Nagy László(1925-1978)
A Veszprém megyei Felsôiszkázon, parasztcsaládban született. Tízéves
korában csontvelôgyulladás következtében bal lábára megbénult. Pápán a
polgári iskola elvégzése után a református kollégium kereskedelmi
iskolájába iratkozott, ahol 1945-ben érettségi vizsgát tett.
1946-ban Budapestre ment. Festônek készült, elôbb az
Iparművészeti Fôiskolára járt, majd a Képzôművészeti Fôiskolán, késôbb
pedig a bölcsészkar magyar-filozófia szakán
folytatta tanulmányait. 1946-tól 1949-ig népi kollégista volt:
"A kollégium mennyország volt számomra, annak ellenére, hogy
se ablakunk, se ágyunk nem volt az elsô hónapokban. Ez a közösség lett
nevelôm és otthonom." Versei elôször 1947-ben jelentek meg a Valóság c.
folyóirat decemberi számában.
1949 és 1952 között ösztöndíjjal Bulgáriában tartózkodott.
Tanulta a nyelvet, és a bolgár népköltészetet fordította. Szablyák és
citerák címen adta ki műfordításkötetét (1953). 1953-
tól 1956-ig a Kisdobos c. gyermeklap szerkesztôségi munkatársa volt, majd
1959-ben az Élet és Irodalomhoz került, az irodalmi hetilap
képszerkesztôje, majd fômunkatársa lett.
Korai, az 1944-46-os években írt költeményeit csak a késôbbi Deres
majális c. kötetének (1957) két ciklusában - Galambcsôrök; Az angyal és a
kutyák - tette közzé. Ezek a versek
még nem igazán jelentôsek, a falu zárt kisvilágában a szokásos lírai
témákat - táj, család, szerelem, évszakok, paraszti élet
- szólaltatják meg. A költôi én lelkiállapota nyugtalan, lázas,
a friss hangon gyakran átüt a szomorúság. Nagy László életérzését a háború,
a szegénység, életének bezártsága, betegsége is
befolyásolhatták.
Elsôsorban ösztönösségére támaszkodik, a népköltészet
szemléletét, bevált fordulatait alkalmazza, formaválasztása
természetszerűen lesz népies. Közvetlen személyességgel szól,
ezért is legsikerültebbek dalszerű versei, de a leíró, életképszerű
írásaiban is vannak felvillanó részletek, amelyek a nagy tehetségű költôt
sejtetik.
A fôvárosba följutva kiszabadul kilátástalan falusi helyzetébôl,
megnyílik elôtte a nagyváros és a nagy lehetôségek világa. Megismerkedik az
új valósággal, s közösségre, barátokra
lel. A megtágult világ ezernyi újdonsága, izgalma felszabadítja életkedvét,
elfelejti egyéni bajait, az ember és a világ kapcsolatát idillikusnak,
problémátlannak látja, harmonikus
szemlélet uralja a verseit.
Elsô kötetei Tűnj el, fájás (1949) és Tüzér és rozs (1951) címmel
jelennek meg. Ezekben a friss hang helyét felváltja a
szubjektíve ôszinte, de eszmeileg és művészileg nem hiteles
pátosz.
őszintén vállalja az elkötelezettségnek egy közvetlen és lelkes, de
egysíkú változatát. A forradalmi indulat, a fellobbanó
hit inkább érzelmi indíttatású, a gondolatiság hiányzik belôle.
Különösen második kötete mutatta meg a leegyszerűsítô
szemlélet művészi veszedelmeit.
1952-tôl kezdi érzékelni a szakadékot a költôi és a valóságos világ
között, és a derűs és biztonságos közérzet, a kétely
nélküli bizakodás lassan érvényét veszti költészetében. Az
egyértelműséghez szokott költô felismeri: bonyolult a világ.
Végsôkig átéli azt a válságot, amit a hibák, bűnök, ellentmondások a
társadalmi életben elôidéztek. A nap jegyese (1954), A vasárnap gyönyöre
(1956) c. köteteinek verseiben hangja elsötétül, kínzó víziók és vívódások
gyötrik. Lírájában megszaporodnak az ôsz, majd a fagy, a tél, a zúzmara
képei, ezek jelképes hangulataiban rossz közérzete kifejezésének költôi
lehetôgégét találja meg. A Deres majális c. gyűjteményes kötetében (1957)
közzétette az 1944 és 1946 között írt, addig ki nem adott költeményeit,
ugyanakkor elhagyta elsô két kötetének
mintegy félszáz versét. Az összetörtség, a sebzettség motívuma
újra meg újra visszatér a költeményekben. "Kezedben a rózsa
lefejezve, / tövises szára az, amit szorítasz" - foglalja össze
megromlott közérzetét (Születésnapra, 1955).
Az ötvenes évek közepére kialakul Nagy László jellegzetes költôi
magatartása: a szüntelen küzdelem a történelem és, az emberi lét
ellentmondásaival. Ebben a
küzdelemben fontos tényezôkké válnak a tisztaság és a
rontás, az élet és a halál szemben álló, de együtt létezô
képzetkörei. Lírájának talán legsajátosabb vonása lesz a
lehetetlennek feszülô emberi akarat pátosza.
Költészete poétikai és nyelvi tekintetben is átalakul.
Megfogyatkoznak a dalok, fölbukkannak az elégiák,
szaporodnak a rapszódiák, hosszúénekek születnek.
Elégiái és rapszódiái tragikus hangoltságában elkeserítô
társadalmi-történelmi tapasztalatok sűrűsödnek. Felhasználja a
szürrealizmus képalkotó módszerének vívmányait, merész alkotói fantáziája a
költôi képek bôségével fejezi ki az egymásnak feszülô indulatokat. A
leírást a vízió, a mitikus képpé növesztett látomás váltja
fel. A ritmikai problémák iránti érzékenységét, melyet a
bolgár népköltészet tanulmányozása és fordítása ébresztett föl benne, most
további kísérletekkel mélyíti el.
A látomásos hosszúversek írására az elsô lökést minden bizonnyal Juhász
Ferenctôl kapta. Ezekben társadalmi, történelmi és általános létélményei
kifejezésére
formanyelvét átalakítja. A közvetlen élménykifejezést
közvetett, tárgyias költészet váltja fel, de a képek, valóságelemek áradó
bôsége nem konkrét leírásra vagy elbeszélésre szolgál, hanem mitikus-
szimbolikus jellegű.
A jelentést az elemek ismétlôdése és átalakítása, a képkapcsolatok, a
motivikus szerkezet egésze sugalmazza.
Az elsô olyan költeménye, amelyben a nagyobb szabású
versépítkezés és a látomásos képteremtés érvényesül, a
Gyöngyszoknya (1953). A vers a be nem ért termést elpusztító
jégverést jeleníti meg egyetlen nagyarányú, részletesen kibontott képben. A
természeti tüneményt a költôi képzelet mitologikus alakká növeszti, egy
démonikus asszonnyá, aki hatalmas szoknyájából rázza a mezôkre a
jéggyöngyöket. A vers a
hitek, ábrándok letarolásáról beszél: a jégesôs vihar elpusztítja az ember
munkáját, de a csapások és szenvedések közt állhatatos "egy szál férfi"
szembeszegül a romboló erôkkel.
A Havon delelô szivárványban (1955) a téli világ képzete
hordozza a gondolatot, ez tartja együtt a szivárvány színeiben
villódzó látomást. A beszélô havas, jeges erdônek látja a világot, melyben
"szétzüllött a csillagok / égi kertje".
A vasárnap gyönyöre (1955) az élet apró szépségeit ünnepli
a télre virradó éjszaka keretében.
A Rege a tűzrôl és a jácintról (1956) az életrôl beszél, amely
nem volt igazán élet. Ezt a nem életet ostromolja a költô apja
és anyja életsorsának felidézésében, és ezeket a tapasztalatait
terjeszti ki a történelemre és a világegyetemre. A küzdelmekbe
belerokkant apa és anya tragikumának lírai képébe beleszövôdik az egyszerre
hálaéneket és siratót mondó fiú haláltól-kíntól kísértett létének drámája
is. Hazatér, hogy fényt, ragyogást
hozzon szüleinek, megváltást a szenvedésektôl, de a kínzó ellentmondások
élményétôl nem tud szabadulni, az elveszett
harmónia visszaszerzése lehetetlennek látszik számára.
Himnusz minden idôben
Az 1956-os év megrázó eseményei, a történelem sodrása az utolsó szálakat
is eltépi, melyek kis világa perspektíváihoz kötötték. A falu már nem saját
lehetôségeinek keretét vagy korlátját jelenti, hanem értékeket hordozó, de
visszavonhatatlanul múlttá váló világ lesz. Az 1956-os válság utáni években
a magányos visszavonulás, a fájdalmasan elhúzódó hallgatás idôszaka
következik. Néhány elszórt publikáció után csak 1960 és 1965
között talál magára. Ezt a magára találást mutatja Himnusz minden idôben c.
kötete (1965), mely 53 verset tartalmaz, köztük négy hosszabb költeményt.
(A következô évben megjelenô Arccal a tengernek c. gyűjteményes kötete a
Deres majális és a Himnusz minden idôben anyagát foglalja magába.)
A kötet verseiben a sors irgalmatlan prései közé szorult személyiség
tárja fel belsô világát. A lírai én nagy
ellentétek, élet és halál, fejlôdés és pusztulás, remény és
kétségbeesés közt vergôdik, határtalan életereje azonban mindig épen tartja
küzdôkedvét. Biztos erôforrást
talál a szerelemben (Himnusz minden idôben). Kihívóan
merész és rémületesen sebezhetô. égy érzi, hogy "muszáj dicsônek lenni, /
nincs kegyelem. . ." Küzdelmében
egyet jelent számára bukás és megdicsôülés: "Ha reménytelen a lehetetlen,
elbukásunk is ünnepély." Legfôbb
jellemzôje a töretlen emberi tartás, az emberi méltósághoz való
ragaszkodás, a merész álmokhoz, az emberi és
politikai tisztességhez való hűség. Elsôsorban az emberi
lét erkölcsi minôsége, morális tartalma foglalkoztatja.
Kialakult költôi motívumrendszere, mely költôi világképét hordozza. Ebben
az anya, a tűz, a csillag, a ló, a
piros szín stb. képzetének mély és sokrétű jelentése van.
A motívumrendszer elemei az autonóm képi látás eredményeképpen nagy ívű
látomásokban bomlanak ki.
Nagy László világa nem a köznapok természetes világa. Egy olyan világot
teremt, amelyben mintegy sűrítve
és szinte kozmikus felnagyításban gomolyognak azok
az erôk, amelyek a reális világot betöltik. A költô a reális és az
irreális, az ôsi és a mai civilizáció jelenségeit
kapcsolja össze, játssza egymásba.
A nemzeti versidom ütemezését szabadabban és rugalmasabban kezeli, a
magyaros verselésbe beolvasztja
az idômértéket, elsôsorban azokat a verslábakat (anapesztus, daktilus,
choriambus), amelyek ütemezése közelebb áll a magyarhoz. A magyaros
ütemezésnél így
bonyolultabb és összetettebb metrikus képleteket használ, az aszimmetrikus,
bonyolultabb ritmikai változatokat létrehozó ún. bolgár ritmust is
alkalmazza.
Fejlôdésére elemi erôvel hatott a magyar és bolgár népköltészet, s ez
egészült ki József Attila, Weöres Sándor és García Lorca hatásával.
A Ki viszi át a szerelmet (1957) a költô megôrzô, értékmentô
szerepérôl, etikai felelôsségérôl szól.
A vers nyolc mellérendelô kérdô mondatból és egy ezeknek
alárendelt föltételes idôhatározó mellékmondatból áll. Már a
fölütés, a feltételes mondat megteremti az egész versre jellemzô feszült,
emelkedett hangulatot: "Létem, ha végleg lemerült". A végsô lemerülés itt
nem a személyes élet végét jelenti
csupán, hanem a költô létét; a beszélô attól tart, hogy halálával az
emberlét legnagyobb értékei vesznek el.
Az elhangzó kérdések mindazt összefoglalják, amit Nagy
László a költô szerepérôl, hivatásáról, küldetésérôl vall. Hiszi,
hogy a költô mágikus hatalommal, igézô, varázsló adottságokkal bír. A vers
képei nagy távlatokat fognak át, a sok irányban
felkeltett asszociációkkal az emberlét teljességét idézik fel.
A vers esztétikai hitelét némileg elbizonytalanítja az az ellentmondás,
mely a vers jelentéssíkja és a versépítés módja
között fennáll. A beszélô csupa nagy erôfeszítést kívánó cselekvést végez,
a vállalt feladat teljesítése roppant, heroikus
erôfeszítést igényel tôle, a versépítés viszont semmit sem idéz
föl a küzdô erôfeszítés élményébôl, ezen a síkon minden elrendezett,
gördülékeny, akadálytalanul ívelô.
A Vállamon bárányos éggel c. vers (1960-64) jól
mutatja, hogy Nagy László költészetében mennyire háttérbe szorul a
személyes elem, egyéni sorsát is az ember
és világ viszonylatában éli át, életének eseményei is az
emberi sors távlataiba helyezve jelennek meg. A költô
eljutott a lét kérdéseinek szintjére. Kozmikus térben áll:
"Vállamon a bárányos éggel, / s a nemvalósuló reménynyel. . ." és szembenéz
helyzetével.
A költemény elsô fele világvége-látomás (1-8. vsz.), a
másikban pedig a beszélô saját sorsát méri fel a pusztulásban (9-17. vsz.).
Nagy László a merész életű, tragikus sorsú magyar
művészekrôl - Csontváryról, Bartókról, József Attiláról - írt
portréverseiben legnagyobb példaképeit állítja elénk. Mindhárman ugyanazt a
drámát élték át: az elhivatottság és a szenvedés, a nagyra törés és a meg
nem értés tragikus ellentétét.
A József Attila! c. költeményben Nagy László a költôelôd és a maga
sorsának értelmét faggatja. A beszélô nehéz helyzetben van, tele félelemmel
és szorongással, ezért kéri, várja az értékek védelmében elesett József
Attilától a reményt, ezért faggatja, ezért esdekel hozzá oly
kétségbeesetten és megindítóan, hogy mondja ki a maga küzdelmét igazoló,
reményt keltô szót. Csak a
megidézett költôelôd irracionális szuggesztiója hitetheti
el, hogy "érdemes". Amikor a beszélô már-már az azonosulásig vállalná a
költôelôd sorsát, hirtelen váltással
éppen arra kéri József Attilát, amiben nem akarja követni: "Hogy eI ne
jussak soha ama sikra: elém te állj."
Az érzelmi feszültséget jelzi a rapszodikus versmenet,
a rövid és hosszú sorok váltakozása, a párhuzamok, ismétlések, fokozások
gyakorisága, a sok felkiáltójel (a cím után és a vers végén is).
A költemény nemcsak József Attila alakjának ("kajla
kalapod", "vértanú vállad" stb.) bemutatása, hanem sorsának, költészetének
jellegzetes értelmezése is. Sorsában az árvaságot, a szenvedés vállalását,
költészetében
pedig a tudatosságot emeli ki (többször is ismétlôdik:
"te tudtad").
A költemény ugyanakkor a megszólított költészetének megidézése is. Nagy
László beleszövi versébe József Attila legkedvesebb, legjellegzetesebb
szavait, fordulatait, motívumait.
A 60-as évek elsô felében folytatódik a korábbi hosszúénekek vonulata,
melyek a valós és víziós elemeket szenvedélyes sodrású szerkezetekbe
tömörítik.
A feleségének - Szécsi Margitnak - ajánlott költeményben, A forró szél
imádatában (1963) az életláz ostromolja az idillt megölô sorsot, a költô az
emberre törô
veszélyek ellen oltalmat és menedéket adó szerelmet
ünnepli.
Más hosszúversekben a modern életformaváltás megrendüléseit és
katarzisait, különösen az átalakuló paraszti világ változásainak személyes
érdekeltségű élményét szólaltatja meg. A paraszti múlttal számol le, az
elveszôtôl búcsúzik fájdalmasan, a gyôzedelmeskedô újjal küszködik
(Búcsúzik a lovacska,1963 ; Zöld Angyal,1965).
Menyegzô
A hosszúénekek közül a lírai teljesség igénye leginkább a Menyegzôben
(1964) valósul meg. Ihletforrása
egy bolgár úti emlék, egy falusi lakodalom ôsi aktusa: a
fiatal párt megmutatják a tengernek. Az archaikus valóságjelenet, az ôsi
szertartás látványát úgy emeli a költô
mitologikus dimenzióba, hogy némiképp átformálja tárgyát. Az eredeti aktus
csak egy mozzanata az esküvônek, Nagy László azonban az egész lakodalmat a
tengerparton "rendezi meg", a fiatalokat ott hagyja a tengerre nézôn, a
lakodalmas néppel meg elfelejteti ôket.
A költemény szerkezetében hatalmas ellentét feszül.
Az egyik pólus az ifjú pár, "két emberi csillag"; arcukon ünnepélyesség,
várakozás, meghatottság, vállalták,
hogy szerelmükbôl új világ szülessék: "mi vagyunk a
tűz, mi vagyunk a vér, a tej meg a méz, / kozmikus küldetés ôsatyák
kôtáblái ellen, / törni örökké, akár a laskát,
ez a mi csatánk, / békesség vagyunk, az újrateremtés indulata." A jövôt
hívó elszántság, a magányosan vállalt
tisztaság s a "mérhetetlen sóvárgás" konkrét idôszférán
felülemelkedô jelképei ôk ketten, állva arccal a tengernek, "királyian, kéz
a kézben", "összeesküdve örökre a jóra, igazra, / gyönyörüségre, a
legszilajabb álmon is túl / a rendre, hogy általunk jönne a világra".
A másik pólus a lakodalmas nép, mely egyre mámorosabban tobzódik, járja a
romlás haláltáncát. Ez a fajtalan, gátlástalan és groteszk orgia végül az
idôtlenség és határtalanság jellegét ölti magára. A részegen örvénylô
mulatozást a cinizmus logikája, az embertelenség, az önzés irányítja.
A költôi képzelet óriási térséghez, hatalmas színpadhoz juttatja, és
ezzel világméretűvé fokozza az alaphelyzetet. A színhely a végtelenség
arányait idézi, a csillaggá
minôsített ifjú pár a mindenség kôfokán, "a végtelenségbe bevágó /
szárazföld csôrehegyén" áll arccal a határtalan tengernek, az élet ôsi,
tiszta elemének, mely nemcsak a végtelenséget sejtetô díszlet, hanem az
ifjakkal rokon elem.
Az egész művet áthatja a morális felháborodás, moralizálásnak azonban
nyoma sincs benne. A költô nem a
maga nevében beszél közvetlenül, hanem az ifjú párral
mondatja ki érzéseit. Tehát voltaképpen szerepverssel
állunk szemben. Az ifjú pár szavai és a költô viszonyában teljes az
azonosulás. A hirdetés gesztusa, hangvétele az ifjakra vall, bár abban,
amit magukról mondanak,
a költôre ismerhetünk. îgy a vers nem a prófétapátosz
fölényével szól, hanem a kiszolgáltatott, a lagziban jelen lenni
kényszerülô ifjú pár drámai helyzetének logikája szerint. Mindazt, ami
mögöttük történik, voltaképp
ôk látják, ôk nevezik meg, ôk adják elô többes szám elsô személyben.
Hihetetlen érzékenységgel észlelik, pontosan jelenítik meg az orgia
mozzanatait, a látvány természetét, mindez önkéntelenül fölrémlô vízió
benyomását kelti. Dikciójuk spontánul fölszakadó lázas beszéd, hangjuk
képekbe oltott ítélet, a benne kifejezendô értékrendet, az elviselésre
fordított erôt is érzékelteti.
A költemény egyes részei nem különülnek el egymástól mereven, a költô az
ellentétes tartalmú képeket lírai
montázstechnikával szövi egymásba. A romlás képei
egyre szaporodnak, s minden szakasz végén, mikor az
alaphelyzet képe - "arccal a tengernek itt állunk" - fölmerül, a
mozdulatlanságra kárhoztatott élet helyzetébôl
élhetjük át a kivárás drámáját.
A költeményben a mátkapár mindig egészben áll
elôttünk, a lakodalmas népet pedig hol mint kezek, hol
mint lábak vagy fejek és arcok gomolygását látjuk,
mintegy ezzel is érzékeltetve, hogy a teljes emberség, a
teljes világ törött darabokra.
"îme testetölthet az ige, ha tud" - szólalt meg a vers
elején a nagybetűkkel szedett elsô tétel, majd ezt toldotta meg az
ugyancsak bibliai felszólítás - "Legyetek termékenyek, legyetek
termékenyek" -, hogy egyúttal e szép
kívánságok üresjárata is kitűnjék, és érzékeljük a szentséges gondolatok
profanizálódását. Az "éljen az új pár"
lakodalmi rigmusa már egészen a részeg ünneplés világába ragadott
bennünket, s a továbbiakban még egyszer
megkísérelte a gondolat szentsége visszaszerezni uralmát - "Ifjúság,
sólyommadár, / tiéd a világ és teérted van
a világ" -, ám a lagzi tombolása egyre fokozódik, zajlik
a "rombolás nászéjszakája", a "sátán feketemiséje", és
végül a profán, nyers kiáltozások özöne, a mámoros jókedv szédítô kavargása
eltiporja a fennköltebb érzéseket.
A költô a lakodalmi rigmusokba beleszövi a 16. század elejérôl ránk
maradt virágének-töredék, a Körmöcbányai táncszó elsô sorát ("Szupra aggnô,
szökj fel kabla") és a népi mulatozás más ôsszövegeit, keverve a modern
"bulik" mozzanataival. ősi hajlamok szabadultak itt fel, sokféle emberi
gyengeség keres kárpótlást ebben az orgiában, mely öröktôl fogva örökké
tart - "örökké
bort ad a fürt, / örökké születik a bárány" -, és amelyben
élet és halál, nász- és haláltánc képzete keveredik.
A költemény befejezô részében már teljes az ellentét
a szoborrá merevedô ifjú áldozatok és a tomboló lako-
dalmas nép között. Az elaljasodás víziója idôtlenné tá-
gul.
Versben bujdoso
A Versben bujdosó c. kötet (1973) az 1965 óta írott
műveket tartalmazza. A költô fokozottan érzékeli a kor
ártalmas tendenciáit, ám az értékeket, melyeknek magát
elkötelezte, úgy ôrzi, mint korábban. A költemények
tragikus hangoltságát minden korábbinál erôteljesebb
önéletrajzisággal és újra feltámadó játékossággal oldja.
A folytatáshoz újra az írás értelmének tisztázására
van szüksége, a kötet legjelentôsebb versei az életet és
költészetet szembesítô versek. A költô elsôsorban a költészet szuverén
világában él, a versben találja meg a valódi életet, benne keres
megnyugvást és igazolást.
Az önmegszólító, önstilizáló címadó költemény a költô megváltozott
társadalmi helyzetérôl ad számot. Nagy
László eddig is a természetes kiválasztottság állapotának hitte
elhivatottságát, a 70-es években azonban már
szüntelenül érzi a küldetés igényével vállalt költôlét magára utaltságát,
egyedülléte tudatában alakítja ki magatartását és éli át konfliktusait.
Összefoglaló magatartásként a kiszabott és viselt "haramiasors"-ot jelöli
meg mint a "versben bujdosó" lét sorsmetaforáját. Ebben a szerepben találja
meg és mutatja fel magatartásának és küldetéstudatának lényegét: a
"bujdosás" nem hátráló menekülés, nem a vereségbe belenyugvó lemondás; az
eszményeihez ragaszkodó lélek minden körülmények
között, a legrosszabbnak látszó esélyek közepette is kinyilvánítja igényét
és akaratát. Vállalja a nehéz sorsot,
melynek nemcsak súlyát, hanem szépségét és méltóságát is érzi. Az ars
poetica jellegű költemény pontosan kifejezi ezt az életérzését, küzdelmét
önmagával és a világgal a kifejezésért.
Nagy László azzal is erôsíti a költemény hangnemének fennkölt jellegét,
hogy egyes képekkel, szavakkal a magyar költôi hagyomány emelkedett
hangvételű műveire utal vissza.
1. Berzsenyi, Vörösmarty és Ady melyik verseiben fordulnak elô a sors,
fohász, gond, hírhedett, bujdosó, bozót szavak?
2. Vessük össze a költeményt Weöres Merülô Saturnusával!
Hogyan látja a két szerzô a költészet helyzetét napjainkban?
Utolsó, Jönnek a harangok értem című posztumusz
kötetében (1978) oldottabb, már-már társalgási hangot
is belekever a komorba, a fájdalmasba, és valami idôtlen, mozdulatlan
nyugalom csendje veszi át az uralmat.
Nagy László mélyen átérezte korunk aggasztó jelenségeit, szorongva figyelte
az emberség romlásának gyakori tüneteit. Az ellentmondásokat illúziók
nélkül élte
meg és folytonosan szembesítette az eszményekkel, az
etikai tartás törvényeivel.
Versei drámai hangoltságának forrása a veszélyeztetettség- és
fenyegetettségérzés, a megsemmisülés lehetôségének állandó tudata.
Elsôsorban nem valami kozmikus katasztrófától félt, sokkal inkább az ember
erkölcsi,
kulturális pusztulásától, a kiüresedéstôl, elidegenedéstôl: "minden űrbeli
katasztrófa" - írja - eltörpül a "mi
tragédiánkhoz" képest.
Úgy vélte, hogy embernek maradni, megôrizni magunkban az ember élni
akarását, alkotókedvét korunkban iszonyú erôfeszítést követel meg
mindenkitôl. Emberként élni és megjelenni épp ezért annyi, mint hôssé
válni; embernek lenni immár nem mindennapi és természetes létezési forma,
hanem rendkívüli és ünnepi létezés. Ezért lesz verseinek hôse a halállal,
pusztulással
örök farkasszemet nézô, a sötétséget kihívó és vele
szembeszegülô, s mindig a tragikum atmoszférájában
mozgó személyiség, aki ezért ölt mitikus jelleget, s válik
- a művész alakjában - varázslóvá, mágussá, regölôvé.
Az emberhez méltó lét a tragikus lét szinonimája Nagy
László költôi szótárában.
Nagy László a lírai személyiség mitikus felnagyítására, kultikus
átértelmezésére törekszik. Személyességéhez a rendkívüli, titokzatos, az
ünnepi képzete társul.
A megformálás szintjén ez gazdag, súlyos pompájú képi
ornamentikában, a regölô-bájoló hanghordozásban, a
látomásos, átképzeléses elôadásmódban fejezôdik ki.
A világot rendítô indulatokkal teli, tragikus sorsú titán szerepe könnyen
megmerevedik, modorossá válik, s
ezt Nagy László sem kerülhette el teljesen. Verseiben
gyakran magasabb a hang, mint amennyit a gondolat
megkíván. Egész lírai világát felfelé stilizálja - felszólító
módú, parancsoló hanghordozása is errôl tanúskodik-,
és ez csökkenti a lírai személyiség emberközeliségét, természetességét.
Nagy László a népi hagyomány tragikus és kultikus
rétegeihez nyúl vissza, a nyelv ôsi, közösségi ízeit a népi
ritmusokon, fordulatokon át verseibe menti, és a legmodernebb emberi,
társadalmi tartalmak kifejezésére használja fel. Életművében a primitív, az
ôsi, sôt barbár kultúra feltámasztása találkozik a modern életformával, a
népköltészeti és a modern szürreális látásmód egyesül
életének, nemzetének létproblémáival.
A valóságot úgy fogja versbe, amint az az érzelemvilágban tükrözôdik.
Költészetében kisebb szerepet kap az elemzô gondolat.
A Veszprém megyei Felsôiszkázon, parasztcsaládban született. Tízéves
korában csontvelôgyulladás következtében bal lábára megbénult. Pápán a
polgári iskola elvégzése után a református kollégium kereskedelmi
iskolájába iratkozott, ahol 1945-ben érettségi vizsgát tett.
1946-ban Budapestre ment. Festônek készült, elôbb az
Iparművészeti Fôiskolára járt, majd a Képzôművészeti Fôiskolán, késôbb
pedig a bölcsészkar magyar-filozófia szakán
folytatta tanulmányait. 1946-tól 1949-ig népi kollégista volt:
"A kollégium mennyország volt számomra, annak ellenére, hogy
se ablakunk, se ágyunk nem volt az elsô hónapokban. Ez a közösség lett
nevelôm és otthonom." Versei elôször 1947-ben jelentek meg a Valóság c.
folyóirat decemberi számában.
1949 és 1952 között ösztöndíjjal Bulgáriában tartózkodott.
Tanulta a nyelvet, és a bolgár népköltészetet fordította. Szablyák és
citerák címen adta ki műfordításkötetét (1953). 1953-
tól 1956-ig a Kisdobos c. gyermeklap szerkesztôségi munkatársa volt, majd
1959-ben az Élet és Irodalomhoz került, az irodalmi hetilap
képszerkesztôje, majd fômunkatársa lett.
Korai, az 1944-46-os években írt költeményeit csak a késôbbi Deres
majális c. kötetének (1957) két ciklusában - Galambcsôrök; Az angyal és a
kutyák - tette közzé. Ezek a versek
még nem igazán jelentôsek, a falu zárt kisvilágában a szokásos lírai
témákat - táj, család, szerelem, évszakok, paraszti élet
- szólaltatják meg. A költôi én lelkiállapota nyugtalan, lázas,
a friss hangon gyakran átüt a szomorúság. Nagy László életérzését a háború,
a szegénység, életének bezártsága, betegsége is
befolyásolhatták.
Elsôsorban ösztönösségére támaszkodik, a népköltészet
szemléletét, bevált fordulatait alkalmazza, formaválasztása
természetszerűen lesz népies. Közvetlen személyességgel szól,
ezért is legsikerültebbek dalszerű versei, de a leíró, életképszerű
írásaiban is vannak felvillanó részletek, amelyek a nagy tehetségű költôt
sejtetik.
A fôvárosba följutva kiszabadul kilátástalan falusi helyzetébôl,
megnyílik elôtte a nagyváros és a nagy lehetôségek világa. Megismerkedik az
új valósággal, s közösségre, barátokra
lel. A megtágult világ ezernyi újdonsága, izgalma felszabadítja életkedvét,
elfelejti egyéni bajait, az ember és a világ kapcsolatát idillikusnak,
problémátlannak látja, harmonikus
szemlélet uralja a verseit.
Elsô kötetei Tűnj el, fájás (1949) és Tüzér és rozs (1951) címmel
jelennek meg. Ezekben a friss hang helyét felváltja a
szubjektíve ôszinte, de eszmeileg és művészileg nem hiteles
pátosz.
őszintén vállalja az elkötelezettségnek egy közvetlen és lelkes, de
egysíkú változatát. A forradalmi indulat, a fellobbanó
hit inkább érzelmi indíttatású, a gondolatiság hiányzik belôle.
Különösen második kötete mutatta meg a leegyszerűsítô
szemlélet művészi veszedelmeit.
1952-tôl kezdi érzékelni a szakadékot a költôi és a valóságos világ
között, és a derűs és biztonságos közérzet, a kétely
nélküli bizakodás lassan érvényét veszti költészetében. Az
egyértelműséghez szokott költô felismeri: bonyolult a világ.
Végsôkig átéli azt a válságot, amit a hibák, bűnök, ellentmondások a
társadalmi életben elôidéztek. A nap jegyese (1954), A vasárnap gyönyöre
(1956) c. köteteinek verseiben hangja elsötétül, kínzó víziók és vívódások
gyötrik. Lírájában megszaporodnak az ôsz, majd a fagy, a tél, a zúzmara
képei, ezek jelképes hangulataiban rossz közérzete kifejezésének költôi
lehetôgégét találja meg. A Deres majális c. gyűjteményes kötetében (1957)
közzétette az 1944 és 1946 között írt, addig ki nem adott költeményeit,
ugyanakkor elhagyta elsô két kötetének
mintegy félszáz versét. Az összetörtség, a sebzettség motívuma
újra meg újra visszatér a költeményekben. "Kezedben a rózsa
lefejezve, / tövises szára az, amit szorítasz" - foglalja össze
megromlott közérzetét (Születésnapra, 1955).
Az ötvenes évek közepére kialakul Nagy László jellegzetes költôi
magatartása: a szüntelen küzdelem a történelem és, az emberi lét
ellentmondásaival. Ebben a
küzdelemben fontos tényezôkké válnak a tisztaság és a
rontás, az élet és a halál szemben álló, de együtt létezô
képzetkörei. Lírájának talán legsajátosabb vonása lesz a
lehetetlennek feszülô emberi akarat pátosza.
Költészete poétikai és nyelvi tekintetben is átalakul.
Megfogyatkoznak a dalok, fölbukkannak az elégiák,
szaporodnak a rapszódiák, hosszúénekek születnek.
Elégiái és rapszódiái tragikus hangoltságában elkeserítô
társadalmi-történelmi tapasztalatok sűrűsödnek. Felhasználja a
szürrealizmus képalkotó módszerének vívmányait, merész alkotói fantáziája a
költôi képek bôségével fejezi ki az egymásnak feszülô indulatokat. A
leírást a vízió, a mitikus képpé növesztett látomás váltja
fel. A ritmikai problémák iránti érzékenységét, melyet a
bolgár népköltészet tanulmányozása és fordítása ébresztett föl benne, most
további kísérletekkel mélyíti el.
A látomásos hosszúversek írására az elsô lökést minden bizonnyal Juhász
Ferenctôl kapta. Ezekben társadalmi, történelmi és általános létélményei
kifejezésére
formanyelvét átalakítja. A közvetlen élménykifejezést
közvetett, tárgyias költészet váltja fel, de a képek, valóságelemek áradó
bôsége nem konkrét leírásra vagy elbeszélésre szolgál, hanem mitikus-
szimbolikus jellegű.
A jelentést az elemek ismétlôdése és átalakítása, a képkapcsolatok, a
motivikus szerkezet egésze sugalmazza.
Az elsô olyan költeménye, amelyben a nagyobb szabású
versépítkezés és a látomásos képteremtés érvényesül, a
Gyöngyszoknya (1953). A vers a be nem ért termést elpusztító
jégverést jeleníti meg egyetlen nagyarányú, részletesen kibontott képben. A
természeti tüneményt a költôi képzelet mitologikus alakká növeszti, egy
démonikus asszonnyá, aki hatalmas szoknyájából rázza a mezôkre a
jéggyöngyöket. A vers a
hitek, ábrándok letarolásáról beszél: a jégesôs vihar elpusztítja az ember
munkáját, de a csapások és szenvedések közt állhatatos "egy szál férfi"
szembeszegül a romboló erôkkel.
