Móricz Zsigmond

a) A Móricz-hősök útjai és lehetőségei - egy regény elemzése alapján
b) A drámaiság jegyei Móricz művében

Móricz Zsigmond, a magyar Ugar írója

Móricz Zsigmond a Nyugat első nemzedékének tagja, a XX. század első felének egyik legjelentősebb prózaírója. Magába olvasztotta a nagy elődök (Eötvös, Jókai, Kemény, Mikszáth) elbeszélő örökségét. Megvolt benne Jókai mesélő kedve, Mikszáth anekdotázó hajlama, de prózája túl is lépett a hagyományokon. Önálló írói hangjának megtalálásában fontos szerepet játszott Ady költészete. Móricz művészetének újszerűsége témaválasztásban, ábrázolásmódjában és stílusában keresendő. Elsősorban a parasztság és az úri osztály világát ábrázolta. A falu világát belülről látatta, a parasztot az őserő szimbólumaként jelenítette meg. Ábrázolásmódjára a realista, naturalista tényfeltárás jellemző. Műveiben egyidejűleg van jelen a líraiság, az epikusság és a drámaiság és a mély lélektan. Újításai közé tartozik, hogy hőseit a paraszti beszéddel és gondolkodásmóddal életre kelti, gyakran az íráskép is tükrözi - fonetikusan - beszédmódjukat, s kedveli az archaizálást is (pl. Erdély című trilógia).
Táj szerint az alföldi kisváros írója elsősorban, s a szerelmet ő is férfi és nő harcának látja, akárcsak Ady. Móricz hősei különleges egyéniségek; mély érzelmekkel, erős szenvedélyekkel, nagyratörő vágyakkal. A fojtó környezetből kitörni akaró hősöket azonban visszahúzzák a körülmények, saját hibáik. A főhős ábrázolása, külső-belső jellemzése árnyalt. Az író aprólékosan tárja fel a tettek indítékait, gyakran a vágyak, az ösztönök világában keresi a bajok okait. Hősei vívódó hősök, elégedetlenek önmagukkal és környezetükkel, magányosak, társtalanok, változtatni nem tudnak, mert vagy gyengék vagy gyávák - sorsuk csak a pusztulás lehet.

Dzsentritéma a Móricz-korabeli Magyarországon

A dzsentri, amely a 48-as forradalom és a szabadságharc idején még a nemzet vezető osztálya volt, a kiegyezés után - és ettől kezdve - a magyar nemzet "sírva vigadó" osztálya lett. A dzsentriréteg folyamatos vizsgálatával nyomon követhető a félfeudális Magyarország kialakulása. Móricz dzsentrije azonban nem volt azonos a Mikszáth-féle dzsentriréteggel, annál sokkal szélesebb kategóriát jelentett. Egyaránt beletartoztak a birtokos hivatalnokok, a polgárból lett gazdák, az apadt birtokú földesurak is. Az ő főhősei nem afféle úri svihákok, vagy úri Don Quijote-ék, hanem kiemelkedő képességű emberek, akikben nagy, előremutató tervek lobognak. Mikszáth ún. "színváltós" ábrázolása Móricznál is megvolt: együtt jelenik meg bírálat és együttérzés, humoros szeretet, vád és védelem. Móricz a 20-as években négy dzsentriregényt írt (Kivilágos kivirradtig, Úri muri, Forró mezők, Forr a bor), s végül egy összefoglalónak szánt művet, a Rokonokat.

Úri muri

Móricz az Úri muri főhősében, Szakhmáry Zoltánban igazi hőst akart rajzolni, prófétát, akinek vannak homályos elképzelései, hogy valamit meg kell tenni - de az is mindig benne él, hogy úgy sem lehet tenni semmit. Nem is visz végig soha semmit. Ő is egy "lefelé szálló levél" társai
között. Amikor felismeri osztálya és személyes élete csődjét, a murizó urak közül átlép a ballada világába. A regényben a murizás egy kicsit a kipányvázott lelkek rúgkapálása is a magyar Ugaron.

Az Úri muri négy dáridós nap története, amelyben az egész Alföld felvonul, színt vall, megnyilatkozik. A regény a közelmúltat eleveníti meg. A cselekmény a millennium esztendejében, 1896-ban játszódik, de az ábrázolt kép, amelyet a társadalmi állapotokról fest az író, ráillik az 1920-as évekre. Tulajdonképpen Móricz a millennium világát igyekszik művészetében feleleveníteni, hogy az abból levonható ítéleteket és tanulságokat érvényesítse saját korára. A cselekményindító helyszín, a Sárga Rózsa kocsma már nem a társadalmi érintkezés színhelye, mint volt például Petőfi idejében, hanem csak a pusztító és végeérhetetlen unalom elűzésének a helye. Tágabb helyszínként egy képzeletbeli alföldi mezőváros jelölhető meg a környező tanyavilággal. A cselekményt voltaképpen elindító jelenet a regény egész problémavilágát felveti: az unalmat, a semmittevést, az elmaradottságot, s az ijesztő kultúrálatlanságot. Ebből a mozdulatlanságból az egyetlen lehetséges "menekülési út" a vaskos tréfák, a vad duhajkodások világába vezet - érezzük a regény kezdetén. A regény fő szerkesztő elve az anekdotázás: az egyes anekdotákon keresztül ismerhetjük meg az egyes szereplők jellemét, gondolkodásmódját, viszonyulását a világhoz.

