt is.
A Szózattól kezdve Vörösmarty művészetében a líra lesz az uralkodó műnem. A Szózat a hazafias és a gondolati költészetének első nagy remekműve.
A Szózat felhívás, kiáltvány a magyar nemzethez. Hűséget és hazaszeretetet követel a néptől, mikor erre a legnagyobb szükség volt. Szerkezete szónoki beszédhez hasonló, egyre nyomatékosabb érveket sorol fel, hogy meggyőzze hallgatóságát, hogy van miért kötődni országunkhoz. A vers kezdő és záró gondolata megegyezik, magukba foglalva a költő mondanivalójának lényegét:
„Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar,”
- mert a haza a kezdet és a vég, mint a költő által használt metaforák: a „bölcső” és a „sír”, életnek értelmet adó kerete.
A „rendületlenül” jelző különös nyomatékot ad a versnek, a kezdő sorok között és az utolsó előtti versszakban is:
„Légy híve rendületlenül
Hazádnak oh magyar:”
A második és az utolsó versszak teljesen megegyezik:
„A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”
Az egyes szám 2. személy használatával egy közvetlenebb, bensőségesebb kapcsolatot teremt az olvasóval, hallgatóval. A hazát és a „nagyvilágot” állítja szembe egymással a költő, hazánk befogad és ápol, azonban a nagyvilág nem ad otthont számunkra. A „vagy verjen” alliteráció, magában rejtve a sorscsapás, az elbukás lehetőségét komorabb képet formál az első versszak bensőségesebb, családiasabb hangulatához képest.
Vörösmarty a Himnusszal ellentétben, nem az igazságos és megbocsátó Istenről ír, hanem a Sorsot, a végzetet említi. A sors pedig kiszámíthatatlan, nem elfogadva és belenyugodva, hanem vele szembeszállva kell élnie az embernek. Ezt a sorssal szembeszálló hősies küzdelmet mutatja be 3. 4. és 5. versszak, magába foglalva a múlt történelmi eseményeit: a Honfoglalást, a Hunyadiak harcát a törökök ellen.
Ez a három versszak a dicső múltat jelképezi. Az alliterációk gyakorisága, és a 19. sz.-ban is régiesnek ható múlt idejű igealakok (küzdtenek, elhulltanak) használata ünnepélyes hangulatot, komolyságot teremt.
A 6. versszakkal ível át a költő a múltból a jelenbe, a jelen a múlt folytatása:
„És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.”
Így a 7. versszaktól kezdve a jövő dominál. A sorsnak magát meg nem adó, bukásaiból feltámadó nemzet, a múlt küzdelmei és szenvedési jogán fordul a világhoz, hogy valaki végre igazságot szolgáltasson a magyar nemzetnek.
A vers következő két versszaka kételyekkel teli. A költőt kérdések kínozzák, hogy van-e egyáltalán értelme annak a sok áldozatnak, amit múltunk hősei és a nép tett hazánkért? – Hogyan alakul a jövő? Lesz-e értelme?
„Az nem lehet” – indulatos felkiáltás, tiltakozás felgyorsítja a verset, fokozódik a hangulat. Az ellen, hogy ezek a múltbeli küzdelmek hiábavalóak lettek volna, nem hoz fel érveket, csupán tiltakozik, és remél. Hisz abban, hogy „még jőni fog egy jobb kor”, melyre már régóta vártunk. A 10. 11. és 12. versszakokban már nemzet jövője áll a középpontban. Itt jelenik meg a Szózat egyetlen valláshoz kötött motívuma:
„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, melly után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajkán.”
Százezrek buzgó imádsága a jobb korért Isten felé. A versszak hitet és reményt sugároz, a költő mégse tudja elképzelni, leírni ezt a jobb kort. Ezzel szemben rögtön megjelenik a halál a megsemmisülés motívuma. Vörösmarty nem áltatja az embereket, nem arra buzdít, hogy hinni kell, mert Isten megsegít, és rossz nem történhet velünk. Reálisan szemléli a jövőt, tudja, hogy a sors bármit hozhat; felemelkedést, az életet, és akár a lesüllyedést, a halált. Azonban ha mégis elbukna nemzetünk, ez nem egy lassú eltűnés lenne, hanem egy dicső múlttal rendelkező nép dicső, elismerést kiváltó bukása (12. versszak).
A vers végén visszatér a jelen feladataihoz, felhangzik újra a verset indító két versszak, azonban azzal is, hogy az állítmány a mondat élére kerül („Légy híve rendületlenül”) a korábbi kérés, felszólítás nyomatékos paranccsá erősödik. Az utolsó versszak szövege megegyezik a második versszakéval, azonban lényegesen többet mond el és egészen más hangulatú, mivel magába sűrítette mindazokat az érzelmeket és gondolatokat, melyek a vers folyamán megszólaltak.
A Szózatot 1843-ban Egressy Béni zenésítette meg.
2.) Romantikus kétségbeesés a forradalom bukása után:
Vörösmarty a reformkori harcok nagy költője. Hazaszeretetre, kitartásra buzdította a
magyar népet, mikor erre a legnagyobb szükség volt.
A világosi fegyverletételt a magyarság hatalmas tragédiájaként élte meg. A katasztrófa testileg, lelkileg összetörte, bujdosott. 1850-ben feljelentette magát a katonai törvényszéken, Haynau kegyelmet adott neki.
1849-ből csak két verse maradt ránk, mindkettőt bujdosása idején írta. Az Emlékkönyvbe c. alkotás a teljes lelki összeomlást és kétségbeesést tükrözi, az Átok pedig egy érzelmileg túlfűtött vers, melyben a szabadságharc bukása miatt Görgeyt vádolja.
Az Előszót a következő évben írta, már Baracskán, ahol feleségével, Laurával vásárolt egy házat kis birtokkal. A vers Vörösmarty lírájának egyik kiemelkedő alkotása, melyben a világosi katasztrófát kozmikus tragédiává emeli. A vers időkerete egy évszak, tavasztól a következő év tavaszáig. A nemzet, a társadalom története a természet évszakváltozásaival egybefonódva jelenik meg, szimbolista vers. Ahol a szimbolizált a nemzet, a társadalom és a szimbólum a természet.
Az első tíz sor a reformkor fényét, ünnepi tavaszát jeleníti meg, az 1849 előtti állapotokra utal. Ennek a pár sornak a hangulata derűs, lelkes, bizakodó, az emberek a munka lázában égnek, a költő őket a szorgos hangyához hasonlítja.
„Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt.”
Nem is igazán fizikai munkáról, mindinkább szellemi, írói szorgoskodásról ír a költő, az ész és a szív, a kéz és a szellem együttes munkájáról. Az értelmes munka meg is hozza gyümölcsét, „ünnepre fordult a természet”.
A következő nyolc sor a várakozás reszkető türelmetlensége és a „szent szózat” megszületése. A reményekkel teli tavasz nyárrá érett. A szent szózatra világegyetem, az emberek mozdulatlan csenddel válaszolnak.
„Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört.”
A nép számára is egyértelmű volt, hogy magyarság és a Habsburg ház közötti éles ellentét véres harcokba fog torkolni, békés megállapodásra már nincs esély, innen már nincs vissza út. A költő az éles feszültség kirobbanása előtti állapotot ábrázolja. És az emberiség tavasza-nyara együttesen fordul az ősz viharaiba, és a tél halálába. A véres harc, a kegyetlen pusztítás hatalmas erejű viharként robban ki. A vész, „mint egy veszetté bőszült szörnyeteg” irreális, eget és földet összekapcsoló romantikus képekben személyesül meg. Mint egy hatalmas élőlény jár az emberek között, eltiporva, elpusztítva őket. Nyomában pusztulás jár, minden érték, amit a költő az első pár sorban bemutatott tragikusan megsemmisül. Az első versszakkal áll ellentétben az ősz rombolása: Míg a vers elején a „szellem működött”, itt már a „szellemek világa kialudt”, a tiszta ég elsötétült, a béke nyomorrá változott, a csendet ordítás, és sóhajtások váltják fel.
A romboló ősz után a megdermedt, elcsendesült, mozdulatlan tél következik, a remények halálát jelképezve. A föld megőszült, mint az Isten, egyszerre és hirtelen. A költő Isten teremtvényét, az embert félig istennek, félig állatnak, zordon műnek nevezi. E zordon mű látván vált az Isten is elkeseredetté és öreggé.
A befejező nyolc sorban szétválik egymástól a természet és a társadalom párhuzama. A föld újra tavaszra készülődik, a „fagy fölenged”, „virágok bársonyába öltözik”, „jókedvet és ifjúságot” hazudva, de „a boldogtalan fiai”, az emberek számára nem jön új tavasz, nekik az örök a tél. Az újjáéledés csak szemfényvesztés, hazugság lehet – mondja a vers záró kérdése, mellyel a verset nyugtalanítóvá, be nem fejezetté teszi.
A vén cigány a költő utolsó befejezett költeménye, 1854-ben íródott, a költő halála előtti évében. Nehéz és sokféleképp értelmezett műve, korában nem is igazán értették meg a merész képek laza kapcsolódása miatt is.
A vén cigány a magyar köztudatban olyan zenész, aki muzsikájával feledteti a bánatot, a gondot. A verset indító, és versszakok végén refrénként felcsendülő „Húzd rá cigány” felszólítás is a keserű, vigasztalhatatlan állapotot idézi, melyet csak ideiglenesen lehet elfeledtetni, a bor és a zene segítségével.
A vén cigány azonban az idős költő metaforája is, jelentheti saját magát, a költőt is. A költő önmagát szólítja fel, buzdítja a muzsikálásra, azaz a versírásra. Valamennyi versszak, az utolsót kivéve, újabb és újabb érveket tartalmaz, melyek a refrént, ezt az önfelszólítást támasztják alá.
„Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
A vers kezdő sora, hogy a cigány nemcsak megkapta, hanem el is itta a muzsikálás árát, utal arra, hogy a költő már megkapta a legnagyobb magyar költőnek járó elismerést, így kötelességének érzi az írást, a semmittevés, búslakodás helyett. Erőt, bíztatást hozzá a reményből, a sors forgandóságából, a történelem körforgásos menetéből gyűjt:
„Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;”
A refrén a közelgő halál érzetével fokozza a buzdítást, a felszólítás erejét, a költő az utolsó erőfeszítésre próbálja sarkalni önmagát.
Hogy milyen legyen ez az utolsó, halál előtti, rendkívüli alkotás a 2. és a 3. versszak laza képsorai mondják el. Legyen olyan hatalmas, rendkívüli, hogy vegye igénybe a költő összes fizikai és szellemi energiáját, minden erejével csak erre koncentráljon, szinte tébolyodjék bele: - mivel a „vér forrása”, az „agyvelő megrendülése”, az „üstökösként égő szem” az őrület képei.
A 3. versszakban tovább halad ez a képsor, legyen olyan, mint a „zengő zivatar”, ordítson, jajgasson, sírjon, hogy méltó legyen a nemzeti katasztrófához, amiket a költő is átélt.
„Oda lett az emberek vetése”
„Háború van most a nagy világban”
Ezek a sorok a múlt és a jelen szenvedéseire utalnak, a magyar tragédiára és az akkor zajló krími háborúra.
/krími háború –> 1853-1856. 1849-re Oroszország tekintélye megnőtt, és a kontinens legerősebb hatalmának számított. I Miklós cár, a magyar szabadságharc vérbe fojtója, a Balkánon akart terjeszkedni, Konstantinápoly és a tengerszorosok megszerzését tűzte ki célul. Oroszország 1853-ban háborút provokált, abban a hitben, hogy számíthat Ausztria támogatására, és Törökország egyedül marad. Azonban a szövetségre léptek egymással a franciák és az angolok, Ausztria pedig semleges maradt. A Krím-félszigeten francia-angol-török csapatok szálltak partra, a törökök között jelentős számban voltak magyar tisztek és honvédtábornokok is. A Szövetségeseknek sikerült visszaszorítaniuk az orosz csapatokat. A háború rendkívül sok emberáldozatot követelt, rengetegen meghaltak /
A 4. és az 5. versszakok is a háborúra, a nemzeti tragédiára utalnak. Már a harmadik versszakban is uralkodni kezdtek az erőteljes hanghatások, de e két versszakban azonban csak akusztikai elemek találhatók. A 4. versszakban eltűnik a látvány, a képek, és az iszonyatos hangok: az „elfojtott sohajtás”, az üvöltés, a sírás, a zokogás, teszik a versrészt félelmetessé, kísértetiessé, vakká, bizonytalanná. A kétségbeesést és a nemzeti tragédiát tükrözik.
A költő saját kora rettenetét párhuzamba állítja az emberiség történelem előtti, biblikus és mitológiai nagy tragédiáival, az első testvérgyilkossággal (Káin megölte testvérét, Ábelt), Prométheusz tragédiájával.
A 6. versszakban megállítja az egyre mélyebbre zuhanó pesszimizmust. Noé bárkája jelenik meg, egy új világot zárva magába és egy közeledő történelmi vihart sejtetve.
Az utolsó versszak, az eljövendő új világot és a reményt hirdeti:
„Lesz még egyszer ünnep a világon.”
Megváltozik a vers refrénje is: mert ebben az eljövendő új világban érdemes lesz újra felvenni a vonót, a vén cigány örömről és boldogságról énekelhet, és tényleg nem kell törődnie a világ gondjával.
Megjegyzés küldése