A Havon delelô szivárványban (1955) a téli világ képzete
hordozza a gondolatot, ez tartja együtt a szivárvány színeiben
villódzó látomást. A beszélô havas, jeges erdônek látja a világot, melyben
"szétzüllött a csillagok / égi kertje".
A vasárnap gyönyöre (1955) az élet apró szépségeit ünnepli
a télre virradó éjszaka keretében.
A Rege a tűzrôl és a jácintról (1956) az életrôl beszél, amely
nem volt igazán élet. Ezt a nem életet ostromolja a költô apja
és anyja életsorsának felidézésében, és ezeket a tapasztalatait
terjeszti ki a történelemre és a világegyetemre. A küzdelmekbe
belerokkant apa és anya tragikumának lírai képébe beleszövôdik az egyszerre
hálaéneket és siratót mondó fiú haláltól-kíntól kísértett létének drámája
is. Hazatér, hogy fényt, ragyogást
hozzon szüleinek, megváltást a szenvedésektôl, de a kínzó ellentmondások
élményétôl nem tud szabadulni, az elveszett
harmónia visszaszerzése lehetetlennek látszik számára.
Himnusz minden idôben
Az 1956-os év megrázó eseményei, a történelem sodrása az utolsó szálakat
is eltépi, melyek kis világa perspektíváihoz kötötték. A falu már nem saját
lehetôségeinek keretét vagy korlátját jelenti, hanem értékeket hordozó, de
visszavonhatatlanul múlttá váló világ lesz. Az 1956-os válság utáni években
a magányos visszavonulás, a fájdalmasan elhúzódó hallgatás idôszaka
következik. Néhány elszórt publikáció után csak 1960 és 1965
között talál magára. Ezt a magára találást mutatja Himnusz minden idôben c.
kötete (1965), mely 53 verset tartalmaz, köztük négy hosszabb költeményt.
(A következô évben megjelenô Arccal a tengernek c. gyűjteményes kötete a
Deres majális és a Himnusz minden idôben anyagát foglalja magába.)
A kötet verseiben a sors irgalmatlan prései közé szorult személyiség
tárja fel belsô világát. A lírai én nagy
ellentétek, élet és halál, fejlôdés és pusztulás, remény és
kétségbeesés közt vergôdik, határtalan életereje azonban mindig épen tartja
küzdôkedvét. Biztos erôforrást
talál a szerelemben (Himnusz minden idôben). Kihívóan
merész és rémületesen sebezhetô. égy érzi, hogy "muszáj dicsônek lenni, /
nincs kegyelem. . ." Küzdelmében
egyet jelent számára bukás és megdicsôülés: "Ha reménytelen a lehetetlen,
elbukásunk is ünnepély." Legfôbb
jellemzôje a töretlen emberi tartás, az emberi méltósághoz való
ragaszkodás, a merész álmokhoz, az emberi és
politikai tisztességhez való hűség. Elsôsorban az emberi
lét erkölcsi minôsége, morális tartalma foglalkoztatja.
Kialakult költôi motívumrendszere, mely költôi világképét hordozza. Ebben
az anya, a tűz, a csillag, a ló, a
piros szín stb. képzetének mély és sokrétű jelentése van.
A motívumrendszer elemei az autonóm képi látás eredményeképpen nagy ívű
látomásokban bomlanak ki.
Nagy László világa nem a köznapok természetes világa. Egy olyan világot
teremt, amelyben mintegy sűrítve
és szinte kozmikus felnagyításban gomolyognak azok
az erôk, amelyek a reális világot betöltik. A költô a reális és az
irreális, az ôsi és a mai civilizáció jelenségeit
kapcsolja össze, játssza egymásba.
A nemzeti versidom ütemezését szabadabban és rugalmasabban kezeli, a
magyaros verselésbe beolvasztja
az idômértéket, elsôsorban azokat a verslábakat (anapesztus, daktilus,
choriambus), amelyek ütemezése közelebb áll a magyarhoz. A magyaros
ütemezésnél így
bonyolultabb és összetettebb metrikus képleteket használ, az aszimmetrikus,
bonyolultabb ritmikai változatokat létrehozó ún. bolgár ritmust is
alkalmazza.
Fejlôdésére elemi erôvel hatott a magyar és bolgár népköltészet, s ez
egészült ki József Attila, Weöres Sándor és García Lorca hatásával.
A Ki viszi át a szerelmet (1957) a költô megôrzô, értékmentô
szerepérôl, etikai felelôsségérôl szól.
A vers nyolc mellérendelô kérdô mondatból és egy ezeknek
alárendelt föltételes idôhatározó mellékmondatból áll. Már a
fölütés, a feltételes mondat megteremti az egész versre jellemzô feszült,
emelkedett hangulatot: "Létem, ha végleg lemerült". A végsô lemerülés itt
nem a személyes élet végét jelenti
csupán, hanem a költô létét; a beszélô attól tart, hogy halálával az
emberlét legnagyobb értékei vesznek el.
Az elhangzó kérdések mindazt összefoglalják, amit Nagy
László a költô szerepérôl, hivatásáról, küldetésérôl vall. Hiszi,
hogy a költô mágikus hatalommal, igézô, varázsló adottságokkal bír. A vers
képei nagy távlatokat fognak át, a sok irányban
felkeltett asszociációkkal az emberlét teljességét idézik fel.
A vers esztétikai hitelét némileg elbizonytalanítja az az ellentmondás,
mely a vers jelentéssíkja és a versépítés módja
között fennáll. A beszélô csupa nagy erôfeszítést kívánó cselekvést végez,
a vállalt feladat teljesítése roppant, heroikus
erôfeszítést igényel tôle, a versépítés viszont semmit sem idéz
föl a küzdô erôfeszítés élményébôl, ezen a síkon minden elrendezett,
gördülékeny, akadálytalanul ívelô.
A Vállamon bárányos éggel c. vers (1960-64) jól
mutatja, hogy Nagy László költészetében mennyire háttérbe szorul a
személyes elem, egyéni sorsát is az ember
és világ viszonylatában éli át, életének eseményei is az
emberi sors távlataiba helyezve jelennek meg. A költô
eljutott a lét kérdéseinek szintjére. Kozmikus térben áll:
"Vállamon a bárányos éggel, / s a nemvalósuló reménynyel. . ." és szembenéz
helyzetével.
A költemény elsô fele világvége-látomás (1-8. vsz.), a
másikban pedig a beszélô saját sorsát méri fel a pusztulásban (9-17. vsz.).
Nagy László a merész életű, tragikus sorsú magyar
művészekrôl - Csontváryról, Bartókról, József Attiláról - írt
portréverseiben legnagyobb példaképeit állítja elénk. Mindhárman ugyanazt a
drámát élték át: az elhivatottság és a szenvedés, a nagyra törés és a meg
nem értés tragikus ellentétét.
A József Attila! c. költeményben Nagy László a költôelôd és a maga
sorsának értelmét faggatja. A beszélô nehéz helyzetben van, tele félelemmel
és szorongással, ezért kéri, várja az értékek védelmében elesett József
Attilától a reményt, ezért faggatja, ezért esdekel hozzá oly
kétségbeesetten és megindítóan, hogy mondja ki a maga küzdelmét igazoló,
reményt keltô szót. Csak a
megidézett költôelôd irracionális szuggesztiója hitetheti
el, hogy "érdemes". Amikor a beszélô már-már az azonosulásig vállalná a
költôelôd sorsát, hirtelen váltással
éppen arra kéri József Attilát, amiben nem akarja követni: "Hogy eI ne
jussak soha ama sikra: elém te állj."
Az érzelmi feszültséget jelzi a rapszodikus versmenet,
a rövid és hosszú sorok váltakozása, a párhuzamok, ismétlések, fokozások
gyakorisága, a sok felkiáltójel (a cím után és a vers végén is).
A költemény nemcsak József Attila alakjának ("kajla
kalapod", "vértanú vállad" stb.) bemutatása, hanem sorsának, költészetének
jellegzetes értelmezése is. Sorsában az árvaságot, a szenvedés vállalását,
költészetében
pedig a tudatosságot emeli ki (többször is ismétlôdik:
"te tudtad").
A költemény ugyanakkor a megszólított költészetének megidézése is. Nagy
László beleszövi versébe József Attila legkedvesebb, legjellegzetesebb
szavait, fordulatait, motívumait.
A 60-as évek elsô felében folytatódik a korábbi hosszúénekek vonulata,
melyek a valós és víziós elemeket szenvedélyes sodrású szerkezetekbe
tömörítik.
A feleségének - Szécsi Margitnak - ajánlott költeményben, A forró szél
imádatában (1963) az életláz ostromolja az idillt megölô sorsot, a költô az
emberre törô
veszélyek ellen oltalmat és menedéket adó szerelmet
ünnepli.
Más hosszúversekben a modern életformaváltás megrendüléseit és
katarzisait, különösen az átalakuló paraszti világ változásainak személyes
érdekeltségű élményét szólaltatja meg. A paraszti múlttal számol le, az
elveszôtôl búcsúzik fájdalmasan, a gyôzedelmeskedô újjal küszködik
(Búcsúzik a lovacska,1963 ; Zöld Angyal,1965).
Menyegzô
A hosszúénekek közül a lírai teljesség igénye leginkább a Menyegzôben
(1964) valósul meg. Ihletforrása
egy bolgár úti emlék, egy falusi lakodalom ôsi aktusa: a
fiatal párt megmutatják a tengernek. Az archaikus valóságjelenet, az ôsi
szertartás látványát úgy emeli a költô
mitologikus dimenzióba, hogy némiképp átformálja tárgyát. Az eredeti aktus
csak egy mozzanata az esküvônek, Nagy László azonban az egész lakodalmat a
tengerparton "rendezi meg", a fiatalokat ott hagyja a tengerre nézôn, a
lakodalmas néppel meg elfelejteti ôket.
A költemény szerkezetében hatalmas ellentét feszül.
Az egyik pólus az ifjú pár, "két emberi csillag"; arcukon ünnepélyesség,
várakozás, meghatottság, vállalták,
hogy szerelmükbôl új világ szülessék: "mi vagyunk a
tűz, mi vagyunk a vér, a tej meg a méz, / kozmikus küldetés ôsatyák
kôtáblái ellen, / törni örökké, akár a laskát,
ez a mi csatánk, / békesség vagyunk, az újrateremtés indulata." A jövôt
hívó elszántság, a magányosan vállalt
tisztaság s a "mérhetetlen sóvárgás" konkrét idôszférán
felülemelkedô jelképei ôk ketten, állva arccal a tengernek, "királyian, kéz
a kézben", "összeesküdve örökre a jóra, igazra, / gyönyörüségre, a
legszilajabb álmon is túl / a rendre, hogy általunk jönne a világra".
A másik pólus a lakodalmas nép, mely egyre mámorosabban tobzódik, járja a
romlás haláltáncát. Ez a fajtalan, gátlástalan és groteszk orgia végül az
idôtlenség és határtalanság jellegét ölti magára. A részegen örvénylô
mulatozást a cinizmus logikája, az embertelenség, az önzés irányítja.
A költôi képzelet óriási térséghez, hatalmas színpadhoz juttatja, és
ezzel világméretűvé fokozza az alaphelyzetet. A színhely a végtelenség
arányait idézi, a csillaggá
minôsített ifjú pár a mindenség kôfokán, "a végtelenségbe bevágó /
szárazföld csôrehegyén" áll arccal a határtalan tengernek, az élet ôsi,
tiszta elemének, mely nemcsak a végtelenséget sejtetô díszlet, hanem az
ifjakkal rokon elem.
Az egész művet áthatja a morális felháborodás, moralizálásnak azonban
nyoma sincs benne. A költô nem a
maga nevében beszél közvetlenül, hanem az ifjú párral
mondatja ki érzéseit. Tehát voltaképpen szerepverssel
állunk szemben. Az ifjú pár szavai és a költô viszonyában teljes az
azonosulás. A hirdetés gesztusa, hangvétele az ifjakra vall, bár abban,
amit magukról mondanak,
a költôre ismerhetünk. îgy a vers nem a prófétapátosz
fölényével szól, hanem a kiszolgáltatott, a lagziban jelen lenni
kényszerülô ifjú pár drámai helyzetének logikája szerint. Mindazt, ami
mögöttük történik, voltaképp
ôk látják, ôk nevezik meg, ôk adják elô többes szám elsô személyben.
Hihetetlen érzékenységgel észlelik, pontosan jelenítik meg az orgia
mozzanatait, a látvány természetét, mindez önkéntelenül fölrémlô vízió
benyomását kelti. Dikciójuk spontánul fölszakadó lázas beszéd, hangjuk
képekbe oltott ítélet, a benne kifejezendô értékrendet, az elviselésre
fordított erôt is érzékelteti.
A költemény egyes részei nem különülnek el egymástól mereven, a költô az
ellentétes tartalmú képeket lírai
montázstechnikával szövi egymásba. A romlás képei
egyre szaporodnak, s minden szakasz végén, mikor az
alaphelyzet képe - "arccal a tengernek itt állunk" - fölmerül, a
mozdulatlanságra kárhoztatott élet helyzetébôl
élhetjük át a kivárás drámáját.
A költeményben a mátkapár mindig egészben áll
elôttünk, a lakodalmas népet pedig hol mint kezek, hol
mint lábak vagy fejek és arcok gomolygását látjuk,
mintegy ezzel is érzékeltetve, hogy a teljes emberség, a
teljes világ törött darabokra.
"îme testetölthet az ige, ha tud" - szólalt meg a vers
elején a nagybetűkkel szedett elsô tétel, majd ezt toldotta meg az
ugyancsak bibliai felszólítás - "Legyetek termékenyek, legyetek
termékenyek" -, hogy egyúttal e szép
kívánságok üresjárata is kitűnjék, és érzékeljük a szentséges gondolatok
profanizálódását. Az "éljen az új pár"
lakodalmi rigmusa már egészen a részeg ünneplés világába ragadott
bennünket, s a továbbiakban még egyszer
megkísérelte a gondolat szentsége visszaszerezni uralmát - "Ifjúság,
sólyommadár, / tiéd a világ és teérted van
a világ" -, ám a lagzi tombolása egyre fokozódik, zajlik
a "rombolás nászéjszakája", a "sátán feketemiséje", és
végül a profán, nyers kiáltozások özöne, a mámoros jókedv szédítô kavargása
eltiporja a fennköltebb érzéseket.
A költô a lakodalmi rigmusokba beleszövi a 16. század elejérôl ránk
maradt virágének-töredék, a Körmöcbányai táncszó elsô sorát ("Szupra aggnô,
szökj fel kabla") és a népi mulatozás más ôsszövegeit, keverve a modern
"bulik" mozzanataival. ősi hajlamok szabadultak itt fel, sokféle emberi
gyengeség keres kárpótlást ebben az orgiában, mely öröktôl fogva örökké
tart - "örökké
bort ad a fürt, / örökké születik a bárány" -, és amelyben
élet és halál, nász- és haláltánc képzete keveredik.
A költemény befejezô részében már teljes az ellentét
a szoborrá merevedô ifjú áldozatok és a tomboló lako-
dalmas nép között. Az elaljasodás víziója idôtlenné tá-
gul.
Versben bujdoso
A Versben bujdosó c. kötet (1973) az 1965 óta írott
műveket tartalmazza. A költô fokozottan érzékeli a kor
ártalmas tendenciáit, ám az értékeket, melyeknek magát
elkötelezte, úgy ôrzi, mint korábban. A költemények
tragikus hangoltságát minden korábbinál erôteljesebb
önéletrajzisággal és újra feltámadó játékossággal oldja.
A folytatáshoz újra az írás értelmének tisztázására
van szüksége, a kötet legjelentôsebb versei az életet és
költészetet szembesítô versek. A költô elsôsorban a költészet szuverén
világában él, a versben találja meg a valódi életet, benne keres
megnyugvást és igazolást.
Az önmegszólító, önstilizáló címadó költemény a költô megváltozott
társadalmi helyzetérôl ad számot. Nagy
László eddig is a természetes kiválasztottság állapotának hitte
elhivatottságát, a 70-es években azonban már
szüntelenül érzi a küldetés igényével vállalt költôlét magára utaltságát,
egyedülléte tudatában alakítja ki magatartását és éli át konfliktusait.
Összefoglaló magatartásként a kiszabott és viselt "haramiasors"-ot jelöli
meg mint a "versben bujdosó" lét sorsmetaforáját. Ebben a szerepben találja
meg és mutatja fel magatartásának és küldetéstudatának lényegét: a
"bujdosás" nem hátráló menekülés, nem a vereségbe belenyugvó lemondás; az
eszményeihez ragaszkodó lélek minden körülmények
között, a legrosszabbnak látszó esélyek közepette is kinyilvánítja igényét
és akaratát. Vállalja a nehéz sorsot,
melynek nemcsak súlyát, hanem szépségét és méltóságát is érzi. Az ars
poetica jellegű költemény pontosan kifejezi ezt az életérzését, küzdelmét
önmagával és a világgal a kifejezésért.
Nagy László azzal is erôsíti a költemény hangnemének fennkölt jellegét,
hogy egyes képekkel, szavakkal a magyar költôi hagyomány emelkedett
hangvételű műveire utal vissza.
1. Berzsenyi, Vörösmarty és Ady melyik verseiben fordulnak elô a sors,
fohász, gond, hírhedett, bujdosó, bozót szavak?
2. Vessük össze a költeményt Weöres Merülô Saturnusával!
Hogyan látja a két szerzô a költészet helyzetét napjainkban?
Utolsó, Jönnek a harangok értem című posztumusz
kötetében (1978) oldottabb, már-már társalgási hangot
is belekever a komorba, a fájdalmasba, és valami idôtlen, mozdulatlan
nyugalom csendje veszi át az uralmat.
Nagy László mélyen átérezte korunk aggasztó jelenségeit, szorongva figyelte
az emberség romlásának gyakori tüneteit. Az ellentmondásokat illúziók
nélkül élte
meg és folytonosan szembesítette az eszményekkel, az
etikai tartás törvényeivel.
Versei drámai hangoltságának forrása a veszélyeztetettség- és
fenyegetettségérzés, a megsemmisülés lehetôségének állandó tudata.
Elsôsorban nem valami kozmikus katasztrófától félt, sokkal inkább az ember
erkölcsi,
kulturális pusztulásától, a kiüresedéstôl, elidegenedéstôl: "minden űrbeli
katasztrófa" - írja - eltörpül a "mi
tragédiánkhoz" képest.
Úgy vélte, hogy embernek maradni, megôrizni magunkban az ember élni
akarását, alkotókedvét korunkban iszonyú erôfeszítést követel meg
mindenkitôl. Emberként élni és megjelenni épp ezért annyi, mint hôssé
válni; embernek lenni immár nem mindennapi és természetes létezési forma,
hanem rendkívüli és ünnepi létezés. Ezért lesz verseinek hôse a halállal,
pusztulással
örök farkasszemet nézô, a sötétséget kihívó és vele
szembeszegülô, s mindig a tragikum atmoszférájában
mozgó személyiség, aki ezért ölt mitikus jelleget, s válik
- a művész alakjában - varázslóvá, mágussá, regölôvé.
Az emberhez méltó lét a tragikus lét szinonimája Nagy
László költôi szótárában.
Nagy László a lírai személyiség mitikus felnagyítására, kultikus
átértelmezésére törekszik. Személyességéhez a rendkívüli, titokzatos, az
ünnepi képzete társul.
A megformálás szintjén ez gazdag, súlyos pompájú képi
ornamentikában, a regölô-bájoló hanghordozásban, a
látomásos, átképzeléses elôadásmódban fejezôdik ki.
A világot rendítô indulatokkal teli, tragikus sorsú titán szerepe könnyen
megmerevedik, modorossá válik, s
ezt Nagy László sem kerülhette el teljesen. Verseiben
gyakran magasabb a hang, mint amennyit a gondolat
megkíván. Egész lírai világát felfelé stilizálja - felszólító
módú, parancsoló hanghordozása is errôl tanúskodik-,
és ez csökkenti a lírai személyiség emberközeliségét, természetességét.
Nagy László a népi hagyomány tragikus és kultikus
rétegeihez nyúl vissza, a nyelv ôsi, közösségi ízeit a népi
ritmusokon, fordulatokon át verseibe menti, és a legmodernebb emberi,
társadalmi tartalmak kifejezésére használja fel. Életművében a primitív, az
ôsi, sôt barbár kultúra feltámasztása találkozik a modern életformával, a
népköltészeti és a modern szürreális látásmód egyesül
életének, nemzetének létproblémáival.
A valóságot úgy fogja versbe, amint az az érzelemvilágban tükrözôdik.
Költészetében kisebb szerepet kap az elemzô gondolat.
Megjegyzés küldése