Szakhmáry Zoltán, a dzsentri-hős

Szakhmáry Zoltán a regény központi hőse, aki tudatában van annak, hogy valami elromlott. Egyszerre két síkon küzd saját kora s környezete ellen; egyfelől küzd saját gazdaságának elmaradottsága ellen, másrészt a magánéletben egy megfelelő, nem visszahúzó, hanem előrelendítő párért - mindkét küzdelme csúfosan megbukik. Zoltán bukásának objektív gazdasági okai vannak, hiszen a birtok modernizációjára lett volna pénze (például kölcsönök útján - erre lehetősége volt), de szükség lett volna kitartó munkára is, a kezdeti kudarcokból felemelkedő továbbküzdésre is. Ő lehetett volna talán az a próféta, aki visszavezethette volna osztályát a céltudatos építőmunka felé. Példát akar mutatni, de környezete lehúzza magához, s meghiúsítja törekvéseit. Zoltán annyival különb a Csörgheőknél és a Borbíróknál, hogy már látja saját helyzetét, s keresi a belőle kivezető utat, ugyanakkor társai csak homályos sejtésként élik át, s egyrészt megvetik az örökös útkeresésért és afféle különcnek tartják, másrészt ugyanezért tisztelik is.

A férfi-nő kapcsolat megjelenése a regényben

Szakhmáry Zoltán és felesége, Rhédey Eszter alakjában (a férj-feleség viszonyban) az író - mint oly sokszor - Jankát és házasságuk gondjait elevenítette meg. Zoltán a feleségével nem lehet boldog, ezért szeret bele a summáslányból lett (később maga Zoltán által "hivatásos szeretővé" tett) Rozikába. Benne a testi szépségen kívül észreveszi az őszinte és kislányos kedvességet is, akárcsak az erős akaratot, a bátorságot és a tiszta gondolkodást. Igyekszik őt szép, de haszontalan üvegházi virággá átalakítani tanyáján, melyet virágos kertté rendezett be szép park közepén a sivár alföldi pusztán. Zoltán újítási szándékainak legádázabb ellenzője éppen felesége, akitől pedig talán joggal várt volna támogatást tervei megvalósításához. Szakhmáry Zoltánt nem is gazdasági terhei roppantják össze igazán, hanem családi és szerelmi életének feszítő ellentmondásai. Tisztelve szereti a feleségét, de nem tud elszakadni Rozikától sem.

A "szent tűz"

A negyedik nap éjszakáján mindenkiben, a regény majdnem összes szereplőjében feltör elrontott életének fájdalmas panasza. Ezek az emberek a magyar Ugar áldozatai, a lápba fulladt, a gazban elveszett emberek. Zoltán kihívja tanyájára a társaságot egy utolsó, igazi murira: őrült táncba kezd a lerészegedett emberekkel. Elkezdi énekelni az "Ég a kunyhó, ropog a nád" kezdetű nótát, s miután lelkében elpattan a húr, felgyújtja tanyáját és szívenlövi magát. Az egész regény eseménysora ugyanannak a társaságnak muriról murira vonszolódása négy napon át; de a dáridók hangulata lépésről lépésre változik, hogy végül betetőzzék egy igazi úri muriban: "ez ám a muri!...jó kis muri!...Úri muri!".

Barbárok

Móricz a 30-as években újra a nép problémái felé fordult, akkor termékeny kölcsönhatás bontakozott ki közte és az ún. "falukutató" népi írók között. A népi irodalom különös képződménye a magyar irodalmi életnek. Nyugat-Európában a XIX. század második felében perifériára szorult a téma. A magyar népi irodalom a korabeli társadalom valamennyi problémájának a megoldására programot akart adni (pl. földosztás, demokráciahirdetés). A népi irodalom érlelője az elbukott forradalom, a szinte teljes reménytelenség volt, valamint számos egyéb társadalmi probléma (a magyarság szétszóródása, a nép pusztulása). Néhány fontosabb népi író: Szabó Pál, Sinka István, Veres Péter.

Móricz egyik legmegrendítőbb s művészileg is legkiválóbb novellája ebből az időszakból a Barbárok (1931). Móricz népi novelláiban szinte teljeskörű leírását adja a korabeli agrártársadalomnak, és ebben a novellában is felfedezhetünk szociográfiai elemeket. Az író előadásmódjára a következők jellemzők:

• Párbeszédekre építő, a cselekményt szűkszavúan leíró novella.
• Végsőkig egyszerűsített leírások találhatók a novellában, az írói közlés háttérbe szorul. Móricz nem értelmezi az eseményeket, riporteri módon, szűkszavúan közli a tényeket. Sem többet, sem kevesebbet nem mond a feltétlenül szükségesnél.
• A párbeszédek egymásba villanó drámai szópárjai teszik balladai tömörségűvé.
• A balladai homályt fokozza az idő meghatározhatatlansága, illetve bizonyos részek "kimaradása".
• Népi íróhoz méltóan néhány népmesei motívumot is belesző az író a novellába. Ilyen elem például, amikor a kutya megtalálja a holttestet, illetve, hogy az asszony "ment, ment, mendegélt" férje után.

Az első fejezet fojtott feszültséggel indul. A hosszú hallgatás, az alkony közeledte vibráló nyugtalanságot gerjeszt. Ebben a fejezetben csak pár szavas beszélgetés található. A második rész azt bizonyítja, hogy a kultúra alatti életben barbár szépségek is vannak (pl. fekete asszony). Itt találhatók a már említett népmesei fordulatok. A harmadik fejezet csupa drámai párbeszéd (vizsgálóbíró-veretes juhász). Az író mély lelki ábrázolást alkalmaz a szereplők tettein keresztül. Végül azt tudjuk meg, hogy Bodri juhász is "barbár", de belőle nem veszett ki az emberség.

Share this: